Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés az állattanba

dr. Csörgő Tibor, dr. Farkas János, Kis Viktor, dr. Molnár Kinga, dr. Sass Miklós, Szatmári Zsuzsanna, dr. Török Júlia Katalin (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

37.5. A madarak rendszertana

37.5. A madarak rendszertana

A madarak rendszertana – mint általában a többi rendszertani egységé is – nagy változáson megy át az utóbbi időben. Míg régebben elsősorban külső, fenológiai, később anatómiai bélyegek alapján történt a besorolás, újabban ezt genetikai módszerek (pl. DNS-hibridizációs technika, mitokondriális DNS szekvenciasorrendjén alapuló törzsfák) váltották fel (37.8. ábra). A gerinchúrosok körében elfoglalt helyüket a 18.5. ábra mutatja.

Az ábra fekete-fehér.

37.8. ábra. Példa a DNS–hibridizációs módszerrel kapott eredményekre: e szerint a gólyák és az újvilági keselyűk közeli rokonok, s elválásuk kicsit több, mint 40 millió éve történt – erről az eredményről azonban időközben kiderült, hogy műtermék, és modernebb, génszekvencia összehasonlításon alapuló módszerek is igazolták, hogy az újvilági keselyűk is a ragadozó madarak rokonsági körébe tartoznak

37.5.1. A futómadár–szabásúak (Paleognathae) alosztálya

Minden fajuk a Gondwana-eredetű déli kontinenseken él.

Régebben a csoportba tartozó nagytermetű futómadarakat a lapos szegycsontúak (Ratitae) alosztályába sorolták, mivel nincs a csonton az izmok tapadására szolgáló taraj (7.10. és 7.19. ábra).

Újabban az alosztály elkülönítésére a koponya csontjainak egymáshoz való viszonyát alkalmazzák (l. 7.3.3.4. fejezet).

Így ebbe a csoportba kerültek a 47 fajt számláló tinamualakúak (Tinamiformes) is. Ezek Dél-Amerika változatos tájain élnek. Szegycsonti tarajuk gyengén fejlett, rosszul repülnek. A struccalakúak vagy struccfélék (Struthioniformes) egyetlen faja Afrikában él, a nandufélék két faja Dél-Amerikában, az emuAusztráliában, a három kazuár faj Ausztráliában, illetve Új–Guineában fordul elő. A kivifélékÚj–Zélandon élnek (37.9. ábra), illetve éltek, mivel ide tartozott a néhány száz éve a maorik által kiirtott moák mintegy 20 faja is. Ezek közül egyesek a struccnál is lényegesen nagyobbak (37.10. ábra), míg más fajok pulykaméretűek voltak.

A színes fotókon a madarak a kép özepén hol jól, hol kevésbé kivehetően látszanak.

37.9. ábra. Futómadarak: tinamu (A), strucc (B), nandu (C), kazuár (D), emu (E), kivi (F)

A bal oldalon fekete-fehér, régi fotó, a jobb oldalon színes festmény.

37. 10. ábra. A bal oldalon moa csontváz látható, a jobb oldalon pedig egy rekonstrukció, amint a szintén kihalt Haast-sas támad moákra

Szaporodási stratégiájuk változatos. Sok fajuknál a tojást a hímek költik ki. A kivik esetében az egyetlen hatalmas tojás lerakása is teljesen kimeríti a tojót, ezért azt a hím költi ki. A kotlási idő mintegy 80 nap, a madárvilágban egyedülállóan hosszú idő. (A testméretben nem nagyon különböző házityúk kotlási ideje 21 nap.)

37.5.2. Újmadár–szabásúak (Neognathae) alosztálya

A ma élő madarak döntő többsége ebbe az alosztályba tartozik.

Lényegében a régebbi osztályozás tarajos szegycsontú (Carinatae) alosztályának felel meg, azzal a különbséggel, hogy a Palaeognathae–ba kerültek át a fentebb említett tinamuk, illetve a régebben önálló alosztályt képező szárnnyal evezőket (Impennes) ide sorolták be.

