Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a történeti demográfiába

Faragó Tamás

Budapesti Corvinus Egyetem

3. fejezet - 3. Házasság – család – háztartás

3. fejezet - 3. Házasság – család – háztartás

3.1 Házasodás

A házasság a hagyományos világban egy olyan társadalmilag szentesített kapocs, amely szabályozza a résztvevők közötti szexuális kapcsolatot, célja utódok létrehozása és egymással szolidáris rokoni csoportot–rokoni kapcsolatrendszert teremt, illetve erősít meg. Bár a magyar házasodási rendszer Európa többi keresztény népéhez hasonlóan a monogámiára épül, ennek ellenére ez a kapcsolat a fentebb elmondottakból következően még sem egyszerűen két egyén, hanem egyének csoportjai (családok, rokoni csoportok) közötti megegyezés eredményeként jön létre, és, mint ilyen, rendkívül bonyolult összefüggés-hálóra épül. Ugyanakkor a benne résztvevő egyének számára is alapvető átalakulásokat hoz magával: megváltoztatja a házasfelek társadalmi pozícióját, lehetőségeit, sok esetben munkamegosztásban elfoglalt helyüket, végső soron egész életmódjukat. Mivel a házasság tehát rendkívül sokfelé kapcsolódó intézmény, teljes körű tárgyalása messze túlterjed a demográfia vizsgálati körén, így csak a kérdéskör bizonyos elemeit szándékozunk részletesebben tárgyalni.

A házasodás szokásrendszere

A hagyományos társadalomban a házasság létrejövetele tulajdonképpen két szakaszra bontható. Az első a néprajzkutatás által „párválasztás”-nak nevezett szakasz, melyet lényegében a megfelelő partner megtalálásához szükséges szokások, normák és stratégiák határoznak meg. Többek között magában foglalja a fiatalok ismerkedése és a szerelem, a partnerek közvetítése (a „házasságszerzés”), az informális és formális előzetes megállapodások (szeretőtartás, eljegyzés, próbaházasság) szokásrendszerét, valamint a választható partnerek körét behatároló különböző endogámia-szabályokat. Itt érdemes megemlíteni azokat a speciális megoldásokat is, amelyekkel a népesség igyekezett praktikus válaszokat találni a vagyon gazdaságosabb elosztására, illetőleg a házasságkötés kapcsán felmerült vitás kérdésekre (rokonházasságok, házassági cserék, „vőül menés”, „nőrablás”). A második szakasz a szűkebb értelemben vett házasságkötési aktust jelenti annak családi, egyházi és állami/hatósági vonatkozásaival (az esküvő és lakodalom szokásai és szertartásai). Az iparosítás előtti korszakban a párválasztás egyértelműen az idősebb generáció, a szülők és rokonok kezében volt és ők a maitól alapjaiban eltérő értékrend szerint döntöttek, melyben az érzelmi szempontok nem igazán játszottak szerepet. A párválasztás tulajdonképpen annak a stratégiai rendszernek volt kulcsfontosságú eleme, amely a hagyományos világ – főként a parasztok és a kézművesek – számára számos fontos kérdést rendezett. Biztosította egyrészt a genealógiai értelemben vett „család”, a rokoni csoport fennmaradását, sőt esetenként számszerű növekedését. Biztosította másrészt azt, hogy az abban résztvevő családok földbirtokukat, vagyonukat megőrizhessék, esetleg gyarapíthassák és fenntarthassák a gazdaság folyamatos működéséhez szükséges kellő méretű, illetve kor- és nemi összetételű munkaszervezetet. Biztosította végül a leszármazottak, a kapcsolatba kerülő családok összeházasodó tagjainak további életét olymódon, hogy vagyoni helyzetüket, közösségen belüli társadalmi pozíciójukat legalábbis megőrizzék, de ha lehet, még javítsák is. A párválasztás mellett még több ide tartozó stratégiai elemet megemlíthetünk: a házasodás életkori időzítését az utódok számára (amit az első házasságkötők átlagos életkora jelez a külső megfigyelő számára), az ifjú pár házasodás utáni lakóhelyválasztását, valamint az esetleges szerződéses megegyezéseket és kölcsönös kötelezettségvállalásokat.

3.1 kép

Falusi menyasszony és vőlegény a 20. század elején

a) A kép jól jellemzi a házasságkötés külsőségekben is megmutatkozó ünnepi jellegét, mely a rokonok és ismerősök nagy csoportjának részvételével történt és közös evés – ivás (lakodalom) koronázta meg a ceremóniát.

Forrás: Fél – Hofer 1994: 13 után (részlet)

A fenti stratégiai célok elérése időközönként sajátos megoldási módokat eredményezett. Gazdasági-társadalmi okokból egyes közösségek, illetőleg egyes leszármazási csoportok tudatos megfontolás alapján előszeretettel kötöttek rokonházasságokat, melyek segítségével a vagyont – elsősorban a legfontosabb ingatlanokat: a házat és a földet – a rokonságon belül lehetett tartani. A legtöbb esetben unokatestvéreket házasítottak össze a vagyon megtartása érdekében. A rokonházasságok tényleges aránya azonban nem volt túl magas, a 19. század utolsó harmadában kevesebb, mint egy százaléka az összes házasságkötésnek és csökkenő tendenciát mutatott. Mivel gyakoriságuk a városokban illetve a fejlettebb, urbánusabb dunántúli területeken valamivel magasabb, mint a falvakban valamint az elmaradottabb régiókban (Tiszántúl, Kárpátalja, Erdély), korántsem egyértelmű az, hogy ez a szokás elsősorban a parasztsághoz illetve a magyar etnikumhoz kötődött.[43]

A rokonházasságokhoz hasonló „vagyontakarékos” megoldás volt az, amikor két rokonság megállapodott egymással abban, hogy „keresztbe házasodnak”. Ennek során a csoportok egy-egy tagja kölcsönösen a másikból választott magának házastársat (gyakorta egyidejűleg is kötöttek házasságot). Ezzel a módszerrel el lehetett kerülni azt, hogy a hozomány vagy az örökség kiadása következtében földet és vagyont veszítsenek a szóban forgó rokonságok, illetőleg mód nyílt arra, hogy a fenti javak „cseréje” révén kedvezőbb birtokfekvést biztosítsanak maguknak. Ehhez még hozzájöhettek azok az előnyök, amelyek két rokoni csoport többszörös házasságkötése révén történő szorosabb összefonódásból a mindennapi élet tevékenységeinek szervezése és véghezvitele során adódhattak.

