Ugrás a tartalomhoz

Ismeretelmélet

Ujvári Márta

Budapesti Corvinus Egyetem

2. fejezet - I. A propozícionális tudás. A tudás platóni és mai definíciója. A Gettier-kihívás. A 4. tudásfeltétel.

2. fejezet - I. A propozícionális tudás. A tudás platóni és mai definíciója. A Gettier-kihívás. A 4. tudásfeltétel.

Kézenfekvő, hogy a tudás igazi esete fejeződhet ki olyan kijelentésekben, mint például, ‘Pál tudja, hogy Péternek egy húga van’, vagy ’Péter tudja a Püthagorasz-tételt’, stb. E példákban ellenőrizhető tényről, illetve bizonyítható tételről van szó, amelyek minden normális megismerő személy számára hozzáférhetők és közölhetők. Fölmerülhet viszont a kérdés, hogy miért kijelentésekről, azaz propozíciókról beszélünk; miért nem töltheti be a jól ismert nyelvtani kijelentő mondat azt a szerepet, hogy ő jeleníti meg a tudás tárgyát? Miért kell a propozíciókat bevezetni a tárgyalásba? Azt állítottam a bevezetőben, hogy a propozíció a kijelentő mondat tartalma vagy tárgya. Netán fölösleges kettőzésről van szó?

Egyáltalán nem. A helyzet az, hogy a különböző természetes nyelvek kijelentő mondatai lehetnek nyelvtanilag jól formáltak az adott nyelv szintaxisa szerint, azonban az ismeretelmélet nem a nyelvtani formát vizsgálja, hanem az abban kifejezett igazságigényeket és ezek igazolhatóságát. Ez utóbbi vonásokkal nem a jól formált nyelvi mondatok bírnak, hanem az általuk kifejezett tartalmak. Nevezzük ezt propozícionális tartalomnak. Például, ha elhangzik az, hogy ’én most éhes vagyok’, akkor ennek a kijelentő mondatnak némely használata igaz, egyéb pedig hamis, attól függően, hogy ki és mikor ejti ki ezt az egyébként jól formált mondatot. Vagyis nem az invariáns mondat-típus hordozza az igazságértéket, hanem az általa kifejezett propozícionális tartalom felel meg a tényeknek a használat vagy kiejtés adott alkalmával. Vehetünk olyan példát is, ami nem függ a kiejtés körülményeitől, mivel nem tartalmaz olyan, ún. indexikus elemeket, mint az ‘én’ vagy a ’most’, ami mindig más beszélőre, illetve más időpontra utal. Például, ha Pál tudja, hogy ’a hó fehér’ és Paul tudja, hogy ’snow is white’, akkor Pál és Paul ugyanazt tudják, mivel a két különböző nyelvű mondatnak ugyanaz a megítélhető propozícionális tartalma. És miért képes két különböző természetes nyelvi mondat ugyanazzal a megítélhető tartalommal bírni? Mert ugyanaz a jelentésük, ami absztrakt tartalomként közös vonásuk. Ráadásul Pál és Paul ugyanolyan attitűddel viseltetnek a megfelelő mondatok iránt, hiszen ugyanazt a tényt hagyják jóvá, amikor használják ezeket a mondatokat.

Most már sokat tudunk a propozíciók filozófiai-ismeretelméleti szerepéről. Azt állíthatjuk, hogy az ismeretelmélet azért tekinti propozícionálisnak a kijelentő mondatokban kifejeződő tudást, mert az absztrakt propozíciók töltik be a következő funkciókat: igazságérték-hordozók, a mondat-jelentés hordozói és bevezetve ’hogy’ mellékmondattal hordozzák azokat a kognitív attitűdöket, amivel a megismerők viseltetnek a propozícionális tartalom iránt. Pl. ’jóváhagyják’, ’kétlik’, ’tudni akarják’, stb. hogy fennáll-e a kifejezett tény/körülmény.

