Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

Szelényi Iván: A kelet-európai újosztály-stratégia távlatai és korlátai: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz önkritikus felülvizsgálata (1986-87)

Szelényi Iván: A kelet-európai újosztály-stratégia távlatai és korlátai: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz önkritikus felülvizsgálata (1986-87)[249]

Tizenegy évvel ezelőtt, 1974 nyarának utolsó napjaiban fejeztük be Konrád György barátommal együtt utolsó közös könyvünk, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz[250] kéziratát egy csobánkai tanyán, tíz-tizenöt kilométerre Budapesttől. Siettünk a könyvvel, „rejtekhelyre” vonultunk, távol forgalmas városi lakásunktól és munkahelyünktől. Kissé paranoid módon úgy véltük – bár, minta későbbi események megmutatták, nem minden alap nélkül –, hogy figyel bennünket a politikai rendőrség. Azt gondoltuk, a rendőrség csak arra vár, hogy mihelyt befejeztük a kéziratot, de talán már előbb is, rátegye a kezét. Így hát a sürgősség érzése ragadott magával bennünket, ami történelmi fontosságunk naiv, sőt, narcisztikus érzésével párosult. Úgy éreztük, rábukkantunk az államszocializmus titkára – az új értelmiségi uralkodó osztály küszöbönálló felemelkedésére. Ezt sürgősen fel is akartuk jegyezni a történelmi emlékezet számára, majd amilyen gyorsan és széles körben csak lehetett, terjeszteni. Mielőtt még elfognának és – feltehetően évekre – börtönbe csuknának bennünket, kéziratunk pedig minden valószínűség szerint örökre eltűnne a KGB irattárában.

Az elmúlt évtizedben személyes életünk gyökeresen megváltozott. 1975-ben eltávoztam Magyarországról, az azóta eltelt tíz év alatt három kontinensen éltem, három különböző egyetemen tanítottam. Konrád otthon maradt, a regényírás mellett döntött, s felhagyott kalandozásaival a szociológiai elméletek táján. Ami ennél is fontosabb, az elmúlt évtized jelentős változásokat hozott a kelet-európai emberek életében. Ezzel az írással az a célom, hogy az elmúlt évtized eseményeinek fényében, s abból a kijózanító távolságból, amelyet egy olyan amerikai tudományos intézmény nyújt, mint amilyen a Wisconsin Egyetem. Szociológiai Tanszéke, megvizsgáljam, mennyire érvényes az a jövendölésünk, hogy a szocialista Kelet-Európában küszöbön áll az értelmiségi osztállyá emelkedés.

Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvünket először történeti összefüggéseiben vizsgálom, s elsősorban az 1960-as évek kelet-európai posztsztálinista reformmozgalmainak tükröződését látom benne. Ezt követően röviden áttekintem a kelet-európai társadalmi szerkezetben 1974 óta bekövetkezett néhány – általunk többnyire nem várt – fontosabb változást; beszélek arról, amit a kelet-európai bürokráciák szinte öngyilkos makacsságának neveznék, hogy nem hajlandók értelmesen megosztani hatalmukat senkivel, még a technokráciával sem. Elemzem a vállalkozói szellem teljességgel váratlan újbóli felbukkanását és a kis magánvállalkozásokkal szembeni meglepő mai toleranciát – legalábbis Magyarországon és Kínában. Végűi az államszocializmus jövőjének különböző lehetséges formáit taglalom.

Végig, de különösen az utolsó részben önkritikusan beszélek. Tíz évvel Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz megírása után még mindig az a véleményem, hogy a kelet-európai szocializmus hatvanas évekbeli fejlődésének fontos irányát ragadtuk meg (noha kissé talán túláltalánosítottuk következtetéseinket). A hetvenes és nyolcvanas évek nem várt változásai ellenére ma is van lehetőség az újosztály-stratégia érvényre jutására, s ennek esélye még mindig nagyobb itt, mint a legfontosabb nyugati országokban. Önkritikám az első két részben csupán elméletünk kiforratlanságára irányul. Ma is úgy gondolom, az elmélet magva akkoriban érvényes volt, s bizonyos fokig azóta is az maradt.

Az utolsó részben azonban kritikusabban kell tárgyalnom művünket. Tíz év után úgy gondolom, hogy Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz legfőbb fogyatékossága az volt, hogy nemcsak a számos lehetséges jövő egyikeként mutatta be az újosztály-stratégiát. Mivel azonban a hetvenes évek elején túlságosan is nyilvánvalóvá vált az újosztály-elmélet megvalósíthatósága vagy fenyegetése, nem fordítottunk elegendő időt rá, hogy megvizsgáljuk, mi egyéb történhetne. 1985-ben a szovjet típusú szocializmus átalakulása az értelmiségi osztály uralma alatt álló társadalomból az értelmiségi osztály által irányított társadalommá még mindig lehetséges ugyan, de kevésbé látszik valószínűnek, mint 1975-ben.

1. Az értelmiség és a hatalom a hatvanas évek posztsztálinista reformja során

Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz bizonyos szempontból baráti vita Milovan Đilas Az új osztály című könyvével. Tetszett nekünk Đilas könyve, s úgy véltük, kitűnő munkát végzett a sztálinista társadalom szerkezetéről kidolgozott kritikai elméletével. Főként terminológiai kérdésekben voltak kisebb nézeteltérések közöttünk.,Hivatásos szociológusok lévén, mi pontosan akartuk használni a szociológiai fogalmakat, különösen az osztály fogalmát, egy olyan filozófust és ideológust, mint Đilas, talán kevésbé kötöttek a terminológiai hagyományok.

Elfogadtuk Đilas alaptételét, hogy a szovjet típusú társadalmakban a sztálinizmus alatt a bürokrácia uralkodik. Nem akartuk azonban az osztály kifejezést használni a bürokrácia strukturális helyzetének leírására; gondoltuk, ez a csoport túl „archaikus”, „ázsiai” volt ahhoz, hogy rászolgáljon erre a megnevezésre. Weberi és marxi–lukácsi neveltetésünk folytán az osztály fogalmát a modern nyugati társadalmaknak akartuk fenntartani. Inkább „uralkodó bürokratikus rendről” írtunk (hogy az amerikai olvasóközönség könnyebben értse, a könyv angol kiadásában az „uralkodó elit” kifejezést használtuk), egyébiránt azonban alapjában helyesnek tartottuk Đilas elemzését.

Arról is meg voltunk győződve, hogy Đilas elemzése alapvető átdolgozásra szorul. Könyve a sztálinista korszakról szól; mi viszont az államszocializmus posztsztálinista formájáról kívántunk írni. Đilasnak igaza volt: az 1940-es évek végén és az ötvenes évek elején a kelet-európai társadalmakban a bürokratikus rend uralkodott. A desztálinizációt követően azonban, különösen a hatvanas évek kibontakozó reformkorszakában, kezdett kibővülni azok köre, akik uralkodó helyzetet foglaltak el az államszocialista társadalmakban. A hatalom birtokosaihoz a legkülönbözőbb értelmiségiek csatlakoztak, a humán szakemberektől és ideológusoktól a technokratákig, és beleolvadtak a bürokráciába; a megfelelő tudományos tanúsítványokkal rendelkező képzett emberek váltották fel a képzetleneket a bürokratikus posztokon; „szakértő” technokraták együtt gyakorolták a hatalmat a „vörös” tisztségviselőkkel.

Úgy véltük, maga a bürokrácia is változik. Kevésbé archaikus, racionálisabb lett - intellektualizálódott. Az értelmiségiek ugyanakkor bizonyos fokig bürokratizálódtak. A bürokraták és az értelmiségiek így együtt alkották az új, egységes, uralmon lévő osztályt.[251]

Ma is ésszerűnek érzem ezt a gondolatmenetet. A szocializmus változása ebbe az irányba haladt. A hatvanas évek folyamán több kelet-európai országban, sőt, valószínűleg az egész szovjet blokkban az értelmiségiek leginkább öntudatos rétegének a hatalomhoz való viszonya túllépett a kacérkodáson. S ez a viszony 1968 nyarán érte el a legmeghittebb pillanatait. Az a nyár a prágai tavasz szellemében kezdődött. A májusi napokban, Párizsban még a Nyugat is azt érezhette, hogy küszöbön áll a szocializmus megvalósulása. A cseh és a magyar kommunisták az értelmiség jelentékeny támogatásával készítették elő reformjaikat. Izgalom vibrált a levegőben, s így szinte senki sem vette észre az első sötét felleget – a bürokrácia és a diákok, illetve értelmiségiek meglehetősen heves összeütközését az év elején Varsóban.

Ma is emlékszem azokra az augusztusi beszélgetéseinkre, s hogy milyen általános volt a hit a rendszerben s a vele való azonosulás. Alig néhány nappal Csehszlovákia megszállása előtt a budai Vár egyik borozójában meglehetősen heves vitába keveredtem Lukács György egyik legodaadóbb tanítványával, s közeli barátommal, aki a hetvenes évek elejére az ellenzék egyik vezetője lett. Meglehetősen cinikusan – a kelleténél többet ittam – jósoltam meg, hogy az oroszoknak katonailag nyilván be kell majd avatkozniuk Prágában; ő hevesen tiltakozott, vélvén, hogy a szovjetek nem lennének képesek ilyesmire.

