Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés az állattanba

dr. Csörgő Tibor, dr. Farkas János, Kis Viktor, dr. Molnár Kinga, dr. Sass Miklós, Szatmári Zsuzsanna, dr. Török Júlia Katalin (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

34.4. A „halak” rendszerezése és néhány jellemző faj bemutatása

34.4. A „halak” rendszerezése és néhány jellemző faj bemutatása

Ahogy a fejezet elején említettük, a gerinchúrosokon (Chordata) belül a halak nem alkotnak egy egységes csoportot. Osztályaik a porcos halak, a tüdős halak, a bojtosúszósok és a sugarasúszójú halak.

34.4.1. A porcos halak (Chondricthyes) osztálya

A porcos halak a porcos vázú állkapcsos állatok (Chondrognathostoma) ágazatába tartoznak (15.8.B ábra). Az osztály első alosztálya a tömörfejűek (Holocephali) alosztálya (34.3. ábra).

A felső állkapcsuk hozzánő az agykoponyához ( autostylia ). A kopoltyúréseiket egy bőrredő fedi. Bordáik nincsenek. Pikkelyeik hiányoznak. Két hátúszójuk van, az elülső magas tövisben húzódik ki. Meglehetősen bizarr formájú, megnyúlt testű halak. Kisebb halakkal és gerinctelenekkel táplálkoznak. Az Európát övező tengerekben a tengerimacska él, amely 1,5 méter hosszúságú is lehet. Valamennyi tömörfejű tengeri előlény.

A bal oldalon feltűnő, a jobb oldalon a háttérbe belesimuló, fehér pettyes mintázatú állat látható. Mindkettő feje balkéz felé tekint.

34.3. ábra. Tömörfejű tengeri macskák

A második alosztály a cápák és ráják (Elasmobranchii) csoportja. Az ide tartozó halak porcos vázzal rendelkeznek, és állkapcsukat a nyelvcsonti ív felső darabja függeszti az agykoponyához (hyostylia). Fecskendőnyílásuk mindig jól megfigyelhető (7.29. ábra). Fogas (placoid) pikkelyeik vannak. Bélcsatornájukban spirális redő van. Úszóhólyagjuk nincs, testük fajsúlyát a májban felhalmozott nagy mennyiségű lipid csökkenti. A hímekben húgyivar szervrendszer alakul ki: a here csatornácskái a vese kiválasztócsatornáiba torkollnak. A petevezető a Müller-cső származéka (11.8. ábra). Sok közöttük az ovivivipar faj. Szinte kivétel nélkül tengeriek.

A cápa alakúak (Selachiformes) rendjébe mintegy 250 ma élő faj tartozik.

A legrégebbi, legegyszerűbb felépítésűeknek a galléros cápákat tartják. Gallérjuk a kopoltyúrések peremének kiszélesedéséből jön létre. Szájuk nem a hasoldalon van, hanem végállású (34.4. ábra). 1,5 m körüli testnagyságot érnek el. Alakjuk hosszan megnyúlt, majdnem kígyószerű. Főként Nyugat-Európa és Japán partjai mellett fordulnak elő. Ugyancsak a kezdetleges formák közé tartoznak a szürke-cápák. Ezt elsősorban az támasztja alá, hogy 6 vagy 7 kopoltyúrésük van. Nagytermetű állatok, 7-8 m hosszúságot is elérnek. Halakkal táplálkoznak. A trópusi tengerekben gyakoriak, de megjelennek a Földközi tengerben is.

A rajz fekete-fehér, az állat balra néz.

34.4. ábra. Galléroscápa: jól látszik a gallér és az angolnaszerű alak

A valódi cápáknak 5 kopoltyúrésük van. Körükben mindig két hátúszó figyelhető meg. Csak a jellegzetes fajokat említjük meg, csoportbesorolások nélkül.

A kékcápák 4-5 méterre is megnövő, nagytermetű állatok. Testük felül szürkéskék, alul világos, csaknem fehér. Torpedó formájú testük, hatalmas fogazatuk azonnal mutatja, hogy igen gyorsmozgású, ragadozó állatok (34.5.A, B ábra). Főleg rajban élő halakkal, heringekkel, makrélákkal, tőkehalakkal táplálkoznak. Nem ritka, hogy az embert is megtámadják. A trópusi tengerekben gyakoriak. Baleseteket elsősorban Ausztrália partjai mentén okoznak. Elevenszülők, utódaik hossza 60 cm.

A pörölyfejű cápákat (vagy pörölycápákat) azonnal fel lehet ismerni, hiszen fejük két hatalmas oldalsó kinövést hordoz, amelyeken az orrnyílásaik és a szemeik helyezkednek el (34.5.C, D). Nagytermetű, négy méteres hosszat is meghaladó állatok. Főként a trópusi vizekben gyakoriak, ahol a talaj közelében, nagy csapatokba verődnek össze. Vad ragadozók, minden mozgó élőlényt megtámadnak, ha éhesek.

A felső sorban kék, az alsóban fekete háttér előtt úsznak felénk a cápák.

34.5. ábra. Kékcápák (Prionace glauca, A, B) és pörölyfejű cápa (Sphyrna lewini, C, D)

A heringcápák közé több, különböző életmódú és testfelépítésű állat tartozik. Maga a heringcápa 3,5 m hosszú, kozmopolita faj. Nevét a fő zsákmányállatáról kapta. Elsősorban rajhalakkal táplálkozik, de bármilyen más nála kisebb halat elfogyaszt. Húsa kitűnő, a közkedvelt cápauszony levest és a cápakotletet elsősorban ebből a fajból készítik a nagy tengerparti éttermekben.

