Ugrás a tartalomhoz

Emberi életfolyamatok idegi szabályozása – a neurontól a viselkedésig. Interdiszciplináris tananyag az idegrendszer felépítése, működése és klinikuma témáiban orvostanhallgatók, egészség- és élettudományi képzésben résztvevők számára Magyarországon

Ábrahám Hajnalka, Ács Péter;, Albu Mónika, Bajnóczky István, Balás István, Benkő András, Birkás Béla, Bors László, Botz Bálint, Csathó Árpád, Cséplő Péter, Csernus Valér, Dorn Krisztina, Ezer Erzsébet, Farkas József, Fekete Sándor, Feldmann Ádám, Füzesi Zsuzsanna, Gaszner Balázs, Gyimesi Csilla, Hartung István, Hegedűs Gábor, Helyes Zsuzsanna, Herold Róbert, Hortobágyi Tibor, Horváth Judit, Horváth Zsolt, Hudák István, Illés Enikő, Jandó Gábor, Jegesy Andrea, Kállai János, Karádi Kázmér, Kerekes Zsuzsanna, Koller Ákos, Komoly Sámuel, Kovács Bernadett, Kovács Norbert, Kozma Zsolt, Kövér Ferenc, Kricskovics Antal, Lenzsér Gábor, Lucza Tivadar, Mezősi Emese, Mike Andrea, Montskó Péter, Nagy Alexandra, Nagy Ferenc, Pál Endre, Péley Iván, Pethő Gábor, Pethőné Lubics Andrea, Pfund Zoltán, Pintér Erika, Porpáczy Zoltán, Pozsgai Gábor, Reglődi Dóra, Rékási Zoltán, Schwarcz Attila, Sebők Ágnes, Simon Gábor, Simon Mária, Sipos Katalin, Szapáry László, Szekeres Júlia, Szolcsányi Tibor, Tamás Andrea, Tényi Tamás, Tiringer István, Tóth Márton, Tóth Péter, Trauninger Anita, Vámos Zoltán, Varga József, Vörös Viktor (2016)

Pécsi Tudományegyetem; Dialóg Campus Kiadó-Nordex Kft

2.g. Testkép, testséma, mozgásindítás, gátlás. Célvezérelt lokomóció. – Kállai János [Szakmai lektor: Rudisch Tibor]

2.g. Testkép, testséma, mozgásindítás, gátlás. Célvezérelt lokomóció.[1] – Kállai János [Szakmai lektor: Rudisch Tibor]

1. Bevezetés

Az orvostudományban alkalmazott diagnosztikai és terápiás eljárások a test és a lélek oszthatatlan egységéből kiindulva írják le a betegségek kóroktanát, és fejlesztik ki a hatékony terápiás beavatkozásokat. Az egészségtudomány további, széles körben elfogadott megállapítása szerint, a gyógyítás során nem a tünet, hanem a beteg vagy egyes betegségekkel szemben érzékeny egészséges ember áll az ellátás középpontjában. Az orvostudomány képviselői, tapasztalataik alapján aktívan közreműködnek azoknak az ismereteknek a feltárásában és átadásában, melyek megelőzik a betegségek kialakulását, és hozzájárulnak ahhoz, hogy az ember saját magáról olyan képet alakíthasson ki, amely segíti őt a természet és a társadalmi változások viszontagságai közben egészségének megőrzésében. A testkép, testséma, a célok megvalósítása irányába tett lépéseinket ösztönző, vagy éppen gátló viselkedésszabályozási mechanizmusok ismerete, az önmagunkkal kapcsolatos elmélyült tudás a szakmai professzió egyik fontos kelléke. Az önmagunkra vonatkozó tudásban ott van a biológiai létünk, hajtóerőink, kémiai folyamataink automatizmusaira vonatkozó rálátásunk, de ott van a kezünkben a lehetőség is, melyeken keresztül, ha nem is teljes mértékben, de bizonyos szinteken bele tudunk szólni testünk automatizmusainak lefolyásába. Az önmagunkról kialakított reális kép teszi lehetővé a másokkal, családtagjainkkal, ismerős és ismeretlen emberekkel való kooperatív kapcsolat kialakítását, várakozásaink egyeztetését, fizikai és szociális veszélyhelyzetek közös elhárítását. Az emberek egészségügyi ellátása során, mind magunk, mind klienseink részéről számos kérdéssel találjuk magunkat szemben. „Ki vagyok én valójában?” Mit gondolok magamról? Hol van a helyem a világban? Mit gondolnak mások rólam? Hogyan veszek részt az emberek közös céljainak megvalósításában? Mi a feladatom? A felvetődő kérdésekre a válasz ritka kivételtől eltekintve személyes. Származhat szakrális tapasztalatokból, életútelemzésből, irodalmi művek tanulmányozásából, megfogalmazódhat baráti beszélgetések, vagy egy pszichoterápia során, vagy a kognitív idegtudomány eredményeinek részletes megismerése alapján. Ebben a fejezetben ez utóbbi, a kognitív idegtudomány által felszínre hozott ismeretek alapján válaszolunk a felvetett kérdésekre.

2. Testkép, testséma definíciók

A velünk történt eseményeket nem csak érezzük, de az esetek többségében szinte látjuk, felidézhetjük, ahogy viselkedtünk a múltban, és amit meg fogunk tenni a későbbiekben. A látvány és az érzés azonban nem mutat törvényszerű kapcsolatot, érzékeink megcsalhatnak bennünket. Milyen ismeretekre, képre, vagy a testről kialakított sémára hagyatkozunk egy ilyen, a valóságnak gyakran ellentmondó, vagy más hasonló probléma megoldásakor?

Neurológiai esetek megfigyelése alapján kialakított klasszikus definíció szerint (Head és Holmes (1911-1912), a testséma a testtartással, a testmozgással kapcsolatos proprioceptív és kinesztetikus afferens impulzusok rendszere, továbbá a testfelszínt érő ingerek által keltett impulzusok lokalizációjának szisztematikus elrendezését ellátó szenzomotoros organizáció. A testséma független a vizuális és tudatosan azonosított, önmagunkat megjelenítő testképtől. A testséma vizuális és auditív információkból is építkezik. A testkép és testséma egyik jelentős különbsége abban mutatkozik meg, hogy a testséma kevésbé, míg a testkép határozott mértékben hordoz tudatos, azonosításra alkalmas vizuális elemeket.

Esetleírás 1:

Egy jobb kéz szenzoros paralízisben szenvedő beteg szemét bekötötték, majd érzéketlen jobb kezét megérintették (Paillard és mtsai., 1983). A beteg nem tudott beszámolni a megérintés tényéről, ennek ellenére kérdésre a bal kezével mégis megmutatta a jobb kezén azt a pontot, amelyen a vizsgálatvezető megérintette őt. Nem volt tehát tudomása arról, hogy érzékeli saját testének megérintését, de más sémára való átváltást igénylő feladatban hozzá tudott férni a végrehajtáshoz szükséges tudáshoz. Ez a „numb-touch” jelenség világos bizonyítéka a testkép és a testséma különböző funkcióinak.