A családi stratégiák fontos eleme volt a házasságkötés utáni lakóhely megválasztása. 18. századi szórvány adataink azt mutatják, hogy e téren különböző modellek létezésével számolhatunk. Voltak olyan közösségek, ahol a fiatal házasok közel háromnegyed része vagy azonnal, vagy a házasságkötést követő néhány éven belül önálló háztartást tudott létrehozni. Ennek ellenpólusaként a Duna menti Fajsz adatában azt látjuk, hogy itt az 1760-as években például a fiatal párok kevesebb, mint 15 százaléka tudott házassága első éveiben önállósulni, többségük még hosszabb ideig a szülőknél lakik és legény, illetve lánykorához hasonlóan továbbra is irányításuk alatt él és dolgozik. Legtöbb adatunk azonban egy harmadik modellre vonatkozik: eszerint a fiatal házasok kb. fele az, amelyik korán saját lábra tud állni (új lakásba költözik = neolokális lakóhelyválasztás), a másik fele viszont a szülői háztartás része marad. A többség az új férj szüleinek háztartásában élt (patrilokális lakóhelyválasztás), de egyes helyeken nagyobb arányú „vőül menést” (vagyis az új párnak a fiatalasszony szüleihez való költözését) is tapasztalhattunk. Bár erre vonatkozó konkrét kutatások csak igen gyéren állnak rendelkezésre, a szórványos adatokból arra következtethetünk, hogy a 19. század folyamán – amikor a még használatba nem vett üres földterületek már csaknem eltűntek és a parasztság terjeszkedése-földszerzése gyakorlatilag lehetetlenné vált, vagyis a magyar paraszti társadalom a „földszűke” szorításába került – a házasságkötés után rögvest külön költözni tudó új házaspárok aránya alighanem csökkent. Valószínűleg erre az időszakra tehető a fent említett sajátos partnerválasztási/ lakóhelyválasztási stratégia, a „vőül menés” szélesebb körben történő elterjedése is. Ez egyúttal a szegényebb származású fiatal férfiak, szolgalegények felfelé mobilitásának egyik útját is jelenthette. (A másik út egy módosabb özvegyasszony feleségül vétele volt.) Alkalmazták ugyanakkor azokban a családokban is, ahol több fiú nőtt fel és egyforma mértékű földdel való ellátásuk komolyabb birtokaprózódás nélkül nem lett volna lehetséges. Nem egy esetben ilyenkor a legidősebb fiút vőként próbálták meg elindítani életpályáján. Más célból ugyan, de előfordult ez a „megoldás” az egyetlen lánnyal rendelkező egykés családokban is. Itt a gazdaság folyamatosságát próbálták biztosítani vőfogadással – vagyis tulajdonképpen a hiányzó férfi örökös és egyúttal a hiányzó fiatal férfi munkaerő „beszerzésével”.

A legfontosabb motívumok a partner kiválasztásánál az alábbiak voltak: a rokoni csoport stratégiai törekvéseinek megfelelő származás, azonos vagy megfelelőnek ítélt vagyoni helyzet, a közösség és a család endogámiára vonatkozó szabályainak betartása (lakóhelyi, felekezeti, etnikai, társadalmi azonosság vagy megfelelés), a jelölt családjának és személyének hírneve, morális elfogadhatósága, végül a jelölt munkaképessége és esztétikai megfelelése. Mindezek általános formában normaként fogalmazódtak meg a helyi közösségben, nem egy-két személy vagy család individuális döntései voltak. Maguk a fiatalok is elfogadták e szabályokat és félig-meddig automatikusan figyelembe vették kapcsolataik kialakítása során.

A megfelelő partner megtalálásának megkönnyítésére a hagyományos társadalom igyekezett kizárni azokat, akik nagy valószínűséggel egy-vagy több elvárásnak már eleve nem tudtak megfelelni. Erre a célra alakították ki a különböző típusú endogámiák szokásrendszerét. Maga a fogalom tulajdonképpen meghatározott körön belül maradást jelent. A házasodás kapcsán kétféle értelemben használatos – beszélhetünk térbeli és társadalmi értelemben vett endogám házasságkötésekről. A térbeli endogámia jelentheti azt, hogy partnerválasztás egy meghatározott településrészen (alvégen, felvégen, stb.) belül történik meg, de jelenthet egy településen, egy szűkebb település-együttesen, falucsoporton vagy egy néprajzi tájon, régión belül maradást is. A szélesebb értelemben vett társadalmi endogámián belül megkülönböztetünk felekezeti, etnikai, társadalmi rétegbeli vagy foglalkozási csoportbeli azonosságra törekvést (pl. a katolikusok, kisnemesek, pásztorok, stb. leszármazottainak egymás között történő házasodását). Az endogámia elsősorban a kulturális azonosságot őrizte meg, s ily módon könnyebbé tette az érintettek kommunikációját, együttélését, de ugyanakkor hozzájárult a túléléshez szükséges ismeretek, tapasztalatok, munkafogások zavartalan megőrzéséhez és problémamentes továbbörökítéséhez is.

