Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

Kingsley Davis – Wilbert E. Moore: A rétegződés néhány elve

Kingsley Davis – Wilbert E. Moore: A rétegződés néhány elve[103]

Egy korábbi értekezésünkben a társadalmi egyenlőtlenség jelenségének a kezeléséhez mutattunk be néhány koncepciót.[104]

Ebben a tanulmányunkban eggyel tovább lépünk a rétegződési elméletben: kísérletet teszünk annak bemutatására, hogy a rétegződés és a társadalmi rend többi része összefügg egymással.[105] Abból a tételből kiindulva, hogy nincs „osztály nélküli” vagy rétegződés nélküli társadalom, arra törekszünk, hogy funkcionális alapon megmagyarázzuk azt az egyetemes szükségszerűséget, amely minden társadalmi rendszerben előidézi a rétegződést. A következőkben megkíséreljük megmagyarázni, nagyjából miért egyforma a főbb pozíciótípusok közötti presztízsmegoszlás minden társadalomban. Mivel azonban az egyes társadalmak között nagy különbségek fordulnak elő a rétegződés fokát és fajtáját tekintve, figyelmet fordítunk a társadalmi egyenlőtlenség fajtáira és azokra a változó tényezőkre is, amelyek azokat kialakították.

Egyértelmű, hogy feladatunk két különböző elemzési vonalat igényel: az egyiket a rétegződés egyetemes, a másikat annak változó vonásai megértéséhez. Természetesen mindegyik vizsgálódási vonal támogatja a másikat és nélkülözhetetlen; az alábbi tárgyalásban a kettő összefonódik, bár a terjedelmi korlátok miatt a hangsúlyt az egyetemes vonásokra helyezzük.

Egyvalamit végig szem előtt kell tartanunk: nevezetesen azt, hogy fejtegetésünk nem a pozíciókat betöltő egyénekkel, hanem a pozíciók rendszerével kapcsolatos. A kérdéskörnek csak az egyik eleme az, hogy miért hordoznak a különböző pozíciók különböző fokú presztízst; egészen más, ha azt kérdezzük, hogyan kerülnek bizonyos egyének a szóban forgó pozíciókba. Bár – amint azt majd érvelésünkkel megpróbáljuk bemutatni – mindkét kérdés ide kapcsolódik, lényeges, hogy gondolkodásunkban elválasszuk ezeket egymástól. A rétegződési irodalom nagy része a második kérdésre próbált válaszolni (különösen a rétegek közötti mobilitás könnyű vagy nehéz volta tekintetében) úgy, hogy az elsővel nem is foglalkozik. Az első kérdés azonban logikailag, illetve meghatározott egyén vagy csoport esetében ténylegesen is megelőzi a másodikat.

1. A rétegződés funkcionális szükségszerűsége

Érdekes azonban, hogy a rétegződés egyetemes jelenlétét magyarázó fő funkcionális szükségszerűség éppen az a minden társadalommal szembeni követelmény, hogy az egyéneket a társadalmi struktúrában elhelyezze és motiválja. A társadalomnak mint funkcionáló mechanizmusnak valamilyen módon a tagjait el kell osztania társadalmi pozíciókba, és arra kell ösztönöznie őket, hogy teljesítsék az adott pozíciókhoz tartozó feladatokat. Tehát két különböző szinten kell foglalkoznia a motivációval, hogy a megfelelő egyénekben fölkeltse bizonyos pozíciók betöltésének a vágyát, és ha az adott pozíciókba kerülnek, akkor az azokhoz tartozó feladatok teljesítésének a vá­gyát. Bár a társadalmi rend formailag viszonylag statikus, de van egy szakadatlan cserefolyamat, s ahogyan új egyének születnek bele, az életkorral változik a helyze­tük, és halálukkor kikerülnek belőle. A pozíciórendszerbe történő bekerülésüket va­lamilyen módon szervezni és motiválni kell. Ez attól függetlenül igaz, hogy a rend­szer kompetitív vagy nem kompetitív. A kompetitív rendszer nagyobb fontosságot tulajdonít a pozícióelérés motiválásának, a nem kompetitív rendszer pedig talán na­gyobb fontosságot ad a pozícióhoz tartozó feladatok elvégzésére irányuló motiválás­nak; de minden rendszerben szükség van mindkét motiválástípusra.

Ha a különböző pozíciókkal társított feladatok egyformán kellemesek volnának az emberi szervezet számára, egyformán fontosak volnának a társadalmi fennmaradás szempontjából, és mindegyik ugyanazt a képességet vagy tehetséget követelné meg, akkor mindegy volna, hogy ki milyen pozícióba kerül, és nagymértékben csökkenne a társadalmi elhelyezés problémája. De valójában nem jelent nagy különbséget, hogy ki milyen pozíciót szerez – nemcsak azért, mert néhány pozíció eredendően is elfo­gadhatóbb más pozícióknál, hanem azért is, mert néhány különleges tehetséget vagy képzést követel, és néhány pedig funkcionálisan fontosabb, mint mások. Az is lénye­ges, hogy a pozíciókhoz tartozó feladatokat a fontosságuknak megfelelő szorgalom­mal végezzék el. A társadalomnak így feltétlenül rendelkeznie kell olyan jutalmak­kal, amelyeket ösztönzőkként használhat; másodszor valamiféle módszere kell legyen az adott jutalmak pozícióknak megfelelő, differenciális elosztásához. A jutalmak és elosztásuk a társadalmi rend részévé válnak, így rétegződést idéznek elő.