Az utóbbi funkció alapján úgy tűnik, hogy szoros a kapcsolat a propozíciók és a tények között, hiszen az igaz propozíciók fennálló tényeket fejeznek ki. Mondhatjuk-e ekkor, hogy a propozíciókat az általuk kifejezett tények különböztetik meg egymástól? Más szóval, hogy a propozíciókat a tények individuálják, azaz ők adják meg az egyéni azonosság-feltételüket? Ezt nem állíthatjuk. A kérdés tisztázása azért is fontos, mert a következő fejezetben az igazságelméleteknél újra előkerülnek a ‘tények’. Ha a propozíciókat a tények individuálnák, akkor azonosnak kellene tekintenünk például a ’Charles trónörökös ott volt a partin és Diana hercegnő is’ valamint a ’Charles trónörökös ott volt a partin, de Diana hercegnő is’ propozíciókat, minthogy ugyanazon tényeket fejezik ki, valamint az és és a de egyaránt ’és’-kapcsolatként funkcionálnak a logikában. Ugyanakkor világos, hogy eltérő attitűd van a két kijelentés mögött, a beszélők nem ugyanolyan szándékkal használják a két kijelentést. Vagy: a kisfiú ’Pál azt hiszi, hogy neki két szeme van’ de ’Pál nem hiszi, hogy neki páros prímszámú számú szeme van’, jóllehet fennáll a ’2 = egyetlen páros prímszám’ azonosság. És ha a propozíciókat a tények individuálnák, akkor azt kellene mondanunk, hogy mivel ugyanarra a ténytartalomra irányul Pál kognitív igénye mindkét esetben, ezért érthetetlen, hogy miért hagyja jóvá az egyiket, miközben tagadja a vele ekvivalens változatot. Sejtjük persze, hogy a kis Pali még nem tanult a prímszámokról, ezért nincs jóváhagyó attitűdje azzal kapcsolatban, hogy neki páros prímszámú számú szeme van. Az attitűdbeli eltérés viszont nem lenne érthető, ha a propozíciókat csak az általuk kifejezett tényekhez kötnénk.

De nemcsak Pali tudatlanságáról van szó. Mindannyian úgy vagyunk, hogy tudhatunk számos dolgot, például, hogy ’Cicero elárulta Catilinát’, de ha nem tudjuk, hogy Cicero másik neve Tullius, akkor nem hagyjuk jóvá a ’Tullius elárulta Catilinát’ kijelentést, jóllehet ugyanaz a tény kerül kijelentésre mindkét esetben. Csak ha a tényeket minden lehetséges tálalásban és megközelítésben felismernénk mindentudóként, akkor mondhatnánk, hogy a tények individuálják a kijelentéseket. Az ismertelmélet azonban azzal a feltevéssel dolgozik, hogy nem létezik mindentudás. Ez minden ismeretelméletnek és módszertannak triviális előfeltevése: az elérhető korlátozott információból bizonyos módszerek alapján többet akarunk megtudni. De nemcsak a mindentudás nemlétezése jelöli ki az ismeretelmélet korlátját: a szkepticizmus az egyáltalán valamit-tudhatóságot kérdőjelezi meg. Nos, a szkeptikussal szemben azt fogjuk kimutatni az utolsó fejezetben, hogy létezik egyáltalán valamilyen tudás. Az ismeretelmélet terrénumát ez a két korlát jelöli ki. Az ismeretelméletet ez a két igény jellemzi együttesen: az, hogy létezik egyáltalán valamilyen tudás, de nem létezik mindentudás.

A propozíciók problémáját pedig így oldjuk meg: általánosan azt mondhatjuk, hogy a propozíciókat nem közvetlenül a tények individuálják, hanem a tények-egy-bizonyos-hozzáférési-mód-szerint vagy attitűdből. Ez a felfogás magyarázza, hogy miért hiszi Pál, hogy neki két szeme van, miközben nem hiszi, hogy neki páros prímszámú számú szeme van. Ugyan a tények nyújtják a szilárd fogódzót a világból, a mi attitűdjeinkben viszont az emberi hozzáférés lehetőségei testesülnek meg. Ez a propozíciók finomszerkezeti felfogása, amely Alonzo Church nevéhez kötődik.