Ebbe a csoportba tartoznak az emberre nézve legveszedelmesebb, akár 10 m-re is megnövő fehér cápák (34.6.A, B ábra). Testalakjuk a tökéletes cápaforma, aminek minden tulajdonsága a lehető leggyorsabb mozgást szolgálja. Itt említjük meg, hogy az emberre több más faj is veszélyt jelent, nem csak a fehér cápa, amiről a hollywoodi filmek főszereplőit mintázták.

Ilyenek a szirtcápa, a feketefarkú cápa, a tigriscápa (34.6 ábra) . Ezek ugyan kisebb termetűek, de legalább olyan támadókedvűek, mint nagyobb rokonuk. A legtöbb cápatámadás Ausztrália, Dél-Afrika, Kalifornia partjai mentén fordul elő, de néha a Földközi-tengerről, sőt még az Adriáról is jelentenek hasonló eseteket.

Az összeállítás bal oldalán kék háttéren, a napsugarak miatt márványozott testfelszínű állatok, a jobb térfélen szürke cápák sziklák között. A jobb alsó fotón egy parton fekvő, világos alapon sötét pettyes tigriscápa látható.

34.6. ábra. Heringcápák: fehér cápa (Carcharodon carcharhias, A,B), szirtcápa (Triaenodon obesus, C,D), feketefarkú cápa (Carcharhinus limbatus, E), tigriscápa (Galeocerdo cuvier, F, G)

A macskacápák kistermetű, 1 m körüli állatok (34.7. ábra). Elsősorban puhatestűekkel táplálkoznak. Az aljzat közelében mozognak, 5–50 m mélységben. Előfordulnak a Földközi-tengerben is. Ikráikat téglalap alakú tok védi, aminek négy sarkából még hosszú fonalak (un. jégzsinórok) húzódnak ki (34.7E ábra). Az ikra lerakása után a jégzsinórok elvesztik víztartalmukat, miközben a víz alatti tárgyakra tekerednek. A kis macskacápák 9 hónapig fejlődnek a tok belsejében. A macskacápa ehető, ha nem is a legkeresettebb halféleség. Vére különösen erős mérget tartalmaz, ami főzés vagy sütés nélkül igencsak veszélyes.

Az állatok mindegyik fényképen jól kivehetők. A petetok baloldalon, a középvonal alatt található, majdnem fehér háttér előtt élénk sárga színű.

34.7. ábra. Macskacápák (Scylorhinus sp.). Az E) fotón petetok látható a jégzsinórral

A 12–15 méter hosszú óriáscápa (34.8.A ábra) táplálkozásmódja eltér az eddig tárgyalt cápákétól. Szája végállású, és hatalmas méretű. Kopoltyúívei belső oldalán hosszú szarunyúlványok nőnek, amelyek fésűszerűen szűrik a tátott szájon beáramló vizet. Egy ilyen állat száján óránként 1500 tonna víz áramlik át. Ebből a varsa kiszűri a planktonikus élőlényeket. Tulajdonképp azt mondhatjuk, hogy az óriáscápa az ennivalójában úszik és folyamatosan táplálkozik. Ez az állandóan elérhető és szinte korlátlan táplálékforrás teszi lehetővé, hogy ilyen hatalmasra nőjön. Az óriáscápa elevenszülő, egyetlen utóda 1,5 m hosszú. Az Atlanti és a Csendes óceánban is él, de főként az egyenlítőtől északra.

A cetcápa (34.8.B ábra) élet- és táplálkozásmódja hasonló az óriáscápáéhoz. Szűrőkészüléke a kopoltyúívekről befelé lógó vékony lemezekből áll. Ezzel főként puhatestűeket, rákokat szűr ki a vízből. Akár 18 m-re is megnő. A cetcápa a legnagyobb ma élő halfaj a Földön. Általában a víz felszíne közelében tartózkodik. Sötét alapszínén számos, kisebb nagyobb világos folt van. Az Indopacifikus térség lakója.

A bal oldali, száját nagyra nyitó cápa barna, a napsütés miatt márványos rajzolatú, a jobb oldali az oldalát mutatja, ami fehér pettyes.

34.8. ábra. Óriás (Cetorhinus maximus) és cetcápa (Rhincodon typus)

A porcos halak osztályának második rendje a ráják rendje (Batididea).

A zsibbasztóráják onnan kapták a nevüket, hogy elektromos szerveik vannak és áramütésük az embert is megbéníthatja. Viszonylag kistermetű, fél méter körüli állatok. Törzsük nem annyira rombusz alakú, mint a valódi rájáké, hanem inkább diszkoszhoz hasonlít (34.9.A, B ábra). A talaj finom homokjába ássák magukat és többnyire itt leselkednek áldozatukra. Törzsük ellapult, lateralis részében vannak az elektromos szerveik. Ha a hátbőrüket lefejtjük, alatta kb. 600 kis prizma formájú oszlopocskának a tetejét láthatjuk. Minden kis oszlopocska 40 egymásra rendezett lemezből épül fel. E lemezkék egy-egy kis kondenzátornak felelnek meg. A kondenzátor egyik lemezéhez az V. agyideg (n. trigeminus) és vagy a bolygóideg (n. vagus) egy ága fut. Ez a szerkezet az izomszövet módosulásának tekinthető. Valószínűleg ioncsatornák működése következtében alakul ki feszültségkülönbség a lemezkék két oldala között. Idegi impulzus hatására kisülnek az apró kondenzátorok és összességükben kb. 200 V feszültséget produkálnak. A zsibbasztó rája ezt az áramot a zsákmány megbénítására használja, de eredményesen védekezik is a segítségével. Zsibbasztó ráják élnek a Földközi-tengerben is, de gyakoribbak az Atlanti-partvidéken.

