Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés az állattanba

dr. Csörgő Tibor, dr. Farkas János, Kis Viktor, dr. Molnár Kinga, dr. Sass Miklós, Szatmári Zsuzsanna, dr. Török Júlia Katalin (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

30.6. A hatlábúak rendszere

30.6. A hatlábúak rendszere

30.6.1. Nem valódi rovarok (Parainsecta) osztálya

A félrovarok (Protura) rendjének tagjai apró, talajlakó állatok, amelyek legfeljebb a 2 mm-es nagyságot érik el. Testük megnyúlt, nagyjából egyenletesen szelvényezett, világos színű vagy sárga (30.5.A ábra). Szájszerveik szúró-szívó típusúak. Csápjuk és szemük hiányzik. Tapogatásra az első lábpárjukat használják, így csak négy lábon járnak. 12 potrohszelvényük van. Mind peterakók. A petéből kibújó ún. nimfának csak 9 potrohszelvénye van. Ez a szelvényszám a későbbi vedlések során kiegészül. Élettartamuk körülbelül egy év. Nedves, fénytől védett helyeken, korhadó fatönkökben és mohában élnek. Nimfa vagy ivarérett alakban telelnek át. Itt-ott előforduló fajuk a hajnalrovar (Eosentomon transitorium).

Az ugróvillások (Collembola) rendjének fajai a talaj ún. mezofaunájának igen fontos tagjai. Apró, rendszerint 1–2 mm nagyságú, szárnyatlan rovarok. A legkisebbek testhossza csak 0,25 mm, a legnagyobbaké pedig 7–8 mm. Világszerte több mint 3500 fajukat írták le. A Föld szinte minden pontján megtalálhatók, még az örök hó határán túl is (gleccserbolha). A szélsőségesen hideg területen, pl. az Antarktiszon vagy gleccsereken élő fajok teste fagyálló folyadékot tartalmaz. Többségük azonban a talajban, az avarban vagy a növények felszínén él. Baktériumokkal, korhadó növényi anyagokkal, gomba fonalakkal táplálkoznak. A ragadozó fajok száma csekély.

Testfelépítésük sok ősi bélyeget mutat. A test tagolódása alapján két alrendbe soroljuk őket: szelvényezett- vagy ízeltpotrohúak és a szelvényezetlenpotrohúak.

Testük három részből épül fel. A fejet hat szelvény alkotja. Rajta találjuk a rendszerint négy ízből álló csáppárt. A csáp különlegessége, hogy minden ízét külön izom mozgatja. Veszély esetén csápjukat képesek visszahúzni. Szájszerveik rágó, ritkábban szívó típusúak, a fejtokba mélyen behúzhatók. Három torszelvényük mindegyikén egy-egy egyszerű felépítésű lábat találni. A potrohot hat szelvény alkotja. Az első szelvényen helyezkedik el az ún. hasi tubus, amelynek feladata még nem kellően tisztázott. Valószínűleg tapadó-, vízfelvevő és légzőszerv is.

A harmadik szelvényen apró akasztószerkezet, a negyediken pedig ugróvilla van. Az ugróvillát az állat nyugalmi állapotban a hasa alatt előrehajtja, és az akasztószerkezettel rögzíti. Ugráskor a villa kiakad az akasztóból, majd azt a hátrahajlító izmai hátrarántják, így a villa az állatot előrelendíti. Az ugróvilla még a levegőben visszacsapódik és rögzítődik. A szelvényezetlen potrohúak (villásgömböcök) teste gömbölyded, három torszelvény és négy potrohszelvény egységes testtájjá olvad össze.

Különlegességük, hogy az ivarérettség után is vedlenek, ezért a vedlések száma egy állat életében akár 40 is lehet. Élettartamuk általában egy év. A villásgömböcök és a növényeken élő szelvényezett potrohúak egyes fajai pete alakban telelnek át. Az ízeltpotrohúak többségét egész évben meg lehet találni.

Álló és lassú folyású vizek partjain illetve felszínén gyakran lehet látni rendkívül apró, leginkább mákszemhez hasonlító, többnyire palaszürke színű ugróvillásokat. Ezek a vízi ugróvillások (Podura aquatica[58]).

Más fajok egyedei a gyepszintben ugrándoznak. Többnyire nagyobbak és gömbölyded potrohúak. Egyesek kártevők is lehetnek. Ilyen a zöld gömböcugróka (Sminthurus viridis[59]) is.

30.6.2. Rovarok (Insecta) osztálya

A pikkelykék (Zygentoma) az elsődlegesen szárnyatlan rovarok (Apterygota) egyetlen rendje. Rendszerint 1 cm-es vagy annál kisebb állatok, epimorfózissal fejlődnek. Megnyúlt torpedó alakúak, toruk szélesebb, mint a potrohuk. Apró összetett szemeik vannak, vagy vakok. Ugrani nem képesek. Többségük éjszaka aktív. Erdőkben, kövek alatt, hangyák között, esetleg lakásokban élnek (synanthrop, azaz emberrel együtt élő fajok). Utóbbiak között gyakori az ezüstös ősrovar (Lepisma saccharina), amelyet még ezüsthalacskának és cukrocskának is neveznek (30.5.B ábra). Lakásokban fordul elő. Minden ehetőt (ételmaradékot, befőttet), de még a tapétát, könyveket is összerágja. Nappal repedésekben rejtőzködik és csak éjszaka aktív. Gyors mozgású. Ha elszaporodik, kárt is okozhat.

Az ábrán a félrovarok és elsődlegesen szárnyatlan rovarok egy-egy képviselőjét láthatjuk. A) egy előrovar (félrovar), B) ezüstös ősrovar.

30.5. ábra. Félrovarok és elsődlegesen szárnyatlan rovarok: előrovarfaj (Protura sp., A) és ezüstös ősrovar (Lepisma saccharina, B)

A továbbiakban az elsődlegesen szárnyas rovarok (Pterygota) rendjei következnek: szárnyas rovarok, illetve másodlagosan szárnyatlanok. Posztembrionális fejlődésük a teljes átalakulás (holomorphosis) valamelyik formája.

A kérészek (Ephemeroptera) rendjébe levegővel telt testű, törékeny rovarok tartoznak. Legfeltűnőbb tulajdonságuk, hogy 3 hosszú potrohvégi függelékük van (2 fartoldalék és 1 végfonal). Mindkét pár szárnyuk hártyás – ezeket nyugalmi állapotban a hátuk fölött függőlegesen összecsapva tartják. A második pár mindig jóval kisebb az elsőnél, sőt, sok fajnál hiányozhat is. Csápjuk rövid. Szájszerveik csökevényesek, mert a „kérészéletű” imágók rövid (néhány órás) életük alatt nem táplálkoznak.

Lárváik testvégén is megtalálhatók a fartoldalékok. Víziek, tracheakopoltyúkkal lélegeznek, melyeket párosával a potrohszelvényeiken viselnek. Testfelépítésük változatos életmódjukhoz alakult, lehetnek ragadozók, növény- vagy törmelékevők. Több évig fejlődnek. Fejlődésük átalakulás. Az imágóstádium elé beiktatódik az ún. szubimágó állapot is, mely az ivarszervek fejletlenségében tér csak el a kifejlett állapottól.

Nálunk 50 fajuk él. A legnevezetesebb közülük a hazánkban védetttiszavirág (Palingenia longicauda). 28–35 mm-es testhosszával a legnagyobb európai kérészfajok közé tartozik. Teste sárgás, szárnya szürkés, áttetsző[60]. Lárvája iszaplakó és szerves törmeléket fogyaszt. Egész Európában elterjedt volt, de a folyószennyezés és -szabályozás miatt mára már a legtöbb helyről kipusztult. A Tisza magyarországi szakaszán még napjainkban is él: a „Tisza virágzása”, azaz a tiszavirágok rajzása júniustól júliusig tarthat. Az imágók kora hajnalban kelnek ki, párzanak, majd 2–3 órán belül elpusztulnak.

A szitakötők (Odonata) rendje hosszú, karcsú potrohú rovarok csoportja. Két szárnypárjuk nagyjából egyforma nagyságú. Két hatalmas összetett szemük és rövid, serteszerű csápjuk van. A szájszervük erős rágó szájszerv. Ragadozók, nappali vadászok. Lárváik vízben élnek, szintén ragadozók. Áldozatukat az alsó ajakból (labium) kialakult, a has alá bicskaszerűen behajtható és onnan hirtelen kinyújtható ún. fogóálarccal kapják el. Átalakulással fejlődnek 1–3 évig.

Érdekes a szív alakzatban összekapaszkodó párzó szitakötők látványa[61]. Ez a jellegzetes póz úgy jön létre, hogy a hím a potrohvégével szó szerint nyakon csípi a nőstényt, majd a nőstény a potrohvégét előrenyújtja a hím 2. potrohszelvényén lévő párzószervhez, melyet a hím előzőleg megtöltött spermával. A párzás természetesen a levegőben, röptükben történik.