Esetleírás 2:

Perifériális neuropátiában szenvedő páciens egyik kezén négy ujj finom proprioceptív érzékelése elveszett. A beteg arról panaszkodott, hogy sötétben nem észleli az ujjait a teste részeként, nem tudta azokat megmutatni, csak abban az esetben, ha látta is azokat. Két parietális lebeny sérült beteg esetének elemzése során (Anema és mtsai., 2009), nem csak testkép-testséma disszociációra, de a testsémán belüli akció-percepció disszociációra is találtak példát. A személyek kezének megérintését követően a saját kezükön, más esetben a kézről készült rajzon kellett megmutatniuk az érintés helyét. Az egyik személy a szomatoszenzoros akcióra épülő feladatot jól oldotta meg, de nem boldogult a testkép feladattal, a másik személy ezzel ellenkező azonosítási mintázatot mutatott. A kézről készített rajzon pontosan lokalizálta az érintés helyét, de a saját kezén az érintési pontot nem tudta megmutatni.

A bemutatott példák a testkép szétesésének különböző lehetőségeit mutatják:

  • a testkép szétesik, de a testséma megmarad, újra és újra felépül,

  • más esetben, a testséma esik szét, de a testkép megmarad, szintén újra és újra felépül.

Mindezek után felvethetjük a kérdést, mi indokolja a testkép és a testséma kongruenciájának megteremtését, ismét és ismét közös keretbe foglalását?[2]

Esetleírás 3:

Primer látókéreg sérülést követően a betegek egy része arról számolt be, hogy nem látják az előttük elhelyezkedő tárgyakat, lokomóció során mégis elkerülték a környezetükben lévő közlekedési akadályokat (Weiskrantz, 1986). Részben úgy viselkednek, mintha látnának. A „vaklátás” (blindsight) jelensége egy újabb példája a testkép és a testséma idegrendszeri organizációs szintekben megmutatkozó különbségeire, a perceptuális élmény disszociációjára.

Az említett helyzetekben –, a primer vizuális, taktilis, vagy hallási területek kiesésekor – az asszociációs területek átveszik az érzéskvalitások elemzését, de a limbikus (elsősorban az amygdala és az agytörzsi) feldolgozási formák kerülnek előtérbe. Elsősorban veszélyes ingerekkel kapcsolatban segítik elő a testséma fenntartásához és a védelmi reflexek kivitelezéséhez szükséges információk feldolgozását (Bridge és mtsai., 2008). A testséma tehát nagyobb mértékben támaszkodik ezen elsődleges feldolgozási szintekről származó információk felhasználására. Ismerjük a mondást: ”sokszor nehezebb valamit megtudni, mint megtenni”.[3]

A percepció és az akció, azaz a célvezérelt cselekvés általános modellje szerint (Perception-Action Model, Paillard, 1999), a saját testtel kapcsolatos reprezentációk összeillesztése több különböző fejlődésmenetű pályarendszer integrációján alapszik. Ezek:

  • a dorzális vizuális (Mishkin, Ungerleider, Macko, 1983) „hol” (where),

  • a ventrális (Milner és Goodale, 2008) „mi” (what),

  • valamint a motoros akciók és figyelmi allokációk sorozatára építő tudást képviselő (knowing how to get there) rendszer, mely meghatározza „milyen útvonalon” jut el valami a kiválasztott célpontjához, valaki valahova és ez a tevékenység milyen idői ütemezéssel zajlik. A mikor[4] „when” rendszer, amely leírja milyen idői ütemezéssel valósítható meg a célpont elérése (Battelli és mtsai., (2007) (1. ábra).

2.39. ábra - 1. ábra: A jobb agyfélteke „mikor” rendszere, a „hol” és „mi” rendszer között helyezkedik el, mely tárgyak vizuális rendszerben való megjelenésének és eltűnésének idői paramétereit vizsgálva, lényegében időszekvenciákra bontja a teret, melyben adott kontextusban zajló változások idői artikulációját végzi (jelen, múlt, jövő és ezen belüli idősávok). Kiemelt elemei az intraparietális szulkusz mentén elhelyezkedő, PTJ, IPL, Ang, Smg, STG. Az ábrán jelzett MT+ terület a középső temporális terület, elsősorban adott háttér előtti elmozdulására válaszolnak

1. ábra: A jobb agyfélteke „mikor” rendszere, a „hol” és „mi” rendszer között helyezkedik el, mely tárgyak vizuális rendszerben való megjelenésének és eltűnésének idői paramétereit vizsgálva, lényegében időszekvenciákra bontja a teret, melyben adott kontextusban zajló változások idői artikulációját végzi (jelen, múlt, jövő és ezen belüli idősávok). Kiemelt elemei az intraparietális szulkusz mentén elhelyezkedő, PTJ, IPL, Ang, Smg, STG. Az ábrán jelzett MT+ terület a középső temporális terület, elsősorban adott háttér előtti elmozdulására válaszolnak

Mint látjuk, a Percepció–Cselekvés Modell a testkép, valamint a testséma elkülönítésére nagy hangsúlyt fektet. Az előbbi a személy saját testi vizuális jellegzetességeire, a kontrollált, célvezérelt, vélekedések és attitűdök által befolyásolt tudatosabb, az utóbbi az adekvát mozgáshoz szükséges testtartással, lábnagysággal, lépéshosszal, egyensúllyal, előrehaladással, fordulással kapcsolatos, úgymond hátteret képező információkra épít. Számos neuropszichológiai rendellenesség esetén láthatunk példát a legkülönbözőbb testkép (hemineglekt, autopagnózia) és testséma (deafferentáció, apraxia) zavarokra.

3. Testkép, testséma és zavarai

Az emberi test, több mint egy bőrrel körülvett, önálló fiziológiai apparátussal rendelkező organizmus. Az ember tud önmagáról. Képes külső megfigyelőként is értékelni viselkedését, kritizálni gondolatait. Mivel napjait társas ingerekkel gazdagon zsúfolt térben tölti, öntudata alapján megkülönbözteti magát másoktól, felfogja és megérti mások róla kialakított álláspontját, és mindezen társas tapasztalatok alapján fogalmazza meg önmagát. Megtapasztalja miben tér el a véleménye, és eltérő véleményét milyen hatékonysággal tudja érvényesíteni másokkal szemben. Agresszíven vagy asszertíven harcolja ki az igazát. Ismeri nehéz vagy extatikus helyzetekben kiváltódó fiziológiai reakcióit, tűrőképességét, testének súlyát, kiterjedését, megjelenésének formáját. Saját tapasztalatait értékelve, és mások véleményét is figyelembe véve formálja meg önmagát. Énjének formálódása szülein, barátain, kultúráján, tervezett vagy véletlenül bekövetkező életeseményein, a környezetén és részben önmaga erőfeszítésein múlik.