Számszerűen nehéz megállapítanunk az endogámia mértékét illetve annak változását. Tamásy József (1969) 1960-as évekre vonatkozó adatai a lokális endogámia mértékét Budapestre nézve 83, a városokra 68, a falvakra vonatkozóan pedig 51 százalékban határozták meg.[44] Utóbbi szerző kutatásaiból tehát egyértelműen megállapítható az, hogy minél nagyobb egy település, annál nagyobb az endogámia lehetősége és tényleges mértéke függetlenül attól, hogy faluról vagy városról van e szó. A másik tendencia, ami Tamásy eredményeiből kirajzolódott az a területi/lokális endogámia folyamatos csökkenése a huszadik század közepén. Országos méretekben két trend észlelhető: a 18. század folyamán a helyi közösségek nagyobb része kevésbé zárt a házasságkötés szempontjából, mégpedig minden valószínűség szerint az ország újratelepülését kísérő, átmenetileg megnövekvő vándormozgalmak miatt. Ezt követően a 19. században sokhelyütt megfigyelhető egy bezárkózási (vagy inkább visszazárkózási?) folyamat, amit a 20. században ismét egy, most már úgy tűnik, hogy megállíthatatlan nyitás, egy folytonosan növekvő exogámia-hullám kísér, vagyis a házasságot kötők párválasztásuk során nem ragaszkodnak többé már sem a térbeli, sem a kulturális, sem a társadalmi kötöttségekhez és hagyományokhoz.

3.2. táblázat - A házasságkötések társadalmi endogámiájának mértéke (1897)

Társadalmi réteg

Menyasszony foglalkozása

Após/vő azonos réteg

Eltérő státuszú házasodók

Összesen

N

Százalék

ÉRTEMISÉG

21,3

34,8

65,2

100,0

5 595

FÖLDBIRTOKOS

14,9

84,2

15,8

100,0

1 453

ŐSTERMELŐ

23,4

87,7

12,3

100,0

61 524

Bányász

36,6

48,4

51,6

100,0

1 381

Iparos

33,0

40,4

59,6

100,0

9 193

Ipari munkás

47,0

40,7

59,3

100,0

13 543

Kereskedő

27,7

40,8

59,2

100,0

2 547

IPAR-FORGALOM

39,7

40,8

59,2

100,0

27 454

SZOLGA/ALTISZT

48,3

6,2

93,8

100,0

4 524

NAPSZÁMOS

43,0

55,3

44,7

100,0

29 208

ÖSSZESEN

32,1

64,1

35,9

100,0

131 045


Forrás: Népmozgalom 1897: 36 után

A társadalmi endogámia trendje minden valószínűség szerint hasonlóan alakult, bár jelenleg a területihez hasonlóan csak hipotetikus megállapításokat tehetünk róla. A szociológusok megfigyelései szerint a második világháború után Magyarország társadalma sok tekintetben nyitottabb lett, az egyes társadalmi-foglalkozási rétegek közötti közlekedés – jelen esetben az összeházasodás – lehetőségei bizonyos mértékig megnőttek (Andorka – Harcsa – Kulcsár 1975). A századfordulón azonban – és minden valószínűség szerint ez érvényes a 19. század első felére és a 18. századra vonatkozóan is – a magyar társadalom még meglehetősen zárt. Az 1897. évi adatok szerint például a lakosság kétharmadát kitevő „őstermelő” népesség esetében mind a vőlegények, mind a menyasszonyok kb. 85 százaléka e foglalkozási csoporton belülről származott, és a sokkal nyitottabbnak számító kereskedők-iparosok egymással összefonódó házasodási köre is 60 százalékos foglalkozási/társadalmi endogámiát mutatott (Népmozgalom 1897).

Mindössze két endogámia típust ismerünk, melyet nagy vonalakban hosszabb távon is mérni tudunk: az etnikai és a felekezeti endogámiát. A rendelkezésre álló adatok szerint vidéken, a falvakban a 19. század közepén még majdnem teljes a zártság, a különböző felekezetűek összeházasodása – az egykorú statisztikai szóhasználat szerint a „vegyes házasságok” aránya – minimális, a három százalékot sem érte el. Bár a 19-20. század fordulója környékére a felekezeti endogámia mértéke jóval kisebb lett a keresztény egyházak között – Budapesten a házasságok több mint harmada, vidéken ötöde már vegyes – de a zsidóság, illetve a keresztény felekezetek közötti elzárkózás a statisztikai adatok tanúbizonysága szerint egészen a 20. század közepéig lényegében fennmaradt.

Az etnikai endogámia aránya még a felekezetek közötti elzárkózásnál is magasabb volt. A különböző anyanyelvűek vegyes-házasságainak aránya a századfordulón még nem érte el az öt százalékot sem, vagyis az eltérő nyelv és eltérő kultúra egészen a 20. századig valójában falat vont az egyes etnokulturális csoportok közé (Népmozgalom 1897). Az etnikai endogámia fellazulásának apró jelei is elsősorban városi jelenségnek mondhatók, a falvak különböző kultúrájú, felekezetű és nyelvű etnokulturális csoportjai a 19. század végén – legalábbis a házassági kapcsolatok tekintetében – egyelőre még majdnem teljes elkülönültségben éltek. A különböző etnikumokhoz tartozók összeházasodásának aránya a vidéki népességben ekkor még nem érte el a 4 százalékot sem.

Természetesen a házasságkötést nem kizárólag a helyi közösség szabályozta, hanem állami és egyházi előírások sora törekedett formájának és tartalmának, feltételeinek és a benne résztvevők körének meghatározására. A középkorban a házasságkötés kezdetben nem volt egyházi közreműködéshez kötve. Bár már Kálmán király 1100. körüli törvényei előírták azt, hogy minden házasságkötés az egyház színe előtt, a lelkész jelenlétében, alkalmas tanuk kíséretében, az eljegyzési foglalóadás valamilyen jelével és mindkét fél megegyezésével következzen be, ténylegesen az egyházi házasságkötés rendszere Magyarországon csak a 15. század második felére szilárdult meg. Ekkorra tették kötelezővé a kihirdetést, és rendelték el a házassággal kapcsolatos vitákban kötelező erővel az egyházi bíróságok illetékességét. A I betűre a pontot a tridenti zsinat tette fel, amikor 1563-ban megtiltotta a clandestin (vagyis az egyházi közreműködés nélküli, csak közjegyző előtt történő) házasságkötéseket. (Tiltani azonban általában azokat a cselekményeket szokták, melyeket még sokan gyakorolnak.) Tény ugyanakkor az is, hogy a reformáció következtében a tridenti római katolikus zsinat rendelkezései Magyarországon valójában csak a 17. század végén – 18. század elején váltak általánosan elfogadottá, vagyis az egyházi házasság ügye viszonylag későn rendeződött hazánkban.