Kérdés még, hogy hová lokalizáljuk a propozíciókat, mint absztrakt létezőket? A nyelv mondatai a beszéd által léteznek; de hol léteznek a propozíciók? Röviden azt mondhatjuk, hogy erre a kérdésre három különböző válasz alakult ki a filozófia történetében. A Descartes-hoz köthető válasz szerint az egyéni elmében léteznek, ez a mentalista megoldás. Ezzel szemben a brit nominalista Locke szerint a nyelvben léteznek a propozíciók. Végül, a platonista hagyományhoz visszanyúlva Bolzano független világnak tekinti az önmagukban vett igazságok kollekcióját. Karl Popper kortárs filozófus is ezt vallja. Az önmagukban vett igazságok (a Bolzano-i satze-an-sich) szerepe az, hogy kifejezze a tudományoknak és a matematikának az emberi elmétől független igazságai a létezését. Ezek az igazságok akkor is léteznek, ha az emberi elme nem fedezi fel őket, illetve a felfedezésük előtt is léteznek, éppen ezért van értelme ’felfedezésről’ beszélni, ahelyett hogy például az igazságok konstituálásáról beszélnénk.

Miután tisztáztuk a propozícionális tudást, továbbá, hogy Platón is ezt tekinti a tudás igazi esetének, nézzük meg a tudás első, platóni definícióját. Eszerint a tudás igazolt igaz hit. Nézzük, hogy mit takar ez a hármas definíció, amelyet egyöntetűen elfogadtak a filozófusok egészen 1963-ig, amikor is Edmund Gettier megkérdőjelezte a három kritérium elégségességét. Platón hosszas előzmények után arra jut a Theaitetosz 202 c-ben, hogy ’a megindokolt igaz vélemény a tudás’, illetve a 208 c-ben ’magyarázattal párosult helyes vélemény’-nek nevezi a tudást. Az ’igaz’ vagy a ’helyes’ minősítés nyilvánvalóan azt a követelményt fejezi ki, hogy a tudás csak igaz kijelentésben ölthet testet. Ha valaki valami hamisat hisz valamiről, aki nincs tudása arról a dologról az adott tekintetben. Természetesen, ha valaki tudja, hogy egy állítás hamis, akkor, kétértékűséget feltételezve, igazat tud. Van a tudáshoz tehát egy ún. igazság-feltétel. A ’magyarázat’ vagy ’indoklás’ követelménye pedig arra irányul, hogy a tudás-igényeinket alá is kell támasztanunk, meg kell védenünk. Ha valaki véletlenül eltalálja a helyes választ egy választó tesztben, akkor nem tud, hanem csak szerencséje van. Van tehát a tudáshoz egy ún. igazolás-feltétel. Teljesülése esetén a tudó személy nem egyszerűen a tudás állapotában leledzik, hanem reflektáltan tudja is, hogy ő tud. Szokás ezt a tudás T-T feltételének is nevezni: ennek értelmében, ha S tudja, hogy p, akkor S tudja, hogy ő tudja, hogy p. Azaz: Tp → TTp. (Lehetne persze tovább iterálni a tudás-operátort a reflexió alapján, pl. TTTp stb., de ez a lépés fölösleges.)

A ’vélemény’ kifejezés meglepőnek tűnhet a definícióban. Sokan gondolhatják úgy, hogy ha határozottan tudnak valamit, akkor nem ’vélekednek’, azaz nem egyéni ízlésbeli álláspontot vallanak. A fentebb használt ’hit’ kifejezés még furcsábbnak tűnhet, hiszen a tudás bizonyos értelemben a hit ellentéte. Nos, a terminológiával kapcsolatban a következő a helyzet: a doxa görög szót fordítják hit-nek vagy véleménynek, abban az értelemben, hogy empirikus területen csak jól megalapozott, nagy valószínűségű kognitív hitekről beszélhetünk, de nem bizonyossággal járó tudásról (episztémé-ről), ami csak a demonstratív bizonyítással rendelkező tudás-igény sajátja. A doxa azonban kognitív hit, ahol a racionális személy hite egy kijelentésben arányos a kijelentés mellett szóló bizonyítékaival, nem pedig szubjektív, érzelmi jellegű hitet vall az illető. A standard angol terminológiában is belief-nek fordítják a doxát. A tisztázás után mondhatjuk, hogy a harmadik tudás-feltétel a doxasztikus vagy hit-feltétel. Ez azt mondja ki, hogy a racionális személynek hinnie is kell a rendelkezésére álló bizonyítékok erejéig a tudás-igényű kijelentésében.