Megkérdezhetjük, miféle jutalmak állnak a társadalom rendelkezésére a személyi állomány és a lényeges eszközök, szolgáltatások biztosítására. Először is rendelkezik azokkal a dolgokkal, amelyek hozzájárulnak a létfenntartáshoz és az alapvető jólét­hez. Másodszor, rendelkezik azokkal a dolgokkal, amelyek elősegítik a szórakozást és a kikapcsolódást. Végül rendelkezik azokkal a dolgokkal, amelyek az önbecsüléshez és az önkiteljesítéshez járulnak hozzá. Az utolsó, az én, különösen társas jellege miatt, nagyrészt mások véleményének a függvénye, ennek ellenére fontosságban azonos szinten van az első kettővel. Minden társadalmi rendszerben mindhárom jutalomfaj­tát a pozícióknak megfelelően, differenciáltan kell elosztani.

Bizonyos értelemben a jutalmak „beépülnek” a pozícióba. A pozícióval társított „jogokból”, valamint abból állnak, amit a pozíció velejáróinak vagy előnyeinek ne­vezhetünk. A jogok gyakran, a velejárók néha funkcionálisan kapcsolódnak a pozí­cióhoz tartozó feladatokhoz. (Amit a pozíció betöltője jognak tekint, azt a közösség más tagjai általában kötelességnek tekintik.) De lehet számos olyan kiegészítő jog és előny, amely a pozíció funkciója szempontjából nem lényeges, és csak közvetett, jel­képes kapcsolatban áll az ahhoz tartozó feladatokkal, de amely számottevő fontos­sággal bírhat abban, hogy az embereket a pozíciók betöltésére és a lényeges felada­tok teljesítésére ösztönözze.

Ha a társadalom különböző pozícióinak jogai és előnyei egyenlőtlenek kell legye­nek, akkor a társadalom rétegzett kell legyen, mert a rétegződés pontosan ezt jelenti. A társadalmi egyenlőtlenség tehát egy öntudatlanul kialakított eszköz, amellyel a társadalmak biztosítják, hogy a legfontosabb pozíciókat a legrátermettebb emberek lelkiismeretesen töltsék be. Következésképp minden társadalom – akár egyszerű, akár komplex – meg kell különböztesse a személyeket mind a presztízs, mind a meg­becsülés tekintetében, tehát bizonyos mértékű intézményesített egyenlőtlenséggel kell rendelkezzék.

Ebből nem következik, hogy az egyenlőtlenség mértéke vagy típusa minden társada­lomban azonos. Ez nagyrészt olyan tényezők függvénye, amelyekkel most foglalkozunk.

2. A pozíciórangsor két meghatározója

Az egyenlőtlenség általános funkcióját elfogadva meghatározhatjuk azt a két ténye­zőt, amelyek megadják a különböző pozíciók viszonylagos rangsorbeli helyét. Általá­nosságban a legjobb jutalmat azok a pozíciók vonják maguk után, vagyis azok foglal­ják el a legmagasabb rangsorbeli helyet, amelyek a) a legfontosabbak a társadalom számára, és b) a legnagyobb képzettséget vagy tehetséget követelik. Az első tényező a funkcióval kapcsolatos és viszonylagos jelentőségű; a második az eszközökkel kap­csolatos és a ritkább.

Eltérő funkcionális fontosság. A társadalomnak valójában nem kell a funkcionális fontossággal arányosan jutalmaznia a pozíciókat. Pusztán elegendő jutalmat kell adnia ahhoz, hogy biztosítsa megfelelő betöltésüket. Más szóval, látnia kell, hogy a kevésbé lényeges pozíciók nem versenyeznek sikeresen a lényegesebbekkel. Ha egy pozíciót könnyen betöltenek, akkor nem kell erősen jutalmazni még akkor sem, ha fontos. Másfelől ha fontos, de nehéz betölteni, akkor a jutalom elég magas kell legyen ahhoz, hogy ennek ellenére betöltsék. Tehát a funkcionális fontosság annak szükséges, de nem elégséges oka, hogy egy pozíciónak magas rangot tulajdonítsanak.[106]

A személyi állomány differenciális hiánya. Gyakorlatilag minden pozíció – meg­szerzésének módjáról függetlenül – megköveteli a készség vagy teljesítőképesség va­lamilyen formáját. Ez eredendően benne foglaltatik magában a pozíció fogalmában, amely arra utal, hogy a pozíció betöltőjének a betöltésből fakadóan meg kellene va­lósítania bizonyos dolgokat.

