Ugrás a tartalomhoz

Alkalmazott gazdaságszociológia - tananyag

Kuczi Tibor

„Élni és élni hagyni!”

„Élni és élni hagyni!”

A Túristvándiban működő vállalkozások [364] többsége egyéni vállalkozás, emellett négy betéti társaság és egy jogi személyiségű vállalkozás működik a településen. A vállalkozások tipikusan tulajdonosaikat tartják el, nincsenek alkalmazottak, még az sem jellemző, hogy egy vállalkozásból egy teljes család megélne, általában kiegészítő tevékenységet kell folytatni mellette.

A községben a legelső vállalkozások egyike egy 1992-ben létrejött fűrészüzem volt, amelyet öten alapítottak a téeszből kivásárolt gépekkel. Egy darabig egészen jól ment a cég, főként furnérárut, ládát gyártottak, legnagyobb felvásárlójuk az újkígyósi bútorüzem volt. „Mi dolgozni tudtunk, hiába olyan öreg gépünk volt, akkor is még négy-öt országba export szállítottunk.” A probléma az egyik tulajdonos szerint abból adódott, hogy a befektetésekhez, fejlesztésekhez nem volt elég tőkéjük, illetve „egyesekből hiányzott a hajlandóság is, hogy a vállalkozásért áldozzanak”. Az egyik tulajdonos megbetegedése után a bt. tagjai különváltak. Egy kisebb cég még működött egy darabig, tulajdonosa azonban ma már ajándékboltot üzemeltet, amelyben részben a saját maga által készített, részben megvásárolt kézműves termékeket árul. A kis ajándékbolt önmagában azonban nem tartja el a családot, mert a vállalkozás – a turizmust is sújtó – szezonalitás problémájával küzd.

5. kép. Ajándékbolt

5. kép. Ajándékbolt

A falusiak gyakran megjegyzik: furcsállják, hogy a vállalkozók többsége nem túristvándi származású. Valóban: az ajándékbolt, a turisztikai vállalkozások nagy része, a panzió és a turkáló sem túristvándi születésű, hanem beköltözött emberek kezében van. A három bolt közül szintén csak az egyik tulajdonosa helybéli. A tulajdonosok szerint megoszlik a kereslet a boltok között, ugyanis mindegyiknek megvan a saját törzsközönsége. A kis üzletek meglehetősen nehéz helyzetben vannak egy ekkora településen, ahol ráadásul az embereknek csupán 22 százalékának van állandó keresete. Ördögi kör ez: a falusiaknak nincs elegendő jövedelmük, amelyből állandó szinten kiegyensúlyozottan tudnának élni, és amelyre kínálatot lehetne alapozni, így a kis boltoknak kevés és olcsó árut kell behozniuk, ami azonban megdrágítja a termékeket. Következésképpen a kis településeken élők drágábban tudnak helyben bevásárolni, így aki teheti, inkább a közeli nagyobb és olcsóbb diszkontokban próbálja beszerezni a legszükségesebbeket. Ami a helyi boltok számára marad: a napi kisebb bevásárlások és a kevésbé mozgékony, rosszabb anyagi helyzetű vásárlók. Az eleinte jól menő turkáló tulajdonosa a forgalomcsökkenés okát a Romániából és Ukrajnából származó olcsó és nem túl jó minőségű ruhák beáramlásában látja. Ottlétünk alatt mi is tapasztaltuk, hogy sok határon túli árus fordul meg a környéken, portékáit kínálva. Túristvándiban leginkább ukrajnaiak árulnak, általában ugyanaz az árus jár egy településre, ami a bizalom szempontjából mindkét fél számára fontos. Ha az árus idegeneket lát az utcán, gyakran elbújik, mert fél a rendőrségtől és a feljelentésektől. A túristvándiak szerint mostanában egyre rizikósabb az árusítás, mert „nagyon ellenőrzik őket, amint elkezdenek árulni, már jön is a rendőrség”. A zugárusok rontják a helyi boltok forgalmát, mert olcsó portékáikat – akár a rossz minőség ellenére is – inkább megveszik a kispénzű emberek, akik számára viszont a határról áthozott termékek a megélhetésben játszanak fontos szerepet (Sallai 2002[bib_370]; Rácz 2005[bib_368]: 554).

