Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés az állattanba

dr. Csörgő Tibor, dr. Farkas János, Kis Viktor, dr. Molnár Kinga, dr. Sass Miklós, Szatmári Zsuzsanna, dr. Török Júlia Katalin (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

36.4. A ma élő (recens) hüllők rendszere

36.4. A ma élő (recens) hüllők rendszere

Ugyan a hüllők a gerincesek jól körülhatárolható csoportját alkotják, számos indok alapján mégsem sorolhatók egy egységes osztályba (15.8. ábra). Ahogy azt írtuk a 7.3.3.3. fejezetben, a magzatburkosok rendszerezése az agykoponya hallótájékának halántékablakai alapján történik. E halántékablakok száma és elhelyezkedése szabja meg az osztályszintű besorolást (7.33. ábra).

A mai hüllők két osztálya a halántékablak nélküliek (Anapsida) és a két halánték ablakkal rendelkezők (Diapsida). Az előbbibe a teknősök, az utóbbiba a krokodilok, a hidasgyíkok és a pikkelyes hüllők tartoznak. A Diapsida osztályban kell keresnünk a madarak ősét.

A rendszer felépítése a következő:

  • Anapsida osztály

    • Teknősök (Testudines) rendje

      • Nyakrejtő teknősök (Cryptodyra) alrendje

      • Nyakfordító teknősök (Pleurodyra) alrendje

  • Diapsida osztály

    • Archosauria alosztály

      • Krokodilok (Crocodylia) rendje

    • Lepidosauria alosztály

      • Hidasgyíkok (Sphenodontida) rendje

        • Hidasgyíkfélék (Sphenodontidae)

      • Pikkelyes hüllők (Squamata) rendje

36.4.1. Halántékablak nélküliek (Anapsida) osztálya

Az osztályra jellemző, hogy az agykoponya hallótájékán nem alakul ki halántékablak (l.7.33 ábra). A teknősök (Testudines) rendje tartozik ide.

Általános jellemzőiket itt csak röviden foglaljuk össze. Vastagon elszarusodó bőrükön szarupikkelyek, -pajzsok és -szemcsék alakulnak ki. Az epidermisz igen erős elszarusodása következtében kialakul a teknő, amelyet a hátpajzs és a mellvért alkot. Alatta az írha elcsontosodásából származó másodlagos csontok (bőrcsontok) rendszeréből felépülő csontpáncél van (6.19 ábra). Mellcsontjuk nincs, a kulcscsont mellvértbe olvad. A váll- és medenceöv csontjai megvannak. Fogaik nincsenek, az állkapcsok peremén erős szaruél (szarukáva) van. A tüdő hozzánőtt a hátpajzs oldalához. Fejlett a hallószervük van (egyesek hangot is adnak). Tojásrakók (ovoparia), hosszú élettartam jellemzi őket. A víziek általában ragadozók, a szárazföldiek növényevők.

A rendbe két alrendet sorolunk, annak alapján, hogy az állatok a fejüket milyen módon rejtik a hátpáncél alá. Fejük visszahúzása során a nyakrejtő teknősök (Cryptodyra) fajai a nyakukat a függőleges középsík, a nyakfordító teknősök (Pleirodyra) alrendjébe tartozók pedig a horizontális (vízszintes sík) mentén hajtják meg.

A teknőrök a kép közepén barna színűek zöld környezetben.

36.1 ábra. A fej visszahúzásának nyakrejtő (A) és nyakfordító (B) technikája

Először a nyakrejtő teknősök (Cryptodyra) alrendjének néhány faját említjük.

Ide tartoznak a tengeriteknős-félék (Cheloniidae), mint a közönséges levesteknős (Chelonia mydas). 102–127 cm a testhossza, főként növényevő, evezőlapátszerű mellső végtagjaival úszik[79]. Általában a partok közelében tartózkodik, de kiúszik a nyílt tengerekbe is. 2-3 évente rak tojásokat, amelyeket tengerpartok homokjába rejt (36.2.A–C ábra).

A kérgesteknősfélék (Dermochelyidae) közé mindössze egy faj tartozik. Ez a kérgesteknős (Dermochelys coriacea, 36.2. D–F). Hátán hosszanti bőrlécek vannak, az átlagos testhossza 155 cm, a „mellúszó” fesztávja 270 cm. A súlya elérheti a 360- 590 kg-ot. Főként csalánozókkal táplálkozik. 80-100 tojást rak le, minden második évben.