Ezek után kijelenthetjük, hogy platóni alapon a tudás igazolt igaz hit. Elhatárolandó a doxa nem-kognitív eseteitől, a következőket tehetjük hozzá: a tudásra nem jellemző, hogy ki birtokolja, míg a nem-kognitív hit jellemzően egy egyén szubjektív állapota. Például, ha a Pythagorasz-tétel a tudás tárgya, nem jellemző rá, hogy éppen most Palika ismerkedik vele, de Pál már régen tudja. Ezzel szemben olyan nem-kognitív hitek, mint például a társadalmi előítéletek, jellemzőek az őket valló emberekre. Továbbá, nem-létezőkről, például kentaurokról, boszorkányokról, stb. lehetnek hiteink, de nem lehet tudásunk. (Emlékszünk, a bevezetőben volt szó arról, hogy a tudás csak valami létezőre vonatkozhat Platón szerint.) Végül, a tudás a deduktív zártság feltétele alá tartozik, a (nem-kognitív) hit viszont nem. A tudás deduktív zártsága a következőt jelenti: ha S személy tudja, hogy p, továbbá, ha S azt is tudja, hogy p-nek q a következménye (azaz dedukálható belőle), akkor S tudja q-t is. Például, ha valaki tudja, hogy a vonalzója háromoldalú és azt is tudja, hogy a háromoldalúságból következik a háromszögűség, akkor az illető azt is tudja, hogy háromszögű vonalzója van. Vagyis a következmény-kijelentés is beletartozik az illető tudás-kijelentéseinek halmazába. Ezt úgy is szokás mondani, hogy a tudás zárt az ismert következményekre nézve. A következmény-relációt (dedukciót) alkalmazva az ismert kijelentéseinkre nem kerülünk ki a tudás-kijelentéseink halmazából; ezt jelenti a ’zártság’. A tételt természetesen nem Platón mondja ki, de az ő megközelítése is kompatibilis ezzel. (A tétel még előkerül egy fontos értelemben a szkepticizmusnál.)

Kérdés még, hogy az igazolási feltételt milyen erősséggel vegyük. Tekintsük-e úgy, hogy ha az elfogadott bizonyítékok alapján állítja S a p-t, akkor S nem tévedhet p igazsága felől – ezt nevezik infallibilista álláspontnak. Vagy pedig engedjük-e meg, hogy az adott bizonyítékokat fölülírhatják későbbi, jobb bizonyítékok, esetleg egy későbbi kor más mércét alkalmaz a bizonyítékokkal szemben, és ennek alapján fogadjuk el a formulát, miszerint ’S tudja, hogy p, de tévedhet p igazsága felől’. Az utóbbit nevezik fallibilista álláspontnak. Nos, a kérdés nehéz. A felülíró bizonyítékok lehetősége kézenfekvő; az azonban gondot okoz, hogy hogyan, milyen értelemben tudhatja S a p-t, ha fennáll a tévedés lehetősége. Végül is, a tudás csak igazságra vonatkozhat és a fenti formulában a ‘de’ szócska utáni tagmondat visszavonja az előtte lévő tagmondatot. Ha tévedhet p felől a személy, akkor nem tudja, hogy p.

J. L. Austin, a 60-as évek analitikus szerzője, mérlegelte a tudás ún. performatív elemzését. A performatív igék a verbális performansz-ban megtestesülő igék: ’esküdni’ például abból áll, hogy kimondom az ’esküszöm’ szót; ’ígérni’ abból áll, hogy kimondom az ’ígérem’ szót. Esküdhetek hamisan, megszeghetem az ígéretem, de senkinek sincs kétsége afelől, hogy lezajlott az ígéret vagy esküvés aktusa, ha kimondtam a megfelelő szavakat. A performatív igék igazságfeltétele a sikeres használatuk. A tudás-igényeknek is van performatív jellege: ha azt állítom, hogy tudom, hogy p, például, tudom, hogy húsz km után lesz egy újabb benzinkút az autópályán, akkor szavamat adom arra, hogy p a helyzet, ott lesz a kút. Azonban ha nincs ott a kút, azaz az igazság-feltétel nem teljesül, akkor mégsem állíthatom, hogy tudom, hogy p., vagyis a tudás-kijelentések mégsem teljesen analógak a performatív kijelentésekkel. A tévedés lehetősége, az igazság nem teljesülésének lehetősége megkérdőjelezi, hogy tudásról beszélhetünk-e egyáltalán, annak ellenére, hogy rendelkezünk bizonyítékokkal.

