Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

Erik Olin Wright: Általános keretrendszer az osztálystruktúra elemzéséhez

Erik Olin Wright: Általános keretrendszer az osztálystruktúra elemzéséhez[191]

Kiindulópont: Az osztálystruktúra neomarxista elemzései

Az osztályproblémával kapcsolatos marxista elméletalkotás közelmúltbeli felélénkülésének lelke az volt, amit a középosztály „zavarodottságának” nevezhetnénk. Nézeteltéréseik ellenére a marxisták mindannyian alapjában elfogadják az osztályviszonyok elvont, polarizált fogalmát. A mai fejlett kapitalista társadalmak konkrét osztálystruktúrája mégsem látszik polarizáltnak – legalábbis első pillantásra.[192] A nagy középosztály ezen empirikus bizonyítéka lett a marxizmus kritikusainak egyik legfőbb érve a marxista osztályelmélettel szemben. Válaszul a közelmúltbeli marxista vitákban számos javaslat hangzott el a középosztály-probléma megoldására.

Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, nagy vonalakban négy különböző stratégiát azonosíthatunk, amelyeket a marxisták a polarizált osztályviszonyok logikáján belüli nem polarizált osztálypozíciók fogalmi problémájának a kezelésére alkalmaztak.[193] Az első: a fejlett kapitalista társadalmak osztálystruktúrája valóban polarizált; a „középosztály” szűkebb értelemben ideológiai illúzió. Ez az álláspont a középosztály problémáját magának a problémának a tagadásával kezeli. A második: a középosztály valamely más osztály, jellegzetesen egy „új kispolgárság” vagy „új munkásosztály” szegmensének tekinthető.[194] Ebben a stratégiában érintetlen marad a kapitalizmus alapvető osztálytérképe, de az osztálystruktúra elemzéséhez jelentős osztályokon belüli megkülönböztetések adódnak. A harmadik: a középosztály tulajdonképpen saját jogú új osztály, amely teljesen elválik a polgárságtól, a proletariátustól és a kispolgárságtól is. Néha ennek az osztálynak specifikus nevet – például értelmiségi vezető osztály[195] – ad­nak, néha egyszerűen „az új osztály”-nak[196] nevezik. Ez a megközelítés teljesen új osz­tályokat ad az osztálystruktúrához, s ezzel radikálisabban változtatja meg a kapitaliz­mus osztálytérképét, mint az osztályszegmens-stratégia. A negyedik: a népszerű „középosztály”-rovatban összegyűjtött pozíciók valójában egyáltalán nem egy osz­tályba tartoznak. Inkább olyan helyzeteknek tekinthetjük őket, amelyek egyszerre több osztályban vannak, olyan pozícióknak, amelyeket úgy jellemeztek, hogy „az osztályviszonyokon belüli kettős helyzetek”.[197] Például a vezetőket úgy tekinthetjük, hogy egyszerre vannak a munkásosztályban (amennyiben a tőkések által uralt bér­munkások) és a tőkés osztályban (amennyiben ők ellenőrzik a termelés menetét és a dolgozók munkáját). Ez a stratégia távolodik el leginkább az osztálystruktúra hagyo­mányos marxista elképzelésétől, hiszen magának a „helyzet”-nek az értelmét változ­tatja meg: nincs többé egy az egyhez megfelelés az egyének által betöltött strukturá­lis helyzetek és az osztályok között.

Már nem tartom kielégítőnek ezt a negyedik megoldást. Különösen két olyan fon­tos problémája van, amelyben osztozik az osztálystruktúra legtöbb más neomarxista megfogalmazásával: hajlik arra, hogy az osztályviszonyok elemzését a kizsákmányo­lásról az uralomra csúsztassa; és implicit módon a kapitalizmus egyetlen alternatívá­jának tekinti a szocializmust – egy olyan társadalmat, amelyben a munkásosztály az „uralkodó osztály”.

1. Uralom kontra kizsákmányolás

Az ellentmondásos osztályhelyzetek fogalmának kidolgozásakor hangsúlyoztam, hogy ez egy sa­játosan marxista osztályfogalom újrafogalmazása. Egy ilyen kísérlet retorikájának ré­szeként elfogadtam az osztály és a kizsákmányolás közötti kapcsolatot. Ezzel szem­ben a gyakorlatban az osztályviszonyokon belüli ellentmondásos helyzetek fogalma szinte kizárólag az uralom, semmint a kizsákmányolás viszonyain alapult. A kizsákmányo­lásra való utalás inkább az osztályok tárgyalásának háttérfogalmaként, mint az osz­tálystruktúrák elemzésének alkotóelemeként funkcionált. Például a vezetőké alap­vetően ellentmondásos helyzetként került meghatározásra, mert egyszerre voltak azok, akik uralkodnak és azok, akiken uralkodnak. Az uralmi viszonyok a „félautonóm alkal­mazottak” – érvelésem szerint olyan helyzetűek, amelyek a munkafolyamaton belüli önirányításuknak köszönhetően egyszerre kispolgárok és proletárok – osztályjellegének meghatározásában is döntőek voltak. Az osztálystruktúra legtöbb más neomarxista megfogalmazásában is megtalálható az a tendencia, hogy az osztályfogalom magjá­ban a kizsákmányolást az uralommal helyettesítik.

Persze néhány ember számára a kizsákmányolás fogalmának háttérbe szorítása nem bűn, hanem erény. Szerintem azonban ez súlyos gyengeség. A kizsákmányolás háttérbe szorítása megingatja azokat az állításokat, hogy az osztályoknak „objektív” érdekeik vannak, és lerombolja azt a központi szerepet, amelyet a marxisták tulajdo­nítottak az osztálynak a társadalomelméletben.

Az uralom fogalma önmagában és önmagától nem enged következtetni a cselekvők specifikus érdekeire. A szülők uralkodnak a kisebb gyerekeken, de ez nem jelenti azt, hogy a gyermekeikkel eleve ellentétesek az érdekeik. Érdekeiket az tehetné összeegyez­tethetetlenné, ha a szülők kapcsolata a gyerekekkel egyben kizsákmányoló is lenne. Az uralomtól eltérően a kizsákmányolás valójában a szembenálló anyagi érdekek hal­mazát feltételezi. Ha meg kívánunk tartani egy olyan felfogást, amelyben az egyének mint osztálytagok érdekei nem egyszerűen a kérdéses egyének által szubjektíven birto­kolt érdekek, akkor az uralomközpontú fogalom felé való eltolódás ezt megnehezíti.[198]

Az uralomközpontú osztályfogalmak ugyanakkor általában eltolódnak afelé, amit „többszörös elnyomásnak” nevezethetnénk a társadalom megértése szempontjából. E nézet szerint a társadalmakat az olyan elnyomások pluralitása jellemzi, amelyek mindegyike más-más – szexuális, faji, nemzeti, gazdasági – uralomformában gyökere­zik, amelyek közül egyiknek sincs magyarázó prioritása a többivel szemben. Az osz­tály így osztály, egy a sokféle elnyomás között, és nincs különösebb központi szerepe a társadalmi vagy történeti elemzésekben. Történetileg változó kérdéssé válik, hogy egy adott társadalomban mennyire fontos az osztály.[199]

Ismétlem: az osztálynak ezt a középpontból való kimozdítását inkább eredmény­nek, mint problémának tekinthetjük. Lehetséges, hogy az osztály nem foglal el privi­legizált helyet a társadalomelméletben. De ha valaki azt hiszi – ahogyan a marxisták hagyományosan is úgy vélték –, hogy a történelmi fejlődés ívéről csak úgy lehet tu­dományos elméletet – különösen a kapitalizmussal szembeni valódi történeti alter­natívákról szóló elméletet – alkotni, ha az osztályt erre a középponti helyre állítják, akkor az osztály uralomközpontú fogalma azzal a kockázattal jár, hogy magának a marxista osztályelemzésnek az elméleti igazolását aknázza alá.[200]

2. Osztályok a posztkapitalista társadalmakban

A klasszikus marxizmus teljesen egyértelmű volt a kapitalizmus történelmi prognózi­sa tekintetében: ebben a kapitalista társadalmak jövője a szocializmus – és végső so­ron a kommunizmus. Ennek a szükségszerű jövőnek a hordozója a munkásosztály volt. A kapitalizmuson belüli, a polgárság és a proletariátus közötti polarizált osztály­struktúra tehát párhuzamban állt a kapitalizmus és a szocializmus közötti polarizált történelmi alternatívákkal.

A 20. század tényleges történelmi tapasztalata – bár nem cáfolta kétségtelenül – kérdésessé tette ezt a történelmi víziót. Már máshol is elmondtam: szükséges, hogy legalább ne zárkózzunk el a posztkapitalista osztálystruktúrák lehetőségétől.[201] A nehézséget az okozza, hogy – nagyon kevés kivétellel – a marxisták által a kapitalista osztályviszonyok elemzéséhez elfogadott fogalmi keretek nem tartalmazzák a posztkapitalista osztályok megértésének adekvát kritériumait.[202] Különösen az, hogy az osztályviszonyokon belüli ellentmondásos helyzetekre vonatkozó elemzésemben az összes osztálykategória vagy biztosan a kapitalista viszonyokon belül helyezkedett el (polgá­rok, vezetők, munkások), vagy olyan ellentmondásos helyzetekben, amelyek alapvetően prekapitalista viszonyokat foglaltak magukban (félautonóm alkalmazottak, kispol­gárság, kismunkáltatók). A kapitalista társadalom osztályviszonyainak ebben az elemzésében nem voltak olyan elemek, amelyek irányt mutathattak volna a posztkapitalista osztályok elemzéséhez. Ez azt eredményezte, hogy a posztkapitalista osztálystruktúrák – a „ténylegesen létező szocializmus” osztálystruktúráinak – tár­gyalása általában meglehetősen ad hoc jellegű.

E fogalmi problémák – a kizsákmányolástól az uralom felé való eltolódás és a fo­galmi alap hiánya a posztkapitalista osztályok elemzéséhez – ismeretében két elméle­ti alternatíva marad. Az egyik lehetőség az, hogy elfogadjuk az uralomközpontú fo­galomhoz való közelítést, és ezt az új osztályfogalmat használjuk a kapitalista és posztkapitalista társadalom elemzésének alapjául. Ez az osztályelemzést biztosan Ralf Dahrendorf elemzése irányába vezetné, amelyben az osztályok a legitim hatalmi viszo­nyokon belüli pozíciók.[203] Egy második alternatíva az, hogy megpróbáljuk visszaállítani a kizsákmányolást az elemzés középpontjába olyan módon, hogy helyet adjon mind a kapitalizmuson belüli középosztály empirikus komplexitásának, mind a posztkapitalista osztálystruktúrák történelmi valóságának. Tanulmányom további részében ezt a má­sodik cselekvési irányt követem.

A kizsákmányolás-központú osztályfogalom visszaállításának alapja John Roemer közelmúltbeli munkájából ered.[204] Bár magát Roemert nem foglalkoztatták az empiri­kus vizsgálat problémái vagy az osztálystruktúrák konkrét térképeinek kidolgozása, munkája gazdag alapot ad az ilyen törekvésekhez. Az alábbiakban megpróbálom be­mutatni, hogy elemzési stratégiája megfelelő módosításokkal és kibővítéssel szilárd kiindulási pont lehet az ellentmondásos osztályhelyzetek fogalmával kapcsolatos problémák megoldásához.

3. Roemer leírása az osztályról és a kizsákmányolásról: A kizsákmányolás fogalma

Egyenlőtlenséget figyelhetünk meg a jövedelemeloszlásban, az egyének, családok, csoportok számára elérhető, reálfogyasztási csomagokban. A kizsákmányolás fogal­ma az egyik módja az ilyen egyenlőtlenségek elemzésének. Ha egy egyenlőtlenséget a kizsákmányolás kifejeződéseként írunk le, akkor azt állítjuk, hogy meghatározott fajta ok-okozati kapcsolat van a különböző cselekvők jövedelme között. Konkrétab­ban: akkor mondjuk, hogy a gazdagok kizsákmányolják a szegényeket, ha két dolgot állapíthatunk meg: a gazdagok jóléte ok-okozatilag a szegények deprivációitól függ – a gazdagok azért gazdagok, mert a szegények szegények; továbbá a gazdagok jóléte a szegények munkájának eredményétől is függ – a gazdagok ilyen vagy olyan mechaniz­muson keresztül kisajátítják a szegények munkája gyümölcsének egy részét. Az első kritérium önmagában definiálja a gazdasági elnyomást, de nem a kizsákmányolást. Ilyen alapon a munkanélküli munkások gazdaságilag elnyomottak, de nem kizsák­mányoltak. A kizsákmányolás egyaránt feltételezi a gazdasági elnyomást és a társa­dalmi többlet legalább egy részének az elnyomók általi kisajátítását.[205]

A kizsákmányolás hagyományos marxista fogalma egyértelműen ennek az általá­nos fogalomnak a speciális esete.[206] A marxi kizsákmányolásban az egyik osztály kü­lönféle mechanizmusokon keresztül kisajátítja a másik osztály munkájából származó többletet. A kizsákmányoló osztály gazdagsága a kizsákmányolt osztály által végzett munkából ered. Tehát egyenes ok-okozati kapcsolat van a kizsákmányoltak szegény­sége, munkájának eredménye és a kizsákmányolók jóléte között. Az utóbbi az előbbi kárára húz hasznot.

Roemer két stratégiával próbálta kifejteni a kizsákmányolásnak ezt a nézetét. Ezek közül az első a formális matematikai modellek sorozatán keresztül vizsgálja a „többletmunkaerő”-nek a különféle cserekapcsolatok folyamán az egyik cselekvőka­tegóriából a másikba való áramlását; a második egy játékelméleti megközelítés elfoga­dása a kizsákmányolás különböző formáinak meghatározásához. Vizsgáljuk meg eze­ket röviden, egymás után.

4. A munkaerőtranszfer-megközelítés

A munkaerőtranszferek elemzése a kizsákmányolásról alkotott hagyományos marxis­ta nézet kibővítése, bár Roemer tudatosan nem a munkaérték-elméletre hagyatkozik ezeknek a munkaerőtranszfereknek a feltárásakor.[207] Elemzésének fő célpontja az a marxisták által gyakran elfogadott nézet, hogy a piacgazdaságban a bérmunka kiala­kítása szükséges feltétele a munkaerő kizsákmányolásának. Roemer két alaptételt mutat be. Először szemlélteti, hogy a kizsákmányolás olyan gazdaságban fordulhat elő, amelyben minden termelő birtokolja saját termelőeszközeit, és amely nem ren­delkezik munkaerő- és hitelpiaccal (azaz nincs kölcsönzés), csak a termékeket bocsátják áruba. Ha egy ilyen gazdaságban a termelők különböző mennyiségű termelé­si forrásokat birtokolnak és a különböző termelőknek különböző időtartamot kell dolgozniuk, hogy megtermeljék létfenntartásuk csereekvivalensét, akkor a termelők közötti szabadkereskedelem a javakban szegényeknek a javakban gazdagok általi ki­használásához, vezet. Roemer ebben az egyszerű gazdaságban nemcsak azt mutatja meg, hogy ugyanazért az életszínvonalért az egyik termelő kevesebbet dolgozik a má­siknál, hanem azt is, hogy a kevesebbet dolgozó munkások azért tudják ezt megten­ni, mert a kevésbé kedvező helyzetben levő termelőknek többet kell dolgozniuk. Eb­ben a példában az a döntő bizonyíték, hogy ha a javakban szűkölködő személy nem termelne tovább – meghal – és a javakban bővelkedő személy átvenné annak eszkö­zeit, akkor a javakban bővelkedő termelőnek az addiginál több időt kellene dolgoznia, hogy fenntartsa életszínvonalát.[208] Tehát ebben a gazdaságban nemcsak egyenlőtlen­ség van a termelők között, hanem kizsákmányolás is.