Az aligátorteknős-félék (Chelydridae) közé tartozik az aligátorteknős (Chelydra serpentina, 36.2.G–I ábra) és a keselyűteknős (Macroclemys temmincki, 36.2.J ábra). Az utóbbi hossza 33-66 cm, súlya 90 kg is lehet. Észak-Amerikánban honos, nagyon falánk ragadozó. Jellemzően hosszú farka van.

A mocsáriteknős-félék (Emydidae) a szárazföldi teknősök rokonai. Főként az északi féltekén élnek. Elsősorban ragadozók. Gyakran téli álmot alszanak. Ide tartoznak a közismert mocsári teknős (Emys orbicularis, 36.2.M ábra) és a vörösfülű ékszerteknős (Trachemys scripta elegans, 36.2.K–L ábra).

A szárazfölditeknős-félék (Testudinidae) főként vagy kizárólag növényevők. A lábaikon rős karmok vannak. Ide tartozik a mór teknős (Testudo graeca, 36.2.N ábra) és a galápagosi óriás vagy eleféntteknős (Geochelone nigra, 36.2.O ábra).

Mindegyik fénykép vagy rajz színes, az állatok a kép közepét töltik be.

36.2. ábra. Teknősök: levesteknős (Chelonia mydas, A–C), kérgesteknős (Dermochelys coriacea, D–F), aligátorteknős (Chelydra serpentina, G–I), keselyűteknős (Macroclemys temmincki, J), mocsári teknős (Emys orbicularis, M), vörösfülű ékszerteknős (Trachemys scripta, K, L), mórteknős (Testudo graeca, N) és elefántteknős (Geochelone nigra, O)

A nyakfordító teknősök (Pleurodira) alrendjébe, a kígyónyakú teknős-félék (Chelidae) családjába tartozik a cafrangos teknős vagy matamata (Chelus fimbriatus[80]) Dél-Amerika északi nagy folyamrendszerében él. Kb. 40 cm hosszú, ragadozó életmódot él.

36.4.2. A kettős halántékablakúak (Diapsida) osztálya

Ebben a csoportban az agykoponyán két halántékablakot találunk. Mindkettő alatt egy-egy járomív húzódik (l.7.32 és 7.33 ábra). Alosztályai az Archosauria és a Lepidosauria.

36.4.2.1. Az Archosauria alosztály

A csoport első rendje a krokodilok (Crocodylia) rendje. A test alapszabásának fő jellemzői a gyíkszerű alak, az ormányszerű arcorr, az oldalról lapított farok, a rövid lábak (a hátsókon úszóhártya), a pikkelyek, szarupajzsok, csontos pajzsok jelenléte. Fogmederben ülő, homodont fogazatuk (7.35.B ábra), másodlagos szájpadlásuk , négyrekeszes szívük és rekeszük van (9.11. ábra).

Ide tartoznak az aligátorfélék (Alligatoridae), a kokodilfélék (Crocodylidae) és a gaviálfélék (Gavialidae).

Az aligátorfélék (Alligatoridae) az Újvilág meleg területein élnek. Csukott szájnál az alsó állkapocs fogai nem látszanak. A fajok között erős kompetíció alakult ki. Egy fajuk honos Kínában (Alligator sinensis, 36.3.A ábra). Az egyik leggyakoribb és legnagyobb testméretekkel rendelkező faj a csukaorrú aligátor (Alligator mississippiensis, 36.3.B–C ábra). A Missisipi vízgyűjtőjében sokfelé előfordul. Az emberre is veszélyes állat. Hatalmas populációja él Floridában az Everglades Nemzeti Parkban (36.3.D ábra). Ide sorolhatók a Közép- és Dél-Amerikában honos kajmánok is.