Az alábbiakban az ide tartozó olyan rendekből adunk válogatást, amelyek a legismertebbek vagy az ember számára legjelentősebbek.

A tyúkalakúak (Galliformes) rendjéhez tartoznak a fácánfélék (Phasianidae): változatos testméretű, rövid, kerek szárnyú, gyenge röpképességű, mindenevő fajok, többnyire jelentős ivari dimorfizmust mutatnak. Fiókáik fészekhagyók. Példafajok a fürj, fogoly, fácán, páva, pulyka, bankivatyúk. Ez utóbbi kettő háziasításából származnak a házi pulyka és a házityúk (37.11. ábra). Ez a legnagyobb számban tenyésztett baromfi a világ minden részén.

A szintén háziasított gyöngytyúk afrikai eredetű, a gyöngytyúkfélék (Numididae) közé tartozik (37.11.I ábra). Az ausztráliai erdőkben élő talegallatyúkfélék (Megapodidae, 37.11.H ábra) tojásaik kikeltetéséhez nem testmelegüket használják. Nagy kupac avart vagy homokot kotornak össze, és tojásaikat ebbe rakják. A korhadásból illetve a homok felmelegedéséből származó hő melegíti a tojásokat. A hőfokot a hímek úgy szabályozzák, hogy az elásott tojásokon levő avar illetve homok mennyiségből levesznek vagy hozzátesznek, attól függően, hogy melegebbnek vagy langyosabbnak tartják a hőmérsékletet az ideálisnál. A fiókák kikelésük után kiássák magukat, és azonnal önálló életet kezdenek.

A bal felső kép kivételével a madarak jól elkülönülnek a háttértől.

37.11. ábra. Fácánfélék:fürj (Coturnix coturnix, A), fácán kakas (Phasianus colchicus,B), indiai páva (Pavo cristatus) tojó C) és kakas (D), pulyka (Meleagris gallopavo, E), bankivatyúk (Gallus gallus, F), házityúk (G), talegalatyúk (Alectura lathami, H) és gyöngytyúk (Numida meleagris, I)

A lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe tipikus vízimadarak tartoznak, ezért farkcsíkmirigyük fejlett. Vedlésük gyors, repülőtollaikat egyszerre dobják ki, így hosszú ideig röpképtelenek. Ujjaik között úszóhártya feszül. Többségük ivari dimorfizmust mutat (37.12.A ábra). Fiókáik fészekhagyók. Több háziasított faj (tőkésréce – házi kacsa, nyárilúd – házi liba) tartozik ide. A bütykös hattyút (37.12.B ábra) sok helyen díszmadárként tartják. Több récefaj (pl. barát-, böjti-, csörgőréce) vadgazdálkodási szempontból fontos, másokat díszmadárként tartanak (pl. mandarinréce).

Mindegyik fényképen jól láthatók a madarak.

37.12. ábra. Lúdalakúak: tőkésréce (Anas platyrhynchos, A,B), házilúd (Anser anser, C, D) és bütykös hattyú (Cygnus olor, E, F)

A harkályalakúak (Piciformes) rendjének 216 harkályfajából 10 él Európában, és egy kivétellel mind előfordul hazánkban is. Odúköltők lévén fás társulásokhoz kötődnek, de ezen belül a zárt társulásoktól a ligeterdőkig mindenütt megtalálhatók. Méretük a veréb nagyságútól a varjú méretűig változik. Színezetükben a fekete-fehér-piros a meghatározó, de néhány fajukban a zöldes színek dominálnak (37.13. ábra). Több fajuk (pl. balkáni fakopáncs, nagy fakopáncs) városi környezetben is előfordul.

A harkélyok piros mintázata jól kivehető.

