Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a történeti demográfiába

Faragó Tamás

Budapesti Corvinus Egyetem

5.3. Csecsemő- és gyermekhalandóság

5.3. Csecsemő- és gyermekhalandóság

A csecsemőhalálozás fogalma a születéstől az első életév betöltéséig bekövetkezett halálozásokat foglalja magában. Mutatója egy adott időszak csecsemő-halottainak az ugyanezen időszak születéseihez viszonyított számát jelöli (általában 1000 főre vonatkoztatva). A csecsemőhalandóság jelentősége a hagyományos demográfiai rendszerben illetve a múltbeli társadalmakban sokkal nagyobb volt annál, mint ahogy azt ma sokan gondolnák. Csak röviden sorolunk fel ennek kapcsán néhány tényt. Először is, míg manapság a halálozások elenyésző részét teszik ki a csecsemőkorban elhaltak, addig a hagyományos világban a halottak gyakran harmada-negyede egy évesnél fiatalabb volt. Másodsorban erről a jelenségről mondhatjuk azt, hogy a demográfiai átmenet során a 19. század vége és a huszadik század közepe közötti időszakban a legdinamikusabban változott meg. Míg ugyanis a várható élettartam a 20. század közepére-végére körülbelül két és félszeresére nőtt az iparosítás előtti korszakhoz képest, a nyers halálozási arányszám közel harmadára, a termékenység pedig valamivel kevesebb, mint ötödére esett vissza, addig a csecsemőhalandóság kevesebb, mint huszadára csökkent. Más szavakkal fogalmazva: míg a hagyományos világban minden megszületett gyermekből a negyedik-ötödik meghalt egy éves korának betöltése előtt, addig ma, ha a hazai adatoknál maradunk, csak minden 180-dik. Mindehhez hozzátehetjük, hogy a csecsemőhalandóság olyan jelenség, melynek mutatói nem pusztán demográfiai jelzőszámokként működnek, hanem érzékeny mutatói egy társadalom egészségügyi rendszere fejlettségének és hatékonyságának, a lakosság felvilágosult gondolkodásának, valamint a társadalomszerkezet hierarchikus avagy demokratikus voltának (gondolunk itt a halál előtti társadalmi egyenlőtlenség kérdésére) is. Ezek azok a tényezők, melyek miatt a történeti demográfiai kutatás kiemelt figyelmet fordít e témakörre.

De nézzük mindezt részletesebben. Ha áttekintjük a különböző történeti demográfiai mikroelemzések eredményeit, akkor számos falu és mezőváros csecsemőhalandósági adatait gyűjthetjük össze a 18-19. század időszakára vonatkozóan. Benda Gyula (2000) keszthelyi elemzéseiből tudjuk azonban, hogy a valós csecsemőhalandósági adatok megállapításának útja mennyire rögös, mennyire nem elegendő, ha anélkül, hogy azokat kritikai ellenőrzés alá vettük volna, csak az anyakönyvekben található adatokra hagyatkozunk. A szórt mikroelemzések alapján tehát mindössze azt a nem különösebben tartalmas megfigyelést tehetjük, hogy az iparosítás előtti időszakban magas, általában 200 ezrelék feletti volt a csecsemőhalandóság. Saját, csak a megbízhatóbb adatokra alapuló elemzéseink alapján a 18-19. századra vonatkozóan addig jutottunk el, hogy a 19. század első felében a városok csecsemőhalandósága jóval magasabb, mint a falvaké, ezen belül a fejlettebb települések (Budapest, nyugati területek nagyobb városai), illetve a fejlettebb régiók (Dunántúl, nyugati határszél) értékei ekkor még magasabbak, a visszamaradottabb felvidéki területek halandósága pedig alacsonyabb. Dányi Dezső kifejezetten a falvakra koncentráló regionális mintavétele hasonló eredményeket mutat – eszerint a legnagyobb a csecsemőhalandóság a Dunántúlon, a legalacsonyabb a Dél-Alföldön és Észak-Magyarországon (régiói a mai ország területére értendők). Vagyis ebben a korszakban a fejlődés, az urbanizáció hatására átmenetileg rosszabbodnak a csecsemők életlehetőségei.