Végső soron a személy jellemzői csak két módon nyilvánulnak meg: vagy az örök­lött képességen vagy képzésen keresztül. Nyilvánvaló, hogy konkrét tevékenységek­ben mindig mindkettő szükséges, de gyakorlati álláspontból a hiány oka elsősorban vagy az egyik, vagy a másik, vagy a kettő együtt lehet. Néhány pozíció olyan magas fokú veleszületett tehetséget követel, hogy törvényszerűen kevesen vannak az azo­kat betöltő személyek. Sokszor azonban a népesség körében bőven akad tehetség, de olyan hosszú, költséges és bonyolult a képzési folyamat, hogy viszonylag kevesen tudják azt megszerezni. Például a modern orvostudomány nem haladja meg a leg­több egyén szellemi kapacitását, de olyan nehéz és drága az orvosképzés, hogy szinte senki nem vállalná, ha az orvostudományok doktorának pozíciója nem hordozna az áldozattal arányos jutalmat.

Ha a pozíció által megkívánt tehetségekből bőven elég van és a képzés könnyű, akkor a pozíció megszerzése módjának kevés köze lehet a pozícióhoz tartozó felada­tokhoz. Sőt közöttük szinte véletlenszerű lehet a kapcsolat. De ha a tehetség ritka előfordulása vagy a képzés költséges volta miatt szűkösek a megkívánt készségek, akkor a pozíció – ha funkcionálisan fontos – olyan vonzerővel kell rendelkezzék, amely más pozíciókkal versengve magához vonzza a szükséges képességeket. Ez gya­korlatilag azt jelenti, hogy a pozíció magasan kell legyen a társadalmi skálán, hogy nagy presztízst, magas fizetést, sok szabadidőt és efféléket érdemeljen es kapjon.

Az eltérések értelmezése. Amennyiben két rétegződési rendszer között különb­ség van, akkor az a differenciális jutalom két determinánsát befolyásoló tényezők­nek, azaz a személyi állomány funkcionális fontosságának és szűkös voltának tulaj­donítható. Lehet, hogy az egyik társadalomban fontos pozíciók nem fontosak egy másik társadalomban, mert a társadalmi viszonyok vagy belső fejlettségük mértéke eltérő. Ugyanazon feltételek viszont befolyásolhatják a szűkösség kérdését, hiszen néhány társadalomban a fejlettség szintje vagy a külső helyzet teljesen egyértelművé teheti bizonyos fajta készség vagy tehetség szükségességét. Tehát valamely rétegző­dési rendszert a differenciális jutalom két előbb említett alapját befolyásoló sajátos feltételek eredményeként értelmezhetjük.

3. A jelentősebb társadalmi funkciók és a rétegződés

Vallás. A vallás szükségességének oka nyilván azon tényben található, hogy az em­beri társadalom elsősorban azáltal éri el egységét, hogy tagjai bizonyos közös végső értékekkel és célokkal rendelkeznek. Bár ezek az értékek és célok szubjektívek, be­folyásolják a viselkedést, és integrációjuk teszi lehetővé a társadalom rendszerként való működését. Ezek nem öröklött és nem külső jellegből származnak: a kultúra ré­szeként a kommunikáción és erkölcsi ráhatáson keresztül alakulnak ki. Azonban a társadalom tagjai számára valamilyen valóságtartalmat kell mutatniuk, és a vallásos hit és rituálé szerepe, hogy ezt a valószerűséget megadja és megerősítse. A hiten és rituálén keresztül a közös célok és értékek egy elképzelt világhoz kapcsolódnak, amelyet konkrét szent tárgyak jelképeznek; vagyis ez a világ értelemszerűen össze­függ az egyén életének tényeivel és próbatételeivel. A szent tárgyak és az azok által jelképezett lények tiszteletével, valamint olyan természetfeletti előírások elfogadásá­val, amelyek ugyanakkor viselkedési szabályzatok is, erős ellenőrzést gyakorolnak az emberi magatartás felett, s azt az intézményi struktúrát fenntartó és a végső célok­nak és értékeknek megfelelően vezetik.

Ha igaz ez a vallás szerepéről alkotott elképzelés, akkor megérthetjük, miért van az, hogy a vallási tevékenységek minden ismert társadalomban általában meghatáro­zott személyek felügyelete alatt állnak, akik ezáltal nagyobb jutalmakat élveznek, mint a társadalom átlagos tagjai. Bizonyos jutalmak és sajátos privilégiumok csak a legmagasabb vallási funkcionáriusokhoz kötődhetnek, mások viszont általában az egész papi osztályra érvényesek.

Továbbá különös kapcsolat van a vallási tisztviselő feladatai és az általa élvezett sajátos kiváltságok között. Ha az emberek sorsát végérvényesebben irányítja a ter­mészetfeletti, mint a való világ, akkor annak földi képviselője, az a személy, akin ke­resztül az ember a természetfelettivel kommunikálhat, nagy hatalommal rendelkező egyén kell legyen. O a szent hagyomány őre, a rituálé gyakorlott előadója, a szájha­gyomány és mítosz értelmezője. Olyan szoros kapcsolatban áll az istenekkel, hogy azok néhány jellemzőjével őt is felruházzák. Röviden: kicsit szent, ezáltal mentesül a közönségesebb szükségletek és ellenőrzések némelyikétől.

