Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

Melvin M. Tumin: A rétegződés néhány elve: kritikai elemzés

Melvin M. Tumin: A rétegződés néhány elve: kritikai elemzés

Az emberi társadalomban az egyenlőtlenség mindenütt igen régi korokra nyúlik vissza és mindenütt jelenvalónak tűnik. Minden múlt- és jelenbeli társadalom egyenlőtlenül osztotta-osztja el a szűkösen rendelkezésre álló keresett javakat, illetve szolgáltatásokat. És azokhoz a pozíciókhoz, amelyek az ilyen javak és szolgáltatások átlagosnál nagyobb mennyiségének megszerzését teszik lehetővé, erkölcsileg erősen színezett értékelések kapcsolódnak társadalmi fontosságukat illetően.

Az ilyen egyenlőtlenség mindenütt jelenvalósága és ősrégi mivolta ahhoz a feltevéshez vezetett, hogy az ilyen társadalmi berendezkedésben van valami, ami elkerülhetetlen és pozitíve funkcionális. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen feltevés igazsága vagy hamissága stratégiai fontosságú a társadalmi szervezet bármilyen általános elmélete szempontjából. Éppen ezért igen különösnek tűnik, hogy a feltevés alapvető premisszáit és implikációit az amerikai szociológusok csak nagyon felületesen vizsgálták.

A legrendszerezettebb tárgyalás Kingsley Davis és Wilbert Moore jól ismert, „A rétegződés néhány elve” című cikkében található. Ennek megjelenése óta már több mint tizenkét év telt el, és jóllehet ez egyike azon nagyon csekély számú tanulmányoknak, melyek a rétegződéssel az általánosítás magas szintjén foglalkoznak, nemigen akad ehhez az érveléshez kapcsolódó szisztematikus elemzés. Jelen írás alapvető feladata éppen egy ilyenféle vállalkozás megkezdése.

Davis és Moore lényegi érveit néhány egymást logikusan követő állításban lehet összefoglalni.

  1. Minden társadalomban vannak bizonyos pozíciók, melyek funkcionálisan jóval fontosabbak, mint mások, és ellátásuk speciális készségeket igényel.

  2. Minden társadalomban csak korlátozott számú egyén rendelkezik az ezeknek a pozícióknak megfelelő készséggé fejleszthető képességekkel.

  3. A képességek készséggé fejlesztése olyan képzési periódust feltételez, amely alatt azok, akik alávetik magukat a képzésnek, bizonyos áldozatokra kényszerülnek.

  4. Ahhoz, hogy a tehetségeseket arra késztessük, hogy ilyen áldozatokat vállaljanak és megszerezzék a képzettséget, jövőbeli pozíciójuknak ösztönző értékkel kell rendelkeznie abban a formában, hogy eltérő mértékű, azaz privilegizált és aránytalanul nagy részesedést biztosítsanak azokból a szűkösen rendelkezésre álló és általánosan óhajtott javakból, amelyeket a társadalom jutalomként nyújt.

  5. E szűkösen rendelkezésre álló és óhajtott javak olyan jogokból és járandóságok­ból tevődnek össze, amelyek a pozíciókhoz kapcsolódnak, illetve azok tartozékai és amelyeket feloszthatunk olyan dolgokra, amelyek: a) a létfenntartáshoz és komfort­hoz; b) a kedélyhez és kényelemérzethez; c) az önbecsüléshez és az éhkiteljesítéshez járulnak hozzá.

  6. A társadalom jutalmaihoz eltérő mértékben való hozzájutás a különböző rétegek által megszerezhető presztízs és megbecsülés differenciálódását vonja, maga után. Ez hozza létre az eltérő mértékű jogok és járandóságok mellett az intézményesített tár­sadalmi egyenlőtlenséget, azaz a rétegződést.

  7. Ezért az egyes rétegek közötti, a szűkösen rendelkezésre álló és általánosan óhajtott javak, illetve a kapott presztízs és megbecsülés eltérő mennyiségében mutatkozó, illetve szintjéhez kapcsolódó társadalmi egyenlőtlenség minden társadalom­ban pozitíve funkcionális és elkerülhetetlen.

Vegyük sorra ezeket az állításokat és vizsgáljuk meg őket egyenként. Az alábbi ér­velés sűrített formában reprodukálja egy hosszabb elemzés menetét. Ennek követ­keztében a jelen terjedelmi keretek nem tették lehetővé, hogy okfejtésünk minden elemére kitérhessünk.

  1. Minden társadalomban vannak bizonyos pozíciók, melyek funkcionálisan jó­val fontosabbak, mint mások, és ellátásuk speciális készségeket igényel.