Másodszor, Roemer rámutat, hogy a kizsákmányolás struktúrája teljesen szimmet­rikus egy olyan rendszerben, amelyben a tőke bérmunkásokat alkalmaz, és egy olyan rendszerben, amelyben a munkások tőkét bérelnek (vagyis a hitel- és munkaerőpiac­cal rendelkező rendszerek). Ehhez az elemzéshez összehasonlítja két képzeletbeli sziget, a „munkaerőpiac szigete” és a „hitelpiac szigete” osztálystruktúráját és kizsák­mányolási mintáját. Mindkét szigeten van néhány ember, aki nem birtokol termelő­eszközöket, mások pedig különböző mennyiségű termelőeszközt birtokolnak. E javak megoszlása a két szigeten azonos. Mindkét szigeten azonos az emberek motivációja: mindannyian arra törekszenek, hogy minimalizálják a munkaidő mennyiségét, amely az általános életszínvonal eléréséhez szükséges.[209] A két sziget csak egy tekintetben különbözik: a munkaerőpiac szigetén az emberek eladhatják munkaerejüket, a hitel­piac szigetén azonban tiltott a munkaerő eladása, de bizonyos mértékű kamattal megengedett a termelőeszközök kölcsönzése. Roemer rámutat, hogy mindkét szige­ten szoros megfelelés van az osztályhelyzet (amely a különböző mennyiségű termelő­eszköz tulajdonából – beleértve annak hiányát is – ered) és a kizsákmányolási státus (amelyben egy személy munkaerőtöbbletét más sajátítja ki) között. Roemer ezt nevezi „az osztálykizsákmányolás megfelelés elvének". Azt is megmutatja, hogy a két osztály­struktúra teljesen izomorfikus: az egyik szigeten élő egyének pontosan ugyanolyan kizsákmányolási státusúak lennének a másik szigeten is.

E két tétel (és a Roemer által feltárt többi tétel) végeredménye az az állítás, hogy a piaci alapú kizsákmányolás tulajdonképpen a termelőeszközök eloszlásabeli egyen­lőtlenségének a következménye. Bár ez jellegzetesen egy munkaerőpiacon keresztül nyilvánul meg, csak egy konkrét intézményes formája az ilyen kizsákmányolásnak: nem a kizsákmányolás előfordulásának szükséges feltétele.

5. A játékelméleti megközelítés

Míg a kizsákmányolás munkaerőtranszfer-elemzéseinek célja elsősorban az volt,hogy feltárják a kizsákmányolás piaci cserék mögött álló logikáját, a játékelméleti megközelítést Roemer a különböző kizsákmányolási rendszerek összehasonlításához használja. Az alapgondolat az, hogy a különböző kizsákmányolási rendszereket úgy hasonlítja össze, hogy a termelés szervezését „játék”-ként kezeli, és felteszi a kérdést, hogy vajon jobban élne-e a játékosok koalíciója, ha meghatározott eljárásokkal visszavonulnának a játéktól. A különböző kizsákmányolástípusokat azok a visszavonulási szabályok definiálják, amelyek egyes cselekvőket tehetősebbé tennének.

Formálisabban: Roemer azt mondja, hogy a cselekvők S koalíciója kizsákmányoltnak, egy másik, S' (az S kiegészítője) pedig kizsákmányolónak mondható, ha „nincs olyan alternatíva, amelyet hipotetikusan lehetségesnek foghatnánk fel, és amelyben S jobban élne, mint jelenlegi helyzetében, [továbbá ha] ebben az alternatívában az S kiegészítője ... a jelenleginél rosszabbul élne”.[210] E tényekkel ellentétes feltételt tartalmazó állításnak az az értelme, hogy az S' jóléte ok-okozatilag S deprivációjától függ.[211]

Roemer ezzel a stratégiával háromféle kizsákmányolást határoz meg: a feudális kizsákmányolást, a kapitalista kizsákmányolást és azt, amit ő szocialista kizsákmányolásnak nevez. Kezdjük a kapitalista kizsákmányolással! A munkások nem birtokolnak fizikai javakat (termelőeszközöket), és munkaerejüket bérért adják el a tőkéseknek. Kizsákmányolják a munkásokat a kapitalizmusban? Az e kérdésre adott válasz – a játékelméleti megfogalmazásban – azt követeli, hogy a kapitalizmus-játékkal egy olyan alternatív játékot állítunk szembe, amelyben teljesül a két fent meghatározott feltétel. Mi az alternatíva? Egy olyan játék, amelyben minden munkás megkapja a társadalombeli összes termelési javak rá eső részét. Roemer azt szemlélteti, hogy ha az összes bérből élők koalíciója kiszállna a kapitalizmus játékból a társadalmi javak rájuk eső részével, akkor jobban élnének, mint ha a kapitalizmusban maradnának, a tőkések pedig rosszabbul élnének. Ebben az esetben a „visszavonulási szabály” – kiszállás a játékból a fejenkénti fizikai javakkal – annak a formális „teszt”je lesz, hogy bizonyos társadalmi rendszer tartalmaz-e kapitalista kizsákmányolást.

Ezzel szemben a feudális kizsákmányolást meghatározó visszavonulási szabály a kiszállás a játékból a saját, személyi javakkal (mintsem az összes társadalmi javak egy főre eső részével). Ez egyenértékű azzal, hogy a feudális szolgát személyes kötelék alapján szabadítják fel összes kötelezettsége alól. E körülmények között a parasztok jobban, a feudális urak pedig rosszabbul élnének.[212]

Roemer elemzésében a szocialista kizsákmányolás fogalma a legkevésbé szisztema­tikusan kidolgozott. Ebben az esetben az a visszavonulási szabály, hogy a játékos az elidegeníthetetlen javakból (készségekből)eső résszel száll ki a játékból. A koalíció akkor mondható szocialisztikusan kizsákmányoltnak, ha helyzetét úgy javítaná, hogy a fe­jenkénti készségekkel kiszáll a játékból, miközben ilyen körülmények között kiegé­szítője rosszabbul élne. Ebből arra következtethetünk, hogy a játékban magas szintű készségekkel rendelkező emberek nemcsak azért jutnak magas jövedelemhez, mert magas szintű készségekkel rendelkeznek, hanem azért, mert a cselekvők készség­szintje eltér egymástól. A magasan képzettek rosszabbul élnének, ha a képzetlenek készségekre tennének szert; ezért aztán érdekük a készségkülönbségek fenntartása, és ez az, ami alátámasztja azt az állítást, hogy jövedelmük kizsákmányolást tükröz.[213] Ha a szakképzett személy jövedelme csak a készségelsajátításhoz szükséges időtar­tamban és forrásokban tükröződne, akkor nem lenne készségalapú kizsákmányolás. A magasabb jövedelem csak a ténylegesen felmerült költség térítése volna. A készség-kizsákmányolás mögötti érv az, hogy a kevés készséggel rendelkező emberek a szó­ban forgó készségek előállításának költségét meghaladó jövedelemhez, jövedelmük „járulék”szerű kiegészítéséhez jutnak; ez az elem képezi a kizsákmányolást.[214]

6. Osztály és kizsákmányolás

Roemer mindkét kizsákmányoláselemző stratégiájának központi üzenete az, hogy a kizsákmányolás anyagi alapját a termelő javak eloszlásabeli egyenlőtlensége képezi, vagy az, amit általában tulajdonviszonyoknak neveznek. Egyfelől a javak egyenlőt­lensége elegendő a munkaerőtöbblet-transzferek magyarázatához; másfelől a javakbeli egyenlőtlenség különböző formái különböző kizsákmányolási rendszereket határoznak meg. Így tehát az osztályok olyan – a termelés társadalmi kapcsolatain belüli – pozíciókként határozhatók meg, amelyek a szóban forgó kizsákmányolási kapcsolatokból erednek.[215]

Ezek a következtetések arra vezették Roemert, hogy nyíltan megkérdőjelezze a (hozzám hasonló) marxistáknak azt a tendenciáját hogy az osztályviszonyokat első­sorban a termelésen belüli uralmi viszonyok alapján definiálják. Persze a kizsákmá­nyoló osztályok uralkodnak a kizsákmányolt osztályok felett olyan értelemben, hogy megakadályozzák azt, hogy a kizsákmányolt osztályok elvegyék a kizsákmányoló osz­tályok termelési javait. De Roemer kitart amellett, hogy a termelésen belüli uralom nem az osztályviszonyok meghatározásának központi része.[216]

Egy korábbi munkámban kritizáltam Roemer e kérdésbeli álláspontját.[217] Azt mondtam, hogy az osztályviszonyok eredendően nemcsak maguknak a tulajdonvi­szonyoknak represszív védelmében, hanem a termelés helyén – uralmat foglalnak ma­gukban. Ma már úgy vélem, hogy Roemernek igaza van ebben a kérdésben. A kapi­talista termelés legtöbb történeti formájának kétségtelenül fontos vonása, hogy a termelésen belül a tőkések a munkások felettesei, és ez fontos szerepet játszhat a termelésen belüli osztályszerveződés formái és az osztálykonfliktusok magyarázatá­ban. A tőke–munka viszony alapjának azonban a termelési javak hatékony ellenőr­zésének (vagyis valós gazdasági tulajdonának) viszonyait tekinthetjük.

Részben azért utasítottam el Roemer tulajdonviszonyokon alapuló osztályfogal­mát, mert látszólag elhomályosította az osztály marxista és weberi definíciói közötti különbséget. Az én értelmezésem szerint a weberi definíciók az osztály „piacalapú”, a marxista definíciók pedig annak „termelésalapú” definíciói voltak. Az utóbbi állí­tólagos előnye az volt, hogy a termelés a cserénél „alapvetőbb”, ezért a termelésalapú osztályfogalmak nagyobb magyarázó erővel bírnak, mint a piacalapú fogalmak.

Most már világosnak tűnik számomra, hogy a tulajdonviszonyokra alapozott osz­tálydefiníciók szűkebb értelemben nem tekinthetők piacalapú definícióknak. Az osztályok tulajdonviszonyok alapján történő magyarázata nem a jövedelemhánya­dok, nem a piaci tranzakciók eredményei szerint határozza meg az osztályokat, ha­nem az osztályok által ellenőrzött termelési javak szerint, ami arra ösztönzi őket, hogy a csereviszonyokon belül bizonyos stratégiákat alkalmazzanak, és amelyek így meghatározzák a szóban forgó piaci tranzakciók végeredményét.

7. Az osztályelemzés általános keretrendszere felé

Roemer elemzésének kibővítése

Roemer elemzésének lényege a különféle termelőjavak eloszlása és a kizsákmányolás közötti kapcsolat. A különböző kizsákmányolási mechanizmusok meghatározása a különféle javak szerint történik, a különböző osztályrendszerek meghatározása pedig aszerint, hogy e javak közül melyik a legfontosabb a társadalombeli kizsákmányolás mintáinak alakításában.

Roemer saját egyértelmű megfogalmazásában csak a javak két fajtáját mérlegeli formálisan: a fizikai javakat (az ő kifejezésével elidegeníthető javak) és a készségja­vakat (elidegeníthetetlen javak). A feudalizmusbeli és kapitalizmusbeli kizsákmá­nyolás közötti különbségtétel a fizikai javakra vonatkozó visszavonulási szabályok jellege körül forog (a feudális kizsákmányolást meghatározó, személyi javakkal történő visszavonulás, szemben a kapitalista kizsákmányolást-meghatározó, egy főre eső ja­vakkal történő visszavonulással). A feudális esetet azonban némileg eltérő módon jellemezhetjük. A munkaerő a termelési javak közé tartozik.[218] A kapitalista társada­lomban mindenki birtokolja a javak e fajtájának egy egységét, nevezetesen önmagát. Ezzel szemben a feudalizmusban a munkaerővel kapcsolatos tulajdonosi jogok elosz­lása egyenlőtlen: a feudális urak egynél több egységet birtokolnak, a szolgák viszont egynél kevesebbet. Természetesen nem jellemző a feudalizmusra, hogy a szolgák egyál­talán nem birtokolnak munkaerőt – általában nem rabszolgák, akiket megfosztottak az összes munkaerejükhöz fűződő tulajdonosi jogtól –, de nincs teljes hatékony ellenőrzé­sük saját személyük mint termelő cselekvők felett, ami azt jelentené, hogy az ember „birtokolja” saját munkaerőjavait.[219] Tehát a feudális kizsákmányolást meghatározó vissza­vonulási szabály úgy határozható meg, hogy a feudális játékból való kiszállás a munka­erőbeli társadalmi javak egy főre eső részével, nevezetesen egy egységgel történik. Tehát a feudális kizsákmányolás olyan kizsákmányolás (munkaerőtranszferek), amely a munka­erőbeli javak eloszlásának egyenlőtlenségeiből származik.[220]

Ha ilyen módon fogalmazzuk meg a feudális kizsákmányolást, akkor Roemer elemzésében szimmetrikus a különböző kizsákmányolások játékelméleti meghatáro­zása: a feudális kizsákmányolás a munkaerőjavak birtoklásából, a kapitalista kizsák­mányolás az elidegeníthető javak birtoklásából, a szocialista kizsákmányolás pedig az elidegeníthetetlen javak birtoklásából fakadó egyenlőtlenségeken alapul. Továbbá: a javak ezen kizsákmányoláskeltő egyenlőtlenségének meghatározott osztályviszony felel meg: a feudalizmusban urak és szolgák, a kapitalizmusban polgárság és proleta­riátus, a szocializmusban szakértők és munkások.

De megkérdezhetnénk, hogyan lehet ezeken a kategóriákon belül a „ténylegesen létező szocialista társadalmak”-at elméletbe foglalni. Oroszországban az antikapita­lista forradalom a termelőeszközök magántulajdonának látszólagos felszámolását eredményezte: az egyének nem birtokolhatják, nem örökölhetik a termelőeszközö­ket, nem adhatják el azokat a piacon, és így tovább. Mégis úgy tűnik, nem elég egy­szerűen a készségalapú kizsákmányolás szerint jellemezni az ilyen társadalmakat. Ezekben a társadalmakban nem a szakértők látszanak az „uralkodó osztály”-nak, és a társadalmak dinamikája nem készségegyenlőtlenségek körül forog.

