Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

Gerhard Lenski: Hatalom és privilégium: Elmélet a társadalmi rétegződésről

Gerhard Lenski: Hatalom és privilégium: Elmélet a társadalmi rétegződésről[142]

1. A funkcionalisták és a konfliktuselmélet teoretikusai

Az első világháború óta a társadalomtudományok sok változáson mentek keresztül. Mindenekelőtt nagyon kutatásorientáltak lettek; a mai kutatási technikák kevéssé hasonlítanak az első világháború előtti korszak technikáihoz. Ennek ellenére fontos, hogy ne veszítsük szem elől a múlttal folytonosságot teremtő elemeket.

Ez a folytonossági elem különösen a társadalmi egyenlőtlenségről alkotott modern elméletek esetében kézenfekvő. Ezeknek az elméleteknek a többsége közvetlenül vagy a konzervatív vagy a radikális hagyományból ered, amely egyben erő és gyengeség forrása is. Erőforrás, mert magában foglalja és megőrzi a múlt sok érvényes meglátását. Ugyanakkor a gyengeség forrása, mert fenntartja azt a tendenciát, hogy a társadalmi elemzést erkölcsi ítéleteknek és politikai érdekeknek vetik alá, és mert gyakran olyan hipotézisek megfogalmazásához vezet, amelyeknek nincs empirikus igazolása vagy cáfolata.

Az egyenlőtlenségről szóló legmodernebb elméletek többsége az alábbi két fő kategória egyikébe tartozik. Azokat, amelyek „a konzervatív hagyományból erednek, általában funkcionalista” elméletekként említik. Azok, amelyek a radikális hagyományban gyökereznek, rendszerint a konfliktuselmélet címkét kapják.

Napjaink vezető funkcionalista teoretikusai közül legalább ketten részletesen kifejtették az egyenlőtlenséggel és rétegződéssel kapcsolatos nézeteiket: Talcott Parsons és korábbi tanítványa, Kingsley Davis. Az egyenlőtlenség problémáját mindketten a társadalom egészének szemszögéből közelítik meg, a megfelelően működő emberi társadalom szükségszerű jellemzőjének tartják. Davis egyetlen mondatban összefoglalta a funkcionalista megközelítést, amikor azt írta:

A társadalmi egyenlőtlenség tehát tudattalanul kifejlődött eszköz, amellyel a társadalmak biztosítják, hogy a legfontosabb pozíciókat felelősséggel töltsék be a legrátermettebb személyek.[143]

Ez a funkcionalista álláspont lényege: a rétegződés alapvetően a társadalmak szükségleteiből alakul ki, nem egyének szükségleteiből vagy kívánságaiból.

Sem Parsons, sem Davis nem állítja, hogy egy adott rétegződési rendszer vala­mennyi jellemzője társadalmi szükségletekre válaszolva alakul ki. Mindketten elis­merik, hogy a való világban más tényezők is működnek, hogy bizonyos fokig módo­sítsák az egyenlőtlenségi rendszereket. Viszont abból ítélve, hogy nem követték tovább a problémának ezt az aspektusát, egyikük sem tartja jelentősnek az ilyen té­nyezőket.

Davis azt állítja, hogy a rétegződési rendszerek két olyan szükségletre adott vála­szul alakulnak ki, amelyek minden emberi társadalomban közösek. Először is szük­séglet az, hogy a társadalom rátermettebb tagjait az olyan fontos és felelős pozíciók betöltésére ösztönözzék, amelyek átlagon felüli képességet követelnek. Másodszor, a társadalomnak motiválnia kell ezeket az embereket, ha már ezekben a pozíciókban vannak, hogy elvégezzék a pozíciókhoz tartozó feladatokat. Tehát nagyobb juttatá­sokban kell részesítenie őket.

Davis a pozíciókhoz tartozó juttatások mértékének meghatározójaként két tényezőt említ: 1) funkcionális fontosságukat a társadalom számára és 2) a rátermett emberek viszonylagos hiányát. Az olyan pozíciók kapják a legmagasabb juttatásokat, amelyek rendkívül fontosak, és amelyekre kevés a szakképzett személyzet. Azok a pozíciók, amelyek nem fontosak, és amelyekre bőséggel akad szakképzett személyzet, minimális juttatásokat kapnak. Mivel az összes pozíció soha nem lehet ugyanolyan fontos és az összes ember egyenlően szakképzett a felelősebb pozíciókra, az egyenlőtlenség elkerül­hetetlen. És nemcsak elkerülhetetlen, hanem mindenki számára kedvező is, hiszen minden egyén életképessége és jóléte a társadalom életképességén és jólétén múlik.

Parsons témamegközelítése inkább formájában, mint szubsztanciájában különbö­zik. Abból a feltevésből indul ki, hogy minden emberi társadalomban vannak bizo­nyos közös értékek. Mivel az értékek a társadalom szükségleteiből alakulnak ki és minden társadalom alapvető szükségletei többé-kevésbé hasonlóak, ezek az értékek általában az egész világon hasonlóak. Abban van a különbség, hogy az egyes társa­dalmakban egymáshoz képest hogyan rangsorolják ezeket az értékeket. Az egyik tár­sadalom többre értékelheti a hatékonyságot, mint a stabilitást, míg egy másik meg­fordíthatja a sorrendet, de minden társadalom köteles bizonyos fokig értékelni a hatékonyságot és a stabilitást.

Valamely társadalomban a rétegződési rendszer lényegében az adott társadalom értékrendjének a kifejeződése. Az emberek és pozíciók által élvezett juttatások an­nak függvényeként alakulnak, hogy milyen mértékig felelnek meg tulajdonságaik, teljesítményük és sajátosságaik a társadalom által meghatározott követelmények­nek. Mivel az emberek szükségszerűen különböznek ilyen tekintetben, az egyenlőt­lenség elkerülhetetlen.[144]

A funkcionalistákkal szemben a konfliktuselmélet teoretikusai a társadalmi egyenlőtlenség problémáját a társadalmon belüli különféle egyének és alcsoportok álláspontja felől közelítik meg.[145] Az ő szükségleteik és vágyaik és nem a társadalom mint egész szükségletei képezik az alaptételeket a teoretikusok ezen iskolája számá­ra. A két iskola közötti különbség legtisztábban a hatalom jelenségének megközelí­tésében látható. Parsons a C. Wright Mills The Power Elite (A hatalmi elit) című könyvéről írott recenziójában felrója, hogy

Az a lényeg, hogy Mills számára a hatalom nem eszköz egy funkció elvégzésére a társadalomban mint rendszerben és annak nevében, hanem kizárólag olyan esz­közként értelmezi, amellyel az egyik csoport, a hatalom birtokosai, meg akarja aka­dályozni a másik csoportot, a kívülállókat, hogy elérje, amit akar.[146]

A konfliktuselmélet írói, ahogyan nevük sugallja, a társadalmi egyenlőtlenséget elégtelen kínálat esetén az értékes javakért és szolgáltatásokért folyó harc eredmé­nyének tartják. Ahol a funkcionalisták a társadalom tagjainak közös érdekeit hang­súlyozzák, ott a konfliktuselmélet írói a megosztó érdekekre teszik a hangsúlyt. Ahol a funkcionalisták a társadalmi viszonyokból származó közös előnyöket emelik ki, ott a konfliktuselmélet írói az uralom és elnyomás elemét hangsúlyozzák. Amíg a funkcionalisták a társadalmi egység alapjaként a konszenzust hangsúlyozzák, addig a konfliktuselmélet írói a kényszert. Míg a funkcionalisták az emberi társadalmakat társadalmi rendszereknek tekintik, addig a konfliktuselmélet írói olyan szintézisek­nek, ahol a hatalomért és kiváltságért folyó harcok lezajlanak.

Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy minden konfliktuselméletíró teljességgel ta­gadja a funkcionalista megközelítés érvényességét. Egyikük, Ralf Dahrendorf még azt is elismeri, hogy a társadalom alapvetően Janus-arcú, és hogy a funkcionalisták és a konfliktuselmélet teoretikusai egyszerűen ugyanannak a valóságnak két külön­féle aspektusát tanulmányozzák. De ő is – ugyanúgy, mint Davis, Parsons, Mills és a két iskola más teoretikusai – megelégszik azzal, hogy saját elemzését a valóság egyet­len oldalára korlátozza, és elsiklik a sarkalatos kérdés mellett, hogy a kettő hogyan kapcsolódik egymáshoz.

2. A kibontakozó szintézis

Viszont ennyiben kell-e hagynunk a kérdést? Nem lehetséges mind a konzervatív,mind a radikális hagyományok érvényes felismeréseinek, a modern funkcionalizmusnak és a konfliktuselméletnek a szintézise és a társadalmi egyenlőtlenség egyetlen, integrált elméletének kidolgozása?

Kötetünk központi tézise az, hogy ez nemcsak lehetséges, hanem már folyamatban is van. A társadalmi egyenlőtlenség témájának egy harmadik megközelítése máris ké­zenfekvővé vált, olyan megközelítéssé, amely lassan, de biztosan megalapozza azt, amit hegeli kifejezéssel szintézisnek nevezhetünk. A hegeli szintézishez hasonlóan integrálja a tézis és antitézis érvényes felismerését úgy, hogy eltérő szinten közelíti meg a problémát. Míg a tézis és antitézis lényegében normatív egyenlőtlenségelmé­letek, vagyis erkölcsi értékeléssel és az igazság kérdésével kapcsolatosak, a szintézis lényegében analitikus, azaz az empirikus viszonyokkal és azok okaival foglalkozik. Míg a tézis és az antitézis a logikára és izolált példákra hagyatkozik, mint a feltevé­sek igazolásának módszereire, a szintézis empirikus adatok szisztematikus mozgósítá­sára támaszkodik. Röviden: a szintézis nagyrészt annak az eredménye, hogy a korszerű tudományos módszert az emberi egyenlőtlenség ősrégi problémájának tanulmányozására alkalmazzuk.

A szintézis felé történő határozott elmozdulás még a fent említett funkcionalisták és konfliktuselmélet-írók munkáiban is nyilvánvaló. Legtöbbjük írásaiban az erkölcsi elem egyértelműen alárendelt az analitikus elemnek, és – bár erősen a logikára és az elszigetelt bemutatásra hagyatkoznak – egyértelmű, hogy az általános állítások érvé­nyességének meghatározásában elismerik a szisztematikus bizonyíték felsőbbrendű­ségét. A funkcionalisták és a konfliktuselmélet-írók főként alapfeltevés-választásuk révén kapcsolódnak a korábbi konzervatív, illetve radikális hagyományokhoz. A funkcionalisták főként a hagyományból kölcsönzött posztulátumokra alapoznak, te­hát olyan képet alakítanak ki az egyenlőtlenségről, amely annak szükséges és társa­dalmilag kedvező aspektusait hangsúlyozza. Ezzel szemben a konfliktuselmélet-írók a radikális hagyományból vett posztulátumokra építenek, így egy igen eltérő társada­lomképhez jutnak. A modern társadalomelmélet-írók és a korábbi filozófiai hagyo­mányok közötti kapcsolatoknak a felismerése mellett ugyanilyen fontos, hogy meg­lássuk az azokat elválasztó különbségeket. Az olyan tudósok, mint Davis, Parsons, Dahrendorf, és korai éveiben még Mills is, lényegi lépést tettek a szintézis irányába.