A valódi ráják törzse rombusz alakú, hatalmas, széles, lapos mellúszóik a fő mozgásszerveik, segítségükkel mintegy repülnek a vízben. Nagyon szép látványt nyújt egy csapat rája, ahogy hangtalan szárnyalással úszik a kék végtelenségben (34.9.C ábra). Igaz, ez ritka látvány, mert legtöbbször a fenéken, a finom homokba beásva üldögélnek, csak a szemeik és orrnyílásuk emelkedik ki belőle (34.9.E, F ábra). Talajlakó puhatestűekkel, férgekkel, lepényhalakkal táplálkoznak. Viszonylag nagytermetűek, 1–2,5 méter között mozog a testhosszuk. Az európai partok mentén a sima rája és a tövises rája fordul elő nagyobb számban. Mindkét faj húsa ehető és közkedvelt a tengerparti országokban. Japán partai mentén élő fajok a közismert sushi egyik legfinomabb típusának az alapanyaga. Ikrarakó fajok, az ikráikat a homokba egyesével rakják le.

A tüskés ráják (34.9.C–F ábra) legfőbb jellemzője a farok hátoldalán található hosszú tövisalakú nyúlvány, aminek a tövében erős mérget termelő mirigyek vannak. Ez a rája védekező szerve, amit eredményesen használ a fürdőzőkkel szemben is. A homokban fekvő ráját csaknem lehetetlen meglátni és könnyen rátaposhat az ember.

A ráják rejtőzködnek a tengerfenék homokjában, kivéve a jobb felső fényképen, ahol a kék vízben rajt formálva úsznak.

34.9. ábra. Zsibbasztórája (Torpedo marmorata, A, B) és tüskésráják (C: Rhinoptera bonasus, D: Dasyatis lata, E–F: Taeniura lymma)

A ráják között is van egy csoport, amely áttért a planktonikus élőlények fogyasztására. Ezek a vízközt mozgó, rendszerint óriási méretű, akár 6 m hosszú ördögráják. Szájuk végállású és a kopoltyúréseket itt is szűrőkészülék borítja. Hátoldaluk sötét, hasuk szinte fehér. A szájnyílás oldalán két bőrlebeny van, ami a vizet a szájnyílásba tereli (34.10. ábra). Az ördögrája a víz felszínéhez közel mozog és táplálkozik. Néha kiugrik a vízből és hatalmas csattanással esik vissza. Félelmetes méretei ellenére békés állat. Elsősorban az amerikai partok mentén gyakori.

A felső fényképeken világosabb háttér előtt sötét foltok az állatok, az alsó képeken fordítva: a háttér sötétebb, az állatok fehéres színűek (itt a hasoldaluk látszik).

34.10. ábra. Ördögrája (Manta birostris)

A csontos vázú állkapcsos állatok (Osteognathostomata) ágazatába tartozik valamennyi ezután következő csoport. Közülük az elsők azok, amelyek elsődlegesen vízi életmódot élnek és kopoltyúval lélegeznek (azaz a halak). Ide három osztály tartozik.

34.4.2. A tüdős halak (Dipneusti) osztálya

Mint ahogy minden nagy rendszertani kategória első csoportja, a tüdőshalak is több viszamaradó (episztatikus) és előremutató (epidotikus) jellegzetességet hordoznak egyszerre. Vázuk nem teljesen csontos, sok benne a porcos elem. Mint a porcos halaknál, nekik is vannak fecskendőnyílásaik. Orrüregük összenyílik ugyan a szájnyílással, de nem oly módon, ahogy a magasabb rendű gerinceseknél azt látni fogjuk. Bélcsatornájukban spirális redő van. Működő kopoltyúik vannak, de emellett a tüdő is kialakul. A páros, vagy páratlan tüdő a garat ventrális oldalához csatlakozik egy járattal. A tüdő keringése hasonlít a magasabb rendű gerincesek kisvérköréhez, és a szív pitvara csaknem teljesen két részre osztott egy kötőszövetes lemez segítségével. Élnek Ausztráliában, Dél-Amerikában és Afrikában (34.11. ábra). Az utóbbi két kontinensen élők a száraz időszakban az iszapba ássák be magukat, ahol egy levegővel telt kamrában töltenek közel fél évet. A kamrát járat köti össze a talaj felszínével. A nyugalmi periódus alatt nem táplálkoznak és csak légköri levegővel lélegeznek.

A kép két szélén egy-egy fotó, középen két fekete-fehér ceruzarajz látható.