Roemer felismerte ezt a problémát, és kezelésére bevezette azt, amit „státus-ki­zsákmányolás”-nak nevezett.[221] Ennek prototipikus példája a hivatalnokok által gya- korolt kizsákmányolás. Roemer azt írja: „ha ezek a pozíciók speciális készségeket kö­vetelnének, akkor joggal hívhatnánk e pozíciók eltérő jövedelmezőségét a szocialista [készségalapú] kizsákmányolás egy vonatkozásának ... [De] a szóban forgó pozíciók betöltői ennél valamivel több, kizárólag a pozíciónak – és nem az ahhoz kapcsolt fel­adatok elvégzéséhez szükséges készségeknek – köszönhető jövedelemhez jutnak. Ezekből a pozícióval járó, speciális fizetésekből ered a státus-kizsákmányolás”.[222] Roemer státus-kizsákmányolás fogalma két fő okból nem állja meg a helyét. Az első az, hogy nem fér bele kizsákmányolás-elemzése többi részének a logikájába. A kizsákmányo­lás az összes többi esetben a termelőerők viszonyaiban gyökerezik. Az összes többi kizsákmányolásforma „materialista” – nemcsak azért, mert a fogalom az anyagi javak eloszlásának magyarázatára szolgál, hanem azért is, mert alapja a termelés anyagi fel­tételeihez való viszony. A „státus”-kizsákmányolásnak egyáltalán nincs szükségszerű kapcsolata a termeléssel. A második ok az, hogy nehéz egyértelműen megkülönböz­tetni a státus-kizsákmányolást a feudális kizsákmányolástól. Az „uraság” szűkebb ér­telemben nem a készségek vagy a tőketulajdon, hanem egy pozíció betöltése miatt jut jövedelemhez.[223] Mégis aligha tűnik ésszerűnek, hogy lényegében azonosnak te­kintsük a kizsákmányolás és az osztály logikáját a mai Szovjetunióban és a 14. századi feudális Európában.

A státus-kizsákmányolás fogalmával kapcsolatos problémákat a kizsákmányolás­nak a termelési javak készletének egy negyedik elemére, az úgynevezett „szervezés”-re alapozott elemzésével oldhatjuk meg. Adam Smith és Marx is megjegyezte, hogy a munkának a termelők közötti technikai megosztása maga is a termelékenység forrása. Az a mód, ahogyan a termelési folyamatot megszervezik, a munkaerő kiadásától, a termelőeszközök használatától és a termelő készségeitől független termelési forrás. Per­sze van összefüggés a szervezés és a többi javak között – ugyanúgy, ahogyan függenek egymástól a termelőeszközök és a készségek. De a szervezés – a termelők közötti ösz­szehangolt együttműködés feltételei a komplex munkamegosztásban – saját jogú ter­melési forrás.

Milyen a javak e fajtájának az eloszlása a különféle társadalmakban? A mai kapi­talizmusban a szervezési javakat általában vezetők és tőkések ellenőrzik: a vezetők egyes vállalatokon belül, a tőkejavak tőkések általi birtoklása által megszabott korlá­tokkal ellenőrzik a szervezési javakat. A vállalkozó tőkések közvetlenül ellenőrzik a javak mindkét fajtáját (és valószínűleg a készségjavakat is); a tiszta rentier-tőkések („kuponvagdosók”) pedig csak tőkejavakat birtokolnak.

A kapitalista piacon uralkodó anarchia miatt egyetlen cselekvő csoport sem ellen­őrzi a cégeket meghaladó technikai munkamegosztást.

Az állambürokratikus szocializmusban a szervezési javak sokkal nagyobb fontossá­got feltételeznek.[224] A technikai munkamegosztás ellenőrzése – a termelő tevékeny­ségek koordinálása a munkafolyamatokon belül és azok között – a központban szer­vezett társadalmi feladattá válik. A szervezési javak feletti ellenőrzés többé nem egyszerűen a vállalatvezetők feladata, hanem kiterjed az államon belüli tervezés köz­ponti szerveire. Tehát az ilyen társadalmakban a kizsákmányolás a bürokratikus ha­talmon alapul: a szervezési javak feletti ellenőrzés határozza meg az osztályviszonyok és a kizsákmányolás anyagi alapját.

A szervezési javaknak ez a fogalma szoros kapcsolatban áll az autoritás és a hierarchia problémájával. A javak fajtája a szervezés; e javak alkalmazására a komplex technikai munkamegosztással kapcsolatos koordinált döntéshozás. Ha e javak eloszlása egyen­lőtlen és néhány pozíció a többi pozíciónál a javak jóval nagyobb mennyisége felett rendelkezik hatékony ellenőrzéssel, akkor a szóban forgó javak tekintetében a társa­dalmi viszony a hierarchikus autoritás formáját ölti. Az autoritás azonban nem maga képezi a javakat; a szervezés képezi a javakat, és ezt az autoritás hierarchiáján keresz­tül ellenőrzik.

Az az állítás, hogy a szervezési javak hatékony ellenőrzése a kizsákmányolás alapja, egyenlő azzal a kijelentéssel, miszerint a nem vezetők jobban élnének, a vezetők/hiva­talnokok pedig rosszabbul élnének, ha a nem vezetők a szervezési javak rájuk eső ré­szével visszavonulnának (vagy, ami ezzel egyenértékű, ha demokratizálnák a szervezési ellenőrzést); és hogy a szervezési javak effektív ellenőrzésének köszönhetően a veze­tők/hivatalnokok ellenőrzik a társadalmilag termelt többlet egy részét vagy egészét.[225]

Az osztálystruktúrák, javak és kizsákmányolás tipológiája

Ha a szervezési javakat hozzáadjuk a Roemer-féle elemzési listához, akkor az 1. táblá­zatban bemutatott, komplexebb tipológiát hozunk létre. Nézzük meg röviden a táb­lázat minden sorát, és vizsgáljuk meg annak logikáját!

1. táblázat - Az össznépesség és a tanulók megoszlása főbb társadalmi csoportonként

Osztály-struktúra-típus

Elsődleges,egyenlőtlenelosztásújavak

Kizsákmányolásimechanizmusok

Osztályok

A forradalmiátalakításközpontifeladata

feudalizmus

munkaerő

a munkaerőtöbblet kényszerrel történő elvonása

urak és szolgák

egyéni szabadságjogok

kapitalizmus

termelőeszközök piaci cseréje

a munkaerő és az árucikk

tőkések és munkások társadalmasítása

a termelőeszközök

állambörükratikus szocializmus

szervezés

a többlet hierarchián alapuló, tervezett kisajátítása és elosztása

vezetők / hivatalnokok és nem vezető beszotásúak

a szervezeti ellenőrzés demokratizálása

szocializmus

készségek

a többlet tárgyalásos újraelosztása a munkásoktól a szakértőknek

szakértők és munkások

szubsztanciális egyenlőség


A feudalizmus olyan osztályrendszer, amely a munkaerőhöz fűződő tulajdonosi jogok egyenlőtlen eloszlásán alapul. A „személyes kötődés" azt jelenti, hogy a feudális urak részbeni hatékony gazdasági ellenőrzéssel rendelkeznek a vazallusok felett. A munkaerőhöz fűződő tulajdonosi jogok ezen egyenlőtlen eloszlásának empirikus megnyilvánulása a klasszikus feudalizmusban, a munka utáni járandóság erőszakos elvonása a szolgáktól. Amikor a robot előbb természetbeni, végül pénzbeni járadékká válik, a kizsákmányoló viszony feudális jellegét a parasztoknak a földről való elköltözésére vonatkozó jogi tilalom tükrözi. Tulajdonképpen a paraszt városba „menekülése” a lopás egy formája: a paraszt ellopja az úr által birtokolt munkaerő egy részét.[226] A feudális urak ugyanakkor több termelőeszközzel, szervezési javakkal és termelési készséggel (bár ez valószínűtlen) rendelkezhetnek a szolgáknál, így e javak tekintetében is kizsákmányolók lehetnek. A társadalmat azonban a kifejezetten feudális kizsákmányolási mechanizmusok primátusa definiálja „feudális”-ként. Ennek megfelelően az osztályharc elsődleges strukturális alapját a feudális osztályviszonyok alkotják.

A polgári forradalmak radikálisan átrendezték a termelési javak emberek közötti eloszlását: mindenki egy egységet birtokol, legalábbis elvileg. Ezt jelentik a „polgári szabadságjogok”, és ebben az értelemben tekinthetjük a kapitalizmust történetileg progresszív erőnek. De a kapitalizmus fokozza a második típusú kizsákmányolást, amely a korábbiakat meghaladó mértékben a termelőeszközökhöz fűződő tulajdonviszonyokon alapul.[227]

A kapitalista osztályviszonyok jellegzetes intézményi formája az, hogy a tőkések teljes tulajdonjoggal rendelkeznek a termelőeszközök felett, a munkások viszont egyáltalán nem rendelkeznek tulajdonosi jogokkal. Történetileg azonban voltak más lehetőségek. A korai kapitalizmus háziiparában a munkások birtokában volt a termelőeszközök egy része, de nem rendelkeztek a javak elegendő mennyiségével ahhoz, hogy ténylegesen a kereskedő-tőkések támogatása nélkül termeljenek árucikkeket. Ezeket a munkásokat – annak ellenére, hogy nem volt formális munkaerőpiaci bér, mégis kapitalisztikusan kizsákmányolták. A közvetítő mechanizmust minden kapitalista kizsákmányolásban a piaci cserék alkotják. A feudalizmustól eltérően a többletet nem közvetlenül, kényszermunka formájában sajátítják ki a munkásoktól. Ez inkább piaci cseréken keresztül történik: a munkásoknak bért fizetnek, amely fedezi munkaerejük termelésének a költségeit; a tőkések a munkások által termelt árucikkek eladásából szereznek jövedelmet. E mennyiségek különbsége képezi a tőkések által kisajátított terméktöbbletet.[228]

Az antikapitalista forradalmak megpróbálják megszüntetni a kizsákmányolás sajátosan kapitalista formáját, a termelőeszközök magántulajdonán alapuló kizsákmányolást. Az elsődleges termelőeszközök államosítása tulajdonképpen a tőketulajdon radikális egyenlősítése: mindenki egy állampolgári részt birtokol. Ezek a forradalmak azonban nem szüntetik meg, sőt jelentősen erősítik és elmélyítik a szervezési javak feletti hatékony ellenőrzés egyenlőtlenségeit. Míg a kapitalizmusban a szervezési javak feletti ellenőrzés nem terjed túl a cégen, a bürokratikus államszocializmusban a munkamegosztás összehangolt integrálása a központi állami tervezés intézményein keresztül kiterjed a társadalom egészére. Az a mechanizmus, amellyel ez kizsákmányoló többlettranszfereket hoz létre, központilag tervezett bürokratikus kisajátításból és a többlet hierarchikus elvek alapján történő elosztásából áll. Az ennek megfelelő osztályviszony a vezetők/hivatalnokok – a szervezési javakat ellenőrző emberek – és a nem vezetők között van.

A bürokratikus államszocializmus forradalmi átalakításának történelmi feladata a szervezési javak feletti hatékony gazdasági ellenőrzés egyenlősítése vagy – ami ezzel egyenértékű – a termelés bürokratikus apparátusainak demokratizálása körül forog.[229] Ebből nem következik a tökéletes tiszta demokrácia, amelyben minden döntést – bármilyen következményekkel jár – demokratikus gyűléseken, közvetlenül hoznak meg. Kétségtelenül maradnak átruházott feladatkörök, és minden bizonnyal lehetnek a demokratikus ellenőrzésnek képviseleti formái. De ez nem azt jelenti, hogy a társadalmi termelés tervezésének és koordinálásának alapvető paramétereit demokratikus mechanizmusokon keresztül alakítják ki, és hogy az átruházott feladatköri pozíció betöltése nem ad a betöltőknek a társadalmi többletre vonatkozó személyes követeléseket.[230] Az ilyen egyenlősítés azonban nem érintené szükségszerűen a készségeken/képesítéseken alapuló kizsákmányolást. Az ilyen kizsákmányolás a szocializmus középponti vonása maradna.

Ebben a kontextusban a „készség” nem triviális fogalom. A képzéssel elsajátított, magasabb szintű munkaképességek puszta birtoklása nem elegendő a kizsákmányolási viszonyok keletkezéséhez, mivel az ilyen képzett munkaerő jövedelme egyszerűen a képzés megszerzésének költségeit tükrözheti. Ilyen esetekben nincs sem többlettranszfer, és a kizsákmányolás játékelméleti meghatározása szerint a képzetlenek sem élnének jobban. Tehát ahhoz, hogy egy készség a kizsákmányolás alapja legyen, bizonyos értelemben a keresletéhez viszonyítva hiányosnak kell lennie, és kell egy olyan mechanizmus, amelyen keresztül a ritka készségek egyéni tulajdonosai ezt a hiányt magasabb jövedelemmé tudják alakítani.

A készséghiány alapvetően háromféle módon alakulhat ki: először, a készségek olyan speciális adottságokat követelhetnek, amelyek ritkák a népességben; másodszor, a készség kifejlesztéséhez szükséges képzéshez való hozzájutást bizonyos mechanizmusokon keresztül korlátozhatják, létrehozva a képzett emberek mesterséges hiányát; harmadszor, olyan képesítési rendszert alakíthatnak ki, amely megtiltja a képesítés nélküli emberek alkalmazását, így ők még akkor sem használhatják a készséget, ha rendelkeznek vele. A kizsákmányolás mindhárom esetben abból ered, hogy a készséggel/képesítéssel rendelkező egyén olyan jövedelmet szerez, amely a készség elérhetőségének hiánya miatt meghaladja a készségek termelésének költségeit.

A szocializmus ezen elképzelésében a szocialista társadalom lényegében egyfajta demokratikus technokrácia. A szakemberek ellenőrzik a saját készségeiket és a termelésen belüli tudást, és ennek az ellenőrzésnek köszönhetően képesek kisajátítani a termelési többlet egy részét. A szervezési javak demokratizálása miatt azonban a tényleges tervezési döntéseket nem a szakemberek közvetlen ellenőrzése alatt, hanem egyfajta demokratikus eljáráson keresztül hozzák (tulajdonképpen ezt jelenti a szervezési javak demokratizálása, a társadalmi termelés tervezése és koordinálása feletti ellenőrzés egyenlősítését). Ez azt jelenti, hogy a szocialista technokratikus kizsákmányoló osztály tényleges osztályereje sokkal gyengébb lesz, mint a többi osztályrendszerbeli kizsákmányoló osztályok osztályereje. Tulajdonosi jogaik csak a társadalmi többlet korlátozott részére terjednek ki.