A vállalkozók többsége fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy nem törekszik a teljes piac megszerzésére. Az egyik kocsma tulajdonosa kifejtette a „megosztott forgalom” elvét. Három kocsma van: az egyik korán bezár, és más réteget szolgál ki, mint a későn nyitó italbolt, a Hóvirág fagyizó pedig nem kifejezetten kocsmaként, hanem büféként is funkcionál, egyszerűbb ételeket – hamburgert, hot-dogot – kínálva vendégeinek, akiknek egy része a malomhoz érkezik látogatóba. A különböző nyitva tartás és vásárlói kör miatt tehát a három kocsma között megoszlik a forgalom. A vezérelv – ami úgy tűnik (egy-két kivételtől eltekintve), Túristvándi egész vállalkozói szféráját áthatja – az egyik vendégfogadós által megfogalmazott „élni és élni hagyni” elv, amelynek értelmében senki sem engedheti meg magának a piac kisajátítását, a szereplők felosztják a piacot. A vállalkozók hangsúlyozzák, hogy a faluban békés gazdasági magatartás jellemző, amely mindenkinek biztosít egy nem túl magas színvonalú, de elfogadható megélhetést.

Az „élni és élni hagyni” elv érvényesül a turisztikai vállalkozók körében is, akik szintén az összehangolt cselekvés szükségességét fogalmazták meg. A falusi vendéglátók egyéni vállalkozásként, többnyire egyéb megélhetési forrásokkal kombinálva működtetik szálláshelyüket, egyetlen vállalkozás van csupán – a panzió kategóriájába esik –, amelyik alkalmazottakat is tart, és nagyobb a látogatottsága. A szállásadókra – ahogy a legtöbb falusira – is a több lábon állás jellemző, hiszen egyelőre nem tudnak csupán vendéglátásból megélni. Általában már próbálkoztak többféle jövedelemszerző tevékenységgel, vannak, akiknek jelenleg is több vállalkozásuk vagy foglalkozásuk van. A legutóbb (2005-ben) épült Király vendégfogadó tulajdonosa jó példája a kitartó, újító típusú vállalkozónak: már az 1990-es évek eleje óta működtet egy fagyizót, majd később virágüzlettel is foglalkozott. A vállalkozások előtt is a vendéglátóiparban dolgozott, majd saját lábára állt. „Ahhoz, hogy az ember merjen vállalkozni, ki kell tudni lépni a megszokott környezetből. […] Én erre rájöttem, hogy miért keressek másoknak pénzt, ha magamnak is lehet.” Jelenleg egyedülálló háromgyerekes anyaként két vállalkozást visz egyszerre, és kifogyhatatlan az újabb tervekből és ötletekből, amelyeknek csak a tőkehiány szab határt. A kisebb vendégházak közül négy bonyolít viszonylag jelentős forgalmat, ezek közül három egy időben induló vendégfogadó a kezdetek óta összetart. A közös pályázat gondolatával a Túr-Party vendégház tulajdonosa kereste fel a másik két családot, amelyet aztán el is nyertek. „Nem gondoltuk mi addig, csak akkor tapasztaltuk, hogy tényleg érdekli ez a környék a máshol élőket, a feljebb, városban élőket, és akkor pályáztunk közösen.” Mindhárom ház két lépésben épült: először megépítették, majd bővítették és korszerűsítették.

A turizmus láthatóan előremenekülési stratégia, hiszen a nagy utat bejárt, vállalkozó szellemű, falujukhoz ragaszkodó családok többféle terület kipróbálása után úgy érzik, hosszú távon leginkább a turizmus fellendülésében reménykedhetnek.