Vannak azonban mások, akik még tovább mentek, és ezek a tudósok különleges figyelmet érdemelnek, hiszen eddig az ő munkájuk közelítette meg leginkább a ki­alakuló szintézist. Ebben a mozgalomban a nagy német tudós, Max Weber volt az egyik úttörő. Bár soha nem dolgozott ki szisztematikus rétegződéselméletet, gyakran foglalkozott az elosztási folyamat különféle aspektusaival. Témakezelésében egyér­telműen az analitikus megközelítés dominált, és munkájába mindkét történelmi ha­gyományból érvényes felismeréseket foglalt. [147] Ugyanezt mondhatjuk Weber neves olasz kortársáról, Vilfredo Paretóról.[148]

A szintetizáló mozgalom egy másik úttörője Pitirim Sorokin volt. Korai munkája, a Társadalmi mobilitás valószínűleg a társadalmi rétegződés első átfogó és szisztematikus kezelése, amelyben a szintetikus perspektíva a domináns.[149] Itt a mindkét hagyomány­ból származó elemek megfontolt kombinálásának és vegyítésének lehetünk tanúi. Ez különösen a rétegződés többdimenziós képének hasznosításában nyilvánul meg, amely a szintetikus munkában gyakori tendencia, és Weber munkájában is nyilvánvaló.[150]

Az elmúlt évtizedben fontos új szakaszba értünk a szintézis kialakulásában és fejlő­désében. A történelemben első ízben néhány tudós tisztán és tudatosan dialektikus kifejezésekben szemléli a problémát. Eddig elsőként a tehetséges lengyel szociológus, Stanislaw Ossowski jutott. Az először a lengyel és magyar felkeléseket követő évben, 1957-ben kiadott Osztálystruktúra a társadalmi tudatban című könyvében Ossowski újra szembetalálkozott a marxistákat és a funkcionalistákat az osztálystruktúra-szemléletében és -értelmezésében megosztó kérdésekkel. [151] Ossowski azonban – elté­rően azoktól, akik előtte foglalkoztak ezzel a problémával – nem azt kérdezte, melyik szemlélet a helyes. Inkább arra törekedett, hogy bemutassa: alapvetően mindkét szem­lélet helyes. Azt állította, hogy ez azért lehetséges, mert az emberi társadalmak sokkal komplexebbek, mint bármelyik elméleti rendszer azt valaha is elismerte, és mindkettő csak részleges vagy olyan képet mutatott, amely a valóság bizonyos aspektusait a többi rovására hangsúlyozza. Például kijelentette, hogy bizonyos tények megfelelnek mind a szovjet, mind az amerikai féltől elhangzott állításnak, hogy társadalmuk osz­tálynélküli társadalom, ugyanúgy, ahogyan vannak olyan tények is, amelyek azokat a vádakat támasztják alá, hogy a másik fél osztályrétegződésű társadalom. Ehhez ha­sonlóan bemutatja, hogy elemezhető ugyanazon társadalom kétosztályos társada­lomként a marxi terminológiában, illetve három- vagy többosztályos társadalomként a funkcionalista terminológiában.

Az utóbbi időkben egy fiatal belga szociológus, Pierre van den Berghe jelentetett meg egy tanulmányt hasonló szálakat követve. Ebben annak bemutatására töreke­dett, hogy a marxi és a funkcionalista teória, a két fő megközelítés, amelyek a társa­dalomtudomány nagy részét uralták, „a valóság részleges, de egymást kiegészítő ké­peit mutatják”.[152] Ennek érdekében megvizsgálta a konvergencia és átfedés négy fontos területét, rámutatva, hogy még a látszólagos véleményeltérési pontokon is el­érhető a szintézis. Bár az ő problémakezelése sokkal kevésbé volt részletes, mint Os­sowskié, és sokkal inkább a rétegződés témájára összpontosult, kettejük nézőpontja megegyezik.

Érdekes, hogy látszólag Ossowski és Van den Berghe nem ismerték egymás mun­káját, a szerző is csak a kötetelőkészítés utolsó szakaszaiban ismerte meg őket. Mindketten egymástól függetlenül reagáltak ugyanazokra az ingerekre, és válaszuk jelle­gét látszólag ezeknek az ingereknek a jellege formálta. Ebből az következik, hogy a társadalmi rétegződés szintetikus szemlélete nem annyira az egyén vagy egyének cso­portja törekvéseinek és felismeréseinek az eredménye, hanem inkább a komplex tár­sadalmi-intellektuális folyamat spontán kidolgozása és az alapvető trendek és fejle­mények reflexiója több egymástól független tudós munkájában.

Az utóbbi időkig a szintézis felé való elmozdulás nem tervszerű volt, hanem in­kább sodródás. E könyv alapvető célja, hogy felgyorsítsa a folyamatot azzal, hogy fel­hívja a figyelmet a területtel kapcsolatos gondolkodásbeli fejlődés dialektikus mintái­ra, és körvonalazza annak a szintézisnek a jellegét, amely felé látszólag haladunk. Ennek érdekében az elemeket mindkét korábbi elméleti hagyományból merítettük, kiegészítve más, a mindkettőből hiányzó elemekkel.

A szintézis folyamata különböző formákat ölt a vizsgálódás különböző területein, de vannak bizonyos közös tendenciák, amelyek figyelmet érdemelnek. Mindenek­előtt a szintézis folyamata rendszerint magában foglalja a problémák és fogalmak új meghatározását. Sok olyan zsákutca, amelybe a tézis és antitézis hívei jutottak, azért alakult ki, mert mindkét fél ugyanazokat a hibás kérdéseket tette fel, vagy ugyanazo­kat a hibás fogalmakat használta fel. Igen gyakran elmulasztjuk felismerni, hogy a kérdések, amelyeket felteszünk és a fogalmak, amelyeket használunk, feltevésekre épültek – olyan feltevésekre, amelyek gyakran tévesnek bizonyulnak, ha kritikusan vizsgáljuk őket, és amelyek így meggátolják a szóban forgó probléma bárminemű megfelelő megoldását. Ugyanúgy, ahogy nem lehet igaz válasz arra a kérdésre, hogy „Mikor hagyta abba felesége verését?”, arra a kérdésre sem válaszolhatunk, hogy a jövőben a totalitarizmus vagy a demokrácia marad-e fenn. Mindkét kérdés rejtett feltevéseket tartalmaz, amelyek a válaszokat olyan korlátozott kategóriák csoportjá­ba kényszerítik, amelyek egyike sem lehet az igazság ésszerű megközelítése. Ehhez hasonlóan Ossowski is rámutatott, hogy az általunk használt hagyományos fogalmak gyakran eltorzítják gondolkodásmódunkat.[153] Mivel a hagyományos fogalmak és kér­dések korlátait egyre inkább felismerik, és új, jobb fogalmakat és kérdéseket alakíta­nak ki, spontánul fellép a szintézis folyamata. Ez a folyamat azonban felgyorsítható a probléma jellegének tudatos felismerésével és úgy, ha tudatosan törekszünk a nem megfelelő fogalmak és kérdések feltárására.

Kétféleképpen fogalmazhatjuk meg újra azokat a problémákat és fogalmakat, amelyek annyira általánosan hasznosíthatónak bizonyultak, hogy különleges figyel­met érdemelnek. Az első a kategorikus fogalmak változó fogalmakká történő átalakításá­nak technikája. „A kategorikus fogalmak természetüknél fogva arra kényszerítik az embert, hogy korlátozó vagy-vagy” kifejezésekben gondolkodjon. Például egy kaszt­rendszer vagy jelen van egy társadalomban, vagy nincs. Ha a kategorikus fogalmakat változó fogalmakká alakítjuk, akkor nem kell választanunk gyakran két (vagy három vagy több) téves nézet között. Ehelyett megvan az a lehetőség, hogy rákérdezzünk, egy adott jelenség milyen mértékben van jelen. Tehát nem azt kérdezzük, hogy létezik-e kasztrendszer az amerikai társadalomban, hanem azt, milyen mértékig van jelen.

A második technika az összetett fogalmak alkotóelemekre bontásából áll. A rétegző­dési rendszerek leírására használt fogalmak közül sokféle, egymáshoz lazán kapcsolódó változót tartalmaz. A „vertikális mobilitás” fogalma jó példa erre. Az utóbbi kutatá­sok egyre inkább tudatosították a szociológusokban azt, hogy meg kell különböztet­niük a generáción belüli és a generációk közötti mobilitást, valamint a mobilitás fog­lalkozási, oktatási és más formáit. Az ezen mobilitástípusok egyikére alkalmazható általánosítások teljességgel tévesek lehetnek, ha általánosságban alkalmazzuk őket a vertikális mobilitásra. Kézenfekvő, hogy az elmozdulás a kategorikustól a változó fogal­makig az összetett fogalmak felbontásával együtt arra ösztönöz, hogy eredményesebb kérdéseket tegyünk fel, ez viszont általában a vitás területeken nagyobb egyetértést eredményez. A következő fejezetekben szándékosan arra törekedtünk, hogy ilyen mó­don átfogalmazzunk sok hagyományos problémát és fogalmat.

A vizsgálódás minden területén három alapkérdésre kell választ adnunk. Először arra, hogy milyen jellegű a szóban forgó jelenség. Másodszor arra, hogy mi az oka a megegyezéseknek és eltéréseknek. Harmadszor pedig arra, hogy milyen következmé­nyekkel jár léte vagy működése. Kötetünk főként az első két problémával foglalkozik. A harmadikat csak akkor tárgyaljuk, ha megjelenik a visszahatás eleme, vagyis ami­kor egy adott elosztási minta következményei befolyásolják magát az elosztási min­tát. Az elemzés ilyen módon történő korlátozásáról hozott döntés főként az első két probléma komplexitásának felismerésén alapul és azon a vágyon, hogy igazságot szolgáltassunk számukra, másodsorban pedig azon az elképzelésen, hogy a harmadik problémát már alaposabban megvizsgálták és kevesebb buktatót tartalmaz.

Kötetünknek van még egy említésre méltó „különlegessége”. Az utóbbi évtizedek­ben sok amerikai szociológus a tisztán deduktív logika használatával azonosította az elméletépítést.[154] Ez súlyos hiba, hiszen az eredményes elméletépítés induktív és de­duktív logikát egyaránt követel. Nem szorítkozhatunk tisztán deduktív érvelésre egy olyan területen, mint a szociológia, legalábbis akkor nem, ha relevánsak kívánunk lenni; ennek kísérlete és állítása pusztán önmagunk és mások félrevezetése és a nor­mális elméletfejlődés akadályozása.

E kötet kezdő szakaszaiban a fő hangsúlyt a deduktív logikára helyeztem. Később, ahogyan az elemzés a legáltalánosabb szintről a meghatározott típusú társadalmat tartalmazó szintre tolódik el, egyre inkább az induktív logikára kerül a hangsúly. Eb­ben a későbbi szakaszban az ember úgy tehetne, mintha a bemutatott általánosításo­kat szigorú, merev logikával a kezdeti fejezetekben leírt alapállításokból vezette volna le, de ez nem volna igaz. A hangsúlyeltolódás ellenére jelentősen összeegyeztethető ez a két általánosításhalmaz – sőt annyira, hogy együtt meglehetősen jól integrált elmélet­törzset alkotnak. Utópikus volna azonban ennél többet várni ebben a szakaszban.

3. Alapvető kérdések

E fejezet lezárása előtt fontos áttekinteni és összegezni azokat az alapkérdéseket, amelyek a konzervatívok és radikálisok közötti nagy múltú vita során merültek fel. Bármely igazán szintetikus teória föl kell tegye magának ezeket a kérdéseket. Tehát ez az összegzés nemcsak e történeti áttekintés lezárásaként szolgál, hanem a továbbiak kiindulási pontjául és alapjául is.

Egy ilyen kiterjedt és elhúzódó vita összegezésekor elkerülhetetlen bizonyos mér­tékű egyszerűsítés. A konzervatívok között. nem volt mindig egyetértés, és ugyanez vonatkozik a radikálisokra is. Az egyetlen valamennyi konzervatív által elfogadott vélekedés az volt, hogy a létező elosztási rendszer alapjaiban igazságos; az egyetlen valamennyi radikális által elfogadott vélekedés pedig az volt, hogy ez a rendszer alapjaiban igazságtalan. Más ügyekben nem volt egyetlen olyan konzervatív vagy ra­dikális álláspont sem, amelyet minden pártoló elfogadott volna. Ennek ellenére – mivel adott az alapfeltevés a rendszer igazságosságáról, illetve igazságtalan voltáról – más nézetek is hajlanak arra, hogy a konzervatívok többsége a kulcskérdések vonat­kozásában az egyik oldalon, a radikálisok többsége pedig a másik oldalon sorakozott fel. Itt ezekkel az uralkodó tendenciákkal foglalkozunk.

A radikálisokat és konzervatívokat évszázadokon át megosztó alapkérdések egyike az volt, amelyik magával az emberi természettel kapcsolatos. Történetileg a konzer­vatívok kevés bizalmat tápláltak az ember alaptermészete iránt, és a korlátozó társa­dalmi intézmények szükségességét hangsúlyozták. Ezzel szemben a radikálisok e kor­látozó intézmények iránt nem tápláltak bizalmat, és optimista képet alkottak az emberi természetről. Ez a különbség igen világosan látható a francia forradalomban, ahol a konzervatívok a monarchiába és az egyházba vetették bizalmukat, a radikálisok pedig magába az emberbe, aki felszabadult ezeknek a „korrumpáló” intézményeknek a korlátozásai alól.