    A kulcsfogalom itt a „funkcionálisan fontos”. A társadalmi szerveződés funkciona­lista elmélete azonban egyáltalán nem definiálja világosan és expliciten, hogy ez mit jelent. A minimális közös alap olyasvalami, amit a társadalmi struktúra „túlélési ér­tékének” nevezhetünk. Ez a fogalom azonnal számos fogas kérdést vet fel. Így például: a) mi a minimális, illetve maximális túlélés, és milyen lehetséges empirikus tartalom adható e fogalmaknak; b) vajon egy ilyen állítás nem haszontalan tautológia-e, hi­szen egy adott pillanatban a status quo semmivel sem több vagy kevesebb, mint mindaz, ami a status quóban benne van. Ennek alapján, minden fennálló cselekede­tet és struktúrát pozitíve funkcionálisnak kell megítélni, hiszen ezek alkotják a status quo lényegi részeit; c) hogyan lehet a funkcionalitásra vonatkozó számításokat vé­gezni, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy adott fejlődési szinten kiszámítsuk a rövid és hosszú távú következmények keveredő, pozitív és negatív hatásait, és hogy valamilyen összegező ítélethez jussunk, amivel egy-egy strukturális cselekményt na­gyobb vagy kisebb funkcionalitásáért értékelhetünk. Legjobb esetben is elsődlegesen intuitív ítéletekre hajlunk. Ezek az ítéletek elég gyakran értékterhelt kritériumok használatát igénylik, vagy legalábbis olyanokét, amelyeket nem valamely koherens szociológiai megfontolás kedvéért részesítettünk másokkal szemben előnyben, ha­nem implicit értékpreferenciák okán.

    Így annak megítélése, hogy a mérnökök funkcionálisan fontosabbak-e a gyár szá­mára, mint a szakképzetlen munkások, egy olyan szempontot foglal magában, mely a szakképzetlen munkások nélkülözhetőségét vagy helyettesíthetőségét a mérnököké­hez viszonyítja. De itt olyan választási folyamatról van szó, melynek idődimenziója nem végtelen. Egy ponton szembe kell nézni azzal a problémával, hogy a szakkép­zettség minden fokán minden gyári munkásnál megfelelő motivációra van szükség. Hosszú távon bizonyos mennyiségű szakképzetlen munkás munkaereje ugyanolyan fontos és nélkülözhetetlen a gyár számára, mint bizonyos mennyiségű mérnök munka­ereje. A munkaerőhelyzet elég gyakran olyan, hogy a vállalkozó keményen beleüt­közik ebbe a ténybe, s inkább rövid, mint hosszú távon.

    Ezen túlmenően, amikor ítéletet alkotunk arról, hogy mennyire nélkülözhetetlen vagy helyettesíthető a népesség egy csoportjának szakképzettsége, ez feltételezi, hogy már előzőleg megítéltük e csoport alkupozíciójának erejét. Am e pozíció maga inkább az értékelés adott rendszerének kulturálisan kialakított következménye, mint­sem a társadalmi szervezet természetéből fakadó vonás. Legalábbis még sosem bizo­nyították be az ellenkezőjét.

    A társadalmi rétegződés általános elméletének fel kell ismernie, hogy az ösztönzők és jutalmak uralkodó rendszere a motiváció lehetséges rendszereinek teljes sorozatá­ban csak egy a sok variáns közül, amelyek – legalábbis elméletben – az emberi társada­lomban működésre képesek. Természetesen elképzelhető, hogy olyan normarendszert intézményesítenek, amelyben valamilyen szolgáltatás megvonásával való fenyegetés abszolút erkölcsi kiátkozásnak számít. Egy ilyen esetben az egész relatív funkcionalitás fogalmát, ahogyan azt Davis és Moore értelmezik, radikális revízió alá kell venni.

  2. Minden társadalomban csak korlátozott számú egyén rendelkezik az ezeknek a (funkcionálisan fontosabb) pozícióknak megfelelő készséggé fejleszthető képességekkel.

    Ennek az állításnak az igazsága, legalábbis részben, a fenti 1. állítás igazságától függ. Ezért a fent jelzett összes fenntartások itt is érvényesek. Fogadjuk azonban el az 1. állítást, s nézzük, mi van akkor a megfelelő tehetség ritkaságának kérdésével.

    Ha ez mindössze annyit jelent, hogy minden társadalomban létezik a képességek egy skálája, és hogy minden társadalomnak vannak tagjai, akik természetüknél fogva te­hetségesebbek, mint mások, akkor semmiféle értelmes ellenvetést nem tehetünk, de ez esetben fel kell vetni azt a kérdést, hogy mennyire vannak megbízható ismereteink bármely társadalomban arról, hogy hogyan oszlik el a „tehetség" a népességen belül.