6. kép. Fürdőzők

6. kép. Fürdőzők

Ugyan a folyamat nagyon az elején tart, hiszen a legrégebbi vendégház is csak hat-hét éve üzemel, mégis felmerül a kérdés: egy ekkora település vajon hány vendégfogadót bír el? 2006-ban ugyanis elkészült a nyolcadik, szintén pályázati pénzből épült szállás. Nem lesz-e túlkínálat? Hol van az egyensúlyi állapot, ahol – az egyik vendégfogadó szavaival élve – „mindenkinek meglesz az a vendége, amire számít”, és ahol mindenki a „játékszabályoknak megfelelően” játszik? Ezt a kényes egyensúlyt nem könnyű megtalálni, a konfliktusokat tetézheti, hogy egy ilyen kis faluban minden kitudódik. Ugyanakkor éppen a közösség mérete lehet a kulcs az egyensúlyi állapot megtalálásához, ugyanis a kisebb csoportokban a társadalmi kontroll sokkal hatásosabb, mint egy nagyobb közösségben (Olson (1987[bib_367], 2006). Ez azt jelenti, hogy a társadalmi szankciók rákényszeríthetik a vállalkozókat a kooperációra, ugyanis aki nem hajlandó a „játékszabályoknak megfelelően” működni, azt a közösség tagjai (szűkebb értelemben: a vállalkozók) kiközösíthetik. Az egyénnek mérlegelnie kell, hogy mi éri meg jobban: részesülni azokból az előnyökből, amelyeket a – például a vendégfogadók közötti – kapcsolatháló tud nyújtani, vagy egyedül működni, ami viszont nem jár alkalmazkodással és esetleges áldozatokkal. A kollektív cselekvés formálódása jól megfigyelhető a túristvándi vendégfogadók körében. Néhányan közülük már régen felismerték: ha összehangolják tevékenységüket, jobban boldogulnak. Ez persze nem ment zökkenőmentesen, itt is voltak egyéni próbálkozások, kitörési kísérletek, míg végül a három együtt induló szállásadó rájött, hogy érdemes összehangolni tevékenységüket. A három vendégfogadó más és más profilt alakított ki: míg a Túr-Party vendégház főként gyerekek, iskolai csoportok fogadására rendezkedett be, a másik kis létszámú csoportokat, jellemzően családokat tud fogadni, az Erdő-Széli Vendégház pedig úgy lett kialakítva, hogy egyszerre akár több nagycsaládot is el lehet szállásolni benne.

A vendégfogadók fokozatosan különböző szolgáltatásokat alakítottak ki, amelyeket szintén összehangoltan igyekeznek működtetni. A kenyérlángossütést például már majdnem az összes vendégház kínálja a látogatóknak, de hogy senkinek se „maradjon a nyakán”, megosztják a sütési napokat.

7. kép. Kenyérlángossütés

7. kép. Kenyérlángossütés

Az egyik tulajdonos nevetve mesélte, hogy a vendégek csodálkoznak is, amikor átküldik őket a „konkurenciához”. A tulajdonosok közül az egyiknek csónakjai, a másiknak kenui, a harmadiknak biciklijei vannak, amelyeket a megállapodás szerint egymás vendégei számára is rendelkezésre bocsátanak. A vállalkozó szellemű vendégfogadók több fejlesztési elképzelésen is gondolkodnak, ami biztosíthatná az állandó vendégforgalmat, és bíznak abban, hogy a konkurencia növekedésével arányosan nő majd a falu látogatottsága is. Az elsők között induló vendégfogadó családok egyike már nemcsak saját vállalkozásuk fejlesztésén gondolkodik, hanem Túristvándi és az egész térség megismertetésén, piacra való bevezetésén. Ők különböző vásárokra, versenyekre, kiállításokra stb. járnak, ahol a települést képviselik: „Visszük azért hírét-nevét, az országban sok helyen megfordultunk. És ezekről a helyekről ismerik meg, hogy egyáltalán van itt a környéken ilyesmi.” Az említett család a Főtér című műsorban is szerepelt, a szatmári forgatáson vendégül látta, kalauzolta és kenuztatta a stábot. Úgy gondolják, hogy így az egész térség hírét öregbítik: „Ez a falu becsülete.”

