Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés az állattanba

dr. Csörgő Tibor, dr. Farkas János, Kis Viktor, dr. Molnár Kinga, dr. Sass Miklós, Szatmári Zsuzsanna, dr. Török Júlia Katalin (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

21.4. A puhatestűek csoportjai

21.4. A puhatestűek csoportjai

A puhatestűek törzse testfelépítés és életmód szempontjából nagyon változatos. A következőkben csak az összefüggő héjjal rendelkező (Conchifera) altörzs legismertebb, legnépesebb és gazdasági jelentőséggel is bíró osztályait mutatjuk be röviden.

21.4.1. Csigák (Gastropoda) osztálya

A puhatestűek legnépesebb csoportja: 15 ezer kövület, s 40 ezer ma élő, tengeri, édesvízi és szárazföldi faj tartozik ide. Testtájaik a fej, a láb és a zsigerzacskó. Jellemzőjük a felcsavarodott ház, amely a primitív csigáknál két félből áll és síkban felcsavarodott (planospiralis). A legtöbb csiga háza azonban olyan, hogy a későbbi kanyarulatok az előbbiek alatt és azokon kívül fekszenek (azaz ún. helicospiralis) annak érdekében, hogy a zsigerek kiegyensúlyozottabban feküdjenek a lábon (21.3. ábra).

A csigaház részei a csúcs, a kanyarulatok és az azok tengelyében húzódó oszlop.

Ez utóbbihoz kapcsolódik a csigák legnagyobb, legfejlettebb kiegyénült (azaz meghatározott eredési és tapadási hellyel rendelkező) izma, melynek szerepe a belső szervek és a fej, valamint a láb visszahúzása a házba.

Az egymás feletti kanyarulatok a varratvonalakban találkoznak. A legutolsó, egyben legtágasabb kanyarulat hozza létre a szájadékot, amelyet a perem szegélyez. A szájadék egyes fajoknál (ragadozók) hosszú szifócsatornában folytatódik (21.3. ábra). A legtöbb csigaház jobbra csavarodó, azaz ha a héjat csúcsával felfelé és szájadékával magunk felé fordítjuk, a szájadék jobb kéz felé esik. A ház szerkezete, színezete és mintázata rendszertani bélyeg.

A bal oldalon a kis figurák csigák, házuk barna, testük szürke. A jobb oldalon a csigaház szintén barna.

21.3. ábra. Csigaház szerkezete. A) Felül az ősi típusú, síkban felcsavarodott házat látjuk szemből és oldalnézetből. Ebből alakult ki a nem egy síkban felcsavarodott ház, amelynek kicsit döntött helyzete stabilabbá teszi a zsigerzacskó hordozását. B) Az általános csigaház hosszmetszetén jól látható a csúcs, az oszlop, a kanyarulatok, a közöttük lévő varratvonalak, a kiszélesedő utolsó kanyarulat szegélyén pedig a szájadék és a hosszú szifócsatorna

A csigák evolúciója során az állatok szimmetriaviszonyai jellegzetes módon változtak (21.4. ábra).

Az első lépésben az eredetileg hátulsó helyzetű köpenyüreg a fej fölé, előre került (a folyamat neve áthajlás, flexio). E pozíció előnyével kapcsolatban több feltételezés is született. A köpenyüregben található kémiai érzékszerv segítségével az állatok így a haladási irányukba eső víz összetételét lettek képesek érzékelni. Az sem kizárt, hogy ettől kezdve veszély esetén fejüket hamarabb tudták a biztonságot nyújtó házba visszahúzni, mint annak előtte.

A második lépés a csavarodás (torsio), amelynek során egyes, eredetileg bal oldali szerveik jobb oldalra, a jobboldaliak pedig baloldalra kerülnek. A folyamat egyik következményeként fő idegtörzseik kereszteződtek: az ősi, elsődleges egyenesidegűségből így létrejött az ún. keresztezettidegűség, illetve egyes páros szerveik páratlanná váltak (pl. vese, kopoltyú) – a redukálódó szervek eltűnése talán a víz áramlását tette hatékonyabbá a köpenyüregben. E két folyamat következményei minden ma élő fajon megfigyelhetők.