    Valójában minden társadalomban bizonyíthatóan pontatlanok a népességben je­lenlevő képességek mennyiségét illető ismeretek.. És minél merevebben rétegeződött egy társadalom, annál kevesebb esélye van arra, hogy tagjainak tehetségével kapcsolatban új tényeket fedezzen fel. Ha egy rétegzett rendszer olajozottan és stabilan működik, rendszerint arra törekszik, hogy beépített akadályokkal gátolja a rendelkezésre álló te­hetségek felderítését. Ahol például a szülők vagyoni helyzetétől függ az iskolázás, és ahol a vagyon differenciáltan oszlik meg, ott a lakosság széles rétegeit valószínűleg még annak esélyétől is megfosztják, hogy akár csak fel is fedezzék, miben tehetségesek.

    Függetlenül attól, hogy az egyes generációkon belül a jutalmak és esélyek diffe­renciálása funkcionális-e vagy sem, az bizonyosan nyilvánvaló, hogy ha ezeket a kü­lönbségeket a következő generációra társadalmilag átörökíthetik, akkor abban a ré­tegződés rendszere kimondottan diszfunkcionális lesz a tehetségek felfedezésének szempontjából.

    Ehhez járul, hogy ha egy nemzedéken belül egyenlőtlen a jutalmak elosztása, ak­kor a következő generációban tendenciaszerűen egyenlőtlen lesz a motivációk elosz­lása. Minthogy a sikerre törekvés motivációja kétségtelenül az oktatás teljes folya­matában fontos tényező, ezért a motiváció egyenlőtlen elosztása tendenciózusan korlátokat állít az oktatási rendszer lehetséges kiterjesztése elé.

    Végezetül, ebben az összefüggésben joggal állíthatjuk, hogy az elit tagjai körében jól kivehető az a tendencia, hogy korlátozzák a privilegizált pozíciójukhoz vezető le­hetőségeket, mihelyt elegendő hatalommal rendelkeznek ilyen korlátozások beveze­téséhez. Ez különösképpen igaz egy olyan kultúrában, ahol az „elit” saját munkája számára úgy biztosít nagy keresletet és relatíve magas jutalmakat, hogy korlátozza azok számát, akik az adott munkát képesek elvégezni. Az, ahogyan ma az orvosokat toborozzák és képzik az Egyesült Államokban, legalábbis részben illusztrálja ezt a mechanizmust. Három olyan kontextust mutattunk be (s még jóval többet is sorol­hatnánk), amelyekben a valaha hatékonyan működő rétegződési rendszer csökkenti a társadalom túlélési esélyeit, hiszen sokkal drasztikusabb mértékben korlátozza a funkcionálisan fontos szerepet ellátni képes személyek felkutatására, toborzására és képzésére való törekvést, mintsem azt a rendelkezésre álló „tehetségállományra” vo­natkozó adatok jogosulttá tennék.

    A differenciált jutalmazást tehát csak akkor lehet „funkcionálisként” igazolni, ha min­den potenciálisan tehetséges személynek valóban egyenlő lehetőségei vannak a kiválasztás­ra és képzésre. Úgy tűnik azonban, hogy a rétegzett rendszerek lényegüknél fogva szemben állnak a teljes esélyegyenlőség biztosításával.

  3. A képességek készséggé fejlesztése olyan képzési periódust tételez fel, amely alatt azok, akik alávetik magukat a képzésnek, bizonyos áldozatokra kénysze­rülnek.

    Davis és Moore itt egy olyan fogalmat vezetnek be – az „áldozat” fogalmát –, amely elemzésük terminológiájának minden eleménél nyilvánvalóbban tekinthető a társa­dalom szerencsésebb tagjai – privilegizált helyzetük igazolására szolgáló – racionali­zálása közvetlen visszatükrözésének. Ez rendszerük legkevésbé átgondolt fogalma, amelyet egyébként a legkevésbé támasztanak alá valóságos tények.

