Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

Frank Parkin: A társadalmi elzárkózás stratégiái az osztályok kialakulásában

Frank Parkin: A társadalmi elzárkózás stratégiái az osztályok kialakulásában[174]

Bár az osztályokon vagy rétegeken belüli és a közöttük fennálló viszonyokról egyaránt elmondható, hogy valamilyen egységes rétegződési séma részei, hagyományosan teljesen különböző jelenségekként kezelik őket. Az osztályok közötti viszonyokban, függetlenül attól, hogy a tulajdonjogok, a hatalmi viszonyok vagy a munkamegosztás fogalmaiban ragadják-e meg őket, többnyire a társadalmi rendszer bizonyos általános jegyeinek kifejeződését látják. Az osztályokat általában páros, logikailag kimerítő kategóriák formájában ábrázolják – tulajdonosok és tulajdon nélküliek, fölé- és alárendeltek, kétkeziek és nem kétkeziek; olyan dichotómiák formájában, amelyek célja, hogy feltárják az alapvető törésvonalat vagy strukturális „hibát” a rétegződésben.

Az osztályokon belüli megosztottságokat viszont általában nem ehhez hasonló, rendszerszintű elvek mentén gondolják el, és a legkevésbé sem úgy mutatják be, hogy ezekben a megosztottságokban az osztályok közötti viszonyokat szabályozó elvek működnek tovább. A leggyakrabban taglalt osztályokon belüli különbségekben mintha tisztán a nemzeti körülmények tükröződnének, és hiányoznak belőlük azok az általános tulajdonságok, amelyek osztály és osztály viszonyára jellemzők. A munkásosztály szociológiájában például az olyan kifejezésekben megmutatkozó különbségek, mint jómódú és hagyományos, régi és új, durva és tiszteletreméltó, világi és vallásos stb., inkább a modern kapitalizmus brit változatából, mint annak általános, rendszerszerű vonásaiból erednek.[175] Ez a „kapitalizmus egyetlen országban” megközelítés talán azért látszik elfogadhatóbb keretnek a belső osztályviszonyok elemzéséhez, mint az osztályok közötti viszonyokéhoz, mert a két esetben meglepően különböző dolgokat tekintenek szociológiailag releváns problémának. Az osztályok közötti viszonyokat lényegileg antagonisztikusként fogják fel, olyan állapotnak, amely csak a dichotómia és a konfliktus nyelvezete segítségével írható le. Az osztályon belüli szinten viszont a versengésen alapuló harc hangsúlyozása átadja helyét a társadalmi differenciálódás finomságai iránti meglehetősen aggályos figyelemnek. A vizsgálat tárgyává itt (a munkásosztály esetében) az válik, hogy mik az életstílus és a társadalmi tudat, tovább (a középosztály eetében) a társadalmi összetétel és az elitrekrutáció különféle változatai. A szociológiai leleményesség egy olyan terület társadalmi körvonalainak feltérképezésére irányul, amelyen fegyverszünetet hirdetnek az omnium bellum contra omnes -ben.[176] Ráadásul egy adott osztályon belül társadalmi differenciálódást olyan fogalmi kategóriákra hivatkozva elemezik, amelyek általában nem felelnek meg valóságosan létező, mobilizálható csoportoknak, és még kevésbé mondható el róluk, hogy szűkös erőforrásokért versengő társadalmi kollektivitásokat alkotnak. A létükben megalapozott társadalmi kategóriák és a tisztán formális vagy analitikus kategóriák használata közötti ellentéten mérhető le, mennyire tekinthetők más-más fogalmi megközelítést igénylő, eltérő jelenségeknek az osztályok közötti, illetve az osztályon belüli viszonyok.

Az az erőteljes fordulat, amelynek során az osztályon belüli viszonyok elemzésének vezérelvévé a konfliktus helyett a társadalmi differenciálódás vált, jórészt annak a hatásos feltételezésnek tulajdonítható, hogy a társadalmi cselekvés csak akkor magyarázható konfliktusokkal, ha dichotóm keretbe helyezzük. Ahol az osztályokat duális, logikailag kimerítő kategóriákként határozzák meg, ott semmilyen adott kategórián belüli szembenállás nem értelmezhető a hagyományos értelemben vett osztálykonfliktus megnyilvánulásaként. Egy további nehézség, amely az osztály e prokrusztészi dualizmus formájában történő meghatározásából következik, a rétegződési rendszer döntő fontosságú középső szintjeinek elemzése során bukkan fel. Társadalmi csoportok besorolása két, logikailag kimerítő kategória egyikébe, nagy valószínűséggel teremt anomáliákat azon csoportok esetében, amelyeknek a cselekvései és nézetei eltérnek az egész osztály szempontjából jellegzetesnek tartott sztenderdektől. Így például, ha fizikai, illetve nem fizikai munkát végzők osztályait különböztetjük meg, akkor a fehérgallérosok alsó csoportjainak a középosztálybeli szakértelmiséghez sorolása nem egykönnyen egyeztethető össze azokkal a politikai és gazdasági folyamatokkal, amelyek hitelessé teszik a fehérgallérosok proletarizálódásának tételét. A probléma természetesen még súlyosabb a marxi osztályséma esetében, amelyben a fizetésből élő burzsoáziát a tőke-munka választóvonal tulajdon nélküli oldalára helyezik. Szükségképpen ilyen anomáliák születnek egy olyan meghatározási keret alkalmazásából, amelyben a bonyolult osztályviszonyokat azon az alapon gyömöszölik egy egyszerű zéróösszegű modellbe, hogy csak egy ilyen sémával ragadható meg az osztály konfliktusos lényege.

A mai szóhasználat egy további problémája az, hogy az osztályokra vonatkozó terminológia nem egykönnyen ad teret a faji, etnikai, vallási és nyelvi közösségekhez kapcsolódó rétegek és törésvonalak elemzésének. A közösségeken belüli megosztottságokat rendszerint a kulturális sokféleség következményének, a különböző bőrszínű, hitű vagy nyelvű emberek közötti ellentéteket pedig konkrét történelmi tényezők hatásának, és nem a társadalmi rendszer lényegi attribútumainak tekintik.[177] E különféle törésvonalak közös tulajdonságainak nem tulajdonítanak akkora elméleti jelentőséget, mint az osztály közös tulajdonságainak; sőt, minthogy az osztályt jellemzően az ipari társadalom rendszerszintű és egyetemes vonásának tartják, amely ennélfogva nem vezethető vissza sajátos kulturális attribútumokra, nagy a kísértés, hogy a közösségen belüli ellentéteket az osztályellentét torz változatának vagy az egyébként modern társadalom reziduális, anakronisztikus vonásának tekintsék.[178]

Másfelől annak elfogadása, hogy a közösségeken belüli ellentétek sui generis valósággal bírnak, rendszerint olyan elméleti megközelítéshez kapcsolódik, amely szerint a tulajdonított törésvonalakat alapvetően más természetűnek kell tekinteni, mint az osztályok közötti törésvonalakat, és emiatt a kétfajta jelenség eltérő szociológiai terminológia felhasználásával értelmezendő.[179] Aligha feltételezhető, hogy ennek az álláspontnak a vonzerejét ne növelnék az „osztály” terminus forgalomban lévő meghatározásainak és alkalmazásainak fogyatékosságai, hiszen a közösségi konfliktus nem egykönnyen sorolható be az osztályon belüli viszonyokat pusztán társadalmi differenciálódásként kezelő uralkodó felfogásba.