A szitakötőket két alrendbe soroljuk a szárnyak alapján.

Az egyenlőszárnyú szitakötők (Zygoptera) alrendjébe törékenyebb testfelépítésű, kisebb méretű állatok tartoznak. Két, szinte teljesen egyforma szárnypárjukat nyugalomban a test fölött függőlegesen összecsapva tartják. Szemük a fej két oldalán domborodik, így szemből nézve súlyzóra emlékeztet. Kevésbé sebes, inkább lebegő röptűek. Vízpartok környékén ülő rovarokra vadásznak. Karcsú lárváik a potroh végén található 3 tracheakopoltyúval lélegeznek, melyeket alakjuk miatt „fűzfalevél kopoltyú”-nak is neveznek[62]. Lassú folyású vagy állóvizekben élnek.

Ide tartozik a védett kisasszony szitakötő (Calopteryx virgo). A hím szárnya és teste is acélkék (30.6.A ábra). A nőstény szárnya áttetsző barna, teste fémes zöld[63]. Testhossza 46 mm. Hegy- és dombvidéki patakok környékén repül. Lárvái oxigéndús folyóvizet igényelnek.

Az egyenlőtlenszárnyú szitakötők (Epiprocta) sokkal erőteljesebb testfelépítésű rovarok. A két pár szárny alakra különbözik egymástól. Szárnyaikat nyugalomban vízszintesen kiterjesztve tartják. Szemeik olyan hatalmasak, hogy szinte az egész fejet betöltik. Nagyon gyors röptűek, és zsákmányukat a levegőben kapják el; e tulajdonságaik miatt sokszor a „levegő sárkányai”-ként is emlegetik ezt az alrendet. Angol nevük (dragonfly = sárkánylégy) is erre a tulajdonságukra utal. Tenyészhelyüktől messze eltávolodnak vadászat közben.

Nagytermetű, zömök lárváik kívülről nem látható végbélkopoltyúval lélegeznek.

A laposhasú acsa (Libellula depressa) hímjének teste hamvaskék (30.6.B ábra), a nőstényé sötétsárga, barna foltokkal (30.6.C ábra). Testhossza 38–45mm. Lárvája állóvizekben, csatornákban fejlődik. Gyakori faj.

Az állatok zöldes háttér előttbarna alapszínűek, a bal felső sarokban látható szitakötő kék.

30.6. ábra. Szitakötők: Hím kisasszony szitakötő (Calopteryx virgo, A), hím (B) és nőstény (C) laposhasú acsa (Libellula depressa), valamint lárvája (D), nagy acsa (Aeshna grandis, E)

A csótányok (Blattoptera) rendjének tagjai ősi bélyegeket hordozó, hát-hasi irányban lapított, viszonylag lágy kültakarójú rovarok. Az első pár szárny pergamenszerű, a nőstényeknél gyakran rövidebb vagy csökevényes, a második pár (ha megvan) hártyás. Nagy, lapos előtoruk (nyakpajzs) előrenyúlva a fejet is elfedi (30.7. ábra). A potroh hátán bűzmirigy, a végén függelék (cercus) található. Tokba (ootheca) zárt petéiket a nőstények magukkal cipelik. Szájszervük rágó típusú. Kifejléssel (epimorphosis) fejlődnek.

Mindenevők, a bélcsatornájukban levő mikroorganizmusok szinte bármit képesek lebontani. Meleg- és sötétségkedvelők. Hazánkban kb. 10 fajuk él. Némelyik fajuk erősen kötődik az emberi környezethez. Kórokozókat is terjeszthetnek.

A konyhai csótány (Blatta orientalis, 30.7.B ábra) – helytelen nevén a svábbogár – sötétbarna színű, 19–25 mm hosszú. A hím szárnya a potroh végéig ér, a nőstényé pikkelyszerű, csökevényes. Emberhez kötődő (synanthrop), gyakori faj. Mindenféle élelmiszert megrág, benyálaz, ami útjába kerül, és betegségeket is terjeszthet. Éjjel aktív.

Vannak olyan csótányfajok is, amelyek csak természetes élőhelyeken fordulnak elő. Ezeket „szabadföldi” csótányoknak is hívjuk. Ilyenek az erdeicsótányok (Ectobius-fajok, 30.7.C ábra). Kistermetű, 7–11 mm-es csótányok. Előtoruk egyszínű, barna színezetű. A nőstények első szárnya is hosszú, de a potrohcsúcsot nem, vagy alig éri el, míg a hímeknél azon túlér. Jól repülnek. Erdei avar között élő rovarok.

Főként Dél-Amerikában és Ausztráliában egészen nagyra növő csótányokat is találunk. Némely faj egyedeit hobbiállatként is tartják. Ilyen a madagaszkári sziszegőcsótány (Gromphadorrhina portentosa).

Az állatok barás-feketés színűek.

30.7. ábra. Csótányok: az ember közelében elő német csótány (Blattella germanica) (A) és konyhai csótány (B), valamint két természetben élő faj (C: Ectobius lapponicus, D: Polyzosteria limbata)

A botsáskák (Phasmatodea) rendjébe közepes vagy nagytestű rovarok tartoznak. Az álcázás nagymesterei: testük száraz faágra vagy levélre emlékeztet. Sokszor szárnyatlanok, vagy az első pár szárny nagyon kicsi, erősen kitinizált és a második pár hártyás. Lábaik járólábak. Szájszervük rágó, növényevők. Trópusi csoport, mégis érdemes megemlíteni őket, mert ismert laboratóriumi állatok, és hobbiállatként is egyre többen tartják őket. Egyedfejlődésük kifejlés. Gyakori náluk a szűznemzés.

A vándorlólevelek családjába (Phyllidae) tartozó állatok falevélre emlékeztetnek: potrohuk széles és lapos, combjaik és lábszáraik is lapítottak (30.8.A ábra). Fákon és bokrokon élnek (olykor tömegesen), színük zöld vagy barnás (a lombozat színéhez igazodva), és még a mozgásuk is a szélben lengedező levélre emlékeztet. Ázsia trópusi erdeinek lakói pl. a Phyllium-fajok, melyek hossza a 8–9 cm-t is elérheti.

A valódi botsáskafélék (Phasmatidae) családjának tagjai pálca alakú rovarok, erősen megnyúlt torszelvényekkel, amelyek ágat mímelnek. Az Indiából származó, 5–6 cm hosszú mogorva botsáska (Carausius morosus) ismert (ökológiai és élettani) kísérleti faj (30.8.B ábra). Otthon is könnyen tartható és szaporítható, ha tudunk gondoskodni számára kellő mennyiségű szeder- és rózsalevélről, valamint megfelelő páratartalomról.

A gleccsersáskák (Notoptera) rendje szélsőséges körülményekhez alkalmazkodott. A rovarok változó testhőmérsékletű állatok, így igen érzékenyek a környezet hőmérsékletére. Többségük nem képes a fagypont körüli hőmérsékleten élni, de a gleccsersáskákat éppen a magas hőmérséklet pusztítja el. Kezünkbe véve őket, a mi testhőmérsékletünkön már nem képesek életben maradni. A fajok többsége a magas hegyek lakója. Morfológiai bélyegeik alapján a tücskökre, a csótányokra és az ősrovarokra emlékeztetnek (30.8.C ábra). Az amerikai gleccsersáska tudományos neve (Grylloblatta campodeiformis) is erre utal.

A fogólábúak (Mantodea) rendjébe nagytermetű, megnyúlt testű rovarok tartoznak. Az 1. pár lábuk bicskaszerűen behajtható, tüskés fogólábbá módosult. A másik 4 lábukkal mászni és ugrani is tudnak. Fejük háromszög alakú és igen könnyen mozgatható (30.8.D, E ábra). Rágó szájszervükkel marcangolják szét a fogólábakkal elkapott élő rovarokat. Kifejléssel fejlődnek. Főleg trópusi elterjedésű rend. Hazánkban 1 fajuk él: ez az imádkozó sáska vagy ájtatos manó (Mantis religiosa). Zöld és drapp színvariációja is előfordul. Testhossza 4–6 cm. Sokszor megfigyelt jelenség, hogy a nőstény párzáskor elfogyasztja a jóval kisebb termetű hímet. Olykor már az aktus közben megkezdi lakomáját a hím fejével, majd lefelé haladva a többi testrészével folytatja. Eközben a párzómozgás nem áll le, mert a hasi idegdúc irányítása alatt áll. A nőstény habszivacsszerű kokonban rakja le petéit, amelyek a következő tavasszal kelnek ki. Száraz, napos, bokros-füves lejtőkön, parlagokon nálunk szinte mindenütt lehet vele találkozni. Ez a melegkedvelő mediterrán faj hazánkban közelíti meg elterjedése északi határát. Védett!