Ellenvetései senkit ne lepjenek meg – magától Lukácstól származik a híres jelszó: „A legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál.” Feltételezem, hogy a legtöbb magyar értelmiség ezt azért túlzásnak tartotta, s kevesen cserélték volna el Albániáért Svédországot; sokan úgy gondoltuk azonban, hogy Lukács mondása az igazságnak legalább a csíráját tartalmazza.

Csehszlovákia megszállása drámai változást hozott a helyzetben, noha nem egyik pillanatról a másikra. Világosan jelezte, hogy romlani kezdett a viszony a kelet-európai értelmiségiek és bürokraták között. Ugyanaz a Lukács-tanítvány, aki augusztus 5. körül még a Szovjetuniót védte, augusztus 22-én vagy 23-án megfogalmazott nyilvános tiltakozást írt alá (be kell vallanom, én nem írtam alá), amiből később problémái származtak. Ő korán ébredt. Mások lassabban, de a kiábrándulás folyamata visszafordíthatatlan volt.

 Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz bizonyos értelemben túl későn született. 1968 nyarán kellett volna megírni és közreadni, nem 1974-ben, amikor a miénknél kifinomultabb politikai ösztönökkel megáldott emberek már a kelet-európai értelmiség és a szovjet típusú bürokrácia közötti viszony megromlását és végét állapíthatták volna meg. Voltaképpen ha Dilas-bírálatunk pontos és az ő új osztályról szóló könyve az 50-es évek elejét írja le, akkor a miénk a hatvanas évek közepétől azok végéig terjedő időszakot. Bizonyára távolról sem ez az utolsó szó a posztsztálinizmusról, ahogy mi neveztük, az „érett szocializmusról”.

Sokan bíráltak azzal bennünket, hogy az egyedi magyar tapasztalatokból kiindulva túl könnyen következtetünk általában az államszocializmusra.[252] Azt hiszem, ez a vád csak részben igaz. Magyarországon valóban különösen erősek voltak az újosztály-törekvések, tovább tartottak, talán korábban kezdődtek, s az értelmiség szélesebb rétegeit érintették, mint másutt. Vajon 1974-ben Csehszlovákiában meg lehetett volna írnia felemelkedő értelmiségi osztályról szóló könyvet? Teljességgel elképzelhetetlen. Ebben az időszakban Magyarország egyike volt a kevés országnak – talán az egyedüli –, ahol az értelmiségiek és a bürokraták közötti szakadás nem volt annyira nyilvánvaló, nem látszott annyira komolynak vágy orvosolhatatlannak. Mi is írtunk az „uralkodó rend” „ellentámadásáról”, de ezt átmeneti jelenségnek gondoltuk – „lármának”, amely lelassítja, de nem akadályozza meg az osztály kialakulását.

Az új osztály kialakulási folyamata elég korán kezdődött Magyarországon. Valószínűleg némileg korábban, mint Csehszlovákiában vagy az NDK-ban, noha aligha korábban, mint a Szovjetunióban vagy Lengyelországban. Az utolsó hruscsovi és valószínűleg a legelső brezsnyevi években, a Szovjetunióban egyfajta enyhülés uralkodott az értelmiség és az apparátus között. Heller Ágnes, egyik leghajthatatlanabb kritikusunk, aki azt vetette szemünkre, hogy a valóságosnál racionálisabbnak tartjuk a szovjet rendszert, amelyet ő a „tradicionális uralom” egyik válfajának tekint, még ő is megjegyezte, hogy Hruscsov alatt a szovjetek egy darabig még a „szcientizmust" is a magukévá tették.[253] A Szovjetunióban ugyanis a korai hatvanas évekre esik ama próbálkozások második hulláma, hogy a kommunizmust a tudomány és a technika segítségével legitimálják.

Az első hullám a húszas évek végén és a harmincas évek elején zajlott, amikor Sztálinnak igencsak kapóra jöttek a repülés terén elért szovjet tudományos és ipari sikerek.[254] A második hullámra a hatvanas évek elején került sor – ez a szputnyikok, a szovjet tudomány és oktatás iránti büszkeség és az Egyesült Államokban észlelhető szputnyikpánik korszaka; s mindez arra ösztönözte a szovjet kormányt, hogy többet fordítson kutatásra és felsőfokú oktatásra.

Az értelmiségiek és a bürokrácia között Magyarországon 1963-ban vagy 1964-ben indult meg a közeledés. Valószínűleg a késői hruscsovi időszak tudományos sikereinek és világos hangsúlyainak is része volt abban, hogy a magyar értelmiség ilyen rövid idővel 1956 vérbe fojtása után is (a rendszer még 1959-ben is végzett ki embereket az 1956-os felkelés idején elkövetett „bűncselekményeik” miatt) hajlandó volt enyhülést kezdeményezni a káderbürokráciával, s kidolgozni a békés együttélés feltételeit. Meggyőződésem, hogy a szocializmusnak mint a tökéletesen racionális rendszernek a képe, amely a tudományban és a kutatásban messze fölötte áll az anarchisztikus és csak formálisan racionális kapitalizmusnak, az egész keleti blokkban döntő szerepet játszott az értelmiségiek megnyerésében. Különösképpen így volt ez Magyarországon, ahol a kialakuló új politikai rendszer, a kádárizmus tehetségesen vegyítette a kései hruscsovizmus tudományos vonzerejét a maga sajátos pragmatizmusával.[255]

A magyar értelmisége tett hatása széles körű és mély volt. Ideológusok, filozófusok, szociológusok és közgazdászok sietve csatlakoztak az új legitimációs rohamhoz, gyors ütemben fojtva el az 1956-os trauma minden emlékét.[256] Lukács, a Nagy Imre-kormány tagja, noha csak egy hajszálon múlt, hogy nem börtönözték be, meghirdette a „marxizmus reneszánszát”. Tanítványai, különösen Heller Ágnes és Márkus György – a később budapesti iskolának nevezett irányzat megalapítói – marxista humanizmusukkal rendkívüli befolyásra tettek szert az egyetemi hallgatók körében. Nyomukban radikálisok és marxisták egész nemzedéke tűnt fel, köztük a hetvenes évek számos későbbi ellenzékije vagy kritikus szellemű értelmiségije: például Bence György és Kis János filozófusok (a marxizmussal való szakításuk után Marc Rakowski álnéven közösen írták nagy hatású A kelet-európai marxizmus című művüket), a korábbi maoista, Haraszti Miklós (posztmaoista, „demokratikus ellenzéki” korszakában írta remek Darabbér című könyvét), Bauer Tamás, aki a hetvenes években valószínűleg a legradikálisabb reformközgazdász lett, és Juhász Pál szociológus.

A társaság egy másik tagjának, Zsille Zoltánnak nemrég megjelent önéletrajzából világlik ki, hogy mekkora ambíciók fűtötték ezeket az ifjú embereket, mennyire eltökélten próbáltak mihamarabb a csúcsra kerülni.[257] Nem mintha karrieristák lettek volna. Nem voltak azok, vagy nem jobban, mint bármely más ifjú értelmiségi. Ezeket a hatvanas években végzett magyar értelmiségieket etikai indítékok vezérelték pályájukon. Küldetés- vagy hivatástudatuk volt. A társadalmat egy felvilágosult, ésszerű, humanista és határozottan szocialista jövő felé akarták vezetni. Az egyetemeken, ahová jártak, befolyásuk alá vonták a KISZ-t, mert elégedetlenek voltak a régi gárdával, amelyet egyszerűen karrierista bürokratáknak vagy Alvin Gouldner kifejezésével, „régi káderek”[258] társaságának tartották. Közülük sokan azért léptek be a pártba, mert meg akarták változtatni, magukhoz akarták ragadni a hatalmat, s egy megreformált párt segítségével akarták megváltoztatni a társadalmat. Ezt nevezte Gouldner a „humanista értelmiség újosztály-stratégiájának”, s amikor arról beszél, hogy megpróbálták „elűzni a régi kádereket”, igen pontosan írja le az 1960-as évek radikális marxista–kommunista filozófus, közgazdász és szociológus értelmiségének törekvéseit.

Noha a lengyel, csehszlovák vagy keletnémet értelmiségi közeget kevésbé ismerem, amit tudok róla, azt mutatja, hogy nem tért el oly gyökeresen a magyarországi helyzettől. Lengyelországban is marxista reneszánsz következett be, valószínűleg még inkább, mint Magyarországon. Leszek Kolakowski, Adam Schaff vagy Zygmunt Bauman semmiben sem különbözött Heller Ágnestől, Márkus Györgytől vagy Hegedüs Andrástól. Az ifjú lengyel radikálisok a hatvanas évekbeli szellemi arculatukat és későbbi ellenzékivé válásukat tekintve, egyaránt nagyon hasonlítottak a magyarokra. A legismertebb példák természetesen Jacek Kuron és Kard Modzelewski. Ők is megpróbáltak „együtt haladni a párttal”; belülről akarták megreformálni; a régi kádereket olyan emberekkel felváltani, amilyenek ők voltak: igazi értelmiségiekkel, akiknek valóban „küldetésük” van; csak ezt követően váltak antikommunistákká, és utasították el a hetvenes években teljesen a pártot.[259] Talán nem túlzás azt mondani, hogy a lengyel munkások az értelmiségiek és a párt közeledése miatt nem rokonszenveztek a diákok és értelmiségiek radikalizmusával 1968 februárjában. A legtöbb lengyel munkás valószínűleg úgy érezte, hogy ez a radikalizmus különböző értelmiségi csoportok belső harcait tükrözi, s ezért nem tartozik rá.

