Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

3. fejezet - III. HATALOM ÉS TÁRSADALMI RÉTEGZŐDÉS: NEOMARXISTA ÉS NEOWEBERIÁNUS ELMÉLETEK

3. fejezet - III. HATALOM ÉS TÁRSADALMI RÉTEGZŐDÉS: NEOMARXISTA ÉS NEOWEBERIÁNUS ELMÉLETEK

Tartalom

Ralf Dahrendorf: Társadalmi struktúra, osztályérdekek és társadalmi konfliktus
1. Integráció és értékek (versus) hatalom és érdekek: A társadalmi struktúra két arca
2. Látens és manifeszt érdekek
3. Társadalmi osztályok és osztálykonfliktus a fejlett iparitársadalmakban: Struktúrák és tendenciák
Gerhard Lenski: Hatalom és privilégium: Elmélet a társadalmi rétegződésről
1. A funkcionalisták és a konfliktuselmélet teoretikusai
2. A kibontakozó szintézis
3. Alapvető kérdések
4. Az elosztási rendszerek struktúrája
5. Osztályok
6. Kasztok, rendek, státuscsoportok és elitek
7. Osztályrendszerek
8. Állampolgárság: egy potenciálisan páratlan erőforrás
9. Elosztási rendszerek
10. A státusinkonzisztenciával kapcsolatos reakciók
11. Vissza- és előretekintés
12. A konzervativizmus és a radikalizmus felülvizsgálata
Frank Parkin: A társadalmi elzárkózás stratégiái az osztályok kialakulásában
1. A társadalmi elzárkózás mint kirekesztés
2. A társadalmi elzárkózás mint szolidarizmus
3. Elemzés
Erik Olin Wright: Általános keretrendszer az osztálystruktúra elemzéséhez
1. Uralom kontra kizsákmányolás
2. Osztályok a posztkapitalista társadalmakban
3. Roemer leírása az osztályról és a kizsákmányolásról: A kizsákmányolás fogalma
4. A munkaerőtranszfer-megközelítés
5. A játékelméleti megközelítés
6. Osztály és kizsákmányolás
7. Az osztályelemzés általános keretrendszere felé
8. Néhány megoldatlan probléma
9. Készségek és osztály
10. Szervezési javak
11. Az általános keretrendszer következményei
12. A középosztályok és az ellentmondásos helyzetek
13. Osztálystruktúra és osztályképzés
14. Osztályszövetségek
15. Empirikus következmények
16. Empirikus eredmények: Jövedelem
17. Értelmezések
18. Következtetés
Szelényi Iván: A kelet-európai újosztály-stratégia távlatai és korlátai: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz önkritikus felülvizsgálata (1986-87)
1. Az értelmiség és a hatalom a hatvanas évek posztsztálinista reformja során
2. Miért nem vált be az újosztály-stratégia?
3. A bürokrácia konoksága
4. Engedmények a magánvállalkozásnak és a társadalmi rétegződés kettős rendszere
5. A jövő lehetőségei kelet-európában – kollektív cselekvési stratégiák, osztály szövetségek
6. Az államszocializmus osztálytérképe
7. Munkások és káderértelmiségiek
8. A technokrácia és az új kispolgárság
9. A „népi erők” szövetsége
10. Az osztályszővetségek politikája
Robert Erikson – John H. Goldthorpe: A kutatás elméleti alapja, adatai és stratégiája
1. Az elméleti alapok rendszerének kiválasztása
2. Az osztályséma

Ralf Dahrendorf: Társadalmi struktúra, osztályérdekek és társadalmi konfliktus[109]

1. Integráció és értékek (versus) hatalom és érdekek: A társadalmi struktúra két arca

Korábban[110] a fény fizikai elméletének fejlődésére hivatkoztunk annak illusztrálására, milyen logika szerint haladja meg az egyik elmélet a másikat. A példa bemutatása azonban nem volt teljes. Miután a fény részecskeelméletét legyőzte a hullámelmélet, hirtelen új kísérleti bizonyítékok kerültek elő, amelyek ellentmondtak ennek az elméletnek. E bizonyítékok szükségessé tették a részecskeelmélet felelevenítését („kvantumelméletként”) és egy figyelemre méltó eredményhez vezettek, amelyet Einstein és Infeld A fizika fejlődése című könyvükben (173. oldal) így írnak le: „Voltak olyan jelenségek, amelyeket a kvantumelmélettel értelmezni lehetett, a hullámelmélettel azonban nem... Másfelől viszont olyan jelenségeket is ismerünk, amelyeket csak a hullámelmélet segítségével tudunk megmagyarázni, a kvantumelmélet segítségével nem... Végezetül vannak azonban olyan jelenségek is... amelyek mindkét elmélettel összeegyeztethetőek.” E munka egyik tézise éppen az, hogy a társadalmi struktúrák elemzésekor logikailag ezzel analóg helyzetben találjuk magunkat.

A két elméletet, amely a társadalmi struktúra területén versenyez egymással (s amelyeket mindeddig alternatív megoldásoknak tekintettek), a társadalmi struktúra integrációelméletének, illetve uralomelméletének fogjuk nevezni. Mindkét elképzelést a legkülönfélébb összefüggésekben értelmezték már. Az egyik számára a strukturális egység (Struktureinheit) (vagyis az az egység, amellyel egy társadalmi struktúra, ebben az értelemben minden „társadalmi rendszer” rendelkezik) funkcionálisan integrált „rendszer”, amelyet az intézményesedés által meghatározott folyamatok „egyensúlyban” tartanak, s amely azért „rendként” jellemezhető. A másik elmélet szerint viszont minden strukturális egység egy kényszer ( constraint) segítségével fenntartott hatalmi viszony, amely önmagában hordozza saját meghaladásának csíráját, ennyiben pedig instabil és állandó változásban van. Mint a fizika területéről vett példánkban, a társadalmi cselekvésben is találkozhatunk olyan jelenségekkel, amelyeket csak az integrációelmélet révén értelmezhetünk: például a szerephozzárendelés vagy a „szo­cializáció” folyamatát; s vannak más jelenségek, amelyek magyarázatához szükség van az uralomelméletre: például az osztálykonfliktus; végül vannak olyan jelenségek is, amelyek mindkét elmélettel összeegyeztethetőek: ilyen a „deviáns viselkedés” (deviance), például a bűnözés.

Az integrációelmélet (jelenleg ez az uralkodó elmélet a szociológiában) legjele­sebb mai képviselője T. Parsons. Parsons munkásságát sokan bírálták, ezek közül azonban csak egy akad, aki az itt jelzett kérdést bizonyos élességgel – problémaként – vetette fel: D. Lockwood egy Parsonsról szóló cikkében azt az állítást teszi, hogy „Parsons fogalmi világában túlsúlyba kerülnek azok a feltételezések és kategóriák, amelyek a társadalmi cselekvés normatív elemeinek szerepére vonatkoznak, különö­sen azokra a folyamatokra, amelyek a motívumokat normatív módon strukturálják, hogy biztosítsák a társadalmi stabilitást. Másfelől hajlamos figyelmen kívül hagyni azt, amit a társadalmi cselekvés szubsztrátumának nevezhetnénk, különösen amennyiben ez olyan érdekeket hoz létre, amelyek a társadalmi rendszerek dinamikájának általános meghatározó alapjaként társadalmi konfliktushoz és instabilitáshoz vezetnek”.[111] E megfogalmazás – mint látni fogjuk, amikor antitézisét szemügyre vesszük – hamis.