A második alapkérdés a társadalom jellegéhez kapcsolódott. Ahogyan korábban megjegyeztük, a konzervatívok hagyományosan úgy tekintették a társadalmat, mint egy saját szükségletekkel rendelkező társadalmi rendszert, amelyet ki kell elégíteni ahhoz, hogy kielégítse alkotó tagjainak szükségleteit és vágyait. A radikálisok ezzel szemben egyre inkább úgy szemlélték a társadalmat, mint azt a közeget, amelyben a különféle küzdelmek lejátszódnak; ez főként azért jelentős, mert sajátosságai befo­lyásolják a küzdelmek kimenetelét.

Harmadszor, a radikálisok és a konzervatívok véleménye abban a kérdésben is kü­lönbözött, hogy az egyenlőtlenségi rendszereket milyen mértékben tartják fenn kényszerrel. A radikálisok a kényszert általában a magántulajdont, rabszolgaságot és más olyan intézményeket alátámasztó és fenntartó fő tényezőként emelték ki, amelyek egyenlőtlen jogok és kiváltságok kialakulásához vezettek. Másfelől a konzervatívok azt állították, hogy a kényszer csak kis szerepet játszik, és az egyenlőtlenség a konszenzus következményeként (vagyis olyan értékek miatt, amelyeket a társadalom széles köre, még a legkevesebb kiváltsággal rendelkező elemei is elfogadnak) és/vagy az emberek közötti eredendő különbségek szükségszerű következményeként alakul ki.

Negyedszer, a két hagyomány követőinek véleménye abban is eltér, hogy a társa­dalmi egyenlőtlenség milyen mértékben hoz létre konfliktust. A radikálisok ezt az egyenlőtlenség egyik fő következményének látták; a konzervatívok általában mini­málisra csökkentették szerepét.

Ötödször, valódi nézetkülönbség áll fenn azoknak az eszközöknek a tekintetében, amelyekkel a jogok és kiváltságok megszerzése történik. A radikálisok nagy hang­súlyt fektettek az erőre, csalásra és öröklésre mint a fő utakra. A konzervatívok ezzel szemben elfogadhatóbb módszereket hangsúlyoztak, mint a kemény munka, a má­soktól kapott megbízatás, és így tovább.

Hatodszor, a konzervatívok az egyenlőtlenséget mindig elkerülhetetlennek tartot­ták. A radikálisok – legalábbis az egalitárius hagyományt követők – éppen ellenkező képet alkottak, bár a marxi teória esetében elismerik elkerülhetetlenségét a társa­dalmi fejlődés bizonyos szakaszaiban.

Hetedszer, mindig jelentős véleményeltérés volt az állam és a jog jellege tekinteté­ben. A radikálisok rendszerint mindkettőt az elnyomás eszközének tartották, ame­lyeket az uralkodó osztályok saját érdekükben használtak fel. A konzervatívok az egész társadalom szerveinek tekintették őket, amennyiben alapvetően a közjó előse­gítése érdekében működnek.

Nyolcadszor és végezetül, a konzervatívok rendszerint lényegében heurisztikus eszköznek tekintették az osztály fogalmát, amely felhívja a figyelmet a bizonyos kö­zös jellemzővel rendelkező emberek csoportosulásaira. A radikálisok viszont sokkal inkább hajlottak arra, hogy az osztályokat sajátos érdekekkel bíró társadalmi csopor­tokként szemléljék, amelyek elkerülhetetlenül konfliktusba sodorják őket más, el­lentétes érdekű csoportokkal. Talán sokat összegezhetünk az elhangzottakból azzal az állítással, hogy a konzervatívok a „társadalom” fogalma tekintetében általában rea­listák, az „osztály” fogalma tekintetében pedig nominalisták voltak, míg a radikáli­sok általában az ezzel ellentétes álláspontra helyezkedtek.

Ezek tehát az alapkérdések. Az elkövetkező fejezetekben ismételten visszatérünk hozzájuk, hiszen a szintézisnek vagy állást kell foglalnia ezekkel kapcsolatban, vagy át kell fogalmaznia ezeket. Ezen a ponton nem helytelen azt mondanunk, hogy leg­alább olyan gyakran választjuk az utóbbi utat, mint az előbbit. [...]

4. Az elosztási rendszerek struktúrája

 

Fajunk legnagyszerűbbjei és legjobbjai szükségszerűen a szegénység iskolájának ölelésében nevelkedtek – ez az egyetlen olyan iskola, amely képes kitermelni az igazán nagyokat, a zseniket.

 
 --Andrew Carnegie

Az első fejezet mutatja, hogy soha nem lehet teljesen elválasztani a társadalmi dina­mika elemzéseit a társadalmi struktúra elemzéseitől. A strukturális szempontok még akkor is gyakran előkerülnek, ha főként az elosztási rendszerek dinamikája érdekel bennünket. Ebben a fejezetben fordított a helyzet: főként a strukturális kérdésekkel foglalkozunk, de ismétlem, a szétválasztás messze nem tökéletes. Egyszerűen arról van szó, hogy mind a struktúra, mind a dinamika ugyanannak a valóságnak az abszt­rakciói, így soha nem választhatók el teljesen egymástól. Tehát bár e fejezetben első­sorban az elosztási rendszerek strukturális aspektusait tekintjük át, figyelmet kell fordítanunk a dinamikai problémákra is.

Mivel a struktúra tanulmányozása a részek közötti kapcsolatok tanulmányozása, az elosztási rendszerek struktúrájának vizsgálatát a részek jellegének megállapításával kell kezdenünk. Ez meglehetősen egyszerű, hiszen mindössze három egységtípussal foglal­kozunk: az egyénekkel, az osztályokkal és az osztályrendszerekkel. Ezek mindegyike külön­böző szervezeti szintet képvisel az elosztási rendszereken belül. Az egyének alkotják az alapszintet, az osztályokon belüli egységeket. Az osztályok pedig az osztályrendszere­ken belüli egységeket alkotják.[155] A kép úgy teljes, hogy a társadalom több osztályrend­szere (rendszerint több van) az elosztási rendszeren belül alkot egységeket.

Az egységfajták közül az első jellege egyértelmű, és nem igényel további tárgya­lást. A másik kettőt azonban már annyiféleképpen használták, hogy meglehetős za­var forrásává váltak. Tehát most ezekkel kell foglalkoznunk.

5. Osztályok

A kifejezést övező zavar nagyrészt az általa képviselt valóság komplexitásának az eredménye és annak, hogy a tudósok hajlamosak leegyszerűsíteni. Az előző (3. feje­zet, ezt a részt jelen kötetünkben nem közöljük – a szerk.) fejezetbeli elemzésünk azt mutatta, hogy a rétegződés többdimenziós jelenség. Az emberi populációk különféle módokon rétegződnek, és az alternatív rétegződési módok mindegyike más-más osz­tályfogalomnak ad alapot. Tehát bár joggal elemezhetnénk egy adott közösség né­pességét presztízsosztályokra alapozva – ez nem merítené ki a rétegződés témáját. Ugyanezt a népességet hatalmi vagy kiváltságosztályok alapján is elemezhetnénk. Analitikus szempontból ezek mindegyike meglehetősen egyedi, bár korábbi elemzé­sünk is azt mutatta, hogy empirikusan számottevő átfedés van közöttük.

További nehézséget jelent az, hogy még ez a három osztályozási mód sem egydi­menziós. Az előző fejezetben láthattuk, hogy a hatalom sok formát ölt, amelyeket nem lehet mindig értelmes közös nevezőre redukálni. Egy egyén tetemes tulajdonnal rendelkezhet anélkül, hogy annak megfelelő fontos és nagy hatáskörű hivatalt töltene be, és fordítva. Ugyanígy egy egyén fontos és nagy hatáskörű szerepet tölthet be egy adott intézményrendszerben, de nem más rendszerekben.

Ennek fényében világos, hogy az „osztály” kifejezést nem definiálhatjuk túl szű­ken. Hasznosabb, ha a kifejezést tágabban határozzuk meg, majd gondosan szétvá­lasztjuk a különböző osztályfajtákat. Tehát az lehet a legjobb meghatározás, hogy az osztály olyan személyek csoportosulása egy társadalomban, akik valamely hatalmi, kivált­ság- vagy presztízsforma tekintetében hasonló pozícióban állnak.

Ezzel nem azt állítjuk, hogy minden osztálytípus egyenlően fontos elméleti és elemzési célokra. Éppen ellenkezőleg, ha az a célunk, hogy választ adjunk a „ki mit kap és miért?” kérdésre, és ha az eddigi elemzéseinknek van egyáltalán érvénye, akkor fő szempontunkat a hatalmi osztályoknak kell alkotniuk. A kiváltság és presztízs meg­oszlását látszólag nagymértékben a hatalom megoszlása határozza meg, legalábbis azokban a társadalmakban, ahol jelentős felesleget termelnek.

Az előző fejezetben azt is láttuk, hogy a hatalom két alapvető formában nyilvánul meg: erőszakként és intézményesített hatalomként. Az utóbbi tovább osztható a pozíció hatalmára és a tulajdon hatalmára. Erre építve a hatalmi osztályt úgy definiálhatjuk, hogy az olyan személyek csoportosulása egy társadatomban, akik az erőszak vagy az intézmé­nyesített hatalom bizonyos formája tekintetében hasonló pozícióban állnak. Például a „hatal­mi osztály” fogalmát olyan eltérő csoportosulásokra alkalmazhatjuk, mint a gyári mun­kások, a vagyonos földbirtokosok vagy egy olyan katonai junta tagjai, amely erőszakkal uralkodik. Bár hatalmuk alapja különbözik, mindegyik olyan személyek csoportosulását alkotja, akik bizonyos hatalomforma tekintetében hasonló pozíciót foglalnak el.

Mivel a „hatalmi osztály” kifejezés esetlen, és erre a fogalomra a következő elemzés­ben sokszor lesz szükség, a minőségjelzőt általában elhagyjuk, és egyszerűen „osztály­ról” beszélünk. Ha másként nem jelöljük, akkor ezután az „osztály” a hatalmi alapon meghatározott csoportosulásokra utal.

Bár az osztály meghatározása viszonylag egyszerűnek és egyértelműnek tűnik, ma­gában foglal bizonyos gondolatokat, melyek nem teljesen nyilvánvalóak; ezeket meg kell vizsgálnunk, mielőtt áttérnénk más kérdésekre. Először is – bár azokat az osztá­lyokat, amelyekkel foglalkozunk, hatalmi alapon határoztuk meg – ez nem jelenti azt, hogy valamennyinek van hatalma. Éppen ellenkezőleg, néhány szinte egyáltalán nem rendelkezik hatalommal; ez a helyzet az agrártársadalmak közkatonái esetében is.

Másodszor, ha adott ez a definíció, egyetlen egyén akár fél tucat hatalmi osztály tag­ja is lehet. Ez elkerülhetetlen, ha a különféle hatalomformák nem korrelálnak tökéle­tesen egymással. Erre példa, hogy a mai amerikai társadalomban ugyanaz az egyén tagja lehet a tulajdonviszonyok tekintetében a középosztálynak, gyári állása tekintetében a munkásosztálynak, valamint a néger „kasztnak” is. Minden általa vállalt főbb szerep és a tulajdoni hierarchiabeli státusa befolyásolja, hogy milyen esélye van az élettől várt dolgok elérésére, tehát mindegyik meghatározott osztályba helyezi. Mivel ezek a forrá­sok ennyire tökéletlenül korrelálnak, az illető nem helyezhető el egyetlen osztályban. Ilyen összefüggésben helyénvaló megjegyeznünk a következőt: úgy tűnik, hogy ez a tendencia, a technológiailag primitív társadalmaktól a technológiailag fejlett társadal­mak felé haladva egyre hangsúlyosabb lesz. Más szavakkal kifejezve, a többdimenziós elemzések a modern ipari társadalmakban tűnnek a leginkább szükségszerűnek.

Harmadszor, bár a meghatározás ezt nem fejezi ki ilyen nyíltan, minden hatalmi osztály tagjainak vannak közös érdekei, és ezek a közös érdekek potenciális alapot formál­nak a más osztályokkal szembeni ellenségességnek. Ez logikailag egyenes következménye annak a ténynek, hogy egy osztály tagjait valami olyan dolog közös birtoklása, ellenőrzése vagy hasznosítása egyesíti, amely befolyásolja, hogy mekkora az esélyük kíván­ságaik és vágyaik betöltésére. Az emberi természetről alkotott korábbi feltevéseink alapján ebből az következik, hogy egy adott osztály minden tagjának határozott érdeke közös erőforrásuk értékének megvédése vagy növelése, valamint azon versenyképes erőforrások értékének a csökkentése, amelyek más osztályok bázisát alkotják.