37.13. ábra. Harkályalakúak: nagy fakopáncs (Dendrocopus major) hím (A) és tojó (B), kis fakopáncs (Dendrocopus minor, C) és zöldküllő (Picus viridis, D)

A mézmutatófélék (Indicatoridae) közepes és kistermetű fajok Afrikában és Ázsiában. A kakukkhoz hasonlóan költésparaziták. Egyes fajaik jellemzője, hogy a méhészborznak vagy embereknek megmutatják a számukra elérhetetlen méhek fészkét, majd annak kirablása után a maradék léppel táplálkoznak.

Az orrszarvúmadár alakúak (Bucerotiformes) rendjébe az orrszarvúmadár-félék (Bucerotidae) és a szarvasvarjú-félék (Bucorvidae) tartoznak (37.14.A ábra). Afrika és Ázsia trópusi területein élnek. Közepes vagy nagytermetű, többnyire gyümölcsökkel táplálkozó madarak, a szarvasvarjak viszont elsősorban a talajszntről zsákmányoló ragadozók. Egyes fajokra jellemző, hogy a hím a tojót a költés idejére befalazza.

A bankaalakúak (Upupiformes) rendjében a bankaféléknek (Upupidae) egyetlen faja él: ez a nálunk is fészkelő búbosbanka, (Upupa epops, 37.14.B ábra. Hosszú, ívelt csőrével a talajról gyűjti táplálékát. Odúköltő. A tojóknak bűzmirigyük van, aminek váladékát védekezésre használják.

A szalakótaalakúak (Coraciiformes) rendjének képviselői kis- vagy közepes méretű madarak. Többségüknél mindkét ivar tollazata élénk színű. Az alább említett családok mindegyike a trópusokon nagy fajgazdagságú, de Európában csak egy–egy fajuk fordul elő. Ide tartoznak a szalakótafélék (Coraciidae), a jégmadárfélék (Alcedinidae) és a gyurgyalagfélék (Meropidae, 37.14.C–E ábra).

A jobb felső kép kivételével a madarak szinesek, feltűnőek. A jobb felső képen a búbosbankák egyenletesen homokszínű háttér előtt a fekete csíkozatuk alapján találhatók meg a kép közepén.

37.14. ábra. Orrszarvúmadár (Buceros rhinoceros, A), búbos banka (Upupa epops, B), gyurgyalag (Merops apiaster, C), jégmadár (Alcedo atthis, D) és szalakóta (Coracias garrulus, E)

A kakukkalakúak (Cuculiformes) rendjében az óvilági kakukkfélékhez (Cuculidae) tartozó madarak legismertebb tulajdonsága, hogy egyes fajaik – így a hazánkban előforduló is – költésparaziták. A kakukk (37.15.A–C ábra) és gazdafajai között koevolúciós verseny zajlik. Egyes fajok már hatékonyan felismerik az idegen tojást, és eltávolítják azt, vagy otthagyják a fészket és újat raknak. A több gazdamadárral rendelkező kakukkfajokon belül különböző rasszok alakulhatnak ki: a különböző rasszok tojásmimikrije különböző gazdafajokhoz való alkalmazkodást mutat.

A hoacinfélék (Opisthocomidae) Dél-Amerika esőerdőiben, mangrove mocsaraiban élnek. Növényevők, levelekkel, gyümölcsökkel táplálkoznak. A régebbi rendszerek a tyúkalakúakhoz sorolták őket. A fiókák második és harmadik ujján jól fejlett karmok vannak, amelyekkel kapaszkodva mozognak a sűrű növényzetben (37.15.D–E).

A papagájalakúak (Psittaciformes) rendjébe tartoznaka papagájfélék (Psittacidae). Többnyire trópusi, szubtrópusi területeken élnek, de néhány fajuk Ausztrália mérsékelt éghajlatú területein fordul elő. Ezek közül több – a fogságban tartott és kiszabadult egyedek leszármazottjaként – Európában és Észak-Amerikában is megtelepedett, mint pl. a hullámos-, és nimfapapagáj. Ide tartoznak a madárvilág legintelligensebb fajai, pl. a kakaduk. Új-Zélandon él a bagolypapagáj (Strigops habroptilus) és a kea (Nestor notabilis) (37.15.F–G). Sok fajuk a világ minden részén kedvelt díszmadár.