A harmadik lépés, az ún. visszacsavarodás (detorsio) csak bizonyos fajokat érintett. Ennek eredményeként a köpenyüreg oldalsó-hátulsó helyzetbe tért vissza, s a helyzetüket változtató szervek „visszakerültek” eredeti pozíciójukba: megszűnt a keresztezettidegűség, másodlagos egyenesidegűség alakult ki (a páratlan szervek azonban továbbra is páratlanok maradtak).

Az ábra feketével rajzolt csigákat ábrázol, bennük a tápcsatorna zöld, az idegdúcok és az azokat összekötő idegek pirosak, a kopoltyú kék (utóbbi az alsó sorban szereplő rajzokon látható). A köpenyüreg helyzetének változását, az eltolódás irányát kék nyíl mutatja.

21.4. ábra. A csigák evolúciója során lezajlott változások és következményük az idegrendszer szimmetriaviszonyaira. Az ábrasor felső sora felülnézetben, az alsó sora pedig oldalnézetben mutatja be az áthajlás folyamatát (A–C: az eredetileg hátsó helyzetű, hátrafelé nyíló köpenyüreg a fej fölé került, s ettől kezdve nyílása előrenézett.). Ezt a csavarodás (D) és a visszacsavarodás (E) eseménye követte. E folyamatok során az elsődleges egyenesidegűséget (A–C) felváltotta a keresztezettidegűség (D), majd a tüdőscsigáknál másodlagos egyenesidegűség alakult ki (E), ahogy azt a fő idegtörzsek lefutása jelzi. (A rajzokon a zöld színű vonal a tápcsatorna lefutását jelzi, a piros pöttyök pedig dúcok)

A csigák alosztályszintű besorolásához azt kell megvizsgálni, hogy testfelépítésük a fentebb említett, többlépéses folyamat mely állomását tükrözi.

Csupán jelezzük, hogy az e szempontok alapján felállított csoportosítás a genetikai vizsgálatok eredményei alapján nem tükrözi kellő pontossággal és részletességgel a leszármazási viszonyokat, azaz a csigák rendszere az itt bemutatotthoz képest jelentős átrendeződésen megy keresztül. Az állatcsoporttal való ismerkedés kezdetéhez azonban az itt közölt rendszert ajánljuk.

Az elölkopoltyús csigák (Prosobranchiata) keresztezettidegűek, köpenyüregük a fejük felett fekszik, tehát a 21.4. ábra C-vel jelölt állatának felelnek meg. Névadó tulajdonságuknak megfelelően kopoltyúik a szív előtt helyezkednek el. Házuk mindig van, s ennek szájadékát gyakran a láb háti felszínén hordozott héjfedő zárja le (21.6.A,B ábra). Köpenyszegélyük gyakran messzire kinyújtható szifót képez. Ivarszervrendszerük egyszerű.