3.1. A test, mint séma

A személyiségfejlődés eredményeként, a saját és a mások, vagy tárgyak mozgásakor, látványakor, és ezek szimulációja során tapasztalt invarianciák automatikusan sémákba rendeződnek. Az adott időben és térben való megjelenés vagy jelentésbeli asszociációk alapján a figyelem összekapcsolja az emberek, élőlények és tárgyak jellegzetességeit (forma, textúra, méret, szín, elhelyezkedés), amelyek a séma kialakulását követően – adott tárgyhoz kötődő jellegzetességek hiányában is, pótolva a figyelmen kívül hagyott vonásokat – lehetővé teszik az adott tárgy azonosítását. A hiánypótlás automatizmusa különösen gyorsan változó életfeltételek között, tárgyak és személyek esetén egyaránt magával hozza a téves percepciók lehetőségét. Úgy tűnik mintha saját tapasztalatainkból táplálkozva valaki, vagy valami gondolkodna, döntene helyettünk, tudatunktól függetlenül. Milyen szabályok irányítják ezt a hiánypótlást, milyen mértékű a valóságos és a téves percepció közötti hiba tűréshatára? A téves percepció is lehet sémaképző-erejű, különösen akkor, ha az ehhez illeszkedő reprezentáció már rendelkezésre áll. Amennyiben ez így van, ellenőrzésünktől elszabadulva hova vezet, milyen módon exkalálódik ez az automatikus hiánypótló folyamat.[5] A percepció megbízhatósága nem csak a sémán, a reprezentáció típusán múlik, hanem az extraperszonális ingermintázat konfigurációs sajátosságain is. Egyik szempontból igaz, más szempontból hamis következtetések, komplex ábrák előtér-háttér versengése (illúziók), konkurens feladatok, különböző mértékben ugyan, de módosítják a jellegzetességek kezelését és a kategorizációs hibahatár tűrésfokát, egészséges és neuropszichológiai deficittel rendelkező személyeknél egyaránt. Az endogén és exogén eredetű hatások a kategorizációs folyamatban azonban gyakran összemosódnak. Jól látható ez hemineglekttől szenvedő személyeknél, amikor vegetatív vagy veszélykerülő válasz regisztrálható a bal vizuális látótérben megjelenő vizuális ingerekre anélkül, hogy a személy tudatában lenne a kiváltó inger jelenlétének. A jobb agyfélteke parietális lebenyében bekövetkező lézió gátolja a figyelem bal térfélre való átváltását, mely megakadályozza a szenzomotoros mintázati lehetőségek tudatosulását, és az exogén inputokhoz való kapcsolódásukat. Vizsgáljuk meg a saját testről kialakított séma szerveződését a séma gazdagodásának, realitástartalmának, integrációs hibáinak szabályszerűségeit.

3.2. Testséma zavarok

Gerstmann (1942) szomatotopagnózia[6] (somatotopagnosia) szindróma jelentése szerint: a test és a testrészek téri helyzetével kapcsolatos tudás hiánya vagy elvesztése. A szindróma nem csak a saját testrészekkel, de más személy testrészeivel kapcsolatos téri ismeretek elvesztését is magába foglalja. A test háromdimenziós sémáján, a testséma általános zavarán belül ide tartozik az ujj-agnózia, saját és idegen személy ujjainak és kezének megkülönböztető megnevezése és téri pozícióinak definiálása (a Gerstmann szindróma a bal oldali anguláris girusz sérülésével jár együtt), a jobb és bal testfél megkülönböztetési zavara, agráfia és akalkulia.

A testséma-zavar leggyakoribb megjelenési formája az autotopagnózia. Jellemzői:

  • A kognitív alapfunkciók és nyelvi képességek megtartása ellenére a személy nem tud megfelelően tájékozódni saját testének, illetve testrészeinek téri elhelyezkedésében.

  • Képtelen a testmozgásainak célirányos összerendezésére, és testrészei pozíciójának pontos megnevezésére, megmutatására.

  • A testséma-zavar az emberi test elképzelésére és lerajzolására való képtelenségben is megmutatkozik.

1. animáció.

1. animáció.

Esetleírás 4:

Az alábbi esetismertetés világosan mutatja a szindróma jellemzőit (Odgen, 1985).

Ötvenkilenc éves férfi parietális kortexében egy tumor léziót okozott. A beteg verbális és grafikus képességeiben nem mutatkoztak zavarok. Képekről részletes beszámolót adott, a tárgyakat, közlekedési eszközöket valósághű téri elrendezésben ábrázolta. Képtelen volt azonban önmagáról, a saját testrészeinek helyzetéről pontos rajzot készíteni, vagy testrészeire kérdés nyomán rámutatni. A testséma reprezentációs zavarában szenvedett.

Más esetleírások tovább árnyalják ezt a képet.

Esetleírás 5:

Egy hatvankét éves, Alzheimer-demenciában és Gerstmann szindrómában szenvedő személy,[7] nem tudta felkérésre megmutatni a saját testén, hol van a térde vagy a válla és további testrészei (típusos Gerstmann szindróma jellegzetesség). Megváltozott a helyzet azonban, amikor a teljes testtől független perspektívából, egy önálló emberi testrészt kellett a saját vagy a vizsgáló orvos testén megmutatnia. A korábbi „Mutassa meg önmagán, hogy hol van a kézfeje?” kérdés helyett így a teszt az alábbiak szerint zajlott: „Itt van ez a kis tárgy, egy kocka, ide teszem. Hol helyeztem el az ön testén?” A válasz: „A kézfejemre tette”. Sőt, felszólításra: „Hol volt az ön kézfejére helyezett tárgy?”, pontosan megmutatta a kézfejét. Még 24 óra múltával is emlékezett arra a pontra, ahova a tárgyat a kezelőorvosa elhelyezte. A beteg tehát nem tudta saját testrészeit a testsémáján belül felszólításra megmutatni, de a testsémától független feladathelyzetben képes volt mint egy önálló tárgyként tekintve arra, megnevezni azt, és megtalálni az adott testrészt saját testének térképében.

Az esetbemutatás eredménye arra utal, hogy a testtel kapcsolatos tudás több különböző reprezentációs szintet tart egyben (multiple representation of body).

A test reprezentációs szintjei:

  • Szemantikus szint. A test egészét leíró fogalmak, testrészek nevei, és azok egymással kapcsolatos téri viszonylatait kifejező fogalmak.

  • Testséma. Dinamikus referenciarendszer, mely a test egészét egy egységes euklideszi vizuomotoros proprioceptív struktúrába ágyazza be.

  • A test téri és vizuális térképe, testkép. A térkép megadja a testrészek testen elfoglalt helyét, egymáshoz viszonyított elrendezését, és kihangsúlyozza kapcsolódási pontjaikat.

Ezek a klinikai tapasztalatok jelentős mértékben hozzájárultak a testi reprezentáció differenciáltabb képének kialakításhoz.

Nézzük meg részletesebben a test képi és a szemantikus szintjének reprezentációját.

Esetleírás 6:

Broca afáziában szenvedő személynél szelektív szemantikus zavart diagnosztizáltak (Suzuki és mtsai., 1997). A beteg egyéb szemantikus kategóriában megőrizte képességeit, de nem tudta testrészeit megnevezni. Felszólításra ugyanakkor megmutatta a testén a kérdésben szereplő testrészét. Szemantikus demenciától szenvedő betegek esetén, a saját testre vonatkozó szemantikus információinak viszonylagos megtartása mellett más, saját testétől független kategóriákra vonatkozó megnevezési deficitet mutattak ki (Coslett és mtsai., 2002). A példák megerősítik azt az álláspontot, miszerint a test és a testrészek reprezentációja a testkép és a testséma mellett viszonylag önálló lexikai és szemantikus kategóriákban is megjelenik.

Mindezek után a kérdés az, hogy a testről alkotott reprezentáció különböző szintjei milyen módon kapcsolódnak egymással, milyen hierarchikus struktúrát alkotnak, és milyen következményekhez vezet a közöttük lévő kapcsolat disszociációja?

A célelérő lokomóció során a feladat és a szituatív körülmények különböző reprezentációs szinteket alkalmaznak a változó körülményekhez való alkalmazkodás során. Célvezérelt cselekvési algoritmusok utánzása szemantikus, míg az értelmetlen mozgások követése inkább a testséma reprezentációs forma előtérbe kerülését igényli. Klinikai vizsgálatok szerint a szemantikusan megragadható kifejezésformák, gesztusok utánzása féltekehasználat függő, a főleg testkép és testséma jellegű saját testrészek rámutatására vonatkozó feladatokban lateralitás hatást azonban nem mutattak.