Röviden tehát kijelenthetjük, hogy a páros, logikailag kimerítő osztálykategóriák használata (bármi legyen is ezen osztályozás konkrét formája) bizonyos nehézségeket támaszt a rétegződési rendszer közbülső szintjeinek és az osztályokon belüli, különösen a közösségi jellegű viszonyoknak az elemzésében. Az osztályelemzés egy másik megközelítésének kiindulópontját, amely megőrzi a dichotómia hagyományos és szükséges hangsúlyozását, de annak korlátozó, zéró összegű kísérőjelenségei nélkül, a társadalmi elzárkózás weberi fogalmában találhatjuk meg.

Társadalmi elzárkózáson Weber azt a folyamatot érti, amelynek során társadalmi kollektivitások oly módon törekednek a jutalmak maximalizálására, hogy a jutalmakhoz és az esélyekhez való hozzáférést kiválasztottak szűk köre számára tartják fenn. Ez maga után vonja, hogy meg kell határozni bizonyos felismerhető társadalmi vagy fizikai ismertetőjegyeket, amelyek igazolhatják a kizárást. Weber szerint bármely csoport-ismertetőjegy – faj, nyelv, társadalmi eredet, leszármazás – megfelelő alap lehet, amennyiben felhasználható arra, hogy „bizonyos esélyeket, mégpedig rendszerint gazdasági esélyeket monopolizáljanak” (Weber 1968: 342; magyarul ld. 1992: 39[bib_20]). „A szerveződésnek ilyen esetekben mindig az a törekvés a hajtóereje, hogy a résztvevők monopolizáljanak bizonyos gazdasági esélyeket, és ez a törekvés olyan más pályázók ellen irányul, akik valamilyen közös – pozitív vagy negatív – ismertetőjeggyel jellemezhetők. A cél mindig a kívülállókkal szembeni elzárkózás: az, hogy a kívülállókat valamilyen mértékig kizárják a szóban forgó (társadalmi és gazdasági) esélyekből.” (Weber 1968: 342; magyarul ld. 1992: 39[bib_20]). Társadalmi elzárkózásra a rétegződési rendszer bármely szintjén álló csoportok képesek, noha a kizárás céljából alkalmazott kritériumok az egyes csoportok esetében valószínűleg azoknak az elosztási rendszerben elfoglalt általános helyzetétől függnek.

Az elzárkózás témájának Weber-féle kidolgozása meglepő módon nem kapcsolódik közvetlenül a rétegződés elmélete terén elért többi jelentős felfedezéséhez, noha az elzárkózás és a kizárás technikái voltaképpen a hatalommegosztás egyik oldalának foghatók fel, az pedig Webernél gyakorlatilag egyet jelent a rétegződéssel. Emiatt a fogalomnak az osztályok tanulmányozásában való hasznosíthatósága annak függvénye, hogy elfogadjuk-e az eredeti meghatározás bizonyos finomításait és bővítéseit. Első lépésünk ebbe az irányba az, hogy az elzárkózás fogalmát kiterjesztjük a versengő társadalmi cselekvés olyan más formáira is, amelyek célja a jutalmakra és esélyekre irányuló kollektív igények maximalizálása. Az erőforrások igénylésére irányuló stratégiák ily módon nem csak a társadalmi kirekesztés gyakorlatait foglalnák magukba, hanem azokat is, amelyekkel kívülálló státuszukra adott közvetlen válaszként maguk a kirekesztettek élnek. Mindenesetre aligha van értelme úgy mérlegelni a kirekesztő gyakorlat hatékonyságát, hogy figyelmen kívül hagyjuk a társadalmilag meghatározott ki nem választottak ellenlépéseit. Mint Weber rámutat, „az a közösségi cselekvés azután, amely ily módon az egyik fél részéről kialakul, a másik fél közösségi cselekvésének formájában megfelelő választ válthat ki azokból, akik ellen a dolog irányul” (Weber 1968: 342; magyarul ld. 1992: 39[bib_20]). Más szavakkal, a kirekesztés elvéből következő uralmi mintázattal szembeni ellenállásra irányuló kollektív erőfeszítések joggal tekinthetők a társadalmi elzárkózás-egyenlet másik oldalának. Ez az értelmezés ténylegesen megtalálható Webernél is a „közösségi elzárkózás” tárgyalásánál, amely, mint Neuwirth (1969)[bib_15] kimutatta, közvetlenül érvényes a kirekesztettek – azaz a „negatívan privilegizált rendek” – kollektív cselekvésének e formáira. Az iménti rövid megjegyzéseknek elegendőnek kell lenniük az eredeti fogalomhasználat eltorzításának rituális ellentételezésekéhez, bármennyire elégtelennek fogják is tartani azok, akik az elméleti tevékenységet a szövegmagyarázattal azonosítják.

Az a fenti elgondolás, hogy a társadalmi elzárkózás két különálló, egymást kölcsönösen feltételező cselekvéstípusra vonatkozik, formálisabb megfogalmazásban azt jelenti, hogy különbséget tehetünk az erőforrásokra való igény érvényesítésének két általános stratégiája között: az egyik a kirekesztés,a másik a szolidarizmus[180] hatalmára épül. Ezeket nevezhetjük a társadalmi elzárkózás két alapformájának, amelyek közül az elsőnek vannak bizonyos, nemsokára meghatározandó altípusai is.

A kirekesztés stratégiái tekinthetők minden rétegződési rendszerben az elzárkózás fő formájának. E stratégiák közös eleme egy adott társadalmi csoportnak az a törekvése, hogy az alávetés folyamata révén – vagyis azáltal, hogy saját maga alatt létrehozza a ki nem választhatók csoportját vagy rétegét – megőrizze vagy fokozza kiváltságait. Ha az alávetetteknek is sikerül lezárniuk a fennmaradó jutalmakhoz és esélyekhez való hozzáférést, ily módon megtöbbszörözve az alrétegek számát, akkor a rétegződési rendszer a politikai széttagolódásnak ahhoz az állapotához közelít, amely a legtávolabb áll az osztályok polarizációjának marxista modelljétől. A hagyományos kasztrendszer és az etnikai közösségek rétegződése az Egyesült Államokban szemléltetik legvilágosabban az elzárkózásnak ezt a mintáját, jóllehet hasonló folyamatok könnyen felfedezhetők olyan társadalmakban is, amelyekben szembeötlőbb az osztályok szerinti tagolódás.

Az elzárkózásnak azok a stratégiái, amelyekre itt a szolidarizmus általános kifejezésével utalunk, az olyan kirekesztett csoportok kollektív válaszának tekinthetők, amelyek maguk nem képesek arra, hogy kirekesztés révén maximalizálják erőforrásaikat. Az elzárkózás e két módja között az a döntő különbség, hogy a kirekesztés technikái mintegy lefelé gyakorolnak olyan politikai nyomást, amelynek révén a csoportelőnyök a sikeresen alacsonyabb rendűnek definiálható kollektivitások kárára biztosíthatók; ezzel szemben a szolidarizmus stratégiái annyiban felfelé ható nyomást fejtenek ki, hogy az erőforrásokra támasztott igények a kiváltságosabb rétegek részének csökkenésével fenyegetnek. Így amíg a kirekesztés az elzárkózásnak a rétegződési rendszert megszilárdító formája, addig a szolidarizmus az elbitorlás fenyegetésével potenciális kihívást jelent a fennálló elosztási rendszerrel szemben.