Zöld és barna színű fajokat láthatunk természetes környezetükben, ami hol fakéreg (barna), hol levelek, hol pedig talaj (ez szürke vagy barna).

30.8. ábra. Botsáskák és fogólábúak: vándorlólevélfaj (A), mogorva botsáska (B), amerikai gleccsersáska (C), imádkozó sáska (D, E), egyiptomi vándorsáska (F), olasz sáska (G), zöld lombszöcske (H) és szemölcsevő szöcske (I)

Az egyenesszárnyúak (Orthoptera) rendje olyan rovarokat foglal magába, amelyeknek az 1. pár szárnya keskeny, egyenes, pergamenszerű. A 2. pár szárny hártyás, széles, az első alá hajtogatható. A 3. pár lábuk erős ugróláb, melynek a combíze a legfejlettebb, mivel a lábszár és a comb közti ugróízület izmai itt tapadnak. Cirpelőszervük és hallószervük van. A potroh végén 1 pár függeléket találunk. Szájszervük rágó. Epimorfózissal fejlődnek.

A tojókampósok (Caelifera) alrendjébe tartozó állatokat a hétköznapi nyelvben sáskáknak hívjuk. A hozzájuk hasonló szöcskéktől legkönnyebben a csáp hosszúsága alapján lehet elkülöníteni őket. A sáskák esetében a csápok nem érik el a testhossz felét. A hím és a nőstény egyaránt adhat hangot a 3. láb combjainak az 1. pár szárnyhoz történő dörzsölésével. Egy pár timpanális hallószervük az 1. potrohszelvény két oldalán helyezkedik el.

Kizárólag növényevők. Egyes fajaik sáskajáráskor tömegesen jelennek meg, és ilyenkor tetemes mezőgazdasági kárt okoznak.

Az egyiptomi vándorsáska (Schistocerca gregaria, 30.8.F ábra) még napjainkban is jelentős gazdasági problémákat okoz. Kétféle alakja van, az egyik a vándorló, a másik pedig a nem vándorló forma. Ha van annyi csapadék, hogy sok lárva kelhessen ki a petékből, és a lárváknak a növényzet foltos elhelyezkedése miatt gyülekezniük kell táplálkozás közben, a hátulsó lábaik gyakran összeérnek. Ez váltja ki az anyagcsere és a viselkedés olyan változásait, amelyek a vándorló forma kialakulásához vezet. A sáskák még az előtt megkezdik a vándorlást, hogy a szárnyuk kifejlődne. A teljes csapat egy irányba halad. A szárnyak kifejlődésével vándorlásuk felgyorsul. Sok kilométer kiterjedésű rajokban repülnek, majd az elsők leszállnak, és enni kezdenek. A következők eléjük repülnek, így az egész csapat szinte átgördül egy-egy területen, és közben minden növényt felfal. Beszámoltak már akkora sáskarajokról is, amelyekben az állatok becsült testtömege kb. 50ezer tonna volt.

Bár a keleti vándorsáska (Locusta migratoria) Magyarországon is megtalálható, és a középkorban sáskajárás is előfordult, a hazai sáskafajok többsége tömeges, de sáskajárást nem okoz.

A sisakos sáska (Acrida ungarica[64]) nagytermetű, nyúlánk (25–45 mm hosszú), elterjedésének északi határát a Kárpát-medence száraz, meleg, kopár homok- és szikes pusztáin elérő, védett faj. Az Alföldön sokhelyütt gyakori. Az előrefelé szélsőségesen megnyúlt fej miatt úgy tűnik, mintha csúcsos sisakot viselne az állat. A csáp lapított, lándzsaszerű, tövi részén szélesebb. Az ugróláb combjai feltűnően vékonyak. Színe a zöldtől a világosbarnáig változhat. Igen jól, zajosan repül.

Az olasz sáska (Calliptamus italicus, 30.8.G ábra) áttetsző, rózsaszín 2. pár szárnya röptében látszik. A 3. lábszára cseresznyepiros. Testhossza 18–38 mm. Hangadása nem szokványos, mivel rágóit összedörzsölve „énekel”. Mindenféle napos lejtőkön és lucernásokban, gyomos parlagokon is nagyon gyakori. A magyarországi sáskagradációk egyik résztvevője, amely a kétszikűeket is károsíthatja.

A tojócsövesek (Ensifera) alrendjébe tartozik a szöcskék (Tettigonioidea) öregcsaládja. A csáp hosszabb a fél testhossznál. A nőstényeknek hosszú, lapított, kardszerű tojócsövük van. Fejlett hangadásra általában csak a hímek képesek első szárnytöveik összedörzsölésével. Timpanális hallószervük az 1. lábak lábszárának tövén lévő két kis résként tűnik szemünkbe. Többnyire ragadozók, de növényi eredetű táplálékot is fogyasztanak. Hazánkban több mint 50 fajuk él.

A zöld lombszöcske (Tettigonia viridissima, 30.8.H ábra) élénkzöld színű, 28–35 mm-es szöcske. A 3. combon alul fekete tüskék vannak, melyek töve zöld. Ragadozó, de gyümölcsöt is szívesen fogyaszt. Dúsabb növényzetű, akár mezőgazdasági területeken is előfordulhat, gyakori faj. Gyakran „énekel” fák, bokrok lombjában, innen a neve is.

A szemölcsevő szöcske (Decticus verrucivorus) változó színű, legtöbbször zöldes alapon barnán foltozott, 24–44 mm. Neve onnan ered, hogy a támadókedvét kihasználva, állítólag vele haraptatták le az emberek a szemölcseiket, és utána a kiöklendezett bélnedvvel kenték be a sebet, hogy megakadályozzák az újra kinövését. Elterjedt, gyakori faj. Mindenevő, sáskát, hernyót, de pillangósokat és gyermekláncfüvet is fogyaszt.

Új-Zélandon él az egyik legtermetesebb szöcskefaj, az óriás vetaszöcske (Deinacridia heterocantha), amely az ugrólábán levő tövisekkel akár az ember tenyerén lévő bőrt is át tudja szúrni.

A termeszek (Isoptera) rendjének tagjai államalkotó, társas életmódot folytató rovarok. Az egyedek különböző kasztokat alkotnak. A királynő feladata csak a peterakás, és a hímek is csak a szaporodásban vesznek részt. A legnépesebb kaszt a dolgozóké, de a katonák is fontos szerepet töltenek be a termeszvár életében (30.8.A ábra). A kasztok tagjai külalakjukban is jelentősen eltérnek egymástól. A királynő mérete általában többszöröse a dolgozókénak. A termeszvárak[65] speciális szerkezetük miatt még a szélsőséges hőmérsékleti körülmények között is szinte állandó belső klímát biztosítanak.

A tetűalakúak (Phthiraptera) rendje másodlagosan szárnyatlan, kistermetű (legfeljebb 1 cm-es), emlősökön vagy madarakon élő külső élősködőket (ektoparazita fajokat) foglal magába. A tetvek kifejléssel fejlődnek, sokuk gazdaspecialista. Hagyományosan két alrendbe (szívótetvek és rágótetvek) sorolják őket. Humán vonatkozásaik miatt mi csak a szívótetveket ismertetjük.

Emlősök parazitái. Szúró-szívó szájszervük, apró fejük van. Lábaik nagy, erős kapaszkodókarmokban végződnek. Másodlagosan szárnyatlanok. Fejlődésmenetük kifejlés. Petéiket, a „serkéket” a gazdaállat szőrszálaira ragasztják. Vérszívásuk helye kellemetlenül viszket. A fejtetű (Pediculus humanus capitis) az ember hajában él. 2,6 mm hosszú[66] (30.9.B ábra. Manapság speciális fertőtlenítőszerekkel már viszonylag könnyen kiirtható. A kezelést 1–2 hét múlva meg kell ismételni az esetleg megmaradt petékből kikelő új nemzedék miatt. A ruhatetű (Pediculus humanus humanus ) akár 4,2 mm-re is megnőhet. Az ember ruházatában, főleg a fehérneműben él. Vérszívás alkalmával többek között a kiütéses tífusz és a visszatérő láz kórokozóit terjesztheti. A fertőzött ruhákat érdemes elégetni, vagy ha bírja az anyag, forró vízben kimosni és vasalni.