Tehát nem véletlen, hogy a vallási funkcionáriusokat a legmagasabb hatalmi pozí­ciókkal társították például a teokratikus rendszerekben. Tulajdonképpen ebből a szempontból eltűnődhetünk azon, hogy miért nem vonják teljesen ellenőrzésük alá társadalmukat. Az ezt megakadályozó tényezőkről érdemes szólnunk.

Először is, a vallási feladatok elvégzéséhez kismértékű technikai kompetencia szükséges. Nem követelmény a tudományos vagy művészi képesség. Bárki állíthatja magáról, hogy szoros kapcsolatot élvez az istenségekkel, viszont senki nem vonhatja kétségbe sikerrel ezt az állítását. Tehát a személyi állomány szűkös voltának tényezője technikai értelemben nem működik.

Másrészt kijelenthetjük, hogy a vallási rituálé gyakran bonyolult, a vallási tan pe­dig nehezen érthető, valamint hogy a papi pálya – ha nem is intelligenciát – tapinta­tot követel. Ez igaz, de a szakma technikai követelményei többnyire esetlegesek, nem ugyanúgy kapcsolódnak a célhoz, mint a tudomány a légiközlekedéshez. A pap soha nem lehet szabad a versenytől, hiszen soha nem teljesen világosak-annak krité­riumai, hogy valaki valóban kapcsolatban áll a természetfelettivel vagy sem. Ez a verseny szállítja lejjebb a papi pozíciót annál, amit első pillantásra várhatnánk. Ezért van az, hogy a papi presztízs azokban a társadalmakban a legmagasabb, ahol a szak­mabeli tagság felett maga a papi testület gyakorol ellenőrzést. Részben ezért alkal­maznak kifinomult eszközöket a személy hivatalával való azonosulásának hangsúlyo­zására – ilyen a látványos öltözet, a szokásostól eltérő magatartás, a sajátos étrend, az elkülönített lakóhely, a cölibátus, a feltűnően sok szabadidő stb. Tulajdonképpen a papot mindig veszélyezteti, hogy némileg hitelét veszíti (ahogyan az a szekularizált társadalomban történik), mert a makacs tény világában a rituálé és a szent tudás ön­magában nem hoz termést és nem épít házakat. Továbbá, hacsak nem védi szakmai testület, a pap természetfelettivel való azonosulása általában meggátolja, hogy bősé­ges földi javakat szerezzen.

A társadalmak összevetésekor úgy tűnik, hogy a papnak adott legmagasabb általá­nos pozíció a középkori típusú társadalmi rendben fordul elő. Abban a gazdasági ter­melés többletet tesz lehetővé, amelyet nagy létszámú, magas szinten szervezett papság támogatására használhatnak; a népesség mégis írástudatlan, tehát nagymértékben hiszékeny. A legszélsőségesebb példát talán a tibeti buddhizmusban találjuk, de más példákkal a feudális Európa katolicizmusában, a perui inka rezsimben, az indiai brahmanizmusban, a Yucatan maja papságában is találkozhatunk. Másfelől, ha a társa­dalom annyira kezdetleges, hogy nincs többlet és a differenciálódás is kismértékű, s így minden papnak egyben földművesnek vagy vadásznak kell lennie, akkor a papi státus elkülönítése a többi státustól alig jutott addig, hogy sokat jelenthetne a papi presztízs. Ha ilyen körülmények között a papnak valóban magas presztízse van, akkor ennek az az oka, hogy más fontos (általában politikai és gyógyító) funkciókat is ellát.

A tudományos technológiára épülő, rendkívül fejlett társadalomban a papság ál­talában veszít státusából, mert a szent hagyomány és a természetfelettiség háttérbe szorul. A társadalom végső értékei és közös céljai általában kevésbé antropomor­fikus módon fejeződnek ki olyan tisztviselők révén, akik alapvetően inkább politikai, gazdasági vagy oktatási, mint vallási pozíciókat töltenek be. Ennek ellenére az értel­miségiek könnyen eltúlozhatják a papság egy feltehetően szekuláris miliőben bekö­vetkező presztízsveszteségének mértékét. Ha a kérdést közelebbről vizsgáljuk, a vá­rosi proletariátus és a vidéki polgárság is meglepően istenfélőnek és a papok hatása alatt levőnek bizonyul. Egyetlen társadalom sem vált olyan mértékben szekularizálttá, hogy teljesen felszámolja a transzcendentális célokba és természetfeletti entitásokba vetett hitet. Még a szekularizált társadalomban is kell legyen olyan rendszer, amely integrálja a végső értékeket, biztosítja azok ritualisztikus kifejezését és a csalódás, halál, katasztrófa során igényelt emocionális ellentételezést.