Mindez jelzi, hogy az elzárkózás nyelve könnyen lefordítható a hatalom nyelvére. Az elzárkózás módjai a hatalmi mozgósítás olyan eszközeiként foghatók fel, amelyek az erőforrásokkal és esélyekkel kapcsolatos igények érvényesítését szolgálják. Ha a hatalmat az elzárkózás egyik lényegi jellemzőjének tartjuk, akkor legalábbis szakítanunk kell azokkal a terméketlen próbálkozásokkal, amelyek a hatalom „helyének” meghatározására irányultak, és Weber közismertebb, de merőben semmitmondó hatalomdefiníciójából indultak ki, miszerint a hatalom szembenálló akaratok mindenütt jelenlevő harcáról szól. Sőt, amikor a hatalmat az elzárkózás elveinek összefüggésében tárgyaljuk, arra is felbátorítva érezzük magunkat, hogy olyan dichotómia mentén próbáljuk meg újragondolni az osztályfogalmat, amelyre – mint hamarosan kiderül – nem jellemző a mostani modellek rugalmatlansága. Itt azonban szemléltetésül csak annyit szükséges elmondanunk, hogy a burzsoázia és a proletariátus közötti ellentét, klasszikus és modern formájában egyaránt úgy fogható fel, mint olyan kollektivitások közötti konfliktus kifejeződése, amelyeket nem a termelési folyamatban elfoglalt helyük, hanem az elzárkózás uralkodó módozataihoz – a kirekesztéshez és a szolidarizmushoz – való viszonyuk szerint határozunk meg. Ebből a nézőpontból a rétegződési rendszerben jelentkező alapvető törésvonalat olyan helyként határozhatjuk meg, ahol az elzárkózás egyik stratégiáját egy gyökeresen másféle váltja fel. Más szóval, bármely rétegződési rendszer fő szerkezeti hibája azon a ponton található, ahol a hatalom szervező elvei és iránya megváltoznak. Ez a metaforákkal való játék most utat engedhet gondolatmenetünk konkrétabb kifejtésének.

1. A társadalmi elzárkózás mint kirekesztés

Mint korábban megjegyeztük, minden rétegződési rendszerben a kirekesztési stratégiák alkotják az elzárkózás fő formáját. Az uralkodó csoportok felemelkedése és megszilárdulása történetileg úgy következett be, hogy az értékesnek tekintett erőforrásokhoz, a földhöz, az ezoterikus tudáshoz vagy a fegyverekhez való hozzáférés kiválasztottak olyan szűk körére korlátozódott, akik bizonyos társadalmi jegyekkel tűntek ki. Nyilvánvaló példája az ilyen fajta elzárkózásnak az újkori európai történelemben az arisztokratikus uralom és az erőforrások olyan ellenőrzése, amely a leszármazás szabályait követi. A kirekesztés polgári formáinak hatékonysága ezzel szemben jellemzően nem származási vagy hasonló csoportjellemzőkön alapul, hanem inkább azon, amit Weber az „értékek iránti racionális elköteleződésnek” nevezett. A kirekesztés ilyen elköteleződésen alapuló formáiról elmondható, hogy azokra az osztályokra vagy hasonló alakzatokra jellemzők, amelyeknek politikai szempontból nem annyira az a fő sajátossága, hogy biztosítani igyekeznek a státuszok átadását az egyenes ági leszármazottaknak, hanem inkább az, hogy fenntartják maguknak az utódok kinevezésének jogát. A középkori egyház és a szovjet kommunista párt olyan uralkodó csoportokra kínálnak példát, amelyekben a toborzás és kirekesztés kritériumait úgy határozzák meg, hogy a folyamatosságot megfelelő helyettesek kinevezése, és nem egyszerűen a pozícióknak a rokonokra történő átruházása biztosítja.[181] A „kinevezésen alapuló osztályok” ily módon olyan kirekesztési szabályok termékei, amelyek inkább egyének konkrét ismertetőjegyeit, mint társadalmi kollektivitások általános ismertetőjegyeit veszik alapul. Ezzel szemben az emberek kollektív módon meghatározott tulajdonságaira épülő kirekesztési gyakorlatok jellemzően a „reprodukción alapuló osztályok” elzárkózási stratégiáit alkotják, minthogy az egyénivel szemben a csoportjellegzetességek hangsúlyozása a leghatékonyabb módja annak, hogy a kiváltságokat az egyívásúak örököljék, függetlenül attól, hogy leszármazással, bőrszínnel, vallási hovatartozással, nyelvvel vagy bármi mással határozzuk meg őket.

Ennek fényében helyesebbnek tűnik, ha a kinevezésen és a reprodukción alapuló osztályok közötti ellentétet egy ennél általánosabb megkülönböztetésnek – a kirekesztés individualista, illetve kollektivista szabályainak – kifejeződéseként fogjuk fel.[182] Ez a megkülönböztetés nemcsak az osztályok toborzását és az örökösödést meghatározó folyamatokra utal, hanem azokra az eszközökre is, amelyek segítségével a közjavakhoz és általában a társadalmi erőforrásokhoz való hozzájutást ellenőrzik. Egyáltalán nem elegendő azzal definiálni egy osztályt, hogy nem juthat hozzá a termelőerők tulajdonához, akár tulajdonjog, akár ellenőrzés formájában. A kirekesztésnek ez a formája ugyanis nem szükségképpen jár együtt a politikai és állampolgári jogokhoz, a lakhatáshoz, az oktatáshoz és a munkamegosztáson kívüli állami erőforrásokhoz való korlátozott hozzáféréssel. Mindenesetre az, hogy a „munkás” mint kollektív eredetű státusz, amelyet a tulajdonból való kirekesztés teremt meg, milyen mértékben zár ki embereket és családjukat más társadalmi erőforrásokhoz és esélyekhez való hozzáférésből, az empirikus kérdés, amelynek megválaszolása kétségkívül történetileg és országonként más és más. Az osztályok létfeltételeiben az elmúlt több mint egy évszázad során bekövetkezett változások sok tekintetben fokozatos elmozdulással jártak a kirekesztés kollektivista formái felől az individualista formák felé, s emiatt az osztálystigmák kevésbé súlyos következményekkel járnak a munkahelyen kívüli társadalmi viszonyokra nézve. A politikai kirekesztés szabályainak megváltozása és az állampolgári jogok fokozatos kiterjesztése jelzik ezt az átmenetet a társadalmi elzárkózás azon formái felé, amelyek a csoport-ismertetőjegyek helyett inkább egyéni ismertetőjegyekre épülnek. A polgárság hosszú harca az arisztokrácia ellen szintén felfogható az előbbi arra irányuló próbálkozásának, hogy individualista kritériumokkal váltsa fel a kirekesztés tisztán kollektivista szabályait – például amikor a toborzás patrónusi rendszerét a nyilvános versenyvizsgák váltották fel.