Ezen nem azt értjük, hogy egy osztály tagjai mindig tudatában vannak közös érde­keiknek, még kevésbé azt, hogy ennek alapján együttesen cselekszenek. Azt sem, hogy mindig tudatosan vagy nyíltan ellenségesek más osztályok tagjaival szemben. Ezek csupán lehetőségek, amelyek megvalósulhatnak, de egyáltalán nem elkerül­hetetlenek.[156]

A definíció még egy utolsó megjegyzésre érdemes vonása a valamelyest homályos és bosszantó „hasonló pozíció" kifejezés. A kritikus olvasó felteszi a kérdést, hogy mekkora hasonlóság szükséges, és sajnos rájön, hogy erre nincs határozott válasz. Akár tetszik, akár nem, ezt a fajta megfogalmazást annak a valóságnak a jellege kényszeríti ránk, amelynek elemzésére törekszünk. A legtöbb esetben az emberi po­pulációk egyszerűen nem korlátozott számú, világosan elkülönülő élesen különálló kategóriákban rétegződnek. Ehelyett általában olyan egybefüggő skálákon húzódnak végig, amelyeken nincsenek osztályhatárokként használható törések. Továbbá ha ra­gaszkodunk ahhoz, hogy az osztályok tagjai azonos pozíciókban állnak az értékes dol­gok elosztása tekintetében, akkor sok társadalomban ezernyi, sőt talán milliónyi osz­tállyal kellene számolnunk, amelyek többségének nincs tíznél több tagja, némelyiknek pedig mindössze egy van.

Ennek elkerülése érdekében kevésbé megszorító kritériumok használatára kény­szerülünk, de ez egyben arra is kényszerít bennünket, hogy kevésbé pontos kritériu­mokat használjunk. Általánosságban a rétegződés tanulmányozói előnyösebbnek ta­lálták a kevesebb számú, nagyobb és több embert magukba foglaló osztályokat. Tehát gyakran hivatkoznak olyan tág kategóriákra, mint parasztok, kereskedők, munkások, szakemberek és így tovább. Az ilyen kategóriák használata nem az eze­ken az osztályokon belüli, belső eltérés létét tagadja. Nyilvánvaló, hogy minden osz­tályt homogénebb alkategóriákra vagy alosztályokra bonthatunk, például jómódú parasztokra és zsellérekre, vagy gazdag kereskedőkre és szegény kereskedőkre. Ennek mértéke nagyrészt a tanulmány jellegétől függ. Egy erősen szakosodott, szűk vizsgá­lati területű tanulmányban valószínűleg sokkal több figyelmet kapnak ezek az alosz­tályok, mint a jelenlegihez hasonló tágabb körű összehasonlító tanulmányban.

6. Kasztok, rendek, státuscsoportok és elitek

Sok társadalmi rétegződésről szóló írásban hivatkoznak bizonyos osztályoktól külön‑böző kollektívákra. Különösen négynek van kiemelkedő szerepe az ilyen témájú irodalomban – ezek a „kasztok”, a „rendek”, a „státuscsoportok” és az „elitek”. Hogyan kapcsolódnak az egyes kifejezések az osztályhoz?

A kasztot az osztályhoz hasonlóan különféleképpen definiálták. De mindegyik vagy szinte majdnem mindegyik kifejezés mögött egy olyan csoport gondolata húzó­dik meg, amelynek tagsága mereven az öröklésen alapul. Amikor a kasztot és az osz­tályt ellentétes kifejezésekként használják, a kasztokra olyan csoportokként gondol­nak, amelyekből és amelyekbe a mobilitás szinte lehetetlen. Tulajdonképpen nagyrészt az osztálytagság is öröklött, és fordítva, a kasztok esetében is lehetséges némi mobilitás. A viszony pontosabb megfogalmazása az lehetne, hogy az egyének felfelé irányuló mobilitása társadalmilag legitim, ahol osztályokról van szó, a kasztok esetében viszont nem az.[157]

Valójában azonban nincs szükség arra, hogy a kasztot és osztályt külön jelenségek­ként kezeljük. A fogalmak körének szűkítése érdekében valaki joggal definiálhatná az osztályt egy különleges osztálytípusként – legalábbis amikor olyan tágan határoz­zuk meg az osztály fogalmát, mint tanulmányunkban. Tehát azt mondhatjuk, hogy az osztály kaszt, amennyiben népszokások tiltják a felfelé irányuló mobilitást az adott osz­tályba vagy abból kifelé.

A rend a kollektivitás egy másik olyan típusa, amelyre a rétegződésről írók gyak­ran hivatkoznak. A kifejezés a középkori európai történelemből ered (bár relevanciá­ja szélesebb körű), és egy társadalom népességének egy olyan jogilag meghatározott szeg­mensére utal, amelynek törvénybe foglalt külön jogai és kötelezettségei vannak.[158]

Ismétlem, nincs szükségszerű ellentmondás a rend és az osztály definíciója között. Tehát azt mondhatjuk, hogy az osztály egy rend annyiban, hogy léte, jogai és kiváltságai törvényben adottak.

A harmadik fogalmat, a státuscsoportokét Max Weber írásainak fordítói vezették be a rétegződés tárgyalásába. Weber sok írásában használta a Stände főnevet és a ständisch melléknevet. Néha a főnévvel a középkori európai rendekre, máskor viszont mind a főnévvel, mind a melléknévvel arra utalt, amit „rendféle" jelenségeknek ne­vezhetnénk: foglalkozási csoportokra, a legelőkelőbb virginiai családokra, etnikai cso­portokra, sőt indiai kasztokra. Weber szerint a felsoroltak mindegyike mögött meghú­zódó közös nevező a csoport iránti tisztelet vagy annak presztízse, egy olyan kollektív attribútum, amely a csoport minden tagjára automatikusan illik. Tehát minden stá­tuscsoport vagy Stände különbözik az osztályoktól, amelyek – Weber szóhasználatával – gazdasági hatalmon alapulnak. Azt is hozzáteszi, hogy a státuscsoportok rendszerint olyan közösségek, amelyek sajátos szubkultúrákat alakítanak ki, míg az osztályok gyakrabban puszta csoportosulások vagy társadalmi kategóriák. Végül pedig a státus­csoportok sokkal inkább lehetnek öröklésen alapuló csoportosulások.[159]

Bár világos, hogy ezek a csoportosulások, amelyeket Weber fordítói státuscsopor­toknak neveznek, beletartoznak a mi osztálydefiníciónkba, az már nem egyértelmű, hogyan illeszkednek gondolatrendszerünkbe. Úgy tűnik, hogy Weber néhány státus­csoportja, például a legelőkelőbb virginiai családok, lényegében presztízsosztály. Má­sok viszont egyben hatalmi osztályok is. Az utóbbi esetben a közös nevező, amely eze­ket egyesíti egymással és elválasztja más osztályoktól, az endogám, öröklött és kommunális jelleg. Bár minden osztály rendelkezik bizonyos mértékig ezekkel a jellemzőkkel, a stá­tuscsoportoknál jelentős mértékben találhatók.[160] Kötetünkben később is ebben az érte­lemben használjuk a kifejezést főként faji, etnikai és vallási csoportokra.

A negyedik és utolsó magyarázatot igénylő kifejezés a némiképp zavarba ejtő „elit” kifejezés. A másik háromtól eltérően az eliteket nem nyilváníthatjuk pusztán különleges osztályfajtának. Éppen ellenkezőleg, az elitek néha kevesebbek, máskor viszont többek az osztálynál. Az előbbi esetben a legtöbb hatalommal (vagy kivált­sággal, presztízzsel) bíró osztályszegmensre utalhatunk mint az adott osztály elitjére. Az utóbbi esetben két vagy több osztályra utalhatunk, amelyek egy társadalom politi­kai elitjét alkotják. Egy másik alternatívaként egyetlen osztályról beszélhetünk, amely a társadalom politikai elitjét alkotja. Röviden: a kifejezés jelentése végül pusz­tán bármely társadalmi egység legmagasabb rangsorbeli szegmense, legyen az egy osztály vagy a társadalom egésze, tetszés szerinti kritérium alapján csoportosítva.[161] Kötetünkben – hacsak másként nem jelöljük – a hatalmat használtuk kritériumként.

Az elitek határai – az osztályok határaihoz hasonlóan – általában nem jelölhetők ki pontosan, ugyanebből az okból. Mindkét esetben olyan adatokba ütközünk, ame­lyek lényegében egybefüggő, értelmezhető töréseket vagy réseket nagyrészt nem tar­talmazó sorozatban oszlanak meg. Ilyen körülmények között a társadalomelemzők­nek nem marad más választásuk, mint hogy kitalált, önkényes határokat vezessenek be ugyanúgy, mint a közgazdászok a jövedelemeloszlások esetében.

A fentiek fényében világosnak tűnik, hogy az „osztály” egyszerű fogalmát használ­hatjuk a rétegződési rendszerek minden kollektív aspektusára. Ez azonban nem azt jelenti, hogy minden osztályfajta minden szempontból egyforma. Néhány a hatal­mon alapul, mások a kiváltságon, megint mások a presztízsen. A hatalmon alapulók közül néhány a pozíció hatalmán alapul, mások a tulajdoni hatalmon. Némelyek egyféle pozíción alapulnak, mások egy másfélén.

Néhány öntudatos kommunális csoport, mások puszta társadalmi kategóriák. Né­hány szinte teljesen öröklött, mások nem. Néhány jogi személy, mások nem. Ezek mind változó osztálysajátosságok; a rétegződéselmélet és -kutatás egyik fontos, de gyakran elhanyagolt feladata az, hogy tisztázza ezeket a változó vonásokat és azono­sítsa az érte felelős erőket.

7. Osztályrendszerek

Az elosztási rendszerek struktúráján belüli három szervezeti szint közül az osztály­rendszerekét hagyják figyelmen kívül a legtöbbször. Ennek okát nem nehéz kitalálni. Ha valaki a korábban szokásos módon egydimenziós képet alkot a társadalmi réteg­ződésről, akkor minden társadalomban csak egyetlen osztályrendszer van, tehát „az osztályrendszer” és „az elosztási rendszer” rokon értelműek.

Ha azonban fölismerik az elosztási rendszerek többdimenziós jellegét, ez már nem lehetséges. Miután felismerjük, hogy a hatalom különböző alapokon nyugszik, és hogy ezeket nem mindig redukálhatjuk egyetlen közös nevezőre, kénytelenek va­gyunk egy sor osztályhierarchia vagy osztályrendszer alapjain gondolkodni. Ezek az egyes osztály és a teljes elosztási rendszer közötti szervezeti szintet alkotnak.

A formális meghatározás céljából azt mondhatjuk, hogy egy osztályrendszer egyetlen kritérium alapján rangsorolt osztályok hierarchiája. Korábban jeleztük, hogy egy társa­dalomban minden egyes osztályrendszer magában foglalja az adott társadalom összes tagját. Tehát az amerikai társadalom minden tagja a foglalkozási, tulajdoni, faji-etni­kai, oktatási, életkori és nemi osztályrendszereken belül egyidejűleg valamely osz­tálybeli tagsággal rendelkezik.

Az 1. ábra segíthet tisztázni az osztályrendszerek természetét azzal, hogy grafiku­san mutatja kapcsolatukat a másik három szervezeti szinttel: az egyénnel, az osztállyal és az elosztási rendszer egészével. Ez az ábra egy fiktív latin-amerikai társadalom hatalommegoszlását vázolja. Ebben a társadalomban négy fontos hatalomforrás van: 1) politikai tevékenység, 2) vagyon, 3) munka vagy foglalkozási tevékenység, vala­mint 4) etnikai hovatartozás. Ezek nem egyenlő fontosságúak, ahogyan azt az oszlo­pok tetején levő változó, 2-től 10-ig terjedő súlyszámok (W) jelzik. Minden egyes osztályrendszerben egy sor változó számú osztály van, háromtól (az etnikai osztály­rendszerben) hétig (a foglalkozási osztályrendszerben). Az osztályhatárok élessége változó: néhány igen jól definiált (a folytonos vonallal jelöltek), mások viszont alig többek egy lényegében folytonos vonalon levő önkényesen kijelölt pontoknál (a szaggatott vonallal jelöltek). A bekarikázott X és Y értékek két egyént jelölnek. Az előbbi spanyol származású vagyonos földbirtokos, aki tagja a politikai elitnek is; az utóbbi pedig középosztálybeli: kisvállalkozó mestizo, aki politikailag nem aktív, de ál­talában a fennálló rezsimet támogatja. Ahol az erő az uralom alapja, mint ebben a fiktív társadalomban, ott az egyéneknek a több osztályrendszeren belüli státusa álta­lában konzisztens; az alkotmányosság kifejlődésével az előző fejezetben jelzett okok miatt gyakoribbá válnak az inkonzisztens státusok.