Az uralomnak ez a készségalapú kizsákmányolásból következő sokkal korlátozottabb alapja konzisztens Marx azon állításának – ha nem is minden betűjével, de legalább – szellemével, hogy a szocializmus a kommunizmus „alacsonyabb szintje”, hiszen az osztályok már részben felbomlottak egy olyan társadalomban, amelyben csak készségalapú kizsákmányolás létezik. Tehát a kommunizmus olyan társadalomként értendő, amelyen belül „elsorvadt" maga a készségalapú kizsákmányolás is, azaz egyenlősítették a készségekhez fűződő tulajdonosi jogokat. Hangsúlyozni kell, ez nem azt jelenti, hogy a kommunizmusban minden egyén ténylegesen ugyanazokat a készségeket birtokolná – nem jobban, mint ahogy a termelőeszközökhöz fűződő tulajdonosi jogok megszüntetéséből az következne, hogy minden egyén aktívan használna ugyanolyan mennyiségű fizikai tőkét. Ami kiegyenlítődik, az a termelési erőforrást képező készségek és a készségek eltérő használatából eredő, eltérő jövedelmekre vonatkozó követelések feletti hatékony ellenőrzés.[231]

8. Néhány megoldatlan probléma

Az 1. táblázatban lefektetett általános keretrendszer elvont fogalmi alapot kínál a neomarxista osztályelmélet egy sor különféle empirikus és elméleti problémájának tisztázásához, ugyanakkor megdönti a korábbi osztálystruktúra-koncepciók néhány korlátját. Ennek ellenére számos megoldatlan probléma és belső inkonzisztencia marad, amelyek közül néhány végül is „végzetesnek” bizonyulhat az újrafogalmazási kísérlet szempontjából. Ezek közül kettő különösen szembeszökő, és megérdemel némi magyarázatot: nevezetesen az osztályviszony alapját alkotó készségek többértelmű státusa, valamint a szervezésnek mint a javak egy fajtájának problematikus jellege.[232]

9. Készségek és osztály

Bár a készségjavak birtoklása, különösen ha képesítések formájában intézményesül, képezheti kizsákmányolás alapját, de sokkal kevésbé egyértelmű, hogy osztályviszony alapjaként kezelendő (kivéve ha a készségek vagy képesítések lehetővé tehetik tulajdonosuk számára, hogy másféle javakhoz jusson). A javak összes többi típusában – munkaerő, fizikai tőke, szervezés – egyértelmű megfelelés van a javak eloszlása es a társadalmi viszony meghatározott formája között – úr/szolga viszonyok, tőkés/alkalmazott viszonyok, vezető/munkás viszonyok. A készség-/képesítésjavak esetében nincs ilyen megfelelés: a szakértők és a nem szakértők nem léteznek ugyanolyan jól definiált társadalmi viszonyban, mint az urak és a szolgák vagy a tőkések es az alkalmazottak. Tehát a szakértőknek a nem szakértőkétől jól elhatárolható érdekei vannak, de nem alkotnak egyértelműen osztályt a nem szakértőkhöz viszonyítva.

Végső soron a kizsákmányolás és osztályviszonyok közötti kapcsolatnak ebből a relatív homályosságából az következhet, hogy a szakértő kontra nem szakértő megkülönböztetés talán inkább az osztályokon belüli rétegződés egy formájaként kezelendő, és nem úgy, mintha maga is osztályviszony volna. Ez például az egyes osztályokon belüli osztályfrakció-típust definiálhatna.

E nehézségek ellenére tanulmányom további részben a készség-/képesítésjavakat az osztályviszonyok egy dimenziójának alapjaként tárgyalom. Meglátjuk, hogy ez különösen a középosztályok problémájának átgondolásakor lesz hasznos. Így ideiglenesen eltekintek az osztályelemzésben a készségek problémája által okozott többértelműségektől.

10. Szervezési javak

Az osztály és kizsákmányolás elemzésekor zavarba ejtő aszimmetria van a szervezés kezelésében. A többi javak esetében helytállónak tűnik azt mondani, hogy a kizsákmányoló osztályok „birtokolják” a kérdéses javakat: a feudális urak szolgáikhoz fűződő tulajdonjogokkal rendelkeznek; a tőkések birtokolják a termelőeszközöket; a szakértők birtokolják készségeiket (vagy legalábbis képesítéseiket). De nem látszik megfelelőnek, ha a vezetőket vagy a-hivatalnokokat a szervezési javakat „birtokló”-ként írjuk le. Bár igaz lehet, hogy az e javak feletti hatékony ellenőrzésük a kizsákmányolás alapja, az ilyen ellenőrzés mégis egészen más, mint a többi javak tulajdonosi viszonyai, és kérdésessé teheti azt az érvet, hogy az ilyen ellenőrzés osztályviszonyok egy dimenziójának az alapja.

A készségek problémájához hasonlóan ezt a nehézséget is félreteszem a tanulmány további részében. A minőségileg eltérő osztályrendszereket átfogó, szimmetrikus osztályfogalom kialakítására tett kísérlet végül is szükségtelen és haszontalan lehet. Ennek ellenére ideiglenesen továbbra is a munkaerő, a tőke és a készségjavak kezelésével párhuzamos módon bánok a szervezési javakkal, valamint a kizsákmányolás és az osztályviszonyok megfelelő formáival.

A fogalmak elvont tárgyalását folytonosan elvarratlan szálak, többértelműségek, inkonzisztenciák terhelik. Egy ponton félre kell tenni ezeket a nehézségeket, és fel kell tárni a tárgyalt fogalmaknak a konkrét empirikus és elméleti problémákkal kapcsolatos következményeit. Ez a feladatom a tanulmány hátralevő részében. A következő részben ellenőrizzük az 1. táblázatban kifejtett keretrendszer egy sor elméleti következményét. Ezt követi néhány empirikus kutatás rövid felülvizsgálata a felvetett fogalmak használatával.

11. Az általános keretrendszer következményei

Ebben a részben feltárjuk az 1. táblázatbeli keretrendszer következményeit az osztályelemzés következő három problémájának szempontjából: a „középosztály” osztályjellege; az osztálystruktúra viszonya az osztályképződéshez; valamint az osztályszövetségek problémája. Mindegyik esethez inkább javaslat jellegű, mint kimerítő kommentárt fűzök, jelezve az alapvető vizsgálódási irányokat, amelyeket ebből a pontból kiindulva követhetünk.

12. A középosztályok és az ellentmondásos helyzetek

Az 1. táblázatban bemutatott keretrendszer lehetővé teszi, hogy a középosztályok problémáját új módon vessük fel. Ennek a keretrendszernek a logikájában két különféle, nem polarizált osztályhelyzetet definiálhatunk:

  1. Vannak olyan osztályhelyzetek, amelyek sem kizsákmányolók, sem kizsákmányoltak, vagyis olyan emberek, akik a releváns javak pontosan egy főre eső részével rendelkeznek. Például egy kispolgár, egy átlagos tőkeállománnyal rendelkező, önálló termelő nem volna sem kizsákmányoló, sem kizsákmányolt a kapitalista viszonyok között.[233] Ezeket a pozíciókat nevezhetjük egy meghatározott típusú osztályrendszer „tradicionális” vagy „régi” középosztályának.

  2. Mivel a konkrét társadalmakra igen ritkán jellemző egyetlen termelési mód, ezért adott társadalmak tényleges osztálystruktúrájára az egymást metsző kizsákmányolási viszonyok bonyolult mintája jellemző. Tehát valószínűleg lesz néhány pozíció, amely a kizsákmányolási viszonyok egyik dimenziójában kizsákmányoló, egy másikban pedig kizsákmányolt. Jó példa erre a magas szintű készségekkel rendelkező bérmunkás (például az értelmiségi) a kapitalizmusban: kapitalisztikusan kizsákmányolt, mert nem birtokol tőkejavakat, és mégis készség-kizsákmányoló. Jellegzetesen az ilyen pozíciókat nevezzük egy adott rendszer „Új középosztályának”.

A 2. táblázat az ilyen összetett osztályhelyzetek sematikus tipológiáját mutatja a kapitalizmusban. A tipológiát két szegmensre osztottam: a termelőeszközök birtokosaira és a termelőeszközökkel nem rendelkezőkre. A tipológia bérmunkás-részében a helyzeteket a kapitalista társadalomra jellemző kizsákmányolás két alárendelt viszonya különbözteti meg – a szervezési javak és a készség-/képesítésjavak. Tehát e keretrendszeren belül a kapitalista társadalombeli osztályhelyzetek olyan egész tartományát különböztethetjük meg, amely eltér a kapitalista termelési mód polarizált osztályaitól: szakértő vezetők, nem vezető szakértők, nem szakértő vezetők és így tovább.[234]

2. táblázat: A kizsákmányolás és osztály alaptipológiája

2. táblázat: A kizsákmányolás és osztály alaptipológiája

Egyesült Államok: N = 1487        Készség-javak

Svédország.        N =1179

Megjegyzés: A munkaerő-állományban dolgozók eloszlásai a munkanélkülieket, háztartásbelieket, nyugdíjasokat stb. nem tartalmazzák.

Forrás: Összehasonlító kutatás az osztálystruktúráról és osztálytudatról.

Mi az összefüggés a középosztály e heterogén kizsákmányolás-definíciója és azon korábbi elképzelésem között, hogy az ilyen pozíciók az osztályviszonyokon belüli ellentmondásos helyzetek? Még mindig van egy olyan vonatkozás, amelyben az ilyen pozíciók ellentmondásos helyzetek”-ként jellemezhetők, mert a kapitalista társadalomban az osztályharc elsődleges formái a munka és a tőke közötti harc tekintetében jellegzetesen ellentétes érdekeket tartalmaznak. Egyfelől a munkásokra hasonlítanak annyiban, hogy ki van­nak zárva a termelőeszközök tulajdonlásából.[235] Másfelől a szervezési és készségjavak feletti hatékony ellenőrzésük miatt a munkásokkal ellentétes érdekeik vannak. Tehát a kapitalizmus harcain belül ezek az új-középosztályok valóban ellentmondásos helyzeteket vagy pontosabban a kizsákmányolási viszonyokon belüli ellentmondásos helyzeteket alkotnak.

A középosztályok e megfogalmazásából az is következik, hogy az ellentmondásos helyzetek elsődleges formái egy adott társadalom kizsákmányolási viszonyainak sajátos kombi­nációitól függően történetileg változnak. Ezeket a fő ellentmondásos helyzeteket a 3. táblázat mutatja be. A feudalizmusban a lényegi ellentmondásos helyzetet a polgárság, a következő ter­melési mód feltörő osztálya képezi.[236] A kapitalizmusban a kizsákmányolási viszonyo­kon belüli központi ellentmondásos helyzetet a vezetők és az államhivatalnokok alkotják. Ők testesítik meg az osztályszerveződésnek azt az elvét, amely meglehetősen eltér a ka­pitalizmustól, és amely potenciálisan alternatívát képez a kapitalista viszonyokkal szemben. Ez különösen azokra az állami vezetőkre igaz, akik esetében a vállalati ve­zetőktől eltérően kevésbé valószínű, hogy pályájuk szorosan összekapcsolódik a tő­kés osztály érdekeivel. Végül a bürokratikus államszocializmusban a tág értelemben meghatározott „értelmiség” alkotja a döntő fontosságú ellentmondásos helyzetet.[237]

A középosztály ezen átfogalmazásának egyik következménye: többé nem nyilván­való, hogy a kapitalista társadalomban a proletariátus a tőkés osztály egyedülálló vagy talán központi riválisa az osztályhatalomért folyó versenyben. Ez a klasszikus marxista feltevés azon a tételen múlott, hogy a kapitalizmusban nem volt más osztály, amelyet a kapitalizmus történeti alternatívája „hordozójának” tekinthettek. A szocializmus (mint a kommunizmusba való átmenet) volt az egyetlen lehetséges jövő a kapitalizmus­sal szemben.[238] A 3. táblázatból arra következtethetünk, hogy a kapitalizmusban nincs más osztályerő, amely potenciálisan alternatívát vetne fel a kapitalizmussal szemben. Ez nem jelenti azt, hogy a feudalizmus – kapitalizmus – bürokratikus államszocializmus kommunizmus sorrend törvényszerű; nem szükségszerű, hogy az állami hivatalnokok legyenek a jelenlegi kapitalizmus jövőbeli uralkodó osztálya. De ez felveti, hogy az osztályok kialakulásának és az osztályharcnak a folyamata a hagyományos marxi szöveg által a megengedettnél lényegesen összetettebb és indetermináltabb.[239]

3. táblázat - Alapvető osztályok és ellentmondásos helyzetek az egymást követő termelési módokban

Termelési mód

Alapvető osztályok

Legfontosabb ellentmondásos helyzet

feudalizmus

urak és szolgák

polgárok

kapitalizmus

polgárság és proletariátus

vezetők / hivatalnokok

bürokratikus államszocializmus

hivatalnokok és munkások

értelmiség / szakértők


A ellentmondásos osztályhelyzetek ilyen értelmezésének több előnye is van korábbi elképzelésemmel szemben. Először: az osztályviszonyokon belüli ellentmondásos helyzetek korábbi elemzésének bizonyos specifikus fogalmi problémái eltűnnek. Főleg korábbi, a „félautonóm alkalmazottak”-at középpontba állító ellentmondásos helyzetek megfogalmazásommal kapcsolatos komolyabb problémák egyike. Az autonómia mindig inkább a munkafeltételek jellemzőjének, mint az osztályviszonyok megfelelő dimenziójának tűnt, és ennek eredményeként meglehetős szkepticizmussal jellemeztem a félautonóm alkalmazottakat úgy, hogy az osztálystruktúrán belül sajátos helyzetet alkotnak. Az osztálystruktúrával kapcsolatos empirikus kutatásomban különösen problematikusnak bizonyult a félautonóm kategória, mert számos, megértést gátló eredményt hozott létre. Például az iskolai gondnokok, akik sokféle „kézműves” feladatot is végeznek, végül autonómabbnak tűntek, mint a légitársaságok pilótái. Ezek a specifikus problémák megszűnnek az itt felvetett átfogalmazásban.

Másodszor: a ellentmondásos helyzetek kizsákmányolás alapján való kezelése az egyes termelési módokon keresztül általánosítja a fogalmat. A fogalomnak minden osztályrendszerben sajátos elméleti státusa van, sőt sokkal jobban előtérbe kerül történeti jelentése, ahogyan azt a 3. táblázat mutatja.

Harmadszor: a „középosztály” helyzetek ilyen konceptualizálása a korábbinál sokkal egyértelműbbé teszi osztályérdekeik problémáját. Osztályviszonyokon belüli helyzetüket – a birtokukban vagy ellenőrzésük alatt levő javak specifikus fajtája szerint – lényegi optimalizálási stratégiájuk jellege határozza meg. Jellegzetes osztályhelyzetük segít meghatározni érdekeiket mind a létező kapitalista társadalomban, mind a különféle alternatív játékok (társadalmak) tekintetében, amelyekbe szeretnének visszavonulni. A korábbi megfogalmazásban problematikus volt bizonyos ellentmondásos helyzetek anyagi érdekeinek pontos meghatározása. Különösen ésszerűtlen volt, hogy a félautonóm alkalmazottak alapvető anyagi érdekeit a munkások érdekeitől szükségszerűen eltérőként, még kevésbé a munkások érdekeivel ellentétesként kezeljük.

