Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

Max Weber: Hatalommegoszlás a közösségen belül: osztályok, rendek, pártok

Max Weber: Hatalommegoszlás a közösségen belül: osztályok, rendek, pártok[76]

Minden (nemcsak az "állami") jogrend a felépítésén keresztül közvetlenül hatást gyakorol arra, hogy miként oszlik meg a hatalom – a gazdasági hatalom és minden másfajta hatalom is – az adott közösségen belül. "Hatalmon" itt egészen általánosan azt értjük, hogy egy vagy több embernek megvan rá az esélye, hogy egy közösségi cselekvés végrehajtása során a saját akaratát akár a többi résztvevő ellenállásával szemben is érvényesítse. A "gazdasági eredetű" hatalom természetesen nem azonos a "hatalommal" általában. Ellenkezőleg: nagyon gyakran a gazdasági hatalom a más okokból fennálló hatalom következtében jön létre. De hatalomra nem is csak gazdasági célokból (meggazdagodás céljából) szoktak törekedni. Az is előfordul, hogy a hatalmat – a gazdasági hatalmat is – "önmagáért" értékelik, és a megszerzésére irányuló törekvésben nagyon gyakran szerepet játszik az a társadalmi "megbecsülés", amely vele jár. De a hatalommal nem mindig jár társadalmi megbecsülés. A tipikus amerikai boss, valamint a tipikus nagybani spekuláns tudatosan lemond róla, az pedig teljesen általános, hogy éppen a gazdasági hatalmat – különösen a "pusztán" gazdasági, főképpen a "csupasz" pénzhez kapcsolódó hatalmat – egyáltalán nem tekintik a társadalmi "megbecsülés" alapjának. Másfelől nemcsak a hatalom az alapja a társadalmi megbecsülésnek. A fordítottja is előfordul: társadalmi megbecsülésen (presztízsen) is alapulhat – és nagyon gyakran alapult is – hatalom, még gazdasági jellegű hatalom is. A jogrend hatalmat és megbecsülést egyaránt biztosíthat. A megbecsülésnek azonban – legalábbis rendszerint – nem a jogrend az elsődleges forrása. A jogrend itt is csak járulékos tényező, amely növeli a megbecsülés esélyét, de nem mindig szavatolja a birtoklását. Azt a módot, ahogy egy közösségben a társadalmi "megbecsülés" megoszlik a résztvevők tipikus csoportjai között, "társadalmi rendnek" nevezzük. A "jogrendhez" ez természetesen úgy viszonyul, ahogy a gazdasági rend. Nem azonos vele, hiszen a gazdasági rend a mi felfogásunkban csupán az a mód, ahogyan elosztják és felhasználják a gazdasági javakat és szolgáltatásokat. De a gazdasági rend természetesen nagymértékben meghatározza a társadalmi rendet, és az utóbbi azután megint visszahat a gazdasági rendre.

Valamely közösségen belül a hatalommegosztás megjelenési formái mármost az "osztályok", a "rendek" és a "pártok".

Az "osztályok" nem közösségek a szó itt használt értelmében, hanem csupán a közösségi cselekvés lehetséges (és gyakori) alapját jelentik. Ott fogunk "osztályról" beszélni, ahol 1. nagyszámú ember megélhetési esélyei valamilyen sajátos ok következtében egyformán alakulnak, ameddig 2. ez az okozó tényező pusztán javak birtoklásához és haszonszerzéshez fűződő gazdasági érdek, mégpedig 3. piaci (áru- vagy munkaerő-piaci) feltételek között ("osztályhelyzet"). A legelemibb gazdasági tény, hogy már önmagában az is sajátos megélhetési esélyeket teremt, ahogyan az egymással a piacon csere céljából találkozó és versengő sokaságon belül a dologi javak birtoklása fölötti rendelkezés megoszlik. A birtokkal nem rendelkezők a határhaszon-törvény értelmében nem tudnak beszállni a nagyra értékelt javakért folyó versenybe, ahol mindig a vagyonosok vannak kedvező helyzetben, és így e javak megszerzése ténylegesen az ő monopóliumukká válik. Monopóliummá válik az az esély, hogy valaki csere útján nyereségre tehet szert, mégpedig – egyébként hasonló feltételek mellett – mindig azok monopóliumává, akik el vannak látva javakkal, és így nincsenek feltétlenül ráutalva a cserére. Ettől nő az erejük, és az árharcban – legalábbis általában – sokkal erősebbek, mint a vagyontalanok, akik nem tudnak mást felkínálni, csak a munkájukat: vagy abban a formában, hogy természetben elvégeznek bizonyos szolgálatokat, vagy abban a formában, hogy a saját munkájukkal előállított terméket kínálják cserére, és mindenképpen túl kell adniuk rajta, ha egyáltalán életben akarnak maradni. Monopóliummá válik az a lehetőség, hogy a birtok a "vagyonként" használható dolgok köréből átkerüljön a "tőkeként" értékesíthető dolgok körébe, vagyis a birtokkal rendelkezők monopóliumává válik a vállalkozói funkció, és csak nekik nyílik esélyük arra, hogy közvetlenül vagy közvetve részesedjenek a tőke nyereségéből. Mindez azon a körön belül igaz, ahol tisztán érvényesülnek a piaci feltételek. Az osztályhelyzet szempontjából ennélfogva mindig az az alapvető kérdés, hogy valakinek "van", illetve "nincs birtoka", függetlenül attól, hogy ennek az árharc vagy a konkurenciaharc során van-e hatása. Ezeken a kategóriákon belül azonban további különbségek vannak az osztályhelyzetekben attól függően, hogy milyen jellegű a haszonszerzés céljából értékesíthető birtok az egyik oldalon, és milyen jellegűek a piacon felkínálható szolgálatok a másik oldalon. A lakóépületek, műhelyek, raktárak vagy bolthelyiségek birtoklása, a mezőgazdaságilag hasznosítható földbirtok és ezen belül a kis vagy nagy birtok – ez mennyiségi különbség, de adott esetben minőségi következményekkel járhat –, a bányák, szarvasmarhák, emberek (rabszolgák) birtoklása, a különféle ingóságok vagy bármilyen haszonszerzésre szolgáló eszköz fölötti rendelkezés, mindenekelőtt pénz vagy különleges, bármikor könnyen pénzre váltható tárgyak, a saját vagy idegen munkával előállított és fogyasztásra eltérő fokon alkalmas termékek fölötti rendelkezés, illetve bármilyen, a kereskedelmi forgalomban működőképes monopóliumok fölötti rendelkezés – ezek mind ugyanúgy különbséget jelentenek a birtokkal rendelkezők osztályhelyzetében, mint az, hogy milyen "értelmet" tulajdoníthatnak és tulajdonítanak birtokuk – mindenekelőtt pénzt érő birtokuk – értékesítésének, és más-más értelmet tulajdoníthatnak neki attól függően, hogy például a járadékosok osztályához vagy a vállalkozók osztályához tartoznak-e. Ugyanilyen éles különbségek vannak azok között is, akiknek nincs birtoka, és munkájukat vagy szolgálataikat kínálják fel cserére: köztük a felkínált munkák és szolgálatok jellege szerint, valamint a szerint alakulnak ki különbségek, hogy folyamatos kapcsolatban állnak-e egy átvevővel, vagy esetenként értékesítik a szolgálataikat. Az osztályfogalom szempontjából azonban mindig közös vonás az, hogy milyen esélye van valakinek a piacon: ez az esély az, ami közös feltétele az egyének sorsának. Ebben az értelemben az "osztályhelyzet" végső soron "piaci helyzet". Az még nem hoz létre igazi "osztályt" – csupán az első lépcsőt jelenti az osztály kialakulásához vezető úton –, hogy az állattenyésztő népeknél a pőre birtoklás pusztán mint olyan hatására a birtokkal nem rendelkezők rabszolgaként vagy jobbágyként a jószág birtokosának hatalmába kerülnek. Kétségtelenül itt jelenik meg azonban első ízben – a jószágok kölcsönzésére vonatkozó szabályokban és az állattenyésztő közösségek adósjogának csupasz szigorában – a puszta "birtoklás" valami olyasmiként, ami meghatározó az egyének sorsára nézve, és ez éles ellentétben áll azzal, amit a földműves munkán alapuló közösségekben látunk. Az adós és a hitelező közti viszony első ízben a városokban vált az "osztályhelyzet" alapjává: ott, ahol kialakult valamiféle "hitelpiac" – legalább abban a kezdetleges formában, hogy pénzszűke esetén emelkedtek a kamatlábak –, és ahol a kölcsönzés ténylegesen a plutokrácia monopóliuma lett. Ezzel kezdődnek az "osztályharcok". Egy olyan sokaság viszont, amelyben az emberek sorsát nem az határozza meg, hogy milyen esélyük van arra, hogy a javakat vagy a munkájukat a piacon maguk értékesítsék – ilyenek például a rabszolgák –, terminológiánk értelmében nem "osztály" (hanem "rend").

