Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

2. fejezet - II. A TÁRSADALMI RÉTEGZŐDÉS FUNKCIONALISTA MEGKÖZELÍTÉSE

2. fejezet - II. A TÁRSADALMI RÉTEGZŐDÉS FUNKCIONALISTA MEGKÖZELÍTÉSE

Talcott Parsons: A társadalmi rétegződés elméletének átdolgozott analitikus megközelítése[78]

Elöljáróban: Ezt a tanulmányt korábbi, „A társadalmi rétegződés elméletének analitikus megközelítése” (An Analytical Approach to the Theory of Social Stratification) című értekezésem átdolgozásának tekinthetjük, amely először az American Journal of Sociology 1940 májusi számában, utánnyomása pedig a Szociológiai elméleti esszék című gyűjteményes kötetemben jelent meg (Essays in Sociological Theory. Free Press, 1949). A szerkesztők eredetileg e régebbi tanulmány újraközlését javasolták. Időközben azonban annyi munka folyt az általános elmélet, közelebbről a társadalmi rétegződés területén, hogy jobbnak tűnt megkísérelni egy új, a terület általános megközelítésére vonatkozó ismertetésre vállalkozni. Az e tanulmány alapjául szolgáló általános elmélet területén folyó munka legutóbbi szakaszairól három olyan kiadványban esik szó, amelyben nagyobb szerepet vállaltam: Parsons–Shils (szerk.): Toward a General Theory of Action (Harvard University Press, 1951); Parsons: The Social System (Free Press, 1951); valamint Parsons–Bales–Shils: Working Papers in the Theory of Action (Free Press, 1953). Emellett Bales Interaction Process Analysis című kötete (Addison-Wesley Press, 1950) nagyon fontos háttérszerepet játszott.

Az empirikus oldalon – hosszabb időn át – részt vettem egy társadalmi mobilitási vizsgálatban, amelyet Samuel A. Stouffer, Florence Kluckhohn és egy kutatócsoport végzett középiskolás fiúk körében. Bár e vizsgálat eredményei még nem készek a kiadásra, ez a munka nagy hatást gyakorolt az általános területtel kapcsolatos elméleti gondolkodásomra. Emellett Dr. Bales és két társkutató közreműködésével megkíséreljük összekapcsolni a társadalom egészének és a kiscsoportok rétegződésének tanulmányozását úgy, hogy a jelen értekezésben vázolt fogalmi rendszert szélesebb körben használjuk fel. Mindkét kutatást a Harvard Laboratory of Social Relations támogatásával végezzük. A Laboratórium általános pénzalapjai mellett a mobilitási vizsgálat elsősorban a Russel Sage, valamint a Rockefeller Alapítványtól és a Harvardi Posztgraduális Oktatási Intézettől kapott pénzügyi támogatást. Itt szeretném kifejezni köszönetemet e szervezeteknek segítségükért.

Tehát e tanulmány korántsem egyéni munka eredménye, hanem lényegileg kollaboratív jellegű. Az általános elmélettel kapcsolatos munkában különösen munkatársaimnak, Shilsnek és Balesnek, valamint a Toward a General Theory of Action (Egy általános cselekvéselmélet felé) társszerzőinek tartozom köszönettel. A rétegző­dési területtel kapcsolatban külön adósság terhel Samuel Stoufferrel és Florence Kluckhornnal, valamint a kutatócsoport többi tagjával szemben, akikkel közvetlenül együtt dolgoztunk a két empirikus kutatás fontos kérdésein, a legutóbbi időben fő­ként Frank E. Joneszal, Bengt G. Rundbladdal és Joseph Bergerrel. Az alábbi megál­lapításokért azonban kizárólag én vagyok a felelős. Jelen tanulmány első vázlatának bírálatáért Stouffer professzornak, Dr. Balesnek, valamint Jones, Rundblad és Berger uraknak tartozom köszönettel.

I.

A szociológia területén elég széles körben felismerték, hogy a társadalmi rétegződés minden társadalmi rendszer struktúrájának általánosított aspektusa, és hogy a réteg­ződés rendszere szorosan kapcsolódik a rendszer mint rendszer integrációjának mér­tékéhez és fajtájához.

Mind a rétegződés fontosságának általánosságára vonatkozó ítélet, mind annak jelenségként való elemzése számára a fő vonatkoztatási pontot a társadalmi cselek­vés elemzésekor használt vonatkoztatási rendszerben találjuk meg. Abból indulunk ki, hogy a cselekvés célok elérésére irányul, és ezért magában foglalja a célokhoz kapcso­lódó szelektív folyamatokat. A cselekvési rendszerek, illetve a cselekvési szituáció minden összetevőjét a célokkal való kapcsolatukban értékeljük, amely szerint mind­egyik lehet kívánatos vagy nem kívánatos, hasznos vagy haszontalan, kedvező vagy ártalmas. Ha viszont az értékelés a cselekvés társadalmi rendszereinek keretében fo­lyik, akkor két alapvető vonzata van. Először is az, hogy a rendszerek egységeit – akár elemi egységek cselekvései, szerepei, közösségek vagy személyek – az eset jellegének megfelelően kell értékelni. Az az állítás, miszerint minden cselekvést egyenlően ér­tékelnek, és nem számít, hogy egy személy mit es hogyan tesz, egyszerűen azt jelen­tené, hogy az értékelés kategóriája irreleváns a cselekvés elemzése szempontjából. De mivel adott az értékelés folyamata, valószínű, hogy ez a tényezők valamiféle rang­sorban történő differenciálására szolgál. Természetesen előfordulhat két vagy több té­nyező teljesen egyenlő értékelése, de ez nem az értékelő ítélet irrelevanciájának alá­támasztása, hanem annak különleges esete. Az analitikus és empirikus problémák egész sorozatának gyújtópontja az, hogy milyen nagyok lehetnek a differenciálódások, mennyire állandóak vagy általánosítottak és milyen kritérium alapján alakítjuk ki őket; de a társadalmi interakció elemzésekor használt vonatkoztatási keretben eleve benne van, hogy ezeket az adott rendszer cselekvőinek kell tulajdonítani.[79]

A második vonatkozás jól ismert: a társadalmi rendszerek stabilitásának feltétele, hogy az összetevő egységek értékstandardjainak integrálódniuk kell ahhoz, hogy egy „közös értékrendszert” alkossanak. Egyébként az ilyen közös értékrendszer tartalma és az adott társadalmi rendszer egységeinek tényleges cselekvésével való integrálódá­sának foka és módjai empirikusan változók. De egy ilyen mintarendszer – mint a tár­sadalmi jelenségek elemzésének vonatkoztatási pontja – létezése központi feltevés, amely közvetlenül a cselekvéseknek a társadalmi rendszerek elemzésére használt vo­natkoztatási keretéből következik.

Tehát a rétegződés értékelési aspektusában az adott társadalmi rendszer egységeinek rangsorolása a közös értékrendszer standardjaival összhangban van. Ez a rangsorolás lehet egyenlő is, de logikai szempontból ez nyilvánvalóan határeset, és jó okunk van azt hinni, hogy empirikus szempontból is így kell mérlegelnünk ezt – annál inkább, minél nagyobb és komplexebb a rendszer. Az értékelési szempontot analitikusan meg kell különböztetnünk az adott társadalom teljes „hatalmi” rendszeréhez tartozó más aspektusoktól.

Ügyeltünk arra, hogy a fenti állításban a nagyon általános „egység” kifejezést hasz­náljuk, mint „azt, amire” a rangsoroló értékelést alkalmazzuk. A rétegződés terüle­tén az egyik legfontosabb problémakör azoknak a különféle egységeknek a megkü­lönböztetése, amelyekre alkalmazhatók a rétegződési kategóriák, valamint e különféle egységeknek az egymáshoz viszonyított rendje.

Egyszerűsíti elemzésünket, ha figyelmünket szűkebb értelemben a társadalmi rend­szerekre fordítjuk, és ezzel a társadalmi rétegződés alapjainak technikai tárgyalását egy adott, kiterjedés és időtartam szempontjából meghatározott rendszer elemeinek a rangsorolására korlátozzuk. Ezután fenntarthatjuk azt az álláspontunkat, hogy elmé­leti értelemben egy adott rendszerben csak egy egységfajta lehet, amely a „tagsági” szerep- vagy státusszerep-komplexum. Az ezt a szerepet vállaló „cselekvő” azonban lehet egyetlen emberi lény vagy egy közösség is, és különösen azt fontos megjegyez­nünk, hogy a kettő keresztezi egymást: egy közösséget a definíció szerint sokféle tag alkot, de ugyanígy igaz, hogy az egyén is sokféle szereppel rendelkezik a különböző közösségekben. Konkrétabban: személyiségen nem a társadalmi rétegződés skáláján vagy rendszerében elfoglalt meghatározott helyet értünk, hiszen az egyén tagsága még a társadalom egésze esetében sem meríti ki személyiségét mint rendszert.

Úgy véljük, hogy a meghatározott társadalmi rendszer középpontba állítása rend­kívül fontos. De az az ismert szociológiai tény, miszerint adott cselekvő a szerepek pluralitásával rendelkezik, felhívja figyelmünket arra, hogy az adott elemzés céljára izolált rendszer soha nem önmagában áll, hanem mindig más rendszerek pluralitása artikulálja, különösen – de nem kizárólagosan – azok a rendszerek, amelyekben ugyanazon cselekvőknek más szerepeik vannak, mint például társadalmunk rokonsági egységei vagy foglalkozási szervezetei. Tapasztalataink alapján az empirikus szociológiai elemzés számos problémáját úgy kezelhetjük a leghatásosabban, ha egyszerre csak egy rendszerrel foglalkozunk. Az alábbiakban számos problémát lesz alkalmunk meg­fontolni ilyen szempontból, addig azonban az a legfontosabb, hogy meghatározzuk kifejezéseinket és azokat az alapvető kapcsolatokat, amelyeket az egységes vonatkoz­tatási rendszer szempontjából mérlegelünk, majd rátérjünk a további komplikációkra, amelyek az egynél több rendszer egymáshoz kapcsolásából erednek.

Az egyes értékítéleteket – a határesetek kivételével – nem a rendszer egységeire mint olyanokra, hanem az adott egység konkrét tulajdonságaira alkalmazzuk, mindig a rendszer más egységeihez hasonlítva azokat. Ezek a tulajdonságok lehetnek osztá­lyozó jellegűek abban az értelemben, hogy az egységet a rendszer többi tárgyától füg­getlenül jellemzik (mint a nem, az életkor vagy egyes képességek esetében), vagy le­hetnek viszonyító jellegűek, amelyek azt jellemzik, hogy milyen módon kapcsolódik más tényezőkhöz (pint a rokonsági egységen belüli tagság esetében).[80]

Ha más alapon vizsgáljuk azokat a tulajdonságokat, amelyekre egy ítélet alkalmaz­ható, akkor azokat jellemzőkként, teljesítményekként (beleértve jutalmuk mint szankciók jelentőségét) és birtoktárgyakként osztályozhatjuk.[81] A jellemzők az egység azon tulajdonságai, amelyeket az egységnek a szituáció tárgyaival való kapcsolatá­ban megvalósuló mindennemű változástól függetlenül értékelhetünk, de amelyeket magának az egységnek tulajdoníthatunk. Tehát amikor azt mondjuk, hogy egy em­bernek „120-as IQ-ja van”, akkor egy általában „intelligenciának” nevezett jellemzőt írunk le. Ha azonban azt mondjuk, hogy „helyes választ adott a kérdésre”, akkor tel­jesítményt írunk le, amely így egy szituációbeli dologgal, a kérdezővel való kapcsola­tában beálló változás folyamata, s ez a kérdező „hatásának” tulajdonítható. A jel­lemzőket persze egészként vagy részben is értelmezhetjük, a kérdéses rendszeregység és/vagy a rendszer más egységeinek részéről, és a teljesítményeket soha nem érthet­jük meg anélkül, hogy ne utalnánk egy olyan tulajdonító vagy jellemző vonatkozta­tási pontra, amely leírja „azt, ami” a teljesítmény kiindulópontja és amely azt előidézi. Tehát ez az ember „intelligens” kellett legyen ahhoz, hogy helyes választ adjon. Vagy ha azt mondjuk, hogy egy ember most az Amerikai Szociológiai Társaság tagja, ak­kor egy jellemzőt írunk le, de egy sor teljesítménnyel jutott oda, beleértve (ha „ak­tív” tag) a Ph.D. fokozat megszerzését, a felvételi kérelmet és a tagdíj fizetését. Az öröklött státus az a határeset, amelyben csak a jellemzők és nem a korábbi teljesít­mények követelményei képezik egy társadalmi státus „tulajdonító alapját”.[82]

A birtoktárgyak olyan szituációbeli tárgyak, amelyek valójában átruházhatók, és amelyekkel egy (egyéni vagy kollektív) cselekvő a társadalmi rendszerben meghatá­rozott „ellenőrzési” kapcsolatban van, tehát – a rendszer többi egységének birtoktár­gyaitól eltérően azok használata, ellenőrzése, elvetése intézményesített joga. Az eset jellege szerint a birtoktárgyak értékelt tárgyak, amelyeket birtokosuk közvetlenül, a rendszer többi tagja ténylegesen vagy potenciálisan is értékelt. A birtoklás tehát nem a tárgy „lényegi jellegének”, hanem annak egy rendszerbeli egységhez való vi­szonyának a kategóriája, amely eltér a saját rendszerében lévő többi egységgel fenn­tartott kapcsolatától. Következésképp a birtoktárgyak két primer jelentőségi sorren­det alkothatnak a társadalmi rendszerekben, amelyek közül mindegyiknek lehet elsőbbsége. Egyrészt lehetnek „eszközök”, azaz az instrumentális célmegvalósítási fo­lyamatokhoz kapcsolódó eszköztárgyak, másrészt „jutalmak”, azaz olyan tárgyak, amelyek vagy a közvetlen gratifikáció tárgyai vagy szimbolikusan kapcsolódnak az ilyen tárgyakhoz.[83]

Elég világos, hogy egy rendszeregységnek a társadalmi rendszerben elfoglalt konk­rét hierarchikus „pozíciója” nem lehet az értékelési skálán elfoglalt, egy integrált kö­zös értékrendszerhez viszonyított helyének a függvénye, mert ebben az értelembeji egyetlen társadalmi rendszer sem tökéletesen integrált. Célszerű ezt a normatívan meghatározott „ideális” rangsor és a valódi tényállás közötti eltérési elemet az érték szerinti rangsorolás és a „hatalom” közötti kapcsolat alapján megfogalmazni. A ha­talmat úgy határozhatjuk meg, mint egy rendszeregység reális lehetőségét „érdekei­nek” megvalósítására (célok elérése, a nemkívánatos beavatkozás megakadályozása, tisztelet kivívása, birtoktárgyak ellenőrzése stb.) a rendszer-interakció keretében, és ebben az értelemben a rendszerbeli folyamatok befolyásolására.[84]

Ily módon a hatalmat három tényezőcsoport eredőjeként foghatjuk fel, amelyek rokonságban állnak az intézményesített rangsorolás fenti aspektusaival, de amelye­ket másként kezelünk, hogy lehetővé váljék az intézményesített standardok és az empirikus tényállás közötti eltérések elemzése. Ezek közül az első a rendszerbeli egy­ség értékstandardok szerinti elemzése – akár teljesen közösek a rendszer egészében, akár nem – a standardok tekintetében kiterjesztve az ítélet mennyiségi és minőségi aspektusaira egyaránt. A második az, hogy mennyire s miként teszik lehetővé a rendszerbeli cselekvők az adott teljesítménystandardoktól való eltérést. Ennek a té­nyezőnek a működését a legnyilvánvalóbban az mutatja, hogy más cselekvők meg­engedik valakinek (ego) olyan dolgok megtételét, amelyek többé-kevésbé eltérnek közös értékstandardoktól. A harmadik tényezőcsoport a birtoktárgyak ellenőrzése, amely a kívánt eredmény elérésében (beleértve a nem kívánt eredmény megelőzését) különböző előnyök forrása. Feltevésünk szerint ez a három tényezőcsoport kölcsönösen összefügg egymással, vagyis bármelyikük esetében a „pozíció" a másik két csoporthoz vi­szonyított helyzettel korrelál, ugyanakkor – bizonyos mértékig – független egymástól.

Ebből a szempontból egy társadalmi rendszer integrációjának egyfajta mértéke (a mintakonzisztencia alapján) lehetne a főbb közös értékstandardok szerinti rangsoro­lás és a fenti tényezőcsoport közötti korreláció foka. De bármely ilyen összefüggés egy sor tényező komplex eredője lenne. Tehát nincs okunk azt hinni, hogy minden rendszerbeli egység egyenlő mértékben felel meg a közös értékstandardoknak. Ha ego – a vonatkoztatás egysége – viszonylag jobban megfelel a standardoknak, mint a többiek, akkor ez csökkentheti az én hatalmát mások hatalmához képest, mivel ő kevésbé hajlamos kihasználni a normák által tiltott lehetőségeket. Másrészt devian­ciája – ha összefér mások devianciájával – növelheti hatalmát, mert „elnézik neki”. A deviancia hatása a hatalomra természetesen attól függ, hogy milyen jellegű a szó­ban forgó deviancia az egyes oldalakon. Ugyanígy a birtoktárgyak elérhetősége min­dig bizonyos fokig azoknak a tényezőknek a függvénye, amelyek a rendszer érték­standardjainak szempontjából „esetlegesek”; ezeket az eltéréseket kiküszöbölhetik a rendszer egyensúlyi mechanizmusai.[85]

A hatalom társadalmi rendszerbeli helyének problémái közvetlenül érintik az au­toritás problémáit. Mindkettő egyfelől a társadalmi interakció legelemibb alapjai­ban, másfelől annak normatív ellenőrzésében gyökerezik. Később részletesebben is kitérünk arra, hogy az interakció az úgynevezett „teljesítmények” és a „szankciók” közötti folyamatos kölcsönhatás. Az emberek cselekvése befolyásolja a rendszer rendszerállapotát és egymást mint a rendszer tagjait; az utóbbi a szankció-aspektus. Az autoritás gyökere az, hogy más rendszertagok cselekvésének befolyásolása intéz­ményesített szerepelvárássá válik. Végül az autoritás akkor teljes körű, ha ez az in­tézményesített elvárás magában foglalja a „kényszerítő” szankciók legitimálását, vagyis annak jogát, hogy az interakciós partnerrel (alter) szemben hátrányos következmé­nyeket alkalmazzanak, ha ő mint egyén nem az intézményesített elvárásnak megfe­lelően cselekszik, és e következményekkel „fenyegetőzve” motiválják altert a „kon­formizálódásra”.

Ebben az értelemben az autoritás a hatalom aspektusa a társadalmi interakció rendszerében; ez a mások feletti intézményesített hatalom. Ezt az eset jellegétől füg­gően kell értékelni, tehát a többi értékelt aspektushoz hasonlóan rétegbe sorolni. A legszűkebb értelemben valószínűleg azt mondhatnánk, hogy egy társadalmi rendszer minden tagjának van bizonyos mértékű tekintélye; az a legkevesebb, hogy a mások által vele szemben támasztott „ésszerűtlen” követelések passzív elutasításában talál önigazolást tulajdonképpen azzal a tagadással, hogy „ha ti ezt teszitek, akkor én nem teszem” az elvárt dolgot. Ez kétségtelenül kényszerítő szankció. De a köznapi hasz­nálatban az autoritás kifejezést általában az intézményesített hatalom rétegződésé­nek felső sávjaira korlátozzuk; tehát beszélünk a gyermekekkel szembeni szülői te­kintélyről, de ritkán szólunk a gyermekek szüleikkel szembeni tekintélyéről.