Végül ez a kizsákmányolás-alapú stratégia sokkal szisztematikusabb módon segít tisztázni az osztályszövetségek problémáját, mint az előző megközelítés. A ellentmondásos helyzetek esetében mindig elég homályos volt, hogyan értékelendő a ellentmondásos helyzetűeknek az a tendenciája, hogy a munkásokkal vagy a nem munkásokkal lép-e szövetségre. Olyan kijelentéseket tettem, hogy az ilyen szövetkezési tendenciák politikailag és ideológiailag meghatározottak, de nem tudtam sok tartalommal megtölteni ezeket az elképzeléseket. Ezzel szemben – az alábbiakban láthatjuk – a ellentmondásos helyzet kizsákmányolás alapú fogalma egy sokkal egyértelműbb anyagi kiindulási pontot biztosít a szövetségek problémájának elemzéséhez.

13. Osztálystruktúra és osztályképzés

A klasszikus marxizmusban az osztálystruktúra és az osztályképződés közötti összefüggést általában viszonylag problémamentesnek tekintették. A munkásosztály elemzésében általában azt feltételezték, hogy egy az egyhez kapcsolat van a strukturálisan definiált proletariátus és a harcban kollektív cselekvőként részt vevő proletariátus között. A munkásosztály átalakulása az önmagában való osztályból (egy strukturálisan determinált osztályból) egy önmagáért való osztállyá (a kollektív harcban részt vevő osztállyá) nem lehetett zökkenő- és problémamentes folyamat, de elkerülhetetlen volt.

A legtöbb neomarxista osztályteoretikus megkérdőjelezte azt az állítást, miszerint egyszerű kapcsolat van az osztálystruktúra és az osztályképződés között. Általában azt mondták, hogy az osztályelemzés két szintje között sokkal kevesebb determináltság van. Adam Przeworski szerint az osztályharc elsősorban osztályok feletti és csak azután osztályok közötti harc.[240] Mindig problematikus, hogy a munkások osztályt vagy valamilyen másféle, vallási, etnikai, regionális, nyelvi, nemzetiségi, szakmai alapú kollektivitást képeznek-e. Az osztálystruktúra meghatározhatja az anyagi érdekeknek azt a területét, amelyen az osztályképzési törekvések előfordulnak, de nem az egyedüli meghatározója az ilyen kísérletek végeredményének.

A tanulmányban felvetett fogalmi keretrendszer megvilágítja az osztálystruktúra-osztályképzés kapcsolat relatív indetermináltságát. Ha a tanulmány érvei helytállóak, akkor az osztálystruktúra a társadalmi viszonyok olyan struktúrájának tekintendő, amely kizsákmányolás-alapú érdekek mátrixát hozza létre. De mivel az osztálystruktúrában sok helyzet az ilyen kizsákmányolás-érdekek komplex kötegeiből áll, ezek az érdekek úgy tekintendők, mint amelyek egy sor potenciális osztályképződmény anyagi alapját képezik. Maga az osztálystruktúra nem hozza létre az osztályképzés egyedülálló mintáját; inkább különféle osztályképződmények mögöttes valószínűségét határozza meg. Az, hogy ezen alternatívák közül valójában melyik fordul elő történetileg, egy sor olyan tényezőtől függ, amelyeket strukturálisan maga az osztálystruktúra befolyásol.

14. Osztályszövetségek

Ha majd az osztályelemzés eltávolodik az osztálystruktúra egyszerű, polarizált képétől, akkor az osztályszövetségek problémája uralkodóvá válik az osztályképződmények elemzésében. A szervezett osztályharc igen ritkán ölti két homogén módon szervezett erő közötti konfliktus formáját. Tipikus szituáció az, amelyben osztályok, osztályszegmensek és mindenekelőtt ellentmondásos osztályhelyzetek közötti szövetségek alakulnak ki.

Az osztályviszonyokon belüli ellentmondásos helyzetekben levő egyének nagy vonalakban három stratégiával kerülnek szembe az osztályharchoz való viszonyukban: megpróbálhatják kizsákmányolói pozíciójukat felhasználni arra, hogy egyénként bejussanak magába az uralkodó kizsákmányoló osztályba; megkísérelhetnek szövetséget kötni az uralkodó kizsákmányoló osztállyal; vagy valamiféle szövetséget alakíthatnak az elsődleges kizsákmányolt osztállyal.

Az ellentmondásos helyzetekben levő emberek közvetlen osztályaspirációja általában az, hogy kizsákmányoló helyzetük gyümölcseit az uralkodó javakra „beváltva” belépjenek az uralkodó kizsákmányoló osztályba. Ekképpen a feudalizmusban a felemelkedő polgárság gyakran használta a kapitalista kizsákmányoláson keresztül szerzett többlet egy részét arra, hogy földet és feudális címeket vásároljon, vagyis hogy „feudális javakat” szerezzen. Egy polgári forradalom tehát részben abból áll, hogy megakadályozzák a tőkés felhalmozás feudalizálódását. Hasonlóképpen, a kapitalizmusban a vezetők és értelmiségiek számára személyesen elérhető, kizsákmányoló jellegű transzfereket gyakran használják tőke, tulajdon, értékpapírok stb. vásárlására annak érdekében, hogy a tőketulajdonból eredő, „munka nélkül szerzett” jövedelemhez jussanak. Végül a bürokratikus államszocializmusban a szakértők tudás feletti ellenőrzésüket segédeszközként próbálják használni ahhoz, hogy bekerüljenek a hivatali apparátusba és ellenőrzést nyerjenek a szervezési javak felett.

Az uralkodó kizsákmányoló osztályok általánosságban ellentmondásos helyzetűekkel kerestek osztályszövetséget, legalábbis akkor, amikor pénzügyileg erre képesek voltak. Az ilyen stratégiák azzal próbálják semlegesíteni az ellentmondásos helyzetek potenciális fenyegetését, hogy érdekeiket megkísérlik közvetlenül összekötni az uralkodó kizsákmányoló osztály érdekeivel. Ha eredményesek ezek a hegemonikus stratégiák, akkor segítenek létrehozni egy stabil alapot az összes uralkodó osztály számára, amely megfékezi a kizsákmányolt osztályok harcát. Az egyik stratégia az, hogy az ellentmondásos helyzetben levő emberek számára megkönnyítik az uralkodó osztályba kerülést; egy másik stratégia viszont az ellentmondásos helyzetűek uralkodó kizsákmányoló osztály általi kizsákmányolását olyan mértékben csökkentik, hogy az ilyen pozíciók „nettó”-kizsákmányolást tartalmazzanak. A nagyvállalatok felső szintű vezetőinek fizetett rendkívül magas illetmények szinte biztosan azt jelentik, hogy ők nettó-kizsákmányolók. Ennek az lehet a hatása, hogy minimálisra csökkennek az ilyen pozíciók és az uralkodó kizsákmányoló osztály pozíciói közötti lehetséges érdekkonfliktusok.

Az ilyen hegemonikus stratégiák azonban sokba kerülnek. Megkövetelik, hogy az ellentmondásos helyzetek nagy szegmensei hozzáférhessenek a társadalmi többlet jelentős részéhez. Néhány közgazdász véleménye szerint ez a korporatív hegemonikus stratégia lehet az egyik központi oka annak az általános tendenciának, hogy a fejlett kapitalista gazdaságok stagnálnak, és hogy ez aláaknázhatja maguknak a stratégiáknak a működőképességét.[241] E szövetség gazdasági alapjainak eróziója inkább antikapitalista irányultságokat hozhat létre a szakértők, sőt a vezetők körében is. Különösen az állami szektorban várható, ahol a szakértők és hivatalnokok karrierje nem kötődik olyan közvetlenül a korporatív tőke érdekéhez, hogy hitelt kapjanak a gazdaság irányításának mikéntjére vonatkozó „politikus” nézetek.

Az ellentmondásos helyzetek potenciális osztályszövetségei nem egyszerűen a polgársághoz kötődnek. Bizonyos történelmi szituációkban fennáll a „populáris” kizsákmányolt osztályokkal – olyan osztályokkal, amelyek ugyanakkor nem kizsákmányolók is (ezek a kizsákmányolási viszonyokon belül nincsenek ellentmondásos helyzetben) való szövetségek lehetősége is. Az ilyen osztályok azonban általában nehezebb feladattal néznek szembe, amennyiben ellentmondásos helyzetűekkel próbálnak szövetséget kötni, hiszen általában nincs meg az a képességük, hogy jelentős megvesztegetést kínáljanak az adott pozíciókban levő embereknek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy lehetetlen a munkások és az ellentmondásos helyzetek valamely szegmense közötti szövetség. Különösen olyan feltételek mellett válik lehetővé az egyértelműen nettó-kizsákmányolt ellentmondásos helyzetekben levő emberek számára, hogy érdekeik mérlegét a munkásosztály javára billentsék, amikor az ellentmondásos helyzetek „értékcsökkenési” folyamatnak vannak kitéve (készségvesztés, proletarizálódás, az autoritás rutinizálódása).

Ha előfordulnak munkások és a vezetők, szakértők különböző kategóriái közötti osztályszövetségek, akkor a szövetség politikai és ideológiai irányának a meghatározása válik a döntő politikai kérdéssé. Ha helyes a tanulmányban szereplő elemzés, akkor ezek az ellentmondásos helyzetek a kapitalizmus bizonyos jövőinek „hordozóit” alkotják – olyan jövőét, amelyben a munkásosztály kizsákmányolt és uralt osztály maradna. Támogassanak a munkások ilyen szövetségeket? Érdekükben áll, hogy egy olyan társadalomért harcoljanak, amelyben – ha nem kapitalista módon is, de – kizsákmányoltak maradnak? Nem hiszem, hogy ezekre a kérdésekre vannak általános, egyetemes válaszok. Bizonyosan vannak olyan körülmények, amelyek között egy forradalmi bürokratikus államszocializmus a munkásosztály valódi érdekében állhat, még akkor is, ha a munkások kizsákmányoltak maradnak egy ilyen társadalomban. Úgy vélem, ez a helyzet a harmadik világ sok mai országában. A fejlett kapitalista országokban azonban a tőke társadalmasítását és a szervezési javak demokratizálását egyidejűleg magában foglaló, radikális demokratikus szocializmus – nagyon hosszú távú, azonban – reális lehetőség.

15. Empirikus következmények

A kizsákmányolás fogalma olyan szituációkat jelöl meg, amelyekben a cselekvők között eredendően ellentétes anyagi érdekek vannak. A kizsákmányolási viszonyok komplex mintájában gyökerező osztálystruktúra jellemzésével tehát az a célunk, hogy az adott struktúra pozícióin keresztül bepillantást adjon az alapvető anyagi érdekek eloszlásába és az annak megfelelő osztálykonfliktusbeli törésvonalakba.

Tehát az empirikus kérdés az lesz, hogyan kapcsolódik az osztályhelyzeteknek ez a komplex tipológiája egy sor „függő” változóhoz. Jelen elemzésemben ezek közül kettőt emelek ki: a jövedelmet és az osztályattitűdöket. Röviden tárgyalom az egyes változók elemzésének indokait, az elemzésben használt adatforrásokat és az operacionális változók kialakítását. Ilyen előzmények után áttérek magukra az empirikus eredményekre.

A változók indoklása

Bár a kizsákmányolás elméleti fogalma és a személyi jövedelemre vonatkozó empirikus adatok közötti összefüggés nem egyszerű, a kettőt ennek ellenére nem kell szorosan összekapcsolnunk. Ha tehát a termelőeszközök birtoklása vagy ellenőrzése a kizsákmányolás alapja, akkor a jövedelmeknek rovatról rovatra szisztematikusan kell változniuk a 2. táblázat osztálytipológiájában. Konkrétabban, két alaphipotézist alkothatunk: 1) az átlagjövedelmek az osztálystruktúrában a polgárság és a proletariátus között polarizálódnak; és 2, az átlagjövedelmek a táblázat proletariátus-sorok felől a szakértő-vezető sarok felé, valamint a kispolgárság felől a polgárság felé minden irányban monoton növekednek. Tehát olyan módon is hihetőbbé tesszük az osztálytipológia mögött álló elméleti állításokat, ha megvizsgáljuk az osztálystruktúra és jövedelem közötti összefüggést.

Az osztályattitűdök vizsgálatának az az indoka, hogy az ilyen attitűdök legalábbis hajlanak arra, hogy tükrözzék az osztálypozíciók betöltőinek valós érdekeit, és így szisztematikusan változnak az osztálytipológia rovatai között. Az attitűdök tanulmányozásával szemben két ellenvetés lehet. Az első az, hogy az osztálystruktúra célja nem a mentális állapot egyénenkénti eltéréseinek, hanem az osztályharc, különösen az osztálycselekvések szervezett formáinak a magyarázata. A második az, hogy még ha alakítja is az osztályhelyzet az egyéni mentális állapotot, egy attitűdfelmérésre adott válaszok akkor is alkalmatlanok a szóban forgó osztálydeterminált mentális állapotok kipuhatolására. A mentális állapot eléggé kontextusfüggő ahhoz, hogy egy felmérés (survey interview) mesterséges kontextusára adott válaszokat ne tekinthessük az osztályviszonyok valóságos szituációiban létező mentális állapotok mutatóinak.

Mindkét ellenvetést komolyan kell vennünk. Az elsőre azt mondanám, hogy a szóban forgó harcokban olyan egyének vesznek részt, akik döntenek arról, hogy meghatározott módon cselekszenek – még akkor is, ha az osztálystruktúra magyarázatának alapvető tárgyát a kollektíven szervezett osztályharcok alkotják –, ezért az egyéni mentális állapotokat így vagy úgy, de mindenképpen számításba kell venni a folyamatban. A második ellenvetésre azt mondanám, hogy amennyiben a mentális állapotok kontextusfüggők, akkor az osztályhelyzet és a vizsgálat által mért osztályattitűdök közötti összefüggést nem erősíteni, hanem gyengíteni kellene. A felmérés kontextusa összekuszálná az eredményeket, és megzavarná az osztályhelyzetek valódi hatását. Ha tehát e kontextustorzítás ellenére szisztematikus összefüggést figyelünk meg, akkor jobban bízhatunk az eredmények értelmezhetőségében.

Adatok

A vizsgált adatok egy átfogó nemzetközi, az osztálystruktúrával és osztálytudattal foglalkozó kutatásból származnak.[242] Jelenlegi elemzésünkben csak két ország, az Egyesült Államok és Svédország adataival foglalkozunk. A durván hasonló technológiai fejlettségű és átlagos életszínvonalú fejlett kapitalista országok csoportján belül ez a két társadalom szinte szélsőséges eseteket képvisel: a fejlett kapitalista társadalmak közül az Egyesült Államok rendelkezik az egyik legmagasabb (az adók és illetékek levonása utáni) reáljövedelem- egyenlőtlenséggel, Svédország pedig a legalacsonyabbal; Svédországban a civil munkaerő legnagyobb (45 százalék feletti) aránya áll közvetlenül állami alkalmazásban, míg az Egyesült Államokban a legkisebb (20 százalék alatt); a szociáldemokrata pártok az összes kapitalista ország közül Svédországban állnak a legmagasabb kormányzati szinten, míg az Egyesült Államokban a legalacsonyabban. Mivel a gazdasági fejlődés szintjének ezen alapvető hasonlóságai párosulnak ilyen jelentős politikai különbségekkel, különösen érdekes lehet Svédország és az Egyesült Államok összehasonlítása az osztálynak a jövedelemre és az attitűdökre gyakorolt hatása szempontjából.