Ez persze a szkeptikus malmára hajtja a vizet: ha nem zárhatom ki a tévedés lehetőségét, akkor nem tudhatom a legegyszerűbb hétköznapi empirikus kijelentésem sem. Bizonyítékaim ugyan lehetnek, de ha a külvilág nem kooperál, ha nincs szerencsém, és még sincs ott a benzinkút, ahova emlékezetem tette, akkor nincs tudásom. Tehát a dilemmánk a következő: vagy elfogadjuk empirikus területen a tudás fallibilis fogalmát, vagyis azt, hogy bizonyítékaink felülírhatók, vagy pedig túl magas, gyakorlatilag teljesíthetetlen mércét helyezünk a tudás-igényeink elé, amivel a szkeptikust erősítjük meg. E mérce szerint egy tudás-igény csak akkor számít tudásnak, ha igazoltan ki tudjuk zárni a tévedés lehetőségét, az adott szituációban fölmerülő összes ellenlehetőséget ki tudja zárni. Ha ily módon alárendeljük az igazolást a kizárási elvnek, akkor a szkeptikus álláspontján vagyunk: tudás nem lehetséges, mert a kizárási elv maradéktalanul úgysem teljesülhet az igazolásnál. Ugyanis akkor tudhatjuk csak a bizonyítékok alapján például azt, hogy Kovács volt a gyilkos, ha ki tudjuk zárni, hogy Kovácsnak van egy ikertestvére, vagy egyéb roppant hasonló alteregója, vagy hogy Mars-lakók követték el a tettet, stb. Mondhatná erre valaki, hogy a vázolt dilemma: fallibilis tudás vagy szkepszis – nem méltányos, mert a szkepszissel szemben nyilvánvalóan a dilemma másik ágát választjuk. A helyzet azonban az, hogy a dilemma ebben a formában korrekt ábrázolása az elméleti lehetőségeknek: alapvetően a fallibilis tudást vagy pedig a szkepszist választhatjuk.

Történetileg Platón, majd később például Descartes is, az infallibilis tudás ideálját fogadja el, főként azon az alapon, hogy a tiszta matematikai tudást tekintik példaszerűnek. Ott valóban az elfogadott axiómák és tételek mellett nincs értelme fallibilis bizonyítékról beszélni, legfeljebb triviális hiba fordulhat elő a megengedett bizonyítási lépésekben. Empirikus területen azonban a bizonyítékok soha sem merítik ki az empirikus események végtelen nyílt osztályait és nincs garanciánk arra, hogy a tendencia jellegű törvények az adott esetben megfelelően érvényesülnek. Empirikus területre vonatkoztatta a fallibilis tudást Charles Peirce amerikai pragmatikus filozófus a XX. sz. elején, azóta pedig nyilvánvalóként kezeljük ezt a tudás-fogalmat. Ugyanakkor természetesen nem szabad elfeledkeznünk a fogalomban benne rejlő ama feszültségről, ami az igazságfeltétel és a rendelkezésre álló bizonyítékok között áll fenn.

Ezt a feszültséget aknázza ki az ún. Gettier kihívás. Edmund Gettier 1963-ban egy mindössze háromoldalas cikkében kérdőjelezte meg a tudás platóni hármas definícióját azzal, hogy felvonultatott olyan eseteket, amelyek teljesítik Platón mindhárom kritériumát, amelyeket mi is tárgyaltunk itt az előzőekben, nyilvánvaló módon mégsem számítanak tudásnak. Mielőtt rátérnék a példákra, amelyek mindig megragadnak a hallgatók emlékezetében, miközben elfelejtik, hogy mit is világítanak ezek meg valójában, tisztázom előzetesen a példák célját. Ez pedig az, hogy a tudás teljesüléséhez szükséges lesz a platóniak mellett egy további, negyedik tudásfeltételre, amely azt biztosítja, hogy a személy kognitív hite és a hit igazsága nem véletlenül fordulnak elő együtt. Éppen azért nem véletlen az együttes előfordulás, mert bizonyítékunknak, amely, mint tudjuk, fallibilis, sikerül az igazság mellett szólnia. Ezzel a 4. feltétellel biztosítja az ismeretelméleti séma, hogy az igazság-feltétel és az igazolás-feltétel nem ’beszélnek el egymás mellett’, köznyelvien szólva. Ez utóbbi veszélye azért áll fenn, mint már tudjuk, mert az igazság-feltételt a külvilág nyújtja, az igazolás-feltételt viszont az emberi elme vagy az adott tudományos közösség határozza meg a maga eszközeivel. A két feltétel a metafizikai alapjaikban különböznek tehát és ezt illusztrálják a Gettier-esetek furcsaságai.