Képviselőik (21.5. ábra) közül a tengerpartokon, az árapályzónában, a tapadó vagy csészecsigákkal (Patella-fajok) találkozhatunk, amint kúp alakú házukat erősen a sziklákhoz tapasztják. A fülcsigák (Haliotis-fajok) házának kanyarulatai redukáltak, az utolsó azonban hirtelen és nagymértékben kiszélesedő, ezáltal házuk viszonylag lapos, ovális. Szájadékát apró nyílások sorozata kíséri: a peremtől távolabbiak a köpenyüregbe vezetnek, s a légzővíz innen történő eltávolításában játszanak szerepet; a szájadékhoz közelebbieken a köpenyszegély tapogatói nyúlnak ki. Házuk ősi jellegzetessége miatt érdemes megemlíteni a hasítékos csigákat: a ház utolsó kanyarulatának területén húzódó rés, amely a végbélnyílásnál kezdődik, és a salakanyagok leadását hivatott egyszerűsíteni, ősi bélyegnek számít, így e csoport is a rendszer elején foglal helyet. Néhány fajuk él az Indo-Pacifikus térség és a Japán környéki vizek mélyén. A szó szoros értelmében legértékesebb csigaházak tulajdonosai is az elölkopoltyúsok csoportjába tartoznak: ezek a kauri-, porcelán- vagy pénzcsigák (Cypraea-fajok), amelyek utóbbi nevüket az Indo-Pacifikus térség hajdani kereskedelmi életében betöltött szerepükről kapták. A hidegebb Földközi-tengerben is élnek. Az elölkopoltyúsok híres-hírhedt képviselői a főleg az Indo-Pacifikus térségben élő ragadozó (férgeket, csigákat, kisebb halakat fogyasztó) kúpcsigák (Conus-fajok.): amilyen tetszetős mintázatú a kúp alakú házuk, olyan (emberre is) veszélyes neurotoxint is tartalmazó mérgük. A Mediterráneumban gyakran lehet találkozni olyan kagylóteknőkkel és csigaházakkal, amelyeken pici, fúrt lyuk látható. Ezek részben a tüskés bíborcsiga zsákmányszerzésének következményei: radulájával megsérti a zsákmány vázának felszínét, majd valószínűleg savat tartalmazó nyálat bocsát a lyukba. A mechanikai és kémiai hatások segítségével képes átfúrni áldozata vázát, s így közel kerülhet annak lágy szöveteihez. Az ókorban a bíborcsigából vonták ki a kelmék színezéséhez használt bíborszínű festéket.

A fotókon színes csigaházak láthatók, a bal felső felvétel kivételével szürke háttér előtt.

21.5. ábra. Elölkopoltyús csigák néhány tengerben élő képviselője: csészecsigák (Patella caerula, A) és egy másik Patella-faj, B), fülcsiga (Haliotis tuberculata, C), héjfedővel lezárt szájadékú tüskéscsiga (Phyllonotus globosus, D), ellentétescsiga (Bursycon contrarium, E), tüskéscsigák (Murex nigrispinosus, Chycoreus asianus, F), porceláncsigák (G, H: Cypraea lurida) és kúpcsigák (Conus-fajok, I)

Az alosztály édesvízi fajai a nálunk is honos fiallócsiga (Viviparus-fajok) és a közönséges vízicsiga (21.6.A, B ábra). A fiallócsigák nevének magyarázata az, hogy belső megtermékenyítésűek, s utódaik egy ideig az ivarutakban fejlődnek. A csoport egy szárazföldi képviselője a hazánkban is előforduló nyugati ajtóscsiga (Pomatias elegans[48]) kopoltyúi visszafejlődtek, így – hasonlóan a tüdőscsigákhoz – légzőszervként köpenye erekkel dúsan behálózott falát használja.

A fotók színesek, a csigák majdnem a méretükkel megegyező köveken láthatók.

21.6. ábra. Hazai elölkopoltyús csigák: a házából éppen előbújó közönséges vízicsiga (Bithynia tentaculata, A–B) és a házába visszahúzódott fiallócsiga (C). Mindkettőnél jól látható a héjfedő, amellyel a ház szájadékát zárják le. A közönséges vízicsiga fotóin erre piros nyíl mutat