Esetleírás 7:

Jelentős bal frontoparietális lézióban szenvedő személy felszólításra nem tudta megmutatni a testrészeit, továbbá egy papírmodell testrészeinek helyzetét sem (Buxbaum és Coslett, 2001). A testrészek helyes konfigurációját sem tudta pontosan megmutatni és megépíteni, ezzel szemben állatok és tárgyak téri struktúrájának megmutatásával és összeállításával nem volt baj, a testének felszínére helyezett tárgyak helyzetének meghatározásával is jól boldogult. Kiegészítő szemantikus információközlés hatására a feladatot még pontosabban hajtotta végre. A bal poszterior parietális lebeny léziója által kiváltott, a test téri struktúrájának leírására vonatkozó sérülés tehát nagyrészt független a test szemantikus reprezentációjától, és bizonyos értelemben a testsémától is. A sérülés ebben az esetben dominánsan a teststruktúra leírásában mutatkozik meg.

A bemutatott esetek alapján levonható következtetéseket Schwoebel és Coslett (2005) foglalta általános modellbe (lásd 2. ábra). A modell értelmében, mozgások tervezése és kivitelezése a testkép és testséma reprezentációból indul ki, mely feladata szerint meghatározza a testrészek helyzetét, továbbá elkülöníti a személyt más objektumoktól. Az akciók megszervezésekor a reprezentációk dinamikusan váltják egymást, a szemantikus reprezentációk segítik elő a célkijelölést és definiálják a helyzetváltoztatás kontextusát. A felvázolt rendszerben a test szemantikus reprezentációja a jelentést hordozó mozdulatok, tevékenységi formák (fogás, megfordulás, ránézés) szabályozásában vesz részt. Az absztrakt síkra terelt jelentés teli akciók így a konkrét tevékenységgel kapcsolatosan eltávolodnak a tevékenység aktuális szenzomotoros lefolyásától, részben a testsémától és a testképtől, következésképpen lehetővé válik a testtel kapcsolatos élmények, gondolatok, ismeretek, tapasztalatok disszociációja. A megfelelő tudatos vagy akaratlagos kontroll megtartása azonban lehetővé teszi a megvalósulás előtt álló alternatívák közötti szelekciót, a mozgáskép, a testséma és az akció jelentésének illesztését, ezt követően valósul meg a motoros történés.

A modell ugyanakkor nem tartalmazza a kivitelező funkciók másik vonulatát, mely az elvégzett és az eltervezett tevékenység utólagos vagy folyamatos felügyeletét végzi. Ennek a szabályozó körnek a feladatát az exekutív folyamatok ismertetésekor már részletesen bemutattuk.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a test reprezentációja több alrendszerre épül. A testkép alapvetően vizuális, a testséma szenzomotoros komponensein túl a test fizikai felépítésének pontos leírásához absztraktabb reprezentációk is szükségesek. Az egész testet áttekintő, reprezentációs rendszer (Body Structural Description System) tehát multimodális és konceptuális természetű, mely nem csak önmagát írja le, de egyben elkülöníti önmagát mások testi alakzatától. Önmeghatározó és szeparáló is egyben.

2.40. ábra - 2. ábra: Disszociációra is hajlamos összetevőkből álló testkép és testséma dinamikus modellje

2. ábra: Disszociációra is hajlamos összetevőkből álló testkép és testséma dinamikus modellje

3.3. Testkép és testséma egysége és disszociációja, neuropszichológiai zavarai, aszomatognóziák

A saját test-élménnyel kapcsolatos neurológiai zavarok (aszomatognóziák) számos pszichiátriai betegség, intoxikáció esetén előforduló, valamint egészséges személyeknél megfigyelhető transzállapot kísérőjelenségei. Kiemelkedő sajátosságai: egyes testrészekre vagy az egész testre vonatkozó identitás elvesztése, ignorálás, megtagadás vagy téves percepció, melynek időtartama percektől hónapokig terjedhet. A saját test részleges vagy teljes identitásvesztése jellemzi, „disownership”.

A testkép testélmény torzulásait két fő csoportba sorolhatjuk:

  • Produktív: A személy azt érzi, hogy valamely testrésze nincs a megfelelő helyen, ki van csavarodva, felcserélődött, azaz a tulajdonát képező testrészben az eddigi repertoárhoz képest szokatlan, új változások történnek.

  • Defektív: A személy úgy érzi, hogy valamely testrésze eltűnt, elveszett, levált a testéről, megéli annak a hiányát. A személyek „mintha” élményekről számolnak be.

A testi azonosság zavarjellege alapján a személyek kifejezésmódja lehet diffúz: „olyan fura”, „nem is tudom, homályos bizonytalan” (elfojtás típusú, rejtett, verbális kódban alig megragadható, nem éli meg a változást, csak azt, hogy valami nem stimmel), lehet projektív, dezilluzív: „nem is az én lábam, valaki másé, valaki csinált vele valamit”, vagy lehet viszonyító, szimbolikus: „mintha lebegne a szélben”, „félig ködbevesző”, valamilyen elidegenítő élményre emlékeztető (Dieguez és Blanke, 2011). Ezekben az esetekben a zavar mértéke a valóság kontrollálására irányuló törekvések fokozatai szerint az irrealitás és a realitás között mozog.

Az aszomatognóziák megnyilvánulási formáiból néhányat részletesebben, másokat listaszerűen röviden felsorolunk (lásd az 1. táblázatban).

2.2. táblázat - 1. táblázat: Testélmény, testtudat, testséma zavarai, és a testkép szétesésének klinikai megjelenése

Testélmény zavarokMeghatározás
„Alice csodaországban” szindrómaMegváltozott testtömeg, testmagasság, testforma vagy testhelyzet pontatlan definíciója, testenkívüliség élmény kíséretében.
Alochiria Taktilis, vizuális, auditoros ingerek megjelenésekor, a megjelenés valós helyével ellentétes testfélre való téves lokalizáció.
AllodyniaHagyományosan fájdalmat okozó inger nem vált ki fájdalomélményt.
Önhatalmú vagy idegen kéz szindrómaEgyik kézzel végzett, a személy szándékától független, esetenként azzal ellentétes manuális tevékenység, míg a másik kéz irányításának akaratlagos kontrollja megtartott.
Anorexia nervosaÉtkezési zavar, tudatosan nem kontrollálható önéheztetés.
AnozognóziaTesti állapottal kapcsolatos felismerési deficit. A személy nincs tudatában annak, hogy pl. nem mozog a keze, nem lát jól, érzéketlen egyes testtájékaival kapcsolatban. Testi élményekkel kapcsolatos szelektív tudatosítási képtelenség, a mentális állapot viszonylagos megtartása mellett.
AutoszkópiaTestenkívüliség élménye. A személynek az a benyomása, hogy kívülről látja önmagát.
AutoprozopagnóziaSaját arc felismerésére való képtelenség.
AutopagnóziaSaját testtel, testrészekkel kapcsolatos élmények téves lokalizációja.
Testforma agnóziaTestrészek felismerésének hiányossága.
Testi integritás és identitás zavarBelső kényszer vagy törekvés az egyébként egészséges testrész eltávolítására, amputációjára.
Test-specifikus afáziaTestrészekre vonatkozó lexikai ismeretek elvesztése.
Konverziós zavarOrganikus ok nélkül kifejlődő funkcionális természetű testi betegségtünetek.
DeperszonalizációA környezettel kapcsolatos elidegenedés, megváltozottság, emberekkel, tárgyakkal kapcsolatos elkülönülés élmény.
DizmorfofóbiaTesti állapottal és kinézettel kapcsolatos téves percepciók és aggodalmak.
Elillanó lábA láb pozíciójának, fizikai jelenlétének elvesztésével kapcsolatos élmény, elsősorban akkor, ha a láb nem látható.
Ujj-agnóziaKéptelenség az ujjak külön-külön való azonosítására.
Gerstmann szindrómaUjj-agnózia, agráfia, akalkulia és jobb-bal megkülönböztetés zavara.
HeautoszkópiaA személy önmaga megkettőződésének és a megkettőződött szereplők egymástól való eltávolodásának hallucinációja.
Ideomotoros apraxiaMozgásminták és gesztusok követésének és végrehajtásának képtelensége.
Interoceptív agnóziaFájdalomátélés képességének elvesztése.
Makro/mikroszomatognóziaTest vagy testrészek nagyságával kapcsolatos tudatosság zavara (nagyobb/kisebb).
Tükörkép zavarSaját tükörképének felismerési képtelensége.
MisoplegiaSaját testrész iránti gyűlölet, elutasító magatartás.
Vesztibuláris egyensúlyzavarMozgás által kiváltott egyensúlyzavar.
Motoros neglektA test egyik oldalának hanyagolása.
Teste kívüliség élményA személy saját fizikai testén kívül lévőnek látja magát.
Fantom végtagAz amputált végtag jelenlétének tudata.
Pusher szindróma A sérüléssel ellentétes oldali poszturális eltérés.
Prozopagnózia Arcfelismerés általános zavara.
Szomatoparafrénia (idegen kéz)Valamely testrész, általában a kéz saját mivoltának elutasítása.
Taktilis kioltásA lézióval ellentétes végtagon, mindkét végtag szimultán taktilis ingerlésekor elvész a taktilis ingerlés tudata.