Bízom benne, hogy ezek után a fentiek szerint ismerkednek meg olvasóim a Gettier-esetekkel.

Az első példa a következő. Smith és Jones együtt pályáznak egy állásra és Smithnek erős bizonyítéka van arra a konjunktív (azaz ’és’-kapcsolatos) kijelentésre, hogy ’Jones fogja megkapni az állást, és Jones-nak 10 érme van a zsebében’. (Az írás még a telefonérmék korában keletkezett, de lehet parkoló zseton is, ahogy tetszik.) Jelöljük az előbbi kijelentést e-vel. A tudásunk többnyire következtetéses, bizonyítékaink, evidenciáink alapján következtetünk a tudás-igényeink igazságára. Smith bizonyítéka a konjunkció első felére az, hogy hallotta, hogy a bizottság tagjai Jonest preferálják, a második felére pedig az, hogy várakozási izgalmában Jones a szeme láttára ürítette ki zsebeit, és számolta össze a 10 érméjét. Egy ’és’-kapcsolat pedig igaz, ha mindegyik tagja igaz, Smith pedig a bizonyítékai alapján igaznak hihette a konjunkció mindkét tagját. Bizonyítéka, azaz az ’e’ alapján Smith megfogalmazza tudásigényét, a ’p’ kijelentést, amely úgy szól, hogy: ’Annak, aki megkapja az állást, 10 érme van a zsebében’. Logikailag ezt persze úgy kell értenünk, hogy bármely személyre, ha az illető megkapja az állást, akkor neki 10 érme van a zsebében. Smith tudja, hogy ’e’-ből következik a ’p’, és ésszerűen a ’p’-t az ’e’ alapján fogadja el. Azonban tudtán kívül neki magának is 10 érme van a zsebében, és mégis ő, Smith kapja az állást, ellentétben a borúlátó várakozásával. Ebben az esetben Smith nem tudja a ’p’-t, jóllehet teljesül mind a három platóni tudás-feltétel. ’p’ igaz, Smith hiszi, hogy igaz, és bizonyítékai alapján hiszi igaznak.

Miért nem a tudás esete az előbbi példa? Mert a személy nem a megfelelő bizonyíték alapján hiszi igaznak a tudás-igényt. Következtetése az evidenciáról a tudásigényre formailag helyes, mert akár az ’e’ is igazolhatná a ’p’-t, de az adott esetben a külvilág a maga nyújtotta igazság-feltétellel nem kooperál Smith bizonyítékával. Van egy másik, ’e’’ evidencia-kijelentés, ami Smith számára a borúlátása és a zsebei tartalmának ignorálása miatt nem elérhető, ami azonban nemcsak hogy formailag szintén helyes következtetést ad ’p’-re, hanem az adott esetben éppen ’e’’ alapján lehet igaznak hinni a ’p’-t. Ez pedig, azaz ‘e’’ így hangzik: ’Smith kapja meg az állást és Smith-nek 10 érme van a zsebében’. Látható, hogy ’e’ és ’e’’ csak a személy-változó értékében különböznek: Smith és Jones egymásnak helyettesítési esetei, mindkét eset igazzá teheti a ’p’-t.

A Gettier-példa tanulsága, hogy csak akkor rendelkezik egy egyébként racionális személytudással, ha a megfelelő bizonyíték alapján hiszi igaznak az egyébként igaz tudásigényű kijelentést. Nem fordul elő a tudás esetén, szemben a fentiekkel, hogy egy közbülső hamis evidencia-kijelentésből - ami egyébként a személy számára valóban az elérhető bizonyíték az adott esetben – következtet tévesen, bár formailag akár helyesen, a személy a tudás-kijelentésre. Ezt a követelményt a negyedik tudás-feltétel fejezi ki. A negyedik tudás-feltétel szerint S tudja, hogy p, amennyiben a platóni feltételeken túl az a feltétel is teljesül, miszerint S hite p-ben a megfelelő bizonyítékok alapján keletkezik.