Eltér-e vajon ettől az 1963-64 körül kezdődött és a prágai tavaszban csúcspontjára jutott csehszlovák reformmozgalom? A prágai tavasz legtöbb ideológusa és résztvevője elismeri, hogy mozgalmuk az emberarcú szocializmusért felülről indult.[260] A harc a reformkommunizmus hívei és ellenfelei között folyt: értelmiségiek mozgalma volt. A cseh reformkommunista értelmiségiek a Karl Kosik és mások vezette marxista reneszánsz ihletésére – úgy gondolták, átvehetik a kommunista pártot, eltávolíthatják a korrupt régi kádereket, s az immár több demokráciával és humanizmussal beoltott társadalmat a szocialista jövő felé vezethetik, amelynek mintája a marxizmusból és (sokak szerint) a marxizmus–leninizmusból nyert tudományos ismeretek alapján dolgozható ki. (A hatvanas években Lenint, a leninizmust és az élcsapatpártot még mindig szent tehénnek tartották a kelet-európai ideológus értelmiségiek – konformisták és reformerek egyaránt.)

Kelet-Németországról még Lengyelországnál és Csehszlovákiánál is kevesebbet tudok, de ha meg akarnám írni 1965 és 1975 közötti történetét, kutatásaim egyik fontos csomópontja lenne az értelmiség kacérkodása a párttal és a bürokráciával, s a keletnémet rendszer sikeres, próbálkozása, hogy ne csak a nyugati baloldali körökben, hanem bizonyos fokig valószínűleg otthon is egy dinamikus, tudományosan és technikailag fejlett társadalom képét terjessze magáról. A keletnémet újosztály-stratégia bizonyos tekintetben egészen eltérő lehet magyar, lengyel és csehszlovák pártjától; nemcsak később indult (s a magyar változat kivételével, talán tovább tartott) – Kelet-Németországban sokkal korlátozottabb volt a marxizmus reneszánsza is. Nem annyira filozófiai, mint inkább természettudományos és technikai jelleget öltött.[261] Kelet-Németországnak nem volt Lukácsa, Kolakowskija, Kosikja, de még egy Hellerje sem.

A keletnémet reformkommunizmus jelképe Robert Havemann természettudós és ipari vezető, aki a hatvanas évekbeli odaadó ifjúkommunista volt, és Rudolf Bahro, aki a marxista politikai gazdaságtant és a modern vezetéstudományt kommunista szellemű versek írásával elegyítette, hogy aztán a 70-es évek végére a legismertebb ellenzéki váljék belőle.[262] A Havemann–Bahro-történet mutatja, hogy az újosztály-stratégia Kelet-Németországban is működött – itt a tudományos szocializmus és a tudományos-technikai forradalom ihletésére. A magyar pragmatikusoktól eltérően, akik kezdtek engedményeket tenni a piacnak, a keletnémet reformerek úgy próbálták orvosolni a sztálinista-voluntarista gazdaságpolitika hatástalanságát, hogy „tudományosabbá”, „ésszerűbbé” tették a tervezést, s a valóban „ésszerű redisztribúció” felé haladtak.[263]

Bahro könyve, A kelet-európai alternatíva az újosztály-stratégia szcientista változatának, jobban mondva e koncepció összeomlásának érdekes kifejeződése. Benne annak az értelmiséginek a csalódása fogalmazódik meg, aki egy ideig hitt a szocializmus szcientista megreformálásának lehetőségében, s aki most felismeri, hogy a kelet-európai bürokráciával szemben végül is valószínűleg nem lehet egy ilyen reformot megvalósítani. Páran hevesen reagáltunk arra, amit burkolt leninizmusnak vagy értelmiségi avantgardizmusnak érzékeltünk Bahrónál. Úgy véltük, hogy amit nyújt, az újabb változata az értelmiséget mint általános osztályt leíró elméletnek, s feltételezi, hogy a szocializmus csak akkor lehetséges, ha mindenki értelmiségivé válik.[264] Bahro könyvéből azt az elégedetlenséget olvastuk ki, amelyet a technokrata szellemű keletnémet gazdasági vezetők éreznek mind a hozzá nem értő régi káderekkel, mind a lusta és nem túl ügyes munkásokkal szemben.

Bahro A kelet-európai alternatíva című könyve bizonyos szempontból éppúgy az érett szocializmusban hatalomra kerülő új értelmiségi osztályról szól, mint ami Az értelmiségi útja az osztályhatalomhoz című könyvünk. Míg azonban mi ironikusan és alapjában kritikusan szemléltük ezt a vállalkozást, addig Bahro nosztalgiával és támogatólag. Szerintünk a 70-es évek elejére Kelet-Európa túlontúl gyorsan közeledik az értelmiségiség osztályhatalmához; Bahro szerint viszont az értelmiség befolyása a kelleténél lassabban növekszik, nem váltják fel elég gyorsan a régi kádereket. Bahro könyvéből, életpályájából és eszméinek kelet-németországi népszerűségéből ítélve, a keletnémet „csoda” talán nem egyszerűen exportra készült termék. A keletnémet technokrata értelmiség jelentős része feltehetően gyorsan elfelejtette a berlini fal okozta megaláztatást. A tudományos-technikai forradalom szellemétől fellelkesülve (bizonyos szempontból még Kelet-Németország „tudományosan kidolgozott" sportteljesítményei is jelképezhetik) a hatvanas évek végére nyilván egy technokrata újosztály-stratégia mögött sorakozott fel.

Súlyos tévedés lenne azonban túlhangsúlyozni a keletnémet tapasztalatok egyediségét, és a „szcientista” keletnémet stratégiát mereven szembeállítani Kelek-Európa más részein érvényesülő „filozófiai” koncepciókkal. Először is, a bürokrácia és az értelmiség közeledésére az ösztönzés valószínűleg a Szovjetunióból eredt abból, hogy a hruscsovi korszak elvetette a gazdasági tervezésben megnyilvánuló sztálinista voluntarizmust, és a szputnyik révén meglehetős erkölcsi fölényérzése támadt. Míg a sztálinizmus voluntarista volt, addig a Hruscsov nevével fémjelzett korszak tudományosnak nevezhető. A hruscsovi ideológia szerint a kapitalizmus anarchisztikus, a szocializmus viszont a tudományos tervezést jelenti. Még a brezsnyevi korszak első éveiben sem térnek el ettől. A 60-as évek közepén még mindig lehetségesnek, ha nem is küszöbönállónak látszott az alapvető gazdasági reform a Szovjetunióban.

Úgy látszott, a Magyar Módra piacorientált reformer nem a régi káderekkel, hanem a gazdasági racionalitást előtérbe állító matematikai közgazdászokkal szemben veszít teret. A tudományos tervezők határozottan elutasították azt a gondolatot, hogy a gazdasági racionalitás azt kívánja a tervezőktől, hogy vonuljanak ki a gazdaságból, és engedjék szabadjára az anarchia erőit; úgy gondolták, a legújabb tudományos eljárásokkal, számítógépekkel és matematikai modellekkel felfegyverkezve minden piacnál hatásosabban képesek csökkenteni a pazarlást, a költségeket, és fokozni a gazdasági növekedést. A hatvanas évek legnagyobb részében még a Szovjetunióban is a tudományos tervezés és a tudományos-technikai forradalom gondolata állt az előtérben. Elkerülhetetlennek látszott, hogy a régi bürokratákat technikailag rendkívül hozzáértő szakemberekkel váltsák fel. Hiszen magának Brezsnyevnek is mérnöki diplomája volt, s a hatalomra kerülését követő első években gyors volt a képzett mérnökök beáramlása bürokratikus hatalmi pozíciókba.[265]

A tudományos-technikai forradalom szelleme nem korlátozódott Kelet-Németországra és a Szovjetunióra; fontos szerepet vitt az egész térségben. Legbefolyásosabb ideológiai tézisei a cseh reformkommunista, Radovan Richta tollából származnak (noha Richta sürgősen elárulta reformkommunizmusát, s csatlakozott az uralmon lévő bürokrata rendhez, amikor az 1968 augusztusa után visszaszerezte hatalmát). Richta Válaszúton a civilizáció című könyve, a tudományos-technikai forradalom erőteljes apológiája, felhívás egy olyan új világrendre, amelyben mohó tőkések vagy hozzá nem értő bürokraták nem akadályozhatják meg a hozzáértő és önzetlen szakembereket abban, hogy tegyék a dolgukat, és irányítsák a társadalmat; a mű 1968 körül a kelet-európai új osztály tagjainak valóságos bibliája volt. Hamarosan több nyelvre lefordították, s például Budapesten bestsellerré vált.