A vallási–egyházi kérdéseken túlmenően nálunk egyébként a közhatalom, illetve a földesúr Nyugat-Európával ellentétben nem szólt bele a köznép házasodási ügyeibe. Egyedül a telekbirtoklás az, amit a földesúri hatalom ténylegesen figyelemmel kísért a 19. század közepi jobbágyfelszabadításig, mivel ehhez adózási érdeke fűződött. Ezért a telkes jobbágy özvegye új házasságkötés esetén – melyhez egyébként nem kellett földesúri hozzájárulás – csak úgy költözhetett másik uradalomba, ha telkéről lemondott.

3.3 kép

A polgári házasságkötés 1895-ben létrejött lehetőségét népszerűsítő műdal kottaborítója. a)

a) A kép is utal a polgári házasságkötés egyszerűségére, mely bizonyos értelemben szakítást jelentett a szokásokkal. Az aktus ünnepi ceremoniális jellegéhez való ragaszkodás nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a házasodók többsége még hosszú évtizedeken keresztül megtartotta egyházi esküvőjét is.

Forrás: Gyurgyák – Környei – Saly 2006: 316 (részlet)

A 19. század utolsó harmadában kibontakozó urbanizáció és iparosodás sok tekintetben ténylegesen felszabadította a fiatalokat az öregek gyámkodása alól, a helyi intézmények pedig, az egyház kivételével elvesztették a házasságkötésekbe való beleszólással kapcsolatos jogaikat és hatalmukat. Azok számára tehát, akik vállalták az idősebb generációk normarendszerével és a közösség véleményével való szembefordulást, a párválasztásban a korábbinál sokkal szabadabb, jóval szélesebb körű döntési lehetőség jött létre. Nem függtek többé kizárólagosan az örökségtől és a családi gazdaságtól, mint a létfenntartás egyedüli lehetőségétől, hanem fokozatosan egyre inkább módjukban állt lakóhelyet és foglalkozást választani/változtatni. Mindez eléggé lecsökkentette a házasságkötési–családalapítási döntésekbe bevonandók körét és a fiatal pár elhatározásával kapcsolatos esetleges ellenvélemények súlyát, vagyis megnövelte az érzelmi szempontok párválasztásban játszott szerepének lehetőségét. Ugyanakkor az egyének házasságkötésébe komolyabban beleszólni képes utolsó intézmény, az egyház hatóköre csak fokozatosan csökkent. A polgári házasság intézményét létrehozó törvényt, amely a továbbiakban már nem az egyházi, hanem a polgári házasságkötést tette kötelezővé, hosszú évek vitája során a parlament csak 1894-ben hagyta jóvá, a mindennapi életben pedig ennél is lassabban nyert teret. Valójában a köznép körében az egyházi házasság fontossága és gyakorlata a 20. század közepéig alig változott. Jól mutatja ezt, hogy a polgárilag és egyházilag egyaránt megkötött házasságok aránya még az 1930-as években is elérte a 90 százalékot. (Ebben az adatban nem szerepelnek a felekezeti vegyes házasságok, mert utóbbiak esetében – nyilván főként a római katolikusok válásra vonatkozó tilalmai, valamint az utódok kötelezően előírt katolikusként nevelése miatt (reverzális) – a templomi házasságok aránya csak 70 százalék körül mozgott (Kovács Alajos 1935)).

A házasság demográfiája

A házasságkötések kapcsán az alábbiakban három, a népesség szempontjából fontosnak tűnő kérdést vizsgálunk meg. A legfontosabb az átlagos házasságkötési kor, mely alatt – ha csak külön nem említjük – mindig az első házasságkötésre gondolunk. A másik vizsgálandó jelenség a házasodás teljes körűségének kérdése, vagyis az, hogy a népesség mekkora része köt 50 éves kora előtt legalább egyszer házasságot. Mindkét mutatót elsősorban a nőkre vonatkoztatva vizsgáljuk. Jelentőségüket főként az adja, hogy egyrészt a nők termékeny időszaka életkorilag behatárolt, és a történeti információk szerint a 20. század második feléig a termékenység – a születések száma – döntő mértékben a házas családi állapothoz köthető. Vagyis egy népesség természetes szaporulata meghatározó módon függött attól, hogy mekkora része köt házasságot, illetőleg azt milyen életkorában teszi. (Későbbi házasodás potenciálisan egy – két gyermekkel kevesebb születésére nyújt lehetőséget. De ezekre a kérdésekre a termékenységgel kapcsolatos 4. fejezetben még visszatérünk.) A harmadik kérdés, amelyet röviden tárgyalnunk kell, a házasfelek egymással összehasonlított életkora, mely inkább a család- és háztartásszerkezet szempontjából játszik némi szerepet, jelentősége azonban elmarad az előbbi két tényező mögött.

3.4 ábra

A házasodási mozgalom alakulása Magyarországon (1865-2001)

Forrás: Klinger 1992: 114, 278, és Demográfiai évkönyv 2000: 20. után számítva

A házasságkötések gyakoriságát és a házasodási hajlandóság alakulását – növekedését vagy csökkenését – országos méretekben az 1850-es évektől, megnyugtató módon azonban csak 1865-től tudjuk figyelemmel kísérni. Kiszűrve a nem házasok számának változásából adódó bizonytalanságokat az alábbi tendenciák állapíthatók meg:

a) mérhetőségének kezdetétől fogva a családalapítási kedv, avagy a házasodási hajlandóság egészen a huszadik század elejéig csökkent. Ezzel szemben a huszadik századot nagyobbrészt a viharos ingadozások jellemezték. Az első világháború a fokozatos csökkenést hirtelen visszaeséssé változtatta, majd befejeződése után az elmaradt házasságok gyors megkötése következtében két évre hirtelen felugrott, majd ismét visszatért a korábbi hanyatló tendenciához. A második világháború kisebb mértékben ugyan, de szintén megzavarta a házasodási mozgalmat, de a házasságkötések számának átmeneti hanyatlását követő hirtelen emelkedés most azonban már egy évtizedig fennmaradt. Bár 1956-tól ismét csökkenésnek indul a házasodási mozgalom, az 1930-as évek szintjére csak az 1970-es évek második felében esik vissza, attól kezdve azonban megállapíthatatlanul zuhan lefelé. Mindez azt jelzi, hogy a család és házasság válságának jelei minden valószínűség szerint már a modern urbanizáció és iparosodás kezdete előtt megjelentek, mégpedig nemcsak a városokban, hanem az e folyamatoktól még legalább egy generációnyi időtartamig látszólag mentes vidéken is;

b) Budapest házasságkötési mozgalma sokkal alacsonyabb értékeket mutat a vidékénél, lényegében már a 19. század végén is a mai szinten áll. A főváros házasságkötései összességükben így hosszú távú változások helyett inkább időközönkénti hullámzásokkal jellemezhetők: az 1890-es, 1930-as és 1960-as években kisebb emelkedések láthatók, melyeket hullámvölgyek követtek. Figyelemre méltó, hogy a vidék házasságkötési gyakorisága csak a 20. század közepén csökkent le a budapesti színvonalra, majd az 1950-es évek óta lényegében a két görbe együtt mozog;

c) míg a 19. század 70-es éveiben még a férfiak és nők házasodási hajlandósága nagyjából azonos, a századfordulótól kezdve a nők adatai egyre jobban elmaradtak a férfiaké mögött. Ebből azonban nem az következik, hogy a nők kevésbé óhajtottak házasságot kötni, hanem inkább arra kell gondolnunk, hogy a fokozatosan növekvő nőtöbblet egyre jobban megnehezítette számukra a férjhez menést;

d) viszonylag éles területi különbségek észlelhetők a házasodási mozgalom intenzitásában. A századfordulón Magyarország területén a tiszta házasságkötési arányszámok szerint (amikor is a házasságkötések adatait a 15 év feletti nem házasokhoz, vagyis azon férfiak és nők számához viszonyítjuk, akik házasságkötés szempontjából ténylegesen számba jöhetnek) az országban egyaránt találunk jellegzetesen alacsony, illetve magas házasságkötési intenzitású területeket. Míg az Alföld egészének és Erdély bizonyos részeinek házasodási hajlandósága igen magas, addig a nyugati határszélen, Krassó-Szörény, Sáros és Szepes megyékben valamint a Szászföldön, továbbá a városokban a tiszta házasságkötési arányszámok messze az országos átlag alatt maradnak. Érzésünk szerint ez az 1900. körüli adatokon alakuló kép az átalakulások ellenére egy korábbi időszak, a 18-19. század hagyományos Magyarországa jellemzőit őrzi. Más megközelítésben összefoglalóan a fenti kép úgy is jellemezhető, hogy Magyarország azon területein, ahol az életmód urbánusabb és/vagy a német, illetve szász etnikum aránya, kulturális befolyása akár közvetlenül, akár diffúz módon erősebb volt, ott a házasságkötési hajlandóság sokkal alacsonyabb, míg a paraszti életforma számára a 18-19. században még expanziós lehetőséget nyújtó, kevésbé urbánus, nyugat-európai (német) kulturális hatásoktól kevésbé érintett területeken sokkal magasabb volt.

3.5 térkép

A 20 éves kor alatt házasodók aránya a közemberek lányai között (1777–1778)

Forrás: Dányi 1993: 256–258.

Az 1777-1778. évi, Mária Terézia rendeletére készült lélekösszeírások (Conscriptio Animarum) fennmaradt összesítői alapján lehetőségünk van az átlagos házasodási kor regionális változatainak kiszámítására az Erdély, Temesi Bánság és Horvátország nélküli történeti Magyarországra vonatkozóan.[45] Eszerint a 18. század végén a nők esetében két jellegzetes terület rajzolható meg: egy korai (átlagosan 19 – 20 éves korban kötött) házasodási modell a Palócföldön, Kárpátalján és Magyarország déli részén, valamint egy későbbi, 21 – 22 éves korban házasodó terület (Szepesség, nyugati határszél – többségében a német-osztrák kultúra hatása alatt álló és részben németajkú területek). Az irodalom illetve a részeredmények alapján valószínűsíthető azonban egy harmadik, a nyugat-európai házasodási mintához közelálló modell létezése (ahol az első házasságkötések átlagos életkora még későbbi, 23 év körüli) a városok egy részében. Ez elsősorban Pest-Budára, Sopronra és néhány további Kárpát medencei nagyobb városra nézve mondható jellemzőnek. A férfiak adatai ugyancsak a fenti regionális mintát mutatják, bár esetükben az átlagos házasságkötési kor majdnem pontosan két évvel magasabb. A rendelkezésünkre álló néhány falusi szórványadat (Andorka 1981) szintén beleillik ebbe a képbe.

3.6 térkép

A fiatalon – 20 év alatt – házasságot kötő nők megoszlása Magyarország mai területén (1938)