Témánk szempontjából néhány aszomatognózia típust az alábbiakban részletesebben is bemutatunk.

3.3.1. Autopagnózia

A személy szóbeli kérésre nem tud rámutatni a testrészeire, másokon azonban azonosítani tudja a kérdéses testrészeket. Nincsenek egyértelmű adatok annak az eldöntéséhez, hogy a deficit, szomatotopagnózia, vagy a testkép verbális kifejezéskészletének dekódolási zavara-e. Nem gyakori, de mindenképpen figyelemre méltó szindróma.

3.3.2. Hemiszomatoagnózia

A saját testre vonatkozó tudatosság zavara, melynek megjelenési formái, az allochiria,[8] a szomatoparafrénia[9] és a lézióval ellentétes inger bilaterális stimulációval való kioltásának jelensége.

3.3.3. Idegen vagy öntörvényű kéz szindróma

Az idegen vagy öntörvényű kéz (alient/anarchic hand) klinikai leírása Della Sala (1991), Parkin (1996) óta széles ismertséget élvez, de adatok csak néhány esettanulmányból állnak rendelkezésre.

Esetleírás 8:

Egyik szupplementális motoros területen sérülést szenvedő, egyébként mentálisan és intellektuálisan sértetlen személy TV nézés közben több érdekes műsor közül az egyik csatornát igyekezett a távkapcsoló csatornaváltó gombjával beállítani, de amint a jobb kezével a kiválasztott gombot megnyomta, anélkül hogy akarta volna, a bal keze szinte tőle függetlenül, automatikusan a másik csatornára állította vissza a műsorkapcsolót. A két kéz egymás riválisaként viselkedett, az egyik a tudatos döntés eredményét, a másik az elhárított második alternatíva megvalósulását képviselte. Della Sala (2005) GC monogramot viselő nő betegéről adott beszámolója szerint, a hölgy gyakran panaszkodott arról, hogy a keze nem hajtja végre az utasításait, és jelentős fáradságába kerül, hogy megakadályozza abban, hogy frusztrációs helyzetben, indulati állapotának megfelelően elkezdjen ütlegelni valakit. Gyakran le kell fognia kezét, csak így tudja megfékezni.

Ezeknél a betegeknél úgy tűnik, párhuzamosan két én-tudat működik, de jobbára csak az egyik tudati működéstípusra van igazi rálátásuk. A tudatos jelenségek és a laterális figyelmi szabályozás tekintetében természetesen mindig felvetődik a két agyfélteke közötti megfelelő kapcsolat fontossága, de az önhatalmú vagy idegen kéz szindróma kóroktatának felderítésében ez a tény még nem ad minden igényt kielégítő válaszokat.

Tudjuk, hogy a szándék csak részben irányítja a kezet. A szituáció, a cselekvési lehetőségek, a tárgyak formája, a védekezés vagy az eszközhasználat célszerűsége, az úgynevezett affordanciák a finom és a durva ballisztikus mozgások nagy részét automatizálják. A célpont ott van a tudatunk előterében, kitartásunk van az akadályok legyőzésében, de a megvalósítás számos mozzanata, fogás, emelés, billentés, megnyomás automatikusan zajlik. Az önhatalmú kéz esetében azonban a figyelmi fókusz mögött fennálló, az eredeti céltól eltérő, de lehetséges viselkedés az alternatívák harcában felszabadul a tudatos mellőzöttség alól. A tulajdonosnak olyan érzése támad mintha renitens kezének önálló akarata lenne. Vajon hova sorolható ez az organikus lézió eredményeként kialakuló tünet? Neuropszichológiai szempontból is számos kérdés vethető fel. Egyelőre annyit állapíthatunk meg, hogy organikus lézió következtében is előfordul, hogy egy cselekvéssorozatban az egyébként elvetett viselkedésmód formáját, célját, eredményét tekintve egyaránt kilép a „velem történt, én csinálom” élmény átélése alól. A saját viselkedéssel való közösségvállalás és a tevékenység irányításának lehetősége elvész. Egy testrésszel kapcsolatos részleges deperszonalizáció jön létre. Érdemben nem, vagy csak részben vagyunk jelen az adott történésekben. Ezekre a jelenségekre a deperszonalizáció, a közöny, a tettetés, a saját személyes történések átélésével kapcsolatos zavar, azaz a személyiségzavar tekintetében találhatók további fontosabb információk.

Della Sala (2005) csaknem 40 beteg neurológiai leletét áttekintve megállapította, hogy az esetek többségében a prefrontális kortex mediális és dorzolaterális felszínén, a szupplementális motoros területén (SMA) kialakuló lézió játszik szerepet a kontralaterális kéz önhatalmú működésében (3. ábra). E területeken bekövetkezett lézió károsítja a mozgások kivitelezését, a tervezett mozgások elképzelését és a motoros szubrutinok belső hajtóerőkhöz való illesztését. A SMA laterális és mediális része az egysejt-vizsgálatok tanúsága szerint jelentős funkcionális különbséget mutat. A laterális premotoros rendszer a külső, elsősorban vizuális cue releváns ingerekre adott úgynevezett feltételes reflexmozgások szervezésében érdekelt, kétoldali sérülése az úgynevezett automatikus felhasználó, alkalmazó viselkedést váltja ki (utilisation behaviour), míg a SMA dorzális és mediális felszíne inkább a határozott drive komponenshez kötött mozgások szervezésében jeleskedik.