Az is megjegyzendő, hogy az autoritás mint a kényszerítő szankciókkal történő ha­talomlegitimálás nem elszigetelt jelenség. Ez része a társadalmi ellenőrzési mechaniz­musok jóval nagyobb családjának, amely magában foglalhat autoritáselemet, de ugyanakkor más elemeket is. Így ilyen típusú funkciót szolgálhatnak a vallási rituá­lék, a terápia és a birtoktárgyak elosztásában vagy a kommunikációban a beavatko­záson keresztül az ökológiai szabályozás mintái. Az alábbiakban röviden kitérünk né­hány ilyen problémára.

Empirikusan rendkívül fontosak lehetnek a társadalmi rendszerek integrálódásá­nak hiányosságai, amelyeket egy egység hatalmának két nem értékszempontú össze­tevője juttat kifejezésre. Az a nézőpont azonban, amelyből a rétegződés elemzéséhez közelítünk, feltételezi, hogy az elemzés középpontjában a közös értékminta aspektusa áll. Csak ezen keresztül nyerhetünk stabil vonatkoztatási pontokat a rendszerfolya­mat többi összetevője empirikus hatásának technikai elméleti elemzéséhez. Ez lénye­gében azért van így, mert általános elméleti alapokon kijelenthetjük, hogy a cselek­vésrendszer struktúrájának „fókuszát” kultúrájának közös értékmintája képezi.

Eddig a társadalmi rendszer rétegződését a rendszer alapstruktúrájának aspektusa­ként kezeltük. A szociológiai elmélet egyik legfontosabb következtetésének tekinthet­jük, hogy a társadalmi rendszer normatív és tényszerű aspektusai közötti megkülönböz­tetést viszonylagosnak kell tartani. A rendszer mint struktúra – vagyis mint a megfigyelő nézőpontjából látott tárgycsoport – leírásához használt alapkategóriák azo­nosak azokkal a kategóriákkal, amelyek szerint a viselkedés- vagy teljesítményszabályozó normákat írjuk le. Ebből semmiképpen nem következik az, hogy a normatív elvárások­tól való eltérés nem tekintendő fontosnak; csak azoknak a kategóriáknak a jellegére vonatkozik, amelyek alapján a társadalmi jelenségek leírandók és elemzendők.

Egy cselekvésrendszer minden egységét (például a társadalmi szerepű cselekvőt) egyszerre ellenőrizhető jellemzőkkel rendelkező tárgyként és egy szerep funkcióit végző személyként kezeljük. A jellemző aspektusban – amennyire rendszerbeli hely­zetéről van szó beszélhetünk egy cselekvő státusáról; a teljesítmény-aspektusban be­szélhetünk a szűkebb, technikai értelmű szerepéről. A közös értékrendszer érték­standardjai egyrészt státus alapon tárgyakként kategorizálják a rendszer egységeit, és ilyen tekintetben az egységek rétegződnek, amennyiben e státuskategóriák alkalma­zása a közös standardok szerinti értékelésben eltérésekhez vezet. Ugyanakkor a szó­ban forgó jellemzőkkel rendelkező tárgyak esetében is vannak elvárt teljesítmények. Következésképp ezeket normák alapján, a tényleges teljesítményeket pedig differen­ciálisan értékeljük.

Fel kell ismernünk, hogy a teljesítmény és a jellemző megkülönböztetése viszony­lagos. Minden teljesítmény feltételez egy úgynevezett tulajdonító- vagy „jellemző­alapot”, az „az, ami” cselekvések leírását. A teljesítmények értékelése mindig ehhez az alaphoz viszonyul; soha nem értjük szó szerint, hogy a teljesítményt attól függet­lenül kell megítélnünk, hogy ki felelős érte. Ezért mondjuk: „Egész jó ahhoz képest, hogy csak tizenkét éves” vagy „Ennyi tapasztalattal jobban kellett volna csinálnia.” Természetesen nagyon gyakran gondolkodunk vagy beszélünk kihagyással, és csak annyit mondunk, hogy „jól csináltad” vagy az ellenkezőjét; de ha a jellemzőalap nem explicit, mindig tekinthetjük implicitnek.

Ugyanakkor a teljesítményeknek következményei vannak. Ha ezek csak a cselek­vési szituációra vonatkoznak, akkor elhanyagolhatók – nem a teljesítmény értékelése szempontjából, hanem a jellemző kontextusban. Ha viszont ezek a következmények a cselekvő tulajdonságainak (tanulással történő) változását foglalják magukban, ak­kor a saját jellemző-mintáiban történt változásról beszélhetünk. A gyermek mint a társadalmi rendszer cselekvője nem marad változatlan, hanem jellemzői magának a szocializációs folyamatnak a függvényeként fejlődnek.

Úgy tűnik, az utóbbi idők elméleti munkája alapján kezelhetjük a standardokat, s így mind a tárgyjellemzőket, mind a teljesítményeket négy alaptípusra redukálva ér­tékeljük, amelyek megfelelnek a cselekvésrendszerek feltevésünk szerinti négy di­menziójának.[86] Minden konkrét rendszert (beleértve az egyedi, alrendszernek tekin­tett szerep-státus egységet) alárendelünk mind a négy standardtípusnak, de ezek a különféle rendszerekben különböző sorrendben állnak. Először a négy standardtí­pust a teljesítmények normatív ellenőrzésével kapcsolatban alakítjuk ki, majd a stá­tusjellemzők értékelésében való alkalmazásukról beszélünk.

Az a standardtípus, amelyet elsőként kívánunk megvizsgálni a tárgyak és teljesít­mények értékelésével kapcsolatban, kognitív aspektusába foglalja az úgynevezett univerzalizmust. Ennek a teljesítménnyel kapcsolatos dominanciája meghatározza az úgynevezett „technikai” normákat, amelyek maximalizálják az univerzalisztikus érté­keket azáltal, hogy egy meghatározott célt szolgáló cselekvést hozzáigazítanak a szituá­ciós tárgyrendszer belső tulajdonságaihoz. Köznapi értelemben általában ezt értjük a „hatékonyságon”. Ez csak azt a hatékonyságot jelenti, amellyel a szituációban haszno­sítják a tárgyakat a cél elérése érdekében (beleértve a szituáció ellenőrizhetetlen vo­násaihoz való alkalmazkodást). Nem mérlegeljük az adott célállapot hasznosságának igazolását, sem a teljesítményeknek a rendszer többi egységére gyakorolt hatása szem­pontjából, azaz integratív kontextusban, sem a rendszer jellemzőinek változása szem­pontjából. A technikai norma meghatározásában a szituáció kognitív ismerete az el­sődleges, de bizonyos szintű törekvés vagy elkötelezettség is feltételezett.

A második standard-alaptípus egy cselekvési folyamat céljainak meghatározásával kapcsolatos, amit mintaváltozó-terminusban teljesítménynek vagy eredménynek neveztünk. Rendszernormaként vagy azt a rendszercélt (vagy rendszercélokat) hatá­rozza meg, amelynek a megvalósításában való részvételt az egységtől elvárják (ezt nevezhetjük az előíró esetnek), vagy pedig az egység megengedhető „magán”céljainak határát (ez a megengedő eset). Így a teljesítménynorma nem az elvárt instrumentális vagy technikai eszközcselekvéseket határozza meg, hanem csak magát a célt, és persze nem érint másfajta következményeket sem a rendszerintegrációval, sem a rendszer vagy egységeinek jellemzőiben bekövetkező változásokkal kapcsolatban.

A harmadik standardtípus érinti az integrációt, és ezt nevezhetjük rendszerintegráló­nak. Meghatározza azokat az elvárásokat, amelyek egy egység és a rendszer többi egysége közötti szolidaritás fenntartásában való közreműködésre vonatkoznak. A középpontban az attitűd jellege, az egységközi szolidaritás érdekében elvárt pozitív tevékenység áll. A standardok nem egyetemlegesek, hanem partikularisztikusak annyiban, hogy a szoli­daritás kinyilvánítására vonatkozó elvárások alapját – ugyanazon rendszerbeli, közös tagságuk viszonylatában – a két egység státusa képezi. Ennek a standardtípusnak a kö­zéppontjában az integratív vagy partikularisztikus dimenzió áll.

Végül a negyedik standardtípus annak a tulajdonító-jellemző „alapnak” a fenntar­tásával és/vagy változásainak szabályozásával kapcsolatos, amelyből más teljesítmé­nyek is kiindulnak. Itt az expresszív cselekvés két fő típusáról van szó. Az elsőbe azok tartoznak, amelyek az egységnek a rendszerbeli státusában tulajdonított érték­mintáit fejezik ki vagy valósítják meg, függetlenül az egyes alkalmazkodási problé­máktól, konkrét céloktól vagy a rendszernek a partikularisztikus szolidaritás értel­mében történő egységközi integrációjától. A második típus magának az egységnek a tanulási folyamatokon keresztül történő megváltoztatására irányul. Tehát a rendszer szempontjából a szocializációt jellemző-tulajdonító normák irányítják.

A dinamikus vagy teljesítmény-nézőpontból a társadalmi interakció folyamatos oda-vissza váltás a teljesítmények és a „szankciók” között. A szankciókat olyan cselekvé­sekként értelmezhetjük, amelyek a mások cselekvésével vagy teljesítményével kapcso­latos attitűdöket jutalmazáson és büntetésen keresztül juttatnak kifejezésre. Világossá kell tennünk, hogy ez egy analitikus megkülönböztetés. Minden (konkrét) cselekvés­nek vannak potenciális következményei a rendszerállapot fenntartása vagy megváltoz­tatása szempontjából, és bizonyos mértékig ezekre a következményekre irányul – a tel­jesítményekkel kapcsolatban éppen az előbb tárgyaltuk ezt az aspektust. Ugyanakkor minden cselekvés bizonyos fokig válasz a rendszer más cselekvőinek ténykedésére, te­hát hatást gyakorol a többiek későbbi cselekvéseire: ez a szankcióaspektus.

Minden teljesítményértékelési normatípushoz tartozik egy olyan norma, amelyik meghatározza a „megfelelő” szankciótípust. A teljesítménynormák képlete a fő szempont dimenziójától „előre”, a cselekvési folyamat következő szakaszára tekint, vagyis egy technikai normát az adott célhoz kapcsolva definiálunk. A szankciónorma viszont „visszafelé", arra a szakaszra mutat, amelyből a folyamat kialakul, és így – pozitív esetben – „jutalmazza" az új szakaszba történő sikeres átmenetet. Tehát az első szank­ciótípusban, amely a technikai normáknak felel meg, „jóváhagyásról” beszélhetünk, s ez egyaránt jelent univerzalisztikus standardokat és azt a jellemző-alapot, amelyről a teljesítmény kiindul; a „semlegesség” attitűdje megvédi ezt a jellemző-alapot és az univerzalisztikus irányultságot attól, hogy a kérdéses cél vagy más elérhető célállapo­tok korai élvezetére „terelődjön”.[87]

A fent körvonalazott négy teljesítménynormának megfelelő szankciónormák ugyanolyan sorrendben: az első a „jóváhagyás”, amelyet a „specifikus jelleg” attitűdjei jellemeznek, azon meghatározott célra vonatkozóan, amelyre a kérdéses cselekvési folyamat irányul, valamint a „semlegesség”, amely összefügg a kiinduló jellemző-alap­pal, és a célállapot elérése előtt meggátolja a beteljesülést vagy az elterelődést. A má­sodik a „válasz”, amelyet a specifikus jelleg és az érzelem attitűdje jellemez – s ezek megfelelnek a beteljesítő célállapotnak –, és a cselekvőt közvetlenül jutalmazza a cél­tárgyak elérésével. Tehát egy jóváhagyott cél elérésének a feltételéhez kötött. A har­madik a rendszerintegráló teljesítménynormának megfelelő „elfogadás” a kölcsönös szolidaritás kinyilvánításának formájában, amelyet az affektivitás és a diffúz jelleg atti­tűdje jellemez. Végül a negyediket „megbecsülésnek” neveztük: az egység egység­ként, a jellemzőinek teljes összetettsége alapján történő értékelése, úgymint rend­szerbeli teljes státusa, amelyet a szórtság és a semlegesség attitűdje jellemez.

A rendszeregységek – mint tárgyak – jellemzőinek az értékelését irányító standar­dok pontosan ugyanazok, mint a teljesítmények esetében. Ebben a kontextusban, a technikai normáknak megfelelően, beszélhetünk a cselekvő mint tárgy adaptív vagy technikai teljesítőképessége vagy „kompetenciája” értékelésének a standardjairól; a célmeghatározó normának megfelelően egyszerűen célorientációiról; a rendszerin­tegrálónak megfelelően rendszerhűség-jellemzőjéről; végül a jellemző-tulajdonító standardoknak megfelelően általános státusjellemzőiről. A teljesítménynormákat és a jellemzőstandardokat csupán az köti össze, hogy mindkettőre a rendszerfolyamat stabil állapotának meghatározójaként gondolunk. Ha „statisztikailag”, vagyis a rend­szerben zajló folyamatoktól elvonatkoztatott tárgyakként vizsgáljuk a rendszert és annak egységeit, akkor ezek a normák határozzák meg a tárgy és az azt alkotó altár­gyak vagy „részek” jellemzőit.

Ezen megfontolások fényében egy társadalmi rendszer rétegződési aspektusának formális kialakítását a következőképpen összegezhetjük. Azok a kategóriák, amelyek alapján a társadalmi tárgyakat (cselekvőket) és azok szerepbeli rendszereit elemezzük, olyan kategóriák, amelyek bizonyos megközelítésben értékstandardok. Az értékstan­dardok pedig ugyanazokon a dimenziókon vagy változókon alapulnak, amelyek a tár­sadalmi rendszer egységeit strukturális értelemben megkülönböztetik egymástól, és amelyek meghatározzák az adott egységek szankcionált teljesítményének típusait, va­gyis az adott teljesítményeknek megfelelő szankciókat. A jellemzők és teljesítmények értékelése eredendően hierarchikus, mert bármely értékstandard szerint néhány előbbre kerül a rangsorban. A következő sarkalatos probléma, amellyel szembe kell néznünk: hogyan szerveződnek a különböző standardok egymáshoz képest egy adott társadalmi rendszerben; vagyis hogyan alkotják a standardok rendszerét.

Ebből a szempontból bármely konkrét társadalmi rendszernek van egy ,;kiemelt” értékmintája, amelyet egy ideáltípus szerint úgy osztályozhatunk, hogy a négy körvo­nalazott fő típus valamelyikébe tartozik. Tehát a kiemelt értékek hangsúlyozhatják a technikai eredmény hatékonyságát mint olyat, anélkül, hogy elsődlegesen a célmegha­tározásra utalnának; az értékelés középpontjaként hangsúlyozhatnak egy kiemelt rend­szercélt, hangsúlyozhatják a rendszer integrációját, az egységek egymással kialakított szolidáris kapcsolatait, vagy végül hangsúlyozhatják a tulajdonított rendszerjellemzők megvalósítását es megőrzését.[88] Ez ideáltipikus osztályozás, ezért kiindulópontnak te­kinthetjük a vegyes típusok vizsgálatához. A jelenleg vizsgált probléma azonban anélkül is elég összetett, hogy tovább bonyolítanánk ezek explicit figyelembevételével.

A kiemelt értékrendszer megadásával a rendszer elsődleges aspektusait a négy standardtípusra vonatkoztatva teljes tárgyként határozzuk meg. Ekként a rendszer tu­lajdonító „alapjellemzőkkel” rendelkezik, olyan szituációban létezik, amelyre konkré­tan adottak az adaptív problémák és kezelésük normái, illetve a szükséges kompe­tenciaszint; meghatározottak a kiemelt rendszercélok és az elérésükre való törekvés korlátai; meghatározottak az egységek egymás iránti szolidaritásának megfelelő mó­dozatai és szintjei.

A rendszer ezen aspektusainak meghatározása után – ami a rendszerfolyamat minden elsődleges funkcionális kontextusában a kiemelkedő értékrendszer „kihá­mozását” jelenti – megközelíthetjük a rendszerbeli szerepdifferenciálódás elemzésé­nek problémáját. Emlékezzünk, hogy ezzel tisztán leíró strukturális szinten foglalko­zunk. Tudatában vagyunk, hogy például a rendszerbe tartozó egységek száma maga is a rendszerfolyamat időbeli függvénye, és dinamikus szempontból nem fogadhatjuk adottnak, de ettől jelenlegi célunk miatt eltekintünk.

Azt mondhatjuk, hogy a strukturális elemzés első szintje a „primer” alrendszerek elkülönítése, amelyeket úgy értelmezhetünk, hogy a főrendszer közvetlen megkülön­böztetéseit alkotják. Lesz egy olyan primer alrendszer, amelyet a közös értékrendszer a leginkább kiemel: az, amelyik a kiemelt értékeket a legnyilvánvalóbban magában foglalja. Mivel az amerikai értékrendszert értelmezzük nagyon alaposan leírva az univerzalitás-eredmény (vagy -teljesítmény) minta szerint –, mondhatjuk, hogy a stratégiai alrendszer a „foglalkozási”, vagyis a teljes rendszer adaptív problémái körül szerveződő alrendszer. Azután legyen egy olyan alrendszer, amely a rendszercél eléré­sére irányul, egy a rendszerintegrációra, egy pedig az intézményesített tulajdonító-jellemző mintakomplexum kifejezésére és fenntartására (beleértve a szocializációt), vagyis egy elsősorban „kulturális” funkciókkal rendelkező alrendszer.

Ezen a ponton azonban az analitikus nehézségek két nagyon fontos csoportja me­rül fel, nem is beszélve az empirikus problémákról. Az első azzal kapcsolatos, hogy a konkrét struktúrák nem követik pontosan a rendszerfunkció differenciálódásának vonalait. A funkcionális vagy dimenzionális osztályozás olyan vonatkoztatási rendszer, amelynek alapján elemezhető ez a differenciálódás, de az egységek empirikus köl­csönkapcsolatai miatt tulajdonságaik egymástól való elkülönítése nem követi zökke­nőmentesen az ilyen osztályozás irányvonalát. Ez a helyzet nagyon hasonló a biológiai tudományokban tapasztalhatóhoz. Az anyagcsere, légzés, mozgás es mozgáskoordiná­ció stb. kategóriái nélkül lehetetlen volna elemezni a komplex szervezetek struktúrá­ját és működését, de ritkán megalapozott úgy beszélni valamely konkrét szervrend­szerről, hogy az csak egy szervi funkciót szolgál. Az értékrendszer típusától és annak társadalmi rendszerként való differenciálódásának szintjétől függően változik, hogy valamely konkrét esetben pontosan milyen lesz az általunk rajzolt analitikus vonalak „elmosódottsága". Itt nem próbálunk belebonyolódni ezekbe a problémákba, hanem elemzésünk konkrét illusztrálásával kapcsolatban röviden tárgyaljuk azokat.