    Milyen áldozatot hoznak manapság a tehetségesek a képzés során? A legkomo­lyabb veszteségeket valószínűleg a kereseti lehetőség kiesése és a képzés költségei je­lentik. Az utóbbiakat rendszerint a képzésben részt vevő tehetséges fiatalok szülei viselik, nem pedig maguk a képzés alatt álló személyek. De ezeket a költségeket többnyire abból a jövedelemből fizetik, amelyet a szülők általában a társadalmi ré­tegződés hierarchiáján belül elfoglalt saját privilegizált pozíciójuk révén tudtak megkeresni. Vagyis a szülőknek az a képessége, hogy megfizessék gyermekük taníttatásá­nak költségeit, része annak a differenciális jutalomnak, amit ők maguk privilegizált pozícióik betöltéséért kaptak. Ha ezt az összeget a fiatalok által hozott áldozatnak tekintjük, akkor ez azt jelenti, hogy csalárdul olyasmit kérünk újból számon, amit a társadalom egyszer már megfizetett a szülőknek.

    Ami a képzésben részt vevők kereseti lehetőségeinek feláldozását illeti, ezt a vesz­teséget úgy lehet mérni, hogy megnézzük, mennyit kerestek volna, ha a „fontos” készségek magas szintű képzettségének megszerzése helyett a munkaerőpiacra men­tek volna. Többféle módon becsülhetjük ezt. Az egyik mód az, ha megnézzük, átla­gosan mennyit kerestek az átlagos képzési időszak tartama alatt a munkaerőpiacra belépett kortársaik. Az így számított összeg körülbelül akkora, hogy azt az elit a maga szakmai pályafutásának első tíz éve alatt „behozza". A tíz év valószínűleg a maximá­lis időtartam, amelyre a fenti különbség kiegyenlítéséhez szükség van. Mindez persze durva becslés. Az elit jövedelmeiben meglehetősen nagy szórás mutatkozik, az állítás tehát csak módjával érvényes. Átlagban aztán húsz munkaév marad fenn, amely alatt a szakképzett személy továbbra is jóval többet keres, mint szakképzetlen kor­társa. Es amit gyakran elfelejtünk: ezenfelül van még egy tíz- vagy tizenöt éves perió­dus, amikor a szakképzett egyén továbbra is dolgozik és keres, míg ugyanakkor szak­képzetlen kortársa vagy teljesen vagy részben kívül reked a munkaerőpiacon, mert ereje és képességei megkoptak.

    Megkockáztathatjuk, hogy az első tízévnyi differenciált fizetés talán igazolható az­zal, hogy a képzett személynek vissza kell nyernie azt, amit a képzési időszak alatt el­vesztett. De azt már nehéz elképzelni, hogy mi igazolhatja az ilyen differenciált juta­lom folytonosságát ennek a periódusnak a letelte után.

    Egy másik, valószínűleg megbízhatóbb módszer is kínálkozik annak felmérésére, hogy mennyit vesztenek a képzési időszak alatt: összehasonlíthatjuk a képzés alatt álló személy egy főre jutó jövedelmét a szakképzetlen munkaerőpiacon szereplő kor­társának egy főre jutó jövedelmével az úgynevezett áldozatot jelentő időszak során. Ha figyelembe vesszük, hogy a szakképzetlenek korán kötnek házasságot, és viszony­lag korán kell családot eltartaniuk, akkor igencsak kétséges, hogy a bérmunkás egy főre jutó jövedelme lényegesen nagyobb, mint a magas szintű képzésben részesülőé.

    Ráadásul meg szokás feledkezni azokról a pszichés spirituális jutalmakról, ame­lyekben ez az „elit” – ellentétben a munkaerőpiacra kerülő kortársakkal – részesül. Először is, az egyetemi hallgatók sokkal nagyobb presztízst élveznek, mint a műhe­lyekben, üzletekben és irodákban dolgozók. Másodszor, a képzésben részt vevőké az önfejlesztésre való lehetőség nagyra értékelt privilégiuma. Harmadszor, számot kell vetni azzal a pszichikai előnnyel, amelyet az jelent, hogy későbbre tolhatják az olyan felnőtt felelősségek átvételét, mint például a kenyérkereset vagy a családfenntartás. Es negyedszer, a továbbtanulók olyan szórakozási lehetőségekhez és szabadsághoz jut­nak, amelyhez hasonlót a már munkában állók aligha tapasztalhatnak.

    Hogy ezeket sohasem veszik számításba a képzési időszak „jutalmaiként”, az nem azért van, mert nincsenek konkrétan jelen, hanem azért, mert a jutalom amerikai értelmezésében a hangsúly szinte kizárólagosan a pozícióval járó anyagi előnyökre helyeződik. Az élvezetekre, szórakozásra, személyiségfejlesztésre, presztízsre és önbe­csülésre csak akkor helyeznek súlyt, amikor a mentséget igénylő pozíciókkal járó előnyöket kell igazolni. Ha ezeket az egyéb jutalmakat már a képzési időszakban fi­gyelembe vennék, akkor sokkal nehezebb lenne bebizonyítani, hogy a képzési periódus jelenlegi formájában ténylegesen áldozatvállalást jelent.