2.41. ábra - 3. ábra: Az idegen kéz szindróma kialakulásában szerepet játszó szupplementális motoros és laterális premotoros területek, melyek döntő jelentőségűek a belső elhatározásra épülő, és a környezet által kínált automatikus válaszlehetőségeket beindító válaszok elkülönítésében és kontrolljában

3. ábra: Az idegen kéz szindróma kialakulásában szerepet játszó szupplementális motoros és laterális premotoros területek, melyek döntő jelentőségűek a belső elhatározásra épülő, és a környezet által kínált automatikus válaszlehetőségeket beindító válaszok elkülönítésében és kontrolljában

A szituáció és a szándékvezérlés mögött tehát eltérő idegi hálózatok állnak, melyek az agyban topológiailag is elkülönülnek. Sala (2005) elgondolása szerint a mediális SMA, valamint a premotoros terület laterális része közötti egyensúly elvesztése lehet az öntörvényű kéz szindróma kiváltó oka. Az öntörvényű kéz szándéktól függetlenül megragadja a cselekvési lehetőségeket, a lehetőségek pedig ott sorakoznak, szociális szkriptek, ellentétes válaszalternatívák, affordanciák sokasága, melyeket az adott szituáció kínál a megvalósításra. Összességében, az öntörvényű kéz kóroktanának részletes patomechanizmusa egy mindennapi pszichológiai jelenség karikírozott megjelenési formáját mutatja. A környezetünkben lévő cselekvési lehetőségek, valamint a belső aktuális igények összeillesztésében szerepet játszó SMA mediális, valamint a premotoros kortex laterális területeinek a léziójára vezethető vissza. Ennek következményeként a személy szabad akaratát nem tudja érvényesíteni, szituatív tényezőket kiszolgáló, sodródó magatartási minták követésére kényszerül.

4. A saját test-élmény neurokognitív modellje, a test-mátrix

Az ember tükör vagy fotók segítsége nélkül nem látja az arcát és a hátát. A hiányzó látványhoz az évek során összegyűjtött vizuális tapasztalatokat sűrítő testkép, a tevékenységek pontos végrehajtásához pedig a proprioceptív tapasztalatokra van szükség. Sematikus mozdulatainkban, és napról napra vissza-visszatérő képeinkben érzelmileg is elkötelezett attitűdöket hordozunk. Mint láttuk, a testkép és a testséma esetenként disszociálódik. Neuropszichológiai és pszichiátriai esetleírások, a megváltozott tudatállapotokról szóló közlemények jelzik, hogy a saját testre vonatkozó élmény megzavarható, a szelf frakciókra eshet szét. A kéz által lefedett tér, a fejfordítás és a vizuomotoros rendszer által szabályozott látótér, a test jobb és bal oldalának észlelése eltérő kognitív rendszerek irányítása alatt áll. A személy figyelmi erőforrásainak elosztása is befolyásolja a saját test-élmény fenntartását, vagy éppen hozzájárul a deperszonalizáció, a fantomfájdalmak, vagy a mechanikus jelenlétérzések, valamint különböző saját test megváltozásával kapcsolatos illúziók kialakulásához. Egyértelműnek tűnik, hogy a személyes jelenlét és a saját testhez való viszony, a saját test és érzelmi állapot átélése felfüggesztésének mechanizmusa a modern klinikai lélektan egyik központi kihívásához tartozik.

Mint korábban említettük, a személy közelebbi (periperszonális) és távolabbi (extraperszonális) környezetében zajló akciók, és a hozzájuk illeszkedő perceptuális modalitások, multiszenzoros ingerek felfogása tekintetében, specializált idegi hálózatok, kognitív feldolgozó rendszerek állnak rendelkezésre. Az elsődleges ingerfeldolgozást az asszociációs területeken zajló másodlagos értékelés, önreflektív kontrolláló, késleltető, gátló prefrontális folyamatok követik. Mindezek a testhez közeli térre koncentrálva előkészítik az esetleges válaszok kivitelezését, azaz egységes referenciakeretbe (testséma) foglalják a fej, a kéz, az okkulomotoros tér vizuális és szomatoszenzoros információit. A keretező folyamat párhuzamosan két irányban halad, egyrészt a testkép, másrészt a testséma felől. A harmadik szinten egy a korábbiaknál tágabb, a célmegvalósító és végrehajtó rendszert is érintő ventrális és dorzális kognitív rendszerben megtörténik a periperszonális vagy az extraperszonális térben végzendő cselekvésekkel kapcsolatos erőforrások kihelyezése. Ennek a többszintű feldolgozórendszernek a bemenetében számos hibaforrás lehetséges. A multiszenzoros bemenet jelentősebb manipulációja, vagy a bemeneti szelekció korlátainak sérülése esetén, bizonyos tűréshatárt meghaladó beavatkozást követően, zavarok jelenhetnek meg. A működési nehézségek az alrendszerek rivalizációját eredményezik. Megkezdődik a kiegészítő és hitelesítő bemenet „vadászat” a hiányos kontextus kiegészítése és a megfelelő referenciarendszer biztosítása érdekében. Itt nem csupán kognitív mechanizmusok átállításáról van szó. A változás jelei biokémiai szinten fokozatosan jelennek meg. Ebben az időszakban előfordul a referenciarendszer kisebb-nagyobb összeomlása is. A kaotikus referenciarendszer tüneti következményeit hallucinációkkal, inkoherenciákkal elárasztott pszichózisnak nevezzük.

A referenciarendszer végzetes összeomlása azonban nem máról holnapra következik be. Az első lépés a személyes kockázatcsökkentő én-részesség visszavonása, a szomatoszenzoros bemenet csökkentése, melynek jelei a deperszonalizáció, fásultság, fájdalomtűrő képesség fokozódása, melynek azonban hosszabb távon meg kell fizetni az árát. Csökken az empátia, megjelenik az alexithymiás élményfeldolgozás és a társaktól való elszigetelődés. Hasonló jelenségek mutatkoznak egyes szorongásos állapotokban is. Más esetekben a szomatoszenzoros csillapító hatás hátrányos következményei testi kifejeződések, konverziók formájában vezetődnek le. Sok esetben azonban ez a mechanizmus képes meggátolni a referenciarendszerek további destrukcióját.

Vajon törvényszerű-e, hogy a referenciaképzési zavarokat csak valamilyen pszichopatológiai szindróma keretében tudjuk érdemben értelmezni?

A saját test reprezentációja a különböző összetevőkből felépülő periperszonális terek ötvözetének eredménye, de alapvetően megőrzi az alkotóelemek funkcionális autonómiáját. A kéz, a fej, a törzs mozgási és perceptuális ökológiája hordozza a lehetséges akciók és multiszenzoros ingerek törvényszerű kapcsolatait, még abban az esetben is, ha az érintett testrészek nincsenek a figyelem fókuszában. Észlelési módjuk a periférikus látáshoz hasonlóan kissé homályos, de realisztikus, a percepció számára jelen van, de textúrája, színe, körvonalai nem kontrasztosak, azaz „ott van, ahol szokott”, elhelyezkedése, téri azonosítása is elkent. A percepció szempontjából pontosan nem artikulált testrészek a testet felépítő lazább vagy egyértelmű kapcsolati halmazt, mátrixot alkotnak. Az úgynevezett „test-mátrix” következésképp stabil szerkezet, de viszonylag homályosan észlelt zónákból áll. Az önészlelés koherenciáját a vizuális és proprioceptív információ összekapcsolása biztosítja. A testi koordináták alapján képviseli a referenciákat: jobb-bal, lent-fent intrinzikus szempontokat. A test vagy a testrészek téri elrendezésének megváltoztatása a test-mátrix ezen periperszonális–extraperszonális összeillesztést végző homeosztatikus és egyben fiziológiai funkcióit teszi próbára. A test-mátrix tagadja a vizuális-poszturális testmodell, a testkép, a testtudat funkciók elkülönítésének szükségességét (Moseley és mtsai., 2012). A saját test-élmény ernyője alatt vonja össze a testrészek reprezentációit és azok fiziológiai szabályozó mechanizmusait, de nem állapít meg valamiféle egységes neurális hálózatot, mely lefedné a test-mátrix funkcióit.