5.10 ábra

Csecsemőhalandóság korcsoportok szerint Magyarország mai területén (1900-2001, 3 éves mozgó átlag)

Forrás: Klinger 1992: 90-91, 326, MStÉ 2001 (CD Rom kiadás).

A csecsemőhalandóság megfigyelése országos méretekben a magyar hivatalos statisztikai adatok alapján 1891-től lehetséges.[71] Ennek alapján a 19. század közepétől kezdődő fejlődést az alábbiakban tudjuk vázolni. Magyarországon csakúgy, mint Európa legtöbb országában a csecsemőhalandóság folyamatos csökkenése a 19. század utolsó harmadától kezdve figyelhető meg, lényegében a demográfiai átmenet egyik integráns elemét képezi. Ha azonban a csecsemőhalandóság mutatóját a halálozási kor szerint tovább bontjuk – 0-6 napos, 7-28 (illetve a magyar statisztikában 30) napos, 1-11 hónapos korban elhunytak – akkor már igen különböző időrendekkel találkozunk. Mindennek illusztrálásaképpen tanulságos egy pillantást vetnünk a magyarországi csecsemőhalandóságról készített grafikonra (5.10. ábra). Ebből azt látjuk, hogy a 19. század végétől az 1920-as évekig lényegében csak az 1-11 hónapos korban bekövetkezett csecsemőhalandóságok száma csökkent nagyobb mértékben, az újszülött halálozás csökkenése ennél jóval későbbre datálható. A 7-30 napos korú csecsemők halandóságának javulása az 1920-as évektől észlelhető, míg a 0-6 napos csecsemők halandóságának csökkenése mindössze az 1970-es évek második felében indul meg.[72]

A különböző korcsoportba tartozó csecsemők halandóságának javulása közötti időbeli eltérések magyarázata az alábbiak szerint valószínűsíthető:

a) az 1-11 hónapos kori csecsemőhalandóság csökkenésének oka feltehetőleg a családi környezetben található (csecsemőgondozás, táplálkozás, higiénia javulása, fertőző betegségek sikeres visszaszorítása az elkülönítés révén). E változások kezdete Magyarországon minden valószínűség szerint a 19. század utolsó harmadára, sokhelyütt azonban csak a 19-20. század fordulójára tehető;

b) a 7- 30 napos kori csecsemőhalandóság csökkenése az aktív csecsemővédelemhez, az egészségügyi tanácsadás kezdetéhez, a szülőotthonok létrehozatalához fűződik. E változások többnyire az 1920-as évekbeli hazai egészségpolitikai reformokhoz kapcsolódnak;

c) a 0-6 napos kori csecsemőhalandóság csökkenése viszont csak akkor indul meg, amikor a modern orvostudomány (szülészet, gyermekgyógyászat) hatékony módon képes az újszülöttek és kisgyermekek védelme érdekében a beavatkozásra, vagyis ennek feltételei mind az orvosi eljárások, mind az egészségügyi szervezet, illetve annak műszerezettsége és gyógyszerekkel való ellátása tekintetében megteremtődtek. Magyarországon mindez az 1970-es évektől észlelhető.

A hagyományos világhoz közel álló időszak – az 1890–1910 közötti évek – adatai alapján a régi világ csecsemőhalandóságának differenciáltságát is valamennyire rekonstruálni tudják. Adataink ugyanis azt bizonyítják, hogy a csecsemőhalandóság tekintetében a történeti Magyarország, avagy a Kárpát medence a 19. század végén még a hagyományos demográfiai rendszerhez közel álló állapotokat mutat. Az 1890-es évek elején a csecsemőhalandóság országos átlaga még 250 ezrelék körüli, és az első világháborúig mindössze két ízben esik átmenetileg valamivel 200 ezrelék alá. Ez alól – mint később látni fogjuk – csak néhány terület, illetve társadalmi/kulturális csoport mutatói jelentenek kivételt.