E terminológia szerint az "osztályt" egyértelműen gazdasági érdekek – éspedig a "piac" létezéséhez kötődő érdekek – teremtik meg. Az "osztályérdek" fogalma azonban mégis többértelmű, és – amennyiben nem azt értjük rajta, hogy az érintettek bizonyos "átlagának" az osztályhelyzetéből bizonyos valószínűséggel milyen irányú érdekek következnek ténylegesen – még csak nem is egyértelműen empirikus fogalom. Az érdekek ugyanis, amelyeket egy-egy munkás valószínűleg követni fog, akkor is fölöttébb különböző irányúak lehetnek – például attól függően, hogy a szóban forgó szolgálat szempontjából az ő képességét kiválónak, átlagosnak vagy rossznak minősítették-e –, ha azonos az osztályhelyzet, és egyébként is azonosak a körülmények. Ugyancsak különböző irányúak lehetnek az érdekek attól függően, hogy az "osztályhelyzetből" kialakult-e olyan közösségi cselekvés, amelybe az azonos osztályhelyzetűek többé-kevésbé nagy része bekapcsolódik, vagy egyenest valamilyen társulás (például "szakszervezet") alakult ki, amelytől az egyén bizonyos eredményeket várhat, vagy nem alakultak ki ilyenek. Az, hogy a közös osztályhelyzetből valamilyen társulás vagy akárcsak közösségi cselekvés alakul ki, egyáltalán nem általános jelenség. Inkább az az általános, hogy a közös osztályhelyzet hatására csupán valamilyen lényegében azonos fajta reagálás, vagyis (az általunk választott terminológia szerint) "tömegcselekvés" jön létre, vagy még ez sem következik be. Gyakori továbbá az is, hogy csak valamilyen határozatlan körvonalú közösségi cselekvés alakul ki, mint mondjuk a munkások "zúgolódása", amely a korai keleti etikában azt jelentette, hogy erkölcsileg helytelenítik az őket dolgoztató úr magatartását. Ennek feltehetőleg ugyanaz volt a gyakorlati jelentősége, mint annak az éppen a legutóbbi idők ipari fejlődésében megint egyre inkább tipikus jelenségnek, hogy a munkásság hallgatólagos egyetértéssel "lassítja" a munka ütemét (szándékosan csökkenti a teljesítményt). Az, hogy az egy osztályhoz tartozók "tömegcselekvése" mennyiben válik "közösségi cselekvéssé", és adott esetben "társulássá", az általános – és különösen az intellektuális jellegű – kulturális feltételeknek, valamint annak függvénye, hogy mennyire élesek a kialakult ellentétek, főképpen pedig attól függ, hogy mennyire átlátható az "osztályhelyzet" okai és következményei között fennálló összefüggés. A tapasztalatok egyöntetűen azt mutatják, hogy bármilyen erős legyen is a megélhetési esélyek differenciálódása, ez önmagában soha nem vezet "osztálycselekvéshez" (az egy osztályhoz tartozók közösségi cselekvéséhez). Ehhez még az is kell, hogy világosan felismerhető legyen, milyen feltételekhez kötött és milyen hatásokat eredményez az osztályhelyzet. Csak ekkor lehetséges ugyanis, hogy a megélhetési esélyekben mutatkozó éles ellentéteket ne úgy érzékeljék, mint valami adottságot, amit mindenképpen el kell fogadni, hanem úgy fogják föl, mint ami vagy 1. a birtok adott elosztásából, vagy 2. a konkrét gazdasági rend szerkezetéből következik, s ne csak időszakosan és irracionális cselekedetekkel tiltakozzanak ellene, hanem racionális társulás létrehozásával reagáljanak. Az első kategória alá sorolható sajátosan pőre és átlátható "osztályhelyzetek" az ókori és középkori városi centrumokban fordultak elő, mégpedig főképpen olyankor, amikor nagy vagyonok halmozódtak föl azoknál, akik az illető helyen előállított ipari termékek vagy élelmiszerek kereskedelmét ténylegesen monopolizálták. Megtalálható volt ez továbbá a legkülönbözőbb korokban a mezőgazdaságban is, abban az esetben, ha a földet növekvő mértékben próbálták haszonszerzés céljából kiaknázni. Arra, ami a második kategória alá tartozik, a modern "proletariátus" osztályhelyzete a legfontosabb történeti példa.