A poloskák (Heteroptera) rendjének latin neve „felemás szárnyú”-t jelent: az 1. pár szárnyuk tövi része pergamenszerű, míg a csúcsi rész hártyás (l. félfedő). Szárnyaikat nyugalmi állapotban vízszintesen a hátukra fektetve hordják. Szúró-szívó szájszervük, az ún. szipóka, a fej elején ered, de nyugalmi állapotban a has alá hajtva tartják. A rágók és az állkapcsok négy szúrósertét alkotnak, amelyet a szintén megnyúlt alsó- és felső ajak vesz körbe. Az egymáshoz simuló állkapcsok hozzák létre a táplálék- és nyálcsövet. A legtöbb poloskának jellegzetes szagú váladékot termelő bűzmirigyei vannak („poloskaszag”). Egyedfejlődésük kifejlés. Rendkívül változatos és fajgazdag rend, mi csak 3 alrendjüket említjük.

A vízipoloskák (Nepomorpha) csápjai rövidek, felülről nézve gyakran észre sem vehetők. Szipókájuk rövid és erős. Hátsó pár lábuk többnyire úszólábbá módosult, és úszószőrök találhatók rajtuk. Víz alatt élnek, de a vizet elhagyhatják. Többségük ragadozó. A víziskorpió (Nepa cinerea, 30.9.C ábra) hát-hasi irányban lapított, tojásdad teste szürkésbarna. Röpképtelen faj. Az 1. pár láb fogólábbá alakult, és a potroha hosszú légzőcsőben (sipho) végződik. Ezen keresztül légköri levegőt lélegzik, ha a felszínre dugja azt a víz alól. Nincsenek úszólábai. Lassan mászkál az aljzaton, ill. a vízinövényeken. Sekély parti vizekben fordul elő, ahol lesből vadászik rovarokra, lárvákra és olykor kishalakra. A rárakódott iszaptól, moszatoktól szinte észrevehetetlenné válik.

A vérszívó poloskák (Cimicomorpha) alrendjébe tartozó fajok nagy többsége növényi nedveket szív vagy ragadozó, de melegvérűek vérszívói is tartoznak ide. Ezek hát-hasi irányban lapított, tojásdad testű, igen rövid szárnyú, redukálódott szemű rovarok. Az ágyi poloska (Cimex lectularius,30.9.D ábra) barna, szívás után egészen sötét színű poloska, hossza 4–6 mm. Az ember hírhedt élősködője. Nappal repedésekben rejtőzködik, éjjel aktív. Az éhezést több hónapon át is elviseli. Erős, jellegzetes „poloskaszaga” van. A poloskaszívás helyén, a sebbe bocsátott nyála hatására, viszkető hólyagok támadhatnak, sőt helyi allergiás reakciók is felléphetnek. Takarítással és rovarirtó szerekkel hatásosan lehet ellene védekezni.

A címerespoloskák (Pentatomomorpha) alrendjében a középtor hátlemeze, a pajzsocska (scutellum) megnagyobbodott, és néha teljesen vagy részben befedi a szárnyakat. A csíkos poloskát (Graphosoma lineatum,30.9.E ábra) jellegzetes hosszanti, vörös-fekete csíkozása könnyen felismerhetővé teszi. Testhossza 8–12 mm. Napsütötte réteken, útszéleken, főleg ernyősvirágzatúakon, sokszor tömegesen találkozhatunk vele. A bogyómászó poloska (Dolycoris baccarum) színe szürkés világosbarna, lilás árnyalattal, a pajzsocska csúcsa sárgásfehér (30.9.F ábra). Testhossza 10–12 mm. Gyümölcsökön is szívogat. A gyümölcsök viaszbevonatában jól oldódó, védekezéskor kibocsátott váladéka okozza a málna, szeder vagy ribizli poloskaízét, amit biztosan mindenki „kóstolt” már.

Az állatok a fénykéek közepén barnák, esetleg némi piros-bordó mintázattal.

30.9. ábra. Termeszkatona (Stolotermes ruficeps, A), fejtetű (Pediculus humanus capitis, B), víziskorpió (Nepa cinerea, C), ágyi poloska (Cimex lectularius, D), csíkos poloska (Graphosoma lineatum, E) és bogyómászó poloska (Dolycoris baccarum, F). Óriás énekeskabóca (G) és zöld rózsalevéltetű (H)

A színkabócák (Auchenorrhyncha) rendjébe tartozó fajoknak általában két pár hártyás szárnyuk van, melyeket nyugalomban háztetőszerűen tartanak a testük fölött. A poloskákéhoz hasonló, de rövidebb szipókájuk a fej alsó részén, hátratolódva, „toroktájt” ered, és nyugalmi állapotban hátrafelé, a has alá nyúlik. Minden kabóca szárazföldi, és mindegyik növényi nedveket szív. Ürülékük ragadós, édes folyadék, az ún. mézharmat. Sok a kártevő köztük. Egyedfejlődésük változatos. Nálunk eddig kb. 800 fajuk ismert.

Az énekeskabócák családja (Cicadidae) erőteljes, nagytestű (10–40 mm hosszú) rovarokat foglal magába. A kabócák többségétől eltérően ugrani nem képesek, viszont a hímek – mint nevük is utal rá – ciripelni tudnak. Az éneklés egy pár, a potroh hasoldalán lévő membránnal történik, amit a hím kabóca egy izom segítségével pattogtat, és a hangot a testében légcsövekből kialakult rezonátorszerv segítségével felerősíti. Az énekeskabócák szárnya jóval túlér a potrohon. Fejlődésmenetük átalakulás. Lárváik a talajban élnek, ezért 1. pár lábuk erős ásólábbá módosult. Növények gyökereit szívogatják. Melegkedvelők.

Az óriás énekeskabóca (Tibicina haematodes) teste fekete, vörös potrohgyűrűkkel (30.8.G ábra). A legnagyobb testű kabócánk: testhossza 26–38 mm. Hazánkban főleg a meleg tölgyesekben terjedt el. Hangja igen erős, messze elhallatszik. Lárvája a kökény gyökerén több évig fejlődik.

A tajtékoskabócák (Cercopidae) szárnya kb. a potroh végéig ér. Nevüket onnan kapták, hogy lárváik a maguk által termelt, „kakukknyálnak” nevezett habfészek (kiszáradás és ellenségeik elleni) védelmében fejlődnek. A tajték a lárva viaszos váladékával kevert ürüléke, amit a kilélegzett levegővel fúj fel habosra. Általában lágyszárú növényeken akadhatunk rájuk. A vérpettyes kabóca (Cercopis sanguinolenta) fekete, vérvörös foltokkal[67]. Testhossza 8–10 mm. Nagyon gyakori, réteken, cserjéken is lehet vele találkozni. Lárvája, eltérően a család többi tagjától, a talajban fejlődik, de ott is készít tajtékot, és lágyszárúak gyökerét szívogatja.

A növénytetvek (Sternorrhyncha) rendjének tagjai mindannyian apró termetűek. Szipókájuk egész hátra, az 1. csípők közé tolódott. Tömegesen megjelenve nemcsak a szívásukkal okoznak komoly károkat, hanem közvetve is: vírusfertőzéseket terjesztenek és tömény, cukros ürülékük a (mézharmat) bevonja a leveleket, ami egyrészt akadályozza a légzést, másrészt rajta egyéb kórokozók is elszaporodhatnak.

Egyes csoportjaik fejlődésmenete meglehetősen bonyolult, de lényegét tekintve a kifejlésnek valamilyen változata. A kétivaros szaporodás váltakozik a szűznemzéssel, így rendkívül gyorsan el tudnak szaporodni. Egyes nemzedékeik szárnyasok, mások szárnyatlanok. A zöld rózsalevéltetű (Macrosiphum rosae,30.9.H ábra) fűzöld egyedei a rózsa fiatal hajtásain jelennek meg, sokszor az őket gondozó hangyákkal együtt. Szárnyatlan nőstényei a 4 mm-es nagyságot is elérhetik.

A filoxéra (Daktulosphaira vitifoliae, korábban használt nevén Viteus vitifolii) igen apró, 1–2 mm-es levéltetű. A szőlő bonyolult fejlődésű kártevője. A szőlő levelén élő nemzedékét szőlőtetűnek, a gyökerén szívogatót gyökértetűnek hívják. A filoxérát a múlt században Észak-Amerikából hurcolták be Európába. Magyarországon az 1880-as években óriási szőlőpusztulásokat okozott. Ma már ellenálló alanyra oltják a régi, nemes szőlőfajtákat, így azok védetté válnak.

A bogarak (Coleoptera) rendje a rovarok fajokban leggazdagabb rendje, kb. 350 ezer az ismert fajok száma. Sikerüket elsősorban annak köszönhetik, hogy megőrizték repülőképességüket, de a kemény szárnyfedő létrejöttével olyan élőhelyeket is meghódíthattak, amelyekben a sérülékeny hártyás szárnyak tönkrementek volna.

Testfelépítésükben a rovar alapszabást mutatják, de nagyon sok az adaptációs folyamatok miatti eltérés. Életmódjukban, szaporodásukban is rendkívül változatosak. Egyedfejlődésük tökéletes átalakulás. Változatosságuk, fajgazdagságuk miatt csak ízelítőt tudunk adni színes világukból. Négy alrendjükből kettőt mutatunk be, a másik kettőbe csupán néhány faj tartozik.