Változók

A jövedelem-változó az adólevonás előtti összes forrásból származó teljes évi személyi jövedelem. Tehát a bér jellegű jövedelmet különféle forrásokból származó nem bér jellegű jövedelemmel párosítja. Az osztályattitűd-változó egy olyan hat itemre adott válaszból összeállított skála, amelyek mindegyike meglehetősen jól látható osztálytartalommal rendelkezik.[243] Például azokat a válaszadókat, akik egyetértettek azzal az állítással, hogy „Törvényben kellene megtiltani a munkáltatóknak, hogy egy sztrájk ideje alatt sztrájktörőket vegyenek fel”, a munkásosztálypárti pozícióba, az állítással egyet nem értőket pedig a tőkéspárti pozícióba sorolták. A skála – 6-tól (a válaszadó mind a hat kérdésben a tőkéspárti pozíciót foglalja el) +6-ig (a válaszadó minden elemben a munkáspárti helyzetet foglalja el) terjed.

A termelőeszközök birtoklását, amely az osztálystruktúra-tipológia hátterében áll, a döntéshozásra, az autoritásra, a tulajdon birtoklására, a foglalkozáskészségekre és oktatási képesítésekre vonatkozó kérdések széles körén keresztül operacionalizálták. Mondanom sem kell, hogy számos módszertani probléma kapcsolódik e mérőszámokhoz, különösen a készség-/képesítésjavak mérőszámaihoz. Ezért a javak mindegyik fajtáját három részre bontottam. Mindkét dimenzió két pólusát a kérdéses javakkal egyértelmű viszonyokat kialakító pozíciók alkotják. A „közbenső” pozíció a marginális javak eseteinek és a nem egyértelmű mérőszámokat tartalmazó eseteknek a kombinációja.

16. Empirikus eredmények: Jövedelem

A 4. táblázat osztályonként mutatja az átlagos személyi jövedelmet az Egyesült Államokban és Svédországban. A táblázat adatai többnyire erős konzisztenciát mutatnak az osztálystruktúra kizsákmányolás-alapú konceptualizálásának elméleti indokaival.

Az Egyesült Államokban a jövedelem erősen polarizálódik a tipológia proletár-rovata és a polgárság között: az előbbiek átlagosan évente alig több mint 11 ezer dollárt keresnek, az utóbbiak pedig több mint 52 ezer dollárt. Svédországban az eredmények nem ilyen nyilvánvalóak: a mintabeli polgárság lényegében a szakértő vezetőkkel azonos jövedelmű. A svéd minta polgárság-kategóriájában azonban csak nyolc válaszadó van, és ők minden bizonnyal viszonylag kis tőkével rendelkeznek. Mivel Svédországban nagyon magas a személyi jövedelemadó, a tőkések jövedelmük jelentős részét nem pénzben, hanem más formában szerzik. A személyi jövedelemnek ezeket a nem pénzbeli elemeit szinte lehetetlen mérni a rendelkezésünkre álló adatokkal, ezért a 4. táblázat számértéke minden bizonnyal kisebb a valóságosnál. Tehát az adatok az Egyesült Államokban erősen, Svédországban pedig legalábbis feltételesen alátámasztják azt az 1. hipotézist, hogy az átlagjövedelmek a polgárság és a proletariátus között polarizálódnak.

Kevésbé bizonytalanok az eredmények a 2. hipotézis esetében, amely szerint az átlagjövedelmek a proletártól a szakértő vezetőig, valamint a kispolgártól a polgárig monoton növekednek. A jövedelmek az Egyesült Államokban és Svédországban is nagyrészt monoton módon növekednek a táblázat minden dimenziójában az osztálystruktúra-mátrix proletár-sarkából a szakértő-vezető sarok felé haladva. Ez alól csak az a kivétel, hogy a 10. és 11. kategória (képesítés nélküli vezetők és képesítés nélküli alsóbb szintű vezetők), valamint a 6. és 9. kategória (képesített és félképesített nem vezető beosztású alkalmazottak) lényegileg azonos mind az Egyesült Államokban, mind Svédországban. Ha figyelembe vesszük a „képesítés nélküli alsóbb szintű vezetők” (11. kategória) és a „félképesített munkások” (9. kategória) „közbenső” kategóriáinak fogalmi státusát, akkor az eredmények nem mondanak ellent az elméleti modellnek.

A 4. táblázat mintájában különösen a bérből élők közötti kizsákmányolási viszonyok két dimenziójának interakciója a meglepő. Ha külön-külön végigmegyünk a szervezési javakon vagy a képesítésjavakon (a táblázat alján és a jobb oldali oszlopon), az átlagjövedelem növekedése viszonylag szerény mértékű. A jövedelmek ugrásszerű növekedése akkor jelentkezik, ha kombináljuk ezt a két kizsákmányolási mechanizmust (a táblázat tetején és a bal oldali oszlopban, a bérből élők között haladva). Tehát az adatok erősen alátámasztják a 2. hipotézist.[244]

4. táblázat: Éves egyéni átlagjövedelem az osztályhelyzet szerint Svédországban és az Egyesült Államokban

4. táblázat: Éves egyéni átlagjövedelem az osztályhelyzet szerint Svédországban és az Egyesült Államokban

Megjegyzés:A rovatokban az összes forrásból származó, adózás előtti bruttó éves egyéni jövedelem szerepel. A svéd jövedelmeket az 1980. évi átváltási árfolyamon számítottuk át dollárra.Forrás:Összehasonlító kutatás az osztálystruktúráról és osztálytudatról.

Empirikus eredmények: Attitűdök

Az 5. táblázat az osztályhelyzet szerint mutatja be az osztálytudat-skálán mért középértékeket az Egyesült Államokban és Svédországban. Ezekből az eredményekből számos általánosítást vonhatunk le.

Az eltérések általános mintája. Az eltéréseknek az 5. táblázatban átlagokban kifejezett általános mintája (nem az átlagok tényleges értéke, hanem az átlagok mintázata) eléggé hasonló az Egyesült Államokban és Svédországban. A táblázat mindkét országban alapvetően a tőkés osztály és a munkásosztály között polarizálódik (egyik táblázatban sincs jelentős különbség a proletárok és a félképesített munkások között).[245] A táblázat proletár-sarkától a szakértő-vezető sarok felé haladva a skálaértékek mindkét országban csökkenő mértékben munkásosztálypártiak, végül pedig tőkéspártiak. A jövedelemeredményekhez hasonlóan az attitűdskála középértékei közel monoton módon változnak a táblázat minden dimenziója mentén. A kispolgárságtól az önálló vállalkozók közötti igazi tőkésosztály felé haladva pedig a középértékek mindkét országban egyre tőkéspártibbá válnak.[246]

5. táblázat: Osztálytudat az osztálystruktúrabeli helyzet szerint

5. táblázat: Osztálytudat az osztálystruktúrabeli helyzet szerint

Megjegyzés: A táblázatban a munkásosztály tudat skálán mért átlagok szerepelnek. A skála értékei +-6-tól (minden elemben munkásosztály-párti) - 6-ig (minden elemben tőkéspárti) terjednek.

Forrás: Összehasonlító kutatás az osztálystruktúráról és osztálytudatról.

A polarizáció mértéke. Bár az attitűdbeli különbségek mintázata a két országban hasonló, a közös mintán belüli polarizáció mértéke drámai mértékben eltér. Az Egyesült Államokban a-tőkésosztály és a munkásosztály közötti különbség a skálán valamivel több 2 pontnál; Svédországban a különbség 4,6 pont. (E különbségek eltérése a 0,01 szinten statisztikailag szignifikáns.) Az adatok azt mutatják, hogy a tőkésosztályon belül alapvetően nemzetközi konszenzus van az osztályalapú attitűdök tekintetében, a munkásosztályon belül viszont nincs ilyen konszenzus: ezen a skálán a svéd és amerikai munkások majdnem annyira különböznek, mint az egyesült államokbeli munkások és tőkések.

Osztályszövetségek. Az osztályszövetségeknek az 5. táblázatbeli osztálytudat-mintákból következő mintája – az a mód, ahogyan az osztálystruktúra tartománya átalakul osztályképződményekké – a két országban jelentősen eltér. Svédországban a bérből élők egyetlen hangsúlyosan tőkéspárti ideológiai pozíciójú kategóriája a szakértő vezetőké; az Egyesült Államokban a tőkéspárti pozíciók jobban benyúlnak a bérből élő népességbe. Az Egyesült Államokban csak a táblázat jobb alsó sarkában levő három rovat tekinthető a munkásosztály-koalíció részének; Svédországban a koalíció kiterjed minden képesítés nélküli, valamint nem vezető beosztású bérből élőre, és legalábbis kis mértékben magában foglal „félképesített” vezetőket és félképesített alsóbb szintű vezetőket is. Ha ezeket az eredményeket átfordítjuk a munkaerő-állomány 2. táblázatbeli arányaira, akkor az Egyesült Államokban a munkaerő mintegy 30 százaléka tartozik a polgári koalíción belüli osztálykategóriákba, ezzel szemben Svédországban ennek megfelelője csak 10 százalék. Hasonlóképpen Svédországban a munkaerő-állomány 73-80 százaléka (attól függően, hogy a koalícióba tartoznak-e a félképesített vezetők és felettesek) tartozik a munkásosztály-koalíción belüli osztályokba, ezzel szemben az Egyesült Államokban a munkaerő-állománynak csak 58 százaléka tartozik a munkásosztály-koalícióba.[247] Az Egyesült Államokban tehát a munkásosztály-koalíció nemcsak kevésbé alkot ideológiailag a polgársággal ellentétes pólust, mint Svédországban, hanem sokkal kisebb is.

17. Értelmezések

Ezekből az eredményekből több általános következtetést is levonhatunk. Először: az adatok szisztematikusan konzisztensek az osztálynak a kizsákmányolási viszonyok alapján történő, felvetett rekonceptualizálásával. Az e változók közötti alapvetően monoton összefüggés és az osztálytipológia kizsákmányolási dimenziói mentén levő helyzet a jövedelem és az attitűdök elemzésében is hihetővé teszik a koncepciót.

Másodszor: az adatok alátámasztják azt a tézist, hogy az osztálytudat általános mintáját az osztályviszonyok mögöttes struktúrája alakítja. A Svédország és az Egyesült Államok közötti jelentős politikai különbségek ellenére az osztálystruktúrát az osztálytudattal összekötő alapvető minta nagyon hasonló a két országban: mindkettő a kizsákmányolás három dimenziója mentén polarizálódik, és az osztálytudat-skálán e dimenziók mentén haladva az értékek alapvetően monoton módon változnak.

Végül: bár az osztálytudat általános mintázatát strukturálisan az osztályviszonyok határozzák meg, egy adott társadalomban a munkásöntudat szintjét és a kérdéses osztályviszonyokra épülő osztálykoalíciók jellegét az a szervezeti és politikai gyakorlat alakítja, amely az osztályharc történetét jellemzi. Minden reformizmusa és minden olyan törekvése ellenére, hogy a svéd társadalomban stabil osztálykompromisszumot építsen ki, a Svéd Szociáldemokrata Párt és a hozzá kapcsolódó svéd munkásmozgalom olyan stratégiákat alkalmazott, amelyek megerősítik a munkásöntudat bizonyos vonatkozásait. A hatalom és tulajdon kérdése gyakran áll a politikai ügyrend középpontjában, a szociáldemokrata állami politika hajlamos támogatni a kapitalisztikusan kizsákmányolt bérből élők anyagi érdekeit, és legalább a munkásmozgalom és a Szociáldemokrata Párt radikális szárnya életben tartja a létező társadalmi struktúra alternatíváinak vízióját.

A svéd esettel szemben a politikai pártok és szakszervezetek az Egyesült Államokban olyan gyakorlatot folytattak, amellyel – akarva-akaratlanul – aláásták a munkásöntudatot. A Demokrata Párt szisztematikusan elterelte a politikai eszmecserét az osztálynyelvről. Bár persze vannak kivételek, az általános tendencia az volt, hogy nem osztály jellegű módon szervezzék a társadalmi konfliktusokat, és hangsúlyozzák a hatalom és tulajdon problémájának kezeléséhez kapcsolódó alternatívák rendkívül korlátozott körét. Az állami szociálpolitika inkább fokozta, mint csökkentette a bérből élők osztályalapú megosztottságát. A munkásmozgalom azon törekvésének eredménytelensége, hogy szakszervezetekbe gyűjtse az ipari fizikai munkások nagy részét is, nem beszélve a „fehérgalléros” alkalmazottakról, azt jelentette, hogy a kizsákmányolás-alapú érdekek eltérése a bérből élők között a tőkével szembeni közös érdekeikhez viszonyítva nagyok. Ennek eredményeként – ahogyan azt az 1984-es elnökválasztási kampány retorikája is tükrözte – a munkásmozgalmat az Egyesült Államokban inkább „speciális érdekű” csoportnak tekintik, mint a bérből élők általános gazdasági érdekeinek képviselőjeként.

E politikai-stratégiai, illetve párt- és szakszervezeti ideológiák közötti különbségnek az az egyenes következménye, hogy Svédországban az osztályt jóval fontosabbnak tartják, mint az Egyesült Államokban: az osztályhelyzet és az osztálytapasztalatok nagyobb hatást gyakorolnak az osztálytudatra; az osztályok ideológiailag polarizáltabbak; és az erre a polarizáltabb ideológiai tartományra épülő munkásosztály-koalíció maga is sokkal nagyobb.

18. Következtetés

A tanulmányban felvetett javaslat lényege az, hogy az osztály fogalma szisztematikusan alapja legyen a kizsákmányolási formák problémájának. Korábbi munkámban – és sok marxista munkájában – az osztály fogalma gyakorlatilag eltolódott egy kizsákmányolás-központú fogalomról egy uralomközpontú fogalomra. Bár a kizsákmányolás az osztályról folyó vita háttérkontextusának része maradt, nem kapcsolódott módszeresen a tényleges osztálytérképek kifejtésébe. Ma úgy vélem, hogy ez az eltolódás aláaknázza az osztályfogalom koherenciáját, ezért következetes kizsákmányolásközpontú konceptualizálásnak kell felváltania.