Ugyanakkor utal a társadalmi struktúra, illetve – az ontológiai valóság éppúgy nem játszik itt szerepet, mint a fény fizikai elméletében a szociológiai elemzés itt hangsúlyozott kettős jellegére, Janus-arcára. Lockwood szembeállítja a stabilitást és az instabilitást, az egyensúlyt és a konfliktust, a normákat és az érdekeket, másutt az integrációt és a hatalmat is, s ezzel rátapint az elemzés kulcskérdésére.

A struktúraelemzés kettős arculatát nem írhatjuk le a „norma” és a „szubsztrá­tum” szembeállításával. Igaz, hogy Parsons – amikor a társadalmi rendszerek integrá­ciójáról beszél – különös hangsúlyt helyez az értékekre, egy „közös értékrendszerre”, amely ezen integráció szimbóluma, sőt „szuperstruktúrája”. Az viszont érthető, hogy Lockwood a konfliktus és az uralom iránti érdeklődése következtében inkább a „szubstruktúrákat”, a strukturális egységek „tényszerű”, nem normatív elemeit sze­retné hangsúlyozni. Ugyanakkor itt kétféle különbségtétel keresztezi egymást. Bár­milyen aspektusból nézzük is a társadalmi struktúrát, nincs más választásunk, mint hogy a „tényszerű” vagy intézményes struktúrát (a „szubsztrátumot”) éppúgy meg­vizsgáljuk, mint az „ideológiai”, vagy – hogy egy kevésbé félreérthető szót használjak – a viselkedési struktúrát (amelynek a „normák” csak egyetlen aspektusát alkotják). Az elemzés szintjeiről van itt szó, méghozzá elvileg összetartozó szintekről. Hogy Parsons az egyiket, Lockwood pedig a másikat hangsúlyozza erősebben, elméleti szempontból véletlenszerű, végső soron pedig közömbös. Más kérdés, hogy az ember az integráció – intézményes és viselkedésbeli – aspektusait vagy a hatalom – szintén intézményes és viselkedésbeli – aspektusait hangsúlyozza-e. Ebben már a társadalmi struktúra kettős arca mutatkozik meg, s ez esetben Parsons elemzésének egyoldalúsága is. A társadalmi struktúra két aspektusának megkülönböztetése keresztbe metszi a szin­tek megkülönböztetését. Hogy egy formulára hozzuk őket: ahogy az integráció fogalmá­nak intézményes szinten a hatalom fogalma, úgy az érték fogalmának a viselkedési szin­ten egy ezzel párhuzamos és – többek között Lockwood által is említett fogalom, az érdek fogalma felel meg, amelyet a következőkben alapul szeretnénk venni.

„Az érdek és az érték – jegyezte meg egyszer Radcliffe-Brown – összetartozó fogal­mak, amelyek egy aszimmetrikus viszony két oldalát jelölik.”[112] Mindkettő viselkedési irányokat vagy – ha jobban tetszik – motivációkat jelöl. Ugyanakkor az értékek elvben csak normává vált érdekek. Radcliffe-Brown maga is szentelt néhány oldalt e kölcsön­viszonynak; mi az ő megfontolásaihoz fogunk kapcsolódni. A hatalom és az integráció azonban éppen ilyen összefüggő fogalmak. Ezek is egy „aszimmetrikus viszony” két ol­dalát jelölik. Ugyanaz a társadalmi struktúra, amely az integrációelmélet nézőpontjá­ból súrlódásmentesen működő rendszernek tűnik, a hatalomelmélet szemében erőszak révén összetartott, robbanékony építmény. Ugyanakkor a két elmélet egyike sem ha­mis; pusztán megvan a maga jelenségterülete. Az egyedi elemzésben tehát azt kell ki­deríteni, hogy a két elmélet közül az adott esetben melyik alkalmazható.

A társadalmi struktúra kettős arcának tézise az elemzés minden szintjén bizo­nyítható. A „strukturális-funkcionális” vagy inkább az integrációelmélet minden ka­tegóriájához megtalálhatjuk az uralomelmélet megfelelő kategóriáját. Ezt a párhu­zamosságot a struktúraelemzés alapegysége, a társadalmi szerep kapcsán még közelebbről is bizonyítani fogjuk. Világossá fog válni, hogy a társadalmi szerepeket egyrészt bizonyos viselkedésbeli elvárások határozzák meg, amelyek egy társadalmi rendszer érvényes értékeiből erednek, s e rendszer kiegyensúlyozott működését cé­lozzák. Ebből a szempontból a feljebbvalókkal szembeni engedelmesség olyan elvá­rás, amely az ipari munkások szerepéhez kapcsolódik. Másfelől azonban a társadalmi szerepeknek van egy nem integratív viselkedési aspektusuk is. A társadalmi konflik­tus elmélete felől nézve van értelme, hogy a társadalmi szerepeket bizonyos elvárt érdekorientációkon keresztül definiáljuk, amelyek alapvetően túlmutatnak a fennálló struktúra integrációján, s romboló következményeik is lehetnek. Ha korábban nem, itt biztosan világossá válik, mi a jelentősége a társadalmi struktúra kettős arculatá­nak, a két elmélet párhuzamos érvényességének „ugyanazon” tárgy esetében a társa­dalmi osztályok elmélete számára. Az integrációelmélet számára nem lehetséges a szisztematikus törekvés a struktúrát megváltoztató (dezintegráló) konfliktusokra. Ilyen konfliktusok azonban léteznek. Ezek megmagyarázásához tehát szükség van a társadalmi struktúra uralomelméletére.

Az osztályelmélet abból a feltételezésből indul ki, hogy – mint uralmi viszonyrend­szer (Herrschaftsverband) – minden társadalom, továbbá a társadalom minden uralmi viszony jellegű kisebb egysége a pozíciók (szerepek) két kisebb vagy nagyobb halma­zát ismeri. Az egyik – gyakran, noha nem szükségképpen kisebb – pozícióhalmazt a legitim hatalom birtoklása jellemzi, vagyis az a lehetőség, hogy a szerep társadalmi definíciójánál fogva engedelmességet várhat el másoktól. Az uralomelmélet értelmé­ben a struktúrán belül e pozíciók jelentik a kényszerítő, kontrolláló elemet. A struk­túraváltás folyamataiban – az elmélet ugyanis ezekkel foglalkozik bizonyos mértékig e szerepek feladata a fennálló rend, a status quo érvényét fenntartani. Az autoritás­sal rendelkező pozíciókhoz tapadó viselkedési elvárások értékei azok az érvényes normák, amelyek a társadalmi életet kényszerítő módon szabályozzák. A normakon­formitást szankciók segítségével is ki lehet kényszeríteni, amelyek felett az autoritás­pozíciók monopóliummal rendelkeznek.