Egy fekete-fehér fotó kivételével mindegyik felvétel színes. A madarak változó mértékben látszanak jól.

37.15. ábra. Kakukk (Cuculus canorus, A–C), hoacin (Opisthocomus hoazin, D–E) és kea (Nestor notabilis, F, G). A) Kakukk hím és tojó (barna) rajzon, B) kakukk hím és C) fióka, D) hocin az élőhelyén, E) faágakon kapaszkodó fiatal hoacin. F–G), az Új-Zélandon élő kea

A sarlósfecske-alakúak (Apodiformes) rendjébe tartozó sarlósfecskefélék (Apodidae, 37.16.A ábra) nagyon jó repülők, egész életüket a levegőben töltik, gyakorlatilag csak költeni szállnak le. Lábuk csökevényes. Légi planktonnal táplálkoznak, aminek mennyisége és elérhetősége erősen időjárásfüggő. Ehhez úgy alkalmazkodtak, hogy ínséges időben a fiókák anyagcseréje, testhőmérséklete lecsökken. A költés sikerét az is növeli, hogy a fiókák nem egyszerre kelnek ki, így túlélési esélyük a kiszámíthatatlan körülmények között különbözik, de annak esélye csökken, hogy egyszerre mind elpusztuljon.

A kolibrialakúak (Trochiliformes) rendjében a kolibrifélék (Trochilidae) családjába a ma élő legkisebb madárfajok tartoznak (37.16.B, C). Amerikában élnek, ahol változatos élőhelyeket népesít be több mint 300 fajuk. Nektárral, kisebb rovarokkal táplálkoznak, amelyekből – kis termetükből következő sajátos repülési technikájuk energiaigénye miatt – hatalmas mennyiséget kell naponta elfogyasztaniuk.

A bal oldalon a sarlósfecske fekete színe jól kivehető a világos háttér előtt, a jobb oldalon látható zöld szinű kolibri piros tárgyon ül.

37.16. ábra. Sarlósfecske (Apus apus, A) és kolibrik (B, C)

A bagolyalakúak (Strigiformes) két csoportját említjük. A gyöngybagolyfélék (Tytonidae) Új–Zéland és az Antarktisz kivételével mindenütt előfordulnak. A hazánkban is előforduló faj, a gyöngybagoly (37.17.A ábra), öt kontinensen is előfordul. Kisemlősökkel táplálkozik. Fiókaszáma az adott év táplálékellátottságától függ. Jó években a költés gyakorlatilag folyamatos márciustól októberig, mivel a költés az első tojás lerakásakor elkezdik, ezért a fiókák kora és mérete nagyon eltérő lehet. A második költés tojásait az első költésből származó fiókák kirepülése előtt elkezdhetik lerakni, ilyenkor a kotlást gyakorlatilag a testvérek végzik. Hideg, havas teleken az állomány egy–egy helyről kipusztulhat, de ezt a máshonnan betelepült egyedek következő években nagyobb szaporodási sikere kompenzálhatja.

A bagolyfélék (Strigidae) világszerte elterjedtek, több mint másfélszáz fajuk él. Testméretük a verébtől a lúd méretűig változik (37.17.B–F). Többnyire éjszakai ragadozók. A kisebbek elsősorban rovarokat fogyasztanak, a nagyobbak akár őzgida méretű zsákmányt is képesek elejteni. A hazai legkisebb fajaik a törpekuvik, a füleskuvik és a kuvik, legnagyobb az uhu. Leggyakoribb az erdei fülesbagoly, amelynek nagyobb csapatai városokban, temetők örökzöldjeinek védelmében töltik a nappali órákat télen. A macskabagoly már költési időszakban is előfordul a városokban, urbanizálódott.

A baglyok mindegyike barnás szinezetű, a bal felső sarokba látható gyöngybagoly felénk fordított „arca” fehér folt. A köpet a jobb felső sarokban található a belőle kiszedett apró csontokkal együtt. Ezen a képen egy fekete-fehér sávozású mérce is látható.