A krokodilfélék (Crocodylidae) családjába 12 faj tartozik. Elterjedési területük Közép-Amerika, Afrika, Délkelet-Ázsia, Ausztrália. Az aligátoroktól eltérően csukott szájnál kilátszik az alsó állkapocs 4. foga. A nílusi krokodil (Crocodilus niloticus, 36.3.G,H ábra), ahogyan a neve is jelzi, Afrikában él. Fejlett ivadékgondozás jellemzi. Az anya őrzi a lerakott tojásokat. Kikeléskor a kicsinyek csipogó hangot hallatnak. Az anya kiássa a tojásokat és a kis krokodilokat a szájában szállítja a vízbe. Egy ideig még ott is vigyáz rájuk. A nagytestű zsákmányt megragada, forog vele a vízben, majd az esetleg még élő állatot a vízbe fojtja. A bordás krokodil (Crocodilus porosus, 36.3.I, J ábra) elterjedési területe Indiától Ausztráliáig húzódik. Az egyetlen faj, amelyik a félsós vizekben és tengervízben is megél. Emberre a legveszélyesebb és egyben a legnagyobbra növő krokodil. Farmokon bőréért tenyésztik is.

A gaviálfélék (Gavialidae) családjába tartozó egyetlen fajt, a gangeszi gaviált (Gavialis gangeticus, 36.3.E, F ábra) erősen megnyúlt állkapocs jellemzi. Indiában és Nepálban honos. Hátsó lábai evezőszerűek, csak ritkán hagyja el a vizet. Főként halakkal táplálkozik, melyek nyálkás testét hegyes fogaival biztosan ragadja meg.

A krokodilok a környezetükbe olvadnak: ez víz, fű vagy homok.

36.3. ábra. Krokodilok: alligátorok és krokodilfélék: kínai aligátor (Alligator sinensis, A), csukaorrú aligátor (Alligator mississippiensis, B, C) és az Everglades Nemzeti Park területe Floridában (D), gangeszi gaviál (Gavialis gangeticus , E, F), nílusi krokodil (Crocodilus niloticus , G, H) és bordáskrokodil (Crocodilus porosus, I, J)

36.4.2.2. Lepidosauria alosztály

A csoportra a szarupikkelyek és -pajzsok előfordulása jellemző. Felső állkapcsuk az állkapocsízület közelében mozgathatóan ízesül az agykoponyához, a végtagok elcsökevényesedhetnek. Igen változatos csoport. Néhány szünapomorf bélyeg alapján azonban monofiletikus csoportnak számítanak. Ezek az alábbiak:

  • az agykoponya szaglótájékának jellegzetes alakulása (a részletekre itt nem térünk ki),

  • ujjperccsontok elcsökevényesedése,

  • hímeken fejlett páros párzószerv.

Ebbe a csoportba tartoznak a hidasgyíkok és a pikkelyes hüllők.

A hidasgyíkok (Sphenodontida) rendjébe, a hidasgyíkfélék (Sphenodontidae) családjába két faj tartozik. Sokáig úgy vélték, hogy csak egy faj tartozik a családba, a tuatara (Sphenodon punctatus, 36.4 ábra), mely Új-Zéland északi szigetén és néhány kisebb szigeten él. Később Új-Zéland partjainál egy szigeten egy másik fajt is felfedeztek, amelynek mindössze 300 példánya maradt fenn. A hidasgyíkot élő kövületnek tartják, mert számos, a kihalt hüllőkre emlékeztető tulajdonsága van. Bőrrel fedett fejtetői szeme van, állkapcsán ránőtt fogak vannak, csigolyáik elől-hátul homorúan vájtak, bordáikon horog nyúlványok fejlődnek. Testhossza kb. 65 cm. Dobhártyájuk nincs. Hőmérsékleti optimumuk 12 C0. 13-15 hónapos embrionális fejlődés jellemzi őket, ivarérettségüket 20 éves korukban érik el, élettartamuk hosszú. Tojásuk meszes héjú. A hímeknek kezdetleges páros párzószerve van.

A bal oldalon a gyík alig látszik, a középső képen a zöld feje és a nagy, fekete szeme jobban kivehető. A jobb oldali térképen a szárazföld fehér, a tenger halványkék.

36.4. ábra. Hidasgyík (Sphenodon punctatum, A, B) és elterjedése (C)

A pikkelyes hüllők (Squamata) rendjébe tartoznak a leguánalakúak (Iguania), a gekkóalakúak (Gekkota), a lábatlangyík-alakúak (Anguimorpha), a vakondgyíkalakúak (Scincomorpha), az ásógyíkalakúak (Amphisbaenia), valamint a kígyók (Serpentes).