Emlékszem, mennyire befolyásos volt ezekben az években budapesti értelmiségi körökben a „szakemberek uralmának” eszméje – nemcsak a humán értelmiség köreiben, hanem érthetően, még inkább a műszaki értelmiségiekében. Azt tapasztaltam, hogy a műszaki értelmiségiek, például a fiatal mérnökök általában az ifjú radikális filozófusoknál és szociológusoknál kevésbé ragaszkodtak a marxizmushoz és az ideológiához. Nem nagyon nevezték magukat „kommunistának” vagy „marxistának”, s rendszerint mindaddig megpróbáltak kívül maradni a párton, amíg ez nem veszélyeztette karrierjüket. Még bírálták is a „szocializmust”, ám emlékezetem szerint a legjellemzőbb bírálat így hangzott: „A szocializmus csodálatos rendszer. Az egyetlen probléma a kontraszelekció. Ha a megfelelő emberek ülnének a megfelelő helyeken, a világ legjobb rendszere lenne.” A kontraszelekció gondolata uralkodó téma volt. Amikor Konráddal Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvünket írtuk, azt gondoltuk, ez csak annyit jelent, hogy a rendszer jó lenne, ha az értelmiségieké volna a hatalom, s nincsen abban semmi rossz, ha az értelmiség van hatalmon – a szocializmussal csak az a baj, hogy a hatalom nem az értelmiségé.

A kivételes magyar helyzetre visszatérve: e rész bevezető fejtegetéseiben kissé túlhangsúlyoztam az ideológusok, filozófusok és humanisták szerepét a bürokrácia és az értelmiségiek közötti közeledésben, amely Magyarországon a 60-as évek közepén és végén következett be. Mivel közelről ismerem ezt a csoportot – magam is közéjük tartozom –, könnyebben tudom ismertetni a történetet, ha velük kezdem. Nagy hiba volna azonban azt hinni, hogy mindaz, ami Magyarországon történt, a rendszer újbóli legitimizálása volt, s az értelmiségieknek, különösképpen az ideológusoknak némileg kedvezőbb politikai véleménye alakult ki a kommunizmusról, mint korábban vagy akár ma.

 Amikor az értelmiség a marxizmussal mint tudományos ideológiával és a tudományos-technikai forradalommal legitimálta a posztsztálinista rendszert, ezzel egy időben a hatalom és a döntéshozás központjai felé tartott. Részben a régi káderek hívásának tett eleget, akik hirtelen elvesztették önbizalmukat; részben a káderelit ellenállásával szemben ragadta magához a hatalmat. Közeledés és enyhülés volt ez, egyúttal azonban harc is. Magyarországon (s feltételezem, hogy Csehszlovákiában és Lengyelországban is) különösen a hatvanas évek közepének és végének reformmozgalmában éles harc dúlt. A reformbizottságok az alapoktól kezdték újraformálni az országot. Nemcsak a szűken vett gazdasággal foglalkoztak (noha főként az úgynevezett gazdasági mechanizmus reformja, az árrendszertől az iparirányítás jellegéig int figyelmük középpontjában); a szakértői csoportok átformálták a szociálpolitikát, a lakáselosztást, az iskolarendszert és a területi rendszert is. Építészekből, közgazdászokból, szociológusokból, sőt filozófusokból álló csoportoknak kellett eldönteniük, melyik vidéki város növekedjék, s melyiknek kell eltűnnie a térképről, mert túl kicsi, elszigetelt stb.

Egy tudományosan tervezett társadalom álma lebegett előttük – s mi úgy éreztük, ezért „menetelnek az értelmiségiek a hatalom felé”. Ezeknek az értelmiségieknek, szakértőknek még nem volt hatalmuk, de bizonyosan már ízlelgették, s törekedtek rá. A humán értelmiség összeolvadt a műszaki értelmiséggel; Gouldner ezt a magasan képzettek osztállyá alakulásának jegyeként értékelte. Az összevegyülés azonban nem volt teljesen harmonikus. A humán értelmiség időről időre megijedt, megrémült a műszaki értelmiség gyors előrehaladásától, s óvni kezdett a túlzott „optimalizálástól”, kevesellte a „humanizációt”, óvott a „társadalomirányítástól” és a „pozitivizmustól”, s kevesellte az egységes filozófiai rendszeren alapuló értékek közötti tudatos választást.[266] Remek történetet lehetne írnia humán értelmiség reformszárnyának meglehetősen tudathasadásos magatartásáról technokrata szövetségeseivel szemben. Ezek azonban, legalábbis 1968-ig, „családi viták” maradtak.

Az évtized vége felé azonban az értelmiséghez tartozó ideológusok, filozófusok és szociológusok perifériás, marginális tényezőt alkottak az értelmiségi osztály kialakulásában. Még Magyarországon is a technokrácia állt a folyamat középpontjában, és a fő frontvonala technokraták és a régi bürokraták között húzódott.

Ez a hatalmi harc széles keretek között folyt, és szinte az élet valamennyi területét érintette. E harc egyik színes és érdekes mozzanatáról számolt be Juhász Pál abban a szellemes cikkében, amely az agrármérnökök felemelkedését tárgyalja a magyar termelőszövetkezetekben.[267] A mezőgazdaság kollektivizálása Magyarországon viszonylag későn, 1960-ban következett be. A magyar rendszer, némileg 1956 tanulságai nyomán, óvatosan cselekedett, s igyekezett elkerülni, hogy a parasztok ugyanúgy szembeforduljanak vele, mint az 1950-es években, vagy mint Oroszországban a harmincas évek elején.

A rendszer egyik fontos engedménye az volt, hogy toleranciát tanúsított a közép-, sőt a nagyparasztokkal, az úgynevezett kulákokkal szemben. Egyáltalán nem üldöztek őket, sót a szövetkezetek szervezői megpróbálták a kollektivizálás ügyének megnyerni ezeket a legmegbecsültebb gazdálkodókat. A szervezőknek az ellen sem volt kifogásuk, ha az újonnan alakult szövetkezetek elnökévé választották őket. A hatvanas évek közepére sok magyar szövetkezet egy különös új káderelit irányítása alatt állt – korábban sikeres gazdálkodókból lettek vezető bürokraták. Alapvetően az ő irányításuk alatt állt a magyar mezőgazdaság.

Eközben az agráregyetemek nagy erőfeszítéseket tettek, hogy az agrármérnököket felvértezzék a szocialista nagybirtokok irányításához szükséges tudományos ismeretekkel. Ezek a mérnökök 1985 után kezdtek kiáramlani az egyetemekről, a Válaszúton a civilizáció szellemében képezték őket, felszerelték őket technikai ismeretekkel, küldetéstudatot oltottak beléjük: nekik kellett bebizonyítaniuk a nagy iparosított szocialista agrárvállalatok fölényét a tőkés üzemekkel szemben. Nem törődtek túl sokat a szövetkezetekben talált parasztelnökökkel. Úgy vélték, ezek a vezetők alapjában hozzá nem értők, csak azt tudják, hogyan kell irányítani egy tízhektáros gazdaságot, de azt már nem, mi a teendő egy ötezer hektáros birtokkal. Juhász szerint a hatvanas évek végére valóságos osztályharc tört ki a szövetkezetekben – a mi terminológiánkban ez természetesen csak osztályon belüli harc. Az ifjú agrármérnökök nagy erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a régi parasztkáder elnököket eltávolítsák hivatalukból. Korábbi egyetemi társaik segítségével, akik időközben a megyei mezőgazdasági osztályokon helyezkedtek el, a hetvenes évekre ezek a mérnökök szinte az egész mezőgazdaságot ellenőrizték. Számos hasonló esetről számolhatnánk be, köztük a pártapparátus bizonyos szintjein bekövetkezett személyi változásokról.

Ezek az események adták könyvünk történelmi hátterét. A munka és a hatalom világával összefüggő tapasztalataink a szocializmusról főként a hatvanas évekből származnak. 1960-ban végeztem el az egyetemet, és első állásomba ugyanebben az évben ültem. 1963-ban vettek fel a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézetébe. A legkiválóbb humán reformértelmiségiekkel dolgoztam együtt, s mindent elolvastam, amit írtak. Várostervező intézetek számára végeztünk kutatásokat, tervezőkből, építészekből és közgazdászokból álló reformbizottságokat szolgáltunk ki. A Pártfőiskolán és az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében olyan fiatal diplomásokat tanítottam, akik vagy belülről akarták megreformálni a pártot, vagy a pártba lépve akartak karriert csinálni (gyakran csak utólag lehet megítélni, ki volt a karrierista, és ki érezte úgy, hogy küldetése van); tanítottam bürokratákat is, akik úgy akartak versengeni a lelkes ifjú diplomásokkal, hogy magukba szívtak egy kis tudományt. Prágába, Brnóba, Pozsonyba, Varsóba, Krakkóba, Berlinbe, Drezdába, Moszkvába és Leningrádba tettem utazásokat (évente többször indultam útnak a „testvérországokba” lépéstartás végett), s mindenütt ugyanabba a körbe kerültem, gyakorlatilag ugyanazokkal az emberekkel találkoztam. Konráddal együtt megpróbáltunk általános következtetéseket levonni az „empirikus” anyagból és a munkások, parasztok, értelmiségiek és káderek körében tapasztalható egyenlőtlenségekre vonatkozó vizsgálati adatainkból.