Az autoritásszerepekkel szemben található a legitim hatalomból kizárt pozíciók halmaza. E pozíciók szerepdefiníciója az uralomelmélet szerint egyáltalán nem függ az autoritáspozíciók szerepeitől – hacsak nem oly módon, hogy ellentétben áll velük. A negatív autoritásszerepeket, vagyis a legitim hatalomból kizártak pozícióit elvben a pozitív autoritásszerepekkel szembenállóként foghatjuk fel.[113] A negatív autoritás­szerepeket tehát alapvetően egy status quo megdöntésére törekednek: a társadalmi struktúraváltásban az a funkciójuk, hogy vitassák és elutasítsák a fennálló érvényét. E szerepekhez viselkedési elvárások formájában bizonyos érdekek tapadnak, ame­lyek egy jövendő társadalmi struktúra lehetséges értékeit képviselik, alapvetően azonban az érvényes normákkal való szembenállás határozza meg őket. A negatív autoritáspozíciók kényszerített, uralt pozíciók; bevezethetjük tehát azt az elméleti feltevést, hogy ily módon elvben a kényszer, az uralom eltörlésére törekszenek.

Mindeddig csak pozíciókról és szerepekről esett szó. Mivel azonban ezek alkotják a társadalmi struktúra valódi elemeit, minden osztályelméletnek belőlük kell kiin­dulnia. Ha a struktúraváltáshoz vezető osztálykonfliktus jellegű konfliktusok kérdé­sét szisztematikus elmélet kérdéseként kezeljük, akkor a pozíciók strukturális ellen­tétének feltételezéséből kell kiindulnunk, amely e pozícióknak a legitim hatalomból való részesedésén vagy az ebből történő kizárásukon alapszik. [... ] E pozíciókat azonban természetesen emberek hordozzák. Láttuk már, milyen törvények szerint megy végbe az e pozíciókat betöltő emberek toborzása. Azt is kijelenthetjük tehát, hogy minden uralmi viszonyrendszer a pozícióhordozók (Positionsträger) két egy­mással szemben álló halmazára bomlik nem egyszerűen emberek vagy egyének hal­mazára, hanem személyiségük bizonyos részével együtt egyénekére, amelyet a nega­tív vagy pozitív autoritásszerepek hordozójaként jellemezhetünk. Az ellentétre orientáltság (Gegensatz-Orientierung), a pozíciók viselkedési elvárásai hasonlókép­pen nem „objektív” vonások, hanem olyan követelmények, amelyeket a pozíciók hordozói a pozícióval együtt vesznek át. A szerepelvárások a szerepet „játszóra” irá­nyulnak, ezért személyiségének részét alkotják; elvben a szereppel kerülnek bele a pozícióhordozó egyén viselkedésébe és motivációjába.[114] Ezen pozíciófüggő viselkedési irányultságokat a látens vagy szerepérdek fogalmával fogjuk leírni – ez utóbbiakat közelebbről a továbbiakban határozzuk meg.

Mielőtt az osztályérdekek tárgyalásával tovább lépnénk a fenti elméleti analízis­hez, helyénvaló itt egy empirikus-általánosító megjegyzés, amely az osztályfogalom­mal és a társadalmi struktúra kétarcúságával egyaránt összefügg. Az osztályfogalom és az osztályelmélet tárgyalásakor a legtöbb esetben felmerül az osztályhelyzet fogal­ma. Marx használja e fogalmat, M. Weber az osztályról adott definíciójának alapjává teszi, s ilyen vagy olyan formában az összes korábban idézett szerzőnél előkerül. Ha e fogalmat használni akarjuk, osztályhelyzeten szigorúan véve nem mást értünk, mint autoritáshelyzetet, azaz a legitim hatalomból történő részesedést vagy az ebből való kizártságot egy hatalmi viszonyrendszeren belül. Úgy tűnhet tehát, mintha az osz­tályhelyzet pusztán egy második, s ezért felesleges elnevezés volna. A legtöbb szerző­nél azonban az osztályhelyzet többet jelent, mint az osztályhovatartozás meghatározó alapját. Olyasmit értenek ezen – a mi fogalmainkkal –, mint az egy pozícióból eredő gazdasági és társadalmi következmények összessége, a pozíció hordozójának társa­dalmi helyzete. Az ebben az értelemben vett osztályhelyzethez a jövedelem, a presz­tízs, a biztonság, az esélyek és más dolgok tartoznak. E meghatározás egy olyan ösz­szefüggésre világít rá, amellyel röviden foglalkoznunk kell.

Először is le kell szögeznünk, hogy az osztálykonfliktusok kiinduló helyzetéről az uralomelmélet struktúramodellje az analízis szempontjából nem egyszerűen elégsé­ges, de tökéletes leírást ad. A további elemek empirikusan ugyan lehetnek általáno­sak, analitikusan azonban nem szükségszerűek. Egy ilyen empirikusan általános tényről van szó akkor is, amikor az osztályhelyzetről az emberek átfogó társadalmi helyzete értelmében beszélnek. Van értelme a kérdésnek, hogy egyes társadalmi kompenzációk (Entschädigungen) rendszeresen együtt járnak-e a pozitív vagy nega­tív autoritáspozíciók hordozásával. E kérdésre azonban csak a társadalmi struktúra integrációelméletének keretében adhatunk választ. Az autoritáspozícióknak ebben az összefüggésben is van jelentésük. Itt azonban nem polemikus, konfliktusgeneráló jellegük számít, hanem eszközjellegük más javak vagy kompenzációk megszerzésé­ben. Óvatosan fogalmazva: úgy tűnik, a társadalmi rendszerek stabilitásának feltéte­leihez (e feltételekkel foglalkozik az integrációelmélet) hozzátartozik, hogy az autori­tás, a jövedelem, a presztízs és más kompenzációk a társadalmi helyzetek viszonylag egységes hierarchiáját hozzák létre.[115] Az autoritás birtoklása bizonyos mértékig korre­lál a magas jövedelemmel és a magas presztízzsel, s fordítva, az autoritás hiánya ala­csony jövedelemmel és alacsony presztízzsel jár együtt. Ez olyan empirikus általáno­sítás, amely kimutathatóan a valóság csak homályos és igen általános leírásaként érvényes. Az mindazonáltal következik belőle, hogy általánosságban a pozitív auto­ritásszerepek hordozói társadalmi kompenzációkkal is jobban el vannak látva, mint a negatív autoritásszerepek hordozói. Ha az osztályhelyzet fogalmát akarjuk használni, azt is Mondhatnánk, hogy a hatalmon lévők osztályhelyzete általában „magasabb” vagy „jobb”, mint az alávetetteké.