A negyedik feltétel kizárja például, hogy formailag helyesen, de téves bizonyítékból következtessen a megismerő személy a tudás-kijelentésre. Ez volt az előbbi eset. Vegyünk egy másikat, ahol a bizonyíték igaz és a tudás-igény mellett szól, mégsem számít tudásnak a személy kognitív igénye. Legyen ez az az eset, amikor túlságosan véletlenszerű, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok közül éppen az igazival indolkolja a személy a tudását és nem a megismerési környezetben szintén felmerülő, de hamis bizonyítékok valamelyikével, amit nem képes megkülönböztetni az igazi bizonyítéktól. Például, Katalin cárnő hajózik a Volgán főminisztere, Patyomkin társaságában, aki igyekszik arról meggyőzni a cárnőt, hogy virágzik az orosz falu, jólétben él a nép. Ebből a célból néhány Volga-menti gazdag parasztház köré díszlet-házakat építtet, amelyek együttesen jómódú falu benyomását keltik. Ezt a fajta látszat-keltést nevezik azóta ’Patyomkin-falvának’. Katalin cárnő, az ismeretelméleti példa szerint, rámutat történetesen egy igazi házra a hajójából és látványbeli evidenciája alapján megfogalmazza tudás-igényét, miszerint ’az ott egy gazdag parasztház’. Ez igaz, a cárnő hiszi is, hogy igaz, az igazi bizonyítéka alapján hiszi annak, mégsem számít tudásnak Katalin tudás-igénye, mert túlságosan véletlenszerű, hogy a valódi bizonyíték alapján hiszi igaznak.

Az előbbi Gettier-eset azt példázza, hogy az igazi bizonyítékok episztemikus környezetében ott vannak a kiszűrhetetlen, megkülönböztethetetlen hamis bizonyítékok is. A tudás versengő koncepciója ezért éppen azt feltételezi, hogy az egyébként igaz bizonyítékaink alapján megfogalmazott tudásigényeinktől nem tántorítanak el bennünket a vele versengő, a jó igazolásunkat megdöntő hamis bizonyítékok. Katalin cárnő például azért nem tudja, hogy ’az ott egy gazdag parasztház’, mert nem tudná megkülönböztetni a díszletháztól azt a valódit, amire egyébként sikerült rámutatnia, és ha tudomására jutna főminisztere trükkje, akkor nem hinné továbbra is, hogy ’az ott egy gazdag parasztház’, akkor sem, ha ez történetesen továbbra is igaz lenne az adott kontextusban.

A negyedik feltételt szokás ezért megdöntési feltételnek is nevezni (defeating condition) és ennek alapján a megfelelő tudás koncepció az ún. ’defeasibility notion of knowledge’. Ennek szellemében a negyedik feltételt így is megfogalmazhatjuk: S tudja, hogy p, ha a platóni feltételeken túl az is fönnáll, hogy nincs olyan további, a személy számára elérhető bizonyíték, amely ha létezne, kétségbe vonná az általa levont következtetést p-re, miközben p továbbra is igaz. Ezt a meghatározást adja a negyedik feltételről például Ernest Sosa és Carl Ginet.

Irodalmi példát is hozhatunk a bizonyítékok versengésére. Az Othello című Shakespeare-darab szerint Jago arra törekszik, hogy ellássa Othello-t hamis bizonyítékokkal Desdemona hűtlenségét illetően, amelyek versengenek a végén kiderülő igaz, az előbbiekkel ellentétes bizonyítékokkal. Othello tudását Desdemona hűségéről sikerült tehát Jagonak megdöntenie a hamis bizonyítékaival.