Az ún. hátulkopoltyús csigák (Opistobranchiata) az általunk követett rendszerben egy másik alosztályt alkotnak. Mivel a csigák szimmetriaviszonyait meghatározó lépések mindegyikén túljutottak, sok fajuk ismét egyenesidegűvé vált (másodlagos egyenesidegűség, 21.4.E ábra). A héj és a köpenyüreg azonban gyengén fejlett vagy hiányzik (csupaszkopoltyúsok) náluk, s ez alapján ránézésre elkülöníthetők más alosztályok tagjaitól (21.7. ábra). Fejükön többnyire két pár tapogató van, egyes, lebegő életmódot folytató fajaik lába úszásra módosult: fejhez közeli része kiszélesedett, farki része megnyúlt – ilyenek a bálnák táplálékául is szolgáló tengeri pillangók (Clione-fajok, 21.7.A ábra). A köpenyüreg elvesztésével együtt járt a kopoltyúk elvesztése, így a hátoldalon vagy a végbélnyílás körül csokorba fogott másodlagos kopoltyúkat hordoz(hat)nak (Dollo-törvény[49]). Egyes fajaik hátoldalán sorba rendezett, ujjszerű függelékek találhatók (pl. Aeolis-fajok, 21.7. ábra jobb oldala, 2. számú állat), amelyek tengelyébe a középbéli mirigy lebenyei is benyúlnak: ezekben a táplálékként elfogyasztott csalánozók épen megőrzött csalántokjai halmozódnak fel (l. még tápcsatorna és 19.2.1. fejezet). A függelékek amellett, hogy védik tulajdonosukat (elég egyszer megkóstolni egy ilyen csigát!), egyben légzőszervként is szolgálnak. Mivel neuroanatómiai és idegélettani kísérletek gyakori alanya, megemlítjük az ide sorolt tengerinyulat (Aplysia-fajok) is (21.7. ábra).

A bal oldalon egymás alatt két színes fotó látható, fekete, illetve szürke háttérrel, alattuk egy ceruzarajz és egy színes fénykép egymás mellett. Az oszlop alján sárga korallpolipok között fehér alapon fekete foltos csiga. A jobb oldalon világos háttéren nagy, színes rajzok különböző fajokat mutatnak be.

21.7. ábra. Hátulkopoltyús csigák: tengeri pillangó (Clione-faj, A), csupaszkopoltyús csiga (Risbecia tyroni, B), a Földközi-tengerben honos egyik tengerinyúlfaj (Aplysia punctata, C, D), fehér alapon fekete foltokat viselő leopárdcsiga(Peltodoris atromaculata, E). A jobboldalon Haeckel illusztrációi

A csigák harmadik alosztályát a tüdőscsigák (Pulmonata) alkotják. Héjuk rendszerint van, a héjfedő viszont általában hiányzik. Kopoltyújuk nincs, köpenyüregük jobb oldali fala (a köpeny belső felszíne) légzőszervvé, tüdővé alakult. Idegrendszerük koncentrált, másodlagosan egyenesidegűek (21.4.E ábra). Hímnősek, bonyolult felépítésű és működésű ivarszervrendszerrel. A lárvastádiumok legtöbbször hiányoznak. Szárazföldi, édesvízi, ritkán tengeri fajok. Testfelépítésüket vázlatosan a 21.8. ábra mutatja.

A rajzon fekete körvonallal rajzolt csiga látható, benne az egyes szervrendszerek eltérő színűek: a tápcsatorna zöld, az ivarszervek kékek, az idegrendszer kékeszöld, a középbéli mirigy barna. A csigaház sötétbarna, a tüdő területén a keringési rendszer elemei piros körvonalúak.

21.8. ábra. A tüdőscsigák testfelépítése az éticsiga alapján (vázlatrajz). A tápcsatorna felhúzódik a zsigerzacskóba csakúgy, mint az ivarszervrendszer, mely utóbbi külvilágba vezető nyílása a jobb oldali hosszabb tapogató alatt van. A szív és a vese a zsigerzacskó mellett, még a köpenyüregben foglal helyet. (A köpenyüreg megkerüli hátulról az első kanyarulat végét)

Két rendjük az ülőszeműek (Basommatophora) és nyelesszeműek (Stylommatophora). A nevek arra utalnak, hogy az első rendbe tartozó állatok szemei a hosszabb tapogatók tövében, míg a második csoportba tartozóknál azok csúcsán találhatók. Ülőszemű tüdőscsigák a nagy tányércsiga (Planorbarius-fajok), a balogcsiga (Physidae-fajok), a mocsári csiga (Lymnea stagnalis), valamint a májmétely köztes gazdája, a törpe iszapcsiga (Galba truncatula[50]). Hazai szárazföldi csigáink jelentős része a nyelesszeműek rendjébe tartozik. Az ide sorolható éticsiga (Helix pomatia) magyar neve kifejezetten utal az élelmezésben betöltött szerepére. Száraz, meszes vidékeken él a zebracsiga (Zebrina detrita), amely a lándzsás métely köztes gazdája. 23 cm-es házukkal a legnagyobb tüdőscsigák, s egyben gazdasági kártevők az afrikai achátcsigák (Achatina-fajok, 21.9. ábra).