Lehet, hogy kissé túláltalánosítottuk tapasztalatainkat, lehet, hogy elővigyázatlanul vetítettük ki őket jövőbeli irányzatokra. De tíz év után is bizonyos vagyok benne, hogy tökéletesen jogos volt következtetésünk: a hatvanas évek folyamán, s nemcsak Magyarországon, hanem több kelet-európai országban az értelmiségiek az osztályhatalom felé tartottak. Ahogy a szovjet típusú társadalmak a Sztálin utáni' korszakban új önazonosságukat keresték, és a régi káderek már nem tartották olyan szilárdan a kezükben a hatalmat, azt fontolgatták, hogy hatalmukat azokkal az értelmiségiekkel osztják meg, akiket lázba hozott a tudományos tervezés, a tudományos-technikai forradalom és a marxizmus mint tudomány gondolata. Az értelmiségiek készek voltak erre a társulásra, készek voltak rá, hogy a társadalmat egy olyan szocialista jövő felé vezessék, amelynek mintája az ő teleologikus monopóliumuk volt.

El kell azonban ismernem, hogy az új osztály az elmúlt évtizedben a térség minden országában jelentős vereségeket szenvedett. 1986-ban a kelet-európai értelmiségiek távolabb vannak az uralmon lévő osztály helyzetétől, mint voltak 1965-ben vagy 1975-ben. Az értelmiség nem olvadt össze a bürokráciával. Đilas elméletének még 1986-ban is bőven van mondanivalója a kelet-európai társadalomszerkezet elemzői számára.

2. Miért nem vált be az újosztály-stratégia?

A kelet-európai társadalomszerkezet jövőbeli fejlődését értékelve két jelentősebb hibát vétettünk. Noha észrevettük, hogy sztálinista bürokrácia rosszul érzi magát annak láttán, hogy az értelmiségiek egyre inkább uralmi helyzetbe kerülnek, s noha gondosan elemeztük is „ellentámadásait”, úgy véltük, a bürokratikus rend elég okos lesz ahhoz, hogy feladja hegemóniáját, és kiegyezzen a technokráciával; egy ilyen kiegyezés talán megmenthetné az államszocializmust és a bürokráciát is. Tévedtünk. A bürokrácia konokabbnak, a hatalom megosztására és a kompromisszumra kevésbé hajlandónak bizonyult, mint jósoltuk.

Az államszocializmus társadalomszerkezete továbbá olyan jelentősen megváltozott, amit még 1975-ben is elképzelhetetlennek gondoltunk volna. 1975, és különösen 1978-79 óta a magyar rendszer a mezőgazdaságban és az iparban egyaránt fontos engedményeket tett a kis magánkezdeményezéseknek. Ennek következtében a társadalom rétegződése a nyolcvanas évek közepén alapvetően megváltozni látszik. Még néhány évvel ezelőtt is a magyar társadalom rétegződését meglehetősen pontosan lehetett olyan hierarchiaként leírni, amelyben a hatalom és a kiváltságok megoszlása egyaránt a bürokratikus-redisztributív rendben elfoglalt pozíció függvénye. Ezt a még mindig uralkodó bürokratikus-redisztributív hierarchiát ma egy másik hierarchia egészíti ki, amelynek egyenlőtlenségeit az árszabályozó piac alakítja ki. Kialakulóban van, és egyre fontosabbá válik egy másik elit, a „piaci kiváltságokkal” rendelkezők csoportja.[268] Kelet-Európában (kivéve a bonyolult jugoszláv esetet) valószínűleg Magyarország az egyetlen ország, ahol ez bekövetkezett (noha ugyanezen a pályán haladhat Lengyelország, s általánosabb szempontból egészen biztosan erre halad Kína is). A magyar esetet mégis érdemes alaposan szemügyre vennünk, mert mintául szolgálhat más országok számára.

3. A bürokrácia konoksága

Az újosztály-stratégia első pusztító veresége 1968-ban következett be Varsóban, majd Csehszlovákiában. Mindkét esetben a bürokratikus rend vágott vissza, így tudatva az értelmiséggel, hogy nem hajlandó feladni hegemóniáját. Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című munkánkon dolgozva úgy véltük, csak a konzervativizmus viszonylag rövid távú „politikai ciklusával” van dolgunk. Csak öt-hat év telt el Csehszlovákia megszállása óta, s azt gondoltuk, hogy a cseh bürokrácia és értelmiség végül is békét köt, hiszen Magyarországnak is időre volt szüksége ahhoz, hogy elfelejtse 1956-ot. Az események bebizonyították, hogy tévedtünk. Majdnem húsz év telt el azóta, s Csehszlovákia egy új bürokratikus jégkorszakba dermedve tengődik, abban a szürkeségben, amelyet egyesek „neosztálinizmusnak” neveznek.[269]

1968 márciusában Lengyelországban is nagy vérveszteséget szenvedett az új osztály. A lengyel bürokraták cseh kollégáiknál szilárdabban ültek a hatalomban, megmentésükhöz nem volt szükség szovjet tankokra. A munkásosztályt semlegesítették, sőt némi jelképes munkástámogatást is szereztek értelmiség- és zsidóellenes lépéseikhez. Ezrével űzték ki Lengyelországból éppen azokat az értelmiségieket, akikben megvoltak azok a képességek és a szocializmus ügye iránti elkötelezettség, melyek segítségével alapvetően racionalizálható lett volna a gazdasági és a politikai rendszer. A vereség, amelyet ezekben a hónapokban az új osztályhoz tartozó értelmiség Lengyelországban a régi káderektől elszenvedett, majdnem végzetesnek bizonyult; túl sok olyan értelmiségi kényszerült száműzetésbe, aki az új osztály magvát alkothatta volna. A többieket (főként az országban maradt nem zsidókat) szintén semlegesítették, s noha ők Gomulka bukása urán hajlandók voltak még egy lehetőséget adni a bürokratikus rendnek – mint látni fogjuk –, túl gyengének és tétovának bizonyultak ahhoz, hogy osztozzanak velük a hegemónián. A hetvenes évek folyamán a gazdasági és politikai reformok terén a kezdeményezés az értelmiségtől a munkásokhoz került át.

A reformértelmiség és a bürokratikus rend közötti szembenállás még teljesebb volt, mint Csehszlovákiában, ahol valószínűleg a bürokrácia gyengesége és súlyos belső megosztottság miatt a káderelitből sokan hűtlennek bizonyultak, és hajlandók voltak együttműködni az értelmiséggel. Csehszlovákia megszállásában persze a szovjet birodalom érdekei játszották a döntő szerepet. A megszállásra vonatkozó döntést nem az ostrom alá vett cseh vezető káderek hozták, hanem a szovjet bürokrácia, amelyet elsősorban birodalmi megfontolások vezéreltek, és a Szovjetunión belüli reformszellemű technokratákkal folyó belső harcok. Semmilyen körülmények között sem fogadom el azt a szovjet állítást, hogy csehszlovák „elvtársaik” „hívták be” őket, hogy megmentsék az országot az ellenforradalomtól. De mint a későbbi események bebizonyították, a korábbi káderelit jó néhány tagja megkönnyebbülten látta, hogy Csehszlovákia újból visszazökkent a régi kerékvágásba, s visszatért ahhoz a megszokott hatalmi struktúrához, amelyben hegemón szerepet játszott. A lényeget abban látom, hogy ez a meglehetősen gyenge, belülről megosztott és valószínűleg nem is túl nagy létszámú cseh káderelit alaposabban megtörte az értelmiségieket, mint amennyire ez Gomulkának sikerült. 1968 óta a cseh értelmiség szilárdan külső vagy belső száműzetésben van. Valószínűleg úgy döntött, hogy a prágai tavasz álmai illúziók voltak, amelyeket nem lehet, nem érdemes követni. A hetvenes években és a nyolcvanas évek elején a cseh bürokrácia nem volt hajlandó megosztani hatalmát az értelmiséggel, és ez az értelmiségnek sem volt érdeke. Az újosztály-stratégiát felfüggesztették, vagy talán végleg fel is hagytak vele, s ez az országot a neosztálinizmusba, gazdasági stagnálásba és politikai totalitarizmusba dermesztette.

Több időre volt szükség ahhoz, hogy kiderüljön: a lengyel bürokraták végül is éppoly konokak, mint cseh kollégáik. A hetvenes évek izgalmas időszakot jelöltek Lengyelországban. Gierek hatalomra kerülése után úgy látszott, hogy a két évvel korábban megszakadt reformmozgalom tovább folytatódhat. Az évtized első felében a lengyel gazdaság meglehetősen dinamikus volt. Végül azonban az elmúlt tizenöt év a lengyel bürokrácia konokságát is megmutatta. A lengyel káderelit következetesen szabotálta a gazdasági reformterveket, s sikerült elidegenítenie, 1980-81-re valószínűleg visszavonhatatlanul, azokat a nem zsidó értelmiségieket, akik hajlandók voltak részt venni Gierek második lengyel iparosítási tervében.[270] Megdöbbentő, milyen keveset tanult ez a káderelit az ország gazdasági és legitimációs válságaiból. Jaruzelski tábornok igazán nem látszik radikális reformernek, de 1981-ben és a szükségállapot befejeződése óta az apparátus és a politikai rendőrség megakadályozta még az ő erőtlen próbálkozásait is, hogy némileg több technokrata ésszerűséget vigyen be a rendszerbe. Szinte azt a kérdést kell már föltenni, hogy ki ellen volt szüksége Jaruzelskinek a szükségállapotra: pártapparátusa vagy a Szolidaritás ellen. Ha az volt a szándéka, hogy a pártban lévő konzervatív szárnyat fékezze meg, ebben éppoly sikertelennek bizonyult, mint a „társadalom” engedelmességre kényszerítésében.