Nézzük meg először a nemek közötti különbségeket. Az 1892. évi országos adatok alapján egyértelmű,  hogy 100 elhalt leánycsecsemőre kb. 110-115 fiúhalálozás esik – vagyis a születéskori nagyjából 5 százalékos fiúszületési többlet körülbelül kétharmada már egy éven belül eltűnik. A két nem halandósága közötti különbség egyaránt észlelhető a városi és a megyei adatokban, minden régióban és minden felekezeti csoportban. (Az „erősebb nem” valójában tehát történeti adataink szerint is biológiailag eredendően gyengébb, sérülékenyebb.) Ha részletesebben nézzük az elhalt csecsemők életkorát, akkor azt látjuk, hogy a 19. század végi adatok szerint a csecsemőhalálozások kb. 16 százaléka az első héten, további 24 százaléka a 2-4. héten következik be és a rákövetkező 11 hónap folyamán kerül sor a többi 60 százalékra. Vagyis egy kiugró halálozási csúcsot gyors enyhülés követ, amelynek mértéke persze még mindig igen magasnak mondható összevetve a tizenévesek vagy a felnőttek halandóságával.

A kutatások kimutatták, hogy az egy héten belül elhunyt újszülöttek halála szinte kizárólag endogén (=belső) okokra vezethető vissza: fejlődési rendellenességek vagy a terhesség illetve születés során kapott olyan behatások állnak mögöttük, melyekre a mai orvostudomány sem találja meg mindig a megfelelő megoldást, míg a 150-200 évvel ezelőtti szinte teljesen tehetetlen volt. Nem beszélve arról, hogy az orvos által levezetett szülés néhány nagyvárost – főként Budapestet – kivéve még 60 – 70 évvel ezelőtt is ritkaságnak számított, így a problémák első jelentkezését magas színvonalon képzett egészségügyi szakember akkoriban általában nem is érzékelhette. Endogén okokra vezethető vissza még a 2-4. héten bekövetkezett csecsemő-halandósági esetek túlnyomó többsége is. Ezzel szemben az egy hónap utáni halandósági eseteknél már többségben vannak az exogén (külső hatásra bekövetkező) halálokok: a táplálkozás problémáival összefüggő gyomor- és bélhurut, az időjárással kapcsolatos tüdő- és mellhártyagyulladás, a külvilágtól kapott különböző fertőző betegségek (kanyaró, himlő, TBC). Összességében durva megközelítésként azt mondhatjuk, hogy az endogén okokra visszavezethető halálozás nagyjából megfelel az egy hónapon belül bekövetkezett csecsemőhalálok számának és arányának (egyébként 85-90 százalék ténylegesen emiatt is következett be). Ez két szempontból is lényeges: ez az arány sokkal könnyebben kiszámítható annál, mint amennyi esélyünk van arra, hogy a 19. század vége előtt egy orvosilag pontos halálokokkal vezetett és hiánytalanul regisztrált csecsemőhalálozásokat tartalmazó anyakönyvet találjunk. Másrészt aláhúzza annak fontosságát, hogy a csecsemőhalandóságot legalább két bontásban (0-30 napos, 1-11 hónapos) kell vizsgálnunk ahhoz, hogy tiszta képet kaphassunk róla.

A modern demográfia számos olyan csecsemőhalandóságot befolyásoló tényezőt tárt fel, amely az anyával kapcsolatos. Ezek közül azonban a múltra vonatkozóan csak néhány deríthető fel: az anya előző szüléseinek részleges története illetve a gyermek felől nézve annak születési sorrendje, valamint az anya életkora – az 1930-as évek előtti időszakra vonatkozóan azonban ezek is csak az anyakönyvek név szerinti vizsgálata esetén. A vetélésekre, az anya egészségi állapotára, a terhesség lefolyására vonatkozóan – csakúgy, mint a terhesség hosszára és a születési súlyra nézve – viszont a történeti demográfus a 20. századot megelőző időszakokra vonatkozóan általában nem tud információt gyűjteni. Van viszont egy olyan adat, mely megtalálható forrásainkban, és az iparosítás előtti korszakban kiemelkedő fontosságú: a született gyermek jogi státusa, tudni illik, hogy házasságból vagy házasságon kívül született-e. E mutató azért lényeges, mert a házasságon kívül születettek halandósága legalább 20, de gyakran 50 százalékkal rosszabb (magasabb) volt, mint az úgynevezett „törvényes” csecsemőké. Mindez arra vezethető vissza, hogy a házasságon kívül szült anyák elsöprő többsége cseléd- vagy napszámosnő volt, s életkörülményeik, vagyoni helyzetük nem igazán tették lehetővé a többnyire nem várt újszülött megfelelő színvonalú gondozását. A budapesti adatok – ahol a házasságon kívüli születések aránya a 19. század utolsó harmadában már elérte a 30 százalékos arányt – egyértelműen mutatják a házasságon kívül született csecsemők magasabb (sőt az 1880-as évektől kezdve romló) halandóságát. Ez minden valószínűség szerint összefüggött azzal a ténnyel, hogy a házasságon kívül született gyermekek jelentős részét dajkaságba adták, ahol részben a hanyag kezelés, részben a gyakori és nem megfelelő mesterséges táplálás miatt számottevő részük heteken-hónapokon belül elhalálozott.