Kormányzat. A valláshoz hasonlóan a kormány egyedi és nélkülözhetetlen szere­pet játszik a társadalomban. De a vallással szemben, amely érzelmek, hitek és rituá­lék alapján biztosít integrációt, a kormány a jog és az autoritás alapján szervezi a társadalmat. Továbbá inkább a való világ, mintsem a természetfölötti felé orientálja a társadalmat.

A kormány fő funkciói belsőleg a normák végső megerősítése, az ütköző érdekek­kel kapcsolatos végső döntés, valamint a társadalom átfogó tervezése és irányítása, külsőleg pedig a háború és a diplomácia kezelése. E funkciók teljesítése érdekében az egész nép képviselőjeként cselekszik, erőmonopóliumot élvez, és ellenőrzi a terü­letén belüli egyéneket.

A politikai cselekvés meghatározása szerint autoritásra utal. Egy tisztviselő paran­csolhat, mert autoritása van, az állampolgárnak pedig engedelmeskednie kell, mert alá van vetve ennek az autoritásnak. Ezért a rétegződés magyarázata a politikai kap­csolatok jellegében rejlik.

Annyira egyértelmű a politikai pozícióban megtestesülő hatalom, hogy néha a po­litikai egyenlőtlenséget úgy fogják fel, hogy az minden egyenlőtlenséget magában foglal. De kimutatható, hogy a rétegződésnek más alapjai is vannak, és a gyakorlat­ban a következő szabályozók akadályozzák meg a politikai hatalom kiteljesedését: a) Az, hogy a politikai hivatal tényleges birtokosai, különösen a legmagasabb szintű po­litikát meghatározók, szükségszerűen kevesen kell legyenek a népesség egészéhez vi­szonyítva. b) Az, hogy az uralkodók inkább a csoport, mint a saját maguk érdekeit képviselik, vagyis viselkedésüket olyan szabályok és szokások korlátozzák, amelyek célja ezen érdekkorlátozás megerősítése. c) Az, hogy a politikai tisztség betöltője ki­zárólag tisztségének köszönheti autoritását, vagyis a magának tulajdonított bármi­lyen sajátos tudás, tehetség vagy képesség teljesen esetleges, ezért gyakran kell má­sok technikai segítségére hagyatkoznia.

E korlátozó tényezőket szem előtt tartva nem is furcsa, hogy az uralkodóknak gyakran kevesebb hatalma és presztízse van, mint amelyre formális jogaik szó szerin­ti felsorolása engedne következtetni.

Vagyon, tulajdon és munka. Minden olyan pozíció, amely betöltőjének megélhe­tést biztosít, meghatározása szerint gazdaságilag jutalmazott. Ezért az olyan (például politikai vagy vallási) pozícióknak is van egy olyan gazdasági vonatkozása, amelynek a fő funkciója nem gazdasági. Tehát célszerűvé válik a társadalom számára, hogy az egyenlőtlen gazdasági hozadékkal mint fő eszközzel szabályozza a személyek pozíció­ba kerülését és ösztönözze feladataik teljesítését. Tehát a gazdasági haszon mennyi­sége válik a társadalmi státus fő mutatójává.

Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a pozíció nem azért eredményez hatalmat és presztízst, mert magas jövedelemmel jár. Inkább azért jár magas jövedelemmel, mert funkcionálisan fontos, és a rendelkezésre álló személyi állomány ilyen vagy olyan ok­ból elégtelen. Tehát felületes és hibás, ha a magas jövedelmet az ember hatalma és presztízse okának nyilvánítják – ugyanúgy, ahogy hibás azt gondolni, hogy az ember betegségének oka a láza.[107]

A hatalom és a presztízs gazdasági forrása nem elsődlegesen a jövedelem, hanem a tőkejavak (szabadalmak, vevőkör és szakmai hírnév) tulajdonlása. Az ilyen tulaj­donlást jobb megkülönböztetni a fogyasztói javak birtoklásától, amely inkább muta­tója, mint oka a társadalmi helyzetnek. Más szóval, a termelői javak tulajdonlását más pozíciókhoz hasonlóan jövedelemforrásnak nevezhetjük, maga a jövedelem pe­dig mutató marad. Még az olyan szituációkban is, ahol a társadalmi értékek széles körben kommercializálódtak és a legkönnyebben a keresetek alapján lehet megítélni a társadalmi pozíciót, a jövedelem nem annyira presztízst ad a pozíciónak, mint in­kább arra ösztönzi az embereket, hogy versenyezzenek a pozícióért. Igaz, hogy egy olyan ember számára, akinek jövedelme egy pozíció eredményeként magas, ez a pénz egy másik pozícióba kerülését is segítheti, de ez megint eredeti, gazdaságilag kedvező státusát tükrözi, amely a pénzen keresztül fejti ki hatását.