A nehézségek második csoportja egy teljes körű társadalmi rendszer rendszer-al­rendszer kapcsolatainak összetettségét érinti. Az egyik szélsőség a kiscsoportokban található differenciálódástípus, amelyet Bales kiválóan elemzett.[89] Például egy öttagú csoportban az ilyen differenciálódás lehetőségei nagyon szigorúan korlátozottak, de még itt is fel kell vetnünk azt a kérdést, hogy az egyes tagok szerepe önmagában ke­zelendő-e, vagy jobb – a már jelenlevő – alcsoportokban gondolkodni. Helyénvaló ezekről például „koalíciókként” vagy „klikkekként” beszélni. Hasonló megfontolá­sok szükségesek a családi egységek mint rendszerek vizsgálatában is.

A másik szélsőség egy olyan összetett valóság kezelésének problémája, mint az amerikai társadalom. Az empirikus elemzés szempontjából a problémák láthatóan a három élesen elkülönülő egységszint közötti kapcsolatok köré csoportosulnak. A leggyakrabban az egyes cselekvő szerepéről nem összes társadalmi tagságában, ha­nem konkrét interakciós alrendszerekben beszélünk, mint amilyen szűkebb családja vagy a meghatározott foglalkozási szervezet stb. A második annak az interaktív rendszernek a problémája, amelynek maga a szerep az egysége, például a szűkebb család vagy az a meghatározott foglalkozási szervezet, amelyben a cselekvő dolgozik. A harmadik szint olyan társadalmi alrendszerekkel kapcsolatos, amelyek a legáltalá­nosabb funkcióra – például a foglalkozási funkció típusú vagy a kormányzati funkció – vonatkoztatva csoportosított egységek aggregátumai. Ismét az tűnik a legjobbnak, ha ezen a ponton csak felhívjuk a figyelmet erre a rendkívül nehéz területre, és to­vábbi vizsgálatát az amerikai rétegződési rendszer magyarázó elemzésére tartogatjuk.

Térjünk vissza a különböző típusú értékelési standardok összefüggéseinek problé­májához! Fentebb azt állítottuk, hogy a kiemelt értékrendszer típusa fogja létrehozni annak a normatípusnak az elsőbbségét, amely ezeket az értékeket közvetlenül „meg­testesíti”, amerikai esetünkben az univerzalisztikus teljesítményértékeket. A rend­szer ilyen értékcsoport melletti „elkötelezettségét” úgy értelmezhetjük, mint ami a cselekvésben, azaz konkrét rendszerstruktúrában történő értékmegvalósítás maxi­malizálásának a tendenciáját jelenti. Ez a tendencia azonban bizonyos követelmé­nyektől függ: a rendszeren kívüli – más társadalmi rendszereket is magában foglaló szituáció feltételeihez való alkalmazkodás követelményétől, a szóban forgó fajtájú és számú egységből álló rendszerbeli szolidáris kapcsolatok fenntartásának követelményé­től, valamint az ezen minták intézményesítésének fenntartásával és a keletkező mod­vációs feszültségek kezelésével kapcsolatos követelménytől. Tehát a társadalomnak a népessége által meghatározott „méretét” integratív követelményként osztályoznánk, ugyanúgy, mint például a népesség etnikai származása szerinti összetételét.

Akármilyen típusú az értékrendszer, ez az, ami meghatározza a primer tulajdonító-jellemző alapot, amely szerint elemeznünk kell struktúrájának más aspektusait. Tehát a körvonalazott általános dimenzionális rendszert két különböző szinten kell alkal­maznunk: először a vizsgált rendszer típusának kiemelt értékrendszere alapján történő meghatározásához, másodszor pedig a rendszer belső differenciálódásának elemzésé­hez e kiemelt értékminta-típust az elemzés tulajdonító-alapjaként használjuk.

Azután meg kell kérdeznünk, milyen vonatkozásai vannak az értékrendszernek a célmeghatározás tekintetében. Ezt a kérdést először a rendszer mint olyan egy céljá­nak vagy céljainak szintjén kell föltennünk, majd az egységekkel kapcsolatban, a vizsgált szinttől függetlenül. Következésképp az egységcélokkal kapcsolatos vonatko­zások lehetnek előírók – egyszerre viszonylag folyamatos (például egy kormányzati egységre vagy egy egyetemre vonatkozóan) és különleges körülmények között (pél­dául nemzeti szükségállapottal kapcsolatban) – vagy megengedők. Továbbá meg­jegyzendő, hogy egy rendszer differenciálódásának a jellege szempontjából alapvető, hogy az egységek céljainak is differenciálódni kell. A differenciált egységcélokat vagy a rendszerfunkció „járulékaként” vagy elnézően a megengedett határok közé esőként kell definiálni.

Az egységcélokat differenciáló tényező egyértelműen előírt vagy megengedett lesz, ami viszont a három követelménycsoport függvénye – erről a kiemelt értékrendszer­rel való kapcsolatukban szóltunk. Még a nagyon egyszerű rendszerekben is ésszerű feltételezni, hogy bizonyos mértékű differenciálódás kialakul az adaptív és integratív funkciók megkülönböztetésének tengelyén: a kiemelt funkciójú és alrendszer-célú egységek adaptívabbak, a kiemelt funkciójú egységek integratívabbak másoknál. De mindkettő bonyolult kombinációkat alkothat rendszercélorientált és mintafenntartó vagy tulajdonító funkciókkal, azaz alrendszer-célokkal.

Általánosságban azt mondhatjuk, hogy ezen funkciók és alrendszer-célok viszony­lagos elsődlegességének a kritériumait a rendszer és annak intézményesített érték­mintái fenntartásával kapcsolatos rendszerfunkciók elvárt módon történő teljesítésé­nek következményei alapján határozzuk meg; az egységfunkciók rendszerfolyamatbeli úgymond – stratégiai jelentőségű kérdése ez. Nyilvánvaló, hogy ez a jelentőség az ér­tékrendszer típusától és annak kulturális tartalmától, valamint a vele szemben fellépő konkrét adaptív, integratív és szabályozó szükségszerűségektől függően változik. Tehát nem állapíthatunk meg valamilyen általános prioritást, az ezen tényezőktől független skálákat. Általánosságban azonban azt mondhatjuk, hogy az első helyre a kiemelt ér­téket legközvetlenebbül intézményesítő funkció kerül; az elemzési problémák a többi elsődleges funkció rangsorolásával kapcsolatosak. Más szóval, itt nem a rangsorolás­sal kapcsolatos empirikus általánosítást dolgoztunk ki, hanem csak az olyan kategó­riák csoportját, amelyek alapján megközelíthetjük az empirikus problémát.

Mielőtt megkísérelhetjük, hogy az elemzésen keresztül megmagyarázzuk az ameri­kai rétegződési rendszer bizonyos aspektusait, két újabb általános elemzési problé­mát kell szemügyre venni. Ezek közül az első az, hogyan illesztjük a birtoktárgyak helyének elemzését a fent körvonalazott sémába. A második a differenciális rangso­rolás különböző kritériumainak integrálási módozataival és fokozataival kapcsolatos probléma: ezeknek egyetlen „általános presztízsegyenest” kell alkotniuk.

A birtoktárgyak elemzésének kulcsa az eszközök és a jutalomtárgyak megkülön­böztetésében rejlik. Az eszközöket a teljesítménynormák szerint, a jutalmakat pedig a szankciónormák szerint kategorizáljuk. Persze, ahogy már utaltunk rá, nem feledhet­jük, hogy egy konkrét tárgy lehet – tulajdonképpen elvileg mindig az – eszköz és juta­lom is, de jelentőségének vagy az egyik vagy a másik aspektusa elsődlegesen fontos kell legyen egy adott kontextusban. Az eszközök és jutalmak szigorú értelemben a tárgyak jelentésének vagy jelentőségének a kategóriái, nem konkrét tárgyak osztályai.

Az eszköz- vagy teljesítményaspektusban a birtoktárgy-típusok alapvető osztályozá­sa azokkal a rendszerfunkciókkal kapcsolatos, amelyeknek eszközül szolgálnak, vagyis a birtokló egység szerepével és annak különböző aldifferenciálódásaival kapcsolato­sak. Tehát az egység számára minden eszköz instrumentális funkciójú, a rendszer számára viszont az eszközök funkciója a rendszerbeli egység funkcióira vonatkozik. Egy nagyolvasztónak instrumentális szerepe van egy acélgyártó konszern számára, a templomi padsoroknak és a papi ruhának viszont egy egyház eszközeiként van ugyanilyen szerepe. Ezt a vonatkoztatási kettősséget mindig észben kell tartani egy birtoktárgy-objektum kategorizálásának megítélésekor. Persze ugyanaz a megkülön­böztetés ismétlődhet, ha magát az egységet is rendszerként kezeljük. Ekkor vannak eszközei adaptív funkciójának, célbeteljesítő szakaszának, saját integratív funkciói­nak, valamint mintafenntartó és feszültségoldó funkciójának.

A rendszerbeli szerepek és eszközök elosztásának a rendszerintegráció feltételeként egyféle rendezett megfelelést kell tartalmaznia. Ez azt jelenti, hogy ez a rendszer stabil állapotának, vagyis az értékrendszeréhez való alkalmazkodásnak vagy az azon alapuló integrációnak a feltétele. Úgy tűnik, az optimális elosztás alapelve az, hogy „azok kapják az eszközöket, akik a leghatékonyabban tudják használni őket”, akiknek a leg­inkább szükségük van az eszközökre ahhoz, hogy a rendszer szempontjából annak konkrét kultúrájában meghatározott releváns célokat vagy értékeket támogassanak. A hatékonyság-standard természetesen hozzájárul a rendszerfunkcióhoz. Tehát ma­gában foglalja mind a „technikai hatékonyság” elemét, mind az intézményesített, el­térő rendszerbeli funkciójú szerepnek való elkötelezettség összetevőjét is. A releváns kérdések ezért a következők: először is, milyen célra használják az eszközöket, má­sodszor pedig mennyire hatékonyan használják őket.

Az első kérdés magában foglalja a többi rendszeregység és rendszerfunkció érdekeit védő „rendteremtő” szabályokhoz való ragaszkodást. Ezen megfontolásokból kiin­dulva az látszik a legfontosabb általános következtetésnek, hogy amennyiben egy társadalmi rendszer egységei a rendszerfunkciókhoz való eltérő stratégiai hozzájáru­lásaik alapján rétegződnek, úgy ennek megfelelő differenciálódás jelentkezik az ezen egységek számára kiosztott eszközökben is. Ez különösen olyan szituációkban válik fontossá, amikor az eszközök ellenőrzésének általánosítási mechanizmusai vannak, amelynek egyik kiváló példája a pénz. Ekkor azt mondhatnánk, hogy az eszközök ellen­őrzésének rangsora feleljen meg a rendszerbeli egységfunkció értékelési rangsorának; az ilyen megfelelés hiányát a szituációban zavaró tényezőnek tekinthetjük. Továbbá ezt a tág általánosítást növekvő ismerettel egyre részletesebb meghatározásnak vetnénk alá.

A jutalmak esete ezzel szoros párhuzamban áll. A konkrétabb problémák meghatáro­zott környezetét azonban figyelembe kell venni. A két birtoktárgy-kategóriában részleges szimmetriahiány áll fenn, mert az adaptív funkciók megkövetelik az olyan tárgyak ellen­őrzését, amelyek eredendően függetlenek magától az interakciós folyamattól, ugyanak­kor az emberi cselekvési rendszerek egyik legfontosabb vonásának az tűnik, hogy ez nem igazán a jutalmak funkciójának esete. Arra gondolunk, hogy a legalapvetőbb jutalmat a cselekvők attitűdje alkotja, tehát elsődleges jelentőségű azoknak a jutalomtárgyaknak a birtoklása, amelyek önmaguk nem társadalmi tárgyak azáltal, hogy ezt a birtoklást egy vagy több cselekvő attitűdje szimbolikus megnyilvánulásaként kezelhetjük. Ezt a társa­dalmi interakciók esetében fejthetjük ki a legvilágosabban, de még ennek empirikus önállóságában is azt mondhatjuk, hogy egy személynek az általa megszerzett jutalomtár­gyakkal kapcsolatos értékelése lényegében ugyanolyan értelemben a tárgyra vonatkozó saját attitűdjének a függvénye; annak birtoklása jelképezi egy értékkel bíró cél elérésé­nek „sikerét” ugyanúgy, mintha azt valaki más „adta” volna a személynek.

A jutalmakat tehát szankcióként a megfelelő teljesítménykategóriákra alkalmazva osztályozzuk. A rendszervonatkozás kettőssége ugyanolyan lényeges ezen a területen, mint az eszközök elemzésének a területén. A jutalomtípusok átfogó, fölérendelt osztá­lyozását a rendszerfunkció szempontjából kell elvégezni. Aztán beszélhetünk a jóváha­gyásról és annak szimbólumairól az instrumentális-adaptív teljesítményekre vonatkoz­tatva, a válaszról és annak szimbólumairól a rendszercélok elérésével összefüggésben, az elfogadásról a rendszerintegrációval kapcsolatban stb. De maga az egység is egy al­rendszer, és a differenciálódásnak ugyanaz a logikai mintája alkalmazható rá, bár eltérő konkrét tartalommal. Így az elsősorban adaptív funkciójú egység számára a jóváhagyás és annak szimbólumai nem a „sikeres” célelérésnek, hanem a hatékonyan teljesített technikai műveleteknek a jutalma. Az utóbbi kontextusban lényeges az „erőforrások­nak” mint a „fogyasztás” elérhetőségének joga, és ezt válaszjutalomként osztályozzuk. Az elfogadás következésképp feltételezi a rendszerhez való „hozzájárulás” elismerését, ami az összes fenti jutalomtípus közül csak az egység-siker jutalmát haladja meg.

A jutalomtárgyak birtoklásának integrálása és az egységek közvetlen értékeléssel történő rangsorolása körött lényegében ugyanolyan kapcsolat van, mint az eszközök­nél. Itt az a nagyon egyszerű alapelv, hogy a jutalom arányos a tágan értelmezett „ér­demmel”, amely magában foglalja a kívánatos jellemzők és teljesítmények jutalmazá­sát ís; ez nem csak saját értékrendszerünk alapján értelmezendő. Nagy általánosságban elmondható, hogy a rendszer stabil állapotának feltétele az, hogy a jutalom ugyanazt a rangsort követi, mint az egységeknek a jellemzőik és a teljesítményeik alapján törté­nő közvetlen értékelése.[90]

A birtoktárgyak témakörének lezárása előtt a rétegződéssel kapcsolatban szól­nunk kell a szimbolizmusról, bár túl nagy témakör ahhoz, hogy itt a megemlítésénél többet tehessünk. Fentebb azt mondtuk, hogy a birtoklás nem a tárgyak „eredendő” tulajdonságainak, hanem azok jelentésének a kategóriája (valamint eszköz és juta­lom aspektusainak megkülönböztetése). Ez lényegében azt jelenti, hogy a szituáció­beli tárgyat mindig szimbolikusan kezeljük. Tehát az eszközök instrumentális haszna a tárgyak jelentésének a kategóriája, és a szimbolikus jelentésnek ugyanazon alapter­minusaiban kell elemeznünk, mint más jelentéstípusokat.

Anélkül, hogy megpróbálnánk tovább vinni az elemzést, itt durván megkülönböz­tethetjük a birtoktárgy-objektumok kognitív-instrumentális jelentését és az ex­presszív-integratív jelentéseket. A legtöbb elemzési problémát az utóbbi tág kategória jelenti. A rétegződési rendszerekben alapvető szerepet játszik az expresszív „élet-stílus”-szimbolizmus, amely egybeolvad az egyes státuskategóriákkal, és a birtoktár­gyak funkciójának ez az egyik legfontosabb területe. Az egész cselekvéselméletben implicit módon benne van, hogy a maradéktalan kielégülés tárgyai közel állnak a státusszimbólumokhoz. Tehát az éhség kielégítése nyilvánvalóan lényeges a létfenn­tartásban, és az eleségtárgyaknak rendelkezni kell a szükséges minimális tápérték-tu­lajdonságokkal. De abban, hogy mit, hogyan és milyen körülmények között esznek az emberi lények (megkülönböztetve attól a ténytől, hogy esznek), óriási szerepet ját­szik a választás – gyakran tudatalatti – szimbolikus jelentősége. Tehát az, hogy ebédre bifszteket eszünk, bizonyos szinten annak megerősítése, hogy „megengedhetek ma­gamnak valami különösen jót”, vagy annak a különleges alkalomnak a megerősítése, amelyet az jelképezni hivatott. Lényegében ekkor mondhatjuk, hogy az expresszíven szimbolikus birtoktárgy-objektumok összefüggnek a státusjellemzőkkel, a birtokos státusjellemzőinek mintegy „kiterjesztését”, és azok – pozitív vagy negatív – értéke­lésének megerősítőjét alkotják. Így többek között a hatalom eszközeként szolgálnak.

Utolsó átfogó elemzési problémánk a társadalmi rendszer értékintegrációja a réteg­ződés problémáival összefüggésben. Az értékelési standardokat a társadalmi rendszer funkciói alapján osztályoztuk. Mivel minden működő rendszer meg kell feleljen az összes alapvető funkcionális előfeltételnek, valahol pozitívan kell értékelni a négy normatípushoz való alkalmazkodást. Ez igaz egy funkcionálisan integrált rendszer­ben (a másik rendszertípus mintaintegrált). Ez azt jelenti, hogy lehetnek olyan „ro­mantikus” vagy „utópikus” értékek, amelyek szerint a rendszerfunkció szükséges fel­tételeit sértő cselekvés pozitív erény. Teljes öntudati állapotban ez persze ritka volna; az ilyen szituációkra általában a racionalizálás fátyla borul.

Azt mondtuk, hogy az átfogó elsőbbségi sorrend a kiemelt értékminta alá kerül, ami a követelmények viszonylagos stratégiai fontosságú sorrendje a rendszer másik három fő funkcionális problémakontextusára vonatkozóan. Tehát rendszerünkben a fő értékközpont az univerzalizmus-eredmény. Ebből arra következtethetünk, hogy a másodlagos sorrendi elsőbbséget a kulturális-látens terület (univerzalizmus jellemző) kapja egyfelől a stratégiai kulturális minták fenntartásában (például tudomány, ok­tatás), valamint a személyi motiváció szabályozása az alapvető értékrendszer (például család, egészség) vonatkozásában. Valószínűleg a rendszerintegráló a következő, és a nemzeti szükségállapot kivételével minden rendszercél-elérés az utolsó; ez az utolsó elsősorban az, amit „individualizmus” kifejezésünkön értünk. Vagy, hogy az ellenkező esetet vegyük, egy olyan társadalomban, amelyben a transzcendentális vallási orientá­ció foglalja el a kiemelt helyzetet, az értékek elsőrendű prioritása a tulajdonító-minősítő normákon nyugszik. Aszerint, hogy a vallás aktívan „híveket toborzó” vagy statikusabb-hagyományos típusú, a következő sorrend rendszercél-elérés vagy rendszerintegratív tí­pusú lehet, és feltételezhetően az adaptív áll az utolsó helyen. A kálvinizmus esetében azonban a rendszercél került a második helyre („Isten földi királysága”), és e cél jellege miatt a szekuláris társadalomnak Isten képében való újjáteremtése, az adaptív megfon­tolások láthatóan feljebb kerültek a rendszerintegrálónál.