37.17. ábra. Bagolyalakúak: gyöngybagoly (Tyto alba, A), erdei fülesbagoly (Asio otus, B) és köpete (C), uhu (Bubo bubo, D), kuvik (Athene noctua, E) és macskabagoly (Srix aluco, F)

A lappantyúfélék (Caprimulgidae) fajainak többsége déli területeken él, hazánkban egy fajuk fordul elő (37.18.A, B ábra). Éjszaka vadásznak kisebb-nagyobb rovarokra.

A galambalakúak (Columbiformes) rendjébe tartoznak a galambfélék (Columbidae, 37.18.C–G). Változatos méretű, növényevő madarak, magokkal, gyümölcsökkel táplálkoznak. Mindig két tojást raknak. A fiókákat begytejjel etetik. A szirti galambot (Columba livia) több ezer éve háziasították, több mint 300 fajtája ismert, amelyeket húsukért vagy díszmadárként tartanak. Nem túl régi időkben, még a II. világháború alatt is a postagalambok szerepet játszottak a kommunikációban. Kivadult egyedeik benépesítik a városokat, a leggyakoribb urbanizálódott madárfaj. A balkáni gerle (Streptopelia decaocto) Ázsiából indulva néhány évtized alatt elterjedt Európa nagy részén. Hazánkban az 1930–as években jelent meg (37.18.E ábra). Városi és mezőgazdasági környezetben is jól érzi magát.

A dodófélék ( Raphidae) a szigetlakó, röpképtelen, kihalt fajok mintapéldányai. Az Indiai-óceánban levő Mauritiuson élt (37.18.F–G ábra). A szigeten kikötő tengerészek a XVII–XVIII. században kiirtották őket.

A felső sorban a lappantyúk alig kivehetők. Alattuk a jobb oldalon két térkép, a felsőn a vizek kékek, a szárazföld fehér, az alsón a szárazföld szürke, a víz fehér. A térképek mellett balra a galambok szürkék, az alul látható dodó hasoldala rozsdabarna.

37.18. ábra. Lappantyú (Caprimulgus sp. A,B) és galambfélék (C–G). Szirti galamb (Columba livia, C), balkáni gerle (Streptopelia decaocto, D) és elterjedésének alakulása (E), dodó (Raphus cucullatus) rekonstrukciója (F) és élőhelye (Mauritius szigete, G)

A darualakúak (Gruiformes) rendjébe három család tartozik.

A túzokfélék (Otididae) az óvilági füves puszták madarai. Mindenevő, nagytermetű madarak. A hazánkban is élő túzok (37.19.A ábra) a magyar természetvédelem egyik zászlóshajója. A párzási időszakban a kakasok dürgése rendkívül látványos jelenség.

A darufélék (Gruidae) a vizes élőhelyek és nagy puszták madarai (37.19.B ábra). Légcsövük hosszú, a szegycsontban felcsavarodik, ezért jellegzetes hangjuk erős, messzehangzó. A Kárpát-medencéből a XIX. század végén kihaltak, de átvonuló tömegeik száma évről-évre nő.

A Dél-Amerikában a miocénban élt gyilokmadár a valaha élt legnagyobb madárfaj lehetett. A fosszilis leletek alapján koponyája elérte a 80 cm–es hosszt, magassága a 3 métert. Becsült testtömege 400 kg. Egyértelmű csúcsragadozó volt, amíg a két amerikai kontinens érintkezése után benyomuló emlős ragadozók ki nem szorították.

A guvatfélék (Rallidae) kicsi vagy közepes méretű, általában rejtő színű, barnás-szürkés madarak. Többnyire mindenevő, vízi növényzetben élő fajok, pl. guvat, szárcsa, vízityúk, haris tartoznak ide. Ennek a csoportnak Új-Zélandon él egy ritka és röpképtelen faja, a takahe (37.19.C–I ábra).