Ha tudatosítjuk, hogy az osztályrendszerek külön szervezeti-szintet alkotnak, ak­kor megérthetjük, hogy a hatalomért és kiváltságért folytatott küzdelem nemcsak egyének és osztályok közötti küzdelemből áll, hanem osztályrendszerek, ebből követke­zően különböző elosztási elvek közötti küzdelemből is. Például az utóbbi évtizedekben az Egyesült Államokban és másutt láthattunk élénk törekvéseket az oktatási osztály­rendszer fontosságának növelésére, gyakran párhuzamosan a faji-etnikai és nemi osztályrendszerek fontosságának csökkentésére való törekvésekkel.

A hatalom-dimenziók struktúrája egy fiktív társadalom elosztási rendszerében

A hatalom-dimenziók struktúrája egy fiktív társadalom elosztási rendszerében

A totalitárius nemzetekben ismételt erőfeszítéseket tettek arra, hogy a politikai osztályrendszer fon­tosságát másféle osztályrendszerek, különösen a tulajdoni osztályrendszer rovására nö­veljék. Ilyen feltételek mellett az egyéneknek a párthoz való viszonya lesz a hatalom és kiváltság kulcsa, míg a többi erőforrás másodlagossá válik. Néhány esetben az osztály­rendszerek relatív fontossága tudatos törekvések nélkül változik meg, egyszerűen a változó társadalmi vagy technológiai feltételek hatását tükrözi. Az ilyen eltolódások megértése azért is fontos, hogy pontosan megértsük az elosztási folyamat egészét.

Az osztályrendszerek több, figyelmet érdemlő módon különböznek egymástól. Az 1. ábra jelzi, hogy fontosság és komplexitás szempontjából is különböznek. Néhánynak másoknál sokkal több a befolyása abban, hogy mekkora az emberek esélye céljaik eléré­sére. Ugyanígy néhány sokkal komplexebb struktúrákat foglal magában, mint a többi; összevethetjük például az 1. ábrabeli foglalkozási és etnikai osztályrendszereket.

Az osztályrendszerek másik két változó vonása kiterjedésük és alakjuk.[162] A kiterjedés az osztályrendszeren belüli eltérésekre utal. A rendszer alakja az esetmegoszlás rend­szerére utal. A grafikus, táblázatos ábrázoláskor piramisstruktúrát kapunk, amelyben az egyének nagy többsége az alsóbb szinteken koncentrálódik, vagy egy normális görbe többé-kevésbé torzult változatát, amelyen az egyének többsége a középső szinteken található, vagy valamely más mintát. Sorokin rámutatott, hogy az emberek egyes osztályrendszerek alakját könnyebben tudják megváltoztatni, mint másokét. Például feltételezi, hogy a politikai osztályrendszerek alakja könnyebben megváltoz­tatható, mint a tulajdoni osztályrendszereké.[163]

Ötödször, az osztályrendszerek a belső mobilitás mértékét tekintve is változók. Né­hányban – például a nemi és faji osztályrendszerekben – az egyének pozíciója látszó­lag kötött. Másokban tág határok között lehetséges a mozgás.[164]

Hatodszor, az osztályrendszerek eltérnek az osztályok közötti ellenségesség fokában. Né­hány esetben a Marx által elképzelt osztályharc maradt fenn, legalábbis egy ideig. A má­sik szélsőséges eset az ellenségesség látszólagos hiánya. Jó okunk van feltételezni, hogy az osztályok közötti ellenségeskedés fordított arányban áll a mobilitási lehetőségekkel, bár a rendelkezésre álló bizonyíték arra utal, hogy viszonyuk messze nem tökéletes.

Végül az osztályrendszerek az intézményesítés fokában is különböznek. Néhány rendszerben az osztályok jogai és kötelességei szilárdan szokásba ágyazódnak, és egy egyetemlegesen elfogadott eszmén alapulnak, amely az egyenlőtlenségek legitimálá­sára szolgál. Szélsőséges esetekben a szokás törvénnyé vált. A másik végletként bizo­nyos osztályrendszerek szinte kizárólag a kiváltságos osztálynak azon a képességén alapultak, hogy puszta erőszakkal irányítsanak másokat.

A rétegződés tanulmányozóinak egyik fontos feladata az elkövetkező évtizedekben azoknak a tényezőknek a meghatározása, amelyek az egyes dimenziókbeli eltérésekért felelősek. Ma a kezdetnél tartunk, nagyrészt azért, mert másra irányult a figyelem.

8. Állampolgárság: egy potenciálisan páratlan erőforrás

Mielőtt figyelmünket az elosztási rendszereket alkotó strukturális egységekről ma­gukra a rendszerekre fordítanánk, röviden mérlegelnünk kell, milyen jelentősége van az állampolgárságnak elemzésünk szempontjából. Th. H. Marshall brit szocioló­gus több mint egy évtizede világossá tette, hogy az állampolgárságot a másféle – po­zíciókból fakadó és tulajdonosi – erőforrásokhoz sokban hasonlatos erőforrásnak te­kinthetjük, mivel ez is biztosít bizonyos jogokat az egyéneknek, tehát a hatalom alapja.[165] De más erőforrásoktól eltérően – legalábbis a modern világ fejlettebb ipari nemzeteiben – ez nem mindig osztja meg a népességet a „van” és „nincs” szerint.

Egy korábbi időszakban az állampolgári jogok kevesek számára voltak fenntartva, és az állampolgárság más erőforrásokhoz hasonlóan osztályokra osztotta az embereket. Néha az állampolgárság a társadalmak tagjait állampolgárokra és nem állampolgá­rokra osztotta, máskor pedig első- és másodosztályú állampolgárokra. Ez a hagyomá­nyos minta az Egyesült Államok korai történelmében látható, amikor a népesség vá­lasztójoggal rendelkező állampolgárokra, választójoggal nem rendelkező szabad emberekre és rabszolgákra oszlott. Mindegyik csoport különbözően viszonyult az ál­lamhoz: a választójoggal rendelkező állampolgároknak volt a legkiváltságosabb, a rabszolgáknak pedig a legkevésbé kiváltságos pozíciójuk.

Mára a fejlett ipari társadalmakban eltűnt a rabszolgaság, a választójogot pedig ki­terjesztették szinte minden felnőttre. Ennek eredményeként az állampolgárság egyre inkább olyan erőforrás, amellyel mindenki egyaránt rendelkezik.

Mivel állampolgársággal mindenki rendelkezik, feltételezhetnénk, hogy ennek többé nincs különösebb jelentősége a rétegződés tanulmányozója számára. De nem ez a helyzet. Az állampolgárság továbbra is számottevő alakítója az elosztási folya­matnak. A más erőforrással nem rendelkezők és azok, akik ideológiai okokból hisz­nek a társadalmi egyenlőségben, összefogtak, hogy az állampolgári értéknek az egyenlőtlenséget generáló erőforrások rovására történő növeléséért harcoljanak. Ez a küzdelem egyértelmű az utóbbi idők vitáiban, amelyekben a tulajdonjogok állnak szemben az emberi jogokkal. Az emberi jogoknak a tulajdonjogokkal szembeni el­sőbbségét pártolók jellegzetesen azok, akik az állampolgári jogoknak a hagyományos tulajdonjogok rovására történő növelését támogatják. A másik fél álláspontja ellen­kező. Tehát a küzdelem nemcsak az osztályok közötti küzdelem, hanem az osztály­rendszerek, vagyis a különböző rétegződési elvek közötti küzdelem is.

A történelmi irányultságú rétegződés-tanulmányozók felismerik majd, hogy a mo­dern kor ebből a szempontból nem egészen egyedülálló, hiszen a preindusztriális társa­dalmakban a kevesebb hatalommal rendelkező osztályok gyakran ugyanígy harcoltak a több hatalommal rendelkező osztályokkal, nem minden siker nélkül. Még a legros­szabb esetben is gyakran sikerült kivívniuk bizonyos általános jogokat, közöttük a hi­vatalos jogi szerven alapuló, nyilvános tárgyalás jogát. Néha még a kínzással, rendkí­vüli adóval és más zaklatással szembeni védelmet is sikerült kivívniuk minden ember számára. A biztonság kedvéért a tulajdonnal és pozícióval rendelkező emberek általá­ban azért harcoltak, hogy az ilyen jogok ne jöhessenek létre, illetve ha létre is hoznak ilyen jogokat, akkor az ne az ő kárukra történjen. Ezek a törekvéseik általában sikerrel jártak. Az állampolgárság azonban csak a modern kor fejlettebb ipari társadalmaiban fontosságú erőforrás, amellyel ugyanakkor mindenki rendelkezik.

Ezt a közös állampolgárság értékének növelésére való évszázados törekvést sokfé­leképpen tekinthetjük egy olyan kísérletként, amely a szükségletnek újból a hatalom mint az uralkodó elosztási elv fölé emelésére irányul. Az előző fejezetben megjegyez­tük, hogy azokban a társadalmakban, amelyek technológiailag a legprimitívebbek, nem a hatalom, hanem inkább a szükséglet annak fő meghatározója, hogy „ki mihez jut”. A technológiai fejlődéssel és a feleslegtermelési kapacitás növekedésével a ha­talom vált a fő meghatározóvá. Ma szervezett törekvés van a szükséglet jelentőségé­nek visszaállítására. A sors iróniája azonban, hogy úgy tűnik, ez a visszafordulás csak akkor történhet meg, ha a szükséglet pártolói több hatalmat tudnak mozgósítani, mint a hatalom pártolói.[166] Ennek az oka az, hogy a fejlett ipari társadalmak a primi­tív vadászó-gyűjtögető társadalmaktól eltérően rendelkeznek felesleggel, tehát elosz­tási rendszerüket nem gazdasági szükségszerűség diktálja. Tehát arra a következte­tésre juthatunk, hogy ha a szükségletet valaha is visszaállítanák a domináns helyzetbe, akkor nem ugyanazon az alapon nyugodna, amelyen a technológiailag primitív társadalmakban nyugodott.

9. Elosztási rendszerek

Befejezvén azoknak a különböző egységfajtáknak a vizsgálatát, amelyek az elosztási rendszerek struktúráját alkotják, olyan helyzetbe kerültünk, amelyben teljes egészük­ben átgondolhatjuk ezeket a rendszereket. Emlékeztetnünk kell arra, hogy a hatalmi dimenziókra összpontosítottunk, nagyrészt figyelmen kívül hagyva a kiváltságot és a presztízst. Ha azonban helyes volt korábbi elemzésünk, akkor ez nem okozhat komo­lyabb nehézségeket vagy hibákat, mivel a másik két alapvető juttatás elosztási min­tái nagyrészt a hatalmi minták kiterjesztései.

Ha az elosztási rendszereket teljes egészükben szemléljük, akkor egy olyan fogas­kerék-rendszerre emlékeztetnek, amely maga is egy nagyobbnak a része. Ezeknek a rendszereknek a komplexitása jelentősen változik, és úgy tűnik, nagyrészt a társadal­mak technológiai színvonalának függvénye.

Arra számíthatunk, hogy az elosztási rendszerek – más társadalomszervezeti egy­ségekhez hasonlóan – olyan sajátosságokkal bírnak, amelyek összehasonlítási alapul szolgálhatnak. De sajnos ezeknek a sajátosságoknak a pontos mérése általában lehe­tetlen. Továbbá a legtöbb elosztási rendszer természete eleve kizárja az egyszerű, egy­dimenziós mértékek használatát, és ezzel fokozza a nehézségeket.

Ezek a nehézségek sehol másutt nem olyan egyértelműek, mint az arra való törek­vésekben, hogy az elosztási rendszereket a belső egyenlőtlenség foka alapján hasonlít­suk össze. Először is a legtöbb társadalomban hiányoznak az olyan pontos kvantitatív adatok, amelyekre szükségünk lenne. Emellett a különféle hatalomformák nem re­dukálhatók kizárólag egy közös nevezőre, tehát a legtöbb társadalomban egyetlen mérték nem fejezheti ki teljességgel az egyenlőtlenség fokát.