A felvételek mindegyike színes.

21.9. ábra. Tüdőscsigák:az ülőszeműekhez tartozó nagy tányércsiga (Planorbarius corneus, A), balogcsiga (Physidae-faj, B), nagy mocsári csiga (Lymnaea stagnalis, C, D). A nyelesszeműekhez tartozó éticsiga (Helix pomatia, E–F): az E) képen fehér nyíl mutatja a szem tapogató végi helyzetét, az F) fotón pedig piros nyíl a légzőnyílást. Achátcsiga (Achatina-faj, G), zebracsiga háza (Zebrina detrita, H)

21.4.2. Lábasfejűek (Cephalopoda) osztálya

A lábasfejűek osztályát 600–650 faj képviseli. Mind tengeriek (vízközt vagy alzaton élő fajok) és ragadozók. A gerinctelen állatok között a legintelligensebbek. Testük hát-hasi irányban megnyúlt: a test hátulsó része a (háti fekvésű) zsigerzacskónak, elülső része (a fej és a karok) pedig a hasi oldalon lévő testtájaknak (fej, láb) felel meg. Méretük a néhány centimétertől 16 m-ig terjed.

A külső héj vagy az egész állatot védő, jól látható képződmény (csigáspolipok), vagy az epidermisz által körülvett, felszín alá süllyedt, rejtett, redukált váz (tintahalak, kalmárok). A polipoknál hiányzik. Mezodermális eredetű porcos, belső vázuk is van. Karjaik más puhatestűek lábának elülső részéből differenciálódtak, s tapadókorongokat viselnek, ellentétben a tapogatókkal (fogókarokkal), amelyeknek csak kiszélesedő részén vannak tapadókorongok (21.11.D ábra). A ventrális testfalat a vastag, izmos köpenyfal alkotja. Jellemző testrészük a tölcsér, amely a fej alatt látható csőszerű képződmény, s a köpenyüregből vezet a külvilágba (szaggatott vonalú nyilak jelzik a 21.11. ábrán).

Az osztály tagjainak (a csigáspolipok kivételével) színváltoztató képessége bámulatos. A sejtek alakját és bennük a pigmentszemcsék eloszlását az idegrendszer és a neuroendokrin rendszer szabályozza. A színezet és változása nem csupán a menekülő vagy vadászó állat elrejtését szolgálja, hanem a hangulat kifejezésére is alkalmas, a kommunikációban is fontos szerepet játszik.

Mozgásuk életmódjuktól, élőhelyüktől függően igen változatos. A nyolckarúaknál fontos szerepet kapnak a karok (elsősorban természetesen a part menti vizekben, az alzaton mozgó fajoknál). A tízkarúak zsigerzacskójának oldalsó élét úszószegély kíséri, melynek segítségével szinte más testrészük mozdítása nélkül is képesek helyzetük változtatására. Gyors helyváltoztató mozgásoknál a „szökkenés” előkészítő fázisában megnövelik köpenyüregük térfogatát, melynek következtében a fej és a zsigerzacskó ventrális határán lévő nyíláson át víz áramlik be a köpenyüregbe. Ezt követően az izmos köpenyfal nagy erejű, hirtelen összehúzásával a köpenyüregből a külvilágba vezető tölcséren keresztül kipréselik a vizet, miközben hátralendülnek.