Forrás: Acsádi – Klinger 1965: 125 után számítva

A területi változások követése nehezebb, mivel a 1870-es évekig viszonylag kevés megfelelő információval rendelkezünk, az 1900. évi részletes házasodási adatokból való visszakövetkeztetés segítségével mégis megkísérelhetjük az iparosítás előtti korszak viszonyainak pontosabb felvázolását. Eszerint Magyarország vidéki területein túlnyomórészt még a John Hajnal (1965), magyar származású demográfus által leírt ún. keleti minta az érvényes – vagyis a házasodás gyakorlatilag teljes körű, mindenki aki arra fizikailag és szellemileg alkalmas, házasságot akar és tud kötni. Ezzel szemben a városok adatai, mint már annyi más esetben, megint a nyugat–európai társadalomhoz hasonló arányokra emlékeztetnek bennünket: a házasságkötés e településeken nem teljes körű, a népesség 10-15 százaléka felnőtt korában is hajadon illetve nőtlen családi állapotú marad. (Nincs azonban igazán lényeges különbség a nők és férfiak adatai között.) Területileg mindössze három helyen észlelhető a férfiak átlagosnál valamivel magasabb arányú nőtlensége (a 40-49 éves korcsoport alapján számítva): a Bécshez közeli megyékben, Dél-Erdélyben és Szlavóniában. A legutóbbi kivételével a házasságtól való tartózkodás mögött mindenütt közvetett vagy közvetlen nyugat-európai (osztrák-német) hatással kell számolnunk. Ami az időbeli fejlődést illeti, kutatásaink jelenlegi szintjén nem igen merhetünk jóslásokba bocsátkozni arról, hogy konkrétan milyen változások játszódtak le 1900 előtt. Az viszont a rendelkezésre álló publikált adatokból egyértelmű, hogy az első világháború után a házasodás Magyarországon gyakorlatilag az egész felnőtt népességben teljes körű lesz. Sőt, ha közvetlenül a második világháború előtti időszakra vonatkozó, 20 év alatti korban férjhez menő nők arányának megoszlását térképre rajzoljuk, akkor a mai Magyarország területén még mindig megtaláljuk a 160 évvel korábbi Délnyugat – Északkelet irányú Kárpát medencei választóvonalat. Ez 1938-ban nagyjából még mindig megfelel annak, amelyet John Hajnal (1965) a „nyugati” és „keleti” típusú házasodási szokások határaként jelölt meg. (A tendencia világos, de a teória és a valóság több részletében eltér egymástól. A választóvonaltól Keletre – főként a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl nagyobb városai, valamint Miskolc környékén – ugyanis számos, később házasodó tájat találunk.)

3.7 ábra

A házasságot kötő nők átlagos életkorának alakulása

Forrás: Acsádi – Klinger 1965: 20, Demográfiai évkönyv 2001 (CD Rom kiadás)

Az első házasságkötések életkorát bemutató ábránk – sajnos országosan a vonatkozó adatok csak a 20. század közepétől állnak rendelkezésünkre – ugyanakkor azt a furcsa helyzetet mutatja, hogy a házasodási korra vonatkozóan a két világháború közötti időszakban inkább a stagnálással vegyes ingadozás, majd az 1940-1970-es évek között folyamatosan csökkenés valószínűsíthető. A házasságkötések életkorának átlagát mutató ábra szerint csak az 1970-es évek közepén indul meg egy jelentős, folyamatosan növekedést mutató folyamat, ténylegesen ekkortól kezdve mondhatjuk azt, hogy a házasságkötés időzítése későbbre tolódik.

3.8 ábra

A 15 év feletti nők családi állapotának alakulása Magyarország mai területén (1869-2001)

Forrás: Demográfiai évkönyv 2001: 6. után számítva

Demográfiai fontosságában a házasodási korhoz mérhető a házasságkötés teljes körűségének kérdése, vagyis annak ténye, hogy mekkora volt azok aránya, akik még életük delén sem kötöttek házasságot, hanem nőtlenek, illetve hajadonok maradtak. A családi állapot szerinti adatok elemzése azt mutatja, hogy e tekintetben ellentétes folyamatok figyelhetők meg a 19. és 20. századokban. A hajadonok aránya, párhuzamosan a házasodási mozgalom hanyatlásával, az 1860-as évektől kezdve az első világháború végéig nő, majd azután egészen 1980-ig erőteljesen csökken. Összességében a valaha házasok aránya azonban nyugat-európai szemszögből nézve szinte mindig magas, csak az 1980-as évektől látható változás az, amely hosszabb távon fennmaradónak tűnik, és egyúttal csatlakozik az életkorral kapcsolatban előbb már említett nyugat-európai mintához.

3.9. táblázat - Az 1875-1974 között született női generációk átlagos életkora első házasságkötésükkor és a hajadonok aránya kiemelt korévekben

Születési kohorsz

Átlagos életkor az első házasság-kötéskor (év)-

   

Hajadonok aránya

20

30

50

éves korban (százalékban)

1875-1879

22,1

....

....

5,9

1885-1889

22,3

55,9

15,0

6,1

1895-1899

23,4

74,2

15,8

7,5

1905-1909

23,4

64,7

17,5

7,1

1915-1919

23,4

65,9

16,2

5,8

1925-1929

22,5

64,4

10,1

4,3

1935-1939

21,4

59,3

7,8

4,0

1950-1954

21,4 a)

59,5

8,4

5,0

1960-1964

21,3 a)

59,4

11,1

7,7

1970-1974

23,4 a)

76,8

26,7 a)

18,5 a)


A fentebb vázolt, esetenként kicsit ellentmondásos kép értelmezését, a házasodás alakulásának világosabb magyarázatát megkönnyítheti, ha elgondolkodunk azon, hogy mennyiben lehet és célszerű kizárólag az éves demográfiai mutatók adataiból építkeznünk. Számos demográfiai jelenség ugyanis a résztvevők által akár két évtizedes időszakon belül is ide-oda tologatható. Valószínű tehát, hogy a valós folyamatokhoz akkor jutunk közelebb, ha nem csak az éves adatokra figyelünk oda. Utóbbiak a hirtelen események (pl. háborúk) hatását kiválóan tükrözik, de egy-egy generáció tényleges demográfiai viselkedését már jóval kevésbé egyértelműen mutatják meg. Vagyis célszerű a jelenségeket – jelen esetben a házasodást – kohorszokként is megnézni. Csernák Magdolna (1997) ilyen jellegű vizsgálatából kiderül, hogy a két világháború között az első házasságkötés kora 23 év, a 30 éves korukig férjhez nem mentek aránya 15-16 százalék körül ingadozik, vagyis a házasodási mozgalom valójában stagnál. Önmagukban a hirtelen események nem a felek házasodási hajlandóságában, hanem csak a bekövetkezés időzítésében okoznak változásokat. Markáns változás ténylegesen az 1950-es évektől – az 1930-1934 között született generációtól – kezdődik: esetükben az első házasodás életkora két évvel korábbra tolódik és a házasságot egyáltalán nem kötöttek aránya jelentősen visszaesik. Ez a fellendülés a házasodási mozgalomban lényegében a rendszerváltásig tart. Csak az ekkor házasodni kezdő generációknál észleljük a trend egyértelmű visszafelé fordulását.[46] Vagyis úgy tűnik, hogy az előbb említett gazdasági, társadalmi és politikai változásokkal együtt a házasodás időzítésének „európaizálódása” – vagyis a csatlakozás ahhoz a nyugat-európai kései házasodási modellhez, amely ott már évszázadok óta érvényben van – ténylegesen csak a 90-es években indult meg, nem az 1970-esben. Ha csak az éves adatokat nézzük, akkor erre vonatkozóan tehát téves következtetésekhez juthatunk.