2.42. ábra - 4. ábra: A testmátrix felépítése, reprezentációs formái és az érintett idegrendszeri területek, Moseley és mtsai. (2012) Neuroscience and Biobehavioral Review, 36, 34-46. nyomán

4. ábra: A testmátrix felépítése, reprezentációs formái és az érintett idegrendszeri területek, Moseley és mtsai. (2012) Neuroscience and Biobehavioral Review, 36, 34-46. nyomán

A test ugyanis különböző módon reprezentálódik (lásd 4. ábra). Ennek a reprezentációs rendszernek az alapja a poszterior parietális kortex, a testélményeket, az interoceptív tudatosságot közvetítő és reprezentáló inzuláris kortex, mely kölcsönös gátló kapcsolatban áll a homeosztatikus funkciókat kontrolláló autonóm idegrendszer agytörzsi struktúráival. További elemei a testrészek szomatotópiás reprezentációját képviselő szomatoszenzoros kortex, a motoros kontrollt biztosító dorzolaterális prefrontális kortex, és nem utolsó sorban a figyelmi allokációs rendszer kiindulópontját képező szuperior parietális lebeny. A test-mátrix idegi hálózatának különböző elemei természetesen számos más funkció ellátásában is fontos szerepet töltenek be. Nem mondhatjuk tehát, hogy a saját test reprezentációja az agy ezen területeire lokalizálható, de azt állíthatjuk, hogy ezek a területek általános funkcióik alapján specifikusan reagálnak a saját testtel kapcsolatos eseményekre.

5. Összefoglalás

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a testkép, testséma, test-mátrix „én” és a „másik” megkülönböztetésére ad lehetőséget, de ugyanakkor megteremti annak a lehetőségét is, hogy a személy önmagát vagy testének valamely részét idegen személyként vagy testrészként detektálja. Ez a folyamat bár természetes forrásból származik, markáns megjelenését mégis pszichopatológiai szindrómaként azonosíthatjuk. A saját test élmény zavara agyszövet lézió következtében is kialakul. Mindezek figyelembevételével, attól függetlenül, hogy a saját test élmény zavara atípusos fejlődésmenetből, lélektani rendellenességből, agyszövetet károsító neurológiai betegségből vagy fejsérülésből származik, a beteg önmagához való viszonyának rendezése a hatékony terápia kiindulópontja. Láthattuk, hogy önmagunk, azaz a szelf működése neuropszichológiai értelemben is jól megragadható, emlékezeti, tudatos felismerő és kontrolláló műveletek sokaságából áll. Az említett komponensek változatossága mellett a vizsgált személyek egyedisége (kapcsolati típusai, temperamentuma, a vizsgálatba való bevonódás mértéke) tovább növelik a változók számát. Mindezek arra utalnak, hogy a pszichológia oldaláról megbízható és operacionalizálható működési definíciókra, az idegtudomány részéről pedig finomabb, de egyben átfogóbb értékelési eljárásokra van szükség a társas viselkedés neuropszichológiai mechanizmusainak pontos leírásához. A pillanatnyilag rendelkezésre álló adatok arra utalnak, hogy a közös erőfeszítés egyik legígéretesebb támadáspontjának a mediális prefrontális kortex ventrális és dorzális funkciói közötti különbségek, valamint az ezzel összefüggő anguláris girusz aktivitás vizsgálatának kell lennie.

Kérdések

  1. Miben mutatkozik meg a testkép és a testséma különbsége? (jelöljön egy helyes választ)

    1. a testkép erőteljesen vizuális természetű

    2. a testséma erőteljesen vizuális természetű

    3. a testkép az emberről megőrzött fényképszerű lenyomat

    4. a testséma a test statikus képe

  2. A „hol” (dorzális pályarendszer) rendszerbe nem illő agyterület (jelöljön egy helyes választ)

    1. parietális lebeny

    2. occipitális kéreg

    3. szuperior temporális girusz

    4. prefrontális kortex

  3. A testkép reprezentáció feladatai (az oda nem illőt jelölje)

    1. meghatározza a testrészek helyzetét

    2. elkülöníti a személyt más objektumoktól

    3. definiálja a helyzetváltoztatás körülményeit

    4. biztosítja a megfelelő motivációkat

  4. Melyek a szomatognózia komponensei? (az oda nem illőt jelölje)

    1. egyes testrészekre vonatkozó identitásvesztés

    2. a vizuális információfeldolgozás teljes elvesztése

    3. egész testre vonatozó identitásvesztés

    4. a test téves percepciója

  5. „Alice csodaországban” szindróma jellemzői (egy oda nem illőt jelöljön)

    1. megváltozott testtömeg élmény testen kívüliség kíséretében

    2. megváltozott testmagasság élmény testen kívüliség kíséretében

    3. megváltozott testhelyzet élmény testen kívüliség kíséretében

    4. hőstettekkel kapcsolatos meseszerű fantáziálás

  6. Gerstmann szindróma alkotórészei (az oda nem illőt jelölje)

    1. ujj-agnózia

    2. agráfia

    3. jobb-bal megkülönböztetés zavara

    4. arcfelismerési zavar

  7. Idegen kéz szindróma részei (az oda nem illőt jelölje).

    1. szuplementális motoros terület sérülése

    2. premotoros kortex laterális területének sérülése

    3. a beteg más kezét saját magának kezének tulajdonítja

    4. szándék nélkül, de rejtett akarati törekvést kifejező automatikus, kézzel végrehajtott cselekedet

  8. Mi az a test-mátrix? (az oda illőt jelölje)

    1. a fej, kéz, törzs összerendezett mozgását irányító perceptuális, motoros és fiziológiai rendszer

    2. testtájékokra elhelyezett képpontok digitális archívuma

    3. háromdimenziós testet kétdimenziós rendszerbe transzponáló egyenlet

    4. tárgyak és személyek mozgását egyaránt leíró perceptuális és motoros rendszer

  9. A test reprezentációjában kiemelt aktivitással résztvevő agyi területek (az oda nem illőt jelölje)

    1. poszterior parietális kortex

    2. interoceptív tudatosságot közvetítő és reprezentáló inzuláris kortex

    3. autonóm idegrendszer agytörzsi struktúrái

    4. anterior cinguláris kortex

  10. Mikor beszélünk fantomvégtag-fájdalomról (az oda illőt jelölje)

    1. az amputált végtag helyén érzett fájdalom esetén

    2. ismeretlen eredetű fájdalom esetén

    3. a testen változó helyen megjelenő hol itt, hol ott felbukkanó fájdalom esetén

    4. más személy fájdalmának átvételekor

  11. A „hol” (dorzális pályarendszer) rendszerbe nem illő agyterület (jelöljön egy helyes választ)

    1. parietális lebeny

    2. occipitális kéreg

    3. kisagy

    4. prefrontális kortex

  12. Melyek a szomatognózia komponensei? (az oda nem illőt jelölje)

    1. egyes testrészekre vonatkozó identitásvesztés

    2. mozgászsabályozás kontrolljának teljes elvesztése

    3. egész testre vonatozó identitásvesztés

    4. a test téves percepciója

  13. Gerstmann szindróma alkotórészei (az oda nem illőt jelölje)

    1. ujj-agnózia

    2. agráfia

    3. jobb-bal megkülönböztetés zavara

    4. afázia

  14. Mi az a test-mátrix? (az oda illőt jelölje)

    1. a fej, kéz, törzs összerendezett mozgását irányító perceptuális, motoros és fiziológiai rendszer