Reszelőnyelvük mellett két részből álló, papagájcsőrszerű állkapcsuk van. Nyálmirigyük mérget, ill. emésztőenzimeket tartalmazhat (testen kívüli emésztés), tintazacskójuk az utóbélhez kapcsolódik. Kopoltyúik tövében kopoltyúszivek alakultak ki, testfolyadékuk hemocianint tartalmaz. Központi idegdúcaik összeolvadtak, s a hatalmas szemekkel együtt a porcos fejtokban (a belső váz része) helyezkednek el.

A csigáspolipok a legprimitívebb lábasfejűek. Kamrákra osztott, egy síkban felcsavarodott, gyöngyházréteggel bélelt héjuk hidrosztatikai váz (l. 6.1.3.1. fejezet): segítségével az ehető húsú pompás csigáspolip (Nautilus pompilius) 60 és 600 m között mozog a víztérben (21.10., 21.11.A ábra). Tapogatóinak száma közelíti a 100-at.

A bal oldalon a csigáspolip háza szürke háttér előtt látható, világosbarna alapon sötét narancssárga vonalú mintázattal. A jobb oldalon a kettéfűrészelt ház barnás-fehéres, elefántcsontszínű.

21.10. ábra. Csigáspolip (Nautilus-faj) ép (A) és kettéfűrészelt (B) háza. Utóbbin jól látszanak a kamrák, a válaszfalak, és a kamrarendszer egy részén végighúzódó szifó nyoma

A kalmárok és tintahalak képviselőivel a közeli Földközi-tengerben is lehet találkozni. Tízkarúaknak is nevezik őket: 8 tapogatójuk és 2 fogókarjuk van – utóbbit villámgyorsan kinyújtva ragadják meg zsákmányukat. Külső vázuk maradt, de csökevényes: a testfelszín alá süllyedt héjuk kamrás (szépiacsont). Húsuk ízletes, ezért nyíltvízi fajaikat halásszák. A közönséges tintahal (Sepia officinalis)jó úszó, kíváncsi állat, az ember közelségétől sem ijed meg. Éjjel vadászik. A kalmárok a nyílt vizeket kedvelik, partközelbe ritkán, csak éjszaka jönnek. Kitűnően úsznak, nagy távolságokat képesek megtenni. A legendás óriáskalmárok nagy mélységekben élnek, és az ámbráscet táplálékául szolgálnak. Nyolckarúak a gömbölyded testű polipok. Héjuk csökevényes vagy hiányzik, de megjelenhet másodlagos váz (l. hajóspolip). Nyolc karjuk van, tapogatóik viszont nincsenek. A karok alakja, mérete, a tapadókorongok jellege és elhelyezkedése rendszertani bélyegként szolgál. A Földközi-tengerben a leggyakoribb a közönséges polip (Octopus vulgaris), valamint a mósuszszagú váladékot termelő pézsmapolip (Moschites moschata). A pelágikus életmódú hajóspolip (Argonauta argo) az Adriában is előfordul. Papírvékonyságú héjat csak a hímeknél ötször nagyobb nőstények hoznak létre.

A bal oldalon két-két színes fotó, alattuk egy színes felvétel és egy fekete-fehér rajz, alul pedig ismét két színes fénykép látható. Ezek közül a jobb felsőn a tintahal szinte teljesen beleolvad a környezetébe, alig észrevehető. A jobb oldalon világos háttér előtt barna árnyalatú rajzok.

21.11. ábra. Lábasfejűek: A) pompás csigáspolip (Nautilus pompilius), B) rejtőzködő közönséges tintahal (Sepia officinalis), C) kalmár (Sepioteuthis sepioidea), D) Histiotheutis bonelli (tapogatóját piros nyíl mutatja), E–F) közönséges polip (Octopus vulgaris). Az ábra jobb oldali része Haeckel munkája