A szükségállapotról nemrég adott elemzésében Adam Schaff, a 60-as évek kisszámú megmaradt reformértelmiségieinek egyike és a kádári megoldás csodálója, Jaruzelskinek centrista szerepet tulajdonít, s úgy látja, hogy a párt konzervatív szárnya és a Szolidaritás radikálisai ellen egyaránt harcolni akart.[271] Abból, hogy Schaff könyörtelenül bírálja a lengyel pártapparátust, ezzel szemben pozitívabban értékeli a hadsereg lehetséges szerepét, következik, hogy Jaruzelski azzal követte el a legnagyobb hibát, hogy a szükségállapot kihirdetése után nem oszlatta fel a pártot, miként Kádár 1956. november 4-én, Magyarország második szovjet megszállása után. Kádár ily módon meg tudott szabadulni a párton belüli sztálinista ellenzékétől (kellő időben a politikai rendőrségen belüli ellenzékét is szétzúzta). Jaruzelski azért nem volt képes kitörni abból a politikai zsákutcából, amelybe bürokráciája kényszerítette Lengyelországot, mert nem volt elég erős vagy eltökélt ahhoz, hogy megtisztítsa a káderelitet és a titkosrendőri apparátust.[272]

Amikor 1982 nyarán, hétéves száműzetésféle után először Magyarországra jöhettem, meglepve tapasztaltam, mennyire a lengyel vonalon fejlődik a magyar értelmiség. A magyar káderelit a hetvenes években kétségkívül Kelet-Európa legrugalmasabb, legnyitottabb szellemű, reformokra hajló és kompromisszumra hajlandó bürokráciája volt. Sok magyar értelmiségit mégis egyre türelmetlenebbé tett, untatott és zavart az apparátus „egy lépés előre, két lépés hátra” taktikája. A reformértelmiség kifejezés, amely 1975-ben pozitív címke volt, később ironikus, kritikus felhangot kapott. A következő három évben többször ellátogattam Budapestre, s érzékeltem, hogy terjed a kiábrándultság, s fokozódik a kétely a rendszer megreformálhatóságában.

A fokozatos kiábrándulás egyik oka az lehetett, hogy a magyar káderelit, általános rugalmassága ellenére, szintén eltorlaszolta azt, amit „az értelmiség osztályhatalomhoz vezető útjának" véltünk. Az úgynevezett új gazdasági mechanizmus 1968-as bevezetése után az apparátus egyes tagjai, vezető szakszervezeti bürokraták és a Biszku Béla (aki akkoriban Kádár János örökösének számított) vezetése alatt álló erős párton belüli csoport, valószínűleg a politikai rendőrség tisztikarának rokonszenvétől kísérve szinte azonnal támadást indított a reform ellen, mert az állítólag kiárusítja a szocializmus eredményeit, és a liberális értelmiség ellen is, mert az meg nem tartja be a pártfegyelmet. Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvünkben ezt nevezzük az „uralmon lévő rend ellentámadásának”; feltehetően ez volt az oka lebukásunknak, bebörtönzésünknek és száműzetésünknek is. Ezek a pártban, a szakszervezetben és a rendőrségben lévő konzervatívok azzal próbáltak tömegtámogatást szerezni maguknak, hogy a proletariátus nevében támadták a reformot és a reformértelmiség radikálisabb részét. Ouvrierista demagógiával azt állították, hogy a reform nyomán fokozódnak az egyenlőtlenségek az értelmiségiek és a munkások, valamint a munkások és a parasztok között. Úgy tettek, mintha nem tulajdon politikai hegemóniájukat, hanem a munkásosztályt védelmeznék a reformmal és reformértelmiséggel szemben.

A konzervatív ellenzék 1972-75-ben jelentős befolyásra tett szert. Sikerült visszájára fordítaniuk néhány reformintézkedést; különösen a mezőgazdasági melléküzemek önállóságát kurtították meg. Több intézkedést foganatosítottak a reformértelmiség radikálisabb szárnya ellen is. 1975 és 1977 között azonban a konzervatív ellenzék súlyos vereségeket szenvedett el. A parasztság azonnal reagált piaci szabadságának megnyirbálására; hirtelen romlott a városi piacokon az élelmiszer-ellátás. A pártvezetésen belüli liberálisok ezt felhasználva hozzá nem értéssel vádolták az ouvrieristákat, s miután kiderült, hogy Biszku Moszkvában Kádár ellen szervezkedett, őt és legszorosabb szövetségeseit minden politikailag fontos pozícióból eltávolították.

A konzervatív ellenzék veresége azonnal megnyitotta az utat a második reformhullám előtt. 1978-79 után a gazdaság visszaállt a reform pályáján, a reformértelmiség pedig visszaült a rajzasztalhoz, hogy előkészítse a „második reformot”. Ezek a reformok a terv szerint az elsőnél radikálisabbak lettek volna, és érintették volna a politikai hatalmat is.

Értelmiségi barátaim kiábrándultsága abból eredt, hogy csalódottan tapasztalták: a második reformmozgalom véget ért, vagy legalábbis úgy látszott, hogy megoldhatatlan patthelyzetbe került. 1982-83-ra a konzervatív ellenzék kissé visszanyerte erejét, s újból elkezdte támadni a reformereket. Szegő Andrea, aki az ouvrieristák fő ideológusává vált, már-már azzal vádolja a reformereket: az új osztály platformján cselekszenek.[273] Olyan politikai stratégiát hirdetett, amelyben a káderértelmiség szövetkezik a munkásosztállyal az önző technokrata értelmiségi réteg ellen. A technokraták azzal, hogy fel akarják számolni az erőforráskorlátos gazdaságot, nem oldanák meg a szocializmus súlyos gazdasági problémáit, viszont kiárusítanák szociális eredményeit.[274] Nem egészen világos, hogy kit vesz célba Szegő elemzésében; mikor erre rákérdeztem, nem foglalt világosan állást. Antonio Carlóhoz hasonlóan ő is úgy véli, hogy a technokrácia vagy a kapitalizmust állítja vissza, s ezért egyszerűen felemelkedő polgárság, vagy alakulóban lévő új osztály.[275]

A „kapitalizmusrestaurátor” vagy „új osztály” címke azonban másodlagos fontosságú; a lényeg, hogy ebből az elemzésből kiderül, mennyire fenyegetettnek érezheti magát a káderelit bizonyos része. Az is kifejeződhet benne, hogy el vannak tökélve a harcra hegemóniájuk megőrzéséért. Az elmúlt néhány év során a hangulat tulajdonképpen félévenként változott: áprilisban a konzervatívok győzelmeket aratnak, s budapesti barátaim azt állítják, hogy ez a második reform vége; majd novemberben a liberálisok nyernek teret, új reformbizottságok alakulnak, s újból folyik a „reformalku”.

A reformalku fogalmát nemrég alkotta meg Kovács János Mátyás érdekes cikkében, amelyben megpróbálta kidolgozni a „reform szociológiáját”. Egészen más politikai indítékokból, mint Szegő, de ő is felteszi a kérdést, hogy milyen érdekeket képviselhetnek a reformjavaslatok és a reformerek.[276] Érdekes, hogy noha Kovácsot általában liberálisnak tartják, és nem vádolják, hogy a konzervatív ellenzék érdekében cselekszik, tanulmányát a gazdasági reform több ideológusa nem valami lelkesen fogadta. Kovács terve valamiképpen a reform utáni korszak terve. A reform időszaka alatt a reform hívei azt akarják hangsúlyozni, mennyire általános lesz a reform jótékony hatása. Szociológiai vizsgálatnak vetni alá a reformot: reform utáni magatartás. Kovács magatartásában feltehetően annak a fiatal közgazdásznak a beállítottsága fejeződik ki, akit idegesítenek a vég nélküli reformalkudozások, s kezd csodálkozni: „Mi az ördögnek csinálom ezt az egészet?”

Nem tudom, meddig tartható még ez a patthelyzet. A magyar káderelitnek. Lengyelország 70-es évekbeli fejlődését kellene tanulmányoznia. Az ugyanis egy olyan ponthoz vezet, ahonnan kezdve az értelmiség számára már nincs visszatérés, ahol egyszerűen elvesztik minden reményüket a rendszer megreformálhatóságában. A magyar értelmiség, a kelet-európai újosztály-küzdelmek utóvédje talán már nincs is olyan messze ettől a ponttól. Néhány vezető közgazdász, különösen Komai János, s bizonyos fokig Bauer Tamás is, azt hiszem – bár erősen szakmai megfogalmazásban –, már figyelembe vették azt a lehetőséget is, hogy a rendszer nem reformálható meg.[277]

Legutóbbi könyvében Komai, miután huszonöt évig kutatta a krónikus hiány okait a szocialista gazdaságban, mintha arra a következtetésre jutna, hogy igazságtalanság a gazdasági reformerektől várni e probléma megoldását. Kornai szerint a hiány, s egyáltalán a szocialista gazdaság valamennyi problémájának alapvető oka az, amit a szocialista vállalatok puha költségvetési korlátjának nevez. A közgazdászok nem sokat tehetnek ezekkel a puha költségvetési korlátokkal. Legföljebb azzal próbálkozhatnak, hogy kisebb növekedést terveznek, decentralizálják a döntéshozatalt, vagy rögzítik az árakat.