Minden osztály a megtestesítője lehet tehát valamilyen "osztálycselekvésnek" – amelynek számtalan formája lehetséges –, de nem kell feltétlenül annak lennie, és maga az osztály sem mindig közösség: aki fogalmilag egyenértékűnek tekinti a közösségekkel, az könnyen melléfoghat. Az igaz, hogy az egyforma osztályhelyzetben lévő emberek a világosan érzékelhető szituációkra – mint amilyen a gazdasági helyzetük – rendszerint olyan tömegcselekvéssel reagálnak, amely a nagy átlag érdekeinek a leginkább megfelel, de ez a körülmény egyáltalán nem jogosít fel az "osztály" és az "osztályérdek" fogalmának áltudományos használatára, amely ma sokfelé elterjedt, és amely klasszikus módon jut kifejezésre egy tehetséges írónak abban a megállapításában, hogy az egyén tévedhet ugyan az érdekeit illetően, az "osztály" azonban "tévedhetetlen", ha az érdekeiről van szó.

Az osztályok tehát önmagukban nem "alkotnak" közösségeket, mégis úgy fest, hogy osztályhelyzetek csakis a közösséggé válás talaján jönnek létre. Csupán arról van szó, hogy az a közösségi cselekvés, amely osztályhelyzeteket hoz létre, nem az azonos osztályhoz tartozóknak a cselekvése, hanem olyan cselekvés, amely különböző osztályokhoz tartozók között megy végbe. A munkás és a vállalkozó osztályhelyzetét közvetlenül meghatározó közösségi cselekvés például a munkaerőpiac, az árupiac és a kapitalista üzem. A kapitalista üzem létezése viszont a maga részéről megintcsak egy nagyon különleges fajta közösségi cselekvés meglétét feltételezi: olyan közösségi cselekvését, amely a javak birtoklását pusztán mint olyat védi, különösen pedig azt védelmezi, hogy az egyén elvileg szabadon rendelkezhessen a termelő eszközök fölött. Vagyis a kapitalista üzem létezésnek az a feltétele, hogy létezzen "jogrend", mégpedig sajátos fajta jogrend. Mivel mindenféle osztályhelyzet elsősorban a pőre birtoklásból mint olyanból eredő hatalmon alapul, hatása akkor érvényesül a legtisztábban, ha a kölcsönös kapcsolatok összes többi meghatározó tényezője csaknem teljesen jelentéktelenné válik. Ekkor ugyanis a birtoklásból fakadó hatalmat a piacon csaknem korlátlanul érvényre lehet juttatni. A kendőzetlen piaci elv következetes érvényülését akadályozó tényezők közé tartoznak mármost a "rendek", melyek ebben az összefüggésben először csak ilyen szempontból érdekesek a számunkra. Mielőtt röviden szemügyre vesszük őket, annyit még meg kell jegyeznünk, hogy az (itt használt értelemben vett) "osztályok" közti ellentétek közelebbi fajtáiról általánosságban nem sokat tudunk mondani. Azt a nagy átalakulást, amely a múltban kezdődött, és még jelenleg is tart, nagyjából – némi pontatlanságot is bekalkulálva – úgy lehet összefoglalni, hogy fokozatosan más lett az osztályhelyzetre hatást gyakorló harc terepe: a fogyasztási hitelekért folyó harc először átkerült az árupiacra, ahol konkurenciaharc lett belőle, azután pedig a munkaerőpiac lett a terepe, ahol árharccá alakult át. Az ókori "osztályharcokban" – amennyiben azok valóban "osztályharcok", és nem inkább rendi harcok voltak – mindenekelőtt olyan eladósodott parasztok (és rajtuk kívül persze még kézművesek) harcoltak a városokban lakó hitelezők ellen, akiket adósrabszolgaság fenyegetett. Az adósrabszolgaság ugyanis az állattenyésztő népeknél, és még inkább a kereskedelmet – kivált a tengeri kereskedelmet – folytató városokban megszokott következménye volt a vagyoni különbségek kialakulásának. Az adósi kötelem mint olyan egészen Catilina koráig osztálycselekvést váltott ki. Ehhez társult – azzal párhuzamosan, hogy a városi ellátást egyre inkább a kívülről szállított gabona biztosította – az élelmiszerekért, elsősorban a kenyérellátásért és az alacsony kenyérárakért vívott harc, amely az ókorban és a középkorban végig folyt, és a birtokkal nem rendelkezőket egy csoportba tömörítette azokkal szemben, akiknek valóban érdeke fűződött a kenyér árának drágításához, vagy akikről úgy vélték, hogy érdekük fűződik hozzá. Ez a harc azután általában minden olyan árura kiterjedt, amely az életvitel vagy akár a kézművesmunka és a termelés szempontjából lényeges volt. Bérharcokról az ókorban és a középkorban alig beszélhetünk: ilyesmi egészen az újkorig csak elszórtan alakult ki, és csak lassan vált hevesebbé. A bérharcokat nemcsak a rabszolgafelkelések, hanem az árupiacon folyó harcok is háttérbe szorították.