    2. testtájékokra elhelyezett képpontok digitális archívuma

    3. a testkép verbális kifejezése

    4. tárgyak és személyek mozgását egyaránt leíró perceptuális és motoros rendszer

  15. Mikor beszélünk fantomvégtag-fájdalomról (az oda illőt jelölje)

    1. ismeretlen eredetű fájdalom esetén

    2. a testen változó helyen megjelenő hol itt, hol ott felbukkanó fájdalom esetén

    3. más személy fájdalmának átvételekor

    4. amputáció következtében elvesztett végtag helyén megjelenő fájdalom érzet esetén

Felhasznált irodalom

Anema, H. A., van Zandvoort, M. J. E., de Haan, E. H. F., Kappelle, L. J., de Kort, P. L. M., Jansen, B. P. W., et al. (2009). A double dissociation between somatosensory processing for perception and action. Neuropsychologia, 47, 1615–1620.

Battelli L., Pascual-Leone A. and Cavanagh P. (2007) The WHEN pathway of the parietal lobe. Trends in Cognitive Sciences, 11(5), 204-210.

Bridge, H., Thomas, O., Ibabdi, S., Cowey, A. (2008). Changes in connectivity after visual cortical brain damage underlie altered visual function. Brain, 131, 1433-1444.

Buxbaum. L.J., Coslett, H. B. (2001). Specialised structural description of human body parts: Evidence from autotopagnosia. Cognitive Neuropsychology, 14, 289-306.

Coslett, H. B., Saffran, E. M., Schwoebel, J. (2002). Knowledge of the human body: a distinct semantic domain. Neurology, 59, 357-363.

Della Sala S, Marchetti C, Spinnler H. (1991). Right-sided anarchic (alien) hand: a longitudinal study. Neuropsychologia, 29, 1113-27.

Della Sala S. (2005). The anarchic hand. The Psychologist, 18, 606-609.

Dieguez S., Blanke O. (2011). Altered states of bodily consciousness. Cardeña E. & Winkelman M. (Eds.), Altering consciousness: A multidisciplinary perspective. Westport, Praeger.

Gerstmann, J. (1942). Problem of in perception of disease of impaired body territories with organic lesions. relation·to body scheme and its disorders. Archives of Neurology and Psychiatry, 48, 890-913.

Head, H., G. Holmes, G. (1911). Sensory disturbances from cerebral lesions. Brain, 34 (2–3), 102.

Kállai, J.(2013). Társas kapcsolatok neuropszichológiája. Medicina Kiadó. Budapest.

Milner, A .D., Goodale, M. A. (2008). Two visual systems re-viewed. Neuropsychologia, 46, 774-785.

Mishkin, M., Ungerleider, L. G. Macko, K. A. (1983). Object vision and spatial vision: Two cortical pathways. Trend sin Neurosciences, 6, 414-417.

Moseley, G. L., Gallace, A., Spence, C. (2012). Bodily illusions in health and disease: physiological and clinical perspective and the concept of a cortical “body matrix”. Neuroscience and Behavioral Reviews, 36, 34-46.

Odgen, J. (1985). Autotopagnosia: occurrence in a patient without nominal aphasia and with intact ability to point to parts of animals and objects. Brain, 108, 1009-1022.

Paillard, J. (1999). Body schema and body image: A double dissociation in deafferented patients. In: G. N. Gantchev, S. Mori, and J. Massion (eds.). Motor control today and tomorrow. Sophia, Academic Publishing House, 197-214.

Paillard, J., Michel, F., Stelmach, G. (1983). Localization without content. A tactile analogue of ‘blind sight’. Archives of Neurology, 40, 548–551.

Parkin, A. J. (1996).The alien hand. In P. W. Halliga, J. C. Marshall (Eds.) Method in madness: Case studies in cognitive neuropsychiatry. Hove, Psychology Press, 173–183.

Pick, A. (1908). Under Storungen der Orientierung am eigene Körper. Arbeiten aus der deutschen psychiatrischen Universitas-klinik in Prag. P. 1-19. Berlin. Kager.

Sirigu, A., Grafman, J., Bressler, K., Sunderlan, T. (1991). Multiple representations contribute to body knowledge processing. Evidence from a case of outopagnosia. Brain, 114, 629-642.

Schwoebel, J., Coslett, H. B. (2005). Evidence for multiple, distinct representations of the human body. Journal of Cognitive Neuroscience, 17, 543-553.

Suzuki, K., Yamadori, A., Fujii, T. (1997). Category – specific comprehension deficit restructured to body parts. Neurocase, 3, 193-200.

Weiskrantz, L. (1986). Blindsight. Oxford, Oxford University Press.



[1] Ennek a témakörnek a részletesebb kifejtése Kállai (2013). Társas kapcsolatok neuropszichológiája című könyvében részletesebben megtalálható.

[2] Erre a kérdésre a saját és idegen test illúziók témakör fog részletesebben kitérni.

[3] E jelenség természetét részben a periperszonális tér és a korpusz genikulatum laterális mag dorzális (parvocelluláris) és ventrális (magnocelluláris) részének elsődleges vizuális feldolgozásban játszott szerepének bemutatásakor már megtárgyaltuk.

[4] A „mikor” rendszer a „hol” és „mi” rendszert kapcsolja össze és köti a személy aktuális tevékenységéhez, melynek elemei a multimodális személyes identitás megjelenítésében meghatározó területek (jobb temporális és parietális lebeny érintkezési pontjai (TPJ), jobb anguláris girusz (Ang), szupramarginális girusz (Smg), jobb szuperior temporális girusz (STG).

[5] Ennek a jelenségnek a diagnosztikus sajátosságait a pszichiátria témaköre tárgyalja részletesen. Szeretnénk azonban hangsúlyozni, hogy ez a működésmód az egészséges elme sajátja. Minden a kontrollképességen és az önkontrollon, a tudattalan folyamatokhoz való kiegyensúlyozott viszonyon múlik. Van amit megengedhetünk neki, van amit nem.

[6] A napjainkban használatos kifejezés „autotopagnózia” Pick (1908) klinikai megfigyeléseiből származik. Gerstmann szomatotopagnózia kifejezéséhez képest úgy találta, hogy a testséma-zavar nem általános térészlelési zavarból ered, hanem a személy saját teste téri jellegzetességeinek felismerési képtelenségéből származik. Az autotopagnózia tehát a saját test téri felépítésével kapcsolatos tudás hiányára vezethető vissza.

[7] Sirigu és mtsai. (1991) esetismertetése.

[8] Allochiria: a jobb parietális lebeny sérülése esetén megjelenő tünet, melyben a személy a testének egyik térfelén tapasztalt érzéseket átviszi a másik testfelére. Általános értelemben a téri pozíció ellentétébe fordítását jelenti. Például, a bal kezének érintése esetén azt mondja, „valami megérintette a jobb kezemet”. Ez a jelenség szomatoszenzoros allochiriaként ismert.

[9] Szomatoparafrénia: adott témához kötött tévképzet, miszerint a személy megtagadja saját testének egy részét, végtagját vagy testének egyik oldalát, vagy az egész testét, esetenként más tulajdonának, ismerősének, mellette vagy mögötte álló személy tulajdonának tekinti azt.