Feltehetőleg a társadalmi különbségek rejlenek a főváros eltérő társadalmi összetételű lakossággal jellemezhető kerületeinek csecsemőhalandóságában kimutatható számottevő differenciák mögött is. Adataink szerint ugyanis a korabeli elit lakóhelyét képező pesti Belváros csecsemőhalandósága az első világháború előtti időszakban mindössze feleakkora, mint a külvárosias, részben munkások, részben földművesek és napszámosok által lakott Óbudán illetve Kőbányán (A pesti Belváros e tekintetben megelőzi korát, 1920-as évek végi csecsemőhalandósága megfelel az 1950-es évek közepi magyarországi átlagnak.)

Részben a társadalmi, részben a kulturális, részben az életmódbeli különbségekkel függ össze a városok és falvak csecsemőhalandóságának eltérő alakulása. A városok nem paraszti, nem mezőgazdasághoz kötött életmódot folytató népességének csecsemőhalálozási adatai igen nagy mértékű változásokat mutatnak a 19. század második felében. A 19. század eleji – közepi adatok szerint a városi értékek még elképesztően magasak, Pest-Budán esetenként a 4 – 500 ezrelékes csecsemőhalandóság is megfigyelhető. Mindez a rossz higiéniás viszonyokra (rossz ivóvíz, nagy fertőzési veszély) és feltehetőleg a nem megfelelő újszülött gondozásra vezethető vissza. A szigorúbb közegészségügyi szabályozások bevezetésével, a városi közművek (vízvezeték- és csatornarendszerek) megjelenésével és nem utolsó sorban a műveltségi szint fokozatos emelkedésével azonban a 19. század végére Budapest, a 20. század elejére pedig fokozatosan a többi nagyváros mutatói már alacsonyabbak lesznek, mint a vidéké, a falvaké, ahol a hasonló változásokra még évtizedeket kell várni. A falusi csecsemőhalandóság csökkenésének üteme ugyanis lényegesen lassabb, a higiéniai viszonyok javulása és a felvilágosult gondolkodás terjedése itt hosszabb időt igénylő folyamat volt.

A csecsemők megszületésénél, gondozásánál, az első hetek túlélésénél alapvető szerepe volt egyrészt a csecsemőt körülvevő család illetve a tágabb helyi közösség tapasztalatainak valamint az ide kapcsolódó tevékenységeket megszabó és ellenőrző szokásrendszereknek. Noha a hagyományos világban a szokásrendszer íratlan szabályainak betartása a helyi közösség minden tagjára nézve kötelező volt, ezzel együtt az újszülött csecsemő gondozása, táplálása, egészségügyi felügyelete, és a mindennek színteret biztosító lakás minősége nem kizárólag a szokásoktól függött, hanem nagy szerepe volt benne a szülők vagyoni helyzetének, társadalmi állásának, foglalkozásának, műveltségének (iskolai végzettségének) is. Nem véletlen az, hogy az első világháború küszöbén közölt adatok szerint a legrosszabb és a legjobb helyzetű társadalmi/foglalkozási csoportok – napszámosok, cselédek illetve tisztviselők és földbirtokosok – csecsemőhalandósága között majdnem kétszeres a különbség. (Ami persze még mindig sokkal kisebb eltérés annál, mint amilyen a vagyonban, életmódban és társadalmi lehetőségekben lehetett közöttük). A műveltség és hozzáállás fontosságát igazolja, hogy az összességében valószínűleg lényegesen különböző vagyoni helyzetű nagybirtokos, valamint tisztviselő és altiszti csoport csecsemőhalandósága között minimális a különbség, míg az utóbbiak és a hasonló anyagi lehetőségekkel (de más szemlélettel és vélhetőleg alacsonyabb szintű általános műveltséggel) rendelkező kereskedők között viszont érezhetően nagyobb. Elgondolkoztató ugyanakkor, hogy a társadalmi elit 1914. évi 100 ezrelék körüli csecsemőhalandósági színvonalát az országos átlag csak körülbelül 30 év múlva, az 1940-es évek elején éri el.