Ha e tanulmány érvei meggyőzőek, akkor az általam kifejtett specifikus kizsákmányolás-központú osztályfogalomnak több jelentős előnye is van korábbi osztály-megközelítésemmel szemben (és tovább lépve, más létező osztályfogalmakkal szemben is). Először: a kizsákmányolás-központú fogalom – a kapitalista társadalmakban és a különféle nem kapitalista társadalmakban egyaránt – sokkal koherensebb és izgalmasabb lehetőséget nyújt a „középosztály" osztályhelyzeteinek megértéséhez, mint az alternatív fogalmak. A középosztály többé nem „maradék” kategória vagy a polarizált osztályok térképének viszonylag ad hoc jellegű módosítása. Ehelyett a középosztályokat ugyanazok a viszonyok definiálják, amelyek magukat a polarizált osztályokat határozzák meg; a különbség csupán abban áll, hogy ezek a viszonyok strukturálisan milyen módon kombinálódnak egy adott társadalom konkrét intézményi formáiban.

Másodszor: a kizsákmányolás-központú fogalom sokkal koherensebb módot kínál az osztálystruktúrák típusai közötti minőségi különbségek leírásához, mint az alternatív fogalmak. Egy adott társadalom osztályviszonyainak megállapításához használt elvont kritériumok minőségileg eltérő társadalmak esetében is konzisztensek, mégis lehetővé teszik, hogy konkrétan egy adott társadalom osztálystruktúráit vizsgáljuk. Tehát a fogalom elkerüli azt az ad hoc jelleget, amelytől nem mentes a többi osztályfogalom többsége, amikor történetileg eltérő típusú társadalmakon haladnak végig.

Harmadszor: a kizsákmányolás-központú fogalom szisztematikusabban materialista, mint az uralomkoncepciók. Az osztályokat a termelőerők aspektusai fölötti valóságos birtoklási mintákból származtatjuk. A kizsákmányolás különböző osztályokat meghatározó eltérő fajtái mind kapcsolódnak a termelőerők e különböző aspektusainak minőségi jellemzőihez.

Negyedszer: a kizsákmányolás-központú fogalom történetibb osztályfogalmat kínál, mint az uralomközpontú koncepciók. A korszakalkotó társadalmi változásnak a termelőerők adnak egyedi jelleget.[248] Mivel a tanulmányban tárgyalt keretrendszerben az osztálykizsákmányolás-kapcsolatot specifikus termelőerők tekintetében definiáljuk, a szóban forgó termelőerők fejlődése határozza meg az osztályviszony-rendszerek történelmi pályáját. Az1. és 3. táblázatban szereplő társadalomformák sorrendje tehát nem önkényes, hanem egy fejlődési tendenciát határoz meg az osztálystruktúrákban.

Ötödször: a tanulmányban kifejtett osztályfogalom különösen hangsúlyos kritikai jelleggel bír. A kizsákmányolás Roemertől származó definíciója is magában foglalja a valamely létező társadalmi struktúrában immanens alternatív társadalomformák elképzelését. A lehetséges társadalomformák elemzésének történeti jellegéből pedig az következik, hogy az osztályfogalomnak ez a kritikai jellege nem tisztán morális vagy utópikus alappal rendelkezik. A kizsákmányolás minőségileg eltérő, javakon alapuló formái szerint definiált osztály módot adott a társadalmon belüli osztályviszonyok jellegének és a kérdéses viszonyok által nyújtott immanens átalakulási lehetőség leírására is.

Végül: a kizsákmányolás-központú fogalom sokkal egyértelműbb kapcsolatot biztosít az érdekek problémájával, mint az uralomalapú koncepciók. Ez pedig alapot ad az osztálystruktúrák objektív jellemzői és az osztályképződés, az osztályszövetségek és az osztályharc problémája közötti összefüggés módszeresebb empirikus elemzéséhez.

Szalai Éva fordítása



[191] Az esszé 1984-ben, nem sokkal a Classes kiadása előtt (Verso, London, 1985) jelent meg. A könyv lényegi érveinek alapvető összefoglalása, és nem tükrözi az osztályproblémákra vonatkozó újabb gondolatokat, amelyek a könyvben folyó vitában vetődtek fel. – [A tanulmány eredeti címe és megjelenési helye: „A General Framework for the Analysis of Class Structure.” In: E. O. Wright et al.: The Debate on Classes (Verso, London, 1989), 3-52. oldal. A jelen fordítás forrása: Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Válogatott tanulmányok. Új Mandátum, Bp., 1997, 178-221. old.]

[192] Tanulmányunk tartományát magának az osztálystruktúrának a problémájára korlátozzuk. Ezen nem azt értjük, hogy az osztálystruktúra kimeríti az osztályelemzést: fontos az osztályképződés, az osztályharc és az osztálytudat problémája is, amelyekre a tanulmány vége felé röviden kitérünk. Feltevésem azonban az, hogy az osztály strukturális jellemzőinek dekódolása fogalmi előfeltétel az osztályelmélet e más aspektusainak kifejtéséhez. Az osztályelemzés e más aspektusai közötti összefüggés tárgyalását lásd: E. O. Wright: Class, Crisis and the State (Verso, London, 1978), 97-108.

[193] Ezen alternatívák részletesebb áttekintését lásd E. O. Wright: „Variates of Marxist Concepts of Class Structure.” Politics and Society, vol. 9. no. 3 (1980).

[194] Az „új kispolgárság” fogalmának fő védelmezője N. Poulantzas: Classes in Contemporary Capitalism (Verso, London, 1975). Az új munkásosztály-koncepcióról lásd S. Manet: La Nouvelle Classe Ouvriére (Seuil, Paris, 1963).

[195] B. Ehrenreich -J. Ehrenreich: „The Professional and Managerial Class”, Radical America, vol. 11. no. 2. (1977).

[196] A. Gouldner: The Future of Intellectuals and the Rise of the New Class (Seabury Press, New York, 1979), valamint Konrád György–Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz (Gondolat, Budapest, 1989).

[197] E. O. Wright: „Classes Boundaries in Advanced Capitalist Societies”, New Left Review, no. 98. (1976), valamint Class, Crisis and the State. Lásd még G. Carchedi: The Economic Identification of Social (Routledge and Kegan Paul, London, 1977).

[198] Mondanom sem kell, bogy az „objektív érdekek” fogalma erősen megkérdőjelezhető, és még ha elemzésünk középpontjába a kizsákmányolást állítjuk, akkor is problematikus annak megerősítése, hogy az így definiált osztályoknak egyértelműen objektív érdekei vannak, de ez az állítás vitatható. Az érdekek objektivitásának problémája hasznos tárgyalását lásd R. Geuss: The Idea of Critical Theory: Habermas and the Frankfurt School (Cambridge University Press, Cambridge, 1981), W. Connolly: “On Interest in Politics”, Politics and Society 2, no. 4 (1972), 395-477, valamint I. Balbus: “The Concept of Interest in Pluralist and Marxist Analysis”, Politics and Society, February 1971.

[199] Ez a nézet az úgynevezett „posztmarxista” radikális elméletre jellemző. Ennek a munkának néhány kiemelkedő példája: M. Albert – R. Hahnel: Marxism and SocialistTheory (South End Press, Boston, 1981), J. Cohen: Class and Civil Society- (University of Massachussets Press, Amherst 1982), vala­mint S. Aaronowitz: The Crisis of Historical Materialism (Praeger, New York, 1981).

[200] Azt is mondhatjuk, hogy a marxisták által az osztálynak tulajdonított fontosság nem szükséges a tör­téneti ívek elméletéhez. Egy ilyen elmélet után a nemen, az államon vagy más tényezőkön alapulhat. Tulajdonképpen a történelmi ívek elméletének a legitimitását is elvethetjük. A történelmi fejlődést úgy tekintjük, hogy az szűkebb értelemben inkább egy sor egymástól független ok-okozati folyamat bizonytalan végeredménye, minthogy valamilyen átfogó meghatározottsággal rendelkezne. Ezek ko­moly ellenérvek, nem vethetők el azonnal. A tanulmány célkitűzésére egyszerűen azt állítom, hogy ha valaki meg akarja tartani az osztályelemzés melletti hagyományos marxista elkötelezettséget, ak­kor problémát okoz az osztály uralomközpontú fogalma felé való tolódás. Néhány fenti érv korábbi tárgyalását lásd E. O. Wright: „Giddens’s Critique of Marxism”, New Left Review, no. 139 (1983), és ugyanő: Classes, 2. fejezet.

[201] E. O. Wright: „Capitalism’s Futures”, Social Review, no. 68 (1983).

[202] Az ez alóli részleges kivételt azokban az érvekben találhatjuk, amelyek amellett szólnak, hogy a ka­pitalista és posztkapitalista társadalmakban létezik az értelmiségiek és/vagy bürokraták „új osztálya”. Lásd A. Gouldner: The Future of Intellectuals, valamint I. Szelenyi – W. Martin: New Class Theory and Beyond (kiadatlan könyv kézirata, Department of Sociology, University of Wisconsin, 1985).

[203] R. Dahrendorf: Class and Class Conflict in Industrial Society (Stanford University Press, Palo Alto, 1959).

[204] Roemer marxista közgazdász, aki hosszú távú kutatómunkában vesz részt, amelynek célja, bogy ki­dolgozzák azt, amit ő a marxista elmélet „mikroalapjainak” nevez. Legfontosabb művének címe: A General Theory of Exploitation and Class (Harvard University Press, Cambridge, 1982). Az e mun­kával kapcsolatos vita – amelyben magam is részt vettem lelőhelye: Politics and Society, vol. 11. no. 3. (J. Roemer: „Recent Developments in the Marxist Theory of Expolation and Class” és E. O. Wright: The Status of the Political in the Concept of Class Structure”). Roemer aktív tagja egy tu­dós körnek, amely időről időre összejön, bogy megvitassa a marxista elmélet fogalmi alapjával kap­csolatos problémákat; tagjai közé tartozik még Jon Elster, G. A. Cohen, Adam Przeworski, Philippe von Parijs, Robert Van der Veen, Robert Brenner és jómagam.

[205] A gazdasági elnyomás és a kizsákmányolás közötti különbség teljesebb tárgyalását lásd Wright: Classes, 3. fejezet.15 Roemer – úgy vélem – meggyőzően megmutatta, hogy vannak olyan meghatá­rozott körülmények, amelyek között a marxi kizsákmányolás nem felel meg ennek az általánosabb definíciónak: vannak olyan esetek, amikor két cselekvő között munkaerő-transzferre kerül sor, ami technikailag kizsákmányoló volna a marxi értelemben, de ez nem elégíti ki a fenti feltételeket. A je­len célokat szem előtt tartva nem szükséges kitérnünk ezekre a speciális esetekre.

[206] Roemer – úgy vélem – meggyőzően megmutatta, hogy vannak olyan meghatározott körülmények, amelyek között a marxi kizsákmányolás nem felel meg ennek az általánosabb definíciónak: vannak olyan esetek, amikor két cselekvő között munkaerő-transzferre kerül sor, ami technikailag kizsák­mányoló volna a marxi értelemben, de ez nem elégíti ki a fenti feltételeket. A jelen célokat szem előtt tartva nem szükséges kitérnünk ezekre a speciális esetekre.

[207] Bár Roemer munkáját nem tekinthetjük a munkaérték-elmélet „sraffai” kritikai példájának, a sraffai közgazdászokkal, például I. Steedmannel (Marx after Sraffa, Verso, London, 1977) közös az a tézise, hogy a munkaérték-elméletet teljes egészében el kell vetni. Roemer szerint ez az elmélet egyszerűen téves mint a csere elméleti megértésének alapja, és szükségtelen a kapitalista kizsákmányolás megértéséhez.

[208] Az érvelés technikai formája abból áll, hogy – viszonylag egyszerűen maximalizálva a cselekvők vi­selkedését – általános egyensúlyi modelleket alakítunk ki. Mint minden általános egyensúlyi mo­dell, ezek a modellek is a preferenciastruktúrákkal és a termelési funkciókkal kapcsolatban elfoga­dott specifikus feltevésektől függnek. Az utóbbi időben Roemer egy esszéjében („Should Marxists Be Interested in Exploitation?”, Working Papers no. 221, University of California, Davis, Depart­ment of Economics, 1983) rámutatott, hogy ki lehet alakítani olyan modelleket, amelyekben az eredmények sértik a kizsákmányolás fogalmának logikáját (például ha a szabadidőnek a munkával szembeni preferenciája a javak birtoklásának növekedésével gyengül, akkor megtörténhet, hogy a munkaerőtranszferek meghatározott intézményi kerete között a gazdagoktól a szegények felé áram­lanak). Jelen elemzés céljaira eltekintek ezektől a koncepcióktól.

[209] Az eredmények a motivációs feltevések skáláján erőteljesek, de nem azok minden lehetséges prefe­renciastruktúra esetében.

[210] Roemer: A General Theory, 1945-5.

[211] Szűkebb értelemben e fejtegetés kezdetén adott általános kizsákmányolás-definíció szerint ez a két kritérium nem a kizsákmányolást, hanem pusztán a gazdasági elnyomást határozza meg, hiszen az eredményekből semmilyen következtetést nem vonhatunk le a kizsákmányoltak munkájának eredménye és a kizsákmányolók jóléte közötti összefüggéssel kapcsolatban. Roemer felismeri ezt a problémát, és elemzésébe számos újabb kritériumot foglalt, hogy kiküszöböljön bizonyos problémákat (például azt, hogy a fogyatékosok kizsákmányolják az ép testűeket). Ennek ellenére ez a tényekkel ellentétes feltételes kritérium marad Roemer játékelméleti elemzésének magva.

[212] De megjegyzendő, hogy a kapitalizmusban a munkások nem feudálisan kizsákmányoltak, ők nem jobban, hanem rosszabbul élnének, ha csak személyi javaikkal vonulnának vissza a kapitalizmus-játékból. Roemer érvelése szerint a neoklasszikus teoretikusoknak az az állítása, hogy a kapitalizmusban a bérből élőket nem zsákmányolják ki, általánosságban egyenértékű azzal az állítással, hogy nem feudálisan kizsákmányoltak, azaz nincsenek kitéve a személyes kötelékekből álló kapcsolatokon alapuló többletelvonásnak. Lásd Roemer: A General Theory, 206.

[213] Tehát a javak-kizsákmányolás kapcsolat a javak tulajdonosainak azon képességétől függ, hogy máso­kat meg tudnak fosztani a szóban forgó javaktól. A kizsákmányolás így értelmezett társadalmi alapja igen hasonló ahhoz, ahogyan Frank Parkin jellemezte Weber szociális zárlat fogalmát: „az a folya­mat, amellyel a társadalmi kollektivitások úgy próbálják növelni hasznukat, hogy egy korlátozott kör számára teszik elérhetővé a forrásokat és lehetőségeket”. Lásd F. Parkin: Marxism and Class Theory: A Burgeois Critique (Columbia University Press, New York, 1979). Míg Parkint főként azok az attri­bútumfajták érdeklik, amelyek az elzárkózás alapjául szolgálnak – faj, vallás, nyelv –, Roemer azon forrá­sok (termelési javak) jellegével foglalkozik, amelyekkel kapcsolatban az elzárkózás megvalósul.