E következtetésnek azonban az osztályelmélet számára nincs közvetlen jelentősége. A társadalmi konfliktusok strukturális kialakulása szempontjából elvben közömbös, hogy hordozóik társadalmilag megkülönböztethető helyzetben vannak-e. Empirikus szempontból ugyanakkor a strukturális osztálypozíció és a társadalmi osztályhelyzet korrelálása a konfliktust erősítő feltételként jellemezhető. A társadalmi helyzet kü­lönbsége – ha fennáll – fokozza a pozíciófüggő irányultság ellentétét. Ez az ellentét azonban egyáltalán nem függ a presztízs, a jövedelem és más kompenzációk meglététől vagy hiányától. Keletkezése és kibontakozása egy teljesen független elméleti elem­zéssel vizsgálható, a fentebb megjelölt irányt követve.

2. Látens és manifeszt érdekek

Az osztályelmélet kiindulópontja tehát egy posztulátum, méghozzá az a posztulátum, hogy az autoritáspozíciók hordozásához vagy az ezekből való kizártsághoz bizonyos, elvben ellentétes érdekek kötődnek. A hatalom hordozója esetében ezek az érdekek – mivel maguk is „dominánsak” (herrschende) – értékekként is jellemezhetők; itt azonban szeretnék ragaszkodni az érdek átfogóbb fogalmához. Ha ilyen, bizonyos po­zíciókhoz kapcsolódó érdekeket posztulálunk, szembe kell néznünk egy problémával. Az „érdek” (Interesse) szó a köznyelvben viselkedési szándékokat vagy irányokat je­löl, amelyek egyáltalán nem pozíciókhoz, hanem kifejezetten egyénekhez tartoznak. Csak egyének s nem pozíciók „érdeklődnek valami iránt”, „áll érdekükben valami” vagy „találnak valamit érdekesnek”. Úgy tűnhet, mintha az érdek fogalma emberi hordozójáról leválasztva teljesen értelmetlen volna, mintha az érdekek mindig és ki­zárólag pszichológiai jelenségek lennének. A pozíciófüggő, ráadásul antagonisztikus érdekek posztulátuma azonban éppen azt a látszólag értelmetlen állítást fogalmazza meg, hogy létezhetnek olyan érdekek, amelyek bizonyos mértékben akarata ellenére tapadnak az egyénhez.

„Ahogy az ember a magánéletben is megkülönbözteti egymástól azt, amit egy em­ber magáról gondol és mond, és azt, ami ő valójában és amit valóban tesz, így a tör­ténelmi harcokban még inkább meg kell különböztetnünk egymástól a pártok frázi­sait és elképzeléseit valóságos lényüktől és valódi érdekeiktől, meg kell különböztetnünk a valóságukat a képzetüktől.”[116] A „közös helyzet” és a „közös érde­kek” azonosítása más írásokban[117] szintén azt mutatja, hogy Marx – a mi posztulátu­munkhoz hasonlóan – az érdek bizonyos mértékben „objektív”, nem pszichológiai fogalmára alapozza az elméletét. E posztulátumot Th. Geiger bírálta a legélesebben. Geiger úgy véli, „kérdéses, hogy egyáltalán beszélhetünk-e objektív értelemben ér­dekről. Az érdek elsősorban valami szubjektív dolog...”[118] Az egyéni hordozójától függetlenül fennálló érdek (marxi) posztulátumában rejtett ítéletet lát „a másik va­lódi javáról”, amelyhez „az embernek nyilvánvalóan rendelkeznie kellene egy objektív és általánosan érvényes értékskálával”.[119] Mivel azonban „ilyesmi egyáltalán nincs”, Marx tollát e ponton nem a tudomány, hanem a spekuláció vezette. „Valódi érdekeket” tulajdonít a proletariátusnak, függetlenül tagjainak kívánságaitól és cél­jaitól. Itt azonban „véget is ér a társadalmi osztályok érdekstruktúrájának elemzése - a vallási téboly veszi át a szót.”[120]

A nem egyéni osztályérdekek posztulátuma marxi megfogalmazásában valóban rá­szolgált a bírálatra. E bírálat azonban nem az érdek egy nem pszichológiai fogalmá­nak lehetősége ellen irányul. E fogalom nagyon is megfelel a szociológiai elemzés va­lódi követelményeinek. Nem ok nélkül kerül elő újra meg újra a szociológia történetében – például Ratzenhofer, Small, Sumner és számos más szerző írásaiban. A „szubjektív” és „objektív érdekközösség” megkülönböztetése L. Robbinsnál[121] a Marx-kritika sarokkövévé lesz, anélkül azonban, hogy Robbins az „objektív érdek­közösség” kategóriájának használhatóságát megkérdőjelezné. M. Ginsberg olyan hal­mazokról beszél, „melyek tagjai bizonyos közös érdekekkel vagy viselkedésmódok­kal” rendelkeznek, anélkül, hogy ezek „meghatározott csoportok” lennének.[122] Maga Parsons nemcsak sokszor használja a „vested interests” egyértelműen „objektív” kate­góriáját, hanem kifejezetten hangsúlyozza a közös „ideológiák” vagy „képzetrendsze­rek” létét azok között, „akik strukturális szempontból egy differenciált társadalmi struktúra hangsúlyozottan különböző pontjain vannak jelen”, tehát azonos vagy ha­sonló pozícióval rendelkeznek.[123]

A társadalmi osztályok és az osztálykonfliktus szociológiai elemzéséhez szükség van arra a feltételezésre, hogy adott pozíciók hordozóinak viselkedése bizonyos strukturálisan meghatározott irányultságot kap. Az analógia a viselkedés tudatos („szubjektív”) célkövetésével azt sugallja, hogy van értelme, ha ezekre az irányult­ságokra az „érdek” szót használjuk. Hangsúlyoznunk kell ugyanakkor, hogy e kife­jezés használata nem foglal magában semmiféle materiális feltételezést sem ezen érdekek tartalmára, sem a kérdéses pozíció hordozójának tudatára, kifejezett célki­tűzéseire vonatkozóan.[124] A pozíciófüggő, „objektív” érdekek feltételezése puszta el­méleti konstrukció, amelynek értéke nem helyességében, hanem analitikus haszná­ban rejlik.

Amikor azt mondtuk, hogy Marx osztályérdek-fogalma rászolgált a bírálatra, azt értettük ezen, hogy Marx egy bizonyos ponton elfeledkezik e posztulátum konstruk­ciójellegéről, s az analitikus posztulátumot empirikus posztulátummá fordítja át. Ez különösen a posztulált érdekek tartalmának kérdésével kapcsolatban válik világossá. Mire vonatkozik ez az „objektív” érdek? Geiger joggal kritizálja Marx kísérletét, hogy e kérdésre anyagi értékképzetekkel válaszoljon. Hogy „egy szocialista társadalom megvalósítása... a munkásság valódi érdeke”, az voltaképpen olyan állítás, amelynek empirikus – premisszái „igazolásra szorulnak”.[125] Posztulátumok útján nem vezethe­tünk be egy ilyen állítást. A posztutált „objektív” érdekeket csak formálisan jelle­mezhetjük: egy status quo fenntartására vagy megdöntésére, illetve megváltoztatására irányuló érdekként. A pozíciófüggő érdekek tartalmának szempontjából posztulátu­munkat úgy pontosíthatjuk, hogy az egyes uralmi viszonyrendszereken belül a pozí­ciók feltételezhetően két csoportra oszlanak, amelyek egyikét az uralom birtoklása és az ezt megalapozó struktúra fenntartásának, míg a másikat az uralomból való ki­szorulás és az ezt megalapozó struktúra megváltoztatásának érdeke jellemzi. A két érdek konfliktusban áll egymással.