    A képzési periódus minőségéről eddig mondottak jelenlegi motiváció- és jutalom­rendszerünkre érvényesek. Ennél fontosabb elméleti kérdés az, hogy a képzési perió­dus minden rendszerben áldozatokkal jár-e. Úgy tűnik, hogy nincs megfelelő elméleti alapunk e feltevés fenntartására. Ugyanis, noha a szakképzettséget igénylő pozíciók­hoz szükséges képzési periódus minden rendszerben bizonyos költségeket igényel, ezeket a költségeket a társadalom egésze könnyűszerrel magára vállalhatja. Ilyen kö­rülmények között nem lenne szükség arra, hogy bárkinél is differenciált jutalmakkal kompenzáljanak. Azaz röviden: a társadalmi pozíciók ilyen alapon történő rétegző­désére nem lenne szükség vagy mentség.

  4. Ahhoz, hogy a tehetségeket arra késztessük, hogy ilyen áldozatokat vállaljanak és megszerezzék a képzettséget, jövőbeli pozíciójuknak ösztönző értékkel kell rendelkeznie abban a formában, hogy eltérő mértékű, azaz privilegizált és arány­talanul nagy részesedést biztosítanak azokból a szűkösen rendelkezésre álló és ál­talánosan óhajtott javakból, amelyeket a társadalom jutalomként nyújt.

    Tételezzük fel – a gondolatmenet kedvéért –, hogy a képzési periódus áldozatokkal jár és hogy a tehetség minden elképzelhető emberi társadalomban ritka. Akkor még mindig fennáll az az alapvető probléma, hogy vajon valóban a szűkösen rendelkezésre álló és általánosan óhajtott javak és szolgáltatások differenciált elosztása-e az egye­düli vagy leghatásosabb módja annak, hogy megfelelő tehetségeket toborozzanak ezekre a pozíciókra.

    Számos olyan alternatív motivációs rendszer létezik, amelynek hatékonyságát és megfelelő voltát legalábbis figyelembe kellene venni ebben a kontextusban is. Mit mondhatunk például arról a motivációról, amelyet De Man a „munka-örömének”, Veblen „szakemberönérzetnek” nevezett, es amit napjainkban a „munkából származó belső elégedettséggel” szokás azonosítani? Vagy milyen mértékben lehetne a „társadalmi kötelesség” motivációját oly módon intézményesíteni, hogy az egyéni és a társadalmi érdek szorosan egybeessen? Vagy mennyi bizalmat előlegezhetünk a „társadalmi szol­gálat” intézményesítési lehetőségeinek mint olyan elterjedt motivációnak, amelynek alapján valaki megtalálja és lelkiismeretesen ellátja a neki megfelelő pozíciót?

    Vajon éppenséggel a „funkcionálisan legfontosabb pozíciók” esetében nem az ilyen fajta motivációk bizonyulnának a leghatásosabbnak? Főként egy ipari tömegtársada­lomban, ahol a pozíciók túlnyomó többsége teljesen standard, rutinszerű feladatok el­látását jelenti, a magas fokú szakképzettséget igénylő munkák azok, amelyek legin­kább kecsegtethetnek a „munkával való belső elégedettség” örömével s a társadalmi hasznosság tudatával. Ha mindez így van, vajon miért lenne lehetetlen ezeket a moti­vációkat beépíteni a tehetséges fiataloknak szánt szocializációs rendszerbe.

    Ha tagadjuk, hogy az ilyen motivációk intézményesíthetőek, akkor túlbecsüljük jelenlegi tudásunkat. Ez részben azon is alapul, hogy azt feltételezzük, ami emberi ügyet eddig nem intézményesítettek, az nem is alkalmas az intézményesítésre. Két­ségtelen, hogy a történelmi tapasztalatok szolgáltatta bizonyítékokat tudomásul kell vennünk. De jogosulatlan e bizonyítékokat arra felhasználni, hogy a mindeddig ki­próbálatlan alternatívák lehetőségét abszolút mértékben tagadjuk. A társadalmi újítás ugyanolyan fontos vonása az emberi társadalmaknak, mint a társadalmi stabilitás.

    Ezen megfigyelések alapján úgy tűnik, hogy Davis és Moore állításai megalapozat­lanok, amikor azt erősítgetik, hogy az olyan „funkcionálisan fontos pozíciók”, ame­lyek szűkösen rendelkezésre álló szakértelmet igényelnek, „nagy presztízst, magas fi­zetést, bőséges szabadidőt és hasonló dolgokat kell hogy kapjanak”, ha azt akarjuk, hogy e pozíciók vonzzák a megfelelő tehetségeket.