Kornai utal rá, hogy a költségvetési korlát milyensége a „gazdasági mechanizmus” vagy a „gazdaság” szféráján kívül dől el; a politikai rendszertől függ. A szociológus hozzátenné: attól függ, hogy a társadalomban milyen a hatalom és az osztályviszonyok megoszlása. Kornai bizonyos szempontból visszadobja a labdát a szociológusoknak vagy a politikusoknak. A politikai rendszer reformjára van szükség. Az államszocialista gazdaság ciklikus válságairól szóló remek könyvében Bauer – Komai költségvetési korlát elméletére támaszkodva – alapjában véve hasonló következtetésekre jut: az államszocializmus hajlama a gazdasági válságokra és a túlzott beruházásokra csak a költségvetési korlátok keményedésével szüntethető meg, ami azonban változásokat kíván a tulajdonviszonyokban.

Szociológiai nyelven ez pontosan azt jelenti, hogy mivel a magyar bürokrácia olyan, amilyen – nem lehet reformot csinálni. Egy újabb cikkében Komai a költségvetési korlát puhaságát valóban ahhoz kapcsolja, amit a gazdaság „bürokratikus koordinációjának” nevez, s amit én szívesebben neveznék „bürokratikus-redisztributív koordinációnak”.[278] Kornai ma úgy gondolja, hogy a hiány problémája csak akkor küzdhető le, ha a „bürokratikus koordináció”, vagy az én kifejezésemmel a „redisztribúció” másodlagos helyre szorul vissza, s a gazdaság legfontosabb területeit, különösen a tőkeelosztást a piac hangolja össze. Értelmezésem szerint ez azt jelenti, hogy a redisztribúció megreformálása egyenlő a kör négyszögesítésével – azaz lehetetlen. Szomorú következtetés ez annak, aki ennyire keményen próbálkozott vele negyedszázadon át. Kornai erre a következtetésére aközben jutott, hogy matematikai-közgazdaságtani képleteket morzsolgatott, és próbálta megtörni a bürokrácia konokságát.

Nyugati baloldali barátaink most megkérdezhetnék, vajon a kapitalizmus restaurációjáról beszélünk-e. Vajon a kemény költségvetési korlát nem a tőkés üzemet, a beruházási javak elosztásának piaci összehangolása nem a haszon maximalizálásában érdekelt kapitalizmust jelenti-e? Szegő Andreának valószínűleg igaza van: nincs is akkora különbség a kapitalista restauráció és az új osztály között; ezek az új osztálybeli emberek egyik napról a másikra tőkésekké tudnának válni. Nem tudok könnyen válaszo1ni erre a zavarbaejtő kérdésre. Véleményem szerint arról beszélni azonban, hogy az értelmiség – főként az a része, amelyikre jellemző az újosztály-törekvés – a kapitalista restauráció hívévé válik, önbeteljesítő jóslat, melynek bekövetkeztét a konok bürokrácia csupán elősegíti, mert inkább engedi elsüllyedni hajót, semmint hogy osztoznia kelljen a kapitányi hatalomban a technokráciával.

1975-ben elképzelhetetlennek tartottam a kapitalizmus restaurációját Kelet-Európában, s biztos voltam benne, hogy ilyesmit egyetlen reformer sem akar. Ma már nem vagyok ebben ennyire biztos. Amikor magyar barátaimat és kollégáimat faggatom, alapjában véve háromfajta választ kapok tőlük, s ezek egyike sem megnyugtató annak, aki nem szeretne tőkés restaurációt látni. Az ilyen kérdésekre a legradikálisabb fiatal közgazdászok némelyike elmosolyodik, és ezt mondja: „Igen, az egyetlen megoldás a kapitalizmus. A szocialista gazdaság sohasem működött, és nem is fog.” Nem emlékszem, hogy 1975 előtt hallottam volna ilyen véleményt, az elmúlt három évben azonban többször is alkalmam volt hallani. Az idősebb és kevésbé radikális közgazdászok fejüket rázzák, és ezt mondják: „Micsoda ideologikus kérdés! Mi a különbség? Számít is az?” A legidősebb, magukat még mindig szocialistának nevező közgazdászokat éppúgy zavarba ejti a kérdés, mint engem, s azt mondják, nem lehet előre tudni. „Ki tudja? Lehet, hogy restaurálják a kapitalizmust, lehet, hogy nem, de nincs túl sok választásunk. Előre kell haladnunk a piaci reformokkal, amelyek a gazdaság szívében megszüntetik a redisztribúciót és a bürokratikus koordinációt. Mással is próbálkoztunk, de semmi nem sikerült.”

Nem hiszem, hogy a redisztributív gazdaság elvileg működésképtelen, s hogy a piac a gazdaság összehangolásának egyetlen ésszerű módja. Ezekért a kudarcokért a bürokrácia konokságát hibáztatom; a bürokrácia öngyilkos módon szabotálta a reformot, s ezzel éppen azt a mechanizmust ásta alá, amelytől tulajdon fennmaradása is függ.

A cseh, a lengyel vagy akár a magyar bürokráciának ez a makacssága távolról sem független a Szovjetunión belüli folyamatoktól. A prágai tavaszt orosz tankok verték szét. Sokan úgy gondoltuk, hogy ugyanezt tették volna Lengyelországban is, ha a lengyel hadsereg nem lett volna hajlandó elvégezni a piszkos munkát. S a magyar konzervatív ellenzék sem sokra számíthat moszkvai barátok nélkül. (Minden bizonnyal nem sokra mennének, ha csak a választásokon szerzett szavazatokra kellene támaszkodniuk.) Ha meg akarjuk érteni, mi volta baj az újosztály-stratégiával Kelet-Európában, tudnunk kell, miért vallott kudarcot a Szovjetunióban.

Sajnos, ezt a kérdést nem tudom tisztázni: nincs hozzá kellő ismeretem. Csak röviden szeretném megismételni egy korábbi állításomat: egyfajta újosztály-stratégia Oroszországban is kialakult Hruscsov utolsó éveiben, és talán még a brezsnyevi éra első éveiben is tovább élt. Az évek múlásával azonban egyre erőteljesebben domborodott ki a brezsnyevi rendszer neosztálinista jellege, a régi bürokraták szilárdabban tartották kezükben a hatalmat. A visszatérés a régi bürokrata hatalomhoz valószínűleg már 1968-ban is folyamatban volt, amikor megszületett a döntés Csehszlovákia megszállására. Szinte egészen bizonyosan ez folytatódott Andropov hatalomra kerüléséig. Csak a jövő a megmondhatója, hozott-e változást Andropov uralma; hogy Gorbacsov ebből a szempontból Andropov örököse-e; hogy az új osztály felemelkedésének új korszaka elé nézünk-e, vagy, ellenkezőleg, Gorbacsov a késői Brezsnyev utódjának és a neosztálinista állam új cárjának bizonyul-e. De bánni történik Oroszországban, döntő befolyással lesz a többi kelet-európai ország osztályviszonyainak átalakulására vagy fennmaradására.

4. Engedmények a magánvállalkozásnak és a társadalmi rétegződés kettős rendszere

Míg a gazdaság állami tulajdonban lévő és állami irányítás alatt álló szektorának reformja csigalassúsággal haladt, ha egyáltalán haladt, a magyar rendszer 1970, s különösen 1978-79 óta kezdett látványos engedményeket tenni a magánvállalkozásnak - először a mezőgazdaságban, majd fokozatosan a gazdaság valamennyi szektorában. Ez a nagylelkűség éppen időben következett be. 1979 körül a magyar gazdaság, mint az összes kelet-európai gazdaság is, gyengélkedett. A hetvenes években Magyarország nagy kölcsönöket vett fel, s amikor erősen növekedtek a kamatlábak, a visszafizetési teher egyre súlyosabb lett. Az országot kezdte fojtogatni az adósság. A gazdasági növekedés a nullához közeledett – mint mindenütt a térségben –, a kölcsönök visszafizetése csak az életszínvonal befagyasztásával volt lehetséges. 1979 után azonban már kezdtek is lassan csökkenni a reálbérek.

Magyarország számos tekintetben nem állt jobban, mint Lengyelország vagy Románia. Míg azonban Lengyelországban forradalom volt kibontakozóban, a gazdaság összeomlott, és a munkásosztály vetté kezébe az események irányítását, Románia pedig az elképzelhető leglehangolóbb „hadigazdálkodásba” süllyedt (valamennyi fontosabb árucikkre bevezették a jegyrendszert, s szigorították a rendőri ellenőrzést), addig Magyarországon a „tömegfogyasztási kommunizmus” virágzott. Lengyel elvtársaiktól eltérően, a magyar munkások nem jártak szorgalmasan szakszervezeti gyűlésekre, nem sztrájkoltak, nem aggasztotta őket vállalatuk gazdasági prosperitása. Ellenkezőleg, képtelenek voltak felfogni, miért érdeklik annyira a lengyeleket a szakszervezetek. A magyar munkásoknak nem igazán fontos, hogy mi történik a vállalatoknál. Az élet nekik munkaidő után kezdődik, amikor kilépnek az első gazdaságból, és belépnek a másodikba, ahol lehet pénzt keresni. A nyolcvanas évek elején gazdadasági csoda történik Magyarországon: csökkennek a reálbérek, az életszínvonal mégis emelkedik; az emberek kevesebb pénzt visznek haza, mégis több árut vásárolnak.