A fennálló uralmi struktúrák fenntartása, illetve megváltoztatása – mint M. We­ber meggyőzően kimutatta – fogalmilag és empirikusan visszavezethető az uralmi vi­szonyok legitimitására. A legalábbis látens érdekkonfliktus itt képviselt feltételezésé­ből következik az a hipotézis, hogy az egyes uralmi viszonyrendszerek legitimitása mindig törékeny. Ennyiben az adott autoritásstruktúra megváltoztatására irányuló „objektív” érdekek posztulátuma az uralmi viszonyok potenciális illegitimitásának posztulátumaként is megfogalmazható. Empirikusan az osztálykonfliktus valószínű­leg úgy közelíthető meg a legjobban, ha az uralmi viszonyok legitimitásának konflik­tusaként fogjuk fel. Azaz a mindenkori uralkodó osztály érdekei – értékként – ural­muk legitimitásának ideológiájában, az alávetett osztály érdekei viszont e legitimitás kétségbevonásában testesülnek meg.

Két korábbi munkámban[126] jelzésszerűen felvetettem azt a gondolatot, hogy az uralmi viszonyrendszereken belül ütköző „objektív” érdekeket egy pszichológiai alapelvre, az örömelvre vonatkoztatva alapozhatnánk meg. Ez a megalapozás lényegében azzal érvel, hogy egy alapvető, számos társadalomtudományi elemzés mélyén meghúzódó feltevés szerint létezik egy általános emberi törekvés az öröm/kellemet­lenség arányának javítására, amely az uralmon lévőket uralmuk megtartására, az alávetetteket pedig ennek megragadására ösztönzi. Időközben azonban arra a követ­keztetésre jutottam, hogy e megalapozási kísérlet nemcsak felesleges, de komoly ve­szélyeket is rejt magában. Az uralmi viszonyrendszereken belüli ellentétes érdekek posztulátuma nem igényel további megalapozást, ha analitikus szempontból termékenynek bizonyul. Ráadásul félreérthető, ha posztulátumunkat a Freud óta egyéb­ként is problematikus örömelv rejtett megtestesülésének nevezzük. Ha az örömelvvel érvelünk, úgy tűnhet, mintha az „objektív” érdekek végső soron nem pusztán analitikus posztulátumok volnának, hanem valamilyen értelemben „tényleges” viszonyokat leíró feltevések, amelyekből többek között az is következnék, hogy az „objektív” érdekekkel ellátott pozíciók hordozója ezeket az érdekeket szükségképpen és tudatosan magáévá teszi. Egy ilyen feltevést egyáltalán nem kockáztatunk meg, de nem is kockáztathatnánk meg.[127]

A pozíciófüggő, „objektív” érdekek viszonya a kérdéses pozíció hordozójához két­séges pszichológiai törvényekre való hivatkozás nélkül is tisztázható. E tisztázás azt is lehetővé teszi, hogy az „objektív” érdek szerencsétlen fogalmát egy pontosabb megfogalmazással helyettesítsük. A társadalmi pozíciók, amelyekkel itt foglalkozunk, a társadalmi struktúra integrációelmélete szerint mindenekelőtt társadalmi szerepek­ként fontosak. A társadalmi szerepeket viszont bizonyos szerepelvárások határozzák meg, „olyan elvárási normák, amelyek a meghatározott szerepet játszó személyek megfelelő viselkedését definiálják”.[128] Ezen elmélet szerint a „megfelelő” természete­sen a „társadalmi rendszer” működésének megfelelő, integrációjához hozzájáruló viselkedést jelent. Az egyén, egy szerep „eljátszója” vagy magáévá teszi ezeket a „szerepelvárásokat”, vagy nem. Amennyiben magáévá teszi, akkor az integrációelmélet értelmében „alkalmazkodó”, amennyiben nem, akkor „deviáns” („deviant”). De az elemzés szempontjából mindenképpen gyümölcsözőnek bizonyul bizonyos „objektív” viselkedési elvárások feltételezése. Az uralomelmélet keretében használt érdekkategóriát ezzel teljesen analóg módon foghatjuk fel. Az „objektív” érdekek szerepérde­kek, azaz egy hatalmi viszonyrendszeren belül az autoritásszerepekhez kötődő elvárt viselkedésorientációk. Az egyén, a szerep hordozója megint vagy magáévá teszi eze­ket az elvárásokat, vagy nem. De csak akkor viselkedik szerepének „megfelelően”, ha a szembenálló érdekek konfliktusát s nem a struktúrarendszer integrációját mozdítja elő. Az az egyén, aki a hatalmi viszonyrendszeren belül elfoglal egy pozíciót, a társadalmi rendszer nézőpontjából éppúgy szembetalálja magát ezekkel a szerepérde­kekkel, mint a szerepelvárásokkal. A szociológiai elemzés különféle céljai szerint az elemzés alapegységének, a társadalmi szerepnek is más-más aspektusai kerülnek előtérbe; a szerepnek is „kettős arca” van. Az itt tárgyalt összefüggésben a szerep elsősorban az uralmi viszonyrendszereken belül posztulált érdekek elemeként érdekes.[129]

Az osztályképződés elméletének szempontjából értelmesnek tűnik, ha a szerepérdekek fogalmát felcseréljük egy másik fogalommal, amely az autoritáspozíciók hordozójával való kapcsolatot világosabbá teszi. A szerepérdekek a szerep „eljátszójának” nézőpontjából látens érdekek, azaz viselkedésének olyan, a szerep hordozásának tartama során eleve adott mélyáramlatai, amelyek függetlenek tudatos irányultságától. Ezek bizonyos, még megvilágítandó körülmények között tudatos célkitűzésekké válhatnak, amelyeket ennek megfelelően manifeszt érdekeknek nevezünk.[130] A mani­feszt érdekek ellentétben állnak a látens pszichológiai realitásokkal. Azt a tényt jelö­lik – mint Geiger minden érdek esetében szükségesnek látja –, „hogy egy személy érzelmei, akarata, kívánságai valamilyen célra irányulnak”,[131] amivel egyébként azt is feltételezzük, hogy e cél materiális, nem egyszerűen formálisan „valamilyen” („irgen­deines”). A manifeszt érdekek sajátos tartalma csak bizonyos adott társadalmi viszonyok összefüggésében adható meg; de ezek az érdekek mindig strukturálisan keletkező, osztálykonfliktus formáját öltő ellentétek megjelenési formái. A manifeszt érdekek ennyiben a későbbiekben még jellemzendő szervezett csoportok „programját” alkotják.