Az értékstandard-típusoknak ez a durva rangsorolása azonban még mindig megol­datlanul hagy két lényeges problémát. Az első ilyen szempont az, amit az értékelési rendszerek „szórásának” nevezhetnénk, vagyis a különböző alrendszerek hierarchiá­jának viszonylagos önállósága; a második pedig annak a mintázatával kapcsolatos, ahogyan az egyik skálán elért magas rang „összefonódik” egy másik skálán elért ala­csonyabb ranggal. Rendszerünkben tehát hogyan hasonlítható össze egy meglehető­sen magas rangú politikus egy középszintű üzleti vezetővel?

A rétegződési rendszerek kétségtelenül nagymértékben különböznek az első prob­léma tekintetében, amely egy szorosan integrált „általános presztízsegyenes” relatív fontossága. Úgy tűnik, az európai középkorban nagy jelentőséggel bírt a köznemes­ségnek a „burzsoá” osztályokkal szembeni egyértelmű fölérendeltsége, illetve az utób­biaknak a paraszti osztályokkal szembeni fölérendeltségének a fenntartása. Másrészt rendszerünkben sokkal kevésbé mondhatjuk, hogy van egy olyan elit csoport, amely egyértelműen az élre kerül – az üzleti elit vagy a „legjobb családok” vagy az élvonal­beli szakemberek vagy a kormányzat felső körei? A kérdésre válaszul a legjelentő­sebb, amit mondhatunk, hogy nincsenek olyan egyértelmű standardok, amelyek sze­rint az egyik vagy a másik első helyre kerülhetne, mint a középkorban vagy még inkább az indiai brahmanok felsőbbrendűsége esetében.

Tágabb értelemben azt mondhatjuk, hogy a „pontatlanság” vagy szórás mértéke az univerzalisztikus teljesítményértékek viszonylagos fölényének, az adaptív funkciók­nak a rendszer szempontjából meglévő kiemelt helyzetének a függvénye. Úgy tűnik, hogy az ettől a mintától a többi három minta valamelyike felé való eltérés növeli a skálaszűkítés kényszerét. Ha az eltérés a rendszercél irányába mutat, akkor a célhoz való hozzájárulás standardja lesz kiemelt; az a hierarchia lesz uralkodó, amelynek instrumentális szerveződése a prototípus. Közel áll ehhez a típushoz a szovjet rend szer, amelyben a kommunizmus célja az uralkodó. Ha az eltérés „kulturális” tulajdo­nító jellemző súlypontú, akkor általában minden csoportot ennek a jellemző-stan­dardnak az alapján mérnek, vagyis a rendszert egy általános megbecsülés diffúz hie­rarchiája alapján integrálják. A nemzetiszocializmus előtti Németország nem volt túl messze ettől a típustól. Végül ha az eltérés rendszerintegráló súlypontú, akkor általá­ban minden egyes egységhez egy, a rendszerben stabilan elfogadott helyet rendelnek, hogy minimalizálják a rendszeregyensúly megbomlásának a lehetőségét. A klasszikus kínai rendszer „tradicionalizmusa” illik ebbe a típusba.[91]

Ezek a megfontolások átvezetnek két olyan problématerületre, amelyekkel röviden foglalkoznunk kell, nevezetesen a tulajdonítás és az autoritás problémájához. Az előbbiekben megpróbáltuk világossá tenni, hogy minden rendszeregységnek olyan tu­lajdonító jellemző-alapja kell legyen, amelyről a teljesítmények értékelhetők. Néhány ilyen jellemző azonban – például egy közösségben elért tagság – múltbeli teljesítmé­nyek következményei lehetnek. Másrészt vannak olyan jellemzők, amelyek különböző mértékben kezelhetetlenek; így nem az a probléma, hogy szerzett vagy megtagadott jellemzők-e, hanem hogyan lehet ezeket értékelni. A megragadás szélsőséges típus­esetei természetesen az egyének biológiai jellemzői, például az életkor, a nem és a származásbeli rokonság. Ilyen az öröklődési elv használatának eltúlzása, amikor ez a megváltoztathatatlan tulajdonító vonatkozási pont a társadalmi rendszer státusainak elosztási alapja. Úgy gondoljuk, általánosságban elmondható, hogy ebben az értelem­ben az adaptív és a rendszercél a legkisebb, a rendszerintegráló pedig a legnagyobb nyomatékot adja a tulajdonításnak. A jellemzők hangsúlyozása az értékelt jellemzők konkrét tartalmától függően változik. Mivel az ilyen eseteknek egy nagyon fontos osztályát alkotják a transzcendentális vallási értékrendszert intézményesítők, úgy lát­szik, nagy a valószínűsége annak, hogy ez a tulajdonítási alapoknak is kedvez; India szélsőséges eset, de saját középkorunk is elég messze ment ebbe az irányba.

E radikálisan tulajdonító középpontok és a tulajdonítás más, bizonytalanabb alap­jai között fontos kölcsönkapcsolatok vannak. Erre kitűnő példa a területi elhelyez­kedés. Mivel minden cselekvés emberi organizmusokat foglal magában, a cselekvés elemzésének egyik potenciálisan lényeges alapja mindig az, hogy időben hol helyez­kedik el a cselekvő, beleértve a cselekvés folyamán a helyzetében bekövetkező vál­tozásokat is. Az egyik kiemelkedő eset a lakóhelyé, valamint annak kapcsolata a családdal mint szolidáris egységgel; a két aspektus minden ismert rokonsági rend­szerben eredendően összefügg egymással, mivel a család alapvető funkciói a legtöbb esetben feltételezik a közös lakóhelyet. Egy másik példa a területi elhelyezkedés és politikai cselekvéskör közötti összefüggés; a politikai egységek mindig a területi cse­lekvéskörökhöz viszonyulva szerveződnek. Kétségtelen, hogy az egyén bizonyos kö­rülmények között lakóhelyét vagy cselekvési területét áthelyezheti az egyik politikai cselekvéskörből a másikba; de figyelembe kell venni az ilyen változás következmé­nyeit és az olyan kényszertényezőket is, mint a nem vagy a szülői szerep.

Az autoritás esete ettől meglehetősen eltér. Az autoritás a fölérendeltség egyik külö­nösen fontos típusa, amely magában foglalja mások cselekvéseinek legitimált ellenőr­zési jogát (és/vagy kötelességét) egy társadalmi kapcsolatrendszerben. Tehát, ahogyan fent megjegyeztük, a társadalmi ellenőrzés mechanizmusai közé tartozik. A legitimálás tényezője azt jelenti, hogy az autoritás mindig egy közösségen belüli státus aspektusa; amennyiben nem ez az eset, hanem csupán mások ellenőrzésének valóságos képessége áll fenn, akkor hatalomról beszélünk.

Az elsődleges kérdés az, hogy a valaki feletti tekintély valamilyen értelemben és bizonyos fokig a felsőbbrendűséget kell jelentse. Ez a hierarchikus értékelésekben lévő státusjellemző. Az autoritás legitimációja ipso facto a felsőbbrendűség legitimációja. De ennek a felsőbbrendűségnek a jellege és alapja széles körben változhat. Ha in­kább specifikus, mint diffúz, akkor nem kell feltételeznie semmilyen általánosított fel­sőbbrendűséget, és összeegyeztethető lehet az ellenkezőjével; tehát egy közlekedési rendőr autoritása arra terjed ki, hogy megállíthatja egy olyan jelentős polgár autóját, aki általános presztízs alapon nagymértékben felette áll.

Weber egyértelművé tette, hogy az autoritástípusok legitimációs alapjuk szerint osztályozandók, azaz azon értékminták alapján, amelyek meghatározzák, milyen konkrét fölérendeltségi mód tartozik az autoritáshoz. Ez persze vonatkozhat egy rendszerfolyamat bármely funkciójára.

Ebből a hivatkozási halmazból kétféle következtetést vonhatunk le. Először is, az autoritás általában viszonylag jelentősebb a célelérési vagy a rendszerintegráló érté­kek prioritásának függvényeként. Az egyik esetben az autoritásszükséglet középpont­jában annak a szükségessége áll, hogy a rendszer különböző egységeinek a célhoz való hozzájárulását koordinálni kell. Az autoritás általában annak a függvénye, hogy mi­lyen sürgős a „dolgok elintézése”. A rendszerintegráló eset feltehetően valamivel ke­vésbé hangsúlyozza a főként azon a negatív szükségleten alapuló autoritást, hogy az egységeket meg kell akadályozni a rendszerintegráció megbontásában, „egy sorban” kell azokat tartani. Az első inkább „előíró”, a második inkább „szabályozó” autoritás. Az adaptív funkciók elsőbbsége az autoritás problémáját általában az eggyel lejjebb lévő szintre hárítja. Az egységet eredményei alapján értékelik, de az autoritás rend­kívül fontos lehet mint az adott eredményt lehetővé tevő egyik feltétel. Tehát társa­dalmunkban a vállalatvezető autoritása nem közvetlen, hanem „származtatott” te­kintély, amelyet a cég eredményességéhez való hozzájárulása alapján legitimálnak. Ha a tulajdonító-jellemző értékeknek van elsőbbsége, akkor a szituáció általában a rendszerintegráló esethez hasonlít, de talán valamivel nagyobb hangsúly kerül az au­toritásra, amely ugyanakkor nagyobb mértékben változhat a tulajdonító minták tar­talmának megfelelően. Megbízhatónak tűnik az a következtetés, hogy az adaptív hangsúly az autoritás legcsekélyebb hangsúlyozásához vezetne, hacsak nem egy szi­gorúan tekintélyellenes, tulajdonító értékekkel rendelkező kasztról volna szó.

Másodszor, az autoritás problémája erősen érintett a rendszer-alrendszer kapcsola­tok komplexitásában. Hangsúlyoztuk, hogy ennek következtében az autoritás nagy­mértékben függ nemcsak az egységnek a konkrét közösségen belüli státusától, hanem az adott közösségnek egy nagyobb rendszerben elfoglalt pozíciójától is. Ugyanazon személyek különböző közösségbeli tagságában érintett, egymással versengő csoport­hűségek kérdése szükségszerűen korlátozza az autoritást az egyes közösségekben.

Ez átvezet bennünket ahhoz a fent említett problémához, miszerint a fő érték­standard-típusok alapján kialakított hierarchikus skálák „összefonódnak”. Egy komplex rendszerben olyan mechanizmusoknak kell lenni, amelyek kialakítják a vi­szonylagos egyenértékűség szintjeit, valamint olyan mechanizmusoknak, amelyek védelmet nyújtanak a túl merev és különleges státus-összehasonlításokkal szemben. Ennek a funkciónak egy részét úgynevezett közvetlen jellemző- és teljesítményérté­kelés látja el. Tehát nem kétséges, hogy az olyan foglalkozási szerep, amelyet kielégí­tően betölthet szinte minden normális felnőtt, nem tekintendő egyenlőnek egy nagyra értékelt és magas szakmai követelményeket igénylő szereppel, amelynek csak kevesen tudnak eleget tenni, bármi legyen is a szóban forgó képzés és az adottság kombinációja. De a közvetlen értékelés mechanizmusai kielégítő voltával szemben komoly korlátok állnak. Az egyik a megfelelő ítélethez szükséges kompetenciaszint, vagyis az a probléma, hogyan lehet érvényesíteni néhány kompetens személy ítéle­tét, és hogyan lehet azt általánosítani a rendszer egészében. A második probléma az­zal kapcsolatos, hogy a viszonylagos értékelési standardok több bizonytalanságával együtt járó elemei még egy esetosztályban is megtalálhatók, egy harmadik probléma pedig a különböző fajtájú jellemzők és teljesítmények összehasonlíthatóságával kap­csolatos – még akkor is, ha a standardok az egyes fajtákra vonatkoztatva viszonylag egyértelműek és meghatározottak.

Ezt a hézagot általában részben a birtoktárgyak és értékítéletek „ökologikus” meg­oszlásának folyamatai töltik ki mint eszközök és jutalomtárgyak (különösen az utóbbi), részben pedig az attitűd-jutalmak elosztása. A mi társadalomtípusunkban ezek a me­chanizmusok két fő csatornán keresztül működnek: a monetáris piaci rendszeren és a folytonos nyilvános kommunikáción keresztül. Az első kontextusban mindenek­előtt a pénzügyi erőforrásokat mint a birtoktárgyak általánosított elérhetőségét oszt­ják el; az utóbbi, értékelő kontextusban főként a „reputáció" kerül elosztásra. Mind­két esetben a „szabad versenyes" piaci folyamat ideáltípusáról mint egyfajta alapvonalról beszélhetünk. De ez egyik esetben sem működik teljesen automatiku­san még a tapasztalatilag legjobb feltételek között sem. Ezért különféle módosító „beavatkozásokra" kerül sor, amelyek „elsimítják" az egyenlőtlenségeket. Igy a kor­mányzati vagy magánjótékonyság olyan felhasználásokra is közvetít pénzalapokat, amelyekre versenyfeltételek között nem fordítana (például az egészségügyi ellátás vagy a felsőoktatás), gyarapítja az adott területeken dolgozók és azok munkájának haszonélvezői által igénybe vehető eszközöket és elérhető jutalmakat. Hasonlókép­pen egy területen egy jelentős személy visszavonul, hogy ezzel elismerje egy fiata­labb, kevésbé ismert személy munkáját. Reputációjának növelésével az eszközök és jutalmak mérlegét is az utóbbi javára billenti. Úgy tűnik, lényegében az összehason­lító ítéletek egyfajta folyamatos sorozata zajlik, amelyek kimondják, hogy a szerepek A osztálya túl keveset, a szerepek B osztálya pedig túl sokat kap, ezután bekövetke­zik az A-tól a B-be való eltolódás.

Nyilvánvaló, hogy – főként az ilyen folyamatokban – a hatalom fentebb tárgyalt három összetevője közötti kapcsolat egy rétegződési rendszer integratív funkcióiban válik különösen fontossá. Ez lényegében annak a kérdése, hogy milyen eredménye­sen működnek a társadalmi ellenőrzés mechanizmusai. A birtoktárgyak ellenőrzése kétségtelenül a magas státussal függ össze, ezért van egy, a státus közvetlen értékle­gitimációjától független hatalomforrás. Az ego vagy alter szerepétől való potenciális eltérés hasonlóképpen erősítheti ezeket a hatalomlehetőségeket. A társadalmi ellen­őrzés mechanizmusainak funkciója az, hogy minimálisra korlátozzák e hatalom önálló, vagyis illegitim használatát.[92]

Könnyebben követheti az olvasó értekezésünk meglehetősen szövevényes elméleti elemzését, ha vázlatosan körvonalazzuk a főbb használt fogalmi elemeket, valamint legfontosabb kapcsolataik közül néhányat.

A legfontosabb vonatkoztatási pont a kiegészítő ábra (a Working Papers 182. oldalán, az V fejezet 2. ábrája).

Ez szükségképpen nagyon vázlatos és így bizonyos tekintetben önkényes értelmezés, de kétségtelenül bemutatja az alapvető összetevőket és kapcsolatokat.

Cselekvésünk terének és a cselekvési folyamat irányának négy dimenzióját az áb­ra négy sarka ábrázolja: adaptív (A), célelérés vagy kielégülés (G), integratív (I) és látens-expresszív (L). Ezek sorrendje nem tetszőleges, hanem alapvető, például a G az A és az I között helyezkedik el.

A tárgyjellemzőket, valamint a teljesítmény- és szankciónormákat meghatározó négy standardtípust az ábra sarkában található számok mint a változók kombinációja írja le. Ezek egyenként a következők:

A. A „szakmai kompetencia” jellemzői

Teljesítménynormák: „gyakorlati hatékonyság” (Mintaváltozók: univerzalizmus-teljesítmény)

Szankciónormák: „jóváhagyás-helytelenítés” (Mintaváltozók: sajátos hatás-semlegesség)

G.

  1. „rendszer – cél – elkötelezettség” vagy

  2. „egység – cél – elkötelezettség legitimációjának” jellemzői

Teljesítménynormák:

  1. rendszer- vagy „kapcsolati” felelősség

  2. irányító „játékszabályok”

(Mintaváltozók: érzelmi jelleg – sajátos hatás)

I. Lojalitás-jellemzők

Teljesítménynormák: szolidaritás kimutatása (Mintaváltozók: partikularizmus-jellemzők)

Szankciónormák: diffúz elfogadás (Mintaváltozók: diffuzitás – érzelmi jelleg)

L. „Kulturális értékelkötelezettség jellemzői

Teljesítménynormák: „kulturális felelősség” (Mintaváltozók: jellemző – univerzalizmus)

Szankciónormák: tisztelet kimutatása (Mintaváltozók: semlegesség – diffuzitás)

Az értékstandardok egymáshoz viszonyított elrendezését a következők szerint elemezzük:

  1. Kiemelt értékminta jellemzése (ideális esetben a fenti négy típus egyike). Ez meghatározza a látencia cella tartalmát, amikor a rendszerre, mint egészre alkalmazzuk.

  2. A rendszert ezután „elsődleges” alrendszerekre különítjük el:

    1. ezek egyike a legközvetlenebb módon intézményesíti a kiemelt értékrendszert

      (az, amelynek normatípusa meghatározza ezt a látens cellát, például a foglalkozási rendszer az USA-ban).

    2. Mások eltérnek ettől a következő követelmények szempontjából:

      1. alkalmazkodás a helyzethez,

      2. rendszer- és egységcél elérése,

      3. rendszerintegráció,

      4. a kulturális minta fenntartása és feszültségkezelés. A szerkezeti vonalaknak nem kell tökéle­tesen illeszkedniük ehhez az osztályozáshoz, mivel a struktúrák lehetnek „multifunkcionálisak”.

A paradigmát legalább kétszer kell alkalmazni a megkülönböztetett rendszer elemzésére.

A funkcióértékelés elsődlegességének legfontosabb kritériuma stratégiai jelentőségű a rendszerfolyamat számára.

Az egységek sorrendjét meghatározza:

  1. a közvetlen értékelés

    1. mind a négy standardtípus szerint

    2. a négy típus stratégiai jelentősége

      a skála által történő elrendezése szerint

  2. Ökológiai „vegyítés"

    1. a képességek felhasználásán keresztül

    2. a jutalomtárgyak és reputáció elosztásán keresztül

A konkrét rendszer elemzéséhez meg kell különböztetnünk

  1. Az értékelési sorrend hierarchiáját, amely függvénye az

    1. általános presztízs-kontinuumnak" – több vagy kevesebb „feszesség vagy lazaság"

    2. a közvetlen értékelés négy fő alhierarchiájának a hevenyészetten vegyített rangsorban.

  1. A hatalmi hierarchiát, amely függvénye a

    1. fenti közvetlen értékelésnek

    2. konformitás-deviancia egyensúlyának

    3. a birtokjavak elosztásának

Egy rendszer és a szituációja közötti összefüggés fázisai:

Kulcs: 
1 A – adaptív fázis3 I – integratív fázis
2 G – célelérés-fázis4 L – látens minta fenntartásának fázisa

II.

A társadalmi rétegződés amerikai rendszere főbb pontjainak, ezen belül pedig a mo­bilitási folyamatok elemzése problémáinak gyors felvázolásával megkísérelhetjük il­lusztrálni az imént körvonalazott absztrakt fogalmi rendszert. Az egyes pontokon ki­térünk a más rendszerektől valóeltérésekre, de nem próbálkozunk a szisztematikus összehasonlító elemzéssel.