34.11. ábra. Tüdőshalak: afrikai gőtehalak (Protopterus-fajok, A–C) és ausztráliai tüdőshal (Neoceratodus, D)

34.4.3. A bojtosúszós halak (Crossopterygii) osztálya

Ide tartozik az 1938–ban felfedezett maradványhal (Latimeria chalumnae,16.5.B és 34.12. ábra). Eredetileg a Comore szigetek környékén fogtak pár példányt, de ma már tudjuk, hogy egyáltalán nem ritka és az Indiai-óceán déli részén mindenütt előfordul a szigetek és kontinentális padok mentén. Csapatostul él a sziklás partok üregeiben, viszonylag nagy mélységben. Egyetlen tulajdonsága, ami külön osztályba sorolását indokolja az az, hogy páros úszói minden irányba mozgathatóak, rövid nyélen ülnek, pikkellyel borítottak. A végtagok belső váza megegyezik a magasabb rendű gerincesek végtagvázának alapszabásával (l. 7.14. ábra). Ezen az alapon a bojtosúszósokhoz hasonló állatokat tartjuk a szárazföldi gerincesek őseinek. A maradványhal 2–2,5 m hosszú, sötétkék alapon világosan márványozott színű, ragadozó állat. Sok a porcos vázeleme, van belső orrnyílása, bélcsatornájában spirális redőt írtak le. Tüdeje elcsökevényesedett, zsírszövet tölti ki. Eleventojó faj.

A rajzon a hal kék színű.

34.12. ábra. Maradványhal rajza

34.4.4. A sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztálya

Az összes itt következő halat ebbe az osztályba soroljuk.

Közülük először a porcos ganoidok (Chondrostei) alosztályát említjük meg. Ezeknek az állatoknak a testét ganoid pikkelyek, vagy az azokból kialakult csontlemezek (vértek) fedik. Innen ered a régebbi vérteshal elnevezésük. Ősi bélyegeik a váz másodlagosan porcos állapotban való maradása, a spiraculum megléte és a bél spirális redője. Képviselőik a tokfélék.

Európa és Ázsia vizeiben a közönséges tok és a vágótok gyakori. Ezek a 3 méteresre is megnövő halak a folyókban az iszapban keresik zsákmányukat. Ennek megfelelően szájuk alsó állású és hatalmas bajusz-szálak övezik. Anadrom halak, ami azt jelenti, hogy a folyókba felvándorolnak ívni, majd újra visszatérnek a tengerbe, ahol viszont halakkal táplálkoznak. A folyószabályozások, a vízszennyezés és a halászat miatt a közép-európai vizekből gyakorlatilag eltűnt ez a két faj, viszont Oroszországban ma is igen nagy mennyiségben lehet őket fogni. Húsuk kitűnő, ikráikból pedig a közismert kaviár készítik. A csoportnak egyetlen faja maradt a közép-európai fauna állandó tagja, ez a kecsege (Acipenser ruthenus, 34.13.A,C ábra). Maximum egy méter hosszúságú állat, vértjei a hátoldalon a test középvonalában és a hasoldal mentés egy-egy sorban futnak. Színe sötét barna, vagy szürke, a vértek és az úszók szélei fehérek. Hosszú orrnyúlványuk van, szájuk bajuszokkal szegélyezett, alsó állású. A víz fenekén tartózkodik és keresi férgekből és puhatestűekből álló táplálékát. A nagyobb példányok halakra is vadásznak. A víza (Huso huso, 34.13.B ábra) valaha a hazai fauna tagja volt, de mivel ez is anadrom hal, a Vaskapu gátjának megépítése óta gyakorlatilag eltűnt hazánkból. Ez a tokfélék óriási, hossza akár a 9 métert is elérheti. Egyetlen állatból egy mázsa kaviárt is lehet készíteni.

A bal oldalon felül, egymás alatt lévő két rajz színes, alattuk a kecsege szürke árnyalatú, mögötte barna szikla. A jobb oldalon fekete-fehér rajzok mutatják a fej jellegzetességeit.

34.13. ábra. Tokfélék: kecsege (Acipenser ruthenus , A) és víza (Huso huso, B) rajza, kecsege akváriumi fotója és vérteshal fejének rajza

A valódi csontos halak (Teleostei) alosztályába mintegy 21 ezer faj tartozik. Ezeket 35 rendbe, 410 családba sorolják. Itt csak a legfontosabb rendek néhány jellemző képviselőjét mutatjuk be.

A heringfélék gazdasági szempontból a legjelentősebb halak közé tartoznak. A hering fél méternél nem hosszabb, kékeszöld hátú, ezüstösen fénylő, lapos testű állat. Elterjedési területe az Atlanti óceán egyenlítőtől északra eső része. A Csendes-óceán északi részét egy másik heringfaj népesíti be. Óriási rajokban gyűlik össze, amelyek több kilométer hosszúak és több száz méter szélesek lehetnek. A rajokat elsősorban a bőr mirigyei által kiválasztott szaganyagok tartják össze. Talán azt is mondhatjuk, hogy a heringek a saját illatukban úsznak. A rajok elsősorban a talaj közelében tartózkodnak. Táplálékkeresés közben hatalmas vándorutakat tesznek. Apró, de igen sok foguk van, ezzel kapják el planktonikus zsákmányállataikat. A talajra ikráznak, amit ilyenkor vastagon borít a heringikra, terített asztalt nyújtva sok ráknak, puhatestűnek, halnak. A heringfélék közé tartozik a sprotni és a szardínia (34.14. ábra), a konzervipar kedvelt halai.

A bal oldalon fehér fényfolt körül (besüt a Nap a vízbe) zöldes kis halak tömege formál kört, a jobb oldalon felül ugyanezek közelebbről. A jobb alsó fényképen világoskék háttéren jól kivehető a halacska alakja. Balra néz.

