Ugrás a tartalomhoz

Tartástechnológia

Dr. Béri Béla (2011)

Debreceni Egyetem, Nyugat-Magyarországi Egyetem, Pannon Egyetem

A tojóházi tartás

A tojóházi tartás

Az árutojás termelő állományoknál a termelés történhet zártan és nyitottan, un. alternatív tartási módszerrel. Az utóbbi az elmúlt évtizedekben terjed és a későbbiekben e kisebb mértékben alkalmazott technológia is ismertetésre kerül. A nagyüzemi árutojástermelő állományoknál kontinentális éghajlati viszonyok mellet a zárt tartás a jellemző. Ennek két változata ismert, a padlós és a ketreces tartás.

A padlós tojótyúk tartásnak három változata (volt) ismert, a mélyalmos, a rácspadlós és a kettő kombinációja. Kombinált tartásmód mellett az istálló 60 %-a rácspadló, 40 %-a pedig mélyalmos. A ma már ritkán alkalmazott mélyalmos tartásnál az istállót 8-10 cm vastagon bealmozzák, az alom fölé helyezik az etetőket és az itatókat. A hosszanti falak mellett helyezik el a tojófészkeket. A mélyalmos tartásnál is a hosszanti fal mentén találhatók a tojófészkek, de ha a rácspadló meghaladja az alapterület felét, akkor a tojófészket a rácsra merőlegesen helyezik el. A telepítési sűrűség mélyalmos tartásban 6-7 tyúk/m2, teljes rácspadlónál elérheti a 9-11 állatot/m2-t típustól függően. Alkalmazhatók egyedi, vagy csoportos tojófészkek, amelyeknek méretét az előírások meghatározzák. Egyedi tojófészeknél 4 tyúkra számolható egy fészek, míg a csoportos tojófészkeket úgy kell méretezni, hogy 50-60 tyúk használhat egy tojófészket.

A ketreces tojótyúk tartás ma már a világban általánosan alkalmazott módszer, hiszen a világ tojóállományának több mint 2/3-a így termel (19. kép). E tartásmódnak számtalan előnye ismert, az állatvédelmi előírások és az állatvédők módszeres támadása azonban alkalmazását sok helyen megkérdőjelezi és módosítását, változtatását követeli.

19. kép: Tojótyúkok ketreces tartása

A ketreces tojótyúk tartás a leghatékonyabb elhelyezési módja a tojótyúkoknak, hiszen az egy négyzetméterre eső tojólétszám itt lehet a legtöbb. Még a legújabb előírások (750 m2/tyúk) betartásával is olyan telepítési sűrűség érhető el, amely összehasonlíthatatlanul jobb és mind az ivóvíz szabályozott adagolását, lényegében a teljes automatizációt. Mivel a ketrecek alól a trágyát rendszeresen eltávolítják (gyakran szárítják), így az istálló klímája is kedvezőbben alakul, mint azokban az istállókban, ahol az almozási mód ezt nem teszi lehetővé. A ketrecekben tartott tyúkoknál kevesebb az állategészségügyi okra visszavezethető kiesés, a tojások tisztábbak és gyakorlatilag nem kell számolni a tojásevéssel. A kevesebb fertőzésből, a minimális állatkiesésből adódóan a ketrecben tartás az állategészségügyi selejtezési költséget jelentősen csökkenti. A ketreces tartás támadóinak figyelmét célszerű felhívni arra, hogy a túlzottan iparszerű körülmények, a kevésbé állatbarátnak nevezhető tartásmódok esetén az állatok termeléscsökkenéssel reagálnak. A ketreces tartásmód ebből a szempontból egyáltalán nem nevezhető hátrányosnak, hiszen igazoltan itt termelnek legjobban és legkiegyensúlyozottabban a tojótyúkok. A felsorolt számtalan előny ismert a tenyésztők körében, nem véletlen tehát a tartásmód terjedése. Az állatvédők részéről emlegetett kifogások megfontolandók, mert nem kellően alátámasztottak, és a fogyasztók téves befolyásolásával csökkenthetik a termék iránti keresletet. A tenyésztők feladata persze, hogy a hatékonyság minél jobb megtartása mellett eleget tegyenek az állatvédők és az állatjóléttel foglalkozó szakemberek által megalapozott előírásainak. Az Európai Unióban az elmúlt években a ketreces tojótyúktartás technológiáját megváltoztató rendeleteket alkottak. Az Európai Unió előírása szerint 2011. december 31-ig még megengedett az 500-550 cm2 tojónkénti ketrecférőhely, de 2012. január 01-től az előírt férőhely 750 cm2, melyből a hasznos felületnek 650 cm2-nek kell lenni. A meglévő hagyományos technológiájú ketreceket át kell alakítani és 2003-tól már csak új típusú ketreceket lehetett üzembe helyezni. A megnövelt állatonkénti férőhely természetesen az ágazat versenyképességét csökkenti, a ketrecek átalakítása az egyébként is kis nyereséggel dolgozó tojástermelők számára szinte megvalósíthatatlan feladat. Nem kicsi versenyhátrányba kerül az Európai Unió árutojás termelője, ha figyelembe veszi az USA-ban jelenleg is alkalmazott technológiát, ahol 310-350 cm2 jut egy tojóra. A fogyasztók és az állati jólét érdekében tett esetleges lépések oda vezethetnek, hogy a termelők jelentős része felhagy tevékenységével és a piacot az importból származó tojás láthatja el. További változtatásokat is meg kell valósítani a 2012-től érvénybe lépő szabályozás szerint. A ketrec belmagassága legalább 35 cm kell legyen és a lejtése nem haladhatja meg a 14 %-ot. Csoportos tartás esetén általában 22 egyedet helyeznek el egy 220x45 cm-es ketrecbe. Állatonként 10 cm-nyi etető és 10 cm-nyi itatóhelyet kell biztosítani. Az állatoknak nyújtani kell azokat a berendezési tárgyakat, amelyek a természetszerű tartáshoz hozzátartozónak vélnek és az állatok életfeltételeit, állatjóléti helyzetét remélhetően javítják. Ilyen az ülőrúd, amiből 15 cm-t kell egyedenként juttatni, valamint a körömkoptató és homokfürdő. Ezek az új típusú ketrecek szerencsére megőrzik az intenzív tartás számos előnyét, ugyanakkor közelítenek a természetszerű tartásmód felé. Azt az ellentmondást igyekszik feloldani, ami az állati jólét és a termelés gazdaságossága, valamint az állat, a környezet, a dolgozó igénye és a vállalkozó nyeresége között jelentkezik. A jelenleg érvényben lévő rendelkezések az előbbieket helyezik előtérbe, de úgy tűnik, hogy ezeket az engedményeket a nagyobb fogyasztói bizalom érdekében a termelőnek meg kell tennie.