Már többször is utaltunk arra, hogy az amerikai társadalmat az univerzalisztikus ­eredmény vagy -teljesítmény ideáltípushoz nagyon közeli értékrendszerrel rendelke­zőként kezeljük. Ez előtérbe helyezi azokat az egységjellemzőket és -teljesít­ményeket, amelyeknek a rendszer szempontjából adaptív funkciója van. Továbbá – és ez nagyon fontos – nem egyes rendszercélokat hangsúlyozunk, és ez azt jelenti, hogy az adaptív funkciók értékelését nem a szóban forgó konkrét célhoz viszonyít­juk, hanem a célokat többnyire kötetlenül definiáljuk. Tehát általánosságban az egységcélok szempontjából értékes eszközök előállításához való hozzájárulásról beszél­hetünk, amelyek – a megengedett határokon belül – az egységjellemzők és -teljesít­mények pozitív értékelésének elsődleges alapjai.

Ez a fő hangsúlyt a gazdaság termelő tevékenységére helyezi, ugyanakkor annak a forrása, ami bizonyos értelemben az értékrendszer „individuális” színezete. Ezt az utóbbit azonban nagyon körültekintően kell értelmeznünk. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy csak az egyének olyan eredményeit értékelik, amelyekben nem koope­ráltak másokkal, vagy hogy ezek kapnak prioritást. Az olyan közösségek eredményei, mint az üzleti cégek, valóban nagyon erőteljesen jelennek meg. A fő kérdés inkább az, amit a „célok pluralitásának” nevezhetünk, amikor nincs olyan uralkodó rend­szercél, amely minden rendszerbeli tevékenység esetében orientáló szerepű.

Ezt némiképp máshogyan is megfogalmazhatjuk, ha azt mondjuk, hogy az elsődle­ges rendszercél az olyan értékes birtoktárgyak és kulturális eredmények termelésé­nek a maximalizálása, amelyek elősegíthetik a legitim egységcélok elérését – ahol az egységek egyaránt lehetnek egyének és különböző típusú közösségek. Ez az orientáció különösen nagy hangsúlyt helyez a birtoktárgyaknak a pénzügyi és piaci mechaniz­musokon keresztül történő ellenőrzésének az általánosítására, valamint az értékelő kommunikációnak a közvetlen attitűd jutalmak elosztásán, azaz a „reputáción” ke­resztül történő általánosítására. A kiinduló feltevés az, hogy egy „termék” mint cse­rélhető birtoktárgy pénzbeli értéke a teljes termelési folyamatban részt vevőkhöz vi­szonyított értékének a mértéke, valamint hasonlóképpen az, hogy a pénzbeli jutalom egy egység egyén vagy közösség – rendszerbeli „reputációjának” használható indexéül szolgálhat. Ez persze csak egy kiinduló orientációs vonatkoztatási pont, amelynek bizonyos hiányosságaira az alábbiakban térünk ki.

Ha ezt az általános orientációt központi elemként helyesen alakítjuk ki, akkor a legközvetlenebbül értékelt eredmény az, amit specifikus amerikai értelemben „prakti­kusnak” nevezhetünk, s ebben az értelemben nyilvánvalóan „termelést” eredményez. Az értékelési sorrendben ezt valószínűleg azok a funkciók követik, amelyek a leg­fontosabbak azoknak a feltételeknek a biztosításában, amelyektől ilyen értelemben a hatékony termelőtevékenységek függnek. Fentebb utaltunk rá, hogy funkcionális paradigmánk alapján ezek közé három fő típus vagy irány tartozik. A sorrendben az adaptív után valószínűleg a tulajdonító jellemző következik specifikus tartalmi érte­lemben, azután az integratív aspektus, végül a rendszercél. A következőkben ezeket vesszük sorra.

A tulajdonító jellemző körébe tartozó értékek jelentősége talán az alapvető érték­orientáció-típus univerzalisztikus összetevőjéhez viszonyítva a legvilágosabb. Úgy tűnik, alkalmazásának két fő kontextusa van. Az egyik azokkal a standardokkal kapcsola­tos, amelyek szerint a termelőtevékenységeket megítélik, és persze annyira általáno­sított, hogy más funkciókra is érvényes, amennyiben a szóban forgó standardok az adott területen alkalmazhatók. A tudomány helye kulturális rendszerünkben a leg­fontosabb példa erre az általánosításra. Igaz, hogy van olyan felfogás, amelyben érté­kelése inkább származtatott, mint elsődleges; a sorrend inkább a technológiától a tu­domány felé halad, mint fordítva. De ha a technológia elér egy bizonyos fejlettségi szintet, akkor a technológia és a tudomány közötti kapcsolat rendkívül szorossá vá­lik. Ennek legfontosabb megnyilvánulása mai társadalmunk szerepstruktúrájában a tudományos képzést igénylő szakmák, nevezetesen a mérnöki és az orvosi szakma helye. A „tiszta” tudományos vizsgálódás elsődleges helyszínét képező egyetemek egyben az olyan szakszemélyzet képzésének a helyei, amelyek tagjai később a foglal­kozási rendszer egészében praktizálnak. Tehát nagyon tág értelemben egy olyan kul­turális hagyomány fenntartásához és fejlesztéséhez való hozzájárulás, amely erősít­heti a produktív folyamatokat, az egyike azon fő funkcióosztályoknak, amelyek beleillenek a tulajdonító jellemző értékkategóriába. Ezek a funkciók a rangsorban magas helyen állnak, de sejthetjük, hogy igen nagy eltolódásnak kellene bekövet­keznie a fő értékrendszerben ahhoz, hogy kibillentse prioritási helyükből az „alkal­mazott” funkciókat.

Az univerzalizmus alkalmazásának második kontextusa a teljesítőképesség és le­hetőségek felhasználása a produktív eredmény céljából. Ennek középpontjában az „esélyegyenlőség” univerzalisztikus definíciója áll, amely egyénekre és közösségekre egyaránt érvényes. Az örökölt képesség különbségeit persze a „természet tényeiként” el kell fogadnunk. De ezen a kereten belül erős a hajlam az esély univerzalizálására. Úgy tűnik, ez az elsődleges forrása annak, hogy ilyen nagyra értékeljük az egészséget és az oktatást. Jó egészségi állapot és az egyéni képességnek megfelelő képzés nélkül az egyén nem tudja kibontakoztatni rejtett képességeit a produktív eredményesség érdekében. Megjegyzendő, hogy ezen a két területen a legerősebb a konszenzus ab­ban, hogy a „versenyképes” erőket nem hagyhatjuk elveszni, és különösen abban, hogy az egészségügyi és oktatási ellátások elérhetősége ne egyszerűen a fizetőképes­ség függvénye legyen.

Még két különösen fontos tevékenységterület is illik ebbe a kontextusba. Az egyik a személyiség rejtettebb lelki egyensúlyának szabályozása. Ez mindenekelőtt az a terület, amelyre modern, más rokonsági rendszerektől megkülönböztetett családtípusunk sza­kosodott; ezért talán nem túlzás azt felvetni, hogy ez a feminin szerep értékelésének fő gyújtópontja. Megjegyezhetjük, hogy formálisan a hasonló problémák szakszerű keze­lése ugyanazon alapkontextushoz hasonult, és a felnőtt szempontjából főként a pszi­chiátrián keresztül egészségügyi problémaként, a gyermek esetében pedig a formális oktatáson keresztül kezelik. A másik terület a birtoktárgyak és a kommunikáció elosz­lásának ökológiai folyamatai szabályozásával, különösen a reputációval kapcsolatos. Például ide sorolhatjuk legalábbis a jogi szakma funkcióinak nagy részét, de a kormány bizonyos szabályozó funkcióit és persze az informális „közvéleményt” is.

A rendszer egészének integrációját tekinthetjük a funkcióprioritások skáláján sor­rendben a következőnek. Általánosságban ettől azt várjuk, hogy nagymértékben spontán konszenzus és az érdekcsoportok egymáshoz való viszonylag szabad alkal­mazkodásának folyamatán, törvénykezési egyeztető tárgyaláson, lobbyzáson stb. ke­resztül jön létre. Természetesen ez a funkcióhalmaz többnyire összeolvad a tulajdo­nító-jellemző funkciók szabályozó aspektusaival; az alapvető standard az összes legitim érdek „tisztességes” esélye. A hatalmi ágak szétválasztásának doktrínája in­tézményesíti a túl specifikus nemzeti rendszercéloknak való elkötelezettséggel, valamint a rendszerintegráció túl határozott mértékeivel kapcsolatos sejtelmünket. Vál­tozó feltételekkel is úgy tűnne, hogy a rendszer működésének legkomolyabb feszült­ségei valószínűleg ezeken a pontokon jelentkeznek.

Végül utaltunk arra, hogy a rendszercélok közvetlen támogatásának funkciói ala­csony helyet kapnak a prioritási skálán, mert hiányzik a jellegzetes pozitív rendszercél. Ezért a kormány valós helyzete viszonylag gyenge, és a más funkciókkal való kifejező­désétől is függ. Ez összefügg a kormánnyal szembeni attitűdjeink változékonyságával átlagos körülmények között és olyan rendkívüli feltételek között is, amikor a rend­szer kívülről történő bomlasztásával szembeni védelme sürgető céllá válik. Úgy tűn­het, hogy az Egyesült Államoknak a világban jelenleg elfoglalt felelősségteljes hely­zetéből ebben az aspektusban a kormányzati funkció magasabbra értékelése felé való eltolódása szükségszerűen következik; továbbá, adott hátterünkkel ez nehéz alkal­mazkodási folyamatokat foglal magában. A tulajdonító-jellemző aspektusoknak a rendszercél-aspektusokkal való kapcsolatát nyilvánvalóan szem előtt kell tartanunk. Tehát a kormányfunkciók viszonylag új keletű kiterjesztésének elsődleges oka a sú­lyos gazdasági visszaesés volt, amelyet tulajdonító-jellemző szempontból rendkívüli helyzetnek tekinthetünk, míg a másik legfontosabb ok a nemzetvédelemhez es nem­zetközi felelősséghez szorosan kapcsolódó helyzetünknek a problémája, vagyis rend­szercél-probléma volt.

Nem feledkezhetünk meg arról, hogy az értékelési prioritás problémáinak ugyanez a sorrendje jelenik meg akkor is, ha a rendszer egészének átfogó vizsgálatától átté­rünk az egyes alrendszerek vizsgálatára. De ezeknek az ítéleteknek a gyakoriságát az alrendszernek a fölérendelt rendszer struktúrájában elfoglalt helye függvényeként meg kell változtatnunk, különösen ha az közösség. Tehát a paradigmát legalább két­szer kell alkalmaznunk, hogy valamilyen hierarchikus sorrendben elhelyezhessük az egyén meghatározott szerepét.

A hétköznapi értelemben vett vezetői szerep gyújtópontja a rendszercél-elérésért való felelősségre, vagyis arra a szervezetre esik, amelyben a vezetőt elhelyezzük. An­nak ellenére, hogy ez erősen stratégiai szerep a szervezet hozzájárulásainak maxima­lizálása szempontjából, mégsem adunk feltétlenül élvonalbeli prioritást az össztársa­dalmi célok eléréséért való felelősségnek – kivéve á rendkívüli állapotot –, de magas státust adunk a termelőszervezetekbeli vezetői szerepnek, valószínűleg magasabbat, mint a technikai szerepeknek. Továbbá, míg az általános értékrendszerben az instru­mentális funkciókat rendszerint előrébb helyezzük az expresszív funkcióknál, az egy­ség rendszerbeli funkcionálásának szempontjából a fölérendelt rendszer „belső kör­nyezetére” vonatkoztatva stratégiai tényező lehet az a képesség, hogy mennyire tudja befolyásolni mások cselekvését expresszív kommunikációval. Tehát a jó tár­gyalópartner vagy a jó „ügynök” magas stratégiai pozícióval rendelkezhet az egység szempontjából fontos funkciói révén – még akkor is, ha az adott egység funkciója a nagyobb rendszerben teljesen más sorrendet alkot. A rendszervonatkozás két szint­jéhez viszonyított két sorrend közötti eltérés miatt meglehetősen nagy ambivalenciá­ra számíthatunk a szóban forgó képességek és az általuk eredményezett teljesítmé­nyek értékelésében. Szélsőséges esetben szinte sub rosa kezelhetjük azt a tényt, hogy ezeket a megfelelő foglalkozási csoportokban gyakorolják. Tehát a jogi szakmában a kompetencia jelképes gyújtópontja a törvény ismeretére kerül. De sokszor a gyakorló jogászok tényleges funkciói közé tartozik a tárgyalás és meggyőzés képességének széles körű összetevője, amely csak lazán kapcsolódik a jog intellektuális ismeretéhez.

Most áttérhetünk egy más elemzési sorrendre, megvizsgálva konkrét társadalmi struktúránk bizonyos alapvető jellemzőit a rétegződési problémákkal összefüggésben. Nagy vonalakban és kizárólag e célra egy olyan társadalmat képzelhetünk el, amely három fő közösségtípusból áll: az első az a szervezet, amelynek a gazdasági vállalat, az -iskola, a- kórház lehet a prototípusa: Itt – a szolgáltatásban részesülők vagy a ter­mékfogyasztók kivételével – a szerepek a foglalkozási formában szerveződnek; közös­ségvezetőkből, technikusokból, munkásokból, tanárokból, orvosokból, ápolókból stb. áll. A második típus, amelynek a politikai egységek és az egyházak a prototípu­sai, diffúz működésű „egyesülések”, amelyek választókerületeiket képviselik, de mé­retük és érdekeik kiterjedtsége arányában szintén foglalkozási típusú szerepekben szerveződnek a felelősebb és szakosodott funkciók mentén; ugyanakkor nagyon kor­látozott, hogy meddig vihető el a szerveződési mód, vagyis a „bürokratizálásuk”. (Persze számtalan specifikus funkciójú egyesülés van, például a szakszervezetek, az átfogóbb vagy szűkebb szakmai egyesületek, de ezektől itt eltekintünk.) Végül van az, amit „diffúz szolidaritásoknak” nevezhetünk, amelyekbe az egyének ágyazódnak; jelenlegi célunk szempontjából ezek közül a helyi közösség, a rokonsági és etnikai csoport a legfontosabbak.

Ennek a három közösségtípusnak a kapcsolatai rendkívül fontosak a rétegződési rendszer szempontjából, mert a normális egyén legalább kettőnek, ha felnőtt férfi, akkor pedig szinte szükségszerűen egy harmadiknak, a foglalkozási rendszernek is tagja. Bizonyos korlátokon belül persze egynél több ilyen csoportnak is tagja lehet egy olyan típusban, amely további kapcsolódási és integrációs problémákat vet fel.

A fentiekben láttuk, hogy kiemelt értékrendszerünk közvetlen intézményesítésé­nek területe a foglalkozási szerepek területe. Igaz, hogy néhány ekként definiált fog­lalkozási szerep nem elsődlegesen az adaptív alrendszerben van, hanem a kulturális tulajdonító-jellemző alrendszerben (például egy tudós, tanár, pap esetében) vagy a rendszercél-integráló rendszerekben (mint a kormánytisztviselők esetében). De még ha e különböző alrendszer-csoportok különféle funkcióiknak megfelelően eltérő jel­lemzőkkel rendelkezhetnek, szűkebb értelemben foglalkozási alrendszerekkel rendel­keznek, amelyekben a szerepek alapvetően azonos típusúak az elsősorban adaptív al­rendszerben levőkkel. Továbbá a foglalkozási szerepek jelentős, bár csökkenő osztálya, mint például egy szakma teljesen önálló „magánvállalkozója” vagy egy tel­jesen önálló iparos, egyáltalán nem ágyazódik be a szervezet kontextusába. Van még egy szerepfajta, melynek típusesete a farmeré, ahol a rokonsági egység és a termelő-funkció egyébként normális elkülönülése nem áll fenn; hasonló szituációkat talá­lunk a kiskereskedéseknél és néhány más területen is.

Ennek ellenére szilárd tény, hogy a normális felnőtt férfi egy „teljes időtartamú” foglalkozási szerep betöltője, és egyre jellemzőbb módon egy szervezet része, és fizikai tér­ben, birtoktárgy-ellenőrzésben és „menedzsmentben” elég szigorúan elkülönül rokoni egységétől. Továbbá a hajadon nők nagy többsége és a férjezett nők növekvő hányada rendelkezik ilyen szerepekkel az iskolás életkor felett. Nagy vonalakban azt mondhat­juk, hogy a foglalkozási rendszerben így meghatározott státus az egyénnek az érintett szervezetek funkcióihoz való hatékony „hozzájárulásának”, következésképp a szerve­zet javára fordított teljesítőképességének és eredményeinek a függvénye.

Azt mondtuk, hogy ez „nagy vonalakban” igaz. Persze ez számtalan módon csődöt mondhat az olyan fent említett okokból, mint az ítéletalkotási standardok kialakítá­sának nehézsége, az ilyen standardok pontatlansága és a minőségileg különböző tel­jesítmények és jellemzők összehasonlításának a nehézsége. A birtoktárgyak birtoklá­sából, a kommunikációs akadályokból és hasonlókból eredő hatalmi különbségek az ilyen eltérések megvédésére és növelésére szolgálhatnak. A részletes empirikus elemzés szempontjából ezek a tényezők a legfontosabbak, rétegződési rendszerünk nagy vonalakban történő jellemzése szempontjából viszont másodlagosak.

Ugyanazok az egyének, akik a foglalkozási szerepek betöltői, persze rokoni egysé­geknek is tagjai. Jelenlegi szempontunkból az amerikai rokonsági rendszerrel kapcso­latban az a legfontosabb, hogy meddig jutott a konjugális család „elszigetelődésének” folyamata. Ez természetesen elsősorban azt jelenti, hogy a standard vagy „elvárt” egy­ség a „családi” háztartás, amely a házaspárból és még eltartott gyermekeikből áll. Bár gyakran más rokonok is élnek a háztartásban, igen határozottan állíthatjuk, hogy ez strukturálisan anomális, különösen a városi középosztály feltételei között. Továbbá az adott család és a házastársak családja közötti kapcsolatokban nagyon közel kerülünk a szimmetriához, bár talán enyhén „matrilineális” trendről beszélhetünk az anya és férjezett lány közötti jellegzetes szolidaritás tendenciája miatt. Helyesen ismerték fel, hogy ezen túl a konjugális családot – a tulajdonító-jellemző szférától eltekintve –nagymértékben. megfosztották össztársadalmi funkcióitól, mindenekelőtt az olyan „termelésbeli” funkcióitól, amelyek egyébként alapvetőek társadalomtípusunk szem­pontjából. Ez lényegében azt jelenti, hogy elsődleges funkcionális jelentősége van: az élet bizonyos, az általános kulturális hagyomány szerves részét képező „stílusmintái­nak” fenntartásában, a tagjai személyiségegyensúlyának szabályozásában és a gyerme­keknek az adott kulturális hagyomány szerinti szocializációjában.

Az amerikai rokonsági egységnek ez a más társadalmi rendszerekhez viszonyított „megnyirbálása” – a tagság és a funkció tekintetében egyaránt – nyilvánvalóan szo­rosan kapcsolódik foglalkozási rendszertípusunk funkcionális követelményeihez. De van egy olyan határ, amelyen túl ez a folyamat nem mehet, ha a fennmaradó funkció­kat eredményesen akarják ellátni. Kétségtelennek tűnik, hogy először is ezek a funk­ciók nélkülözhetetlenek a társadalom számára, másodszor pedig – tágabb értelem­ben – nem látható más alternatíva ezek megoldására.