A kirekesztés individualista szabályai abban a társadalmi gyakorlatban csúcsosodtak ki, amelyet Miller (1967)[bib_13] „bizonyítvány-központúságnak”, vagyis a munkamegosztás értékes pozícióiba való bejutás vizsgabizonyítványokkal történő szabályozásának nevezett. Az ilyen gyakorlat politikai indoka az, hogy konkrét személyes tulajdonságokat és ismertetőjegyeket alapul véve, meg lehet fogalmazni a kiválasztás és kirekesztés általános kritériumait, a kinevezésen alapuló osztályokat a reprodukción alapuló osztályokkal szemben előnyben részesítő klasszikus liberális felfogáshoz igazodva. A bizonyítvány-központúságnak stratégiája annyiban jól megfelel ennek az eszménynek, hogy a vizsgakövetelmények állandó emelése, mint a hivatásrendi középosztályba való belépés ellenőrzésének eszköze, jelentős kockázatokkal jár a pozíciók jelenlegi betöltőinek leszármazottaira nézve. Mint Miller munkája rámutat, a legtöbb fejlett országban csak mintegy ötven százalékban sikeres a létező elitnek az a törekvése, hogy saját gyermekei újratermeljék a státuszát, ami arra utal, hogy a jó helyre születetteknek „nincs szilárd pozíciójuk a társadalom felső régióiban” (Miller 1960: 50 [bib_12]). Ugyanakkor nem kétséges, hogy az individualista kirekesztés és osztályba sorolás liberális eszménye csak akkor érhető el teljes mértékben, ha a „bizonyítvány-központúság eszközét” egyetlen társadalmi csoport sem sajátítja ki magának. Ha az egyéni képességek és a teljesítménymércék közötti viszonyt eltorzítja az, amit Bourdieu (1973)[bib_2] örökölhető „kulturális tőkének” nevez, akkor a vizsgák és bizonyítványok útján történő osztályszelekciónak, akarva-akaratlan, a kollektivista kirekesztés és osztály-újratermelődés lesz a tényleges eredménye.[183] Az általános szabályok alkalmazásával történő kirekesztés individualista kritériumai tehát mindaddig nem képesek garantálni az igazságosság liberális feltételeit, ameddig az állam eltűri az egyén teljesítőképességét közvetlenül befolyásoló, társadalmilag örökölt fogyatékosságok és könnyítések közrejátszását. A helyzet nagyon hasonlít a politikai kirekesztésnek a 19. századból ismert helyzetére. A választójog elnyerését hasonlóképpen a tulajdonlás és a lakóhely látszólag individualista szabályai határozták meg, és nem az osztályhoz tartozás egyszerű megállapítása. Azok a munkások, akik eleget tudtak tenni a jegyzékbe vétel követelményeinek, szavazhattak, míg azok a polgári származásúak, akik erre nem voltak képesek, nem szavazhattak. A politikai kirekesztés így tökéletesen összhangban állónak látszott a kollektivista diszkrimináció polgári elutasításával. Csakhogy e berendezkedés igazságossága azon egyenlőtlen feltételek hallgatólagos figyelmen kívül hagyásának függvénye volt, amelyek biztosították, hogy várhatóan csak kevesen érjék el a politikai bekerüléshez szükséges szintet.[184] Ez nem pusztám hasonlít a szelektív tesztek segítségével történő oktatási kirekesztés modern esetéhez, hanem ugyanezen elv kiterjesztése. Mindegyik esetben az elosztási igazságosság olyan értelmezéséről van szó, amelyben az individualista retorika és az osztályba sorolás elvei homályban hagyják a de facto kollektivista kirekesztést és az osztály újratermelődését.

E helyzet liberális bírálata érdekes módon hasonló elvi következetességről árulkodik. A liberális felfogás lényege, hogy a kirekesztés szabályai csak annyiban álljanak összhangban az igazságosság mércéivel, amennyiben olyan képességek és teljesítmények alapján sikerül különbséget tenniük egyének között, amelyek nem a társadalmi átörökítés következményei. A liberális reformereknek a választójogi megszorítások elleni kampánya így lel modern megfelelőjére a „felzárkóztató oktatásért” folytatott különböző kampányokban, amelyek célja, hogy a bizonyítványokért folytatott versengés során segítsék a hátrányos helyzetű fiatalokat középosztálybeli versenytársaikkal szemben. Mindkét törekvést annak vágya élteti, hogy a kirekesztés gyakorlata, a szigorúan társadalmi jellegű emberi adottságokat elnyomva vagy tagadva valóban összeegyeztethető legyen a polgári individualizmus tanaival, s így összhangban álljon azzal a durkheimi eszménnyel, amelyben „a társadalmi egyenlőtlenségek pontosan a természeti egyenlőtlenségeket fejezik ki” (Durkheim 1964: 377; magyarul ld. 2001: 373[bib_3]).

Ha a kirekesztés gyakorlata az individualista-kollektivista dimenzióban mozog, akkor a kirekesztett csoportok társadalmi jellegének ezen irányzatok egyikéhez vagy a másikához kell kapcsolódnia. Ideáltipikus esetben az elzárkózás teljesen kollektivista szabályai merőben negatív státusszal jellemezhető közösségi helyzetet teremtenének, amelyre a legjobb példa az apartheid rendszer, bár minden olyan társadalmi csoport helyzete a közösségi pólushoz közelít, amelynek kirekesztése jórészt a bőrszín, a vallás vagy a nyelv sajátosságaira épül. A másik szélső esetet az elzárkózásnak az a gyakorlata képviseli, amely teljesen individualista kritériumokra épül, és ily módon olyan helyzetet eredményez, amely a státuszok szegmentáltságával jellemezhető – burkoltan ez a modell jelenik meg az egymástól elkülönült rendekből álló, osztályok nélküli társadalom képzetében. Nem fiktív társadalmakban a kirekesztés individualista és kollektivista módozatai mindig együtt léteznek, jóllehet más-más kombinációkban, és így a lehetséges osztályhelyzetek tényleges skálája a közösségi és a rendi pólusok megszabta határok között történetileg és országonként is változik. A proletariátus általános osztályhelyzetében az elmúlt évszázad során bekövetkezett változások ezért a közösségitől a rendi pólus felé történő elmozdulásként írhatók le; azaz olyan helyzet jön létre, amelyben a „munkás” mint kollektív kategória, negatív társadalmi következményeit tekintve kevésbé lesz meghatározó.

Másként ez úgy fogalmazható meg, hogy a kirekesztés uralkodó módjában bekövetkezett változások egyenértékűek a kizsákmányolás jogi és politikai alapjaiban bekövetkezett változásokkal. Kizsákmányoláson itt olyan intézményes gyakorlatot értünk, amelynek segítségével társadalmi csoportok úgy próbálnak jutalmakat maximalizálni, hogy valamilyen alapon elzárnak mások elől erőforrásokat és esélyeket. Függetlenül attól, hogy a kirekesztéshez választott kritérium a tulajdonlás, az ellenőrzés, a vizsgaeredmény, a bőrszín vagy a hit-e, a szóban forgó folyamatok általában olyanok, hogy egyértelműen kizsákmányolásról árulkodnak, vagyis a hatalom lefelé irányuló gyakorlásáról, amelynek célja az, hogy alávetett csoportokat hozzon létre. Azáltal, hogy a kizsákmányolást ily módon, a kirekesztő gyakorlat lényegi vonásaként határozzuk meg, a lehető legélesebben szembeállítjuk az elzárkózás szolidarisztikus stratégiájával, amelynek általános célja az elbitorlás.