A három vendéglátó összefogásán kívül léteznek másfajta együttműködések is: az egyik vendégfogadó például a kemencében sült lángossal együtt az egyik falubeli asszony által főzött lekvárt is értékesíti. Ez eleinte szívességként indult, majd kiderült, hogy az üzlettel mindkét fél jól jár, így ugyanis a lángos is és a lekvár is jobban fogy. A falusi vendéglátók nemcsak egymás közötti hálózatot, hanem más szívességi és cserekapcsolatokat is működtetnek. Ezek a cserekapcsolatok általában addig élnek, amíg mindkét fél viszonozza a szívességeket, és nem alakulnak ki aránytalanságok. Léteznek a teljesítésnek íratlan, ám pontos szabályai. Az egyensúlyra törekvés mellett azonban kiemelnék egy fontos szempontot, miszerint a háztartások a reciprocitás (kölcsönösség) során sosem érik el a tökéletes egyensúly állapotát (Sík 1988[bib_371]: 11). Ennek a csereformának a lényege ugyanis a hosszú időn keresztül tartó lekötelezés, a szívességek és cserék hosszú távú használata és kalkulálhatósága (Sahlins 1965, id. Sík 1988[bib_371]: 12). A tökéletes egyensúlyt a segítség és szívességek azonnali visszafizetése (segítése) jelentené, ami azonban általában nem történik (és nem is történhet) meg, ugyanis a tartós lekötelezettség a „reciprocitásnak igen lényeges funkcionális eleme” (Foster 1967, id. Sík 1988[bib_371]: 23). Az egyik vendégfogadó tulajdonosa így fogalmazott: „Jó, hogy látja az ember, hogy van, aki segítsen. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindig van segítségem. Most úgy mondom ezt, hogy segítség, hogy én próbálom viszonozni. Próbálom mással viszonozni. Ha most valaki eljön gallyat vágni nekem, akkor, ha most nincs pénze, akkor adok neki, ha sütünk kenyeret vagy lángost, adok neki, ha olyasmit főzünk, hogy marad, akkor viszünk a családnak. […] Persze megfizeti az ember, de nem annyit, mint ha eljönne valaki, és azt mondaná, ötezer. Ezt is meg kell fizetnem, meg hát ez is idő. Elég sokan jönnek nekem segíteni, hála istennek. Segítenek, mert én is viszonzom.” Ezek a viszonyok néha állandó patrónus-kliens kapcsolattá válnak, a szegényebb munkanélküli családok számára is jól jön, ha különböző munkák (favágás, fűnyírás stb.) fejében számíthatnak valakire, akihez segítségért fordulhatnak. Jellemző módon a különböző segítségeket pontosan számon tartják, és nem azonnal, hanem gyakran később, nem feltétlenül pénzben, hanem esetleg más áruban vagy szolgáltatásban térítik vissza a cserekapcsolatban részt vevők.

A vállalkozók tehát amellett, hogy ők a település legnagyobb adófizetői, többnyire alkalomszerűen különböző munkákkal látják el a szegényebb családokat. A közügyekben való részvétel is jellemző rájuk, többségük képviselő-testületi tag, és ők azok, akiket az önkormányzat a különböző programok alkalmával mozgósítani tud. „Mindig benne vagyunk nyakig mindenbe”– mondja az egyik kocsmatulajdonos. Legyen szó rendezvényről vagy gyűjtésről valamilyen célra, ez az a szűk réteg, amelynek tagjai segíteni tudnak nemcsak anyagi, hanem egyéb módokon is.



[364]  2004-ben összesen 21 vállalkozást regisztráltak a faluban, ebből 16 egyéni vállalkozás. (Forrás: önkormányzati statisztika.)