A termelővállalkozás magántulajdonosi rendszerében az egyén költekezését meg­haladó jövedelem tőkevagyon birtoklásához vezethet. Feltehetően az ilyen tulajdon kezdetben a saját bevételekkel, később pedig a termelővállalkozás bevételeivel való megfelelő gazdálkodásnak a jutalma. De ahogyan egyre erősebbé válik a társadalmi differenciálódás és mégis fennmarad az öröklés intézménye, kialakul a tiszta tulaj­donlás jelensége és annak jutalma. Ilyen esetben nehéz bizonyítani, hogy a pozíció funkcionálisan fontos, vagy hogy a kérdéses szűkösség bármi, csak nem külsődleges és véletlenszerű. Ezért kétségtelen, hogy a termelőjavakbeli magántulajdon intézmé­nye egyre erősebb kritikának van kitéve, ahogyan a társadalmi fejlődés az iparosítás felé halad. Csak ez a tiszta, vagyis szigorúan jogi és funkció nélküli tulajdonlás nyi­tott a támadásra, mivel a tényleges (akár magán-, akár köz-) tulajdon valamely for­mája nélkülözhetetlen.

A termelőjavak tulajdonának egyik fajtája a mások munkája fölött gyakorolt jo­gokból áll. A legszélsőségesebben koncentrált és kizárólagos jogokat a rabszolgaság­ban találhatjuk, de a lényegi elv megmarad a jobbágyságban, az adós (rab)szolgaság­ban, az encomiendában[108] és a szerződéses szolgaságban is. Természetesen a rétegződés szempontjából ennek a tulajdonfajtának van a legnagyobb jelentősége, mert szük­ségszerűen egyenlőtlen kapcsolatot von maga után.

A tőkejavakbeli tulajdon azonban elkerülhetetlenül kényszerítő elemet visz még a névlegesen szabad szerződéses viszonyba is. Tulajdonképpen bizonyos vonatkozások­ban a szerződésbeli munkaadó autoritása nagyobb, mint a feudális birtokosé, amennyiben az utóbbit jobban korlátozzák a hagyományos kölcsönösségek. Még a klasszi­kus közgazdaságtan is felismerte, hogy a versenyzők nem boldogulnak egyenlően, de ebből nem vonta le azt a szükségszerű következtetést, hogy – akárhogyan érték el – az áruk és szolgáltatások egyenlőtlen ellenőrzése egyenlőtlen előnyöket kell adjon a szerződéses feleknek.

Technikai tudás. Az egyes céloknak megfelelő eszközök megkeresésének funkciója – tekintet nélkül a célok közötti választásra – kizárólag a technikai szférába tartozik. Könnyű belátni annak magyarázatát, hogy a nagy technikai készséget igénylő pozíciók miért kapnak meglehetősen magas jutalmakat, hiszen a jutalmakat úgy lehet a legegy­szerűbben elosztani, ha vonzzák a tehetséget és motiválják a képzést. Az is egyértelmű, hogy ezek miért kapják ritkán – ha egyáltalán kapják – a legmagasabb jutalmakat: a technikai tudás fontossága társadalmi szempontból soha nem olyan nagy, mint a célok integrálása, amely vallási, politikai és gazdasági szinten történik. Mivel a technológiai szint kizárólag az eszközökkel foglalkozik, egy tisztán technikai pozíciónak végső soron alá kell rendelődnie más – vallási, politikai vagy gazdasági jellegű – pozícióknak.

Ennek ellenére a szakértő és a laikus közötti megkülönböztetés minden társadalmi rendben alapvető, és nem lehet teljesen más alapokra redukálni. A munkaerő-to­borzás és a jutalmazás módszerei is néha ahhoz a hibás értelmezéshez vezetnek, hogy a technikai pozíciók gazdaságilag meghatározottak. Valójában azonban a tudás és készség elsajátítása nem megvásárolható, bár a tanulási lehetőség az lehet. A képzési lehetőségek ellenőrzése bizonyos családokban vagy osztályokban egyfajta tulajdon­jogként öröklődhet, és ennek következtében hatalmat és presztízst adhat. Az ilyen helyzet mesterséges hiánnyal egészítheti ki a készségek és tehetségek természetes hi­ányát. Másrészt kialakulhat egy ezzel ellentétes helyzet is. A technikai pozícióhoz tartozó jutalmak olyan nagyok lehetnek, hogy kialakul a túlkínálat állapota, ami leg­alábbis ideiglenesen a jutalmak leértékelődéséhez vezet. Tehát a tanult szakmákbeli „munkanélküliség" a kérdéses pozíciók presztízsének csökkenését eredményezheti. Az ilyen ellentételezések és átrendezések állandóan előfordulnak a változó társadal­makban; és mindig hasznos észben tartani, hogy egy rétegzett struktúra működőké­pességét befolyásolhatják a pozícióbetöltők toborzásának módszerei. Maga a társa­dalmi rend azonban behatárolja a szakértők presztízsének leértékelődését és felértékelődését: a túlkínálat általában csökkenti a jutalmakat és visszafogja a mun­kaerő-toborzást vagy forradalmat eredményez, míg az alulkínálat általában növeli a jutalmakat vagy gyengíti a más társadalmakkal versenyben álló társadalmat.