A leguánalakúak (Iguania) alrendjébe az agámaféléket, a kaméleonféléket és leguánféléket soroljuk. Az agámafélék (Agamidae) körébe kb. 300 faj tartozik, az Óvilágban (Afrika, Ázsia, Ausztrália) honosak. Testhosszuk 8-30 cm, hát-hasi irányban lapított a testük, amely szarupikkelyekkel borított. Fogazatuk ránőtt (acrodont). A farkuk nehezen törik le. Jól ismert faj a közönséges agáma (Laudakia stellio, 36.5.A, B ábra),amely Görögországban is él.

A kaméleonfélék (Chamaeleonidae, 36.5C–E ábra) jellemzői a ránőtt fogazat, az oldalról lapított test, a sisakszerű pajzs, az egymással szembefordítható, összenőtt lábujjak, valamint a fogófarok. Nyelvük kivethető, szemhéjuk összenőtt, szemeik külön-külön mozgathatók. Híresek gyors színváltoztató képességükről. Kb. 85 fajt ismerünk, főként Afrikában és Madagaszkáron élnek. Európában csak a közönséges kaméleon (Chamaeleo chamaeleon) fordul elő.

A leguánfélék (Iguanidae) gyakorlatilag az agámák újvilági megfelelői. Elterjedési területük Amerika, Madagaszkár és néhány Csendes-óceáni-sziget. Kb. 900 faj tartozik közéjük. A nagytermetűek (40-80 cm), növényevők, a kisebbek ragadozók. Jellegzetességük, hogy fogazatukat oldalról ránőtt fogak alkotják. A család névadó faja a zöld leguán (Iguana iguana, 36.5.F–H ábra). Nemcsak fára mászik ügyesen, hanem úszni is jól tud.

A tengeri leguán (Amblyrhynchus cristatus, 36.5.I–N ábra) a Galapagos-szigeteken él. Tengeri moszatokkal táplálkozik. A hideg tengervízben hamar kihűlne, és könnyen vízbe fulladna. Ennek megelőzésére a hideg vízben bőrerei összehúzódnak, alig kering bennük vér, így hővesztesége minimális. A fekete, forró sziklákra kifeküdve pedig nagyon gyorsan felmelegszik, mert a napon bőrerei kitágulnak. Ha már túl melege van, akkor szembeáll a napsütéssel, hogy csak kevés napsugár érje, megemeli testét, így a hasa alatt átfújó, hűs tengeri szél csökkenti teste felmelegedését.

A gekkóalakúak (Gekkota, 36.5.O–R ábra) alrendjébe tartozó fajoknak az előző alrend tagjaitól eltérően elszarusodó, lapos nyelvük van. Jól hallanak és fajra jellemző hangokat adnak ki. A kikelő fiataloknak két tojásfoguk van. Többségük éjszaka aktív, pupillájuk függőleges állású. „Tapadógyíkoknak” is nevezik őket: lemezes szerkezetű, ujjvégi tapadókészülékük segítségével akár a függőleges üvegfalon is tudnak mászni. Bőrük selymes, puha, sérülékeny. A levedlett bőrt általában megeszik. Kb. 700 fajuk van. A melegebb területeken világszerte elterjedtek. Eredetileg a Földközi-tenger vidékén élt csak a fali gekkó (Tarentola mauritanica 36.5.Q ábra), de mára az USA-ba és Uruguayba is behurcolták. A Gekkonidae család névadó faja a pöttyösgekkó (Gekko gecko, 63.5. ábra).

Az állatok a képek közepén találhatók, hol belesimulnak, hol elkülönülnek a háttértől.

36.5 ábra. Kaméleonok, leguánok és gekkók. Közönséges agáma (Laudakia stellio, A, B), kaméleonok (C–E), zöld leguán (Iguana iguana, F–H), tengeri leguán (Amblyrhynchus cristatus , I–N), fali gekkó (Tarentola mauritanica, O, P), pöttyös gekkó talpa (Gekko gecko, Q), és sávos gekkó (Gekko vittatus, R)

A lábatlangyík-alakúak (Anguimorpha) alrendjét több, egymástól is erősen eltérő család alkotja. Közös bélyegük a hasfal egyik izmának [81] jelenléte. Hazai képviselőjük a lábatlan gyík vagy törékeny kuszma (Anguis fragilis, 36.6.A–C ábra). Végtagnélküli, kígyókra emlékeztető állat. Fényes, sima pikkelyei vannak. Farka nagyon könnyen letörik, de regenerálódik. Napozás közben gyakran esik áldozatul gázolásnak.