34.14. ábra. Szardinia fajok rajban (A, B: Sardina pilchardus) és egyedül (C: Harengula jaguana)

A lazacok szintén az északi félteke halai és nagyon fontosak az emberi táplálkozás szempontjából. Az atlanti lazac és a Csendes-óceáni nemes lazac is egy méter hosszúságú állat, noha fognak jóval nagyobb példányokat is. Az atlanti lazac háta sötét, oldala ezüstösen csillogó, hasa csaknem fehér. A nemes lazac oldala pirosas, az ívási időszakban kifejezetten bíborvörös. Minden lazac ragadozó, főként heringfélékkel táplálkoznak. A lazacok valamennyien anadrom halak. Úgy tartják, hogy minden lazac abba a patakba vonul fel ívni, ahol meglátta a napvilágot. Ívási helyüket minden bizonnyal a szaglásuk alapján ismerik fel. A négy éves, kifejlett, méteres lazacok óriási tömegben vonulnak az árral szemben. Úszás közben minden akadályt legyőznek, noha sokan el is pusztulnak közülük a hosszú vándorút alatt. Számuk jelentős csökkenéséhez a rájuk vadászó ragadozók nagy tömege és természetesen az intenzív halászatuk is hozzájárul.

A lazacfélék közé tartoznak a pisztrángok is. Hazánkban a sebes pisztráng (Salmo trutta fario, 34.15.B ábra) őshonos a gyorsfolyású hegyi patakokban, noha ma már a természetes szaporulat aligha volna képes megtartani ezt a fajt a vizeinkben. Szerencsére a lazacok és a pisztrángok mesterséges tenyésztése olyan szinten van, hogy a kitelepített ivadékok biztosítják a faj fennmaradását az egyre növekvő vízszennyeződés mellett is. A természetben a pisztrángok igen korán (februárban) ívnak, nagyméretű (6–8 mm átmérőjű) ikráikat a homoktól megtisztított, csak kavicsos fészekbe rakják le. Az embrionális fejlődés hosszú, csaknem két hónapig tart. Ugyancsak elterjedt nálunk a szivárványos pisztráng (Salmo irideus) is, ezt a fajt Észak-Amerikából telepítették be. A pisztrángoknak is nagy jelentősége van az ember táplálkozásában, kitűnő húsuk mindenütt közkedvelt.

A csuka (Esox lucius) hazánk valamennyi vizében előfordul. Főként az állóvizeket, vagy a folyókban a lassú folyású szakaszokat kedveli. Akár 1,5 m hosszú is lehet. Megnyúlt, orsó, vagy torpedó alakú teste, hátracsúszott páratlan úszói, hatalmas, előrenyúló állkapcsai, nagy fogai azonnal mutatják, hogy rendkívül gyors mozgású ragadozóval van dolgunk (34.15.C ábra). A csuka lesből vadászik, és villámgyorsan veti magát áldozatára. Különösen fiatal korban a saját testméretével megegyező méretű halakat is megtámad. Közismert a kannibalizmusa. A csuka korán, közvetlenül a jégolvadás után ívik a sekély vizekben. Rendkívül szapora, egy nőstény akár 100-300 ezer ikrát rakhat.

A bal felső képen a habzó vízből kiugró, szürke pisztráng látható. Jobbra mellette sötét háttér előtt, világos alapszínnel, sötét pöttyökkel. Az alsó képen szürke háttéren (ez a jég) a jobb oldalára fektetett márványos mintázatú csuka látszik.

34.15. ábra. Pisztráng vándorlás közben (A) és a víz alatt (Salmo trutta, B), csuka jégen (C)

A pontyfélék közé tartozik a hazai vizekben élő fajok többsége. A ponty (Cyprinus carpio, 34.16.A ábra) eredetileg Közép- és Kelet-Ázsiában volt honos, onnan telepítették be hazánkba. Csaknem valamennyi nagyobb állóvizünkben és folyónkban megtalálható. A taviak inkább rövidebb és magasabb, a folyóvíziek elnyújtottabb testalkatot mutatnak. Ritkán 1,2 méter testhosszt is elér. Mivel mesterséges tenyésztése viszonylag könnyű és nagyon jól kidolgozott, gazdaságilag ennek a fajnak van nálunk a legnagyobb jelentősége, akár mint a táplálékunk egy része, akár mint horgászhal. A ponty békés hal, elsősorban a talajban turkál, ott keresi férgekből, puhatestűekből, növényi részekből álló táplálékát. Májusban ívik a sekély, melegebb vizekben. Sokszor csapatostul ívnak és rendkívül nagy mennyiségű ikrát raknak a nőstények. Az ikrahéj nagyon ragadós és nagyon kicsi (mintegy 1 mm átmérőjű). A kis pontyok 2–4 napon belül kikelnek, de az ivadék csak 4–6 nap múlva úszik el, azaz kezd önállóan táplálkozni. A pontynak számos tenyészváltozata van, talán a legszebbek a kiállításokon, versenyeken is mutogatott japán díszpontyok (34.16.B ábra).

Ebbe a csoportba tartoznak a keszegfélék, a dévér- (34.16.C, D ábra), a jász-, a vörösszárnyú, a szilvaorrú-, az Éva-, a bagolykeszeg, vagy a Balatonban tömegesen élő szélhajtó küsz. Ez utóbbi szintén tömegesen, nagy csoportokban és nagy zajjal ívik. Ha ilyenkor a partmenti kövekről letépünk egy kis csomó algát, bizonyosan megtaláljuk a rá ragasztott ikrákat. Elsősorban a compó (Tinca tinca), de a kárász (Carassius carassius) is a kisebb, iszapos fenekű, sok növénnyel benőtt tavak jellegzetes hala.