Az egyes rétegződési rendszerek széles sávot mutatnak a technikailag kompetens személyek pontos pozíciója tekintetében. Ez a sáv talán a specializálódás fokában a legevidensebb. A szélsőséges munkamegosztás általában sok magas presztízs nélküli szakembert eredményez, mivel a képzés rövid és a megkövetelt adottság viszonylag ki­csi. Másrészt általában hangsúlyozza az igazi szakértők – tudósok, mérnökök és igazga­tók – magas pozícióját is azzal, hogy más funkcionálisan fontos pozíciókhoz viszonyítva növeli autoritásukat. De a technokratikus társadalmi rend vagy kormány, illetve a mérnökök vagy társadalomtudósok papsága elhanyagolja az ismeretek és készségek kor­látait mint a társadalmi funkciók teljesítésének alapelemét. Amennyiben igazán specia­lizált a társadalmi struktúra, úgy a műszaki presztízsét is körül kell határolni.

4. Eltérés a rétegzett rendszerekben

A rétegződés írásunkban javasolt, általánosított elvei szükségszerűen előkészítik arétegzett rendszerek típusainak vizsgálatát, mert a típusokat ezen elvek alapján kellleírnunk. Ez akkor érthető, ha a típusokat bizonyos eltérési módoknak megfelelően próbáljuk körvonalazni. A legfontosabbaknak (az ezek alapján megállapított poláris típusokkal együtt) a következők tűnnek:

  1. A specializáció foka. A specializáció foka befolyásolja a hatalmi és presztízsfo­kozatok finomságát és sokféleségét. Befolyásolja azt is, hogy az egyes funkciókat mi­lyen mértékben lehet hangsúlyozni a megkülönböztető rendszerben, mivel egy adott funkció nem kaphat nagy hangsúlyt a hierarchiában, amíg strukturálisan el nem kü­lönül más funkcióktól. Végül a specializáció mértéke befolyásolja a kiválasztás alap­jait. Szélső típusok: specializált, nem specializált.

  2. A funkcionális hangsúly jellege. Ha kiemelt jelentőséget kapnak a vallással kapcsolatos kérdések, akkor olyan megkötöttség jelenik meg, amely általában korlá­tozza a specializációt és ezáltal a technológiai fejlődést is. Emellett lelassul a társa­dalmi mobilitás és a bürokrácia kialakulása is. Ha lemondanak a vallás középponti szerepéről és nagyobb tér marad a tisztán szekuláris elfoglaltságoknak, akkor látszó­lag nagy a fejlődés, a státus- és a gazdasági-technológiai pozíciók emelkedése követ­kezik be. Furcsa módon nem valószínű, hogy ezzel együtt a politikai pozíciók is emelkednek, mert ez általában a vallásival azonos jellegű, és kevés haszna származik az utóbbi hanyatlásából. A társadalom családi funkciókat is hangsúlyozhat; például az olyan viszonylag differenciálatlan társadalmakban, ahol a nagyarányú halandóság nagyarányú termékenységet követel, és a rokonság alkotja a társadalmi szervezet legfontosabb támpontját. Fő típusok: familiáris, autoritárius (teokratikus vagy vallási és totalitárius vagy szekuláris), kapitalisztikus.

  3. A méltánytalan különbségek nagysága. Azt, amit a pozíciók közötti társadalmi távolság mértékének nevezhetnénk, a teljes skála számításba vételével vessük alá mennyiségi mérésnek. Ebben a tekintetben láthatóan jelentős különbségek vannak az eltérő társadalmak között és egyazon társadalom részei között is. Szélső típusok:

    egyenlősítő, nem egyenlősítő.

  4. Az esély mértéke. A mobilitás mértékének ismerős kérdése különbözik a ju­talmak viszonylagos egyenlősége vagy egyenlőtlensége fent fölvetett kérdésétől, mert a két kritérium egymástól függetlenül változhat egy pontig. Például a pénzjöve­delembeli óriási eltérések az Egyesült Államokban sokkal nagyobbak, mint a primi­tív társadalmakban, ugyanakkor a társadalmi skála egyik fokáról a másikra lépés esé­lyének egyenlősége mégis nagyobb lehet, mint az öröklött törzsi királyságban. Szélső típusok: mobil (nyitott), immobil (zárt).

  5. A rétegszolidaritás foka. Az „osztályszolidaritás" foka (vagy az osztályérdeke­ket segítő specifikus szervezetek jelenléte) bizonyos mértékig a többi kritériumtól függetlenül változhat, ezáltal fontos elv a rétegződési rendszerek osztályozásában. Szélső típusok: szervezett osztály, szervezetlen osztály.

5. Külső körülmények

Az egyes rétegződési rendszerek helyzete a fenti eltérési módokra vonatkoztatva kétdologtól függ: 1) a többi eltérési sávra vonatkoztatott helyzetétől, valamint 2) a rétegződési rendszeren kívüli, a rendszert befolyásoló körülményektől. Az utóbbiak közé a következők tartoznak:

  1. A kulturális fejlettség szintje. A kulturális örökség növekedésével nagyobb specializáció válik szükségessé, amely viszont hozzájárul a mobilitás fokozódásához, a rétegszolidaritás gyengüléséhez, valamint a funkcionális hangsúly csökkenéséhez.