21.4.3. Kagylók (Bivalvia) osztálya

Mintegy 10 ezer fajjal a törzs második legnagyobb osztálya. Testnagyságuk 2 mm-től 1 m-ig terjed. Az osztály jellegzetessége a két részből (teknőből) álló héj, amelyet a hátoldalon rugalmas szalag, ún. sarokpánt kapcsol össze. Ez a teknőket széttárni igyekszik, míg a teknők között húzódó záróizmok azokat összeszorítják. (Az elpusztult állatok teknői automatikusan szétnyílnak.) A teknők tökéletes, elmozdulást kizáró záródását a sarokpánt mellett elhelyezkedő zárszerkezet biztosítja, amely fogakból és lemezekből áll – egyes fajoknál hiányozhat. A zárszerkezet, illetve a teknő felszíni díszítése (pikkelyek, tüskék), a szegély jellege (pl. fogazottság), valamint az izomlenyomatok alakja, mérete határozóbélyeg. A teknők elülső vége lekerekített, míg a hátulsó hegyesebb. Az embrionális héj maradványa a teknők dorzális részén látható apró csúcs (búb) (21.12. ábra).

Az ábrán kagylóteknők feliratozott fotói láthatók. A jobb szélen két rajz egymás mellett, ahol a teknők vastag fekete vonallal jelöltek, a sarokpánt zöld, a záróizmok halványbarna színűek. A teknők elmozdulásának irányát fekete nyilak mutatják.

21.12. ábra. A kagylóteknő jellemzői: A) A teknők külső és belső felszínén jellegzetes struktúrák és mintázat találhatók, amelyek a faj meghatározásában fontosak (ilyen a búb, az apró fogakból vagy lemezekből álló zárszerkezet, a perem és a teknő külső felszínének mintázata, díszítettsége. A belső felszínen látható záróizom-lenyomatok alakja és elhelyezkedése is fontos információ). B) Az egymással szembe fordított teknőket keresztmetszetben látjuk (a teknők közül az állat „hiányzik”): felső szegélyüket a teknőket összefogó, rugalmas sarokpánt (zöld vonal) szétnyitja, ha a záróizmok (narancssárga vastag vonal) elernyedt állapotban vannak (felső rajz). A teknők szorosan záródnak, ha a záróizmok összehúzódnak (alsó rajz)

A kagylók testtájai közül a fej hiányzik, ezért megjelenésük nagymértékben eltér a korábbiakban leírt általánosított testfelépítéstől, érdemes tehát a főbb szerveik elhelyezkedéséről a 21.13. ábra segítségével tájékozódni! Az ábrán látható, hogy a kagylók köpenyszervei közé tartoznak az izmos, fejsze alakú láb és a kopoltyúk. Ez utóbbiak szerepe kettős, hiszen nem csupán a légzésben, hanem a táplálékfelvételben is fontos szerepet játszanak. Emellett kopoltyújuk típusa rendszertani bélyeg: a fésűs kopoltyúval rendelkező csoportok más alosztályba tartoznak, mint a fejlettebb, ún. lemezes kopoltyúval rendelkezők.

A képen egy fénykép látható, amelyen az egyes szervek körvonala színes vonalakkal jelzett. A szerveket megnevező feliratok a szervek színének megfelelő színűek.

21.13. ábra. Kagyló testfelépítése: a középsíkban megfelezett állat jobb oldalát látjuk a szervek körvonalának metszésfelszínre vetítésével (az elülső testfél balra esik)

A légzőszerv másik szerepe a táplálékszerzés: a kopoltyúlemezek külső felszínét csillós hám borítja, amely nyálkatermelő mirigysejteket is tartalmaz. Miközben a víz a pórusok felé áramlik, hogy átmossa a kopoltyút, az általa szállított planktonikus élőlények a nyálkába tapadnak. A csillók csapkodásukkal ezt a nyálkába tapadt táplálékot fonalakká sodorják és a szájnyílás felé hengergetik. Mivel a kagylóknak nincsen fejük, szájnyílásuk az elülső záróizom és a láb töve között található. Gyomruk speciális képződménye a kristálynyél, amely kristályos enzimekből álló, pálcikaszerű képződmény. Mivel a táplálékkal egy kis víz is kerül az állat gyomrába, a kristálynyél felszínéről oldatba lépnek az enzimek, miközben felveszik aktív konformációjukat, azaz megkezdik az emésztést. Ivarszervrendszerük egyszerű, váltivarúak, külső megtermékenyítéssel. Egyes fajaik a nemüket is tudják változtatni.