[214] Marx nem nevezte a szocialista társadalombeli jövedelmi egyenlőtlenségeket kizsákmányolás ered­ményének, és nem nevezte a szakképzettek és szakképzetlenek közötti kapcsolatot osztályviszony­nak, ennek ellenére Roemer magyarázata megfelel Marxnak a szocializmusbeli egyenlőtlenséggel kapcsolatos elemzésének, amelyet A Gothai program kritikájában fektetett le. Ebben a dokumentum­ban Marx hangsúlyozta, hogy a készségalapú egyenlőtlenségek a szocializmusban is fennmaradhat­nak, és az elosztás a „mindenkitől képességei szerint, mindenkinek munkája szerint” alapon történne. Az elosztás csak a kommunizmusban alapulna a szükségleten, amelyből mindenképpen arra követ­keztethetünk, hogy a készségbeli különbségek nem képeznének többé javakat (jövedelemgeneráló vagyont).

[215] Roemer elképzelése az osztály és a kizsákmányolás közötti összefüggésről bizonyos szempontból ha­sonló Alvin Gouldneréhez, bár Roemer nem ismeri Gouldner munkáját. Gouldner az „új osztály”-t olyan kulturális polgárságként definiálja, amelyet „a kulturális tőke” feletti ellenőrzés határoz meg, ahol a „tőke” „valamely” termelt tárgy, amellyel eladható haszontárgyakat készítenek, ezáltal bizto­sít tulajdonosának jövedelmeket vagy a gazdasági termelékenységhez való állítólagos hozzájárulásuk miatt legitimnek tekintett jövedelmi követeléseket (lásd Future of Intellectuals, 21). Bár Gouldner nem a kizsákmányolás alapján jellemzi ezt a jövedelemelosztási folyamatot, Roemer kizsákmányolás-fogalma bőven beleférne Gouldner általános megközelítésébe.

[216] Ebből nem feltétlenül kell arra következtetnünk, hogy a munkafolyamatbeli uralom intézményesen nem fontos, vagy hogy tulajdonképpen a szóban forgó uralom gyakorlatilag nem fokozza a kapitalista kizsákmányolást és megerősíti a tőke-munkásosztály viszonyt. Roemer egyszerűen azt állítja, hogy nem ez az osztályviszonyok tényleges kritériuma – az a kritérium szűkebb értelemben magukon a tu­lajdonviszonyokon alapul.

[217] Wright: „The Status of the Political.”

[218] Annak tárgyalását, hogy miért tekintendő a munkaerő a termelőerők részének (vagyis a termelési javak közi tartozónak), lásd G. A. Cohen: Karl Marx’s Theory of History: A Defense (Princeton Uni­versity Press, Princeton, 1978), 40-41.

[219] Ebben a megfogalmazásban a rabszolgaságot a feudális kizsákmányolás határesetének tekinthetjük, ahol a rabszolgának egyáltalán nincsenek a saját munkaerejéhez fűződő tulajdonosi jogai, ugyanak­kor a rabszolga tulajdonosa teljes körű tulajdonosi jogokkal rendelkezik felette.

[220] Ebben a megfogalmazásban a diszkrimináció különböző formái – például emberek kizárása bizonyos foglalkozásokból olyan kritériumok alapján, mint a faj, a nem, a nemzetiség – szintén a feudális ki­zsákmányolás egy formájának tekinthetők. Tulajdonképpen nem létezik a saját munkaerő birtoklása, ha valaki nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy azt más cselekvőkkel azonosan, tetszőlegesen használja. Ez a diszkriminációról alkotott nézet megfelel annak az elképzelésnek, hogy a diszkrimi­náció a „polgári szabadságjogok” antitézise.

[221] Roemer közgazdász, az ő használatában a státus nem a szociológiában általában ennek a szónak tu­lajdonított jelentéseket hordozza.

[222] Roemer: A General Theory, 243.

[223] Roemer felismeri a feudális kizsákmányolás és státus-kizsákmányolás közötti hasonlóságot, de azt inkább érdekes párhuzamként, mint problémaként kezeli. Lásd i. m. 243.

[224] Elég suta a bürokratikus államszocializmus terminus, de nem tudok ennél jobbat, a statism (körülbe­lül etatizmus) kifejezésnek – bár másutt használtam már ilyen társadalmak tárgyalásakor (E. O. Wright: „Capitalistic Futures.” Socialist Review, no. 68, 1983) az a hátránya, hogy az osztályviszonyo­kat szűkebb értelemben nem annyira az ilyen társadalombeli kizsákmányolás anyagi alapjaival (a szervezési javak feletti ellenőrzéssel), hanem inkább magával az állammal azonosítja.

[225] Megjegyzendő, hogy a „többlet ellenőrzése” nem egyenértékű a vezetők tényleges személyifogyasztás-jövedelmével, nem jobban, mint ahogyan a tőkés profitok vagy a feudális járadékok egyenértékűek a tőkések és a feudális urak személyesen fogyasztott jövedelmével. Történetileg változó a társadalom­típusokon belül és azok között is, hogy az uralkodó osztályok által ellenőrzött többletnek mekkora ré­szét használják személyi fogyasztásra, és mekkora részt használnak más célokra (feudális katonai ki­adások, kapitalista tőkefelhalmozás, szervezetnövelés). Az az állítás, hogy a vezetők-hivatalnokok „rosszabbul élnének” a szervezés újraelosztásának feltételei között, nemcsak a személyesen elfogyasztott mennyiségre utal, hanem az általuk hatékonyan ellenőrzött jövedelemösszegre is, amely így személyesen kisajátítható.

[226] E logika szerint ha a parasztok szabadon költözhetnek, kiszállhatnak a feudális szerződésből, akkor a feudális járadékok (ezáltal a feudális kizsákmányolás) átmeneti folyamatban volna a kapitalista kizsákmányolás formája felé. Ez az átalakulás akkor teljesedne ki, ha maga a föld is „tőkévé” válna, azaz szabadon vehetnék-adhatnák a piacon.

[227] Nehéz megmondani, hogy általánosságban növekedett vagy csökkent a kizsákmányolás a feudalizmusból a kapitalizmusba vezető átmenet során, mert a kapitalizmus egyidejűleg nagyrészt megszünteti a kizsákmányolás egyik formáját, ugyanakkor felerősíti a másikat.

[228] Megjegyzendő, hogy az állítás logikailag független a munkaerőelmélettől. Nincs olyan feltevés, hogy az árucikkek cseréjét arányosan szabályozza az azokban foglalt társadalmilag szükséges munka mennyisége. Azt állítjuk, hogy a tőkések jövedelme alkotja a munkások által termelt felesleg pénzbeli értékét. Ez elegendő ahhoz, hogy jövedelmüket kizsákmányolóként kezeljük. A kapitalista kizsákmányolás ilyen kezelése és annak a munkaértékelmélettel való kapcsolata tárgyalását lásd G. A. Cohen: „The Labor Theory of Value and the Concept of Exploitation”, Philosophy and Public Affairs, vol. 8 (1979).

[229] Megjegyzendő, hogy pontosan ez az, amiről a „ténylegesen létező szocialista társadalmak”-on belüli baloldali kritikusok azt mondják, hogy a radikális változtatás politikai ügyrendjében a központi probléma ezekben az országokban.

[230] Lenin eredeti víziója a „szovjet” demokráciáról – amelyben a tisztviselőknek nem fizetnének többet, mint az átlagos munkásoknak, és bármikor azonnal visszahívhatók volnának, és amelyben a társadalmi tervezés körvonalait demokratikus részvétellel vitatnák meg és határoznák meg – magában foglalta a szervezési javak egyenlősítésének ilyen elveit. Tudjuk, hogy a bolsevikok, amikor hatalomra kerültek, vagy nem tudták, vagy nem akarták komolyan megpróbálni a szervezési kizsákmányolás megszüntetését. Ezen kérdéseknek az orosz forradalom kontextusában, illetve a munkásdemokráciára tett kísérletek tárgyalását lásd C. Siriani: Workers's Control and Socialist Democracy (Verso, London, 1982).

[231] Utópikus lehet elképzelni egy olyan társadalmat, amelyben nincs készségalapú kizsákmányolás, vagy akár egy olyan társadalmat, amelyben nincs szervezési javakon alapuló kizsákmányolás – különösen akkor, ha elvetjük azt az állítást, hogy egy jövő társadalom valaha is az abszolút bőség állapotában létezik majd. Az abszolút bőség hiányában minden társadalom a fogyasztás eloszlásának problémájával kapcsolatos dilemmákkal és kompromisszumokkal kerül szembe, és az ilyen dilemmák nehezen kezelhető ösztönző problémákat okozhatnak az abszolút bőség hiányában. A marxista elméletbeli utópikus fantáziák problémájának óvatos exponálását lásd A. Nove: The Economics of Feasible Socialism (George Allen and Unwin, Hemel Hempstead, 1983).

[232] Ezek és más problémák sokkal bővebb tárgyalását lásd Wright: Classes, 3. fejezet.

[233] Megjegyzendő, hogy ebben a megfogalmazásban néhány kispolgár kizsákmányolt (az egyenlőtlen piaci cserén keresztül), mert csak minimális mennyiségű termelőeszközt birtokol, néhányuk pedig kapitalisztikus kizsákmányoló lesz, mert nagy mennyiségű tőkét birtokol, még akkor is, ha nem alkalmaz bérmunkásokat. Tehát a kizsákmányolási státust szűkebb értelemben nem lehet azonosítani az önálló vállalkozó vagy bérkereső-státussal.

[234] Az ebben a táblázatban szereplő munkaerőadatok a University Wisconsin által az osztálystruktúrára és osztálytudatra vonatkozólag végzett összehasonlító kutatásból erednek. A kategóriák kódolásának és a változók operacionalizálásának részleteit lásd Wright: Classes, 2. függelék.

[235] Ez nem annak tagadása, hogy sok értelmiségi és vezető a tőkejavak tulajdonosává vált a magas jöve­delmekből való megtakarítással. Amennyiben azonban ez megtörténik, osztályhelyzetük objektíven kezd eltolódni, és objektíven polgári helyzetbe kerülnek. Itt csak azokról az értelmiségi és vezetői pozíciókról beszélek, amelyek nem a polgárságba kerülés segédeszközei.

[236] A feudalizmus régi középosztályát azonban a felszabadított, saját földjét művelő paraszt (yeoman) határozza meg, az a paraszt, aki a munkaerőhöz fűződő egyenlőtlen eloszlású javak rendszerében bir­tokolja a szóban forgó javak rá eső részét.

[237] Azok a teoretikusok, akik egy új osztály fogalmi alapján próbálták elemezni a ténylegesen létező szo­cializmus osztálystruktúráit, általában hajlanak egyetlen uralkodó osztályhelyzeten vegyíteni az ál­lamhivatalnokokat és a szakértőket, ahelyett, hogy lényegileg az osztályhatalomért versengőknek te­kintenék őket. Néhány teoretikus, például Konrád és Szelényi vagy Gouldner, nem ismeri fel ezt a választóvonalat, bár ők nem is pontosan az itt felvetett módon foglalják elméletükbe a problémát. Lásd például Konrád György–Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, Gouldner: The Future of Intellectuals.

[238] Alvin Gouldner és mások azt mondták, hogy történetileg a társadalmi forradalmak kedvezménye­zettjei nem az előző termelési mód elnyomott osztályai voltak, hanem „harmadik osztályok”. A leg­figyelemreméltóbb, hogy a feudalizmus kihunyásakor nem a parasztság, hanem a polgárság lett az uralkodó osztály: egy olyan osztály, amely a feudalizmus elsődleges kizsákmányolási viszonyán kívül helyezkedett el. Ugyanez vonatkozik a kapitalizmus tekintetében a vezető hivatalnokokra, az állam-bürokratikus szocializmus tekintetében pedig a szakértőkre: ezek minden esetben potenciális riválist képeznek a létező uralkodó osztállyal szemben.

[239] A kapitalizmus többféle lehetséges jövőjéről szóló tézis átfogó tárgyalását lásd Wright: „Capitalism's Futures.”

[240] A. Przeworski: „From Proletariat into Class: The Process of Class Struggle from Karl Kautsky’s The Class Struggle to Recent Debates”, Politics and Society, vol. 7. no. 4 (1977).

[241] Lásd S. Bowles–D. Gordon–T. Weiskopf: Beyond the Wasteland (Anchor, New York, 1984). A szerzők azt írták, hogy bizonyos kapitalista országokban a termelékenység növekedését aláaknázó egyik kulcstényező a vezetői költségeknek az óriásvállalat növekedésével járó növekedése.

[242] A tanulmány részleteinek lelőhelye: E. O. Wright–C. Costello–D. Hachen–J. Sprauge: „The American Class Structure”, American Sociological Review, December 1982, valamint Wright: Classes.

[243] A használt mérőszámok teljes körű részletezését lásd Wright: Classes, 2. függelék.

[244] Egy itt nem közölt elemzésben, amelyben a függő változó a nem bér jellegű jövedelem volt, ugyanezt a monoton mintát figyeltem meg, csak sokkal élesebb különbség volt a munkások és a szakértő vezetők között. Lásd Classes, 6. fejezet.

[245] Az Egyesült Államokban a szakértő vezetők valamivel tőkéspártibbak, mint maga a polgárság, de a különbség nem elég nagy ahhoz, hogy lényegileg egyenlően polarizáltként kezeljük őket a munkásosztály tekintetében. Ne feledjük, hogy ebben a kontextusban a legtöbb válaszadó az általam „polgárság”-nak nevezett kategóriában még mindig meglehetősen szerény mértékben tőkés. Ezeknek a tőkéseknek 83 százaléka ötvennél kevesebb alkalmazottat foglalkoztat. A szakértő vezetőknek azonban csak 8 százaléka dolgozik ötvennél kevesebb alkalmazottat foglalkoztató vállalkozásnak. Várható, hogy ha lenne adatunk a nagytőkések mintájáról, az eredmények némileg eltérnének.

[246] Ellenvethetnénk, hogy ezek az eredmények olyan más változók képződményei lehetnek, amelyek nem szerepelnek az elemzésben. Például az osztálykategóriák nemek szerinti összetétele hihetően magyarázhatná a táblázat rovatai között megfigyelt mintákat. Egy sor lehetséges zavaró változót – életkor, nem, osztályeredet, szakszervezeti tagság, jövedelem kontrollálva elemeztem az 5. táblázatbeli eredményeket, és bár néhány részletet befolyásolnak ezek a „kontrollok”, az alapvető minták érintetlenek maradnak. E többváltozós elemzés tárgyalását lásd Wright: Classes, 7. fejezet.

[247] Ezek a becslések az alábbi, 5. táblázatból származó összesítéseken alapulnak: Svéd polgári koalíció = 1., 2., 4., 5., 7., 8., 10. rovat – svéd munkásosztály-koalíció = 6., 9., 10., 11., 12. rovat (alsó becslés), valamint 7., 8. rovat (felső becslés) – amerikai munkásosztály-koalíció = 9., 11., 12. rovat. Megjegyzendő: a kispolgárság (3. kategória) egyik országban sem része egyik koalíciónak sem.

[248] Annak tárgyalását, hogy miért tekinthetjük a termelőerőket a történelmi irányt meghatározónak, lásd Wright: „Giddens's Critique of Marxism”, New Left Review, no. 139 (1983).