2. A társadalmi elzárkózás mint szolidarizmus

A szolidarizmus olyan általános kifejezés, amely a kirekesztett csoportok elzárkózási kísérleteit jelöli, legyen szó akár osztály-, akár közösségi jellegű csoportokról. Lévén, hogy általában nélkülözik a jogi vagy állami támogatást, a szolidaritási erőfeszítések erősen függenek a kirekesztettek társadalmi mozgósításra való képességétől. Mint Olson (1965)[bib_16] rámutatott, tisztán önkéntes egyesületek esetében különlegesen nehéz egyéneket közös célok érdekében mozgósítani. A racionális számítás mindig fenyegetést jelent a szolidaritáson alapuló cselekvések számára, így az elzárkózás e módjának hatékonysága végső soron mindig azon múlik, hogy fenyegetik-e fizikai vagy egyéb szankciók a vonakodókat. A szolidarizmus hatalma ezért talán annyiban törékenyebb a kirekesztésénél, hogy a szervezettség és a társadalmi ellenőrzés oltárán olyan súlyos áldozatot kell hozni érte, amilyent a másik esetben nem, és mivel a kirekesztés társadalmi költségeit főleg az állam viseli, nem pedig azok, akik hasznot húznak belőle. Mindenesetre a kirekesztő gyakorlatok nem igényelnek ugyanolyan intenzív társadalmi együttműködést, mert nem keltenek ugyanolyan fokú feszültséget egyéni és csoportérdek között; kirekesztő csoportoktól némileg idegen a sztrájktörés problémája. Ebből az a hipotézis következhet, hogy a kirekesztésen alapuló elzárkózási formákat általában előnyben részesítik a szolidáris gyakorlattal szemben, emiatt várható, hogy az utóbbira akkor kerül sor, ha kirekesztő stratégiákkal nem sikerül maximalizálni az esélyeket.

A szolidarisztikus erőfeszítések célja mindig az erőforrások elbitorlása abban az értelemben, hogy a jutalmakra támasztott igény, ha sikerrel jár, rendszerint csökkenti némileg a fölérendelt csoportoknak járó részt. A lehetőségek tárháza itt persze a csekély mérvű újraelosztástól a tulajdon teljes elkobzásáig terjed. Bármi legyen is azonban az elbitorlás szándékolt mértéke, általában az elosztási igazságosságnak nem olyan a mércéit veszik alapul, amelyek tökéletes összhangban vannak kirekesztés szabályaival. Kisebbségi közösségek esetében, például, a társadalmi elzárkózás aktusai rendszerint arra irányulnak, hogy a kirekesztés kollektivista szabályait individualista szabályokkal váltsák fel, s ezáltal megkérdőjelezzék az erőforrások többségi monopóliumát. Erre a fajta cselekvésre a kisebbségi csoportok polgárjogi mozgalmai kínálnak példát, amelyekben a társadalmi befogadás célja a kollektív diszkriminációból fakadó kiváltságok szerkezetének leleplezése. Minthogy ezek az igények jól összeférnek a liberalizmus individualista tanaival, a kirekesztett közösségek integrációs követeléseit, legalábbis elvben, az uralkodó többség befolyásos csoportjai rendszerint tökéletesen jogosnak tartják;[185] a „fehér liberalizmus” jelenségének a kollektivista kirekesztés minden helyzetében van megfelelője, akármire épüljön is ez a kirekesztés.

Tiszta osztályhelyzetekben a szolidarista elzárkózás rendszerint ipari és politikai irányba ágazik el. A szolidarizmus formális politikai kifejeződése természetesen a tömegpárt, egy olyan mozgalom, amelynek társadalmi programja általában nagyon hasonlít az igazságosság klasszikus liberális eszményeire, amelyek az „egyenlő esélyek” jelszavában fejeződnek ki. Tulajdonképpen nem nagy túlzás a szociáldemokráciát ama politikai hagyomány örökösének tekinteni, amely megpróbálja megteremteni egy valódi kinevezésen alapuló osztályrendszer előfeltételeit – ami a soraiban lévő bizonyítvány-központú réteg hatásával is magyarázható.

Ipari téren a szolidarizmus szinte kizárólag a tőke és a munka közötti, elosztással kapcsolatos ellentétre és a vállalatvezetés hatalmának kordában tartására korlátozódik. Mintha az osztályok közösségi összetevőinek régóta tartó háttérbe szorulása együtt járna azzal, hogy elzárkózás ipari vonatkozásai egyre fontosabbakká válnak a politikai vonatkozásokkal szemben. A kirekesztés tisztán kollektivista szabályaitól való régóta tartó eltávolodás rendszerint olyan osztályhelyzetet eredményez, amelyben a közösségi státusz totalizáló jellege, bármennyi lehetőséget hordoz is magában egy valóban mindenkire kiterjedő politikai identitás tekintetében, átadja a helyét egy némileg töredezettebb állapotnak, amelyben a munkamegosztásból eredő, elkerülhetetlenül frakciókhoz kötődő érdekek nyújtják a cselekvés fő ösztönzőjét. Részben e helyzetre válaszul, részben pedig a Michels által leírt öntörvényű folyamatoknak a következtében kérdésessé válik, hogy a politikai tömegpárt képes-e a kirekesztett osztály kollektív tudataként működni – ebben a helyzetben a szolidarizmus ipari formái, a politikai élet elemi formáiként valószínűleg egyre fontosabbá válnak. De annak ellenére, hogy a tömegpárt betagolódása a politikai gépezetbe és a kirekesztő osztály várakozásaiba növelheti annak valószínűségét, hogy maga az ipari harctér is átpolitizálódik, az ipari szolidarizmus csak kolátozott mértékben képes betölteni a politikai vákuumot. Az itt jelentkező legfőbb kihívás nem alkotmányos természetű, hanem olyan, amelyik valójában az elosztási igazságosság piaci rendszerét vonja kétségbe. Egyre inkább az a helyzet, hogy az ipari szolidarizmus hatékonysága nem egyszerűen a társadalmi mozgósításra, hanem egyszersmind a társadalmi és gazdasági fennakadások előidézésére való képesség függvénye is. Noha a munkamegtagadással való fenyegetőzés mindig is a szervezett munkásság rendelkezésére álló fő fegyver marad, valószínűnek látszik, hogy a funkciók fokozódó interdependenciája a fejlett technológia körülményei között bizonyos csoportokat példátlan alkuerővel ruház fel. Egy sor kulcsiparágban a munkásoknak, „felforgató képességük” révén olyan eszköztár van a kezében, amely teljesen eltér a szervezettségből következő lehetőségektől. Más szavakkal, az elzárkózás szolidarizmusra épülő formáinak hatékonyságát nem pusztán a kollektív cselekvésre való képesség szabja meg, hanem a termelés tisztán esetleges vonásai is. Minthogy szemmel láthatóan a rendszeren belüli elhelyezkedés egyre fontosabbá válik a szervezés, a vezetés vagy az aktivizmus sajátosan társadalmi tényezőivel szemben, jó érvek szólnak amellett, hogy negyedik dimenzió gyanánt ezt is hozzáadjuk Lockwood háromosztatú osztálydefiníciójához (Lockwood 1958[bib_9]). Manapság legalábbis szükségesnek látszik rámutatni arra, hogy a jutalmakra támasztott igény piaci kritériumokon, például ritka szaktudáson alapuló fajtája eltér a felforgató képességen alapuló fajtájától. A kétfajta igényből élesen ellentétes elosztási elvek következnek, ami drámai kifejeződést nyer a kirekesztő csoportok azon erőfeszítéseiben, hogy zsarolásként bélyegezzék meg a szolidarizmusnak ezeket a hatékony formáit.[186] Ennek oka, hogy a gazdasági és társadalmi fennakadások fenyegetésével végrehajtott elbitorlás nemcsak a piaci elosztási elveket kérdőjelezi meg, hanem, közvetve a kirekesztés mindazon stratégiáit is, amelyek egyszerre következnek ezekből az elvekből és meg is erősítik őket. Ebben a közvetített kihívásban rejlik az ipari szolidarizmus fő politikai jelentősége.