Ennek ellenére értelmezhető összehasonlítások lehetségesek. Szerencsére az elosz­tási rendszerek közötti egyenlőtlenség különbségei sok esetben olyan nagyok, hogy megvédhető durva összevetéseket végezhetünk. [...] Továbbá a legtöbb társadalom­ban kielégítő a fő osztályrendszerek többségének konzisztenciája (vagyis a státusinkon­zisztencia kielégítően alacsony gyakoriságú) ahhoz, hogy ésszerű legyen az összegező mértékek használata – különösen akkor, ha kvalitatív értékeket is bevezetünk azok­nak az osztályrendszereknek a számbavételéhez, amelyek nem kapcsolódnak szorosan a többi osztályrendszerhez.

Az előző két fejezetben leírt feltevések alapján arra következtethetnénk, hogy az elosztási rendszerekben az egyenlőtlenség foka a társadalom feleslegével egyenes arányban változik. Ennek az általános mintának azonban némi módosulása is kifejlődhet, ha a feltételek lehetővé teszik az egyénileg hatalommal nem rendelkező személyek szá­mára, hogy összefogjanak és szerveződjenek, tehát hogy a nagyobb egyéni hatalom­mar rendelkezőkkel szemben kollektív ellensúlyt képezzenek. Az ilyen fejlemények az egalitárius vagy szocialista ideológiájú demokratikus nemzetekben tűnnek a leg­valószínűbbnek.

Az elosztási rendszerek második fontos sajátossága a vertikális nobilitás mértéke. Itt is ugyanazok a módszertani problémák merülnek fel. De úgy tűnik, itt is van lehető­ség a durva, de értelmezhető összehasonlításokra, különösen ha megfelelően minő­sítjük az osztályrendszerek, illetve a generáción belüli és generációk közötti mobili­tás jelentős eltéréseit.[167] Sajnos elméletünk nem ad alapot ahhoz; hogy felmérjük a szisztematikus eltéréseket a vertikális mobilitás mértékében. Ad hoc alapon azonban arra következtethetünk, hogy a mobilitás mértéke a technológiai és társadalmi válto­zással egyenes arányban változik. Az ilyen változás a hatalmi alapok megváltozásához vezetne, és a folytonos változás időszakában a hatalom átadásának és fenntartásá­nak hagyományos eszközei nem bizonyulnának annyira eredményesnek, mint a vi­szonylagos stabilitás időszakában.

Az elosztási rendszerek harmadik változó vonása az osztályellentétek foka. Itt ugyan­azok a módszertani problémák és lehetőségek érvényesek, mint az első két változó esetében. Itt sincs alap a szisztematikus eltérések becsléséhez, de ismét kínálkozik ad hoc hipotézis. Ha a korábbiakban feltételezettek szerint a felfelé irányuló mobilitás lehetőségeinek hiánya az osztályellentétek egyik forrása, akkor arra következtethet­nénk, hogy az osztályellentét foka a felfelé irányuló mobilitással fordított arányban válto­zik. Mivel a felfelé irányuló mobilitás mértéke feltehetően csak egyike az osztályellen­tétben szerepet játszó számos tényezőnek, nem várhatunk erős összefüggést.

Az elosztási rendszerek más olyan sajátosságokkal is rendelkeznek, amelyeket szintén használhatunk az összehasonlítás alapjául például komplexitásuk, intézmé­nyesítettségük foka. De a fenti három tényező tűnik a legfontosabbnak, és a követ­kező fejezetekben főként ezekkel foglalkozunk.

10. A státusinkonzisztenciával kapcsolatos reakciók

E fejezet lezárása előtt újra vissza kell térnünk röviden egy olyan dinamikai problé‑mához, amely a strukturális kérdések vizsgálatakor került előtérbe. Ha többdimenziósképet alkotunk az elosztási rendszerekről, hamarosan egy másik érdekes problémával szembesülünk, amely az embereknek az egyenlőtlen hatalom- és kiváltságmegoszlás­sal kapcsolatos reakcióit érinti. Korábbi tárgyalását lásd a 3. fejezetben. Ez az embe­reknek a státusinkonzisztencia jelenségével kapcsolatos reakcióira vonatkozó kérdés.

Ennek a problémának a felismerése nagyrészt modem fejlemény, mert a rétegző­dés egydimenziós szemléletei egészen a legutóbbi időkig olyan erősen rögzültek az emberek gondolkodásában, hogy szinte a probléma létezése is észrevétlen maradt. Még az a néhány ember sem szentelt ennek elegendő figyelmet, akik utaltak rá, pél­dául Cooley és Sorokin.

Az utóbbi időben azonban kialakult egy olyan elmélet- és kutatásanyag, amely ar­ra utal, bogy bizonyos fajta hangsúlyozott státusinkonzisztenciák stresszforrást alkot­hatnak, és olyan egyedi reakciókat kelthetnek, amelyekre nem következtethetünk pusztán az egyénnek az egyes státusrendszerekben elfoglalt helyzetéből.[168] Ez az elmé­let azon a feltevésen alapul, hogy az egyének szükség esetén akár mások rovására is saját szükségleteik maximális kielégítésére törekszenek. Ez azt jelenti, hogy az in­konzisztens státusokkal vagy rangsorbeli hellyel rendelkező egyénnek természetes hajlama van arra, hogy önmagára a legmagasabb státus- vagy rangsorbeli hely vonat­kozásában gondoljon, és másoktól ugyanezt várja el. Eközben másoknak, akik vele érintkeznek, határozott érdeke, hogy ennek éppen az ellenkezőjét tegyék, vagyis őt a legalacsonyabb státusra vagy rangsorbeli helyre vonatkoztatva kezeljék.

Megérthetjük ennek működését és következményeit, ha elképzeljük egy néger or­vos és egy fehér munkás interakcióját egy olyan helyzetben, amelyben sem a faji, sem a foglalkozási státusrendszernek nincs egyedüli relevanciája. Az előbbi önérdek­től motiválva arra törekszik, bogy a kapcsolatot foglalkozási (esetleg oktatási vagy vagyoni) alapon alakítsa ki, az utóbbi viszont hasonló motivációval arra törekszik, hogy a kapcsolatot faji alapon alakítsa ki. Mivel mindegyikük a saját nézőpontját te­kinti helyesnek és megfelelőnek, és mivel nem valószínű, bogy bármelyikük is anali­tikus távolságtartó módon szemléli a problémát, valószínű, hogy vagy egyikük vagy pedig mindkettőjük számára frusztrációt és bosszúságot jelent ez az élmény.

Az „önfelértékelésnek” ez a gyakorlata – ahogyan ezt a cselekvésmintát néha ne­vezik – olyan gyakori a mindennapi életben, hogy az általa érintettek többsége szinte nem is gondol rá. Az inkonzisztens státusokkal rendelkező személyek közül azonban sokak esetében stressz kialakulásához vezet. Ennek eredményeként ezek a személyek a (hozzájuk hasonló tagságú) elsődleges csoport kötelékein kívüli interakciókat való­színűleg kedvezőtlenebbnek találják, mint az átlagos személy.

Fontos az általános rétegződéselmélet szempontjából, ha az ilyen élményeknek az az eredménye, hogy az egyének a fennálló társadalmi rend és az azt megalapozó poli­tikai rendszer ellen lépnek fel. Eddig kevés bizonyíték van az ilyen fellépésre, és in­kább az inkonzisztens státusokkal rendelkező személyek támogatják a politikai status quo megváltozását célzó liberális vagy radikális mozgalmakat, mint a konzisztens stá­tusú személyek. Ennek klasszikus esete az az erős támogatás volt, amellyel a sikeres zsidó kereskedők és szakemberek fordultak az ilyen mozgalmak felé a világ minden részén. Hasonló példákat találhatunk más etnikai, faji vagy vallási kisebbségek gaz­daságilag sikeres tagjai körében. Sőt a politológusok rámutattak: sokkal kevésbé va­lószínű, hogy az ilyen egyének támogatják a hivatalos konzervatív pártokat, mint az ugyanabba a foglalkozási osztályba tartozó olyan személyek, akik a többségi csoport tagjai. Tehát a szavazásvizsgálatok szerint ha az osztályhelyzet állandó, akkor protes­táns nemzetek esetében valószínűbb, hogy a katolikus szavazók jobban támogatják a liberális vagy szocialista pártokat, mint a protestánsok, míg katolikus nemzetek ese­tében a protestánsok részéről valószínűbb e pártok támogatása.[169]

Ez az inkonzisztencia-reakció közel sem ilyen fontos kvantitatív álláspontból, mint amilyennek a kvalitatív álláspontból tűnik. A liberális vagy radikális mozgalmak támogatóinak nagy többsége valószínűleg mindig konzisztensen alacsony státusú sze­mélyekből áll majd. Az ilyen mozgalmak azonban vezetőket és erőforrásokat is igé­nyelnek, és nem valószínű, hogy a konzisztensen alacsony státusú személyek rendel­keznek az ilyen mozgalmak vezetéséhez szükséges képzettséggel vagy készségekkel, vagy hogy van erre pénzük. Ezzel szemben az inkonzisztens státusú személyek gyak­ran olyan pozícióban vannak, hogy biztosítani tudják a szükséges összetevők egyikét vagy mindkettőt, tehát nagymértékben növelik az ilyen mozgalmak sikerének való­színűségét. Ennek eredményeként lehet, hogy fontosságuk egyáltalán nem áll arány­ban létszámukkal.

Ebben az összefüggésben érdemes megjegyezni, hogy Marx és Engels a forradalmi mozgalmak iránti minden érdeklődésük ellenére sem dolgoztak ki munkásságuk so­rán egy megfelelő magyarázatot a fentiek vonatkozásában. Egyszerűen kijelentették, hogy a burzsoázia bizonyos tagjai osztályszempontjaik fölé emelkednek, és megértvén a történelem igaz és törvényszerű menetét – a proletariátusra teszik fel sorsukat. Sem Marx, sem Engels soha nem adott magyarázatot arra, hogyan lehetséges ez. A jelenlegi elmélet kínál egy értelmezést a forradalmi mozgalmaknak erre az egyébként zavarba ejtő mozzanatára.

11. Vissza- és előretekintés

Lezárván az általános elméleti bevezetést, készen állunk ellenőrizni, hogy az mennyireérvényes a különböző társadalomtípusokban. Könyvünk hátralevő része azonban nemcsak az általános elmélet ellenőrzése, hanem egyben kísérlet egy sor olyan specia­lizáltabb rétegződés- vagy elosztáselmélet kidolgozására, amelyek mindegyike egy meghatározott típusú társadalomra vonatkozik.

Mielőtt elemzésünk második szakaszát megkezdenénk, hasznos lenne röviden át­tekinteni az általános elmélet központi elemeit és összefüggéseik természetét. Ezt a 2. ábrán látható diagram segítségével elég egyszerűen megtehetjük.[170]

Az általános rétegződéselmélet diagramos ábrázolása

Az általános rétegződéselmélet diagramos ábrázolása

Ez az ábra világossá teszi, hogy az elmélet célja az elosztási rendszerek természeté­nek magyarázata. Ennek elérésére az emberi helyzet bizonyos állandó és változó vo­násai együttes hatásának vonatkozásában törekszik. A nyilak jelölik az okozati ha­táslánc feltételezett irányát, a római számok pedig feltételezett jelentőségüket.

Ez az ábra arra emlékeztet, hogy elméletünk szerint a technológiabeli eltérések az el­osztási rendszerekbeli eltérések legfontosabb egyszerű meghatározói. Ennek részben a technológiának a termelékenységi szintre és a gazdasági felesleg mértékére gyako­rolt hatása az oka; részben pedig a technológiának a demográfiai, politikai és termelési szervezetmintákra gyakorolt közvetlen és közvetett hatása. Az elmélet szerint az elosztási rendszerekbeli másodlagos eltérésekre is következtethetünk, amelyek a technológiabeli másodlagos eltérések következményei, illetve amelyek az azonos tí­pusú társadalmak között fordulnak elő.

Bár elméletünkből arra következtetünk; hogy a technológiabeli eltérések alkotják az elosztásbeli eltérések legfontosabb egyszerű meghatározóját, ez nem feltételezi, hogy ezek képezik az egyetlen meghatározót. Különösen három másik determinánst emelünk ki: 1) a környezeti különbségeket, 2) a katonaságbeli részvételi arány eltéréseit, 3) az alkotmányosság fokának eltéréseit. Emellett, mivel elméletűnk nem zárt, feltételezzük, hogy más tényezők is hatást gyakorolnak. Ezeket az x, y, z jelekkel jelöljük. A követ­kező elemzés egyik fontos szempontja ezeknek a tényezőknek az azonosítása és befo­lyásuk mértékének meghatározása. Néhány csak egy társadalomtípusban bizonyul majd jelentősnek, és talán csak az elosztási rendszerek egyetlen, kisebb szerepű as­pektusára vonatkoztatva. Mások viszont sokkal jelentősebbnek bizonyulhatnak – fő­ként ezekkel foglalkozunk majd.

