Ugrás a tartalomhoz

Patobiokémia

Szarka András, Bánhegyi Gábor (2014)

Typotex Kiadó

2. fejezet - Több mint antioxidáns – a C-vitamin patobiokémiája

2. fejezet - Több mint antioxidáns – a C-vitamin patobiokémiája

Az enzimes antioxidánsokon kívül számos kis molsúlyú molekuláról gondoljuk, hogy antioxidáns tulajdonsággal rendelkezik. Ezek között találunk olyanokat, amelyeket szervezetünk képes előállítani, mint például a bilirubint, a liponsavat, az ubikinont, vagy a húgysavat, másokat pedig a táplálékkal kell felvennünk, mint például az E-, vagy a C-vitamint. Természetesen ez a felsorolás sem lehet teljes, ennyi különböző molekulával pedig nem tudunk jelen tankönyv keretében foglalkozni, ezért kiválasztottunk egyet, a sok közül, amellyel egy kicsit bensőségesebb viszonyt teremtünk. Választásunk, talán nem is oly meglepő módon, a C-vitaminra esett. Valószínűleg nincs még egy ilyen molekula, amelyet ennyi legenda övezne és ennyire erős kötelékek kötnének a magyar (pato)biokémia múltjához és jelenéhez.

2.1. Fontos funkcióinak felismerése, hiánybetegsége a skorbut

Hiánybetegségét, a skorbutot már az egyiptomiak is leírták, a figyelem középpontjába a XV-XVIII század között a nagy felfedezések idején került, amikor a tengerészek rettegett betegsége lett. A skorbut legjellemzőbb tünetei, melyek patobiokémiai hátterével a későbbiekben foglalkozni fogunk a fragilis erek, fogvesztés, lassú sebgyógyulás, már bezáródott sebek újra kinyílása, csontfájdalmak, csontleépülés, szívelégtelenség, enyhébb hiány esetében, gyengeség, légúti fertőző betegségek kialakulása. A skorbutról és lehetséges kezelési módjáról az első komoly tudományos munkát „A treatise of the scurvy” címmel James Lind közölte 1753-ban. Dr. Lind a Salisbury hajó orvosaként, a hasonló állapotú skorbutos betegeket csoportokra osztotta, majd mindegyik csoportnak különböző diétát írt elő (kontroll csoport, vitriol, ecet, tenger víz, narancs-citrom, szerecsendió). Az első ismert kontrollcsoportos kísérlet eredményeként megállapította, hogy a skorbut leghatásosabb ellenszere a citrusdiéta. Majd kétszáz év telt el mire kiderült, hogy a James Lind narancsaiban található „skorbut ellenes faktor” egy hat szénatomos cukorszármazék, az aszkorbinsav. Az aszkorbinsavat marha mellékveséből, narancsból és káposztából elsőként Szent-Györgyi Albert izolálta 1928-ban. Kezdetben egy mellékvesehormonnak vélte és rendkívül csodálkozott, hogy az növényekben is előfordul, ezért kezdetben az „ignose” (csuda tudja) és „godnose” (Isten tudja) elnevezéseket javasolta, majd a skorbut ellenes hatásra utalva, az újonnan felfedezett anyag szerkezetének felderítőjével, Walter N Haworth-tel együtt az aszkorbinsav elnevezés mellett döntöttek.