Monopóliumok, elővétel, felvásárlás, a piacra szánt áruk visszatartása a végett, hogy így felhajtsák az árakat – ezek ellen tiltakoztak az ókorban és a középkorban azok, akik nem rendelkeztek birtokkal. Ma viszont a munkabér alakulása a központi kérdés. Az átmenetet azok a harcok jelentik, amelyek a piachoz jutásért és a termékek árának kialakításáért folytak a bedolgozató vállalkozók és a háziipari munkát végző kézművesek között az újkorba való átmenet idején. Egészen általános jelenség – amelyet ezért itt is említeni kell –, hogy a piaci helyzettől függő osztályellentétek azok között szoktak a legélesebbek lenni, akik az árharcban valóban közvetlenül mint ellenfelek érintettek. Nem a járadékosra, részvényesre, bankárra haragszik a munkás – noha az ő kasszájukba részint több nyereség, részint "kevesebb munkával szerzett" nyereség folyik be, mint a gyáros vagy az üzemigazgató kasszájába –, hanem szinte kizárólag az utóbbiak ellen fordul a haragja, mivel ők közvetlen ellenfelei az árharcban. Ennek az egyszerű tényállásnak nagyon sokszor döntő befolyása volt arra, hogy az osztályhelyzet milyen szerepet játszott a politikai pártok kialakulásában. Lehetővé tette például a patriarchális szocializmus különböző válfajait, valamint a fenyegetett rendi rétegek – korábban legalábbis – gyakori kísérleteit arra, hogy szövetkezzenek a proletariátussal a "burzsoázia" ellen.

A rend – ellentétben az osztállyal – rendszerint közösség, még akkor is, ha gyakran formátlan közösség. Szemben a tisztán gazdaságilag meghatározott "osztályhelyzettel", "rendi helyzetnek" fogjuk nevezni az emberi életsors minden olyan tipikus összetevőjét, amelyet az határoz meg, hogy milyen sajátos – pozitív vagy negatív – társadalmi megítélés alá esik a sok ember valamilyen közös tulajdonságához kapcsolódó "becsület". A becsület kapcsolódhat az osztályhelyzethez is: az osztályok közti különbségek nagyon sokféleképpen összekapcsolódnak a rendi különbségekkel, és mint korábban megjegyeztük, a birtoklás mint olyan hosszú távon rendszerint – ha nem is mindig, de rendkívül gyakran – rendi érvényességre tesz szert. Az egész világon mindenütt azt látjuk, hogy az önállóan gazdálkodó szomszédsági szervezetekben nagyon gyakran egyszerűen a leggazdagabb ember a "főnök", amiből sokszor pusztán az az előny származik, hogy nagyobb a becsülete. Az úgynevezett tiszta – vagyis az egyéneket rendi szempontból egyáltalán nem osztályozó, és nekik rendi kiváltságokat nem juttató –, modern "demokráciában" előfordul például, hogy csak azok táncolnak egymással, akiknek családja nagyjából egyforma adózási osztályba tartozik (ezt mesélik például egyes svájci kisvárosokról). A rendi becsületnek azonban nem kell feltétlenül valamilyen "osztályhelyzethez" kapcsolódnia, s inkább az szokott előfordulni, hogy élesen szembenáll a pőre birtoklásra mint olyanra támasztott igényekkel. Ugyanahhoz a rendhez birtokosok és birtokkal nem rendelkezők is tartozhatnak, és gyakran tartoznak is, aminek akkor is erősen érezhetők a következményei, ha hosszú távon nagyon kétes lehet ez az "egyenlő" társadalmi megítélés. Az amerikai "gentleman" rendi egyenlősége például abban jut kifejezésre, hogy eltekintve az "üzemben" uralkodó, tisztán szakmai eredetű alárendeltségtől, szigorúan tilosnak számít – legalábbis ott, ahol még a régi hagyomány van érvényben –, hogy akár a leggazdagabb "főnök" megengedje magának, mondjuk esténként a klubban, biliárdozás közben vagy a kártyaasztalnál, hogy valamilyen értelemben ne teljesen egyenrangúként kezelje a "segédjét", és éreztesse vele azt a "rangbeli" különbséget jelző, leereszkedő "jóakaratot", amelyet a német főnök soha nem képes száműzni az érzéseiből és a viselkedéséből. Ez volt az egyik legfontosabb oka annak, hogy Amerikában a német klubrendszer soha nem rendelkezett olyan vonzerővel, mint az amerikai.