A család lényegében a diffúz szolidaritás egysége. Tagjainak tehát alapvető mér- tékben kell osztozniuk a nagyobb rendszer egy közös státusában; ez azt jelenti, hogy nemi és életkori differenciálódásuk ellenére bizonyos szempontból egyenlőkként kell őket értékelni. A családnak mint egységnek bizonyos „reputációs” sorrendje van a közösségben. Tagjai közös háztartásban osztoznak, tehát ennek az elhelyezkedés, jel­lemzők, berendezés stb. alapján a presztízsszimbolizmus rendszerében történő értékelésében. Közös az életmódjuk. Ha a szülők közösségbeli pozíciója viszonylag ma­gas, akkor ennek előnyeiben bizonyos mértékig a gyerekeknek is osztozniuk kell, akár „megérdemlik”, akár nem; persze ugyanez igaz az alacsony szülői státus hátrá­nyaiban való osztozásra is. Ezekből a megfontolásokból következik, hogy még a mi­énkkel azonos típusú működő családrendszer megőrzése is összeegyeztethetetlen. a teljes „esélyegyenlőséggel”. Ez alapvető korlátozása kiemelt értékrendszerünk teljes megvalósításának, ami annak tulajdonítható, hogy ellentmondásba kerül a személyi­ség, valamint a kulturális stabilizáció és szocializáció funkcionális követelményeivel.

Családi rendszercink következményeinek egy másik aspektusa a nemi szerepek dif­ferenciálódására gyakorolt hatásával kapcsolatos. Annak ellenére, hogy ilyen kicsi a tipikus tagsága, a konjugális család belsőleg differenciált rendszer. A társadalom rendszereként való fenntartásának adaptív követelményei mindenekelőtt a férj-apa foglalkozási szerepén keresztül szerzett reputációra és jövedelemre összpontosulnak. Ez stratégiailag annyira alapvető, hogy kizárólag ennek eredményeként is a férfinak kell kapnia az „instrumentális vezetés” szerepét. De tudjuk, hogy az ilyen méretű csoportok erősen hajlamosak az instrumentális és expresszív vezetés közötti megkü­lönböztetés kialakítására. Ugyanakkor a szocializációs folyamat követelményei a gyermekekhez való viszony meghatározott típusát igénylik, amelyet az apa rendkívül nehezen egyeztet össze foglalkozási feladatkörével. Következésképp általában az anyaszerep – a gyermekhez való specifikus személyes viszonyban –, valamint a csalá­don belüli, elsődleges belső instrumentális („otthonteremtői”) feladatkörrel össze­kapcsolt „expresszív vezetési” szerep együtt alkotják a női szerep súlypontját.

Ebben a szituációban eleve benne foglaltatik a nemi szerepek viszonylagos elkülö­nítésére ható erők egész halmaza, amelyek általánosságban olyan irányban hatnak, hogy a női szerepet „kivonják” a foglalkozási rendszerbeli elsődleges státusból vagy a foglalkozási sikerért, státusért folyó versenyből. Ennek legfontosabb pozitív funkcio­nális alapja valószínűleg a családi kontextuson belüli anyaszerep sarkalatos funkcio­nális jelentősége a társadalom számára. Ebből következik a férj és feleség státus­egyenlőségének fontossága. De a foglalkozási verseny rendszerint nem kiegyenlíti, hanem eltávolítja egymástól a státusokat. Nagy vonalakban: társadalmunkban a fér­jezett nők nem folytatnak közvetlen versenyt a saját osztályukba tartozó férfiakkal a foglalkozási státusért és annak primer jutalomszimbólumaiért. Másrészt: elkülönítése arra szolgál, hogy a férfiakat a családba integrálva tartsa, így fennmaradjanak az apa­szerep rendkívül fontos szocializációs funkciói. Nyilvánvaló azonban, hogy az egész szituáció egy másik alapvető korlátot állít a teljes „esélyegyenlőség" elé, amennyiben a nőket, teljesítőképességüktől függetlenül, általában a férfiaknál szűkebb funkció­körbe fokozzák le, és – legalábbis viszonylag – kizárják őket a legmagasabb presztízsű státusok némelyikéből.[93]

A nemi szerepek elkülönítésének feltűnő megmutatkozását általában az öltözet és a személyi megjelenés stílusszimbolizmusában találhatjuk meg. Társadalmunkban a férfiöltözet tulajdonképpen egységes, bizonyos sportruhák kivételével. Másfelől a női öltözet meglehetős kifinomultságot és egyéni ízlést hangsúlyoz, kiegészülve a haj, az arc stb. viszonylag kifinomult díszítésével, ami erős tabu a férfiak számára. Két ellen­tétes példával tárhatjuk fel, hogy ez a differenciálási rend nem tekintendő „emberi természetnek”. A konzervatív farmközösségek ismerője tudja, hogy ott általában sokkal nagyobb hasonlóság van a két nem ruhái, a hétköznapi munkaruhák és a „legjobb, vasárnapi” ruhák között, és a viszonylagos választékosság mindkét nem esetében körülbelül azonos rendet alkot. A másik szélsőségként az európai 18. szá­zad arisztokratikus társadalmát említhetjük, ahol a férfiruha rafináltságában és ízlés­körében a nőihez közelített. A rizsporos parókát, a csipkefodrozást és kézelőt, a tar­ka kabátot és mellényt, a szatén térdnadrágot és az ezüstcsatokat a legkevésbé sem tartották egy úriember esetében „nőiesnek”, ugyanakkor ezek elképzelhetetlenek a társadalmunkban élő férfi esetében.

Ismét nagyon nagy vonalakban, úgy tűnik, hogy rétegződési rendszerünk fő vona­lait egyfelől a foglalkozási rendszer – amely természetesen magában foglalja a tulajdo­nító-jellemző és a kormányzati rendszerekbeli szerepeket –, másfelől a rokonsági rend­szer intézményesítése tendenciáinak az eredőjeként érthetjük meg. A helyi közösség független alap lehet, és bizonyos mértékig – a vidéki, városi és területi differenciálódá­sok tekintetében – az is. De más társadalmakhoz hasonlítva lakóhelymintáink sajátos­sága a magas mobilitás, tehát legfőképp a lakóhelyi közösség a foglalkozási szerep függ­vénye, nem pedig fordítva. Hasonlóképpen egy közösségen belül a lakóhelyi szomszédság – a foglalkozási létesítmények elérhetőségének határain belül – általában a jövedelem és a családi ízlés függvénye inkább, mint független determináns.

Az etnikai hovatartozás a státusdifferenciálódás másik lehetséges alapja a diffúz szolidaritásban. A vallás bizonyos aspektusai mellett valószínűleg ez a legfontosabb alap, amely független a szűkebb értelemben vett foglalkozástól és rokonságtól, kivé­ve talán a közösség vidéki, városi és vallási aspektusait. A néger népesség esetében, még északon is, ez a legfeltűnőbb. De annak ellenére, hogy az adott etnikai csopor­tok tagjai a fő osztálystruktúra különböző szintjein helyezkednek el, az etnikai kötő­dés általában bizonyos mértékig fenntartja az általánosabb rendszer viszonylag önálló „piramisait”. Arra számíthatnánk, hogy ennek fontossága csökken az amerikai típu­sú társadalom normális fejlődése során. Rendkívül nehéz megítélni, hogy ez valójá­ban mennyire van így. Egyrészt – már utaltunk rá – az amerikai rendszer olyan, amely sokkal nagyobb lazaságot tesz lehetővé, mint a legtöbb más rendszerfajta, és ez megengedi az etnikai különbözőség megőrzését. Ezeket a tendenciákat erősíti a bizonytalansággal szembeni védelmet jelentő etnikai tradicionalizmus. Másrészt az akkulturáció nagy erői hatnak, amelyek igyekeznek lerombolni a sajátos etnikai tra­díciókat. Nagy vonalakban az etnikai tényezőt a rétegződési minta változásának má­sodlagos, de nem lényegtelen alapjaként mérlegelhetjük.

Úgy tűnik, hogy az etnikai probléma két fő folyamattípuson keresztül változtatja meg a rétegződési rendszert. Elsőként egy etnikai csoport értékrendszere eltérhet az uralkodó társadalom kiemelt értékrendszerétől. Azután bizonyos tűréshatárokon be­lül igyekszik létrehozni a nagyobb társadalomban egy másféle altársadalmat, jobban megközelítve saját értékeinek megvalósítását. Ebből a szempontból egy etnikai cso­port cselekvéseit saját jellegzetes kultúrája alapján kell értelmeznünk, beleértve sa­ját belső rétegződését, valamint azokat a módokat, ahogyan – értékei szerint – a fő osztályrendszerhez kielégítően kapcsolódik.[94]

A második változtatási mód abból ered, hogy az etnikai csoport értékmintái és a nagyobb társadalomban elfoglalt státusának bármely más aspektusa tekintetében egyaránt egy némileg különálló entitást képez, amelyre a nem-tagok mintákban rögzí­tett módon válaszolnak, ami viszont segít meghatározni a csoport tagjainak reakcióját. Erre a típusra példa a diszkrimináció, amikor is az etnikum tagjait olyan státusokba sem fogadják be, amelyekhez egyébként megvan a képzettségük. A diszkriminációra adott válasz nem kizárólag az etnikai csoport értékmintái alapján értelmezendő, ha­nem a diszkrimináció forrását és jellegét is figyelembe kell vennünk.

Általánosságban azt mondhatnánk, hogy egészen a legutóbbi időkig az amerikai társadalom talán legmérsékeltebb befolyású etnikai csoportja a rétegződési skála alsó részén helyezkedett el. A nagymértékű felfelé irányuló mobilitás miatt azonban ez megváltozott, és például a zsidók vagy az ír katolikusok felső-középosztálybeli helye jelentős empirikus fontossággal bíró problématerületeket alkot.

A két fő, fentebb diffúz-funkciós egyesüléseknek nevezett típus közül a politikait – a politikai funkcióban aktívan részt vevő csoportok kivételével – viszonylag kevésbé jelentős tényezőként kezelhetjük. A horizontális mobilitás magas szintje azt jelenti, hogy a helyi politikai egységbeli tagság másodlagos jelentőségű és változékony.

Hasonlóképpen a pártkötődés a „köz” nagy része esetében laza és változékony, ki­véve a protofasiszta vagy kommunista változatbeli politikai aktivitáshoz kapcsolódó, kis létszámú szélsőséget. Egy másik problémakört vet fel az a kérdés, hogy hova tartoz­nak az aktív politikai munkát végzők. Talán az a legfontosabb jellemző, amit figyelem­be kell venni, hogy sok társadalommal éles ellentétben egy „politikai elitnek” vagy „uralkodó osztálynak” nincs kiemelt helye az amerikai társadalomban, de a hivatá­sos politikusok a legjobb esetben is csak az elit elemek között foglalnak el felső pozí­ciót. Egyébként az ilyen típusú hovatartozásban kevés folytonosság van az egymást követő generációk között.

Ettől eltér és szociológiai szempontból nagyon érdekes a vallási szerveződés és kö­tődés esete. Azt mondhatjuk, hogy a fő struktúra a protestáns felekezeti pluralizmus, ahol a helyi egységeknek – még az episzkopális és metodista egyházakban is – igen nagy gyülekezeti autonómiája van. Ez – szoros összefüggésben a lakóhelyi szomszéd­sággal – általában a vallási kötődésnek a társadalmi rétegződéshez való tág és megle­hetősen laza asszimilációját eredményezte. Tehát bizonyos egyházak legfontosabb tagsága felső osztálybeli csoportokból származik, és ettől lefelé a felekezetek nagy vo­nalakban az osztálystruktúrának megfelelő sávokban következnek. Ha ugyanazon felekezeten belül az egyházkerületek differenciálódását is figyelembe vesszük, akkor még szorosabb az összefüggés. A minta alóli legfontosabb kivétel a római katolikus egyház, amelynél nagy hasonlóság van a tagok etnikai eredetével. Ismét más társadalmakkal ellentétben megjegyzendő, hogy a papságnak nincs megkülönböztetett pozíciója az osztálystruktúrában. Bár ez – a cölibátusban élő katolikus papság kivéte­lével – sok szempontból a foglalkozási szerep nagyon különleges fajtája, általában hasonul az általános foglalkozási szereprendszerhez. Egy pap státusa durván az egy­házkerületébe tartozók presztízsének a függvénye.

Ha a „politikust” legalább részben foglalkozási szerepként kezeljük (ahogyan a közszolgálati és fegyveres erőkbeli pályák valóban lehetnek azok), akkor nagyjából csak az etnikai problémától, a helyi közösség típusától, valamint a katolikus egyház különleges pozíciójától kell elvonatkoztatnunk ahhoz, hogy igazoljuk azt a durva ál­talánosítást, miszerint az amerikai rétegződési rendszer főként a rokonsági és a fog­lalkozási rendszer integrációja körül forog. A kettő közötti legfontosabb közvetlen kapcsolatok nyilvánvalóan arra vonatkoznak, hogy a családi státus szempontjából az elsődleges foglalkozási szerepet, a férj-apa szerepet ugyanaz a személy tölti be, aki a család „instrumentális vezetője”, és hogy foglalkozásából származó keresete képezi a családi jövedelem, vagyis az eszközök és szimbolikus jelentőségű jutalomtárgyak fő – bár talán egyre kevésbé az egyetlen – forrását.

Következésképp félreérthetetlen korrelációnak kell lenni a foglalkozási szerepek közvetlen értékelése, az adott szerepekből származó jövedelem és a szerepbetöltők családjainak a rétegződési skálán közösségként elfoglalt státusa között. Lényegében erre a világos összefüggésre szeretnénk alkalmazni az „osztálystátus” kifejezést, amennyiben az amerikai körülményeket írja le. Némileg tágabban megismételhetjük az osztálystátusnak az előző tanulmányban adott meghatározását: a státusnak az az összetevője, amelyet a leghatékonyabb rokonsági egység tagjai osztanak. Ebből a szempontból az amerikai rendszer sajátos vonásai: a tipikus rokonsági egység összeté­tele, az elszigetelt konjugális család, valamint az a tény, hogy egyik családtag státus-meghatározó foglalkozási szerepet tölt be. Például a klasszikus Kínában a paraszti és köznemesi családok megkülönböztetése – amelyek összetétele rokonsági egységként is eltér – egészen más alapon nyugodott; lényegében azon, vajon elég föld volt-e a tulajdonukban ahhoz, hogy a „tudós” életminta szerint éljenek és a családtagok ne végezzenek fizikai munkát.

Világos kell legyen, hogy az így meghatározott osztálystátus nem merev entitás, hanem meglehetősen lazán kapcsolódó komplexum. A meghatározott foglalkozáshoz és jövedelemhez viszonyított családi státust az expresszív szimbolizmus területein a jó ízlés követelményeivel, meghatározott presztízsű családokkal fenntartott kapcsola­tokkal, rokonságon keresztül, vagy például önkéntes egyesülésekbeli tagságon vagy tisztán informális, kölcsönösen szórakoztató kapcsolatokon keresztül lehet erősíteni (vagy visszaszorítani). Ez a lakóhely megválasztásán, a tagok által korábban, illetve a gyermekek által jelenleg látogatott oktatási intézmények presztízsén, valamint kü­lönböző egyéb csatornákon keresztül is erősíthető vagy visszaszorítható. Jelentős mértékig önkényes, hogy hol húzzuk meg az osztálystátus „alkotó”-elemeinek határát és „szimbolikus” holdudvarának kezdetét. Itt mindössze azt állapíthatjuk meg, hogy a család – foglalkozás – jövedelem komplexum egészében a szélesebb komplexum mag­ja. Szándékosan elvonatkoztattunk az etnikai státustól, amely szintén bevonható.

Bizonyos értelemben a családon keresztül azt is figyelembe vesszük. Egy másik eset­ként talán az oktatást említhetjük. A magból való kihagyásának és a „perifériára” helyezésének legfontosabb oka az, hogy úgy tűnik, az amerikai társadalomban az ok­tatás elsődleges értelme az, hogy a jövőbeli foglalkozási státushoz vezető útként szol­gál. Ez különbözteti meg az amerikai társadalmat a legtöbb európai országtól, ame­lyekben az iskolázott ember „jellemző” státusa sokkal fontosabb, mint az, „amit csinál”. Ez azonban mértékbeli eltérés; tehát bizonyos mértékig jövőbeli foglalkozási státusától függetlenül valóban jelet hagy az illetőn az, ha a „legelőkelőbb” felsőokta­tási intézmények egyikébe jár.

Bárhogyan is kezeljük ezt a kérdést, az egyik legfontosabb dolog az, hogy ez az osz­tálykomplexum csak a legtágabb értelemben eredményezi az amerikai társadalom­ban az osztályok egyetlen egyértelmű skáláját. Az olyan tág osztályozásoknak van ér­telme, mint a „felső”, a – körültekintően meghatározott – „közép” és „alsó”. Továbbá gyakran hasznos, ha ezeket meghatározott céllal tovább osztjuk, ahogyan azt tanulmányunkban számos ponton tettük. De ügyelnünk kell az olyan utalások kivédésére is, miszerint a még finomabb megkülönböztetések akárcsak közel egysé­gesek a „teljes mezőnyben”, vagy hogy az egymáshoz közeli osztályok közötti vona­lak nagyon jól láthatóak.

Az elővigyázatosságnak három fő alapja van. Először: már láthattuk, hogy a fog­lalkozási szerepek közvetlen értékelése szempontjából kell legyen a különböző jel­lemző szereptípusok „összefonódásának” egy komplex folyamata, nemcsak jellemző osztályozásunk egy, hanem legalább két alkalmazása szerint. Tehát a felső üzleti veze­tőket, a kormányban, valamint az olyan tulajdonító-jellemző funkciókban magasan elhelyezkedőket, mint a tudósok, írók stb., rendkívül nehéz egyértelműen, egymás­hoz viszonyítva rangsorolni. Hall[95] kifejezésével bizonyos „szitusokat” könnyebb egy viszonylag áttekinthető rangsorba rendezni – ezek nagy vonalakban az azonos jel­lemző típusba tartozók. Másodszor: a foglalkozási és családi státus közötti kapcsolat viszonylag laza. Valóban van olyan tendencia, hogy a sikeresek családja az előny ál­landósításával megszilárdítja pozícióját, és öröklött „felső osztályként” állandósítja azt, de országos szinten ez nem fordult elő jelentős mértékben. Ez a kisebb közössé­gekben a legfeltűnőbb, elsősorban azért, mert a foglalkozás szempontjából ambició­zusabbakat általában elszívják ezektől a közösségektől. Úgy tűnik, hogy még itt is je­lentős a változás az idő során. Általánosságban a családrangsorolás valamely expresszív-szimbolikus skálája – például a Chapin-féle nappaliszoba-skála – lazán összefügg az apa foglalkozási státusával; minél szűkebb a sáv a teljes skálához viszo­nyítva, annál lazábban.