Elméletünk természetének meghatározása után egyértelmű, hogyan szerveződnek kötetünk hátralévő fejezetei. Mivel arra következtetünk, hogy a technológiai eltérés az elosztási rendszerek közötti eltérések elsődleges meghatározója, a társadalmakat technológiai alapokon kell osztályoznunk, és ezt az osztályzási rendszert kell felhasz­nálnunk az adatközlési sorrend meghatározására. Ha az elmélet helytálló, ez a közlési módszer gyümölcsözőnek bizonyul; ha nem az, akkor meglehetős zavarforrássá válik.

A társadalmak osztályozásának a további fejezetekben alkalmazott rendszere tu­catnyi olyan antropológus és régész hatását tükrözi, akik ezzel a problémával küzdöt­tek. Lewis Henry Morgan, az előfutár amerikai antropológus három alapvető társa­dalomtípust különböztetett meg: ősi, barbár és civilizált társadalmakat.[171] Az első kettőt tovább osztotta felső, középső és alsó szintre, ahol a szintek elkülönítésének kritériumai technológiai jellegűek voltak.

Bár Morgan rendszerét már nem alkalmazzák, a legtöbb technológiai kritériumo­kon alapuló mai társadalomtipológia kidolgozására irányuló törekvés tükrözi a hatá­sát. Olyan egymástól egészen különböző tudósok munkájában is észrevehető, mint a brit szociológus, Hobhouse, a brit régész, Childe, az amerikai antropológus, Gold­schmidt, valamint az amerikai szociológus, Duncan.[172] A kötetünkben használt osz­tályozási rendszer közvetlenül Goldschmidt osztályozási rendszeréből ered.

Goldschmidt hat alapvető társadalomtípust azonosít, amelyek szerinte a 3. ábrán le­írt módon kapcsolódnak egymáshoz. Minél magasabban áll a típus, annál fejlettebb technológiailag. A nyilak jelölik a Goldschmidt szerinti valószínű evolúciós sorrendet.

Goldschmidt társadalomtipológiája

Goldschmidt társadalomtipológiája

Tehát – bár az állattenyésztő társadalmak technológiailag kevésbé fejlettek, mint az agrárállami társadalmak – Goldschmidt feltételezte, hogy az előbbi az utóbbiból fejlő­dött ki. Itt helyénvaló megjegyezni, hogy Goldschmidt két vadászó-gyűjtögető típusa szorosan megfelel Morgan ősi társadalmainak, állattenyésztő-földművelő típusai Mor­gan barbár típusának, agrárállami és ipari típusai pedig Morgan civilizált típusának.

A Goldschmidt-rendszer és a kötetünkben használt rendszer közötti különbségek a 3. és 4. ábra összehasonlításakor láthatók. Először is Goldschmidt nomád és letele­pült vadászó-gyűjtögető társadalmait egy típusként kezeljük azon az alapon, hogy a közöttük levő különbségek főként környezeti és nem annyira technológiai tényezők­ből erednek; vagyis ha a vadászó-gyűjtögető emberek nem nomádok, akkor ennek oka az, hogy környezetük elég termékeny egy letelepült emberi népesség fenntartásához. Másodszor a földművelő típus két kategóriára, egyszerűre és fejlettre bomlik. Ez nem előre tervezett, hanem a néprajzi irodalom alapos olvasása után szükségszerűen ala­kult ki. Goldschmidt maga is ennek a lépésnek a szükségességére következtetett, amikor azt írta: „Földművelő kategóriánk a legtágabb és belsőleg az összes közül a legváltozatosabb, így a közelebbi vizsgálat végső soron értelmezhető, hasznos alosz­tályokat hozhat létre.”[173] Harmadszor, Goldschmidt tipológiájához bizonyos kiegészí­téseket kellett adnunk. A halászó társadalmak nagyrészt a rendszer „letelepült vadá­szó-gyűjtögető” rovatába kerültek, míg a hajózó társadalmak valószínűleg az „agrárállami társadalmak” rubrikába. [...] Végül a kötetünkben használt osztályozási rendszer teret ad számos hibrid típusnak – olyan társadalmaknak, amelyek a techno­lógia érdekes, gyakran komplex keverékeit foglalják magukban.

A hatalom és kiváltság társadalomtipológiája

A hatalom és kiváltság társadalomtipológiája

Az ilyen társadal­mak annak eredményeként jönnek létre, hogy a fejlettebb társadalmakból technológia áramlik a kevésbé fejlettekbe. Tehát a 19. században a Sziklás-hegység északkeleti részén élő amerikai indiánok közül sokan egyik hagyományos típusba sem illenek. Ezek inkább vadászó-gyűjtögető vagy növénytermesztő társadalmak voltak, ame­lyekbe beépültek az agrártechnológia bizonyos fontos elemei. Ezek az elemek, bár számuk csekély, olyan nagy mértékben megváltoztatták az ilyen társadalmak jelle­gét, hogy lehetetlen vadászó-gyűjtögető vagy egyszerű növénytermesztő társadalom­ként kezelni őket. Ugyanígy a mai indiai társadalmat hibrid típusnak tekinthetjük, amely az agrár- és ipari társadalmakból származó technológiai elemek komplex ve­gyülékét foglalja magában. Csak zavart okoz, ha az ilyen társadalmakat egybeöm­lesztjük a „tiszta” típusokkal.

Tipológiánk azon a feltevésen alapul, hogy van egy mögöttes folyam, amelyre hivat­kozva minden társadalom rangsorolható. Ez a folyam a társadalom általános technológiai hatékonyságának mértéke, vagyis a bruttó társadalmi termék értéke a nemzetközi pia­cokon osztva a termelésére fordított emberi energiával. Sajnos ez a fogalom nem könnyen operacionalizálható, így osztályozási célokból egyszerűbb és egyértelműbb kritériumokra kell hagyatkoznunk. Ez az oka annak, hogy a társadalmakat alapvető önfenntartási technikáik alapján osztályozzuk. Az ilyen adatok könnyen hozzáférhe­tők, és látszólag erősen összefüggenek az általános technológiai hatékonysággal.

Ennek az osztályozási módszernek az a fő hátránya, hogy az egymáshoz közeli tár­sadalomtípusok között bizonyos átfedést hoz létre. Például operacionális célokból az agrártársadalmakat azon az alapon különböztetjük meg a fejlett földművelő társadal­maktól, hogy az utóbbiak nem ismerik az ekét. Néha azonban a legfejlettebb föld­művelő társadalmak más téren is előreléptek, ami valamivel nagyobb általános haté­konyságot eredményez, mint bizonyos legkevésbé fejlett agrártársadalmakban. (Ez az oka annak, hogy a 4. ábrán az egyes társadalomtípusokat nem egyenes vonalak választ­ják el egymástól.) Szerencsére az ilyen átfedés mértéke nem nagy.

Végül meg kell jegyeznünk, hogy tanulmányunk a 4. ábrán megjelölt nyolc alap­vető típus közül csak öttel foglalkozik, a hibrid típusok közül egyikkel sem. Ennek az öt típusnak a kiválasztását főként az emberi történelemben játszott kulcsfontosságú szerepük határozta meg és az, hogy együttesen lefedik a technológiai hatékonyság­beli eltérés teljes skáláját. Az idő- és térbeli korlátok kizárták az elemzés kiterjeszté­sét más típusokra, de reméljük, ez a nem túl távoli jövőben elvégezhető. [...]

12. A konzervativizmus és a radikalizmus felülvizsgálata

Mielőtt rátérnénk a jövő problémáira, hasznos, ha röviden visszatérünk a társadalmi rétegződés területének két régebbi elméleti hagyományához, a konzervativizmushoz és a radikalizmushoz. Az 1. fejezetben azt a hipotézist alakítottuk ki, hogy ezeket a hagyományokat fokozatosan egy újabb váltja fel, amely lényegében a kettő szintézise. Tehát helyes, ha ebben az utolsó fejezetben megvizsgáljuk, hogy elméletünk valóban a régebbi hagyományok szintézise.

Erre valószínűleg az a legcélravezetőbb módszer, ha áttekintjük az 1. fejezet végén felsorolt nyolc alapvető kérdést, amelyek történetileg elválasztották a radikálisokat a konzervatívoktól. [...]

Az első megosztó kérdés az ember természetére vonatkozik. A konzervatívok a ha­gyomány szerint bizalmatlanok voltak az emberi természettel szemben, és hangsú­lyozták a korlátozó társadalmi intézmények szükségességét, míg a radikálisok opti­mistább képet alkottak az emberről. Elméletünkben az emberi természetre vonatkozólag elfoglalt pozíció erősen a konzervatív irányba hajlik, hangsúlyozva az erős önérdek-elemeket.

A két régebbi hagyomány közötti második vitapont a társadalom természetével kap­csolatos. A konzervatívok általában a társadalom szisztematikus természetét hang­súlyozták, míg a radikálisok inkább küzdelmek színtereként szemlélték a társadal­mat. Ebben a tekintetben elméletünk erősen a radikális irányba hajlik, mivel az emberi társadalmakat igen tökéletlen rendszereknek tekintjük.

Harmadszor, a radikálisok és konzervatívok abban a kérdésben is különböztek, hogy milyen mértékig tartja fenn kényszer az egyenlőtlenségi rendszereket. A radikálisok a kény­szer jelentőségét hangsúlyozták, míg a konzervatívok a konszenzus fontossága mellett érveltek. Itt elméletünk a konzervatív irányba megy el a kevés vagy semmilyen gazdasági felesleggel nem rendelkező társadalmak elemzésében, a jelentősebb felesleggel rendelkező társadalmaknál viszont a kényszer radikális elemét hangsúlyozza.

Negyedszer, a két hagyomány támogatói különböztek abban a tekintetben, hogy az egyenlőtlenség milyen mértékben generál konfliktust. A radikálisok a konfliktust az egyenlőtlenség egyik fő következményének tartották; a konzervatívok minimalizál­ták. Bár elemzésünkben nem sokat foglalkoztunk az egyenlőtlenség következményei­vel, ebben a tekintetben erősen a radikális irányba hajlik.

Ötödször, a konzervatívok és radikálisok abban a kérdésben sem értettek egyet, ho­gyan szerezhetők jogok és kiváltságok. A radikálisok nagy hangsúlyt fektettek az erőszakra, csalásra és öröklésre, a konzervatívok pedig a kemény munkára, a mások általi megbí­zatásra és így tovább. Elemzésünk megmutatta, hogy mindkét tényezőfajta szerepet ját­szik: az utóbbi a létszükségletek megoszlását határozza meg, az előbbi pedig a felesleg­elosztásra gyakorol nagy hatást. De a kemény munka eleme még a feleslegelosztásból sem hiányzik, inert az eliteket szolgálók kötelesek megdolgozni azért, amit kapnak, és még versenyezniük is kell, hogy részesüljenek a feleslegből. Tehát a kép igen vegyes. To­vábbá elemzésünk jelzi, hogy jelentősége társadalomtípusonként nagymértékben válto­zik. A legkevésbé fejlett társadalmakban és az alkotmányosan fejlett társadalmakban az erőszak csak korlátozott szerepet játszik. Tehát a szintézis egyik régebbi hagyományra sem emlékeztet igazán, mert mindkettő túl egyszerűsített képet ad.

Hatodszor, a konzervatívok és radikálisok vitatkoztak az egyenlőtlenség elkerülhetet­lenségének kérdésében is. A konzervatívok fenntartották, hogy az egyenlőtlenség el­kerülhetetlen, míg a radikálisok – legalábbis az egalitárius hagyományhoz csatlako­zók – vitatták ezt. Itt a szintézis erősen a konzervatív irányba hajlik, ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy bár az egyenlőtlenség látszólag elkerülhetetlen (ha az em­beri természetre gondolunk), a társadalmi típusokon belül és azok között is erősen eltér az egyenlőtlenség foka.