A viperagyíkfélék (Helodermatidae) családját két, az Egyesült Államok sivatagos és félsivatagos területein és Mexikó északi részén élő, veszélyes méreggel rendelkező hüllőfaj alkotja. Harapáskor nagyméretű sebet ejtenek, melybe belebocsájtják módosult nyálmirigyük váladékát. Az állat farka táplálékraktárként működik, így vastagságából következtetni lehet az állat kondíciójára. A gila (Heloderma suspectum, 36.6.D,E ábra) és a mexikói viperagyík (Heloderma horridum, 36.6F ábra) mérge egyaránt veszélyes lehet még az emberre is.

A varánuszfélék (Varanidae) családjába kb. 35 óvilági faj tartozik. Nyelvük a kígyókéhoz hasonlóan kétágú, és azt azokhoz hasonlóan szaglásra/ízlelésre használják. A varánuszfajok többsége jól mászik fára és jól is úszik. Magányos ragadozók. Legnagyobb fajuk a komódói varánusz (Varanus comodoensis, 36.6.H–J ábra). Akár szarvasokat és vaddisznókat is el tud ejteni, de kisebb fajtársait is elfogyasztja, ha egyéb táplálékból kevés van. Harapása bakteriális sebfertőzést okoz.

A vakondgyík-alakúak (Scincomorpha) alrendjébe hasonló kinézetű, egymást földrajzilag váltó családok tartoznak. A nyakörvösgyíkfélék óvilágiak, míg a tejufélék újvilágiak. Mindkét család tagjaira jellemző, hogy farkuk egy előre meghatározott helyen nagyon könnyen letörik. Ennek csonttani alapjai vannak: a nagyméretű seb ellenére vérzés alig van, mivel a farok nem a csigolyák között, hanem egy csigolyatest közepén törik le, így az összehúzódó gyűrűalakú izmok el tudják zárni az ereket. A farok regenerálódni képes, de rövidebb lesz, mint az eredeti volt.

A nyakörvösgyík-félék (Lacertidae) nevüket onnan kapták, hogy a nyakukon van egy fogazott szélű pikkelysor, mely nyakörvre emlékeztet. Hazai fajainkat részletesen majd az állatrendszertan gyakorlatokon fogjuk ismertetni. Közülük a zöld gyík (Lacerta viridis, 36.6. K, L ábra) a legnagyobb. Országszerte megtalálható erdős és bokros területeken egyaránt. Szaporodási időben a hímek torka kék színű lesz. A hűvösebb, vizes élőhelyeken él az eleveszülő gyík (Lacerta vivipara, 36.6M ábra).

Az állatok barnás, esetleg zöldes színezetűek, jól belesimulnak a környezetbe. Jobbra a középvonal alatt piros-sárga címer a komodói sárkány ábrázolásával.

36.6 ábra. Lábatlangyíkfélék, viperagyíkfélék, varánuszfélék, nyakörvös gyíkok: törékeny kuszma (Anguis fragilis, A–C), gila (Haloderma suspectum, D, G), viperagyík (Haloderma horridum, E, F), komodói varánusz (Varanus comodoensis, H, I), tartományi címer a komodói varánusszal (ide tartozik a Komodó-szigetek Nemzeti Park, J), zöldgyík (Lacerta viridis) hím (K) és nőstény (L), valamint elevenszülő gyík (Lacerta vivipara, M)

A tejufélék (Teiidae) az újvilágban ugyanazokat az ökológiai fülkéket foglalják el, mint nálunk a nyakörvös gyíkok. Kinézetre az ameivák hasonlítanak legjobban a mi gyíkjainkhoz. A hímek általában színes toroklebernyeget viselnek.

A kígyók (Serpentes) alrendjébe tartozó fajok ősei talajban élő állatok voltak, amelyek végtagjai az evolúció során redukálódtak, majd teljesen eltűntek. A ma élő legősibb kígyóknál néhány pikkelyszerű függelék még jelzi a hátsó végtagokat.