A kagylók központi idegrendszere roppant egyszerű (l. életmód). Köpenyszegélyük hámjában azonban rengeteg a mechanoreceptor, és a szifók környéke kemoreceptorokban is gazdag – sőt, bizonyos fajoknál e terület színpompás szemek sokaságát is hordozhatja (pl. fésűkagylók).

Ismertebb kagylók a telepeken tenyésztett osztrigák (Ostrea-fajok) és az ehető kékkagyló (Mytilus edulis). Mivel a kagylók szűrögető életmódot folytatnak, a vízből származó mérgező anyagok is felhalmozódnak szervezetükben, ezért csak ellenőrzött forrásból származó kagylót szabad fogyasztani! Ahogy az előzőekkel, úgy a nagy sonkakagylóval (Pinna nobilis) is találkozhatunk a Mediterráneumban. Az egyik üzemanyag-forgalmazó cég emblémájaként ismert a nagy fésűkagyló (Pecten maximus). A fésűkagylók mozgása nagyon szórakoztató: teknőik ritmusos összecsukogatásával a köpenyüregükből hirtelen kilökik a vizet, és így a lábasfejűekre emlékeztető módon a vízoszloppal ellentétes irányba szökkennek – erőfeszítésük eredményeként a bolharákokhoz hasonló módon szökdécselnek a vízben. Nevezetesek még a gyöngykagylók és a korallzátonyok sziklái közé ékelődő óriáskagylók (Tridacna-fajok). Utóbbiak teknői gyakran használati tárgyak (hamutartó, szenteltvíztartó). Édesvízi, hazai fajok a tavikagyló (Anodonta cygnea), valamint a más fajok kiszorításával károkat okozó, szinte minden élő vagy élettelen tárgyra rátapadó vándorkagyló (Dreissenia polymorpha, 21.14. ábra).

Mindegyik felvétel színes: a legtöbb szürke háttér előtt csupasz teknő, de az összeállításban vannak kék hátterű (ez a tengervíz) képek is.

21.14. ábra. Ismertebb kagylók: A–D) óriáskagyló (Tridacna gigas) (a B ábrán a teknők között látható nagy nyílás a rögzítő bisszuszfonalak számára alakul ki, a C ábrán a zárókészülék fogai láthatók), E–F) nagy sonkakagyló (Pinna nobilis), G) ehető kékkagyló (Mytilus edulis), H) osztriga (bal teknője lapos, a jobb teknőnél látható kis fehér nyíl a zárókészülék fogára mutat), I) nagy fésűskagyló (Pecten maximus), J–L) vándorkagyló (Dreissenia polymorpha, nevének megfelelő változatossága az L fotón látható)

Megválaszolandó kérdések és feladatok

  1. Adjon rövid, lényegre törő jellemzést a puhatestűek törzséről!

  2. Mutassa be a csigák osztályát a következő szempontok alapján: anatómiai jellegzetességek, a csigaház felépítése, az osztályon belüli csoportosítás alapja, az elöl- és a hátulkopoltyús, valamint a tüdős csigák jellemzése, példák!

  3. Adjon leírást a lábasfejűek osztályáról: foglalja össze az anatómiai tulajdonságaikat, térjen ki a külső váz alakulására, jellemezze a csigaházas polipokat, a nyolc- és tízkarúakat!

  4. Jellemezze a kagylók testfelépítését, különös figyelemmel a kopoltyú alakulására, s nevezzen meg tengeri és édesvízi példákat!



[49] Az evolúció egyirányúságát, visszafordíthatatlanságát fogalmazza meg: az evolúció során eltűnt szervek nem jelennek meg újra (egy leszármazott faj nem hoz létre őseivel megegyező utódot).