A rendi becsület tartalma mindenekelőtt abban szokott kifejezésre jutni, hogy mindenkitől, aki a rend körébe akar tartozni, megkövetelik, hogy sajátos fajta életvitele legyen. Ezzel függ össze az is, hogy a nem gazdasági, illetve másfajta üzleti vagy "dologi" célokat szolgáló érintkezést, vagyis a "társasági" érintkezést – főleg a normálisnak számító konnubiumot sorolják ide – a rendhez tartozók körére kell korlátozni, aminek akár teljes endogám bezárkózás lehet a következménye. Amint már nem pusztán arról van szó, hogy bizonyos egyének társadalmilag irreleváns módon utánoznak valamilyen idegen életvitelt, hanem ilyen jellegű, egyetértésen alapuló közösségi cselekvéssel találkozunk, megindul a rendek kialakulása. Jellegzetesen ez megy végbe az Egyesült Államokban, ahol az öröklött demokráciából a konvencionális életvitel talaján manapság bontakozik ki a "rendi" tagolódás. Például az történik, hogy csak egy bizonyos utca ("the Street") lakóját tekintik a "society" tagjának, csak vele lehet társaságilag érintkezni, csak őt lehet látogatni, illetve meghívni. Mindenekelőtt azonban az a jellemző, hogy a society tagjai, köztük a férfiak is, olyan szigorúan alávetik magukat a mindenkori uralkodó divatnak, ami nálunk ismeretlen. Ez náluk annak a jele, hogy az illető igényt tart rá, hogy gentlemannek tekintsék. Ennek következtében – legalábbis prima facie – a divat követésén múlik, hogy csakugyan annak tekintik-e. Ez legalább olyan fontos ahhoz, hogy esélye legyen például állást szerezni, "jó" üzletekbe betársulni, mindenekelőtt pedig "tekintélyes" családokkal érintkezni, és onnan nősülni, mint nálunk a "párbajképesség". Egyéb tekintetben néhány régen letelepedett (és ennek megfelelően természetesen jómódú) család (azok, akiket úgy neveznek, hogy "F.F.V." = "first families of Virginia"), illetve Pocahontasnak, az "indián hercegnőnek", vagy a zarándok atyáknak valódi vagy állítólagos leszármazottai, knickerbockerek, azaz egy különösen zárt szekta tagjai és mindenféle – a többiektől bármely jegyében elütő – körökhöz tartozók azok, akik úgyszólván bitorolják a "rendi" becsületet. Ebben az esetben merőben konvencionális tagolódásról beszélhetünk, amely lényegében (mint eredetét tekintve csaknem minden rendi "becsület") bitorláson alapul. Innen azonban könnyű eljutni a (pozitív és negatív) jogi privilégiumokhoz, és mindenütt be is járják ezt az utat, mihelyt a társadalmi rend meghatározott tagolódása csakugyan "gyökeret vert", és a gazdasági hatalom megosztásának stabilizálódásával maga is megszilárdul. Ahol a végső konzekvenciákat is levonják, ott a rend zárt "kaszttá" alakul. Ez annyit jelent, hogy a rendi elkülönülésnek a konvencionális és jogi biztosítékon kívül rituális biztosítéka is van abban a formában, hogy a "magasabb" kaszthoz tartozó számára rituálisan tisztátalannak számít mindenféle testi érintkezés egy "alacsonyabbrendűnek" tekintett kaszt tagjával. Vallási szempontból ez olyan szégyenfolt, amelyért bűnhődni kell. Az elkülönülést az is szavatolta, hogy az elkülönült kasztok részben külön kultuszt is létrehoztak, és külön isteneket alkottak maguknak.

A rendi tagolódás természetesen általában csak ott vezet ilyen szélsőséges következményekhez, ahol "etnikainak" tekintett különbségeken alapul. A "kaszt" éppen a vérrokonságba vetett hiten alapuló, kifelé elzárkózó – a kívülállókkal nem házasodó és nem érintkező – "etnikai" közösségek egymással való "társulásának" szokásos formája. Erre a "pária"-népek nyújtanak példát: ez a jelenség az egész világon elterjedt, és alkalmilag már szóltunk róla. Ezeknek a közösségeknek sajátos – kézműves vagy másfajta – foglalkozási hagyományai vannak, tagjaik etnikailag közös eredetűnek hiszik magukat, és ápolják ezt a hitet, s ha netán "szétszóratásban" élnek, szigorúan elzárkóznak minden olyan személyes érintkezéstől, amely nem elkerülhetetlen. Beékelődnek más politikai közösségek[be], s bár jogi szempontból kétes a helyzetük, de megtűrik őket – sőt, gyakran kiváltságokat is kapnak –, mivel gazdaságilag nélkülözhetetlenek: a zsidók helyzete jelenti a legjobb történeti példát erre. A szélsőségesen túlhajtott, "kaszttá" merevült "rendi" és a pusztán "etnikai" jellegű elkülönülés struktúrája abban különbözik, hogy az előbbiben társadalmilag vertikálisan egymás fölé rendelődnek az utóbbiban horizontálisan kötetlenül egymás mellett élő etnikumok. Szabatos formában ezt úgy lehet kifejezni, hogy ilyenkor valamilyen átfogó társulás politikai jellegű közösségi cselekvésben fogja össze az etnikailag elkülönült közösségeket. Hatását tekintve pedig éppen abban különbözik a kétfajta elkülönülés, hogy [míg] az etnikumok egymás mellett élése – amelyből a kölcsönös ellenszenv és megvetés fakad – minden etnikai közösség számára lehetővé teszi, hogy a saját becsületét tartsa a legtöbbre, [addig] a kaszttagolódás olyan társadalmi hierarchiát teremt, melyben a kiváltságos kasztoknak és rendeknek elismerten "nagyobb" a "becsülete", mert itt a különböző etnikumok különböző "funkciókat" kapnak a politikai társuláson belül (harcosok, papok, és a – háború és az építkezések miatt – politikai szempontból fontos kézművesek). Még a legmegvetettebb párianépek (például a zsidók) is őrizni és valahogyan ápolni szokták azt, ami az etnikai és rendi közösségeket egyformán jellemzi: a saját különleges "becsületükbe" vetett hitet. Csak éppen a hátrányosan megkülönböztetett "rendeknél" a "méltóságérzés" – a társadalmi becsületnek és azoknak a konvencionális igényeknek a szubjektív lecsapódása, amelyeket a kiváltságos "rendek" támasztanak tagjaiknak életvitelével szemben – a szokásostól eltérő, sajátságos jelleget ölt. A kiváltságos rendek méltóságérzése természetszerűleg a saját – önmagukon nem túlmutató – "létükhöz", a saját "szépségükhöz és rátermettségükhöz" (καλo-καγαθια) kapcsolódik. Az ő birodalmuk "evilági", a jelennek él, és a nagyszerű múltból merít erőt. A hátrányosan megkülönböztetett rétegek méltóságérzése viszont természetszerűleg [csakis] a jelenen túli, evilági vagy túlvilági jövőhöz kapcsolódhat, más szavakkal, az a hit élteti, hogy a gondviseléstől kapott "küldetést" kell teljesítenie, és hogy mint "kiválasztott népnek" különleges becsülete van Isten előtt. Ők tehát vagy abból merítik erejüket, hogy a túlvilágon "az utolsókból lesznek az elsők", vagy abból, hogy el fog jönni egy evilági üdvözítő, és felmutatja a világnak a lenézett párianép (a zsidók) vagy páriasorban élő rend rejtve őrzött becsületét. Ez az egyszerű tényállás – melynek jelentőségéről már más összefüggésben is szó esett[77] – a forrása a pária sorban élő rendek sajátos vallásosságának, nem pedig a "ressentiment", melyet Nietzsche oly erősen hangsúlyoz sokak által csodált alkotásában (a "Genealogie der Moral"-ban). A Nietzsche által adott jellemzés egyébként – mint láttuk – csak bizonyos határok között illik rá a párianépek körében ápolt sajátos vallásosságra, Nietzsche egyik fő példájára (a buddhizmusra) pedig egyáltalán nem illik rá. Egyébként az eredetét tekintve az etnikumból kialakuló rendi tagolódás egyáltalán nem általános jelenség. Éppen ellenkezőleg. És mivel az "etnikai" együvétartozás szubjektív érzése korántsem mindig objektív "faji különbségeken" alapul, joggal mondhatjuk, hogy kivétel nélkül mindig csak a konkrét eset ismeretében dönthető el az a kérdés, hogy a rendi tagolódás végső soron faji jellegű alapokra vezethető-e vissza. Nagyon sokszor éppenhogy a "rend" az az eszköz – mivel nagymértékben exkluzív, és az alkalmasnak minősülő személyek (a lovagi rend esetében: katonáskodásra testileg és lelkileg alkalmas személyek) kiválasztásán alapul –, amelynek segítségével egy tiszta antropológiai típus kitenyészthető. Az alkalmas személyek kiválasztása azonban távolról sem az egyetlen vagy a leggyakoribb útja a rendek kialakulásának: a politikai hovatartozás vagy [az] osztályhelyzet a kezdetektől fogva legalább ugyanilyen gyakran volt meghatározó tényező, ma pedig túlnyomórészt ezek [határozzák meg] a rendek kialakulását. A "rendhez méltó" életvitel lehetőségének ugyanis természetesen gazdasági feltételei is szoktak lenni.