Azok a pszichológiai formációk, amelyeket itt „manifeszt érdekeknek” neveztünk, nyilvánvalóan hasonlítanak az „osztálytudat” szociológiai fogalmához. Itt is szigorúan el kell azonban választanunk a fogalom Geiger[132] által joggal kritizált filozófiai, azaz spekulatív tartalmát Marxnál és Lukácsnál[133] a szervezett osztályok empirikusan ki­mutatható, tudatos érdekeitől. Az osztálytudat – a manifeszt érdekek értelmében – „reálkategória”. Létezése és tartalma tehát rákérdezéssel elvben kideríthető. A „hamis tudat” gondolata az itt alapul vett kategóriák összefüggésében csak a látens érdekeknek nem megfelelő manifeszt érdekek megjelölésére használható értelmesen, de még így is erősen problematikus kategória.[134] Egy tudományos elméletben, amely tényleges adottságok megmagyarázására törekszik, teljesen értelmetlen az az állítás, hogy egy egész osztály „hamisan” gondolkodik. „Csak egy reáldialektikus filozófus vehet komolyan egy ilyen értelmetlenséget."[135] Míg a látens érdekek az elemzés cél­jait szolgáló posztulátumok, ennyiben tehát nem „léteznek”, a manifeszt érdekek tényleges realitások a pozitív vagy negatív autoritásszerepek hordozóinak fejében. Az osztályképződés elméletének az a feladata, hogy szisztematikus összefüggést létesítsen a látens és a manifeszt érdekek központi kategóriája között. [...]

3. Társadalmi osztályok és osztálykonfliktus a fejlett iparitársadalmakban: Struktúrák és tendenciák

„Minden társadalmi formában – mondja Marx – egy bizonyos termelés az, amely rangban és befolyásban az összes többi fölé emelkedik, s amelynek viszonyai is min­den más viszony fölébe emelkednek.”[136] „Ez az az általános megvilágítás, amely min­den más színt áthat és módosítja sajátságaikat.”[137] Itt – is – azonban téved Marx. Az uralmi viszonyrendszerek az ipari termelésben a fejlett és a korai ipari társadalomban egyaránt osztálykonfliktus jellegű társadalmi konfliktusokhoz vezetnek. A tulajdon és az ellenőrzés szétválasztásával megváltoztak az egymással konfliktusban álló cso­portok személyei, a polgárjogi és elvi strukturális egyenlőség megvalósulásával a konfliktus tárgya, az osztályellentét és a társadalmi mobilitás intézményesítésével pe­dig a konfliktus intenzitása. Ettől még azonban továbbra is osztálykonfliktus. Az ipari osztálykonfliktus többé nem „általános megvilágítás, amely minden más színt áthat”, de nem vették át tőle e szerepet egy másik, sajátos hatalmi viszonyrendszer viszonyai sem. A politikai érdekek piacán az ipari érdekcsoportok csak egyetlen hellyel – pon­tosabban két hellyel rendelkeznek; jobb kilátásokkal kecsegtető pozícióban és jobb eladási esélyekkel ugyan, de mégis versenyben egy olyan osztály más érdekcsoportjai­val, amelyek egyáltalán nem részesednek a politikai hatalomból.

A politikai szövetségek (Verband) ezen alávetett osztálya a fejlett ipari társadal­makban sokféle formát ölthet. Ha tagjai és érdekei számára teljesen lehetetlenné teszik az uralomra jutást, akkor nagy, viszonylag egységes kvázi-csoporttá nőheti ki magát, amelyből – amikor az osztályképződés feltételei ezt lehetővé teszik – kiemelkedik egy ütőképes, forradalmi érdekcsoport. Mégis az lehet a látszat, mintha az ipari társadal­mak többsége egy másfajta struktúra felé tendálna. A teljesítményelv bevezetése, s ezzel a társadalmi mobilitás intézményesítése lehetővé teszi, hogy az osztályok tagjai rendszeresen cserélődjenek egymás között. A politikai hatalom gyakorlásának de­mokratikus útja – amelynek strukturális előfeltételeit még meg kell vizsgálnunk – ezen túl lehetővé teszi, hogy az alávetett osztály állandó befolyást gyakorolhasson a társadalmi struktúraváltások lefolyására. Egy politikai párton s ezen keresztül, emel­lett és némelykor, ezt megelőzően számos speciális érdekcsoporton keresztül lehető­sége nyílik rá, hogy az uralkodó osztály személyeit lecserélje, sőt hogy időnként ilyen változás nélkül is érvényesítse érdekeit az uralkodó osztállyal szemben. A struktúra­váltás ebből fakadó állandósága enyhíti és szabályozza az osztálykonfliktust, és feles­legessé teszi a egységes, ideológiailag erősen összefogott, átfogó érdekcsoportok ki­alakulását. Ahol a demokratikus folyamat működik, ott az uralkodó osztály az egyszerű állampolgár szemében egymással versengő vagy együttműködő érdekcso­portok („szövetségek”, „vétó-csoportok”) sokaságaként jelenik meg. A demokrati­kus folyamat működése azonban törékeny, a lazán szerveződő alávetett osztály ezért csak egy lehetséges forma a sok közül.

A fejlett ipari társadalmak uralkodó osztályát egy számszerűen jelentős konstans elem, a bürokrácia különbözteti meg más társadalmaktól. Az uralomgyakorlás (Au­toritätsausübung) teljes folyamata a politika – de nemcsak a politika – területén szá­mos, gyakran egymásnak alárendelt részfolyamatra bomlik. Az így keletkező pozíciók többségéből – noha hatalmi pozíciókról van szó – kétszeresen is hiányzik az autonó­mia: szerepdefinícióik alapján nem képesek és nincsenek feljogosítva sem önálló döntésre, sem egyéni materiális érdekeik előmozdítására. A bürokrácia – a hatalom tartalék- vagy zsoldosseregeként – erősen függ bizonyos hatalmi pozíciók hordozói­nak – a miniszternek, a képviselőnek, sőt a pártfunkcionáriusnak – az érdekeitől és direktíváitól. Csak e csoport adja meg a mindenkori uralkodó osztály arcát; s önma­gában is megtestesíti annak érdekcsoportját. Hogy ez az osztály miből tevődik össze, milyen manifeszt érdekeket képvisel, bezárul-e az alávetett osztállyal szemben, vagy nyitva áll előtte, éles vagy enyhe-e az ellentét köztük, ezek megint olyan kérdések, amelyekre csak az adott társadalmak sajátos empirikus feltételeinek ismeretében ad­hatunk választ.