A futóbogárszabásúak (Adephaga) alrendjében csak az 1. potrohszelvény hártyás. Előtoruk hát-, oldal- és haslemeze egyaránt látható, így a 3 lemezt 2 varrat választja el. Ide tartozik a futóbogarak (Carabidae) családja, sok hazai fajjal. Egy részük nagyméretű, gyorsan futó, ragadozó bogár, erőteljes futólábakkal. Kis számban növényi kártevők is vannak közöttük. Többségük éjszaka aktív, nappal rejtekhelyen, leginkább talajközelben tartózkodnak, veszélyt érezve megtorpannak, szétterpesztett lábakkal a földre lapulnak (holtnak tettetés/tanatózis). A ragadozók lárvái is ragadozók, hosszú testű, élénk mozgású kampodeoid lárvák – de a lárvák között vannak dögevők, illetve növényevők is. Zsákmányukat külső emésztést követően szívják fel az erre módosult szájszervük segítségével.

A futrinkák (Carabus) nemébe csupa nagytermetű futóbogár tartozik. Szárnyfedőik tojásdadok, középen többnyire összenőttek, hártyás szárnyaik pedig részben vagy teljesen csökevényesek, ezért röpképtelenek. Általában éjszaka mozognak, a lárva és az imágó egyaránt rovarokkal, férgekkel, csigákkal stb. táplálkozik. Évente csupán egy nemzedékük van, és az imágók is csak egy évig élnek. Tekintettel feltűnő és hasznos voltukra, valamennyien védettek.

A bőrfutrinka (Carabus coriaceus, 30.10.A ábra) a legnagyobb termetű futrinkafajunk. Egyszínű fekete, szárnyfedői bőrszerűen ráncoltak. Ligetes erdőkben, erdőszéleken, száraz hegyoldalakon nem ritka.

A bábrablók (Calosoma) nagytermetűek; szárnyfedőik nagyjából párhuzamos oldalúak. Fatörzseken, ágakon élnek, de talajlakó fajaik is vannak. Hernyókat, bábokat esznek, azokat a dúsan szőrözött hernyókat is elfogyasztják, amelyekre más rovarok nem, vagy csak kevésbé képesek. Az aranyos bábrabló (Calosoma sycophanta, 30.10.B ábra) 25–30 mm hosszú, szárnyfedői zöldes-aranyos fémfényűek. A tölgyesek lombkoronaszintjében vadászik, zsákmányát rágóival tépi szét és kibocsájtott emésztőenzimeivel elpépesíti, majd felszürcsöli. Lárvája azonos módon táplálkozik. A kifejlett bogár két évig is elél, ezalatt kb. 1000 hernyót és bábot fogyaszt el. Igen jelentős szerepe van a hernyók túlszaporodásának megfékezésében, így a leghasznosabb futóbogárnak tekintik.

A futóbogarak egyik különleges neme a pöfögőfutrinkáké (Brachinus). Védekezésre a vegyi hadviselést választották. A végbelükhöz kapcsolódó mirigyek váladéka kifecskendezve maró gőzbe burkolja a támadót. Mivel a kémiai folyamat hőt termel, ha gyorsan egymásután „durrogtatnak”, a felszabaduló hő még égési sérülést is okozhat.

A futóbogárszabásúak egy része vízi életmódra tért át. Ilyenek pl. a csíkbogárfélék (Dytiscidae), amelyek ragadozók. Hátulsó lábaik úszószőröket viselnek; úszás közben ezekkel egyszerre csapnak hátra. Szárnyfedőjük alatt levegőtartalékot visznek a víz alá.

A mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjében a z 1. és a 2. potrohszelvény is hártyás. Előtoruk oldallemeze besüllyedt a testbe, így csak a hát- és a haslemez látható, melyeket 1 varrat választ el. Ide tartozik a ma élő bogarak 90 százaléka. A csíborfélék (Hydrophilidae) családja főleg vízben élő bogarakat foglal magába. A levegőt módosult csápjukkal hajtják a hasoldaluk szőrzetébe. A közönséges óriáscsíbor (Hydrophilus piceus, 30.10.C ábra) 34–47 mm, a legnagyobb csíborfaj. Egyszínű fekete, olajzöld fénnyel. A csendes, növényekben gazdag állóvizeket kedveli. Alkonyatkor elhagyhatja a vizet, hogy újabb helyre repüljön. Termetes lárvája ragadozó, főként csigákat és más gerinctelen állatokat eszik. Az imágó élő vagy bomló növényi anyagokkal táplálkozik.

A dögbogárfélék (Silphidae) családjában a magyar névvel ellentétben a fajoknak csak egy része specializálódott tetemekre; más részük növényevő vagy mindenevő.

A temetőbogarak (Nicrophorus sp.) (30.10.D ábra) ivadékgondozása igen fejlett. Az apró tetemek szagát messziről megérzik. Több bogár is odasereglik az elhullott állathoz, majd a legerősebb hím-nőstény páros elzavarja a többieket. Mintegy 2–3 óra leforgása alatt 10 cm mélyre elássák a dögöt (a nagytermetű fajok akár 60 cm-re is) úgy, hogy a földet kikaparják alóla, a kikotort földet pedig köré hordják. Ezt követően párzanak, majd a nőstény elkergeti a hímet. A petéket a döghöz vezető földalatti járat falába vájt oldalkamrákba rakja, utána a döghöz visszatérve rágóival kis lyukakat rág bele, és ezekbe emésztőfolyadékot bocsát. Ezt követően a lyukakat lezárja és ürülékével megkeni. Így tehát előemésztett táplálékról gondoskodott utódai számára. Öt nap múlva a nőstény ciripelve többször végigmegy a járaton és kitisztogatja azt, miközben a lárvák kikelnek. A nőstény kis táplálékcseppet bocsát ki a szájából és odatartja nekik, a lárvák pedig felszívják, de a későbbiekben már önállóan táplálkoznak a dögből.

A szarvasbogárfélék (Lucanidae) családjába kicsi és egészen nagytermetű fajok is tartoznak. A hímek rágója rendszerint nagyobb a nőstényekénél. Csápjuk nyeles fésűre emlékeztet. Lárváik évekig fejlődnek. A fiatal pajorok humuszrészecskéket fogyasztanak, az idősebbek korhadó farészeket rágnak belülről. Bábozódás előtt összecsócsált fából és talajból kemény bölcsőt készítenek. Az imágók gyakorlatilag nem táplálkoznak, legfeljebb folyadékot vesznek magukhoz. A nagy szarvasbogár (Lucanus cervus[68]) a legnagyobb európai bogárfaj, hímje a rágókkal együtt 3–8 cm, néha a 10 cm-t is eléri. Fekete, szárnyfedői és a hím rágói barnák. A rágók csupán a hímek vetélkedésekor kapnak szerepet. A nőstény elülső lábszára erős ásólábbá alakult. Lárvakora 6–8 évig tart. A kifejlett bogár tölgyfák kicsorgó nedvével táplálkozik, és alkonyatkor repül. Bár egyre ritkább, ma is a legközismertebb bogárfaj. Ritkulásának egyik oka az, hogy az öreg tölgyfák száma – amelyekben fejlődik – jelentősen megcsappant. Védett.

A ganéjtúrófélék családjába (Scarabaeidae) igen változatos fajok tartoznak. Magyar nevük félrevezető, mert csak egy részük táplálkozik trágyával; ide soroljuk a cserebogarakat, virágbogarakat, szipolyokat és orrszarvúbogarakat is. Lárváik – a pajorok – szinte kivétel nélkül bomló növényi anyagokkal táplálkoznak, bár egyes cserebogarak és szipolyok pajorjai eleven gyökereket fogyasztva kárt is okozhatnak. A bomló növényi anyagok egyik különleges típusát, a növényevő emlősök ürülékét igen sok fajuk hasznosítja. Ezek egy része az utódai számára előkészíti (a föld felett vagy alatt golyóvá alakítja) és kamrákkal tagolt járatokba helyezi a táplálékot, majd őrzi is a kikelő lárvákat.

A lőcslábú galacsinhajtó (Sisyphus schaefferi[69]) fénytelen fekete, domború testű, igen hosszú lábú bogár, a harmadik pár láb különösen hosszú és befelé görbülő, erről kapta nevét. A trágyából golyókat (galacsinokat) formáz, amelyeket elgörget, és alkalmas helyen elás. Száraz, meleg, löszös domb- és hegyoldalakon fordul elő.