A rendi tagolódás gyakorlatilag mindenütt együttjár az eszmei és anyagi javak vagy esélyek általunk tipikusnak tekintett monopóliumával. A mindig távolságtartáson és exkluzivitáson nyugvó, sajátos rendi becsület, valamint a belőle fakadó előnyök mellé mindenféle materiális monopólium is felsorakozhat. A becsületből olyan előnyök adódnak, mint az előjog bizonyos viseletre vagy bizonyos fajta, másoknak tabuval tiltott ételek fogyasztására, továbbá előjog a fegyverviselésre – ennek fölöttébb jól érzékelhető következményei vannak –, és bizonyos művészetek nem hivatásos, inkább dilettáns jellegű művelésére (játékra bizonyos hangszereken stb.). Természetesen éppen a materiális monopóliumok a leghatékonyabb motívumai a rendi exkluzivitás kialakulásának: az ugyan ritkán fordul elő, hogy csakis nekik legyen szerepük ebben, de valamilyen mértékben szinte mindig van szerepük benne. A rendi házasság esetében a lánykérési monopóliumnak – annak, hogy a körhöz tartozó leányok kezét kizárólag a rend tagjai kérhetik meg –, legalább ugyanolyan jelentősége van, mint a lányaikról gondoskodni kívánó családok érdekének: nekik is érdekük fűződik a monopóliumhoz, mert így a körhöz tartozó, potenciálisan szabad férfiak kizárólag a körből házasodnak. Ha növekszik a rendi bezárkózás, az olyan konvencionális előnyök, mint az elsőbbség bizonyos állások betöltésénél, jogilag biztosított monopóliummá válnak, és ez egészen odáig mehet, hogy kizárólag bizonyos körülhatárolt rendi csoportok tölthetnek be bizonyos hivatalokat. Bizonyos fajta javak – a "lovagi javak" például jellegzetes módon mindenütt, gyakran a jobbágybirtok is, és végül bizonyos kereső foglalkozások – rendi monopóliummá válnak. Mégpedig mind pozitív értelemben, azaz úgy, hogy e javakat csakis az illető rend tagjai birtokolhatják, és e foglakozásokat csak ők űzhetik, mind pedig negatív értelemben, azaz úgy, hogy a rend tagjainak – a rendre jellemző életvitel megőrzése érdekében – nem szabad ilyen javakat birtokolniuk és ilyen foglalkozásokat űzniük. Annak következtében ugyanis, hogy a rendi "becsület" szempontjából döntő szerepe van az "életvitelnek", a "rendek" mindennemű konvenció jellegzetes őrzői: az élet mindenféle "stilizálása" – bármilyen formában nyilvánuljon is meg – vagy rendi eredetű, vagy legalábbis rendi módon hagyományozódik tovább. Noha a rendi konvenciók között mindig nagy különbségek vannak, az alapelveket illetően e konvenciók – főleg a különlegesen kiváltságos rendek esetében – mégis bizonyos tipikus vonásokat mutatnak. Teljesen általános jelenség, hogy a kiváltságos rendi csoportok a közönséges fizikai munkát a rendhez méltatlannak tartják. Ez ma már – szemben a régi, ezzel teljesen ellentétes hagyománnyal – Amerikában is kialakulóban van. Nagyon gyakran szoktak mindenféle racionális haszonszerző tevékenységet és különösen minden "vállalkozói tevékenységet" a rendhez méltatlannak tartani, továbbá a művészi és irodalmi munka is lealacsonyítónak számít, ha keresetszerzésre használják, vagy legalábbis akkor, ha kemény fizikai erőfeszítést igényel, mint például a szobrász [esetében], aki éppúgy poros köpenyben dolgozik, mint a kőfaragó. Elfogadható viszont rendi szempontból a szalonhoz hasonló műteremben való festés, és a muzsikálás egyik-másik formája.