A keszegekről, általában a pontyfélékről, mindenki tudja, hogy békés halak. Ugyanakkor ide tartozik a ragadozó őn (Aspius aspius) és a fejes domolykó, amelyek kifejezetten támadókedvű, vad ragadozók. Hajnali órákban a Balatonban a széli vizekben nagy loccsanásokkal űzi zsákmányát a ritkán méteresre növő ragadozó őn. A domolykó kisebb termetű hal, és a kisebb, behajló part menti növényzettel fedett folyóvizek lakója.

Az utóbbi évtizedekben három növényevő pontyfélét telepítettek be hazánk vizeibe, az amúrt (34.16.E ábra), a pettyes és afehér busát. Ugyan a várt hatást nem érték el velük, tehát a vízinövényeket nem ritkítják jelentősen, de a ponty mellett szerepük van az élelmezésben.

Az Ázsiában honos pontyfélék közé tartozik számos közkedvelt, nagyon szép színű és könnyen tenyészthető díszhalfaj is (pl. a szumátrai díszmárna, a razbora fajok, a rózsás díszmárna). Közülük a zebra dánió (Brachydanio rerio, 34.16.F ábra) fontos kísérleti állattá vált a genetikai laboratóriumokban. Mivel rövid a tenyészciklusa, sokféle mutagenezis tesztben használják, elsősorban azért, hogy a gerincesek fejlődését szabályozó géneket azonosíthassanak.

Minden felvételen ezüstös színezetű halak láthatók, kivéve a jobb felső képet, ahol fehér-piros-fekete mintázatúak.

34.16. ábra. Pontyfélék: tógazdaságban tenyésztett pikkelyes ponty (Cyprinus carpio,A), díszpontyok, egy japán verseny díjnyertes szereplői (a verseny plakátja, B), dévér keszeg (C), amelynek különös jellemzője, hogy ívási időszakban ún. nászkiütések, elszarusodott szemölcsök jelennek meg a köztakarójában (D), az amúr, amely ma már az egyik legkedveltebb horgászhal Magyarországon (E) és zebra dánió (zebrahal, zebrafish) tenyésztett, ún. fátyolfarkú változata (F)

A pontylazacok elsősorban az Amazonas és az Orinoco vízrendszerének savanyú, lágy vizeiben élő, apró, de nagyon szép színű és mintázatú állatok. Számos fajt tartanak és tenyésztenek közülük akváriumban. A nem érdeklődők számára is ismert a vöröshasú pirája, amely a maga 10-14-cm-es testhosszával a legtermetesebb pontylazacok egyike. Mint minden pontylazac, ez is nagyon támadókedvű hal, hatalmas csapatai percek alatt szétszaggatnak nagyobb, sebesülten a vízbe kerülő emlősöket is. A pontylazacok általában ikrarablók, azaz a saját ikráikat is megeszik. Ugyanakkor pl. a fecskendező pontylazac különös ivadékgondozásáról ismert. Ivás közben az ikrázó pár egyszerre kiugrik a vízből és a nőstény felszín fölé hajló levelekre ragasztja az ikráit, miközben a hím megtermékenyíti őket. Utána a hím a levél alatt úszkál és farokúszójával vizet fröcsköl a fejlődő embriókra, míg azok ki nem kelnek.

Képeket e megkapóan szép kis halakról a Google-ban, pl. a Hyphessobrycon, Hemigrammus, Paracheirodon, Nannostomus, Methynnis, Moenkhausia címszavak alatt, az „képek” menüben találhatnak.

Régebben a harcsaféléket is a pontyfélék rokonsági körébe sorolták, de ma már önálló rendbe tartoznak. A törpeharcsát (Ictalurus nebulosus) Észak-Amerikából telepítették be Magyarországra. Ma már mindenütt közönséges faj. Maximum fél méteresre nő, pikkelytelen, négy pár hosszú bajusza van. A fenéken keresgéli táplálékát, ami elsősorban férgekből és kisebb halakból áll. A lerakott ikrákat mindkét ivar gondosan őrzi.

A valódi harcsák hazai képviselője a leső, vagy szürke harcsa. Hatalmas termetű állat, néha eléri a 3 métert is. Fenéken élő, elsősorban éjszaka mozgó ragadozó. Hatalmas, hát-hasi irányban lapított fejéről, erőteljes, nagy bajuszairól könnyen felismerhető. Gyakorlatilag pikkelytelen. Halakkal táplálkozik, amelyeket a szájüreg valamennyi csontján ülő, apró fogaival ragad meg. Húsa kitűnő, nagyon ízletes, de gazdasági jelentősége nincs, mert nehezen lehet mesterségesen szaporítani, és mint minden csúcsragadozónál, a harcsák száma is alacsony a természetes vizekben.

Képeket a különböző harcsa fajokról Google-ban, pl. a catfish címszó alatt, a „képek” menüben találhatnak.

A páncélosharcsák kistermetű, főként Dél-Amerikában honos állatok. Pikkelyeik összenőttek és testük két oldalán egy-egy hasi és háti csontlemezsor védi őket. Béllégzéssel képesek a légköri oxigént is hasznosítani.