Mindegyik madár jól kivehető a kép közepén, talán a bal alsó kivételével, ahol az állat halványbarna, a háttér zöld.

37.19. ábra. Túzok (Otis tarda, A), daru (Grus grus, B) és guvatfélék (C–I): szárcsa (Fulica atra, C, D), vizityúk (Gallinula chloropus,E, F), haris (Crex crex, G) és takahe (Porphyriohochstetteri, H, I)

A lilealakúak (Charadriiformes) megjelenésük, méretük, táplálkozásuk, szaporodási stratégiájuk alapján is rendkívül változatos, nagy fajgazdagságú csoport. Többségük vízhez kötődik, de sivatagi fajaik is vannak. A szalonkafélékhez (Scolopacidae) tartoznak a szalonkaformák és a cankóformák. Általában csőrük és lábuk is megnyúlt, de ezek alakja, arányai nagyon változatosak. A különböző cankó és partfutó fajok, godák és pólingok főleg a tavaszi és őszi vonulás során gyakoriak hazánkban. Az nálunk költő fajok száma kevés (pl. erdei szalonka, piroslábú cankó, nagy goda, 37.20.A–D ábra).

A gulipánfélék családjába jellemzően fekete-fehér madarak tartoznak. Többnyire tengerpartokon élnek, de a hazai szikesek ezt az igényüket többé-kevésbé kielégítik, így a gulipán és gólyatöcs is fészkel itt.

A lilefélék többnyire kistermetűek. Egyes fajai vízhez kötődnek és tengerpartokon élnek, mások a sivatagi feltételekhez is jól alkalmazkodtak. Hazai leggyakoribb fajuk a bíbic (37.20.E ábra). Kis számban az alföldi szikeseken költ a széki lile (37.20.F ábra).

A madarak mindegyike a kép közepén van, barna, fekete és fehér szinezetű.

37.20. ábra. Lilealakúak: mocsári cankó (A), nagy goda (B), kis póling (C, D), bíbic (E) és lile (F)

A sirályfélékhez (Laridae) tartozó halfarkasok ragadozók, de jellemző tulajdonságuk, hogy rabló életmódot folytatnak (37.21.A, B ábra). Főleg a nagyobb testű sirályoktól ragadják el az általuk elejtett zsákmányt. A sirályok főleg az északi féltekére jellemző fajgazdag csoport. Közepes és nagyméretű, főleg víz mellett élő halevők, de fogyasztanak dögöt, rovarokat, alkalomszerűen növényi táplálékot is. Egyes fajaik, mint pl. a dankasirály (37.21.C, D ábra) a városi szeméttelepek jellemző faja lett.

A csérek a sirályokra hasonlító, de azoknál általában kisebb, karcsúbb madarak. Hazánkban csak a küszvágó csér (37.21.F ábra) jellemző költőfaj, de vonuláskor több más, északi fészkelő faj is előfordul nagyobb vizeink mellett.

A halfarkas barna, a bal felső és alsó képeken látható. A jobb oldali fényképeken a madarakon nagy fehér területek vannak, a fejük barna vagy fekete.

37.21. ábra. Sirályok és csérek: halfarkas (Stercorarius skua, A, B), dankasirály (Larus ridibundus) nyári tollazatban (C, D), kacagó sirály (Larus atricilla, E) és küszvágó csér (Sterna hirundo, F). A B) képen egy halfarkas pingvin tojást próbál zsákmányolni

A sólyomalakúak (Falconiformes) rendjébe tartoznak a vágómadárfélék (Accipitridae) és a sólyomfélék. Előbbiek közepes vagy nagytermetű ragadozó madarak. Legjellemzőbb hazai gyakori fajaik az egerészölyv, barna rétihéja, héja, karvaly. Ritkák a szirti-, és parlagi sas. A régen is ritkának számító keselyűfajok mára innen kihaltak, de Dél-Európában még megtalálhatók (37.22. ábra).