  5. A szűkösen rendelkezésre álló és óhajtott javak olyan jogokból és ezekhez kapcsolódó járandóságokból tevődnek össze, amelyek a pozíciókhoz kapcsolód­nak, illetve azok tartozékai, és amelyeket feloszthatunk olyan dolgokra, ame­lyek:

    1. a létfenntartáshoz és komforthoz,

    2. a kedélyhez és a kényelemérzet­hez,

    3. az önbecsüléshez és az énkiteljesítéshez járulnak hozzá.

  6. A társadalom jutalmaihoz eltérő mértékben való hozzájutás a különböző rétegek által megszerezhető presztízs és megbecsülés differenciálódását vonja maga után. Ez hozza létre – az eltérő mértékű jogok és járandóságok mellett – az in­tézményesített társadalmi egyenlőtlenséget, azaz a rétegződést.

    Azzal, ahogyan Davis és Moore a jutalmakat kategorizálja, nem kell vitába száll­nunk. Az a kérdés azonban felvetődik, hogy vajon egy általános rétegződési rend­szerbe beépült bármilyen jutalmazási rendszernek egyenlő mennyiségeket kell-e jut­tatnia a jutalom mindhárom típusából ahhoz, hogy hatékonyan tudjon funkcionálni, vagy a jutalom egyik típusát kizárólagossá lehet tenni – akár a többi rovására is. Ez azt a további kérdést vonja maga után, hogy melyik típusú jutalom bizonyulhat a leghatékonyabbnak a differenciált ösztönző szerepében. Az emberi motivációval kapcsolatos ismert tényekben semmi olyan nincs, ami arra mutatna, hogy a jutalom egyik típusa lényeges fölényben lenne a többivel szemben, vagy hogy a jutalom mindhárom típusát azonos szinten kellene a pozíciókba beépíteni, amennyiben azt akarjuk, hogy a pozíció ösztönző erővel rendelkezzék.

    Azt természetesen nagyon jól tudjuk, hogy a társadalmak számottevően külön­böznek aszerint, hogy melyik jutalmazástípust részesítik előnyben, amikor a felelős­ség és az érte járó jutalom között megfelelő egyensúlyt akarnak fenntartani. Számos olyan társadalom létezik például, ahol a gazdasági előny fitogtatását igen ízléstelen­nek tekintik. Röviden: jelenlegi tudásunk alapján meglehetős plaszticitásra számítha­tunk a tekintetben, hogy hogyan lehet a jutalmak különböző típusait egy funkcionáló társadalomba szerkezetileg beépíteni. Azaz még nem bizonyítható, hogy elkerülhetetlen az, hogy a hatalomból és a tulajdonból kitüntetetten részesülő pozícióknak kitünte­tett presztízst és megbecsülést is kell kapniok.

    Elkerülhetetlennek tűnik viszont, hogy minden társadalomban kitüntetetten megbecsüljék azokat, akik a normatív rendhez alkalmazkodnak, szemben azokkal, akik ettől a rendtől erkölcstelennek és károsnak ítélt módon deviálnak. Feltételezve, hogy egy társadalom kontinuitása normatív rendszerének kontinuitásától és stabili­tásától függ, a konformisták és deviánsok közti ilyen fajta megkülönböztetés elkerül­hetetlennek látszik.

    Szintén elkerülhetetlennek tűnik mindén társadalomban, hogy az idősebb, böl­csebb és tapasztaltabb egyének, akikre a fiatalok kultúrába való bevezetése és szocia­lizációja hárul, több tekintéllyel rendelkezzenek, mint a fiatalok, mivel a hatékony szocializációs munka ilyen kiemelt hatalmat követel meg.

    De a konformisták és deviánsok között fennálló ilyen presztízsbeli differenciáltság semmiképpen sem azonos azzal az egyének rétegei között fennálló megkülönbözte­téssel, amely a normatív renden belül és felnőttek körében fejti ki hatását. Az utóbbi, a társadalmi rétegek között differenciáltan elosztott presztízs és jutalmak formájában kifejezésre jutó különbség az, amit Davis és Moore, valamint a legtöbb szociológus a rétegződési rendszer struktúrájának tekint. Az előbbi megkülönböztetéseknek nincs feltétlenül közük sem egy ilyen rendszer működéséhez, sem pedig a funkcionálisan fontos személyek motivációjának és toborzásának hatékonyságához.