Érdekes módon abban, hogy ez az álláspont formálisan egyáltalán nem artikulálódik, valószínűleg a szervezett munkásmozgalmon belüli bizonytalanság tükröződik: elfogadható-e a felforgató képesség az elosztás egy másfajta mércéjeként, tudván, hogy ez hasonló vagy akár nagyobb egyenlőtlenséget szülhet a munkásosztályon belül, mint amilyenre a piac képes. A jelenlegi helyzet egyes elemzései szerint, a munkásosztályon belüli éles törésvonal mögött, a termelésben központi, illetve marginális szerepet játszó csoportok közötti ellentét húzódik meg: egyik oldalon vannak azok, akik képesek a társadalmi elzárkózásra, a másokon pedig az új „pauper” osztály, amelynek nincsenek befolyásolásra alkalmas eszközei.[187] Még ha fenntartásai vannak is valakinek az efféle elemzésekkel szemben, annak megvilágítására bizonyára alkalmasak, hogy a szolidarizmus tisztán ipari formái mennyire nehezen alakíthatók át egy kirekesztett osztály egészének nevében folytatott politikai cselekvéssé. Figyelemre méltó, hogy alig mutatkoznak jelek arra, hogy összehangolt lépések történnének az ipari nyomásgyakorlásnak a kirekesztés teljes intézményi gépezetével – és nemcsak az elosztást érintő következményeivel – szembeni nyílt támadásra való felhasználása érdekében; ez vélhetően jelzésértékű a társadalmi egyenlőtlenség szilárdságát illetően.

3. Elemzés

Tanulmányomban azt fejtem ki, hogy a rétegződési rendszerben mutatkozó alapvető törésvonal a társadalmi elzárkózás két ellentétes módozatának, a kirekesztésnek és a szolidarizmusnak a szembenállásából fakad. Ez felveti azt a lehetőséget, hogy a burzsoázia és a proletariátus közötti különbséget, például, a társadalmi cselekvés ellentétes elvei, és nem a kollektivitások formális attribútumaiban meglévő eltérések segítségével ragadjuk meg. Az elzárkózás fogalma az osztály folyamatszerű vonásaira utal, ezáltal az osztályképződés mögöttes elveire irányítja a figyelmet. A folyamatra helyezett hangsúllyal kellően figyelembe vehető az osztályszerkezet lényegi cseppfolyóssága, ami a szokványos dichotómiákban nem könnyen ragadható meg. Konkrét csoportoknak két kategória valamelyikébe történő besorolása anomáliákat eredményez az olyan csoportok esetében, amelyeknek a cselekvései és a nézetei jelentősen eltérnek az egész osztályra jellemzőnek tekintett általános mintától. Ezek az anomáliák nemcsak a marxista tulajdonkategóriák kontextusában bukkannak fel, hanem a hagyományosabb fizikai/nem fizikai sémában is, még konkrétabban pedig a rétegződési rendszer középső szintjeinek elemzésében. Egyesek számára az efféle prokrusztészi bánásmódból fakadó dilemmák talán elfogadható árnak tűnnek azokért az elméleti előnyökért, amelyek abból származnak, hogy a dichotóm modellek alkalmazása kihangsúlyozza az osztályok konfliktusos elemeit. Talán úgy látják, hogy az ilyen modellek elvetése egyenértékű volna az osztályfogalom megszűntetésével és azzal, hogy helyére a puszta rendi tagolódás fogalma kerül, annak minden integrációt és konszenzust sejtető felhangjával együtt.

Tanulmányomban arra az álláspontra helyezkedtem, hogy a dichotómia valóban megfelelő eszköz az osztály elemzésére, de ennek az eljárásnak nem lényegi követelménye a logikailag kimerítő kategóriák használata. Az osztályoknak a társadalmi elzárkózás folyamataira alapuló meghatározása voltaképpen annyit jelent, hogy megtartjuk a konfliktus nélkülözhetetlen elemét anélkül, hogy a formális dichotómia merevségéhez folyamodnánk. Fel kell ismernünk, hogy a társadalmi kollektivitások, az erőforrásokkal kapcsolatos igényeiket maximalizálva az elzárkózás kettős stratégiáit alkalmazhatják, s rendszerint alkalmazzák is. Jóllehet bármely csoport osztályjellegét elsődleges elzárkózási módja szabja meg, ez korántsem zárja ki eleve annak lehetőségét, hogy ellenkező irányú kiegészítő stratégiákat alkalmazzon. Sőt, az osztályok szemmel látható anomáliái talán éppen bizonyos csoportok azon törekvéséből fakadnak, hogy egyaránt folyamodjanak a szolidarizmus és a kirekesztés gyakorlatához. A munkásarisztokrácia különleges helyzete az osztályszerkezetben például abból fakad, hogy egyszerre alkalmaz bizonyos kirekesztő technikákat, amilyen például az inasrendszer, amelynek célja, hogy korlátozza a képzettséget igénylő szakmákba való bekerülést, és tisztán szolidáris jellegű elzárkózási stratégiákat, amelyek az erőforrásoknak a tőke és munka közötti újraelosztására irányulnak.[188]

A „fehérgalléros proletariátus” osztályhelyzetében fellelhető kétértelműség szintén a kettős stratégia alkalmazásából érthető meg. Itt a bizonyítvány-központúságra épülő kirekesztő eszközök használatát, amelyek sűrített formában fejezik ki a hivatásrendi státusz elérésére irányuló erőfeszítéseket, általában a szervezett munkásmozgalom tisztán szolidarizmusra épülő taktikái egészítik ki. Teljes mértékben az elzárkózás kettős stratégiáinak alkalmazása jellemzi a rétegződési rendszer közbülső csoportjait; ráadásul, bizonyos politikai feszültségek e csoportokon belül éppen abból a törekvésből fakadnak, hogy optimális hatalmi stratégiát keresve megpróbálják összebékíteni az elzárkózás ellentétes módozatait.[189]

Ugyanezt a törekvést szemléltetik a közösségek közötti választóvonalak mentén bekövetkező osztályokon belüli hasadások. A fehér vagy protestáns munkások elzárkózása a feketék vagy a katolikusok elől klasszikus formában szemlélteti a kirekesztő technikák használatát olyan társadalmi csoportok részéről, amelyektől a tulajdon és a bizonyítványok polgári szabályai miatt szintén megtagadják a hozzáférést bizonyos erőforrásokhoz és esélyekhez. Az erre a helyzetre adott szolidarisztikus válaszok, a hagyományos politikai szimbólumok látszólagos zavarossága ellenére teljesen összeegyeztethetőnek látszanak a kisebbségi csoportokkal szembeni kirekesztési taktikával.[190] Bár a kisebbségi csoportok kirekesztése túlnyomórészt kollektivista kritériumokra épül, míg az elzárkózás burzsoá formái jellegzetesen individualista színezetűek, mindez nem kell, hogy elhomályosítsa lényegi összeegyeztethetőségüket. A hitvallásra, bőrszínre vagy nyelvi hovatartozásra hivatkozva igazolt kirekesztő gyakorlat általában annyiban hasonlít arra, amelyet a tulajdonjog vagy a bizonyítvány-központúság szentesít, hogy a fentebb meghatározott értelemben a társadalmi tevékenység kizsákmányoló formáit képviselik.