Képeket a páncélos harcsa fajokról Google-ban, pl. a Corydoras címszó alatt, az images menüben találhatnak.

A tőkehalfélék elsősorban az északi félteke tengereiben előforduló állatok. . Halászati szempontból az egyik legjelentősebb halcsoport. Az atlanti tőkehal 1–1,5 m hosszúságú torpedóalakú, rendkívül gyors mozgású ragadozó hal (34.17.A ábra). Nagy csapatokban vadászik halakra, de puhatestűeket, rákokat is szívesen fogyaszt. A nálunk is kapható hekk kereskedelmi szempontból fontos, a közel rokon Merluccius-fajok kereskedelmi neve. A tőkehalfélék édesvízben élő tagja a menyhal (Lota lota, 34.17.B ábra), amely hazai vizekben, elsősorban a Dunában és a Tiszában is él. Egész korán, még a jégzajlás idején ívik. A párok a víz felszíne közelében járják násztáncukat.

A bal oldali rajz fekete-fehér, a jobb oldali aranybarna színárnyalatú.

34.17. ábra. Tőkehalfélék: az atlanti tőkehal (Gadus morhua) és a menyhal (Lota lota)

A fogaspontyokat különleges szaporodásmódjuk miatt érdemes megemlíteni.

Az ikrázó fogaspontyok kistermetű, pár centiméteres halak. Az ivari dimorfizmus jelentős. A hímek nagyon szép és igen változatos mintázatúak és élénk színűek, míg a nőstényekről minden szín és mintázat hiányzik. Afrikában és Dél-Amerikában élnek. A száraz évszak előtt ikráznak az iszapba, vagy a sűrű vízinövényzet közé. Utána a tócsák kiszáradnak és így az ikrák is. Ez alatt az idő alatt az embrionális fejlődés felfüggesztődik. Az esős évszak beköszöntével kikelnek a kis halak és áttörik a kiszáradás ellen is védelmet nyújtó ikrahéjat.

Képeket az ikrázó fogasponty fajokról Google-ban, pl. az Aphyosemion, Aplocheilus, Fundulopanchax, Notobranchius, címszó alatt, a „képek” menüben találhatnak.

A fogaspontyok másik csoportját a főként Közép-Amerikában élő, elevenszülő fogaspontyok adják. Kis tócsákban élnek, amelyek gyakran kiszáradnak. Ezért az embrionális fejlődés a petevezetőben zajlik, mivel az anyaállat viszonylag könnyen átugrál egyik tócsából a másikba, ahol még van víz, és így nem maradnak az ikrák egy esetleg kiszáradó vízben. Közéjük tartozik a guppi, a talán legismertebb díszhal (37.18.A, B ábra).

A sügéralakúak a csontos halak csoportokban és fajokban leggazdagabb rendje. Hátúszójuk osztott, pikkelyeik fésűsek, úszóhólyagjuk zárt. Édesvíziek és tengeriek is lehetnek, apró, pár centis halaktól több méteres óriások is vannak közöttük. Valamennyien ragadozók.

Az üvegsügerek , törékeny szépségű, szinte teljesen áttetsző izomzatú, 3-4 cm hosszúságú halacskák. Sűrű növényzetbe rakják az ikrákat, de maguk ikrarablók.

A naphal (Lepomis gibbosus, 34.18. D ábra) Észak-Amerikából származik, onnan telepítették be a hazai vizekbe. Ragadozó, de szívesen eszi a többi halfaj ikráit. Arasznyi méretű, szép, szivárványos színű hal. Nevét azonban nem ezért kapta, hanem amiatt, hogy kizárólag napsütésben aktív, egyébként visszahúzódik és pihen. A sekély vízben ikrázik, ahol a köveket megtisztítja az iszaptól. A lerakott ikrákat a hím védi, és úszóival friss vizet hajt föléjük.

A valódi sügérféléknek mindig két hátúszójuk van, az elülsőben kemény, a hátulsóban lágy úszósugarak vannak. Néha ezek összenőnek, de akkor is jól elkülöníthetőek maradnak.

A csoport legismertebb tagja a csapó sügér (Perca fluviatilis, 34.18.C ábra). Mintegy 30 cm hosszúságú, a hátán olajzöld, az oldalán világoszöld, a hasán sárga színű állat, 5–7 sötétebb, hát-hasi csíkkal. A mocsaras, vagy nagyon sekély vizeinktől eltekintve, mindenütt gyakorinak mondható. Ragadozó, zsákmányállatainak összetétele a testméretétől függ. Csoportosan él és elsősorban az alkonyati, éjszakai időszakokban aktív.

Hazánk folyóvizeiben szintén gyakori a süllő (Lucioperca lucioperca). A csapó sügérhez hasonló testfelépítésű és színű, de annál szürkésebb árnyalatú hal. Testmérete elérheti a 1.5 m–t. A mély, zavaros vizeket kedveli, ott vadászik a durbincsokra, apró sügerekre és alkonyakor, vagy hajnalban a partmenti vizekben küszökre. Ikráit vízinövényekre, gyökerekre ragasztja, vagy egyszerűen a kavicsos aljzaton ívik. A Balatonban élő süllőket a hagyomány szerint fogasnak nevezzük, noha ugyanahhoz a fajhoz tartoznak.