  2. Más társadalmakra vonatkoztatott helyzet. A más társadalmakkal szembeni nyílt konfliktusnak, a szabad kereskedelmi kapcsolatoknak vagy a kultúraterjesztés­nek a jelenléte vagy hiánya mind befolyásolja bizonyos mértékig az osztálystruktúrát. A háborúskodás krónikus állapota a katonai funkciókra helyezi a hangsúlyt, különö­sen akkor, amikor az ellenfelek többé-kevésbé egyenlőek. Másfelől a szabad kereske­delem a kereskedő kezét a harcos és a pap rovására erősíti. A gondolatok szabad mozgása általában egyenlősítő hatású. A vándorlás és a hódítás különleges körülmé­nyeket hoz létre.

  3. A társadalom mérete. A kis társadalom korlátozza a funkcionális specializálódás­nak, a különböző rétegek elkülönülésének mértékét és az egyenlőtlenség nagyságát.

6. Összetett típusok

A rétegződési irodalom nagy része a konkrét rendszereket megpróbálta bizonyos számú típusba besorolni. Ez a feladat azonban megtévesztően egyszerű, és inkább az elemek és elvek elemzésének végén, mint annak elején kellene foglalkozni vele. Ha a fenti fej­tegetés valamennyire helytálló, akkor azt jelzi, hogy a különböző rendszerek között számos eltérési mód van, és hogy bármely rendszer az eltérési módok összességére vo­natkoztatva a társadalom állapotának ötvözete. A teljes társadalmaknak például kaszt, feudális vagy nyitott osztály rubrikákba való elrendezésére tett kísérletnek az a veszélye, hogy egy-két kritérium kiválasztásával a többit figyelmen kívül hagyják, így az ered­mény a fölvetett probléma nem kielégítő megoldása. Fejtegetésünket az összetett típu­sok szisztematikusabb osztályozásának egy lehetséges megközelítéseként kínáljuk.

Szalai Éva fordítása



[103]  Eredeti megjelenése: American Sociological Review 10. évf., 2. sz., 1945, 242-249. old. A jelen fordítás forrása: Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Válogatott tanulmányok. Új Mandátum, Bp., 1997. 10–23. old

[104] Kingsley Davis: „A Conceptual Analysis of Stratification.” American Sociological Review, 7: 309-321, June, 1942.

[105] A szerzők sajnálkoznak (és elnézést kérnek), mert az esszé, amely egy hosszabb tanulmány tömörítése, annyi mindenre tér ki olyan rövid terjedelemben, hogy nem adhat adekvát bizonyítékokat és megszorításokat, aminek az az eredménye, hogy a valójában nagyon bizonytalant szerencsétlenül dogmatikus módon mutatja meg.

[106] Sajnos a funkcionális fontosságot nehéz megteremteni. Ha – ahogyan azt gyakran öntudatlanul te­szik – a pozíció presztízsével teremtjük meg, akkor a mi szempontunkból önmagába visszatérő az ér­velés. Van azonban két független nyom: a) az, hogy funkcionálisan milyen egyedi mértékben egyedi egy pozíció – igaz-e, hogy nincs más olyan pozíció, amely kielégítően elláthatná ugyanazt a funkciót; b) az, hogy milyen mértékben függenek más pozíciók a szóban forgó pozíciótól. Mindkét nyomra az egy fő funkció köré épülő, szervezett pozíciórendszerekben találjuk a legjobb példát. Tehát a legtöbb komplex társadalomban a vallási, politikai, gazdasági és oktatási funkciókat meghatározott, nehezen felcserélhető struktúrák kezelik. Emellett az egyes struktúráknak sokféle pozíciója van, amelyek kö­zül néhány, ha nem is alárendelt másoknak, de egyértelműen függ azoktól. Összegezve: amikor egy intézményi mag egy fő funkció körül differenciálttá válik és ugyanakkor kapcsolataiba szervezi a po­puláció nagy részét, akkor kulcspozíciói rendelkeznek a legmagasabb funkcionális fontossággal. Az ilyen specializáció hiánya nem a funkcionális fontosság hiányát bizonyítja, hiszen a társadalom egé­sze is lehet viszonylag specializálatlan; de az a biztos, ha feltételezzük, hogy a fontosabb funkciók kapják az első és legvilágosabb megkülönböztetést.

[107] A jövedelem társadalmi rétegződésbeli inkább jelképes, mint eredendő szerepét Talcott Parsons vi­lágosan és tömören összegezte „A társadalmi rétegződés analitikus megközelítése” című írásában („An Analytical Approach to the Theory of Social Stratification.” American Journal of Sociology, 45: 841-862, May, 1940).

[108] A spanyol korona által adományozott birtok, amely magában foglalja a területen élő indiánok mun­kájára vonatkozó jogokat (a ford.).