Ugyanakkor sokkal inkább a szokásrendszer, mint a vagyoni állapot különbségére utalnak a felekezetenkénti és etnikai csoportok szerinti csecsemőhalandósági mutatók eltérései. Kiemelendők ezen belül Horvátország általában rossz mutatói, valamint a szerb, ruszin és román anyanyelvűek illetőleg a görögkeleti és görög-katolikus felekezetűek magas értékei, melyekkel szemben az ellenpólust – az átlagosnál sokkal kedvezőbb csecsemőhalandósági adatokat – a magyar és a német anyanyelvűek illetőleg a zsidó és az evangélikus felekezetűek mutatják. (Különösen figyelemre méltóak a zsidóság igen jó mutatói, melyek csak mintegy 60 százalékát teszik ki a csecsemőhalandóság országos átlagának, ily módon nagymértékben hozzájárulnak e népességcsoport 19. század végi gyors számbeli növekedéséhez.)

5.11 térkép

Poszt-neonatális (1-11 hónapos) csecsemőhalandóság a történeti Magyarországon 1000 élveszületésre számolva (1910)

Forrás: MStK 50: 96*-97*.

Ha a neonatális (0-30 napon belüli) illetve posztneonatális (1-11 hónapos kori) csecsemőhalálozást a megyei adatok alapján regionálisan vizsgáljuk, akkor sajátos területi megoszlást tapasztalunk. A 0-30 napos újszülöttkori halandóság – vagyis az, amely elsősorban endogén okokra vezethető vissza - különösen rossznak mutatkozik a Dél-Dunántúlon, a Bánságban, a Tiszántúlon és Erdély románok lakta részeiben. Jelen pillanatban azonban nem dönthető el, hogy az eltérő területi értékek mögött milyen mértékben húzódnak meg kulturális – csecsemő és terhes-gondozással kapcsolatos – okok illetve biológiai/genetikai avagy természetföldrajzi adottságok, netán egyes területeken a regisztráció pontosságának alacsonyabb szintje. Az 1-11 hónapos korban bekövetkezett csecsemőhalandóság területi megoszlása már egyértelműbb képet mutat (5.11. térkép). Kiemelkedően jó értékeket látunk a Dunántúl túlnyomó részén, Kolozsvárott és a szász városok környékén, meglehetősen rosszat Budapest körül, az Alföldön és peremvidékén, a szerbek lakta dél-magyarországi területen, a Székelyföldön és az osztrák határ menti sáv megyéiben. Nem tudjuk ugyanakkor, hogy mivel indokolható néhány hegyvidéki megye (Árva, Liptó, Ung, Beszterce, Háromszék valamint a horvátországi Lika) túl jó mutatója. Meglepő a Vastól Nyitra megyéig húzódó magas csecsemőhalandóságú sáv is – vagy valamilyen, a csecsemők továbbélése szempontjából káros szokásrendszerre, vagy a szoptatás túl rövid ideig tartó voltára gyanakodhatunk, bár elképzelhető, hogy mindez e fejlettebb vidékek korai „urbanizálódása” egyik tüneteként is értékelhető.

5.12 térkép

Gyermekhalandóság (1-6 éves) megyénként a történeti Magyarországon (1910) 1000 élveszületésre számítva

Forrás: MStK 50: 96*-97*.