A ketrecrendszereknek két alaptípusa terjedt el. A melegebb éghajlatú országokban nincs lehetőség több szint egymásra építésére, így itt az egyszintes ketrecrendszereket (flat deck) használják. Amennyiben a ketreceket a hatékonyabb, több szintes rendszerben építik, úgy a szintek száma maximum 5 lehet és a legtöbb országban ezt meg is valósítják. A többszintes ketrecrendszernek a lépcsős, a függesztett lépcsős és a ritkábban alkalmazott kaliforniai változata az ismert.

A viszonylag kis területen, nagy állatlétszám tartásának feltétele az állat igényéhez alkalmazkodó légcsere és szellőztetés. A szellőztetési problémából adódó esetleges légcsere kimaradás különösen nyári időszakban jelenthet nagy veszélyt az állomány számára. Az állatok tartózkodási terében a gázok koncentrációja megnövekszik, a hőmérséklet és páratartalom olyan mértékben változhat, ami az állatok elhullásához is vezethet. A jó minőségű levegő csak korszerű és folyamatos működtetésű, szakszerűen kiépített szellőző rendszerrel teremthető meg. A levegő megfelelő mozgatásán túl a szellőztetésnek fertőzési kockázata is van. Ezt csökkenthető az istálló környezetének ellenőrzésével és a szellőzőrendszer szakszerű fertőtlenítésével. A levegő biológiai szűrése ma még kevésbé megoldott, így a fentebb említett két tényezővel szükségszerű kialakítani az állatok számára optimális környezetet. Korszerű megoldásnak tekinthető az istállók szellőztetésének un. légbeejtéses (split baffel) rendszerű megoldása. Ez azt jelenti, hogy az istálló falának tetején pillangószárny szerű, szabályozható légbeeresztőn történik a levegő beejtése. Nyár kivételével ez a módszer alkalmas lehet az istálló szellőztetésére. Nyári melegben azonban ez a módszer már kevésnek bizonyulhat, így a rendszernek automatikusan át kell váltani az alagútszellőzés eddig függönnyel lezárt légbeejtőire. A szellőztetés hatékonyságát evaporációs hűtőpanelek is segíthetik. Az elhasználódott levegő elszívásában a tetőkürtők és a végfal ventilátorok segítenek. Ennek a rendszernek a működését klímakomputer vezérli, amely az istállót jellemző paraméterek megadása után emberi kéz beavatkozása nélkül teremti meg az istállóklímát. Amennyiben az állatok számára kedvezőtlenül alakulna a hőmérséklet, vagy a pára, úgy a rendszer riasztja a működtetőt.