A kétfajta elzárkózás alkalmazása azt jelzi, hogy az osztályokon belül, az erőforrások elosztása körüli konfliktusok nem az osztályok közötti harctól eltérő fajtájú jelenségek. Az osztályok logikailag kimerítő kategóriákként történő meghatározása ellen az hozható fel, hogy ez komoly gátját képezi egy ilyen megközelítésnek; ha a konfliktust zéróösszegű viszonynak tekintjük, olyan antagonizmusnak, amely csoportok között lép fel, akkor a két élesen szembeállított kategória egyikén belül fellépő ellentétnek jelenségszinten a „tiszta” konfliktustól eltérő fajtájúnak kell lennie. Részben talán ez az oka annak, hogy az osztályon belüli ügyek szociológiai vizsgálata nagyrészt a társadalmi tagolódás elemeinek kategorizálásával foglalkozik, amiből feltűnően hiányzik a konfliktusok hagyományos szókészlete.

Az itt felmerülő problémának az a lényege, hogy a zéróösszegű kategóriák használata eleve kizárja annak elismerését, hogy azok az attribútumok, amelyekkel az egyik osztályt definiálják, kisebb mértékben a vele ellentétes osztályban is megtalálhatók lehetnek. A jelenlegi szóhasználat megköveteli, hogy bizonyos kollektivitásokat fizikainak vagy nem fizikainak, tulajdonosnak vagy tulajdon nélkülinek, alárendeltnek vagy fölérendeltnek tekintsünk; logikailag nem lehetséges részben fizikainak, részben tulajdon nélkülinek vagy részben alárendeltnek lenni. Minthogy pedig az osztályok logikai ellentétekként vannak definiálva, a belső viszonyaiknak és a közöttük lévő viszonyoknak a valóság különböző szintjeihez kell tartoznia. A logikát vagy a józan észt mármost nem éri sérelem, ha kijelentjük, hogy egy adott társadalmi csoport szolidarisztikus és kirekesztő stratégiákat egyaránt alkalmazhat; vagy, más szóval, hogy lehetnek olyan sajátosságai, amelyek nem csupán jellemzőek a vele ellentétes osztályra, hanem éppen ezek alapján tekinthető osztálynak. Minthogy teljesen elfogadható elsődleges és kiegészítő, vagy egyszerűen kettős elzárkózási gyakorlatokról beszélni, a dichotómia valóban szükséges elve a zéróösszegű osztályozás kényelmetlenségei nélkül is megőrizhető. Sőt, a társadalmi cselekvés módjaira helyezett hangsúly az osztály olyan definícióját teszi lehetővé, amely érzékeny a különböző csoportok vagy rétegek helyzetében bekövetkező hosszú távú változások lehetőségeire. A mind fontosabbá váló alsó fehérgalléros csoportokat a „nem fizikai” osztály részének tekinteni például kevéssé ad számot arról az átalakulásról, amely az elmúlt évszázadban ezen a rétegen belül zajlott; míg az elzárkózási gyakorlat középpontba állításával rá lehet mutatni e csoportok sorsának és jellegének időbeli változására, miközben nem fizikai státuszuk ugyanaz maradt.

Összegezve az eddigieket: a társadalmi elzárkózás weberi fogalma olyan eszköznek kínálkozik, amelynek segítségével az osztályok a szerint a stratégia szerint definiálhatók, amely révén változó anyagi körülmények között igényt támasztanak jutalmakra és megpróbálják igazolni azokat. Az osztályt folyamatnak tekintve a hagyományos osztályozásoknál némileg jobban megragadhatók a cseppfolyós és kétértelmű elemek az osztályok alakulásában. Végül, az elzárkózás szókincse könnyen fordítható le a hatalom nyelvére – nem úgy, hogy a hatalmat valami különálló, misztikus dolognak tekintjük, amelynek bizonytalan elhelyezkedése tovább bonyolítja a rétegződés rendszerét, hanem ha a rendszer működését leíró metaforát látunk benne.

Berényi Eszter fordítása

Irodalom

[bib_1] Blumer, H. 1965. Industrialization and Race Relations. In G. Hunter szerk.: Industrialization and Race Relations. Oxford University Press. London.

[bib_2] Bourdieu, P. 1973. Cultural Reproduction and Social Reproduction. In R. Brown szerk.: Knowledge, Education, and Cultural Change. Tavistock. London.

[bib_3] Durkheim, E. 1964. The Division on Labour in Society. (Magyarul: A társadalmi munkamegosztásról. Budapest: Osiris, 2001.). Free Press. New York.

[bib_4] Giddens, A. 1973. The Class Structure of the Advanced Societies. Hutchinson. London.

[bib_5] Gray, R. 1973. Styles of Life, the „Labour Aristocracy” and Relations in Later Nineteenth Century Edinburgh. International Review of Social History 18, Part 3. 428–452.

[bib_6] Hörning, K. H. szerk. 1971. Der „neue” Arbeiter. zum Wandel sozialer Schichtstrukturen. Fischer. Frankfurt.

[bib_7] Jordan, B. 1973. Paupers. The Making of the New Claiming Class. Routledge & Kegan Paul. London.

[bib_8] Kerr, C, Dunlop, J. J, Harbison, F. H, és Myers , C. H. 1962. Industrialism and Industrial Man. Heinemann . London.

[bib_9] Lockwood, D. 1958. The Black-coated Worker. Allen Unwin. London.

[bib_10] Lockwood, D. 1970. Race, Conflict and Plural Society. In S. Zubaida szerk.: Race and Racialism. Tavistock. London.

[bib_11] Mackenzie, G. 1973. The Aristocracy of Labour: The Position of Skilled Craftsmen in the American Class Structure. Cambridge University Press. Cambridge.

[bib_12] Miller, S. M. 1960. Comparative Social Mobility. Current Sociology 9 (1).

[bib_13] Miller, S. M. 1967. Breaking the Credentials Barrier. Ford Foundation. New York.

[bib_14] Moorhouse, H. F. 1973. The Political Incorporation of the British Working Class: An Interpretation. Sociology 7 (3). 341–359.

[bib_15] Neuwirth, G. 1969. A Weberian Outline of a Theory of Community. Its Application to the „Dark Ghetto”. British Journal of Sociology 20 (2). 148–163.

[bib_16] Olson, M. 1965. The Logic of Collective Action. Harvard University Press. Harvard.

[bib_17] Orwell, G. 1949. Nineteen Eighty-Four. (Magyarul:1984. Budapest: Európa, 1989.). Secker & Warburg. London.

[bib_18] Roberts, B. C. 1972. Affluence and Disruption. In W. A. Robson szerk.: Man and the Social Sciences. Allen & Unwin. London.

[bib_19] Roberts, B. C, Loyeridge, R, és Gennard , J. 1972. Reluctant Militants. Heinemann. London.

[bib_20] Weber, M. 1968. Economy and Society, szerk. G. Roth – C. Wittich. (A hivatkozott rész magyarul: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai 1/2. Budapest: KJK, 1992.) . Bedminster Press. New York.