Az álganéjtúrófélék (Geotrupidae) családjába tartozó tavaszi álganéjtúró (Trypocopris vernalis, 30.10.E ábra) majdnem félgömb alakú, élénk fémfényű, acélkék vagy zöld színű (hűvösebb, nedvesebb területeken kékesfekete). Ivadékgondozása nem olyan fejlett, mint a valódi ganéjtúróké: a trágya alá függőleges járatot ás, abba egyszerűen betömködi a trágyát, és az oda lerakott petéket sorsukra hagyja. Trágya híján gombákkal, tetemekkel vagy korhadó avarral is beéri. Melegebb hegyvidéki erdők gyakori lakója.

A szentjánosbogár-félék (Lampyridae) családjában a hímek szárnyfedője és szárnya általában fejlett. A nőstények csaknem mindig szárnyatlanok, a szárnyfedő csökevénye olykor látható. Legtöbb fajuk éjszaka aktív, ezek világítanak is. A világítószerv a potroh utolsó szelvényeiben, a hasi oldalon található, módosult zsírtestlebenyekből áll, amely világító baktériumokat tartalmaz. A fény a luciferin nevű anyag oxidációja révén keletkezik, a luciferáz enzim közreműködésével. A folyamat igen jó hatásfokú, mert a kisugárzott energiának kb. 98 %-a fény, és csak 2 százaléka hő. A kibocsátott fény színe és villogásának frekvenciája fajra jellemző. A világítás a nemek egymásra találásában játszik szerepet. Ragadozók, csigákat, apró rovarlárvákat esznek. Ide tartozik a nagy szentjánosbogár (Lampyris noctiluca[70]). Hazánkban elsősorban az Alföldön figyelhető meg, a sötétség beálltával rajzik.

A bogarak túlnyomó többsége – köztük a legnagyobb, több tízezer fajt számláló családok tagjai – növényi anyagokat fogyaszt. A cincérfélék (Cerambycidae) és a díszbogárfélék (Buprestidae) jobbára lábatlan lárvái a frissen elhalt faanyagban fejlődnek, annak lebontásában igen jelentős a szerepük. Imágóik gyakran nagytermetű, nappal aktív, színpompás állatok. Hazánkban sok fajuk védett, így pl. a havasi cincér (Rosalia alpina), a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo) vagy a nagy fenyvesdíszbogár (Chalcophora mariana). A levélbogárfélék (Chrysomelidae) és az ormányosbogárfélék (Curculionidae) viszont szinte mindig eleven növényekkel táplálkoznak; a levélbogarak lárvái kívülről, az ormányosbogarakéi belülről fogyasztják a növényi szöveteket. Elmondható, hogy a Föld minden virágos növényéhez kötődik legalább egy levélbogár- és ormányosbogárfaj; többnyire azonban egy-egy növényen számos fajuk él, amelyek időben és térben is felosztják a növényt. E két család gazdaságilag igen jelentős, a mezőgazdasági, erdészeti és részben a raktári kártevő bogarak nagy többsége közülük kerül ki. Ilyen pl. a burgonyabogár (Leptinotarsa decemlineata), a babzsizsik (Acanthoscelides obtectus) vagy a hamvas vincellérbogár (Otiorhynchus ligustici).

Balra felül fekete, alatta zöldes-kékesen fénylő, legalul pedig fekete-piros sávozású bogár látható. A jobb oldalon felül zöldes-piros, alul kékesen fénylő állat.

30.10. ábra. Bogarak: bőrfutrinka (A), aranyos bábrabló (B), közönséges óriáscsíbor (C), temetőbogárfaj (D) és tavaszi álganéjtúró (E)

A lepkék (Lepidoptera) rendje rendkívül változatos nagyságú, alakú és színezetű rovarok csoportja. Testüket szőrök és pikkelyek borítják. Szárnyaikon a pikkelyek olyan zárt sorokban helyezkednek el, mint a zsindelyek a háztetőn. Sok lepke nagyon jól idomul környezetéhez úgy, hogy annak színét felveszi, vagy valamilyen környezetében található tárgyat, esetleg más élőlényt utánoz. Egyes lepkék színe pl. a fatörzs színére hasonlít, melyen pihenni szoktak. Mások falevelet utánoznak, ismét mások fullánkos hártyásszárnyúra, mérgező, vagy bűzmirigyekkel ellátott más lepkékre emlékeztetnek (mimikri). Csápjuk részleteiben nagyon sokféle kialakulású lehet, de a nappali aktivitásúaké lényegében bunkós, míg az éjszakaiaké fésűs. Lábaik aránylag gyengék, inkább kapaszkodásra, mint járásra alkalmasak. Gyakori az ivari dimorfizmus körükben. Ez a test vastagságában, a csápok jellegében, a szárnyak alakjában, nagyságában, színezetében egyaránt megmutatkozhat. Az imágók szájszerve néhány ősi csoportnál rágó típusú, a többségé azonban pödörnyelvvé (proboscis) módosult, mely a 2 állkapocs módosult külső karéjából fekszik össze, és folyadék felszívására alkalmas (30.11.A ábra). Sokuk imágója egyáltalán nem táplálkozik. Pödörnyelvükkel csak folyékony táplálékot fogyaszthatnak. Legtöbbjük nektárral táplálkozik, mások kedvelik a fák kicsorgó nedvét. Egyesek ürülékre, vagy erjedő, rothadó anyagokra szállnak. Jó néhány lepke imágó állapotban egyáltalán nem táplálkozik. Ezek abból a tartalék tápanyagból élnek, melyet még hernyó állapotban szervezetükben elraktároztak.

A lepkék lárváit hernyóknak nevezzük. A hernyó polipod lárva. Potrohán különböző számú, legtöbbször 5 pár álláb van. Az első két potrohszelvény sohasem visel állábat. Fejükön erőteljes rágó szájszervet találunk. A kifejlett lepkékhez hasonlóan a hernyók is igen sokféle színűek és alakúak lehetnek. Csupaszok, vagy testfelületüket kitinszőrzet borítja, amely mérgező anyagokat tartalmazhat. Legtöbbjük élő növényi anyagokkal táplálkozik. A növényeket kívülről vagy belülről rágják. Egyes kistestű hernyók a levelek belsejében fejlődhetnek ki, úgy, hogy a felső és alsó epidermiszt érintetlenül hagyják (aknázó életmód). Vannak száraz, elhalt növényi anyagokon és állati eredetű anyagokon élők is. Ismeretesek ragadozó, levéltetveket pusztító, hangyákkal együtt élő, sőt vízi életmódot folytató hernyók is. Bábjuk múmiabáb.

A pillangófélék (Papilionidae) családjának fajai főleg meleg égöviek. Nagy vagy jó közepes méretűek. Igen sok színpompás, díszes faj tartozik ide. Második pár szárnyukon gyakran nyúlványok vannak. Hátsó szárnyuk hátsó szegélye mentén nincs merevítő ér, ezért a szárnyuk itt ívelten behúzódik, homorú. Némelyek a királylepkéket (Danaidae) utánozzák (l. később). Ezáltal sok, egyébként lepkékkel táplálkozó állat elkerüli őket. Hernyóik tarkóján villaszerű függelék van, mely kitolható, és ilyenkor bűzös váladékot bocsát ki.

A fecskefarkú lepke (Papilio machaon,30.11.B ábra) nagy, sárga alapszínű, fekete rajzolatos faj. Hátsó szárnyán kék és téglavörös színezet is van. Ez a szárny faroknyúlványt is visel. Tavasztól nyár végéig elég gyakori. Évenként 2, esetleg 3 nemzedéke van. Hernyói sárgák vagy zöldek, fekete harántcsíkokkal és barnásvörös foltokkal díszítettek[71]. Ernyősvirágzatúak leveleit eszik, néha kertekben a kapron is megjelennek.

A család legnagyobb faja az Alexandra-királynő pillangó (Ornithoptera alexandrae, 30.10.H ábra), amely Új-Guineán él. Szárnyainak fesztávolsága 20–28 cm. Leírója az angol királynénak ajánlotta tisztelete jeléül.

A fehérlepkék családjában (Pieridae) a hátsó pár szárny szegélye domború. Ez alapján könnyen elkülöníthetők az előző család egyszerűbb külsejű (faroknyúlvány nélküli) fajaitól. A lepkék fehérek, zöldesfehérek vagy különböző árnyalatú sárgák. Többségük közepes nagyságú. Hernyóik megnyúltak, zöldek világosabb rajzolattal. Többnyire pillangós- vagy keresztesvirágú növények leveleit rágják. Némelyek nagyon nagy tömegben szaporodhatnak el. A káposztalepke (Pieris brassicae,30.11.C ábra) az egyik leggyakoribb lepkefajunk. Szárnyai fehér alapszínűek, az első pár szárny csúcsa fekete. A nőstény első pár szárnyán két fekete kerek folt is van egymás alatt. Zöldes alapszínű hernyói fekete foltokkal, és sárga hosszanti sávokkal tarkítottak. Nagy károkat okozhatnak a káposztaféléken és egyéb kerti növényeken. Évenként 2–3 nemzedéke is van.