A bizonytalanság harmadik oka a birtoktárgyak elosztási folyamataival kapcsola­tos tényezők más összetevőihez viszonyított önállóság. Az örökölt vagyon is szerepet játszik, de más rendszerekhez képest viszonylag kis szerepet. (A rendszer felső részén elfoglalt helye, beleértve az általában felső-középosztálynak nevezett részt is, azon­ban kétségtelenül érdemes az eddigieknél alaposabb tanulmányozásra.) A férj-apa mellett a többi családtag keresete sem elhanyagolható, de valószínűleg jóval fonto­sabb tényező azoknak a mechanizmusoknak a különbsége, amelyeken keresztül a jö­vedelmet különböző területek foglalkozási honorálására meghatározzák. Az ilyen mechanizmusoknak három fő típusát különböztethetjük meg. Az első a szabad ver­senyes „klasszikus” elosztás, ahol az egyén jövedelme saját „vállalkozói” – szolgálta­tások vagy termékek szabadpiaci eladásával folytatott – tevékenységének közvetlen függvénye. Formálisan ez az önálló iparost, szakembert stb. foglalhatja magában, va­lamint szokásos értelemben egy vállalkozás tulajdonosát. Ez – és persze olyan vélet­len események, amelyek ma már sokkal kevésbé jelentősek, mint a múltban – vezet­tek a legnagyobb egyenlőtlenséghez. A második típus az, amikor a cég egy – nem feltétlenül szabályozatlan – versenypiacon szerzett bevételei alapján fizet, például fi­zetést, bért, jutalmat, jutalékot (az értékpapír utáni osztalék egy másik kategóriába tartozik). A harmadik az olyan foglalkozások osztálya, amelyeket „támogatni” kell abban az értelemben, hogy a szabad piactól eltérő mechanizmuson keresztül kell „növelni” a tőkét, például adóztatással vagy jótékonysági járulékokból.[96] Az állami alkalmazottak és a „nonprofit” szervezetek (kórházak, egyetemek stb.) képezik a leg­fontosabb eseteket. A legjelentősebb általánosításnak az látszik, hogy az első két mechanizmus jóval szélesebb körű differenciálódáshoz vezet, ezért a harmadiknál jó­val magasabb „pontot” eredményeznek. Nagyon is nyitott kérdés, hogy ezek a foglal­kozási jövedelmek, következésképp a család életszínvonalbeli eltérései mennyire fe­lelnek meg a közvetlen funkcióértékelés világos differenciálódásainak.[97] Könnyű felhozni olyan eseteket, amelyekben világos a diszkrepancia, például egy magas rangú szövetségi bíró fizetése és a között, amit e hivatal betöltője jogi magánpraxisával ál­talában kereshetne.

Ennek a relatív „lazaságnak” a kérdését nem kell tovább boncolgatnunk. De az ilyen fajta eltérések módosító mechanizmusokat tesznek szükségessé, hogy ne zavarják meg túlságosan a társadalmi rendszer integrációját. Két ilyen mechanizmuscsoportot említhetünk röviden. Az egyik, amelyik az európai társadalmakhoz viszonyítva – főként egy vagy több generációval ezelőtt – volt nagyon szembetűnő: a „köz” számára megha­tározott státusvonatkozások nélkül is nyitott eszközök viszonylag széles köre, például a közlekedés, szállodák, éttermek. Kétségtelenül jelentősek az olyan kis dolgok, mint az, hogy „szinte mindenki" standard márkájú, körülbelül azonos árú cigarettát szív, és hogy annyi nagyon magas státusú ember Ford vagy Chevrolet autót vezet (néhány nem olyan magas státusú pedig Cadillacet). A viszonylag kevéssé „irigylésre méltó” jelentőségű tárgyaknak e tág „sávjával” összefügg a különböző csoportok elszigetelt­ségének a mértéke, amely meggátolja, hogy közvetlenebb kapcsolatba kerüljenek azon területeken, ahol az összehasonlítás kínzó feszültséget okozna. Az olyan közal­kalmazottak, tisztviselők, professzorok családjának, akiknek jövedelme alacsonyabb az üzleti terület hasonló foglalkozási státusainak jövedelménél, nincs sok közük az utóbbiak családjához, így minimális a feszültség lehetősége. Persze vannak olyan stan­dardok, amelyek fennállásakor súlyos feszültség keletkezne – nagyon fontos terület a gyerek oktatása. De az ilyen mechanizmusok megléte azokban a társadalmakban na­gyon fontos, ahol az „életszínvonalbeli lépéstartás” jelentős szerepet játszik a folklór­ban. Ez mutatja annak fontosságát, hogy az egyes tényeket ne egy elszigetelt kontex­tusban, hanem a társadalmi rendszer egészének a kontextusában elemezzük.

Röviden: az amerikai rétegződési rendszer egyik legjellegzetesebb vonása – külö­nösen összehasonlító perspektívában – relatív lazasága, az áttekinthető presztízs-hierarchia hiánya (a nagyon tág értelmezést kivéve), az egyértelmű felső elit vagy ural­kodó osztály hiánya, az árnyalatok és a csoportközi mobilitás változékonysága, valamint – a siker általánosított céljának presztízsvonatkozásai ellenére – a sikerhez vezető utak sokféleségével szembeni viszonylagos tolerancia. Semmiképpen sem „osztálynélküli társadalom”, de az osztálytársadalmak között sajátos típus.

Egy másik jellegzetesség – amelynek tágabb jelentőségét a társadalom fejlődésé­nek nagyon hosszú távú trendjei fényében kell elemezni – a skála körülbelül utolsó generáció alatti „összenyomódásának” mértéke a jövedelemaspektust illetően. Ez a két „végpont” felőli nyomás eredménye. Egyrészt – persze nagyon nagy mértékben a munkásmozgalomhoz kapcsolódva, jelentős politikai támogatással, ugyanakkor a be­vándorlás lelassulását is magában foglalva – nagyon nagy arányú növekedés követ­kezett be a legtöbb alsó csoport relatív jövedelmében, bár egyenetlenül, és ehhez vi­szonyítva a „fehérgalléros” csoportok nem kerültek feljebb. Másrészt a magas jövedelmek és ingatlanok utáni progresszív adózás, valamint a gazdasági struktúra változásai „levágták" a korábbi felső réteget, ahol a feltűnő fogyasztás szimbólumai bőségesen megmutatkoztak egy korábbi generációban. Ennek jellegzetes szimbóluma az utóbbi időkben a J. P Morgan. család Long Island-i ingatlanának sorsa, amelyet az adófizetés elmulasztása miatt kellett elárverezni. Azon töpreng az ember, mit mon­dana Veblen, ha nem Amerika „aranykorának” csúcspontján, hanem ma írna.

Fentről lefelé nagyon nagy vonalakban a következőképpen összegezhetjük a fő mintát: a „csúcs” tág és diffúz, több lazán integrált összetevővel. Kétségtelen, hogy ez elsősorban a foglalkozási státust és a foglalkozási keresetet helyezi éles megvilágí­tásba, és összehasonlító perspektívában is figyelemre méltó ez a tény, mivel a 19. szá­zadi gazdasági fejlődés időszakának vállalkozói sorsfordulói – különösen a polgárhá­ború után – országos szinten nem tudták létrehozni az olyan uralkodó családok csoportját, amelyek családi entitásként a japán, sőt a francia minta szerint általában ellenőrzésük alatt tartották a gazdaság alapvető vállalati entitásait. Az ilyen csalá­dok tagjai megőrizték az elit-pozíciót, de általánosságban inkább saját foglalkozási vagy foglalkozáshoz kapcsolódó eredményeik révén, mint a családtagság tisztán tu­lajdonító alapján. Ez igaz annak ellenére, hogy a biztonságos befektetés mechaniz­musai lehetővé tették az örökségeknek a legtöbb más társadalomnál eredményesebb megőrzését (persze nem számítva az örökösök közötti elosztáson és jótékonysági adományokon, hagyatékokon keresztül történő önkéntes szétforgácsolását). Alapje­lenségnek látszik az, hogy a vállalkozás ellenőrzése az alapító családok tulajdoni ér­dekeltségéről arra a vezetői és technikai személyzetre tolódott, amely összehasonlít­hatatlanul kevésbé érdekelt a tulajdonlásban. Ez a kritikus tény az alapja annak az értelmezésnek, hogy az, amit az osztálystruktúra „családi elit" elemeinek nevezhe­tünk (a warneri „felső felsők”), nem elsődleges, hanem inkább másodlagos pozíciót töltenek be az átfogó rétegződési rendszerben. Egészében véve pozíciójuk sokkal erő­sebb helyileg, mint országosan, a kisebb közösségekben, mint a nagyobbakban – leg­alábbis a nagyvárosi központokban –, valamint a gazdaságilag kevésbé haladó közös­ségekben, mint a progresszívekben. A bizonyítás terhe nehezedne arra, aki azt állítja, hogy jó úton vagyunk egy prekapitalista, európai értelemben vett öröklött felső osztály kialakulása felé. Világos, hogy az amerikai adózási rendszernek az utolsó emberöltő alatti fejlődését nem érthetnénk meg az ilyen csoport növekvő dominan­ciájának hipotézise szerint.

Csak igen pontatlanul és bizonytalanul beszélhetünk az üzleti vezetői elitről mint foglalkozási értelemben egyértelmű felső osztályról. Kemény versenyben áll a szak­mai elitcsoportokkal, amelyeket nagymértékben megerősít a tudományos alapú technológia iparban és katonai területen egyaránt növekvő fontossága. Néhány szakértői csoport – nevezetesen a jogászoké és a mérnököké – persze nagyon közel áll az üzleti területhez, de átfolyik más csoportokba, nevezetesen az egyetemekbe is. A már említett képzettségfajtákkal egy meglehetősen nyitott, változó helyzetű elitről beszélhetünk.

A következő megjegyzendő pont az, hogy ebben az értelemben nincs tiszta törés­vonal az elitcsoportok, az üzlet- és szakemberek úgynevezett „felső középosztályá­nak” széles sávja és – az államigazgatási funkciók kiterjedésével növekvő mértékben – a közszolgálati alkalmazottak és a hivatásos katonatisztek között.

Ezen és az alatta következő vonal határozottságának a hiányát erősen kiemeli még egy körülmény. Ez a konjugális család függetlenségének következménye, amely azt jelenti, hogy a fiatal házaspárok, amelyek képességüknél vagy születésüknél fog­va elitstátusra hivatottak, gyakran olyan életszínvonalon kezdik házaséletüket, ame­lyet akár „alsó-középosztályi”-ként is jellemezhetnénk. Mi általánosságban kevésbé feltételezzük, mint az európai hagyomány, hogy a fiúgyermek (ha nem is foglalkozás­ban, de státusban) apja nyomdokába lép, és csak akkor házasodik meg, ha feleségét támogathatja „egy olyan életmódban, amilyenhez hozzászokott” – ez azt jelenti, hogy az életpálya szakaszainak körülményei sokkal inkább elmossák a vonalakat, mint más típusú rétegződési rendszerekben.

A „felsőközép”osztály és a középosztály többi része közötti határvonal valószínűleg legjobb egyedi mutatója az az elvárás, hogy a gyermekek felsőoktatásban részesülnek, de nem a kivételes egyéni képesség, hanem a státushoz fűződő jog okán. Ezt is el­mossa mindenekelőtt a felsőoktatási intézmények széles körű minőségi és más szem­pontú változatossága, de meglehetősen határozott vonalnak tűnik.[98] Fontos, hogy egyértelmű legyen ennek az elvárásnak a jelentése. Ez elsősorban inkább az, hogy az ilyen család fiúgyermeke meg tudjon szerezni egy elég magas szintű foglalkozási sze­rephez szükséges képesítést, mint az, hogy kielégítően iskolázott emberré váljon, aki­nek modora és humanista érdeklődése megfelel a család kulturális státusának.

A hagyomány szerint a nyugati világban a „középső” és „alsó” osztálystátus közötti választóvonalat persze a „fehérgalléros” és „munkás”-foglalkozások megkülönbözte­tése alapján vonták meg. Ebben az országban a fejlődés jóval előbbre haladt, hogy elmosódjék ez a határozott választóvonal. Az elmosódáshoz nagyban hozzájárult az elit munkáscsoportok magas jövedelme, amelyet nagymértékben, de nem egészében erős szakszervezeti nyomás kényszerített ki, így nagyon jelentős a jövedelmi átfedés. De ezzel párhuzamosan hasonlóvá váltak az életmódok, ezért nehéz egyértelmű ha­tárokat vonni. A Centers[99] által dokumentált legfontosabb pont az, hogy a gyerme­kek státusbeli előrelépésére vonatkozó elvárás végigfut az ilyen csoportokon. Ná­lunk viszonylag kicsi az európai hátterű hagyományos „munkásosztály”.

Ennek a problémának egy másik fontosabb oldala az, hogy (a marxi jóslatokkal szemben) az ipari munkaerő nem tud a gazdasági termelékenység növekedésével arányosan nőni, és ennek megfelelő a relatív létszámnövekedés a fehérgalléros és „szolgáltatási” foglalkozásokban, amelyek közül sok rendelkezik a félfüggetlen kisvál­lalkozás számos jellemzőjével, például a benzinkút-tulajdonosok esetében.

Mindenesetre a foglalkozási rendszer alsó részének változó struktúrája a legfonto­sabb a jövő szempontjából. A szinte tisztán. robotolásból – „csákányozásból-lapáto­lásból” – álló foglalkozások száma persze nagymértékben megcsappant. Ma az auto­mata gépek az úgynevezett „betanított” foglalkozások egész sorát szüntetik meg. Nagyon úgy néz ki, mintha a foglalkozási piramis hagyományos „alja” eltűnőben len­ne. Ha más nem, ez majd még a jelenleginél is inkább „középosztályúvá” teszi az amerikai osztálystruktúrát.

A struktúra alsó felén helyezkednek el a „középosztály”-mintától való eltérés ten­denciái, amelyek bizonyos szempontból kiegészítik azokat a csúcshoz közeli tenden­ciákat, hogy a családot a foglalkozási elitektől eltérően alakítsák ki. Lényegében azt mondhatjuk, hogy ez a „siker” céldominanciájától a „biztonság” céldominanciájára való eltolódásból áll. Konkrétabban, az eredmény iránti érdeklődés elveszítése, amely akár önmagáért való, vagy azért a lehetőségért, hogy fontosabb dolgokat vé­gezzünk, akár a családi státusnak a jövedelmen vagy erősebb reputáción keresztül történő javításáért. A foglalkozási szerep ekkor nem az eredmény legfontosabb „me­zeje” lesz, hanem az elviselhető életszínvonal biztosításának az eszköze – a szükséges rossz. Az érdeklődés alapvető központja a foglalkozási területről a családra, a kikap­csolódásra, a baráti kapcsolatokra és effélékre kerül. Kétségtelen, hogy az ilyen típu­sú eltolódás, amelyet bizonyos mértékig minden osztályszinten megtalálhatunk, a skála alja felé az úgynevezett „átlagember”-osztályban növekszik.[100] Ez valószínűleg a Warner és munkatársai által „alsó alsó”-nak nevezett csoportban a leghangsúlyosabb.

Az ilyen tendenciák pontos kiterjedése és eloszlása bizonytalan, de ismét talán az a legfontosabb – amelyre közvetlen bizonyítékunk van –, hogy a választóvonal határo­zatlan. A mobilitási tanulmányból származó bizonyíték világosan mutatja, hogy min­den osztályszinten jelentékeny „ambíciót" találunk; ebben nincs éles törés.

Szólnunk kell a mezőgazdasági rétegződési rendszerbeli helyéről is. Az első és je­lentős tény, hogy a kereső foglalkozásúak között a farmerek relatív aránya óriási mértékben csökkent; ez ma nem sokkal több 25 százaléknál – megdöbbentő ellentét­ben a legtöbb társadalommal. Másodszor: fontos, hogy nagyon széles körben változik a farmok mérete, a jövedelem stb., tehát igazából azt mondhatjuk, hogy a farmerek a „felsőközép” ekvivalensektől (amelybe nem tartoznak azok az „úri farmerek”, akik szá­mára ez nem igazán foglalkozási elkötelezettség) egészen a skála alján elhelyezkedő, bizonyos területeken élő, közmondásosan szegénység sújtotta földbérlőkig terjed. Végül utalhatunk arra, hogy a mezőgazdaság gépesítése előmozdítja a földművelés­nek a foglalkozások „kisvállalkozás” kategóriájához (amelyek tulajdonképpen sok esetben nem is kicsik) való hasonulását. Továbbá a „rurbanizáció” jelensége a föld­művelő csoportok életmódját általában nagymértékben hasonlóvá tette a városi né­pesség életmódjához.

Az utolsó néhány oldalon tárgyalt szempontfajták arra engednek következtetni, hogy míg az amerikai politikában a nagy „érdekcsoportok” mindenekelőtt üzleti, mun­kás- és mezőgazdasági csoportok, közel sem annyira szorosan integrált tömbök, mint azt az ideológiai sztereotipizálás sugallja; mindegyikben számos típus és státusszint van (különösen ha belevesszük a munkásvezetőket, akik gyakran üzleti szintű jövedelem­mel rendelkeznek). Ezek a csoportok nem olyan laza koalíciók, mint a demokrata és a republikánus párt, de nagyon távol vannak attól, hogy olyan csoportok legyenek, amelyek tagjainak szinte minden kérdésben azonosak az érdekei. Mindenekelőtt a ré­tegződési rendszerben összefonódnak egymással és más csoportokkal; nem világosan elhatárolható, szó szerint egymás felett elhelyezkedő „rétegekből” állnak.

Végül, e vázlat nem volna teljes az amerikai rétegződési rendszeren belüli mobili­tás problémájának rövid tárgyalása nélkül. Bár a szociológusok e probléma iránti ér­deklődése általában az úgynevezett „vertikális” mobilitásra összpontosult, talán az első fontos hangsúlyozandó dolog a „horizontális” mobilitás nagy jelentősége. Egy­aránt jelentős ennek két összefüggő típusa, nevezetesen a lakóhelyi mobilitás és az átkerülés az egyik foglalkozási státusból egy másikba ugyanazon foglalkozási típuson belül vagy a foglalkozástípusok közötti mozgás. A lakóhelyi mobilitás mértéke való­ban nagyon nagy, és ez nagyon lényeges feltétele a vertikális mobilitásnak, mivel ez teszi lehetővé a „szorult” helyzetből való kiszabadulást és az újrapróbálkozást egy kedvezőbbnek tűnő alkalommal. A kisméretű, változatlan gazdasági helyzetű közös­ségek tanulmányozása a közösségből kikerülő személyek további sorsának szisztema­tikus figyelése nélkül hozzájárult ahhoz a warneri csoportvizsgálatok által adott kép­hez, miszerint a társadalomban alacsony szintű a vertikális mobilitás.

Egy másik rendkívül fontos tény az amerikai foglalkozási rendszeren belüli „laterális” mozgás nagy mértéke. Például az európai kontinensen a legmagasabb politikai szin­tek alatt az ittenihez képest sokkal ritkábban fordul elő, hogy az emberek állami szolgálatba állnak, majd otthagyják; ott a közszolgálat egész életre szóló hivatás kell legyen. Hasonlóképpen nálunk gyakori, hogy a munkaerőt „elveszik” az ugyanazon vagy szorosan kapcsolódó területen működő más szervezetektől. Persze a generációk között kisebb a meghatározott foglalkozási státus folytonossága még a hasonló szin­teken is, és jóval kisebb, mint amilyen Európában volt. A horizontális mobilitás mindkét típusa fontos szerepet játszott azzal, hogy lehetővé tette az „áttörést” ugyanabban a szituációban, amelybe valaki származása révén vagy egy megadott életszakaszban került.