A gyermekhalandóság, az 1-6 éves korban elhalálozottak esetében még határozottabb körvonalakat látunk. A városok és a Dunántúl túlnyomó része, valamint Háromszék megye adatai kiemelkedően jók, míg a volt Temesi Bánság, és a Hunyad – Bihar – Máramaros karéjtól egészen a székely és szász területekig kiugróan rossz gyermekhalandósági értékeket találunk. A mögöttes tényezők feltárása külön vizsgálatot igényelne, de miden bizonnyal gazdasági, életszínvonalbeli, kulturális és életmódbeli különbségek együttese rejlik e regionális mintázat mögött.

5.13 ábra

A halandóság korszerkezetének alakulása 1891 és 2001 között

a) Az 1891-1918 közötti adatok a Horvátország nélküli történeti területre vonatkoznak. Az 1942 és 1943 évi adatok elvesztek, az ábrán nem szerepelnek.

Forrás: Klinger 1992: 188-189, 316-317, MStÉ 2001 (CD Rom kiadás).

A csecsemő-és gyermekhalandóság súlyát, illetve annak változását talán akkor látjuk világosan, ha áttekintjük a halandóság teljes korszerkezetének alakulását. Az 1890-es évek eleji halálozási korszerkezetben a csecsemőhalandóság még közel áll az egyharmados arányhoz, és igen nagy arányú a gyermekhalandóság is. A csecsemő- és gyermekhalandóság mértéke éves szinten együttesen meghaladja a halálozások 60 százalékát, aránya azonban az 1895 és 1960 közötti időszakban – vagyis nagyjából egy emberöltő alatt – gyökeresen megváltozik. Míg a 60 felettiek a halottak között az 1890-es évek elején még alig haladják meg a 20 százalékot, arányuk az 1960-as évek közepétől már nagyjából egyenletesen 75 százalék körül mozog. Az időskori halálozás arányának növekedése nem a felnőtt halandóság változásával függ össze – utóbbi végig az egész időszak alatt a 20 százalék körüli mezőben tartózkodik - hanem a csecsemő- és gyermekhalandóság visszaesésére vezethető vissza. Vagyis ennek alapján azt mondhatjuk, hogy a 19. század utolsó harmadától kezdve tulajdonképpen a csecsemőhalandóság mértéke szabja meg az összhalálozást a 20. század közepéig, mind számszerű alakulását, mind belső korszerkezeti arányait tekintve.

Az 20. század gyors és hihetetlen nagy mértékű csecsemőhalandóság javulása viszont két következménnyel jár, melyek hatása a század második felében bontakozik ki. Egyrészt a születéskor várható élettartam jelentősen megnövekszik és eltűnik a korábban tapasztalt élettartam növekedés a gyermekkort túlélt fiatal korosztályok esetében. Másrészt az előbbiek folyományaképpen a csecsemőhalálozás jelensége a továbbiakban súlytalan tényezővé válik a halálozási viszonyok és a várható élettartam alakulásában.



[71]  Az 1851-1864 közötti statisztikák, melyek az osztrák rendszer szerint készültek, szintén alkalmasak a csecsemőhalandóság megfigyelésére, de mint korábban említettük, nem terjednek ki (pontosabban szólva: nem állnak rendelkezésre) az egész Kárpát medencére vonatkozóan. Az 1870 – 1880-as évek magyar hivatalos statisztikája viszont sajnálatos módon külön nem figyelte meg a csecsemőhalandóságot, hanem a 6, illetve 4 év alattiak halálozási adatait együttesen kezelte gyermekhalandóság néven.

[72]  Külön megjegyzést érdemel az, hogy a csecsemőhalálozások grafikonja összességében az egész 20. századon keresztül többé – kevésbé egyenletes csökkenést mutat, nem észlelhetők rajta a különböző gazdasági, társadalmi és politikai fordulatok hatásai. Mindez megerősíti azt, hogy a népesedési folyamatok időbeli alakulásának van egy bizonyos autonómiája, és egyúttal azt sugallja, hogy az újonnan születő élet értékének tisztelete még az egymástól nagyon különböző ideológiájú rendszerekben is felismerhető.