Ugrás a tartalomhoz

Alkalmazott gazdaságszociológia - tananyag

Kuczi Tibor

V. Földhasználati sajátosságok, ágazati tendenciák a térségben a kilencvenes években

V. Földhasználati sajátosságok, ágazati tendenciák a térségben a kilencvenes években

A térség földpiacát a privatizációs folyamat kezdete óta kiélezett verseny jellemzi, ami végeredményben azzal magyarázható, hogy a mezőgazdasággal foglalkozók piaci pozíciójuk megszilárdításának eszközét a kezdetektől a gazdálkodás alapját jelentő föld megvásárlásában látják. Már a kárpótlásra kijelölt földalap sem fedezte a tényleges szükségleteket. A magánosítási folyamat során a vizsgált települések közül Derecskén mutatkozott a legnagyobb eltérés az igények és a rendelkezésre álló földalap között: ezen a településen a földért licitálók megközelítőleg 70 százalékának földigénye maradt kielégítetlen. Hozzátehetjük: már a ’45-ös földreform idején is kevés volt a föld Derecskén, ami akkor belső migrációt eredményezett (Szendrey–Nyakas 1980[bib_149]).

A termőföld utáni kereslet jelentősen megemelte a földvételi árakat: a kárpótlás kezdetén meghatározott (500 Ft/AK) indulóár a térségben mára közel harmincszorosára emelkedett. Az állandósult kereslet az értékesítési tranzakciókat olyan elemekkel bővítette ki, amelyeket nem csak a kereslet-kínálat elve határoz meg, hanem sajátos nem gazdasági aspektusok is áthatnak. A föld eladásakor a tulajdonosok számára az is fontos szemponttá vált, hogy kinek adják el a földet, és nemcsak az, hogy milyen áron. Az egyik derecskei termelő a következőképpen számol be a földeladás térségi gyakorlatáról: „Volt olyan tulajdonos, aki házhoz jött, direkt nekünk akarta eladni a földjét, a szövetkezeti múlttal rendelkezőknek nem adta volna oda semmi pénzért, mert ez nagyrészt bizalmi kérdés, és csak másodsorban pénzkérdés.” Ez a fajta értékesítési stratégia elsősorban azokat a helyi társadalomba ágyazódó, a földhöz, illetve a gazdálkodói életformához érzelmileg is kötődő földtulajdonosokat jellemzi, akik a privatizáció kínálta lehetőségekkel élve „nem elsősorban az anyagiak, hanem a nosztalgia miatt” ragaszkodtak a földhöz. A földeladást esetükben az teszi elkerülhetetlenné, hogy időskoruk, valamint a fejlesztésre fordítható források szűkössége miatt nem tudják biztosítani a művelés folyamatosságát, és a családjukban sincs olyan utód, akinek továbbadhatnák a gazdaságot. A reprodukciós stratégiák kimerülésekor ezek a tulajdonosok a földeladásnál az általuk jó gazdának vélt, megbízható vevőket részesítik előnyben, akiknek nyugodt szívvel adhatják át a földet és képletesen magát a mesterséget is.

A földprivatizációt követően kialakult birtokstruktúrát meglehetős szétaprózottság jellemzi, amelyet részben az idézett elő, hogy a kárpótlás idején a demokratikus döntéshozatal jegyében a földrendező bizottságok igyekeztek mindenkinek ott kimérni a földjét, ahol a kollektivizálást megelőzően elhelyezkedett, másrészt a vizsgált települések mindegyikében koncepcionális kérdés volt a birtokkoncentrálódás megakadályozása. A kis- és középparaszti hagyományokkal rendelkező Derecskén például a kárpótlás idején minden árverés alkalmával más-más területet jelöltek ki licitálásra, hogy elkerüljék az összefüggő, túlméretezett birtoktestek kialakulását.

Bár a térség hosszú távú gazdálkodói tervekkel rendelkező földhasználói kivétel nélkül földvásárlási terveket fontolgatnak, a kínálati oldalon a kilencvenes évek közepétől pangás tapasztalható. Így a térségben általánossá vált a bérletekre épülő gazdálkodás: az országos tendenciákkal összhangban, minél nagyobb az egy-egy gazdálkodó által művelt terület, annál nagyobb a földbérlet aránya (Fertő 1997[bib_128]; Hantó 1998[bib_131]). A bérletre épülő gazdálkodás kockázatait a térségi termelők hosszú távú bérleti szerződésekkel igyekeznek csökkenteni, különösen a kilencvenes évek közepétől dinamikusan fejlődő gyümölcságazatban, ahol az ültetvények időigényes termőre fordulásának okán a bérlő a beruházási biztonságot nyújtó, tartós földbérletben érdekelt.