Bár ma talán ritkábban mondják, mint néhány évvel ezelőtt, az utóbbi időkben jó néhány határozott kijelentés elhangzott, amelynek értelmében a felfelé irányuló mo­bilitás esélyei körülbelül az utolsó generáció idejében drasztikusan csökkentek az amerikai társadalomban. Ezeket az állításokat erős kételkedéssel kell mérlegelnünk. Minden bizonnyal van múltunkban két tényező, amelyek valószínűleg nem ismét­lődnek meg. A kontinensen való letelepülés olyan státusesélyeket nyit meg, különö­sen az új helyi közösségekben, amelyek nem ismételhetők meg egy teljesen benépe­sült országban. Másodszor, a mai bevándorlók egész rétegeinek az arra való esélye, hogy – miután a skála aljáról indultak – az országban elfoglalt kezdeti státusukhoz viszonyítva följebb kerüljenek, természetesen nem ismétlődik meg, csak akkor, ha a bevándorlás ismét nagymértékű lesz, ami nem valószínű. A másik oldalon persze ott van az amerikai gazdaság termelékenységének óriási növekedése, amely nagy pozitív esélyteremtő tényező. Nehéz ezeket a tényezőket egymással szemben kiegyenlíteni. Az általános kérdés nagyon nyitott, a bizonyíték pedig töredékes.

Kétségtelenül eltolódás következett be, amellyel az oktatási rendszeren keresztüli mobilitás fontossága nagymértékben növekedett. A korábbinál kevésbé valószínű, hogy a „self-made man” csak általános iskolai végzettséggel rendelkezik, és kevésbé valószínű, hogy saját szervezetet hozott létre, mivel már meglévő szervezeteken ke­resztül jutott feljebb. A bostoni nagyvárosi körzetből származó bizonyíték azt mutat­ja – ha a felsőoktatási intézménybe járást a valószínű jövőbeli „magas” státus előre­jelzésének tekintjük –, hogy mind az apa foglalkozási státusához, mind a szülők iskolai végzettségéhez viszonyítva jelentős mértékű a mobilitás.[101] Ha ez igaz a bostoni területre, amely gazdaságilag talán a „legstagnálóbb” az ország nagyvárosi körzetei között, akkor az a feltevésünk, hogy még inkább igaz a nagyvárosi Amerika egészére – a kisebb városok más lapra tartoznak.

Kevésbé határozott a bizonyíték abban a kérdésben, hogy milyen mértékben ját­szanak szerepet a tisztán gazdasági problémák, az eszközökhöz való hozzájutás a mo­bilitás általunk tanulmányozott aspektusában, de meglehetősen világos képet ka­punk. Ez pedig a következő: egy nagyvárosi körzetben, ahol úgy járhatnak egy felsőoktatási intézménybe, hogy nem kell otthonról elköltözniük, a tanulás gazdasági nehézségei még a viszonylag alacsony jövedelmű családokba tartozók számára sem jelentenek elsődleges akadályt. Nem tudjuk pontosan ennek a tényezőnek a fontos­ságát – feltételezhetően fontosabb az olyan közösségekben, amelyeknek nincs helyi felsőoktatási intézményük –, de a rendelkezésre álló bizonyíték szerint úgy érezzük, hogy kevésbé fontos, mint amennyire általában annak tartják. Ha ez helytálló, akkor váratlanul nagy hangsúly kerül a mobilitási motiváció tényezőjére a fiú és a nevében fellépő szülei részéről egyaránt, megkülönböztetve az objektív mobilitási esélytől. Ez a következtetés sok „liberális” véleménnyel ellentétes, de végül is elég megerősített bizonyíték van rá, amely lehetővé teszi a további szociológiai vizsgálódást.[102]

Ez felvet bizonyos problémákat az ilyen körülmények közötti mobilitási folyama­tok megértéséhez szükséges szociológiai elemzéstípussal kapcsolatban. Lényegében megállapíthatjuk, hogy e kereteken belül a gyújtópont az egyén „szabad választásá­nak” meghatározóin van. Tehát ez az „előrejutási” motiváció és az a jellemző irány, amelyben az illető ezt kívánja tenni, személyiségének jellemzőiként kezelendők, ahe­lyett, hogy a problémát főként cselekvési szituációja követelményeinek megértésére helyeznénk.

Ha a probléma a személyiség jellemzőire összpontosul, akkor az a kérdés, hogyan fejlődnek ezek a jellemzők. Az egyik tényező persze az eleve adott képesség, de ez kí­vül esik a szociológus elemzési kompetenciáján. Az eredendő képességek által nyitva hagyott variációs lehetőségeken belül azonban a jellemzők elsajátítására először a családban mint a társadalom alrendszerében kerül sor, másodrészt az iskolában és a kortárscsoportban. Tehát lényegében a családoknak mint társadalmi rendszereknek azokra a vonásaira, azokra a szülők és utódok által játszott szerepekre és a gyermek személyiségére gyakorolt hatásukra kell figyelnünk, amelyek általánosságban is je­lentősek a szocializáció szempontjából, de különösen az „ambiciózus” és „nem ambi­ciózus” fiúk közötti különbség, az ambiciózus kategórián belül pedig az ambíció kü­lönböző jellemző típusainak meghatározása szempontjából. (Persze hasonlóképpen az iskolák és kortárscsoportok esetében is.)

Az amerikai társadalom mint társadalmi rendszer szempontjából ez a probléma a társadalmi struktúra „mikroszkopikus” eltérésterületeire vezet minket, hiszen megfe­lelő bizonyítékunk van arra, hogy az érdeklődésünk tárgyát képező különbségek csak részben függenek a családok osztálystátusának általános különbségeitől. De et­től a körülménytől semmi esetre nem lesz kevésbé szociológiai problématerület az, ha csak az amerikai rétegződési rendszerbeli, valamint az indiai kasztrendszerbeli mobilitás (illetve mobilitáshiány) közötti különbségeket próbáljuk magyarázni.

A fenti vázlat semmilyen értelemben nem az amerikai társadalmi rétegződési rendszer technikailag „operacionális” tanulmánya. A jelenlegi értekezés kontextusá­ban célja főként illusztratív: az volt a szándékunk, hogy éreztessük az olvasóval azoknak az elvont elemzési kategóriáknak az empirikus relevanciáját, amelyet az ér­tekezés első részében fejtettünk ki. Lényegében akkor érte el célját, ha három dolog­ban segít: először abban, hogy konkrét empirikus tartalmat adjunk a tárgyalt elméleti kategóriák többségének; másodszor annak bemutatásában, hogy ehhez az elemzés­hez szilárd „műveleti alapra” tehetünk szert, ha a mégoly komplex és zavarba ejtő empirikus területet, mint egy nagyon komplex társadalom rétegződésének elemzése, áttekinthető fogalmi rendszerrel közelítünk meg; harmadszor annak kifejtésében, hogy egy ilyen rendszer használatával meghatározott bepillantást nyerhetünk a rendszer dinamikájába, amely vagy egyáltalán nem volna lehetséges, vagy sokkal in­gadozóbb és bizonytalanabb lenne, ha ugyanazokat az empirikus problémákat ad hoc módon vagy hétköznapi tapasztalatokat követve közelítenénk meg.

Még egy utolsó megjegyzést tennénk az értekezés egészéről. Gyakran – ha nem is explicit módon, de áttételesen – engednek arra következtetni, hogy lehetséges és hasznos a társadalmi jelenségek bizonyos típusaira vonatkozólag olyan „elméleteket” kidolgozni, amelyek lényegében függetlenek egymástól és az általános szociológiai elmélettől; így beszélhetünk a „fiatalkori bűnözés elméletéről”, „családelméletről”, vagy „a politikai magatartás elméletéről” és persze a „társadalmi rétegződés elméleté­ről”. Kétségtelen, hogy ezek mindegyike legitim szakterületet alkot. De – hacsak nem durván elhibázott a tanulmányunkban alkalmazott elméleti megközelítés – a rétegző­dés elmélete nem alkotja olyan fogalmak és általánosítások önálló törzsét, amelyek csak lazán kapcsolódnak az általános szociológiai elmélet más részeihez; ez maga az ál­talános szociológiai elmélet, amelyet a társadalmi rendszerek bizonyos alapvető aspek­tusára vonatkoztatva alakítottunk ki. Tehát a jelenlegi elemzés esetleges érdemei túl­nyomórészt az általános elmélet olyan fejleményeiből származnak, amelyek lehetővé tették, hogy a rétegződés problémáit az általános elemzés fő eszközeinek alkalmazásá­val fogalmazzuk meg és kezeljük. A rétegződés elméleti szinten való jobb megértését mindenekelőtt az teszi lehetővé, hogy sokkal jobb általános elméletünk van, mint egy emberöltővel ezelőtt, bár a rétegződés problémáinak tanulmányozása természetesen nagymértékben hozzájárult az általános elmélet fejlődéséhez.

Szalai Éva fordítása



[78] Talcott Parsons: „A Revised Analytical Approach to the Theory of Social Stratification.” In: Reinhard Bendix és Seymour Martin Lipset (szerk.): Class, Status and Power. A Reader in Social Stratification. The Free Press, Glencoe, III., 92-128. oldal. A jelen fordítás forrása: Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Válogatott tanulmányok. Új Mandátum, Bp., 1997, 80-135. old.

[79] Világos kell legyen, hogy ez a differenciálási folyamat a rangsorolás és más szempontok tekintetében a társadalmi rendszer belső folyamata. A rendszeren kívüli jelenségekkel – nem, életkor – történő ki­alakításakor az egyéni különbségek vonatkoztatási pontul vagy pontokul szolgálnak. Ezek meghatá­rozhatják, hogy milyen konkrét egységek milyen helyet foglalnak el, és néha részben érintik a diffe­renciálás körét, de soha nem határozzák meg magát az alapmintát, amely a rendszerbeli folyamatok belső szükségszerűségeiből ered. – Továbbá a differenciálódás és az integrálódás a társadalmi és a biológiai rendszerekben is összefüggő jelenségek. Egy rendszer egységeinek megkülönböztetése egymás­tól rangsor vagy más szempont szerint ipso facto magában foglalja az egységek összetevőinek integrá­lását. A rétegződés tekintetében ez azt jelenti, hogy ugyanazon folyamatban, amelynek alapján a kollektivitásokat különbözően rangsoroljuk, az egyes csoportok tagjait egyenlőként kezeljük – tehát egy családegység tagjainak egyenlősége természetes következménye az adott család más családokról osztálystátus szerint történő megkülönböztetésének.

[80] Ez a különbségtétel az univerzalizmus-partikularizmus mintaváltozó alkalmazásaként jelenik meg a későbbiekben.

[81] Pontosabban a jellemzők és a teljesítmények a rendszeregységnek mint olyannak tulajdoníthatók, ezzel szemben a birtoktárgyak szituációbeli tárgyak, amelyek bizonyos értelemben függetlenek a szó­ban forgó egységtől. A jellemzőket (közöttük a teljesítőképességet) tanulási folyamatok módosíthat­ják, de nem átadhatóak. A birtoklás azonban kapcsolat egy olyan tárggyal, amely átruházható az egyik cselekvőről a másikra. A jellemzők (vagy teljesítmények) instrumentális vagy expresszív-szim­bolikus szempontból lehetnek jelentősek. Ez a megkülönböztetés párhuzamos az eszközök és jutal­mak mint a birtoktárgyak jelentésének kategóriái közötti megkülönböztetéssel.

[82] A cselekvéselmélet több technikai fejleménye iránt érdeklődő olvasó az ilyen értelmű jellemzőkre úgy gondolhat, mint amelyek a cselekvéstérben írják le egy rendszeregység adott helyét, míg a telje­sítmények az egyik pontból egy másik pontba történő helyváltoztatást írnak le. Lásd Parsons–Bales–Shils: Working Papers, 3. és 5. fejezet.

[83] Ezeknek a kategóriáknak az extenzív tárgyalását lásd Parsons: The Social System, III-IV fejezet.

[84] A későbbiekben kitérünk arra, hogy ez a meghatározás a releváns „érdekeket" a vonatkoztatási rendszeren belüli érdekekre korlátozza. A rendszerbeli tagság felhasználása egy másik, olyan rend­szer folyamatainak befolyásával történő érdekérvényesítésre, amelyben ugyanaz a tényező, például a személyiség érintett, további komplikációkat jelent, amelyekkel önállóan kell foglalkoznunk, nem ebben az alapszíntű definícióhalmazban.

[85] Emlékezzünk arra, hogy a korábbi tanulmányban, amelyet a jelenlegiben vizsgálunk felül, a differen­ciális értékelés hat kritériumát különböztettük meg, nevezetesen: a rokonsági egységbeli tagságot, a személyi jellemzőket, az eredményeket, a birtoktárgyakat, az autoritást és a hatalmat. Ezek közül hár­mat – a tagságot, a tekintélyt és a jellemzőket – a jellemvonások általános kategóriájában egyesítet­tük, de ennek meghatározása a korábbinál tágabb, és nemcsak a „személyes” jellemvonásokat, hanem az adott társadalmi rendszer bármely jellemzőjét magában foglalja. Akkor még nem láttuk, hogy amit „kapcsolati” jellemzőknek neveztünk (például a tagságok), azokat az egység jellemzőiként kezelhetjük. Továbbá később arra is kitérünk, hogy az autoritás egy egység „státusának” jellemzője. Végül a hatal­mat most már nem maradványtényezőként, hanem inkább eredőként határozzuk meg.

[86] Az állítások elméleti alapját és a négy standardtípus levezetését lásd Working Papers, főként az V. fe­jezet 2. ábráját (179.), valamint V. részét.

[87] A teljesítménynormák és a szankciónormák közötti összefüggésről lásd Working Papers, V. fejezet, IV. rész, főként az 5. ábra (203.).

[88] Teljes mértékben tudatában vagyunk annak, hogy az alapvető értékminták típusainak ez az osztá­lyozása erősen „formális”, és emiatt semmi esetre sem alkalmas konkrétan adekvát empirikus célok­ra. A vizsgált kulturális kategóriák konkrét tartalmával kell kitölteni, amelyek a konkrét nézetrend­szerekben és az expresszív szimbolizmus konkrét rendszerében adottak. Ez az osztályozás azért sarkalatos jelenlegi céljaink szempontjából, és formális volta azért nem hátrány, hanem nagy előny, mert a társadalmi rendszer struktúrájának alapkategóriáit fejezi ki. Ha a rétegződéssel mint a társa­dalmi struktúra általánosított aspektusával foglalkozunk, akkor olyan alapon kell elemezni, amely általános a vizsgák rendszertípus összes részlete és alosztálya szempontjából. Fogalmi rendszerünk logikai struktúrája alapján itt olyan dologgal foglalkozunk, ami analóg Locke-nak a fizikai világról alkotott képében szereplő „elsődleges jellemzőkkel”, míg a konkrét kulturális tartalom analóg a „másodlagos” jellemzőkkel.

[89] Lásd Interaction Process Analysis és Working Papers, IV. fejezet.

[90] Egyértelmű kell legyen, hogy itt csak birtoktárgy-objektumokról beszélünk közvetlenül, akár eszköz­ként, akár jutalomként jelentősek. A birtokostól elválasztható birtoktárgy-objektumok azonban analitikus jelentőségükben érintik a cselekvő jellemzőit és teljesítményeit is. Így egy kollektivitásbeli tagság egy szempontból olyan birtoktárgyként kezelhető, amelyet aktív törekvéssel lehet megszerezni, vagy amelyet egy cél elérésének eszközeként használnak. Ezt a cselekvő jellemzőjének is tekinthet­jük. E két szempontot meg kell különböztetnünk, mert más-más időbeli rendszervonatkozásokat és a folyamat időben eltérő szakaszait foglalják magukban. Tehát a kollektivitásbeli tagságot nem lehet a tag-státushoz tartozó célok elérésének az eszközeként használni; viszont fel lehet használni a más rendszerekbeli célok elérésének az eszközeként. Ugyanígy egy adott cselekvőt azzal a kollektivitás­beli tagsággal is lehet jutalmazni, amelynek elérésére törekedett, és ezt a tagságot egyik jellemzője­ként is kezelhetjük. Ezek a szempontok persze nagy jelentőségűek a társadalmi mobilitás elemzésé­ben, és ebben az összefüggésben az alábbiakban kerülnek szóba.

[91] Jelenleg a lazaságnak ezt a problémáját csak a teljes rétegződési „profilra” vonatkoztatva mérlegel­jük, így a négy standardtípus szerinti rangsorolás integrációjának a módját és mértékét tartalmazza. Egy mikroszkopikusabb szinten újabb probléma merül fel: a differenciálódás módja az egyes stan­dardtípusok vonatkozásában. Itt nincs helyünk e probléma kifejtésére.

[92] A birtoktárgyak és a kommunikáció mint a társadalmi rendszerek mechanizmusainak ökologikus el­osztását analóg módon kezeljük azzal a „belső környezettel”, amellyel kapcsolatban a fiziológusok oly sokat tettek. A jellemzőktől és teljesítményektől várt értékítéletek fajtáira, valamint ezeknek az eszközök és jutalomtárgyak ellenőrzésével való kapcsolatára vonatkozó elvárások stabilitása a felté­tele a rendszer mint rendszer integrációjának. Tehát funkcionális jelentősége van a társadalmi rend­szer e belső környezete állandóságának, egy olyan környezetnek, amely a rendszer egésze szempont­jából nem, de az alrendszereknek tekintett egységek cselekvése szempontjából helyzeti. Ezt megkíséreljük némileg tovább elemezni saját jelenlegi rétegződési rendszerünkkel kapcsolatban.

[93] Az amerikai rokonsági rendszer releváns aspektusait és annak a foglalkozáshoz és a rétegződéshez viszonyulását teljesebben tárgyalja Parsons: Essays in Sociological Theory, X-XII. fejezet. A teljes ame­rikai rendszerről lásd még Robin M. Williams, Jr.: American Society, főként az 5. fejezet.

[94] Az amerikai társadalomiban a néger népesség esetében egy független etnikai kultúra minimális fon­tosságú; az olaszok vagy a kelet-európai zsidók esetében viszont ez a kultúra igen jelentós.

[95] Hall, Paul K.: „Occupation and Social Stratification”, American Journal of Sociology, 55, May, 1950.

[96] Ezek közötti átmenet a „mozgó skála”, amely a szakszolgáltatások piacának fontos jellemzője.

[97] A North–Hatt-tanulmány bizonyítéka – amely a tudósokat és bizonyos szakcsoportokat még a meg­lehetősen magas helyzetű üzleti személyzetnél is feljebb helyezi – jelezheti, hogy a pénzbeli jövede­lem nem tükrözi nagyon pontosan a típusok közötti relatív értékelést. Lásd North, Cecil C.–Hatt, Paul K.: „Jobs and Occupations: A Popular Evaluation”, Opinion News, Sept. 1, 1947, 3-13.; után­nyomása Logan Wilson–William L. Kolb (szerk.): Sociological Analysis, New York: Harcourt, Brace & Co., 1949, 464-473.

[98] A tanulmány, amelyre fentebb utaltunk, azt mutatja, hogy ez az elvárás viszonylag tisztán működik az általunk megkülönböztetett bat foglalkozási státuscsoport közül a felső kettőben.

[99] Centers, Richard: The Psychology of Social Classes. Princeton: Princeton University Press, 1949, 147. és 216.

[100] A kifejezést Warner használja, de a kiadatlan anyagában Dr. Joseph A. Kahl is.

[101] Az S. A. Stouffer és Florence Kluckhohn közreműködésével készült mobilitási tanulmány, amelyre elöljáróban utaltunk.

[102] Persze nincs ok, amiért a mobilitási motivációnak ez a hiánya ne lehetne a folyamatosan alacsony családi státus és generációkat átfogó esélyhiány függvénye.