E feltételek meghatározásán túl a fejlett ipari társadalmakban létrejövő politikai osztálykonfliktus strukturális törvényének részletes és pozitív megfogalmazása már kívül esik egy olyan vizsgálódás keretein, amely a minden társadalomban megtalál- ható vonások felkutatására korlátozza magát. Mégis kézenfekvő a feltételezés, hogy az effajta részletes kutatások sok szempontból nem terjedhetnek túl az alternatívák felvillantásán. Az legalábbis igen valószínűtlen, hogy egyszer s mindenkorra eldőlt volna a kérdés, vajon enyhébb vagy élesebb formát ölt-e a jövőben a politikai osz­tálykonfliktus az ipari társadalmakban. A középponti probléma ezzel kapcsolatban a totalitarizmus és a demokrácia esélye az általános strukturális törvények szerint fej­lődött ipari társadalmakban. Csak akkor tekinthető bizonyos mértékig értelmesnek a gyakran kissé túlságosan is könnyedén kinyilvánított vélemény, hogy az osztály­konfliktus tovább veszít majd intenzitásából, ha ki lehet mutatni, hogy a demokrati­kus folyamat funkcionális feltétele e társadalmaknak.[138] Amennyiben ez nem mutat­ható ki – s ez a valószínűbb –, akkor a szociológusnak feltételes jóslatokra kell szorítkoznia, illetve jóslatait bizonyos társadalmakra kell korlátoznia. E kérdésnél még a szokásosnál is nagyobb a kísértés arra, hogy engedjünk, hogy a nézeteinket a vágyaink diktálják, azaz a szokásosnál is nagyobb a veszély, hogy a tudományt és az értékítéletet mindkettő kárára összevegyítsük.

Ami az uralomgyakorlás demokratikus folyamatát tekintve nehéznek, ha ugyan nem lehetetlennek tűnik, az az osztálykonfliktus enyhülésének egy másik feltételét tekintve sikerülhet: talán be lehet bizonyítani, hogy a magas fokú vertikális, generá­ciók közti mobilitásra funkcionálisan szükség van a fejlett ipari társadalmakban. Ta­lán azt is ki lehet mutatni, hogy az egyéni teljesítménynek olyan nagy strukturális je­lentősége van, hogy e társadalmak nem engedhetik meg maguknak, hogy a pozíciókat más kritérium szerint osszák el. De még ezt a bizonyítást sem végezték el. Nyitva kell tehát hagynunk a kérdést, hogy az ipari társadalmak magukban hordoz­zák-e a zártság új formáinak magvát – s ezzel az osztálykonfliktus intenzitásának foko­zódását is –, vagy strukturális feltételeik megkövetelik a nyitottság egy minimumát, vagy akár a maximumát, és ezzel a viszonylag kevésbé intenzív osztálykonfliktust is.

A jelen tanulmányban tudatosan tartózkodtunk a fejlett ipari társadalmakban élő emberek tényleges vélekedéseinek, beállítódásainak és magatartásának elemzésétől. Nem elég, hogy ezek az osztálykonfliktus – ahogy ezt a jelen vizsgálódásban értjük – témájának kutatása során meglepően kevés hozadékkal kecsegtetnek, de mindig helyzetfüggőek is, ezért nem általánosíthatunk belőlük, s az itt megcélzott általános­sági fokon szinte teljesen hasznavehetetlenek. Ugyanakkor – anélkül, hogy az itt elővezetett elemzést megkérdőjelezhető módon egyedi véleményekre próbálnánk alapozni – megemlíthetünk egy szociálpszichológiai vizsgálatot az olyan kutatások példájaként, amelyek az osztályelemzést ebből az aspektusból kiegészíthetnék. H. Popitz, H. Bahrdt és munkatársaik német ipari területeken kikérdezéses módszerrel megpróbálták körülhatárolni azt, amit ők a „munkások társadalmának” neveznek.[139] Az eredmények szerint a megkérdezett munkások a társadalmat szinte kivétel nélkül „dichotomikusnak” élik meg. „A társadalom hierarchikus elemeit figyelmen kívül hagyják vagy beleolvasztják a »fent» és a »lent« polaritásába.”[140] Schelsky az értel­mezésben tovább viszi a vizsgálati eredményeket: „E dualisztikus társadalomfelfogás tartalmai azonban észrevehetően kezdenek elcsúszni: míg a »mi. jelentése mind vi­lágosabban az, hogy »akik itt ugyanazt a munkát végzik, mint én«, az ellenkező pó­luson a kapitalisták vagy a burzsoázia helyét mindinkább a nagybürokratikus szerve­zetek és ezek funkcionáriusai veszik át.”[141] Tovább vihetjük-e még egy lépéssel az értelmezést, s értelmezhetjük-e a „fent” és a „lent” dualizmusának élményét az osz­tálykonfliktus változatlan jelenlétének bizonyítékaként, a „fent” és a „lent” tartal­mának elcsúszását pedig az osztálykonfliktus formáinak és témáinak megváltozása­ként? Egyetlen vizsgálat nyilvánvalóan nem ad kulcsot a fejlett ipari társadalmak ipari és politikai osztálykonfliktusainak szociálpszichológiai dimenziójához. Az azon­ban legalábbis elképzelhető, hogy a Popitz és társai kutatásához hasonlóan átfogó, értelmesen megoldott szociálpszichológiai kutatások mélyebb betekintést nyújthat­nak az osztálykonfliktus valóságába, esetleg sajátos feltételeibe és formáiba is.

A szociálpszichológiai kutatások ugyanakkor – a társadalmi mobilitás és a demok­ratikus folyamat strukturális feltételeire vonatkozó kutatásokhoz hasonlóan – csak az empirikus osztályelemzések kiegészítéséhez és elvégzéséhez szükségesek. Az osz­tályelméletet érintetlen hagyják. Ha e fejezet kísérlete, hogy az osztályelmélet segítsé­gével megpróbálkozzék a fejlett ipari társadalmak analízisével, több kérdést vetett fel, mint ahányat megválaszolt, ezt éppenséggel sikernek tekinthetjük. Az osztályelmélet értéke ugyanis termékenységében rejlik, termékenysége pedig abban a lehetőségben, hogy segítségével behatárolhatjuk a valóság egyes területeit és kijelölhetjük a további kutatás irányait. A szociológia túlságosan is hosszú időn át megállt a marxi elméletek és próféciák cáfolatánál, vagy – ahol túllépett rajtuk – megkerülte az először Marx ál­tal feltárt területet. Túlságosan hosszú ideje már, hogy a társadalmi struktúraváltások törvényszerűségeinek fontos kérdéseit egyáltalán nem vagy csak az elméleti összefüg­gésektől. terméketlen módon elzárva tették fel. E mű tézise az, hogy az osztályelmélet egy új, pontosabb megfogalmazása lehetővé tenné, hogy véget vessünk e nemkívána­tos állapotnak. Ha a kísérlet, hogy bizonyos szempontokat fogalmazzunk meg a jelen empirikus osztályelemzéséhez, fokozta e tézis meggyőző erejét, akkor elérte célját. E kísérlet, valamint az alapjául szolgáló teoretikus állítások hiányosságait, remélem és hiszem, a tudományos kritika és a kutatás haladása tisztázni fogja. [...]