Az újvilági keselyűformákhoz tartozik a természetvédelem egyik ikonfaja, a kaliforniai kondor (37.24L ábra). A pulykakeselyűk Amerika nagyvárosaiban is élnek. Kiváló szaglásuk van.

A sólyomfélék (Falconidae) kis vagy közepes méretű ragadozók. A hazai fajok közül ide tartoznak a vörös- és kékvércse, valamint a különböző sólymok, mint pl. a kerecsen, ami vélhetően a magyar mondák turulmadara.

Mindegyik madár barna szinezetű, a hasoldalon változó mértékben kivehető csikokkal foltokkal. A jobb alsó képen látható keselyű feje és nyaka zöld háttér előtt fehér, a tőla balra lévő pulykakeselyű feje rózsaszínű.

37.22. ábra. Sólyomalakúak: egerészölyv (Buteo buteo, A), héja (Accipiter gentilis, B), karvaly (Accipiter nisus, C), szirti sas (Aquilla chrysaetos, D), pulykakeselyű (Cathartes aura, E) és fakó keselyű (Gyps fulvus, F)

A gólyaalakúak (Ciconiformes) változatos megjelenésű és életmódú csoport.

A vöcsökfélék (Podicipedidae) igazi búvármadarak, testfeléőítésük a vízalatti vadászathoz alkalmazkodott. A szárazföldön esetlenül mozognak. Nádasokban, álló vagy lassan folyó vizeken fotrdulnak elő. Ide tartozik a búbos vöcsök, amely a költöző madár (37.23.A ábra).

A kárókatonafélék (Phalacrocoracidae) közepes vagy nagy testű madarak, jellemzően sötét színűek. Általában halevő fajok tartoznak ide, amelyek édes és sósvizeken is előfordulhatnak. Kolóniákban költenek. A tengeri fajok felhalmozódott ürüléke, a guanó a műtrágyák elterjedése előtt a legfontosabb talajjavító anyag volt, külön iparág szerveződött köré. Hazánkban gyakorinak mondható faj a kormorán (37.23.B, C ábra), és az utóbbi évtizedben délről terjedő kis kárókatona. A Galápagos-szigeteken röpképtelen fajuk is él.

A gémfélék (Ardeidae) közepes vagy nagytermetű vízhez kötődő fajok. Hazánkban a múlt század elején kihalás szélére került, de napjainkra újra jelentős számban élő nagy kócsag a természetvédelem címermadara. Gyakori fajok a szürke gém, a bakcsó és a törpegém, de az Afrikában gyakori pásztorgém is megjelent (37.23.D–G ábra).

Ide tartoznak a flamingófélék (Phoenicopteridae), az íbiszfélék (Threskiornithidae) és a gödényfélék (Pelecanidae, 37.23.H, I ábra).

A gólyafélék (Ciconiidae) közé tartoznak a gólyaformák. Öt kontinensen élő, nagytermetű madarak. Életmódjuk vízhez kötött. Hazánkban két faj, a fehér és a fekete gólya él (37.23.J, K ábra). Előbbi évszázadok óta emberközelben, lakott településeken fészkel. A vizes területek fogyatkozása miatt európai állománya jelentősen csökken.

A pingvinfélék (Spheniscidae) fajait a régebbi rendszertani művekben önálló alosztályba (szárnnyal evezők, Impennes) sorolták. A déli földgömb tengereiben élnek, az Egyenlítőtől az Antarktiszig (37.23.M–O ábra). Tollazatuk nem rendeződnek pásztákba, mint a többi madárnál. Szárnyukon nincsenek evezőtollak. A vízben szárnyukkal evezve úsznak.

A madarak a képek közepén találhatók, barna, fehér és fekete szineik vannak.