A korallsügerek csodálatosan szép és változatos mintázatú és színű, sokszor bizarr formájú, rendkívül tetszetős, kistermetű halak (34.18.E ábra). Nevüknek megfelelően a korallzátonyokon élnek, többnyire nagy csapatokban. Színezetük részben segíti az azonos fajba tartozó példányok egymásra találását, összetartását. Másrészt pedig ún. szomatolitikus hatású lehet, ami azt jelenti, hogy a tarka és élénk szín megakadályozza azt, hogy a ragadozó tisztán felismerje a halacska formáját, képét.

A sügéralakúakhoz sorolják a szintén szines, de nagyobb termetű papagájhalakat is (34.18.F ábra). Az alvó halak igyekeznek észrevétlenek maradni: egyrészt szép, élénk mintázatuk ilyenkor kifakul, másrészt opálos nyálkaburkot képeznek maguk köré.

Mindegyik fényképen színes halak látszanak, jól elkülönülnek a háttértől.

34.18. ábra. Fogaspontyok, sügéralakúak és korallsügérek: guppi hím (A) és nőstény (B), csapó sügér (Perca fluviatilis, C) akváriumban és egy kifogott naphal (Lepomis gibbosus, D), korallsügér (Pomacentrus moluccensis, E) és egy papagájhal faj (Scarus ferrugineus, F)

A bölcsőszájú halak érdekes viselkedésű, színes halak, főként Afrikában és Dél-Amerikában honosak (34.19. ábra). Különösen ivadékgondozásuk fejlett. A legegyszerűbb esetben kis fészket építenek, ahonnan a homokot elhordják a szájukban és az algáktól megtisztított kövekre ikráznak. Vagy a hím, vagy a nőstény, vagy mindkét ivar gondozza az ikrákat. Ez abból áll, hogy minden betolakodót elzavarnak a környékről, a fejlődő embriókat állandóan legyezgetik, tehát a jó oxigénellátásukat biztosítják és az esetlegesen elpusztult ikrákat kiszedegetik. Ennek a viselkedésmódnak megfelelően viszonylag kevés ikrát raknak. A kikelt kis halakat egy csapatban tartják, veszély esetén – vagy éjszaka – kis gödörbe terelik. A csoport onnan kapta a nevét, hogy számos faj nősténye (esetleg a hímje) az ikrázás során azonnal felveszi a szájába az ikrákat és az egész embrionális fejlődés ideje alatt (akár két–három hétig is) ott tartja. A szájbanköltő halak (34.19.C, D. ábra) az ivadék elúszása után is még hetekig visszaveszik az ivadékokat a szájukba, ha veszély fenyeget.

Mindegyik fényképen színes halak látszanak, jól elkülönülnek a háttértől.

34.19. ábra. A vitorláshal (Pterophyllum scalare, A) és kitenyésztett „arany” változata (B), szájban költő afrikai (Tropheus sp., C) és egy szabadon ívó dél-amerikai bölcsőszájú hal faj (Cyclasoma urophtalmus, D)

A sügérfélék között gazdaságilag fontos csoport a makréláké. Valamennyien tengeriek. Ide tartozik a tonhal, amelynek húsa nem csak a tengeri országokban, de nálunk is élelmezési cikk. A tonhal 2–5 m hosszú, torpedó alakú, fényes, fehér ragadozó, háta és úszói sötétek (34.20. ábra). Nagy csapatokban, hosszú utakat jár be a zsákmánya után. Világszerte elterjedt. Csak Dél-Európában mintegy 20 ezer tonna tonhalkonzervet gyártanak évente.

Felül rajz egy példányról, oldalnézetben, alul balra kék szinezetű fénykép, jobbra fekete-fehér felvétel mutatja a tonhalak raját.

34.20. ábra. Tonhal (Thunnus thynnus) A) és tonhal raj (B, C)

Megemlítjük még az akvarisztikából közismert, főként Ázsiában élő, labirintkopoltyús halakat (34.21. ábra) . Ezek a különleges légzőszervük mellett arról nevezetesek, hogy ún. habfészket építenek. A hím apró nyálbuborékokból készít fészket, ami alá becsalogatja a nőstényt (sokszor meglehetősen erőszakosan), majd ott ívnak, miközben a hím testével körülöleli a nőstényt. Utána a hím összeszedi az ikrákat és a habfészekbe teszi őket. Egész addig gondozza a fészket és viszi bele vissza a fejlődő embriókat, amíg ki nem kelnek. A habfészek szerepe, hogy az alacsony oxigénkoncetrációjú, meleg pocsolyákban is biztosított legyen az embriók normális fejlődéséhez szükséges oxigéntartalom.

Mindegyik fényképen színes halak látszanak, jól elkülönülnek a háttértől.

34.21. ábra. A sziámi harcoshal kultúrváltozata (balra) és a törpe gurámi hímje

Megválaszolandó kérdések és feladatok

  1. Jellemezze a halak testfelépítését és sorolja fel az idetartozó osztályokat!

  2. Mutassa be a porcos halakat néhány szabadon választott példával!

  3. Ismertesse a tüdős- és bojtosúszós halak törzsfejlődéstani jelentőségét, soroljon fel ide tartozó állatokat élőhelyükkel együtt!

  4. A sugarasúszójú halak köréből válasszon ki és jellemezzen tengeri és édesvízi csoportokat, valamint olyat is, amely a két élőhely mindegyikén előfordul! Soroljon fel legalább 5 hazai halfajt!

  5. Mutasson be két olyan csoportot, amelyek valamilyen szempontból (pl. táplálékszerzés, légzés, ivadékgondozás) érdekesek, nevezetesek!