Az a nagyon gyakori jelenség, hogy a "haszonszerző tevékenységet" mint olyat a rendhez méltatlan tevékenységnek tartják, egyenes következménye a "rendi" elven alapuló társadalmi rendnek, és annak, hogy ez a rend ellentétes a hatalommegosztás tisztán piaci jellegű szabályozásával. A jelenségnek persze más okai is vannak, de ezeket később fogjuk érinteni. A piac és a piacon végbemenő gazdasági folyamatok – ahogy láttuk – nincsenek "tekintettel a személyre": itt "dologi" érdekek uralkodnak. A piac nem ismeri a "becsületet". A rendi elven alapuló rend viszont éppenhogy a "becsület" és a rendi életvitel szerint tagolódik. Ezért alapjaiban veszélyezteti az, ha a puszta gazdasági szerzés és a puszta, mezítelen – a renden kívüli eredet bélyegét még magán viselő –, merőben gazdasági hatalom mint olyan mindenkinek, aki ilyen hatalomhoz jut, ugyanolyan "becsületet" ad, mint amilyet a rendi tagolódás által érintettek az életvitelükre hivatkozva igényelnek maguknak. Ráadásul, akinek gazdasági hatalma van, annak végeredményben nagyobb becsületet ad, hiszen egyébként egyforma rendi becsület esetén a birtok – akkor is, ha nem vallják be – mindenütt valamiféle többletet jelent. Ezért van az, hogy akiket a rendi tagolódás érint, azok mindig rendkívül élesen kikelnek az olyan igények ellen, amelyeket pusztán azon az alapon támaszt valaki, hogy gazdaságilag megszedte magát, és többnyire azok kelnek ki a legélesebben ellene, akik a leginkább fenyegetve érzik magukat. Jól látható ez a különbség, ha megnézzük, milyen tisztelettel kezeli a parasztot, mondjuk Calderon, s ugyanakkor ezzel szemben milyen nyilvánvalóan megveti a "csőcseléket" Shakespeare. Itt az a mindenütt jól ismert és folyton visszatérő tényállás jut kifejezésre, hogy más reakciót vált ki a rendi tagolódás, ha biztos lábakon áll, és mást, ha gazdaságilag már megingott. A kiváltságos rendi csoportok éppen ezért soha nem fogadják be igazán fenntartás nélkül a "parvenüt" – még akkor sem, ha életvétele teljesen alkalmazkodott az övékéhez –, hanem csak az utódokat, akik már rétegük rendi konvenciói szerint nevelkedtek, és személy szerint soha nem ejtettek foltot a rendi becsületen azzal, hogy haszonszerző munkát végeztek. –

Ennek megfelelően csupán egyetlen – bár kétségkívül nagyon fontos – mozzanat tekinthető teljesen általánosan a rendi tagolódás hatásának: az, hogy a rendi tagolódás akadályozza a szabad piac fejlődését. Elsősorban azoknak a javaknak az esetében akadályozza, amelyeket monopóliumok révén közvetlenül kivonnak a szabad forgalomból. Így vonták ki akár jogilag, akár konvenciókra támaszkodva például az öröklött javakat a rendiként jellemezhető korszakban sok görög városban és eredetileg Rómában is (erre vall a régi formula, amelyet a tékozlók gondnokság alá helyezésénél alkalmaztak). De nemcsak az öröklött javakat, hanem a lovagi javakat, paraszti javakat és papi javakat is – mindenekelőtt pedig az iparos- és kereskedő céhek vevőkörét – kivonták a szabad forgalomból. Ez korlátozza a piacot, és háttérbe szorítja azt a hatalmat, amely merőben a birtoklásból pusztán mint olyanból ered, és amely rányomja bélyegét az "osztályok kialakulására". Ennek nagyon különböző irányú hatásai lehetnek, és természetesen egyáltalán nem szükségszerű, hogy hatására tompulnak a gazdasági helyzetből adódó ellentétek: éppen ellenkezőleg, gyakran kiéleződnek. De az kétségtelen, hogy a mai értelemben vett – valóban szabad – piaci versengésről sehol nem lehet beszélni, ahol a közösséget olyan erősen áthatja a rendi tagolódás, mint ahogy az ókor és a középkor valamennyi politikai közösségében. Van azonban még valami, aminek nagyobb a hordereje, mint annak, hogy bizonyos javak közvetlenül ki vannak zárva a piacról. Ez pedig az a körülmény, hogy – a rendi elven és a tisztán gazdasági elven alapuló társadalom említett ellentétéből következően – a rendi becsület fogalma a legtöbb esetben egyenest megveti, és egyáltalában elutasítja a piac jellemző sajátosságát, az alkut: mind a rendhez tartozó társak közti alkudozást, mind pedig – olykor – egy-egy rend tagjai és mások közti alkudozást általában. Ezért mindenütt vannak olyan rendek – és többnyire ezek a legbefolyásosabbak –, amelyeknek tagjai nem folytathatnak nyíltan haszonszerző tevékenységet, mert az ilyesmiben való részvétel foltot ejt a becsületükön.

Azt lehetne tehát mondani – noha ez meglehetősen erős leegyszerűsítés –, hogy az "osztályok" a javak termeléséhez és megszerzéséhez fűződő viszonyok szerint tagolódnak, a "rendek" pedig a javak fogyasztásában való részvételük elvei szerint, aminek megjelenési formáját sajátos fajta "életvitelük" jelenti. A "hivatásrend" is "rend", azaz rendszerint csak sajátos – és adott esetben a foglalkozás által meghatározott – "életvitele" folytán tarthat a siker reményében igényt társadalmi "becsületre". A különbségek persze gyakran elmosódnak, és ma éppen az olyan rendi közösségek mutatnak viszonylag nagyfokú közömbösséget a haszonszerzéssel szemben, amelyek a legélesebben elkülönültek abból a szempontból, hogy mi jelenti rendi "becsületüket". Az indiai kasztok – persze csak bizonyos, nagyon világosan rögzített határok között – megengedik a "haszonszerzést", és a legkülönfélébb formákban törekedni is szoktak rá, főleg a bráhmanák.