[174] Strategies of Social Closure in Class Formation. In Frank Parkin (szerk.): The Social Analysis of Class Structure. Tavistock, London, 1974, 1-18. old.

[175] Giddens például rámutatott, hogy az „új munkásosztály” fogalmának különböző országokban eltérő jelentése van. A francia szociológiában túlnyomórészt a szakképzett műszakiakra vonatkozik, míg Amerikában az „etnikailag szegényeket” jelölik vele. Brit kutatásokban a munkásosztály „nem hagyományos” részét jelöli. Lásd Giddens (1973, 192-197; 215-222)[bib_4]. Lásd még Hörning (1971).[bib_6]

[176] Mindenki harca mindenki ellen – Thomas Hobbes jellemezte így a társadalmi állapotot – A ford.

[177] Ennek elemzését ld. Lockwoodnál (1970)[bib_10].

[178] Az a felfogás, hogy a faji és etnikai törésvonal anakronizmus, természetesen a konvergencia-tétel szerves része: „A munkások különféle csoportjaira a preindusztriális társadalomban jellemző különbségek – faji és etnikai csoportok, nemi hovatartozás, lakóhely és család – eltűnőben vannak. Újfajta prioritások és tagolódások jönnek létre, a foglalkozások és munkafajták sokfélesége, a nemzeti hovatartozás vagy a szakszervezeti tagság alapján.” (Kerr et al. 1962, 250[bib_8]). Ennek az álláspontnak a bírálatára a fajok közötti viszony területén ld. Blumer (1965)[bib_1].

[179] A „plurális társadalom” fogalma nyilvánvaló példa az osztályelemzés másfajta megközelítésére. Ld. ismét Lockwood (1970)[bib_10].

[180] Olyan társadalmi szerveződés, amely a szolidaritáson alapul – a szerk.

[181] Erre utal Orwell a kommunista pártoligarchiát elemezve: „Az oligarchikus uralom lényege nem az apáról fiúra való öröklés, hanem egy bizonyos világnézetnek s egy bizonyos életmódnak a maradandósága, amelyet a halott az élőre kényszerít. Egy uralkodó csoport uralkodó csoport lesz mindaddig, amíg ki tudja jelölni jogutódait. A Párt nem vérének, hanem önmagának örökletessé tételével törődik. Nem fontos, hogy ki gyakorolja a hatalmat, feltéve, hogy a hierarchikus struktúra mindig ugyanaz marad.” (Orwell 1949, 215; magyarul: 1989[bib_17]).

[182] Ez jobb megkülönböztetésnek tűnik, mint a tulajdonított és elért státusz közismertebb ellentéte. A „tulajdonított státusz” kifejezés bizonyos állandó társadalmi vagy fizikai ismertetőjegyek (bőrszín, életkor, nem stb.) alapján történő kirekesztésre utal, míg a „kollektivista” jelző általánosabb érvényű kirekesztésre vonatkozik, amelyet az egyén ilyen vagy olyan feltételezett csoporttagsága igazol. Az „elért státusz” kifejezés annyiban különösen alkalmatlan, hogy a társadalmi szelekció olyan módját feltételezi, amely „diszkriminációmentes” igazságosság-mércékre épül. Ez olyannyira igaz, hogy sok szerző a tulajdonított státuszok csökkenő és az elértek növekvő súlyát hallgatólagosan az erkölcsi haladás jeleként fogja fel. Ez elhomályosítja azt a tényt, hogy itt valójában a diszkriminációs céllal alkalmazott kritériumokban bekövetkezett változásról van szó.

[183] Bourdieu (1973)[bib_2] szerint Franciaországban „…a tudományos piac általában aszerint szentesíti és termeli újra a kulturális tőke eloszlását, hogy a tudományos sikert hozzáigazítja a család által átörökített kulturális tőke mennyiségéhez…” (86). Azt, hogy az oktatási rendszer a középosztály monopóliuma „elleplezi a kiválasztás tökéletesen demokratikusnak tekintett módszere, amely csak az érdemet és a tehetséget veszi figyelembe…” (85). Lásd még Jane Marceau tanulmányát az Education and Social Mobility in France című kötetben.

[184] Moorhouse (1973)[bib_14] hívta fel a figyelmet arra, milyen technikák segítségével tagadták meg, az általános választójog politikai retorikája ellenére 1918-ig a munkásosztály egy jelentős részétől a választójogot.

[185] Természetesen nem csak ilyen politikai reakció képzelhető el a kirekesztett közöségi csoportok részéről; visszatérő jelenség a meglévő nemzetállam keretei közül való kilépés is, ezt példázzák a kisebbségek szeparatista mozgalmai Ulsterban, Francia Kanadában, Belgiumban és az Egyesült Államokban. Érdekes viszont, hogy e mozgalmak fő politikai eredménye az lett, hogy az uralkodó csoport bizonyos engedményeket nyújtott az integráció tekintetében.

[186] Ld. például azt, ahogy Roberts professzor nemrég elítélte „az iparnak és a közösségnek való károkozás szeszélyes képességére épülő alkuerő durva alkalmazását” (Roberts 1972: 269). „A magas tőke-munka aránnyal, alacsony szintű raktárkészlettel, még szorosabban integrált termelési és elosztási rendszerekkel járó fejlett technológia körülményei között az alkuerő egyensúlya eltolódott azon csoportok javára, amelyek készek kihasználni ezt a kritikus stratégiai helyzetet” (266). Ezért „Az igazán kritikus kérdés az, vajon a társadalom kibírja-e a korlátlan kollektív alku kiterjedésével járó feszültséget” (269). Érdekes módon hasonló aggályok nem merülnek fel a bizonyítvány-központúságból vagy a tulajdonra épülő elzárkózásból fakadó alkuerővel kapcsolatban.

[187] E felfogás világos kifejtéséhez ld. különösen Jordan (1973)[bib_7].

[188] Mackenzie ismerteti a kirekesztés változatait, amelyeket született amerikai szakmunkások alkalmaznak bevándorolt munkásokkal szemben. Ide tartoznak az olyan vizsgák, amelyeken sokan nem képesek átmenni, szelektív bekerülési díjak és formális állampolgársági követelmények (Mackenzie 1973, 173[bib_11]). Lásd még tanulmányát ebben a kötetben: The „Affluent Worker” Study: An Evaluation and Critique.

[189] Szolidarizmusra épülő taktika alkalmazására fehérgalléros csoportoknál csak azt követően kerül sor, hogy rájönnek, képtelenek tisztán a bizonyítvány-központúság alapján elérni az elzárkózást. Jól dokumentálja ezt műszakiak esetében Roberts, Loveridge és Gennard (1972)[bib_19]. Bármely foglalkozási csoport esetében kivételesnek látszik, hogy elsődlegesnek tekintse az elzárkózás szolidarizmusra épülő formáit a bizonyítvány-központúsággal szemben, ameddig az utóbbi járható stratégia marad.

[190]  Gray munkája a munkásarisztokráciáról szintén arra utal, hogy azok, akiknek iparon belüli stratégiája rendkívül kirekesztő volt, politikai szinten a Munkáspárt megalapítása során mégis döntő szerepet játszottak a szolidarizmus előmozdításában – aminek fontos következményei voltak a párt céljai és ideológiája szempontjából. Ld. Gray tanulmányát a The Labour Aristocracy in the Victorian Class Structure című kötetben. Ld. még Gray (1973)[bib_5].