1. kép. Nagyüzemi almaültetvény a derecskei határban

1. kép. Nagyüzemi almaültetvény a derecskei határban

Eladási szándék hiányában a földigénnyel rendelkező termelők a későbbi vásárlás, birtokegyesítés reményében a kisebb méretű parcellák bérletére is igényt tartanak. A jelentősebb földhasználók által művelt birtokok akár félszáz darabra is tagolódhatnak, a félhektáros parcellától a 40-50 hektáros területig. A kisebb méretekben gazdálkodó, tőkehiányos termelők stratégiájával összefér az elaprózott birtokméret, ahogy egyikük fogalmaz: „Igazság szerint jobb is így, hogy külön parcellákban van a föld, mert az időjárás abszolút kiszámolhatatlan: előfordul, hogy a tépei határban mindent elver a jég, de a Hajasnál ép marad a termés, ez a szétszórtság még biztonságot is jelent.” A nagyüzemi méretekben gazdálkodók informális birtokkoncentráció révén, egymás közti birtokcserével igyekeznek a szétaprózottsággal összefüggő magas művelési költségeket csökkenteni. A csere általában rövid távra szól, és csak egy meglehetősen szűk kört, a legjelentősebb földhasználókat érinti. Ahogy az egyik földcserében érdekelt szereplő fogalmaz: „A nagyobb bérlők között van egy laza szövetség, megállapodnak egymással, hogy parcellákat cserélnek, attól függően, hogy kinek hol és hogyan éri meg rámenni a földre.” Vagy ahogy egy másik, 700 hektáros gazdálkodó látja: „A szemünk előtt van az egész határ, tudjuk, melyik kié, megpróbálunk egymással egyezkedni, bérletet bérletre cserélünk.” Miután a földcsere rövid távú, és nem érinti a formális tulajdoni viszonyokat, a cserepartnerek nem jelzik az illetékes hivataloknak, sőt gyakran a bérbe adó tulajdonosnak sem. A földbérletek, valamint a birtokcserék átmenetileg megoldást jelentenek az elaprózott birtokstruktúrából, földhiányból eredő problémákra, hosszú távon hatásaik mégis kedvezőtlenek, hiszen korlátozzák a termőfölddel kapcsolatos távlatos beruházásokat.

A tulajdoni struktúra átalakulása kihatott a térség mezőgazdaságának ágazati sajátosságaira is. Miként erre korábban utaltunk, a kedvező talajminőségből fakadóan az öt település mezőgazdaságát a nagyüzemi időszakban a növénytermesztési ágazat túlsúlya jellemezte. Ez a sajátosság a privatizációt követően is fennmaradt, sőt némileg erősödött is, és újabban a differenciálódás jeleit mutatja: a korábban kulcságazatnak számító gabonatermelés felől elmozdulás történt a szántóföldi zöldség- és gyümölcstermesztés irányába.

Az öt település mezőgazdaságának tőkeerős szereplői elsősorban a földterület további növelésében és koncentrálásában látják gazdaságuk fejlesztésének lehetőségét. A térségben napjainkban csak a legjelentékenyebb szereplőnek számító Kasz-Coop cégcsoport, valamint a nagyüzemi múlttal rendelkező derecskei Petőfi Szövetkezet működtet a romló jövedelmezőségi viszonyok ellenére is rentábilis állattenyésztési ágazatot. Az állattenyésztés térségi szereplőinek számbavételekor meg kell említenünk azokat a gazdálkodókat is (az öt településen mintegy 100-150 családot), akik gazdaságuk méretét tekintve elhanyagolható szereppel bírnak, megélhetésük azonban alapvetően a kisüzemi keretek között történő állattenyésztés, nevezetesen a tehéntartás lehetőségeinek fennmaradásán múlik. A zömmel saját földön gazdálkodó, 2–5 hektáros területtel rendelkező termelők több lábon álló paraszti gazdaságokat működtetnek, mentalitásukat pedig a kollektivizálás előtti időszak termelői hagyományai hatják át. E termelői csoport esetében nem elsősorban a tőkeszegénység, az eszközhiány vagy a birtokméret a továbblépés akadálya, hanem a kockázatkerülést szem előtt tartó paraszti értékrend. Esetükben a gazdaság fenntartását, működtetését a családi munkaerő, valamint a reciprocitás elvén működő hagyományos termelői kapcsolatok (elsősorban kalákakapcsolatok) segítik, amelyekre a későbbiekben részletesen kitérünk.

2. kép. Szarvasmarhatartó kistermelő etetés közben

2. kép. Szarvasmarhatartó kistermelő etetés közben