A pávaszemek (Attaciidae) családja nagy és igen nagy termetű lepkéket fog össze. Testük erőteljes. Szárnyaik közepén egy-egy, rendszerint kerek, több színből kialakult szemfolt van. Csápjuk fésűs-tollas. A hímek csápja – mivel a hosszú oldalfüggelékeken nagyítóval jól látható másodrendű elágazások is vannak – nagy felületű. A hímek csápjaik segítségével nagy távolságból is megtalálják a keveset mozgó nőstényt. Imágóként nem táplálkoznak. Alkonyati-éjjeli állatok. A nagy pávaszem (Saturnia pyri, 30.11.D ábra) szárnyfesztávolságát tekintve a legnagyobb európai lepke. Szárnyai barnák, és a szemfoltok mellett harántszalagok díszítik. Tavasszal repül. Hatalmas hernyói zöldek, s szelvényenként több kiemelkedő kék bibircs található rajtuk[72]. A bibircsekből szőrök indulnak ki. Különböző gyümölcsfák, kökény, kőris levelét eszik.

A búcsújárólepkék (Thaumatopoeidae) családjára jellemző, hogy a potroh végén erőteljes szőrözöttség figyelhető meg, ill. időnként a hernyók tömeges jelenlétére lehet számítani. A tölgyfa- búcsújárólepke (Thaumatopoea processionea, 30.11.E ábra) szürkés színű, viszonylag apró lepke. Hernyói (30.11.F ábra) a tölgyerdők lakói, kártevők. Társasan élnek. A nappalt közös szövedék védelme alatt töltik, innen indulnak esténként táplálkozni. Ilyenkor zárt menetben vonulnak, úgy, hogy rendszerint elöl egy, közvetlenül mögötte két hernyó megy, a következő sorok pedig 3–4, esetleg több hernyóból állnak. A hernyók hátoldalán hosszabb szőrök mellett apró hegyes szőrök helyezkednek el, melyek állandóan hullanak, és a szél szárnyán mindenfelé eljutnak. Ha ezek az ember bőrére kerülnek, kellemetlen viszketést és gyulladást okoznak. Sajnos egyes években olyan tömegben jelennek meg, hogy a hernyók tarra rágják az erdőket.

A királylepkék (Danaidae, 30.11.G ábra) arról nevezetesek, hogy hernyóik mérgező anyagot tartalmazó növényeket esznek, és a méreganyagok az imágókba is átjutnak, így azok is védettekké válnak. Ezt használják ki más lepkefajok, amelyek nem mérgezőek, de a mimikri révén annak tűnnek.

A bemutatott lepkék közül a jobb felső és a bal alsó, valamint a jobb alsó feltűnő élénk színezete és mintázata miatt.

30.11. ábra. Lepkék: lepke feje a pödörnyelvvel (pásztázó elektronmikroszkópos felvétel, A), fecskefarkú lepke (Papilio machaon, B), káposztalepke (Pieris brasicae, C), nagy pávaszem (Saturnia pyri, D), tölgyfa-búcsújárólepke (Thaumatopoea processionea, E) és hernyója (F), királylepke (G) és Alexandra-királynő pillangó (Ornithoptera alexandrae, H)

A kétszárnyúak (Diptera) rendje mintegy 150 ezer fajt számlál. Ide tartoznak köznapi elnevezéssel a legyek és a szúnyogok. Arisztotelész foglalta össze először a kétszárnyú rovarokat Diptera néven. Ezt a megjelölést Linné is megtartotta, és ma is így nevezzük ezt a csoportot. Tudományos nevük jól jelzi azt a legfontosabb sajátságukat, hogy csak egy pár, azaz két szárnyuk van, mert a hátulsó pár kis bunkóban végződő nyeles képletté, az ún. billérré redukálódott (l. 6.13. ábra). Ezek repülés közben erős rezgőmozgást végeznek. A repüléskor egyensúlyozó szerepet töltenek be, ezért meglétük a kétszárnyúak számára nélkülözhetetlen. Ha pl. a legyet megfosztjuk billéreitől, elveszti egyensúly érzékét, repülése bizonytalanná válik, vagy röpképességét is teljesen elveszti. A legnagyobb kétszárnyúak10 cm körüliek, a legkisebbek nem érik el az 1 mm-t. Szájszerveik szúró-szívó vagy nyaló-szívó típusúak.

A szúró-szívó szájszerv legjellemzőbb alakja a szúnyogokon található. A tulajdonképpeni szúrósertéket a keresztmetszetben patkó alakú alsó ajak veszi körül. Ez szúrás közben ívesen meghajlik, és nem hatol be a gazdaállat bőrébe. A szúrósertéket a vér felszívására alkalmas csővé alakult felső ajak, a páratlan nyálcsatornával áttört nyelv, valamint a páros, csúcsukon gyakran fűrészesen fogazott egy pár rágó és állkapocs együttesen alkotják. A fejlettebb legyek szívókájának legnagyobb részét az alsó ajak alkotja, amelynek alsó része két nagy szívópárnává módosult. Ilyen a házi légy szájszerve is. Az ajakpárnákat tracheaszerű csövecskék törik át, rajtuk keresztül egyrészt nyál folyik a táplálék felületére, hogy azt elfolyósítsa, másrészt ezeken a csövecskéken áramlik a felszívott tápláléknedv a párnák közötti szájnyíláshoz.

A csápok alapján két alrendet különítünk el. A hosszúcsápúak (Nematocera) a szúnyogok, a rövidcsápúak (Brachycera) a legyek.

A hosszúcsápúak alrendjébe tartoznak a lószúnyogfélék (Tipulidae).

A lószúnyogok jellegzetes, könnyen felismerhető állatok. Testük megnyúlt, lábaik igen hosszúak. Tekintélyes nagyságú rovarok, kiterjesztett szárnyaik fesztávolsága elérheti a 10 cm-t, hosszúságuk pedig – az elülső lábak csúcsától a hátulsó lábak csúcsáig – a 20 cm-t.

A talajba vagy a vízbe rakott peték hosszúkásak, többnyire fekete színűek. Lárváik igen változatos életmódúak, a vízben szabadon élő alakoktól kezdve a talajban áskáló fajokon keresztül az aknázó életmódúakig mindenféle típust megtalálhatunk közöttük.

A lárvák légzőnyílásai kis medenceszerű mélyedésben fekszenek, az ún. légzőcsészében, amelyet hosszabb-rövidebb nyúlványok öveznek. Az egész némileg arc benyomását kelti, vagy még inkább valamilyen különös álarcra emlékeztet, ezért szokták ördögmaskarának is nevezni.

A lárvák táplálkozása is igen változatos lehet, többségük szerves hulladékokkal él (szaprofág), mások friss növényi anyagokat (levelet, gyökeret, fát) rágnak, de vannak közöttük ragadozók is. Az óriás lószúnyog (Tipula maxima[73]) szájszerve szúrásra alkalmatlan, vele csak nedveket tud nyalogatni. Május-július hónapokban a hegyvidéken, patakvölgyek párás levegőjében repdes. Lárvái hosszúkásak, szájszervei igen erősek, szárazföldben fejlődnek.

A csípőszúnyogok (Culicidae) családjának tagjai karcsú, megnyúlt alakú rovarok. Testfelületüket apró, mikroszkopikus pikkelyek és szőröcskék borítják. A nőstények szúró-szívó szájszerve hosszú. A hímek csápja rendszerint tollasan szőrözött, a nőstényeké fonalszerű, legfeljebb rövid szőröket visel.

A szúnyogok lárvái, bár víziek, légköri levegővel lélegeznek. Utolsó előtti potrohszelvényükön hosszú légcsövük van, melynek végét többnyire a víz felszínére helyezik, miközben testük fejjel lefelé függ a vízben. Még bábállapotban is mozgékonyak. Egy esztendőben 5–7 nemzedékük is van.

A gyötrő szúnyog (Aedes vexans) főként kiöntésekben, pocsolyákban fejlődik. Szúráskor potrohát párhuzamosan tartja a megszúrt felülettel (30.12.A ábra). A foltos maláriaszúnyog (Anopheles maculipennis) Magyarországon is előforduló szúnyogfaj. A malária terjesztője. Szúráskor potrohát eltartja a szúrt felülettől (30.12.B ábra). Napjainkban nincs malária hazánkban, mert a szúnyog nem tudja a már megfertőzött emberek vérét szívni, így a malária kórokozójának életciklusa nem tud elindulni.

A kétszárnyúak második alrendje, a rövidcsápúak fajokban még sokkal gazdagabb, mint az első. A karcsú, törékeny testű szúnyogokkal szemben a legkisebb legyek is erősebb, vaskosabb felépítésűek. Lárvájuk lábatlan (apod), és fejtokja is nagyon csökevényes. A fejlődési alakoknak ezt a típusát nyűnek nevezzük. Bábjuk tonnabáb.