    A fiatalok és idősebbek közötti hatalom differenciálódása sem hoz létre szükség­szerűen különbözőképpen értékelt rétegeket. Végül is egyetlen társadalom sem tartja erkölcsileg kevésbé értékesnek fiataljait, mint az idősebbeket – függetlenül attól, hogy mennyi kitüntetett hatalmat élvezhetnek időlegesen az idősebb személyek.

  7. Ezért az egyes rétegek között a szűkösen rendelkezésre álló és általánosan óhajtott javak, illetve a kapott presztízs és megbecsülés eltérő mennyiségében mutatkozó, illetve szintjéhez kapcsolódó társadalmi egyenlőtlenség minden társadalomban pozitíve funkcionális és elkerülhetetlen.

    Ha indokoltnak fogadjuk el az eleddig felmerült ellenvetéseket, akkor megállapít­hatjuk, hogy az egyetlen, amit minden egyes társadalomnak egyenlőtlenül kell elosz­tania, nem más, mint az a hatalom és tulajdon, amely a különböző feladatok végre­hajtásához szükséges. Ha az ilyen megkülönböztetett hatalmat és tulajdont mindenki arányosnak tekinti a különböző felelősségekkel, és ha ezeket kulturálisan mint forrásokat és nem mint jutalmat definiálják, akkor a presztízsben és megbecsü­lésben semmiféle differenciálásnak nem kell bekövetkeznie.

    Történetileg nézve úgy tűnik, minden olyan esetben, amikor a hatalom és a tulaj­don egyenlőtlenül oszlik el a társadalomban, akkor – függetlenül attól, mik legyenek is a kulturális definíciók – a presztízs és a megbecsülés társadalmi eloszlása is egyen­lőtlen lesz. A történelmen végigtekintve azonban elmondhatjuk azt is, hogy soha rendszerezett törekvés nem történt arra, hogy megfelelő körülmények megteremté­sével kialakítsák annak a gondolatnak a hagyományát, miszerint mindaddig, amíg az ember lelkiismeretesen ellátja feladatait, addig ugyanolyan értékű tagja a társada­lomnak, mint bárki más, mint mindenki más. Bár egy ilyen hagyomány szorgalmazá­sa utópisztikus ábrándnak tűnik, sem a pszichológiában, sem a társadalomtudo­mányokban nem találunk olyan igazolt tényt, amely alátámaszthatná e gondolat lehetetlenségét, vagy azt, hogy káros lehetne a társadalomra. Egy ilyen hagyomány intézményes meggyökereztetése a közeli jövőben nem látszik kivitelezhetőnek. Bizo­nyos megközelítései azonban nem teljesen lehetetlenek az elkövetkező szociális in­novációk során.

    Hogyan áll akkor a dolog a társadalmi rétegződés „pozitív funkcionalitásával”? Felismerhetők-e – ha csak feltételesen is – az intézményesített társadalmi egyenlőt­lenségeknek más, negatív funkciói? A rétegződés néhány ilyen diszfunkciójára az előbbiekben már utaltunk. Az alábbiakban kibővített listájukat provizórikus állítá­sokként rögzítjük.

    1. A rétegzett társadalmi rendszerek úgy működnek, hogy a társadalom rendelke­zésére álló tehetségek felfedezési lehetőségét korlátozzák. Ez annak következménye, hogy az egyénék nem egyenlő eséllyel jutnak el a megfelelő motivációhoz, a toborzás csatornáihoz, valamint a képzési központokhoz.

    2. Azzal, hogy a rendelkezésre álló tehetségek körét előre korlátozzák, a rétegzett társadalmi rendszerek korlátokat állítanak a társadalom produktív erőforrásai kibő­vítésének, legalábbis ahhoz viszonyítva, hogy milyen lehetne a helyzet az esélyek na­gyobb egyenlősége esetén.

    3. A rétegzett társadalmi rendszerek úgy funkcionálnak, hogy olyan politikai ha­talmat biztosítanak az elitnek, amely lehetővé teszi egy olyan ideológia elfogadtatá­sát, uralomra juttatását, mely a status quót, bármilyen legyen is az, „logikusként”, „természetesként” és „erkölcsileg helyesként” racionalizálja. Ily módon a rétegzett társadalmi rendszerek lényegileg konzervatív hatásúak.

    4. A társadalmi rétegződés rendszerei úgy funkcionálnak, hogy a lakosság egyes rétegeinek igen egyenlőtlen esélyei vannak arra, hogy kedvező én-képük alakuljon ki. Amilyen mértékben a kedvező önértékelés az emberben rejlő alkotóerők kifej­lesztésének feltétele, olyan mértékben hat a rétegzett rendszer funkcionálása az al­kotóerő kifejlesztése ellenében.