Arról, hogy milyen általános gazdasági feltételek mellett kerekedik felül a "rendi" tagolódás, az eddigi megállapításokkal összhangban egészen általánosan csak annyit lehet mondani, hogy ha a javak megszerzése és elosztása biztos alapokon nyugszik – ha bizonyos mértékű (viszonylagos) stabilitás van –, az kedvez neki, viszont minden megrázkódtatás és technikai-gazdasági átalakulás veszélyezteti, és ilyenkor inkább az "osztályhelyzet" kerül előtérbe. Rendszerint azok a korszakok a technikai-gazdasági átalakulások korszakai, amelyekben a csupasz osztályhelyzet válik jelentőssé. Amikor viszont a gazdasági átrétegződési folyamatok lelassulnak, mindig azonnal kibontakoznak a "rendi" képződmények, és helyreáll a társadalmi "becsület" jelentősége. –

Míg az "osztályok" voltaképpeni hazája a "gazdasági rend", a "rendek" pedig a "társadalmi rendben", vagyis a "becsület" elosztásának a szférájában lelnek hazára – s innen kiindulva kölcsönösen befolyásolják egymást, valamint a jogrendet, amely azután vissza is hat rájuk –, addig a "pártoknak" elsődlegesen a "hatalom" szférája ad otthont. A pártok cselekvése társadalmi "hatalomra", azaz valamilyen közösségi cselekvés befolyásolására irányul. Az mindegy, hogy milyen tartalma van a közösségi cselekvésnek: egy társasági "klubban" elvileg éppúgy létezhetnek pártok, mint egy "államban". A "pártjellegű" közösségi cselekvés mindig tartalmazza a társulás elemét, ellentétben az "osztályok" és "rendek" közösségi cselekvésével, ahol ez nem szükségképpen van így. A pártok ugyanis mindig tervszerűen törekednek valamilyen célkitűzés megvalósítására. Ez lehet "dologi" jellegű: ilyenkor [arra] törekednek, hogy bizonyos eszmei vagy anyagi célok érdekében megvalósítsanak valamilyen programot, de lehet "személyekhez" kapcsolódó is, ha arra törekednek, hogy javadalmakat, hatalmat és – ami ezeknek következménye – becsületet szerezzenek a párt vezetőinek és követőinek. Legtöbbször persze mindezekre a célokra egyszerre törekednek. Pártok ezért csakis olyan közösségeken belül lehetségesek, amelyekben már létrejött valamilyen társulás, azaz amelyeknek van valamilyen racionális rendje, és van olyan személyekből álló apparátusa, amely kész érvényt szerezni a rendnek. A pártok célja ugyanis éppen az, hogy ez az apparátus a befolyásuk alá kerüljön, és – ahol lehetséges – a párt híveiből álljon. Egy-egy esetben előfordulhat, hogy a pártok "osztályhelyzetből" vagy "rendi helyzetből" eredő érdekeket képviselnek, és híveiket is ennek megfelelően toborozzák. De nem kell feltétlenül tiszta "osztálypártoknak" vagy "rendi pártoknak" lenniük, és legtöbbször csupán részben azok, gyakran pedig egyáltalán nem azok. Lehetnek rövid életű, és lehetnek tartós képződmények, és a hatalom megszerzésére szolgáló eszközeik – a puszta erőszak minden fajtájától kezdve egészen a szavazatokért finom vagy durva módon folytatott versengésig – a legkülönfélébbek lehetnek: pénz, társadalmi befolyás, a szó hatalma, szuggerálás és otromba rászedés, egészen a parlamenti testületeken belül hol durván, hol meg művészi tökéllyel alkalmazott obstrukciós taktikáig. Az egyes pártok szociológiai felépítése szükségképpen alapvetően különbözik egymástól attól függően, hogy milyen struktúrája van annak a közösségi cselekvésnek, amelynek befolyásolásáért a párt küzd. Azaz: például rendekre vagy osztályokra tagolódik-e, vagy nem tagolódik a közösség, és mindenekelőtt, hogy milyen a közösségen belül az uralom struktúrája. A pártok vezetői ugyanis rendszerint az uralmat akarják mindenképpen megszerezni maguknak. A pártok, az itt használt általános fogalomnak megfelelően, még csak nem is a sajátosan modern uralmi formák termékei: az ókori és középkori pártokat is – annak ellenére, hogy szerkezetük alapvetően különbözik a modern pártokétól – pártoknak fogjuk nevezni. Annak következtében azonban, hogy az uralom szerkezetében ilyen különbségek vannak, a pártok pedig olyan képződmények, amelyek mindig az uralomért harcolnak, és ennélfogva maguk is nagyon mereven "uralmi" jelleggel szoktak megszerveződni, csakugyan nem lehet a párt szerkezetéről általánosságban semmit mondani, amíg nem tárgyaltuk a társadalmi uralom szerkezeti formáit. Ezért most rátérünk az uralomra, amely minden társadalmi folyamat központi jelensége. –

Előbb azért annyit még általában el kell mondani az "osztályokról", "rendekről" és "pártokról", hogy ha szükségképpen feltételeznek is valamilyen társulást – kiváltképp valamilyen közösségi cselekvést –, amely összefogja őket, és amelyen belül kifejlődnek és működnek, ez még nem jelenti azt, hogy ők maguk mindenkor egy-egy politikai közösséghez kapcsolódnának, és ne léphetnék túl annak határait. Ennek éppen a fordítottja igaz. Már a kezdetektől fogva találkozhatunk olyan törekvésekkel, amelyek arra irányultak, hogy a társulás – még a közös katonai fellépés céljából alakult társulás is – túllépjen a politikai szervezet határain. Napirenden voltak ilyen törekvések attól kezdve, hogy Hellaszban érdekszövetségre léptek az oligarchák és demokraták, a középkorban a guelfek és a ghibellinek, a vallásháborúk idején pedig a kálvinista pártok, egészen a legutóbbi időkig, amikor összefognak a földbirtokosok (nemzetközi agrárkongresszus), a fejedelmek (Szent Szövetség, karlsbadi határozatok), a szocialista munkások, a konzervatívok (a porosz konzervatívok 1850-ben orosz intervenciót kívántak). Ilyenkor azonban a cél nem szükségképpen valamilyen új, nemzetközi, politikai – azaz: területi – uralom létrehozása, hanem többnyire a meglévő befolyásolása.

Erdélyi Ágnes fordítása



[76] Max Weber: Gazdaság és társadalom: A megértő szociológia alapvonalai 2/3. KJK, Budapest, 1996. 8. fej., 6., 32-45. o. Köszönettel tartozunk Erdélyi Ágnesnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta a szöveg javított változatát. – a szerk.

[77] Lásd: Max Weber: Gazdaság és társadalom: A megértő szociológia alapvonalai 2/1. KJK, Budapest, 1992. 5. fej., 7.§. (194. skk.), illetve Max Weber: Vallásszociológia. Helikon, Budapest, 2005. 134. skk.