A negyedik feltétel megdöntési megfogalmazásánál az imént azt írtam, hogy nincs olyan további, ’a személy számára elérhető bizonyíték’, amely megdöntené az igazi bizonyíték alapján felállított igaz hitet és nem azt írtam egyszerűen, hogy ’nincs megdöntő bizonyíték’. Ennek oka, hogy ha általában a megdöntő bizonyítékok kizárása lenne a tudásfeltétel, akkor nemcsak elérhetetlenül magasra tennénk a tudás mércéjét, hiszen eleve nem tudjuk kizárni a megdöntő bizonyítékok puszta lehetőségét, hanem dogmatikusak is lennénk, hiszen honnan tudhatjuk egyáltalán, hogy nincsenek megdöntő bizonyítékok, és ha egy szerencsés esetben történetesen ott is lennénk a megdöntő bizonyítékok teljes hiányánál, erről nem lenne biztos tudomásunk. Vagyis az ismeretelméleti kritériumokat úgy kell megfogalmaznunk, hogy miközben tudjuk jól a külvilág visszaigazoló szerepének a fontosságát, nem vehetjük fel ennek teljesülését természetes módon. A metafizikai tudatosság a garanciák hiányáról mindig jelen kell legyen. Van olyan szerző is persze, aki a külvilág visszaigazoló szerepére épít jobban a negyedik feltétel megfogalmazásánál: például Danto azt mondja, hogy a negyedik feltétel azáltal teljesül, ha S bizonyítéka p-re, és az, ami p-t igazzá teszi, ’ugyanahhoz az oksági sorhoz tartozik’. Például, tudom, miközben vezetek a szerpentinen, hogy az út kanyarog, mert ugyanaz a körülmény okozza a hitemet, mint ami az út kanyargását okozza, nevezetesen, hogy épp így építik a hegyi utakat.

Lehetne vitatni az okság szerepét a negyedik feltételben. Mindenesetre tény, hogy a negyedik feltételre, akármelyik megfogalmazásában vegyük is, azért van szükségünk a tudás meghatározásánál, mert össze kell kötni az igazság-feltételt és az igazolási-feltételt. Ez a két feltétel, mint láttuk, egymástól függetlenül is teljesülhet, éppen azért, mert az egyiket a külvilág, a másikat a megismerő elme vagy elmék közössége nyújtja. Mondhatná erre valaki, hogy ha az összekötésre azért van szükség, egy közbeiktatott további feltétel formájában, mert más a metafizikai alapja a két feltételnek, akkor ezen semmilyen további feltétel sem fog segíteni, mert értelemszerűen a további feltétel is vagy az egyik vagy a másik lehetséges metafizikai alaphoz tartozik. Erre azt válaszolom, hogy ennek a feltételnek normatív funkciója van. Teljesülését valóban különbözőképpen képzelik el az igazolás internalista elméletének hívei, illetve az igazolás externalista elméletének hívei. (Lásd erről az igazolás-elméleteknél.)

Meg kell még jegyezni, hogy nem ugyanaz az igazolás-fogalom szerepel a platóni hármas tudás-definícióban, mint a negyedik feltétellel kibővített mai változatban: ugyanis az előbbiben az igazolás lehet akár infallibilis is, a mai változat viszont mindenképpen fallibilis igazolást feltételez, hiszen maguk a Gettier-esetek is a téves igazolás lehetőségén alapulnak.

Eddig a Gettier-kihívásra adott azon választ mérlegeltük, aminek lényege a negyedik tudás-feltétel beépítése. Egyéb reakciók is vannak azonban, amelyekkel együttesen jól megadhatók a mai ismeretelmélet fő témái és irányai. A Gettier-példák motiválták például az igazolás fent említett különböző mai elméleteit. Láttuk továbbá azt is, hogy ugyane példák hatására az igazolásunkat megdöntő rivális bizonyítékok kizárása, illetve kizárhatósága ugyan megfogalmazódik követelményként, de teljesülése roppant problematikus. Ezért az egyik reakció a kizárási elv feladása. Eszerint tudhatunk igaz kijelentéseket anélkül, hogy igazoltan ki tudnánk zárni a létező összes, vagy akár csak a számunkra elérhető ellenlehetőségeket. Például tudhatjuk, hogy most ismeretelmélet jegyzetet olvasunk, anélkül, hogy igazoltan ki tudnánk zárni ama ellenlehetőségeket, hogy csupán hallucináljuk ezt a helyzetet vagy akár egy ’mátrix szituáció’ foglyai vagyunk. Egyes szerzők a józanész szempontjaként terjesztik elő a kizárási elv feladását, mások, mint például Peter Unger, azt a szkeptikus konklúziót vonják le a kizárási elv maradéktalan érvényesítésének lehetetlenségéből, hogy soha nem lehetünk igazolt tudás birtokában. A következőkben azonban még nem az igazolás-elméletek felé, illetve a szkepszis veszélye felé fordulunk, hanem az igazság fogalmát vizsgáljuk meg, mivel a Gettier-esetek éppen azt a problémát hozták elénk, hogy hamis következtetések is vezethetnek igaz tudás-igényekhez.