Babarczy Eszter fordítása



[109] Dahrendorf, R.: „Soziale Struktur, Klasseninteressen und sozialer Konflikt.” In: Soziale Klassen und Klassenkonflikt in der Industriellen Gesellschaft (A társadalmi osztályok és az osztályok konfliktusai az ipari társadalomban). Ferdinand Enke Verlag, Stuttgart, 1957. Részletek az V. fejezetből: 159-170. és 256-260. oldal. A jelen fordítás forrása: Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Válogatott tanulmányok. Új Mandátum, Bp., 1997, 341-358. old.

[110] A könyv harmadik fejezetében: „Neuere soziologische Theorien des Klassenkonflikts”. – (a szerk.)

[111] Lockwood, D.: "Some Remarks on The Social System". British Journal of Sociology, 1956, 7. köt., 2. sz., 136. old.

[112] Radcliffe-Brown, A. R.: On Social Structure. Structure and Function in Primitive Society. London, 1952.

[113] E megfogalmazás – s ez az „elvben” oka – egyáltalán nem él azzal az empirikus feltételezéssel, hogy az ellentét mindig akut jelleget ölt; inkább elméleti posztulátumról van szó, amelynek empirikus ki­egészítésével később még foglalkoznunk kell.

[114] Itt is vannak empirikus variációs lehetőségek: a szerepelvárásokat a szerephordozó elfogadhatja egé­szen vagy félig, de az is lehetséges, hogy egyáltalán nem fogadja el. Elvárásként a szerephordozó mégis egy uralmi szereppel találja szemben magát, azaz valamiképpen viszonyulnia kell hozzá.

[115] Vö. Parsons, T.: „A Revised Analytical Approach to the Theory of Social Stratification.” In Bendix, R. – S. M. Lipset (szerk.): Class, Status and Power. A Reader in Social Stratification. London, 1954, 105.

[116] Marx, K.: Der 18. Brumaire des Louis Bonaparte. Berlin, 1946, 38.

[117] Például Marx, K.: Das Elend der Philosophie. Berlin, 1947, 187.

[118] Geiger, R.: Die Klassengesellschaft im Schmelztiegel. Köln/Hagen, 1949, 127-128.

[119] Geiger: i. m. 129.

[120] Geiger: i. m. 133.

[121] Robbins, L.: “The Economic Basis of Class Conflict.” In: Marshall, T. H. (szerk.): Class Conflict and Social Stratification. London, 1938, 112.

[122] Ginsberg, M.: Sociology. London, 1953, 40.

[123] Parsons, T.: "Social Classes and Class Conflict in the Light of Recent Sociological Theory". In: uő.: Essays in Socio­logical Theory. Glencoe, 1955, 33.

[124] E meghatározást alább a „látens” és a „manifeszt” érdekek megkülönböztetésével pontosítani fogjuk.

[125] Geiger, Th.: Die Klassengesellschaft im Schmelztiegel. Köln/Hagen, 1949, 130-131.

[126] Dahrendorf, R.: „Klassenstruktur und Klassenkonflikt in der entwickelten Industriegesellschaft.” Die Neue Gesellschaft., 1955, 2. évf., 4. sz. 42. – Uő. „Struktur und Funktion. Talcott Parsons und die Entwicklung der soziologischen Theorie.” Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie., 1955, 7. évf., 4. sz., 162., 1. jegyzet.

[127] Arra az (empirikus) kérdésre tehát, hogy az alávetettek mindig meg akarják-e dönteni az uralmon lévőket, vagy sem, az itt bevezetett posztulátum egyáltalán nem ad választ, a kérdés nyitva marad, míg az eldöntésére egyedül alkalmas empirikus kutatás meg nem válaszolja.

[128] Parsons, T.: The Present Position and Prospects of Systematic Theory in Sociology. Essays in Sociological Theory, Glencoe, 1954.

[129] A mindeddig szükségképpen igen absztrakt elemzés használhatóságát a következő (terjedelmi okok miatt itt nem közölt), VI, fejezetben mutatjuk be. (Dahrendorf, R.: „Gibt es noch Klassen?” 207. és következők.) Az itt tárgyalt összefüggés szempontjából lásd különösen a közreműködés (Mitbestim­mung) elemzését (a fent idézett tanulmányban) a 230. és a következő oldalakon. – A ( )-be tett megjegyzések a szerk.-tői származnak.

[130] E két fogalmat, amelyek – a szavak önmagában is kellően világos értelmén túl – Merton megkülön­böztetésére utalnak vissza „manifeszt” és „látens funkciók” között, valamint Freud kategóriáira, a „manifeszt” és a „látens álomtartalomra”, először „Osztályszerkezet és osztálykonfliktus a fejlett ipari társadalomban” (Klassenstruktur und Klassenkonflikt in der entwickelten Industriegesellschaft) című tanulmányomban (Die neue Gesellschaft. Jg. 2. H. 4., 11. és következő oldal) vezettem be. Lásd ott a valamivel részletesebb fogalmi kifejtést.

[131] Geiger, Th.: Die Klassengesellschaft im Schmelztiegel. Köln/Hagen, 1949, 128.

[132] i. m. 105. és következő oldalak.

[133] Lukacs, G.: Geschichte und Klassenbewußtsein. Berlin, 1923.

[134] A kategória problematikus, mivel a „hamis” szó mintha a realitásokat érvekkel akarná cáfolni. Az egyéni tudat „eltérése” az elvárt szerepviselkedéstől természetesen lehetséges; esetleges törvényszerűségeinek kutatása jelentős eredményekkel kecsegtet.

[135] Geiger, Th.: Die Klassengesellschaft im Schmelztiegel. Köln/Hagen, 1949, 114.

[136] Marx, K.: Zur Kritik der politischen Ökonomie. Berlin, 1947, 274.26 Geiger, Th.: Die Klassenge­sellschaft im Schmelztiegel. Köln/Hagen, 1949, 114.

[137] Marx, K.: Zur Kritik der politischen Ökonomie, uo.

[138] Még ekkor is csak „bizonyos mértékig” értelmes ez a következtetés; a „funkcionális előfeltétel” ugyanis csak a társadalmak stabilitásának feltételét mutatja meg; azt, hogy a társadalmak valóban stabilak-e, az továbbra is empirikus kérdés.

[139] A kutatást még nem publikálták, Kluth (Kluth H.: „Empirische Studien im Industriebetrieb.” In: Ortlieb, H. D. (szerk.): Hamburg Jahrbuch für Wirtschafts- und Gesellschaftpolitik. Tübingen, 1956. 1.) és Schelsky (Schelsky, H.: „Gesellschaftlicher Wandel.” Offene Welt. 1943, 41. sz.) azonban utal­nak rá néhány helyen. Feltételezhető, hogy Popitz és társai munkája igen alkalmas arra, hogy a jelen vizsgálódás megfontolásait tovább vigye és empirikusan kiegészítse.

[140] Lásd Kluth, H.: „Empirische Studien ins Industriebetrieb”, 243.

[141] Lásd Schelsky, H.: „Gesellschaftlicher Wandel”, 67-68.