    5. Amilyen mértékben a társadalmi jutalmak egyenlőtlen elosztása nem tehető teljesen elfogadhatóvá a kevésbé privilegizáltak számára, olyan mértékben funkcio­nál úgy a társadalmi rétegződés, hogy a társadalom különböző részei között ellensé­geskedést, gyanakvást és bizalmatlanságot hoz létre, és így korlátozza a széles körű társadalmi integráció lehetőségeit.

    6. Amennyiben a társadalmi tagságnak igazi jelentősége a társadalom presztízs-hie­rarchiájában elfoglalt helyen múlik, nyugodtan állíthatjuk, hogy a társadalmi réteg­ződés egyenlőtlen mértékben biztosítja a népesség tagjai számára a releváns társadalmi tagság átérzésére való lehetőséget.

    7. Amennyiben a társadalommal szemben érzett lojalitás a releváns társadalmi tagság átérzésén múlik, a társadalmi rétegződés egyenlőtlen mértékben osztja el a népesség között a lojalitásra való késztetettséget és készséget.

    8. Amennyiben a tenni akarás, illetve az apátia a releváns társadalmi tagság átér­zésén múlik, a társadalmi rétegződés a társadalmon belül egyenlőtlenül osztja el a megfelelő késztetéseket.

Az itt felsorolt nyolc állítás implicit hipotéziseket fogalmaz meg arról, milyen kö­vetkezményei lehetnek, ha egy társadalomban a jutalmakat egyenlőtlenül osztják el – mégpedig a különböző pozíciók funkcionális fontosságáról való elgondolások függ­vényében. Ezek empirikus – tehát tesztelhető – hipotézisek. Bemutatásukkal csak azt kívántuk szemléltetni, milyen – végig többnyire sosem gondolt – következmé­nyei is lehetnek a társadalom rétegzettségének. S talán arra is szolgálhatnak, hogy erősítsék gyanakvásunkat, vajon csakugyan oly egyetemes érvényű funkcionális biz­tosítéka-e annak, hogy a társadalom számára legfontosabb feladatokat mindig az arra leginkább rátermettek töltsék be.

A társadalmi egyenlőtlenség funkcióinak nyilvánvalóan kevert jellege senkit sem lephet meg. Ha a szociológia valamennyire is összetetten gondolkodik, akkor min­denképpen észre kell vennie, hogy minden társadalmi elrendezés kevert jellegű, mi­helyt tekintetbe vesszük a rövid és a hosszú távú, illetve a látens és manifeszt követ­kezményeket.

Összefoglalás

Ebben az írásban arra törekedtünk, hogy megkérdőjelezzük azt a tételt, mely szerint a rétegződés, illetve a jutalmakban megnyilvánuló azon intézményesített társadalmi egyenlőtlenség, amely a különféle pozíciók kisebb vagy nagyobb funkcionális fontos­ságán alapszik, elkerülhetetlen és pozitíve funkcionális. Rámutattunk, hogy a „funk­cionális fontosság” fogalmának különféle alternatív jelentései lehetségesek. Az egyik ilyen jelentés a rendelkezésre álló tehetségek hiányának, illetve bőségének kérdésé­hez kapcsolódik. Megkérdőjeleztük azt is, hogy vajon jogosult-e áldozatnak tekinteni a mentséget igénylő pozíciókhoz szükséges képzési periódust. Megemlítettük, hogy a motivációs sémák igen különböző típusait lehetne funkcióképesként elképzelni. Azt is felvetettük, hogy a hatalmi és tulajdonbeli különbségeket nemcsak egy adott fel­adat elvégzéséért járó jutalomként, hanem a feladat elvégzéséhez szükséges eszköz­ként is fel lehet fogni. Amellett is érveltünk, hogy a presztízs és megbecsülés kü­lönbségei nem követik szükségszerűen a hatalom és a tulajdon különbségeit, ha az utóbbiakat inkább eszköznek, mint jutalomnak tekintik. Végül pedig az intézménye­sített társadalmi egyenlőtlenség néhány negatív funkciójának vagy diszfunkciójának felvázolására tettünk kísérletet, rámutatva a társadalmi rétegződés következményei­nek vegyes jellegére, és kétségbe vonva azt az állítást, hogy: „A társadalmi egyenlőt­lenség ily módon mintegy öntudatlanul létrejövő eszköz, amelynek segítségével a társadalmak biztosítani tudják, hogy a legfontosabb pozíciókat a legmagasabban képzett személyek lelkiismeretesen töltsék be.”

Léderer Pál fordítása