A kígyókat a többi hüllőcsoporttól elkülönítő szünapomorf bélyegek a következők:

  • az alsó állkapocs laza szalagokkal kapcsolódik a felsőhöz,

  • a bal aortaív nagyobb, mint a jobb oldali,

  • a szem sugártestjében nincsenek izmok,

  • a gerincoszlop sok csigolyából áll, s mindhez kapcsolódnak bordák.

Lényeges egyéb bélyegeik a következők. Jellemző a végtagok hiánya, mellső függesztő öv teljesen hiányzik. Nyelvük elszarusodó, mélyen villás, amely hátul tokba visszahúzható (a varánuszokhoz hasonlóan). A bal tüdőfél csökevényes vagy hiányzik, nincs külső- és középfülük, szemhéjak összenőttek és átlátszók („szemüveg”). Belső megtermékenyítésűek, a hímeknek páros párzószervük van. Lehetnek tojásrakók (ovipar) vagy eleventojók (ovivivipar állatok).

A kígyók régebbi rendszere a koponya típusán és a méregfog helyzetén és morfológiáján alapult. Ma a genetikai vizsgálatok és a méreganyagok összetételének, szerkezetének vizsgálata alapján jelentősen módosult a rendszerük. A koponyatípusok ismerete azonban nagyon sok szempontból ma is fontos, ennek alapján a következő csoportokat lehet elkülöníteni.

A méregfog nélküli kígyók (Aglypha) csoportjába az óriáskígyók és az ún. árva siklók tartoznak. Zsákmányukat izomerejükkel ölik meg. Harapásnyomuk két sor, azonos méretű szúrás (nincs méregfog). A visszahajló fogak szinte lehetetlenné teszik a már szájba kerülő zsákmány menekülését. Ha mérget nem is termelnek, harapásuktól vérmégezést lehet kapni.

A hátul méregfogas kígyóknak (Opisthoglypha) barázdás méregfoguk van a felső állkapocs hátulsó részén. A kisméretű fajok, vagy a nagyobb méretűek fiataljai kevéssé veszélyesek a nagytestű élőlényekre, akár az emberre, mert nehezen tudják méregfogukat egy nagy felszínbe belemélyeszteni. A hátulsó méregfogas siklók közé tartozik pl. a homoki sikló is.

Az elől méregfogas kígyók (Proteroglypha) esetében a barázdás méregfog a felső állkapocs elülső részén helyezkedik el, így könnyen tudnak marni. Igen veszélyes mérgű fajok tartoznak közéjük. Testfelépítésük a siklókéra emlékeztet, mert a farkuk csak lassan vékonyodik el. Ide tartozik a kobra és a zöld mamba.

A csöves méregfogú kígyók (Solenoglypha) méregfogai a felső állkapocs elülső részén helyezkednek el. Nyugalomban hátrafelé hajlanak, és egy szájpadredőben rejtődnek el, míg amikor az állat a száját kinyitja, akkor előremerednek. A méregfog belsejében a méreganyag kikristályosodhat. Ilyen koponyával rendelkeznek a viperák és a csörgőkígyók.

A kígyók főbb csoportjait a rendszer részletes ismertetése nélkül mutatjuk be.

Az óriáskígyó-félékre (Boidae) jellemző, hogy a hátsó függesztőöv és a végtagok maradványa még megvan. Ez ősi jelleg. Páros tüdejük van. Elevenszülők. Elsősorban az újvilági és óvilági trópusi területek lakói. Nevezetesebb fajaik a 4-5 m hosszú közönséges óriáskígyó (Boa constrictor, 36.7.A ábra) és a 10 métert is elérő anakonda (Eunectes murinus, 36.7.B–D ábra).

A pitonfélék (Pythonidae) csoportjába kb. 30 faj tartozik. Óvilágiak, tojásrakók. Szemöldökcsontjuk van, ajakpajzsaikon erős bemélyedések látszanak. Néhány nevezetesebb faj a 8-9 méteres kockás piton (Python reticulatus, 36.7.E,F ábra); a 6 méteres tigris piton (Python molurus, 36.7.G, H ábra) és az 5,5 méter hosszú afrikai sziklapiton (Python sebae).