Utolsó demográfiai jellegű megfigyelésünk a házasságkötésekkel kapcsolatban az először házasodó férfiak és nők egymással összehasonlított életkorára vonatkozik. Mind a két felet együtt nézve ugyanis azt állapíthatjuk meg, hogy életkoruk között többnyire számottevő különbség mutatkozik a korábbi évszázadokban. A 18. század végén a vidékiek esetében a vőlegények átlagosan körülbelül két évvel, Pest városában közel öt évvel voltak idősebbek menyasszonyuknál. Eltekintve most a házasodási kor fentebb már említett változásától ezek a korkülönbségek a 19–20. század folyamán némi hullámzás közepette ugyan, de egy kiegyenlítődési folyamaton mentek keresztül. Vidéken megnőtt, Budapesten viszont csökkent a házasfelek közötti korkülönbség, így az 1980-as években már nemcsak a házasodási kor, hanem a házasfelek közötti korkülönbség tekintetében is egységesülni látszik az ország. Tűnőben van az a jelenség, amikor a házasságot kötő férfiaknak menyasszonyukhoz képest szinte minden esetben „illett” néhány évvel idősebbnek – és néhány centivel magasabbnak – lenniük. A változás egyrészt a nemek közötti viszony átlakulását sejteti, ugyanakkor úgy tűnik, hogy némileg reagálni próbál a férfi-nő arányoknak a korfán felfelé haladva megfigyelhető eltávolodására is. (Ha nem ragaszkodunk a férfiak házasodási koreltolódásához – egy mindenáron idősebb férfipartnerhez – akkor javulhat  a potenciális házasfelek egymáshoz viszonyított aránya, és növekedhet a sikeres egymásra találások száma.)

Konfliktus - válás - újraházasodás

3.10. táblázat - A házasságok megszűnésének oka

Év

Budapest

Vidék

Magyarország

összesen

Házasságkötések

Válások

100

házasságra

eső válások

száma

halál

válás

halál

válás

halál

válás

száma összesen (eset)

által felbomlott/megszűnt házasság (százalék)

százalék

1876

99,2

0,8

99,2

0,8

99,2

0,8

52 491

321

0,6

1895

98,0

2,0

98,8

1,2

98,7

1,3

56 602

… a)

0,9

1910

88,6

11,4

94,3

5,7

94,0

6,0

65 300

2 890

4,4

1925

79,4

20,6

90,0

10,0

88,3

11,7

74 382

5 750

7,7

1949

…….

…….

…….

…….

77,2

22,8

107 820

12 556

11,6

1960

59,7

40,3

78,3

21,7

73,9

26,1

88 560

16 590

18,7

1970

61,6

38,4

74,9

25,1

71,8

28,2

96 612

22 841

23,6

1980

67,1

32,9

73,0

27,0

71,7

28,3

80 331

27 797

34,4

1990

55,3

27,7

73,8

26,2

72,3

27,7

66 405

24 888

37,5

2001

66,6

33,4

70,3

29,7

69,6

30,4

43 583

24 391

56,0


a) 500 körülire becsülhető

Forrás: Acsádi-Klinger 1965: 90, Klinger 1992: 90, Szél 1930a 365, 385, Budapest statisztikai évkönyvei, Demográfiai évkönyv 2001 (CD Rom kiadás)

Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy meddig tartott egy házasság, akkor megfelelő vizsgálatok hiányában ismét csak becslésekre vagyunk kényszerítve. Mező Gyöngyi vizsgálatai szerint Kunszentmiklóson a 18. század végén, rossz halandósági körülmények között egy házasság átlagos időtartama közel 19 év volt (Mező 1968: 59). A várható átlagos élettartam és az első házasságkötés átlagos kora alapján 1910 körül a házasságok időtartamát 30, 1940 körül pedig körülbelül 40 évre becsülhetjük. Számításaink azonban annál pontatlanabbak, minél hátrébb megyünk az időben és a 20. század első felében is csak a vidékre mondhatók érvényesnek. A polgári házasságkötés és a válás lehetőségének bevezetésével ugyanis általában (ezen belül különösen a városokban) egyre csökkent azoknak az eseteknek a száma, ahol a házasságnak egyik vagy másik fél halála vetett véget. A „holtomiglan holtodiglan” helyett Budapesten már az 1920-as években minden ötödik házasságot bíróság szüntetett meg s 20-30 éves csúszással – vagyis egy generációval később – a vidék is ezt a fejlődési utat követi (3.10. ábra). Más szemszögből nézve azt mondhatjuk, hogy a 19. század végén csak minden századik házasság végződött válással, és ezen belül a válások aránya vidéken ekkor még magasabb volt, mint Budapesten, mivel az ezt toleráló protestáns felekezetek nagyobb számban éltek a falvakban, mint a városi népesség között. Ám a huszadik század végére alaposan megváltozik a helyzet: az 1980-as évek körül vidéken már minden negyedik, a fővárosban minden második házasság válással végződik. Jelenleg pedig a válással végződő házasságok tekintetében a vidék csaknem utolérte Budapestet. A legfrissebb adatok szerint viszont a 100 házasságkötésre eső válások aránya országosan már 60 százalék körül mozog, miközben a házasságkötések száma kevesebb, mint felére esett az 1970-es évekhez képest.