A ketreces tojótyúkok takarmányozását gépesített, illetve automatizált rendszerben kell megoldani. Ez feltételezi az istálló közelében elegendő takarmánykészlet tárolását. Fontos logisztikai feladat az ünnep- és pihenőnapok által képzett intervallumokban, a takarmányok érkeztetése olyan mennyiségben, ami szükséges a termelő állatok részére a következő szállításig. A túlzottan nagy mennyiségű takarmány tárolása bár biztonságot jelenthet, de drága, kalkulálni kell a takarmány romlásával, vagy a jelentkező tömörödésekkel, és e problémák miatt nem javasolható. Kültéri tároláshoz horganyzott acéllemezből készített 4 és 40 m3 közötti töltőkapacitású takarmánysilót alkalmaznak. Megoldást jelenthet a környezeti hatásoknak kevésbé ellenálló, de kisebb beruházási költségű, üvegszállal erősített poliészter takarmánytároló. Ezeket a takarmánysilókat 5 és 20 m3 között forgalmazzák. Amennyiben a takarmány tárolása beltéren történik, úgy szövetből készített takarmánysiló is szóba jöhet. Ezekben a silókban ritkán előfordulhat az ürítést megnehezítő takarmányösszetapadás. A takarmány fellazítására alkalmas lehet az ún. rázómotor, de igazi megoldást a takarmánykomponensek helyes megválasztása és a tárolás szabályainak betartása jelenti. A takarmánysilók feltöltése a szállító autóból mechanikus, vagy pneumatikus úton történhet. A takarmánytárolóból a keveréktakarmány az istállóba minden esetben zárt szállítórendszerben jut el. Ennek megoldása lehet a leveles csigás, a láncos, vagy a spirális behordó. Jelenleg a kisebb teljesítmény igényű spirális behordók a legelterjedtebbek. Ez a módszer ugyanis több szempontból is flexibilis megoldást jelent. A műanyag csőben különböző szögben ívelhető acélspirál dolgozik és a takarmány ezáltal nehezebben elérhető helyekre is eljuttatható. További előnye a spirálos behordásnak a könnyű szerelhetőség, a megbízható működés és az alacsony karbantartás igény. Bármilyen rendszerű behordóról is beszélünk, ezek automata kapcsolással felszereltek, és akkor indulnak be, amikor az istállóban a takarmány szint a megadott helyen lecsökken.

A bejuttatott takarmány felvételét kaparóláncos, vályús, vagy kiosztókocsis technológiával oldhatják meg. A legkorszerűbb takarmánykiosztási technológia napjainkban a kiosztókocsis.

A leginkább betartott tartási és takarmányozási technológia mellett sem lehet kiváló eredményeket elérni, ha állatok nem részesülnek elegendő vízellátásban, vagy a vízellátásban zavarok keletkeznek. A nem megfelelő vízellátás sokkal nagyobb károkat okozhat, mint a takarmányhiány, hiszen két napi vízhiány részleges vedlést, három napos pedig teljes vedlést okozhat, s minden vedlés megzavarja a tojástermelést, aminek következtében az állat többé nem éri el azt a termelés-színvonalat, amit ma jól tartott állományok mutatnak. A tojótyúkok vízfogyasztása a testtömegtől, a hőmérséklettől és a tojástermelés intenzitásától függ. A napi vízfogyasztás 200 és 300 liter közötti, de nagy melegben ez az 1000 tojótyúkra számított mennyiség megduplázódhat. Célszerű az itatott víz mennyiségét folyamatosan ellenőrizni, mert a csökkentett vízfogyasztás felhívhatja a figyelmet a rendszer meghibásodására, takarmányozási, vagy egészségügyi gondokra is. Az itatás csepegtetős, vályús, vagy szelepes technológiával történhet.

A keletkezett trágya rendszeres eltávolítása mind állategészségügyi, mind az istállóklíma szempontjából alapvető. A tojótyúk ketreces tartásánál a trágyaeltávolítás, vagy mozgatás trágyaszalagos rendszerrel viszonylag jól megoldható, problémát inkább a tárgya későbbi elhelyezése okozhat. A ketrecsorok között kifeszített végtelenített szalagra hulló tárgyát kihordják a ketrecsor végére, ahol egy akna található. Ebből az aknából felhordó-szalag juttatja a trágyát a pótkocsira. Egyre több olyan istálló épül, amelyiknél a ketrecsorok között felgyülemlő trágyát a szellőztetést ellátó ventilátorok elhasználódott levegőjével szárítják.