37.23. ábra. Gólyaalakúak: búbos vöcsök (Podiceps cristatus, A), kormorán (Phalacrocorax carbo, B, C), szürkegém (Arda cinerea, D), pásztorgém (Bubulcus ibis, E), nagy kócsag (Egretta alba, F), bakcsó (Nycticorax nycticorax, G), flamingó (Phoenicopterus roseus, H), pelikán (Pelecanus onocrotalus, I), fehér gólya (Ciconia alba, J), fekete gólya (Ciconia nigra, K), pingvinek (L–O): fiókák (L), Adélie–pingvinek (Pygoscelis adeliae, M), császárpingvin (Aptenodytes forsteri, N) és Magellán–pingvin (Spheniscus magellanicus, O)

Az énekesmadár- vagy verébalakúak (Passeriformes) a fajokban leggazdagabb rend. A recens fajok többsége – mintegy 60 százaléka – ebbe a csoportba tartozik. Többségük kis– vagy közepes méretű. Egységes jellemzésük a nagy fajszám és életmódbeli különbségek miatt nehéz. Általában magas intelligenciájú, jól alkalmazkodó fajok. Legtöbbjükre jellemző a fejlett hangadás, aminek a szaporodásban van a legfontosabb szerepe.

Pontos rendszertani besorolásuk mellőzésével ide tartoznak a varjúszerűek (Corvida). A gébicsfélék (Laniidae) családjának legjellemzőbb hazai faja a töviszszúró gébics (37.24.A, B ábra), amely nevét arról a jellemző szokásáról kapta, hogy rovarokból és apró gerincesekből álló zsákmányát bőség idején bokrok töviseire szúrva raktározza.

A varjúfélék (Corvidae) világszerte elterjedt, közepes méretű madarak. Hazai legismertebb fajaik a vetési és dolmányos varjú, a szarka és a szajkó (37.24.D–L ábra).

Az alsó sorban élénk citromsárga foltok a sárgarigók, felettük barna, fekete vagy fémesen kék tollazatú madarak fényképei láthatók.

37.24. ábra. Varjúfélék: tövisszúró gébics hím (Lanius collurio, A) és tojó (B), vetési varjú (Corvus frugilegus, C), dolmányos varjú (Corvus cornix, D), szajkó (Garrulus glandarius, E) és egy tolla (F), ivarérett hím szarka (G) és szarka fióka (Pica pica, H), szarka röpképe (I)

A verébszerűek (Passerida) a legismertebb körülöttünk élő madarak – rigók, légykapók, seregélyek, cinegék, poszáták, pacsirták, verebek, pintyek, sármányok tartoznak ebbe a rendszertani csoportba (37.25. ábra). Részletesebb megismerésükre a rendszertani kurzuson kerül sor.

A madarak a képek közepén találhatók, hol beleolvadnak a háttérbe, hol jól kivehetők. A jobb aló fényképen a város körvonala fekete, az ég a lemenő Naptól pirosas-sárga, a Napkorong fölött fekete felhőként megjelenő seregélycsapattal.

37.25. ábra. Verébszerűek: mezei veréb (Passer montanus, A), házi veréb (Passer domesticus, B), fekete rigó (Turdus merula) hím (C) és tojó (D), citromsármány (Emberiza citrinella, E), széncinege (Parus major, F), kék cinege (Parus caeruleus, G), egy légykapó faj (Muscicapa sp. H), seregély (Sturnus vulgaris) téli tollazatban (I) és seregélyfelhő a város felett (J)

Megválaszolandó kérdések és feladatok

  1. Mutassa be a madarak anatómiai jellegzetességeit és jelentőségét!

  2. Ismertesse a két alosztály elkülönítésének alapját és e tulajdonság következményeit (táplálkozásmód, mai elterjedés, fajgazdagság)!

  3. Mutassa be a futómadár-szabásúak alosztályát (csoportok, példák, életmód, élőhely)!

  4. Soroljon fel domesztikált madarakat őseikkel együtt, s adja meg besorolásukat!

  5. Soroljon fel különböző táplálkozású madarakat (pl. magevők, nektárfogyasztók, növényevők, ragadozók, dögevők), s adja meg besorolásukat!

  6. Ismertesse röviden, hogy mit tud a madarak repüléséről, és nevezzen meg vándorló madarakat!