Figyelemreméltó, hogy míg a századfordulótól kezdve egészen az 1950-es évekig a felbontott házasságok több mint 50 százalékából nem született gyermek, addig ez az arány az 1980-as években már egyharmad alá esett. Közvetve mindebből arra következtethetünk, különösen, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a korábbi időszakokban a termékenység jóval magasabb volt, hogy a gyermekek létének a második világháború előtt a házasságokra nézve sokkal nagyobb összetartó ereje volt, mint az utolsó évtizedekben. A házasságok stabilitása tehát igazában valamikor az 1950-es évektől kezdődően rendült meg, amikor az egymással ellentétbe került házasfelek számára már a gyermek vagy gyermekek léte is egyre kevésbé számított akadálynak a házasság szétbontása előtt.

Korábban említettük, hogy az iparosodás és urbanizáció, és az ezzel párhuzamos társadalmi átalakulás hogyan növelte meg a fiatalok párválasztási lehetőségeit. Most viszont szólnunk kell a szóban forgó gazdasági-társadalmi folyamatok negatív hatásainak egyikéről is, a hagyományos család és házasság stabilitásának megrendítéséről. A házasságokat kívülről összetartó erők (a válóperi eljárás nehézkessége, a helyi társadalom elítélő magatartása és a vallási tilalmak súlya) az 1950-es évektől alaposan meggyengültek, ugyanakkor megnőtt az együttélésekre kritikus belső feszültségek, konfliktusok lehetősége. Konfliktusok ugyan korábban is előfordulhattak a házasságok nagy részében, ezeket azonban egyrészt az uralkodó értékrendszer, másrészt a túlélés igénye, a házasfelek egymásra épülő tevékenység-megosztásának szüksége, a magányos élet hátrányai (sőt gyakran lehetetlensége) háttérbe szorították, elnyomták.[47] A hagyományos családi gazdaság fokozatos felbomlása a munka- és lakóhelyet, valamint a kereső férfit és nőt földrajzilag elválasztotta, s egyúttal utóbbiak közösen töltött idejét töredékére rövidítette. Miközben ez a változás lehetőséget adott az egyéniség, az egyéni karrier kibontakoztatására, a nők szempontjából sok tekintetben hátrányos patriarchális viszonyrendszer átalakítására, ugyanakkor a házasfelek célját-programját gyakorta eltávolította egymástól. A folyamat során a helyi közösség ellenőrzése alól nagymértékben kikerült egyének számára megkönnyítette a családon-házasságon kívüli emberi kapcsolatok kialakításának lehetőségét is, ami a korábban nagyrészt elfojtva, rejtve, illetve kibontatlanul maradt házastársi konfliktusokat az utolsó évtizedekben már jelentős mértékben tényleges válássá alakította át. Miután a hagyományos  munkamegosztási rendszer nagyrészt felbomlott, illetőleg a társadalmi szolgáltatások igénybevételének lehetősége megnőtt, az egyén számára lehetségessé vált átmenetileg vagy véglegesen a magányos életvitel, amely most már nem vezetett feltétlenül a társadalom peremére szoruláshoz. Nem meglepő tehát, hogy a házasságok felbomlása ugrásszerűen megnőtt.

3.11 ábra

Az újraházasodás alakulása Magyarországon (1865-2001)

Forrás: szerző számításai a hivatalos népmozgalmi adatok alapján

Ha az egymással házasságra lépők családi állapot szerinti megoszlását vizsgáljuk meg, akkor azt látjuk, hogy azon esketések aránya, ahol mind a két fél először lép a pap és egyúttal anyakönyvvezető elé (protogám házasságok), a 19. század 60-as éveiben valamivel kevesebb az összes házasságkötés háromnegyedénél. Elsősorban a kedvezőtlen halandóság következtében minden negyedik esküvő során vagy a vőlegény vagy a menyasszony – vagy mind a kettő – özvegy családi állapotú (palingám házasságok). A halandósági viszonyok javulása következtében az első házasságot kötők aránya közvetlenül az első világháború előtt már 80 százalék fölé emelkedik, utána azonban némi ingadozás után az 1940-es években újból visszaesésnek indul, de most már nem az özvegyek, hanem a növekvő számú elvált férfi és nő újraházasodása miatt. Fentiek alapján – némi szarkazmussal, de nem teljesen alaptalanul – azt is mondhatjuk, hogy a válás tulajdonképpen az özvegyülés helyébe lépett. Míg a hagyományos társadalomban a magas halandóság az esetek jelentős részében korábban „szabaddá” tette a túlélő házasfelet hosszabb-rövidebb házasságban töltött idő után, addig a 20. század megjavult demográfiai viszonyai közepette ezt a szerepet már a polgári bíróság vállalta fel.



[43]     / A vérrokonok aránya a házasságot kötők között az 1897. évi országos 7,6 ezrelékes átlaggal szemben a német anyanyelvűek között 19 ezrelék, a magyarok között 8,5 ezrelék, a szlovákok és horvátok között 6 ezrelék körüli, a többiek esetében viszont az arány elhanyagolható (Népmozgalom 1897).

[44]  Kérdés persze, hogy van-e értelme egy Budapest méretű település esetében egyáltalán lokális endogámiáról beszélni.

[45]  Az említett területek ekkor még nem tartoztak az összeírást elrendelő és összesítő Helytartótanács igazgatása alá.

[46]  A változások egy része számításokon alapul, ezért – számos demográfiai kohorsz vizsgálathoz hasonlóan – eredményei csak tendenciaként értelmezhetők, mivel a táblázatban szereplő 1970-es évekbeli generáció magatartásáról szóló végleges adatok csak jelen évtized közepén válnak majd megismerhetővé.

[47]  A néprajzi gyűjtések részletadatai arról számolnak be, hogy olyan konfliktusok – házasságtörés, részegeskedés, szexuális meg nem felelés – amelyek ma egyértelműen válóokok, korábban legfeljebb csak viharos, de elmúló konfliktusokig, legrosszabb esetben a házasságon belüli különélésig vezettek el. A hagyományos gazdaság és háztartás munka- és tevékenységszervezete, másrészt (és nyilván ezzel szoros összefüggésben) a helyi közösség rosszallása többnyire lehetetlenné tette a házasfelek egyértelmű és nyílt szétválását.