Hetedszer, az állam és a jog természete tekintetében a szintézisbeli állásfoglalás a két régebbi hagyomány elemeinek keveréke. A radikális hagyományt követve a szin­tézis felismeri, hogy az állam és a jog gyakran az elnyomás és kizsákmányolás eszkö­zeként funkcionál, különösen az agrár- és a legfejlettebb földművelő társadalmak­ban. De ezek az intézmények még az ilyen társadalmakban is hozzájárulnak valamivel a közjóhoz – ha mással nem is, az anarchia megakadályozásával. Más tár­sadalomtípusokban, nevezetesen a vadászó-gyűjtögető és egyszerű földművelő társa­dalmakban ezek a politikai intézmények sokkal többel járulnak hozzá a közjóhoz, és sokkal kevésbé szolgálnak egy kiváltságos kisebbséget. Ezt az egyensúlyt olyan ténye­zők is befolyásolják, mint az alkotmányosság foka, a katonaságbeli részvétel aránya és az elit ideológiai elkötelezettsége. Röviden: a szintézist nem igazán azonosíthatjuk egyik hagyománnyal sem.

Nyolcadszor és végül, a konzervatívok és radikálisok általában osztályfogalmuk te­kintetében is különböztek: a konzervatívok a nominalista definíciót részesítették előnyben, a radikálisok pedig a realistát. Ezzel szemben a szintézis lehetőséget ad ar­ra, hogy ezt lényegében tapasztalati kérdésként szemléljük, feltéve azonban, hogy a konzervatív vagy nominalista nézet helyes, hacsak nincs ellentmondó bizonyíték. Általánosságban ezen a területen a bizonyíték gyakrabban támogatja a konzervatív álláspontot, mint a radikálist.

Ez a rövid összegezés világossá teszi, hogy a szintézisről azt mondhatjuk, mindkét régebbi hagyományra emlékeztet és ugyanakkor egyikre sem. A nyolc kérdés közül háromban erősen a konzervatív irányba, kettőben pedig a radikális irányba hajlik. A maradék három kérdésben mindkét hagyomány elemeinek komplex keverékét fog­lalja magában: a gazdaságilag és technológiailag elmaradott társadalmak tekinteté­ben erősen konzervatív, a fejlettebb társadalmak vonatkozásában pedig radikális. Összegezve: e két régebbi hagyományból származó elemek rendkívül összetett keveréke, ugyanakkor páratlan és azoktól különböző.

További megjegyzendő pont, hogy a szintézist nem valamiféle félresikerült, arra való törekvés révén értük el, hogy kompromisszumos megoldást találjunk és „a kü­lönbséget szétosszuk” a régebbi hagyományok között. Nem is úgy értük el, hogy vá­logatás nélkül átvettünk elemeket a két hagyományból. Ez nem szintézishez, hanem eklekticizmushoz vezet. Stratégiánk inkább az volt, hogy visszanyúltunk minden ko­moly társadalomelmélet elkerülhetetlen forrásához – az ember és a társadalom termé­szetével kapcsolatos problémákhoz –, és ettől a ponttól szisztematikusan építkeztünk, felhasználva a két hagyomány relevánsnak bizonyult felhalmozódott meglátásait. Ez szükségessé tette új kérdések feltevését és a régiek újbóli megfogalmazását; szüksé­gessé tette a kategorikus fogalmaktól a változó fogalmak felé való gyakori elmozdu­lást is. Bár nem volt lehetőségünk arra, hogy e kötetben a problémák többségével rendszerezett, kvantitatív formában foglalkozzunk, úgy próbáltuk megfogalmazni a hipotéziseket, hogy összeegyeztethetők legyenek a kvantitatív alapon történő ellen­őrzéssel, és az adatokat prokvantitatívnak nevezhető formában írtuk le. Más szavak­kal, arra törekedtünk, hogy a vizsgált összefüggésekben jelezzük a központi tenden­ciát és az eltérés mértékét. Tehát megközelítésünk mind módszertanilag, mind tartalmilag különbözik a régebbi hagyományoktól.

Szalai Éva fordítása



[142] Részletek a szerző Power and Privilege. A Theory of Social Stratification (The University of North Carolina Press Chapel Hill and London, 1984. 14-23., 74-93., 441-443. oldal) című művéből. A jelen fordítás forrása: Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Válogatott tanulmányok. Új Mandátum, Bp., 1997. 302–340. old.

[143] Kingsley Davis: Human Society (New York, Macmillan, 1949), 367.

[144] Parsons rétegződéssel kapcsolatos nézeteinek összefoglalásaként lásd a „Revised Analytical Ap­proach to the Theory of Social Stratification”. In Reinhard Bendix – S. M. Lipset: Class, Status and Power. A Reader in Social Stratification (New York, Free Press, 1953), 92-128.

[145] A címkék tudóscsoportokra alkalmazva néha félrevezetőek lehetnek, ami alól ez az eset sem kivétel. Nem sorolok a konfliktuselmélet teoretikusai közé olyan írókat, mint Lewis Coser (The Functions of Social Conflict. New York, Free Press, 1956). Bár kötetünk gyújtópontja a konfliktus, alapvető célja annak bemutatása, hogyan szolgálja a konfliktus a társadalom egészét. Röviden, a mögötte meghú­zódó elméleti orientáció funkcionalista.

[146] Talcott Parsons: The Distribution of Power in American Society, World Politics, 10. 1957, (októ­ber), 139.

[147] Lásd főként Max Weber: The Theory of Social and Economic Organization, angolra fordította A. M. Henderson és Talcott Parsons (New York, Free Press, 1947), főként a 3-5. részt; vagy From Max We­ber: Essays in Sociology, angolra fordította H. H. Gerth és C. Wright Mills (Fair Lawn, N. J., Oxford University Press, 1946), főként a 7. és 14-17. rész.

[148] The Mind and Society, szerk. A. Livingston (New York, Harcourt, Brace & World, 1935), főként a III–IV. kötet

[149] Social Mobility, New York, Harper & Row, 1927.

[150] Sorokin rétegződéssel kapcsolatos nézeteinek újabb keletű összegezéséről lásd Society, Culture and Personality (New York, Harper & Row; 1947), 14-15. fejezet.

[151] Angolul: New York, Free Press, 1963. Lásd még Ossowski „Old Notions and New Problems: Inter­pretations of Social Structure in Modern Society" című kongresszusi írását. Transactions of the Third World Congress of Sociology (London: International Sociological Association, 1956), 3. kötet, 18-25.

[152] „Dialectic and Functionalism: Toward a Theoretical Synthesis”, American Sociological Review, 2. (1963), 695-705.

[153] I. m. 11. fejezet.

[154] Úgy tűnik, ez nagymértékben Talcott Parsons hatásának tulajdonítható. Ebben van némi finom iró­nia, hiszen Parsons munkájában a deduktív elem soha nem volt igazán jelentős vagy hasznos, ennek ellenére ez az elképzelés megmaradt.

[155] Később is utalunk arra, hogy az „osztály”-fogalmat valójában több egymás melletti szervezeti szintre is alkalmazhatjuk, például amikor az osztályokon belüli alosztályokról beszélünk. Ez azonban nem változtatja meg azt az alapvető tényt, hogy az osztályok az egyének és az osztályrendszerek között álló szervezeti szintet alkotnak.

[156] Más szóval, ez a meghatározás ugyanolyan szintű, mint Marx Klass an sick definíciója, szemben Klass für sich definíciójával.

[157] A kasztrendszerben általában megengedett a lefelé irányuló mobilitás mint bizonyos kasztszokások megsértéséért járó büntetés. A kasztok és más osztályok közötti kapcsolat korai jó tárgyalásához lásd Charles Horton Cooley: Social Organization (New York, Scribner, 1909).

[158] Lásd például Egon Bergel: Social Stratification (New York, McGraw-Hill, 1962), 68.

[159] Ennek a fogalomnak a legszisztematikusabb kezelését lásd Max Webernél – From Max Weber: Essays in Sociology, angolra fordította H. H. Gerth – C. Wright Mills (Fair Lawn, N. J., Oxford University Press, 1946), 186., 194.

[160] Tehát a kasztokat az osztály vagy státuscsoport szélsőséges típusának vehetjük, mivel az öröklött, endogám és kommunális vonások ezekben a legerősebbek.

[161] A téma hasonló nézetét lásd Vilfredo Pareto: The Mind and Society, angolra fordította A. Bongior­no–Arthur Livingston, szerk. A. Livingston (New York, Harcourt, Brace & World, 1935), III. kötet a 2027. bekezdéstől.

[162] A kifejezések Bernard Barbertől származnak – Social Stratification: A Comparative Analysis of Structure and Process (New York, Harcourt Brace & World, 1957), 87-93. O ezeket látszólag ugyanúgy hasz­nálja, mint korábban Sorokin a magasság és profil kifejezéseket. Lásd Pitirim Sorokin: Social Mobil­ity (New York, Harper & Row, 1947), I. rész.

[163] Pitirim Sorokin, i. m. 92-93.

[164] Különböző írók azt állították, hogy nem lehet kialakítani népességbeli vertikális mobilitás egyetlen mértékét, hiszen a mozgás volumene és a mozgás távolsága nem redukálható egyetlen közös nevezőre. A társadalmi távolság adekvát mértékének létrehozásában rejlő gyakorlati nehézségek felismerése ellenére az ember azzal érvelhetne, hogy nincs ebben semmi lehetetlen. Éppen ellenkezőleg: a fizikai tudományok már régen megoldottak ilyen problémákat olyan összetett mértékek kialakításával, mint a láb-font.

[165] Th. H. Marshall: Citizenship and Social Class (London, Cambridge University Press, 1950).

[166] Ebben megjegyzésre méltó paradoxon rejlik. A modern ipari demokráciákban a kevesebb hatalom­mal rendelkező egyének kollektíven erősebbekké válhatnak a több hatalommal rendelkező egyének osztályánál. Ennek az az oka, hogy különbség van az egyén hatalma és osztályának hatalma között. Nem szükségszerű, hogy a hatalommal rendelkező egyének osztálya erősebb, mint a kevesebb hata­lommal rendelkező egyének osztálya, ha az utóbbi sokkal nagyobb létszámú, és képes a hatékony szerveződésre.

[167] A mozgás volumenének és a mozgás távolságának egyetlen mértékkel történő kezelési lehetőségéről szóló rövid leírást lásd a 22. lábjegyzetben.

[168] Sajnos még mindig nincs jó összegezés az e témával foglalkozó irodalomról, és nincs meghatározó té­makezelés. Többek között az alábbi írásokban kapott különleges figyelmet a stresszhipotézis: George Homans: „Status among Clerical Workers”. In Human Organization, 12. (1953), 5-10.; Gerhard Lenski: „Status Crystallization: A Non-vertical Dimension of Social Status” és „Social Participation and Status Crystallization”. In American Sociological Review, 19. és 21. (1954, 1956), 405-413., 458-464.; Irving Goffman: „Status Consistency and Preference for Change in Power Distribution”. In American Sociological Review, 22. (1957), 275-281.; A. Zaleznik et al.: The Motivation, Productivity and Satisfaction of Workers (Cambridge, Mass., Harvard University Press, 1958); Elton Jackson: „Status Consistency and Symptoms of Stress”. In American Sociological Review, 27. (1962), 469-480. Ezen a területen a nehézségeket módszertani problémák okozták, de a következő két tanulmány már utat mutat ezek megoldásához G. Lenski: „Comment”. In Public Opinion Quarterly, 28. (1964), 326-330., valamint Elton Jackson–Peter Burke: „Status and Symptoms of Stress: Additive and In­teraction Effects”. In American Sociological Review, 30. (1965), 556-564.

[169] Lásd például S. M. Lipset: Political Man (Garden City, N. Y., Doubleday, 1959), 247-248.

[170] Nagyon hálás vagyok Donald Polchnak, rétegződési szemináriumom résztvevőjének azért a javasla­tért, hogy diagramban összegezzem az elméletet.

[171] Lewis Henry Morgan: Ancient Society (New York, Holt, 1877), 9-10.

[172] Lásd L. T. Hobhouse–G. C. Wheeler–M. Ginsberg: The Material Culture and Social Institutions of the Simpler Peoples (London, Chapman & Hall, I930); V. Gordon Childe: Man Makes Himself (London, Watts, 1939); Walter Goldschmidt: Man’s Way: A Preface to the Understanding of Human Society (New York, Holt, 1959), különösen a 6. fejezet; valamint O. D. Ducan: „Social Organization and the Ecosystem”, in Robert E. Faris: Handbook of Modern Sociology (Chicago, Rand McNally, 1964), 48-61.

[173] Goldschmidt, i. m. 194.