A mérgessiklófélék (Elapidae) közé soroljuk az ausztráliai mérgessiklókat és a tengerikígyókat. Elölméregfogas siklók (Proteroglypha): barázdás méregfoguk vezetéke a fog tövében végződik. 180-200 fajt sorolnak ide. Néhány nevezetesebb közülük: a pápaszemes kobra (Naja naja, 36.7.J–L ábra), a köpködő kobra (Naja nigricollis, 36.7.M ábra), a zöld mamba (Dendroaspis viridis, 36.7.N ábra) és a halálkígyó (Acanthophis antarcticus).

A fényképeken szereplő állatok a kép közepét töltik ki, pikkelyruhájuk ismétlődő mintázata segíthet a megtalálásukban.

36.7. ábra. Óriáskígyók, pitonok és mérgessiklók: közönséges óriáskígyó (Boa constrictor, A), anakonda (Eunectes murinus , B, D) és elterjedési területe (C), kockás piton (Python reticulatus, E, F), tigrispiton (Python molurus) normál szinezetű (G) és albino (H) változata, pápaszemes kobra (Naja naja, J–L), köpködő kobra (Naja nigricollis, M) és zöld mambar (Dendroaspis viridis, N)

A siklófélék (Colubridae) családjába kb. 1800 faj tartozik. Nem mérges, vagy hátulméregfogas kígyók. Ausztrália kivételével minden földrészen előfordulnak. Néhány jellegzetes fajt említünk közülük: erdei sikló (Elaphe longissima, 36.8.A–C ábra), kockás sikló (Natrix tessellata), közönséges vízisikló (Natrix natrix), gabonasikló (Elaphe guttata), fekete patkánysikló (Elaphe obsoleta, 36.8.D ábra).

A viperafélék (Viperidae) családjába a viperák és a csörgőkígyók tartoznak. Régebben külön családba sorolták őket, ám a méreganyag hasonlósága és a genetikai vizsgálatok a közeli rokonságot támasztották alá. A csörgőkígyókat nevezik gödörkés arcú viperáknak is, mert a szemük és az orrnyílásuk között egy kis bemélyedés alján helyezkedik el a hőérzékelő szervük (gödörszerv, l. 14.9. ábra), amellyel akár ezred Celsius-fok hőmérséklet-különbséget is képesek érzékelni. A zsákmányt (főként rágcsálókat) annak hőnyoma alapján találják meg. A csörgőkészüléket (amely a levedlett pikkelyruhákból származó szarugyűrűkből áll) figyelmeztetésre használják. Háromszög alakú fej, gyorsan vékonyodó farok, apró pikkelyek jellemzik őket. Jellegzetes fajaik a borzasztó csörgőkígyó (Crotalus durissus, 36.8.E, F ábra), a lándzsakígyó (Bothrops atrox), a homoki vipera (Vipera ammodytes, 36.8.G ábra), a keresztes vipera (Vipera berus, 36.8.H, I ábra) valamint a rákosi vagy parlagi vipera (Vipera ursinii rakosiensis). Az utóbbi kettő hazánkban is előfordul.

Mindegyik bemutatott kígyó szürke vagy barna, jól álcázza magát. Ez alól az összeállítás közepén látható fénykép a kivétel, ahol zöld levelek között fekte kígyó leselkedik.

36.8. ábra. Siklófélék: vizisikló (Natrix natrix, A–C), fekete patkánysikló (Elaphe obsoleta, D), csörgőkígyó (Crotalus durissus, E), csörgőkígyó farokvége a csörgővel (F), homoki vipera (Vipera ammodytes, G), keresztes vipera (Vipera berus, H, I)

Megválaszolandó kérdések és feladatok

  1. Sorolja fel a hüllők osztályait, egyben indokolja az elnevezéseket is!

  2. Mutassa be a teknősök rendjét (anatómiai felépítés, csoportok példákkal, élőhelyek, életmód)!

  3. Jellemezze az Archosauria alosztályt: az aligátorféléket, krokodilféléket és gaviálféléket (testfelépítés, csoportok, példák, élőhelyek).

  4. Mutassa be a hidasgyíkokat és indokolja, hogy miért tartják őket élő kövületnek!

  5. Jellemezze a leguán- és gekkóalakúakat, valamint a nyakörvösgyík-féléket (megjelenés, életmód, példák, élőhelyek)!

  6. Mutassa be a kígyókat és rendszerüket (anatómiai jellemzők, csoportosítási módok, példák, életmód, élőhely)!