A házi légy (30.12.C ábra) az igazi legyek (Muscidae) családjába tartozik. Úgyszólván az egész Földön elterjedt, mindenütt jelen van, ahol táplálékot talál és hőigényét kielégítheti. Szívókájának végén korongszerű szívópárna helyezkedik el, ezért szúrni nem tud. Folyékony anyagokkal táplálkozik. Táplálkozás közben többször visszaöklendez cseppeket, így fertőzéseket, betegségeket (pl. hastífusz, amőbás vérhas) terjeszt. A szilárd anyagokat (pl. cukrot) először nyálával feloldja. A nőstény élete folyamán 600–2000 petét rak trágyára, különböző rothadó, bomló anyagokra. Kedvező körülmények között már 8–10 nap alatt kifejlődhet egy-egy nemzedék. Ez az oka rendkívüli szaporaságának. Elsősorban sertéstrágyában fejlődik.

A zengőlegyek (Syrphidae) szinte az egész Földet benépesítik, hazánkban mintegy 300 fajuk él. Tetszetős, tarka színezetük, gyakoriságuk, viráglátogatásuk és kecses mozgásuk miatt ismert és kedvelt rovarok ( 30.12.D ábra ). Nevüket jellegzetes hangjukról kapták, melyet szárnyaik bizonyos tartásával és igen magas csapásszámával keltenek, s közben látszólag mozdulatlanul lebegnek a levegőben. Ha a lebegő állat közelébe megyünk, villámsebesen odébb cikázik, de nem megy nagyobb távolságra, újból kezdi egy helyben való lebegését. Ezek az érdekes legyek nemcsak sajátos repülésükről, hanem feltűnő színezetükről is felismerhetők. Sárga-fekete mintázatuk a fullánkos hártyásszárnyúakat utánozza, így jó védelmet biztosít nekik. A közönséges herelégy (Eristalomyia tenax) méhre emlékeztet. Barna torát sűrű, sárga szőrzet borítja, potrohát két-két sárga folt díszíti. Már a középkorban összetévesztették a herelegyet a méhekkel, ezért található a régi kínai irodalomban az az állítás, hogy a méhek a méz készítésében emberi vizeletet is használnak. Nem kétséges, hogy az árnyékszékekben és pöcegödrökben fejlődő, és kifejlett állapotban is rendszerint azok környékén tanyázó herelegyekről van szó. Lárvája – melyet pocikféregnek szoktak nevezni –bomló anyagokkal erősen szennyezett vizekben él. Potroha végén hosszú légzőcső (sipho) alakult ki.

A hártyásszárnyúak (Hymenoptera) rendjébe tartozó rovaroknak 2 pár hártyás szárnyuk van. Bár testük a többi rovarhoz hasonlóan fejre, torra és potrohra tagolódik, a szelvények alapja látszólag nem követi ezt a tagolódást. Első potrohszelvényük ugyanis a torhoz forr. Az ún. ülőpotrohúaknál a potroh széles alappal kapcsolódik a potrohhoz, míg a darázsderekúaknál a potroh első és második szelvénye között befűződés alakul ki, amely sokszor erőteljesen megnyúlik, és kialakul a nevezetes darázsderék. Az ősibb csoportoknál a nőstények a tojócsövükkel helyezik el a megtermékenyített petéket, az evolúciós szempontból fiatalabb csoportoknál a tojócső fullánkká alakul (l. 11.7. ábra). A fullánk elsősorban védekezésre és zsákmányszerzésre szolgál, de a fullánkosok egy része fullánkját elveszítve áttért a kémiai hadviselésre, pl. hangyasavat termel.

A növényevő darazsak (Symphyta) alrendjébena lárva ún. álhernyó. A valódi hernyóhoz, a lepkék lárvájához hasonlóan soklábú (polipod) lárva, de attól eltérően a torlábak és a potroh állábai között legfeljebb 1 végtag nélküli szelvény lehet[74]. Növényevők; a leveleket fogyasztják, de a fadarazsak ( 30.11.E ábra ) lárvái fatörzsek belsejében rágnak. Ide tartozik a sárgagyűrűs fadarázs (Tremex fuscicornis). Akár 4 cm-es testhosszat is elérő rovar. A lárva főleg bükkben, fekete nyárban rág járatokat. Több éven át fejlődik. Május–október között repül.

A tojókészülékesek (Terebrantes) alrendjének nagyon sok faja parazitoid vagy hiperparazitoid életmódot folytat. A nőstény tojócsöve méretében, alakjában igen eltérő a különböző családok között.

A gyilkosfürkészek ( 30.12.F ábra ) (Braconidae) családjába tartozik a káposztalepke-gyilkosfürkész (Cotesia glomerata). A nőstény a káposztalepke hernyójába rakja petéit. A hernyóból már a bábozódásra érett lárvák bújnak ki.

A fullánkosok (Aculeata) alrendjében a nőstények tojócsöve fullánkká módosul. Méregmirigyek is kapcsolódnak hozzá, így igen hatékony védekező és zsákmányszerző eszköz. A peterakásban már nem vesz részt. Másodlagosan a fullánk is eltűnt némely hártyásszárnyúnál. Lehetnek rajta visszaálló horgok, mint a méheknél, vagy lehet a felszínük sima, mint a darazsaknál. Az alrend tagjai között vannak magányosak és társasak (államalkotók) is. Egy részük, pl. a házi méh (Apis mellifera[75]) a legfontosabb megporzók közé tartoznak, mások pedig ragadozók.

Ide tartozik a társas redősszárnyú darazsak családja (Vespidae). Jellemzőjük, hogy szárnyaikat legyezőszerűen összeredőzve tartják nyugalomban a potroh felett. Fajtól függ, hogy egy-egy fészek hány állatból áll. A hazai faunából talán a legveszélyesebb a lódarázs (Vespa crabro, 30.12.G ábra). Bár a fészekben élő egyedek száma messze elmarad a méhekétől, vagy hangyákétól, de a méreganyag mennyisége és erőssége miatt már 3 szúrása halálos lehet az emberre. A morfológiai különbség csekély a különféle feladatokat ellátó egyedek (kasztok) között. A családok egyévesek (csak a királynő telel át). A lárvákat rovarokkal táplálják, a fészek anyaga nyállal kevert farostokból („darázspapír”) készül. Még gyakoribb faj a német darázs (Paravespula germanica, 30.12.H ábra). Belsővázas fészkét gyakran a talajban találjuk. A hangyák (Formicidae) kistermetű, államalkotó rovarok. Egy- vagy kétízű potrohnyelük alakja és nagysága az alcsaládokon és nemeken belül igen különböző. A hímek és a szaporodásra képes nőstények szárnyasok, a dolgozók és a katonák meddő nőstények, mindig szárnyatlanok, fullánkjuk, vagy a potroh végén hangyasavtermelő mirigyük van. Az Antarktisz kivételével mindenhol megtalálhatók a Földön, az ember környezetét is belakják. Tömegük a biomassza jelentős részét teszi ki. Evolúciós sikerükben államalkotó tulajdonságuknak, fejlett kommunikációjuknak, más fajokkal kialakított kapcsolataiknak kulcsszerepe van (közismert, hogy a hangyák gondoskodnak a levéltetvekről a számukra ízletes „mézharmat” miatt, azokat ellenségeikkel szemben megvédik: http://commons.wikimedia.org/wiki/Ant). Magyarországon az erdei vöröshangya (Formica rufa) fullánkos, szúrása fájdalmas lehet. Védekezésképpen képes a hangyasavat potrohvégéből messzire kilövellni. Nála nagyobb termetű rovarokra és lárváikra is vadászik (30.12.J ábra). A levélvágóhangyák a fészekbe szállított levéldarabokon gombát termesztenek, és a gombával táplálkoznak (30.12.K ábra). A maggyűjtőhangyák hazánkban is előfordulnak.

A barnás-fekete, olykor sárgával sávozott állatok elg jól elkülönülnek a háttértől. Ez alól az alsó középső kép kivétel, ahol a talajon alig vehetők észre a hangyák, de a zsákmányuk, amit cipelnek, fehéres színe miatt könnyebben megtalálható.

30.12. ábra. Kétszárnyúak és hártyásszárnyúak. Csípőszúnyogfaj (Aedes sp., A), maláriaszúnyogfaj (B), házi légy (Musca domestica, C), zengőlégy (D), fadarázs (Anasimyia contracta, E), petét rakó fürkészdarázs (F), lódarázs (Vespa crabro, G) német darázs (Paravespula germanica , H), hangya feje közelről (I), erdei vöröshangyák zsákmányukkal (Formica rufa, I) és levélvágóhangyák (K)