Ahogy az elmúlt tíz évben bővült a második gazdaság, egyre több ember élt a piacból. A második gazdaságból származó jövedelmekre vonatkozó statisztikák igen megbízhatatlanok ugyan, de abban a legtöbb kommentátor egyetért, hogy a 80-as évek-elején a magyar családoknak körülbelül a 70%-a tett szert a redisztributív gazdaságon kívülről származó jövedelemre.[279] A második gazdaságbeli jövedelem a túlnyomó többség számára a kiskertekben és munkaidőn kívül végzett munkából származik, s ezek a bérből és fizetésből származó jövedelemnek csak egy töredékét jelentik (a teljes jövedelemnek körülbelül 10-20%-a származik ilyen forrásokból).

A legtöbb ember csak kistermeléssel foglalkozik: zöldséget termesztenek a kertjükben, egy-két sertést nevelnek, munkaidő után megjavítják szomszédaik tv-készülékét, építőmunkát végeznek hétvégeken vagy fizetett szabadságuk alatt. A családok kisebb, de jelentős hányada viszont kiaknázza a gazdasági magánvállalkozásokkal kapcsolatos liberális kormányzati álláspontot. A családok megközelítőleg 10-15%-a (felerészben a mezőgazdaságban, a másik fele a szolgáltatóiparban, a kiskereskedelemben, újabban azonban az iparban is) kicsiny, de felhalmozásra irányuló családi vállalkozásokat kezdett alapítani, s ezekből ered a teljes családi jövedelem nagyobbik része.

Ezek az alakuló vállalkozások jellegzetes módon még mindig a munkaidőnek csak egy részét veszik igénybe. A háztartás feje valószínűleg megtartja állását a redisztributív szektorban, bebiztosítva magát az államszocialista politika kiszámíthatatlanságával szemben, a nők viszont esetleg kizárólag otthon tevékenykednek, irányítják a családi üzemet. A tőkebefektetés ezekben a vállalkozásokban esetleg nem túl jelentős: a legtöbb valószínűleg 1-2 millió forintos tőkével működik. Az átlagmunkásnak viszont ezért 20-30 évig kell dolgoznia. A felhalmozási ráta azonban eléggé impozáns. A sikeresebb vállalkozók, különösen a kereskedelemben, évente megduplázhatják vagyonukat. A leggazdagabb magyar vállalkozónak (falusi vasáru-kereskedő) ma körülbelül 100 millió forintnyi tőkéje van, s szakértők szerint több tucat családnak van soktízmilliós vagyona. Ez a gazdagság szinte teljes mértékben az elmúlt 10-15 évben halmozódott fel. Ilyen gyors tőkefelhalmozás mellett (s feltételezve, hogy a kormányzati politika nem tér vissza az ortodoxiához) meglehetős biztonsággal jósolható meg, hogy az elkövetkező 5-10 év során a teljes munkaidőben dolgozó kis magánvállalkozók új rétege vagy osztálya jön létre, s néhányan bérmunkásokat is fognak alkalmazni.[280]

A társadalmi egyenlőtlenségek e rendkívül érdekes második rendszere már észrevehető a magyar falvakban, de új luxuslakások képében a városokban is. Mikor 1983-ban és 1984-ben falun jártam észrevettem, hogy az elmúlt néhány évben új, kétemeletes villaszerű házak jelentek meg (hagyományosan a magas színvonalú épületek is földszintesek voltak). Amikor érdeklődtem a tulajdonosok foglalkozása felől, rendszerint kétfajta választ kaptam: az egyik csoportba a helyi káderelit tartozott, a szövetkezet vagy a helyi tanács elnökétől, a párttitkáron, az iskolaigazgatón át az orvosig vagy az állatorvosig; a másikba sikeres részidős vállalkozó-gazdálkodók, zöldségtermesztők, akik üvegházakból az első zöldpaprikákat és paradicsomokat viszik piacra minden évben, nagybani sertéstenyésztők, szarvasmarhatartók, tv-szerelők és magán-autójavítók stb.

1. Ábra A társadalmi rétegződésben kialakuló kettős rendszer Bürokratikus-redisztributív rend

1. Ábra A társadalmi rétegződésben kialakuló kettős rendszer Bürokratikus-redisztributív rend

Pozíciók: 1. káderelit 2. új vállalkozók; 3. bürokrata középosztály; 4. teljes munkaidejű önállók; 5. részmunkaidejű önállók; 6. a redisztributív szektorban dolgozók; 7. a magánszektorban dolgozók.

Magyarországon még a sztálinizmus alatt is léteztek kis magánvállalkozók és néhány magángazdálkodó is, de az óriási adóterhek miatt a múltban az elszegényedés réme fenyegette őket. Ha korrupció útján nagy összegeket kerestek, rejtegették gazdagságukat. Mára ez a helyzet gyökeresen megváltozott. Jelentős és egyre növekvő számú olyan vállalkozó van, aki (a káderelit sok tagjának legnagyobb bosszúságára) többet keres, mint az értelmiségiek vagy az apparátusban dolgozók, s öntudatosan teszi közszemlére, amije van, azt a benyomást keltve, hogy az 1980-as évek közepére már nem az az egyetlen módja a magyar társadalomban való előrejutásnak, hogy valaki megmássza a bürokratikus szamárlétrát, megszerzi a megfelelő okleveleket, belép a pártba, és igyekszik kedvére tenni főnökének. Az előrejutás a piacon is lehetséges.

Nincs kétségem afelől, hogy az elmúlt tíz évben a magyar társadalomban bekövetkezett legfontosabb esemény a társadalmi rétegződés e második rendszerének megjelenése volt. A folyamatot magyar kollégáim, különösen az ellenzékiek gyakran, nem minden büszkeség nélkül „polgárosodásnak” vagy akár szocialista polgárosodásnak” nevezik. A magyar polgár vagy polgárosodás szó meglehetősen kétértelmű. Egyszerre jelent „burzsoát” és „citoyent” s emiatt „polgárosodásról” úgy is lehet        beszélni, hogy közben nem a kapitalizmus restaurációjára gondolunk. Elvileg legalábbis még a szocialista polgárosodás is lehetséges. Az új vállalkozások jelentősége abban az önállóságban rejlik, amelyre sok magyarnak sikerült szert tennie a bürokratikus-redisztributív renddel szemben. A polgárosuló, vállalkozóvá váló emberek már nem úgy tekintenek az államra, ahogy az alkalmazottak a munkáltatókra. Adófizetőkké, állampolgárokká válnak. Kezd kirajzolódni egy olyan civil társadalom, amely viszonylag független a politikai és gazdasági államtól.

Egészen biztos vagyok benne, hogy a Kádár-rendszer viszonylagos sikere, szokatlanul nagy népszerűsége és politikai s gazdasági stabilitása az elmúlt évtizedben elsősorban annak következménye, hogy megnyílt – vagy újra megnyílt – a polgárosodás útja. Egyes magyar szociológusok (például Juhász Pál) azt állítják, hogy ebben a folyamatban a II. világháború előtt elindult, 1944 és 1948 között nagy lendületet kapott, majd 1949 körül megszakított – a kelet-európai elmaradottság miatt persze késleltetett – polgárosodás éled fel. A polgárosodás újramegindulása gazdaságilag és politikailag-társadalmilag egyaránt hozzájárult a magyar rendszer megmentéséhez.

Helyénvaló lehet itt röviden összehasonlítani Lengyelország és Magyarország helyzetét.[281] A hetvenes években kölcsönként felvett tőkét a magyar redisztributorok sem használták fel sokkal hatékonyabban, mint kelet-európai társaik; ugyanazokat a hibákat követték el, mint a lengyel második iparosítás tervezői. A magyar teleológiai tervezők fölöslegesen sokat ruháztak be a szovjet olajimportra alapozott nagy petrokémiai iparba – miközben ez az import gyorsan drágult, és csak keményvalutában lehetett kifizetni. Az olajválság nyomán ugyanakkor bezárult a petrokémiai termékek nemzetközi piaca. Egy másik „nagy” tervezési döntés az acélipar rekonstrukciójára irányult egy olyan országban, amelynek alig van vasérce, s akkor, amikor csökkent az acél iránti kereslet. Ezekből a beruházásokból nem lehetett visszafizetni a kölcsönöket.

A magyar gazdaság mégis jobb helyzetben volt, mint a lengyel, s nem azért, mert a magyar tervezők hatékonyabb beruházásokat eszközöltek, hanem azért, mert kevesebbet. ruháztak be, mint amennyit kölcsönként felvettek. A kölcsönökből fogyasztási javakat vásároltak, s ez hozzájárult a kereslet és a kínálat egyensúlyának fenntartásához. Az árukínálat elegendő volt ahhoz, hogy felszívja a második gazdaságból származó növekvő jövedelmeket. Míg az első gazdaság stagnált, a második tovább növekedett, s ez bizonyos fokig kiegyenlítette a redisztributív szektor csekély hatékonyságát.

Nem kevésbé fontosak e politika társadalmi és politikai következményei. A gazdaságra vonatkozó kormányjelentések borúsak: még az országos terv is, amelynek hivatalból derűsnek kellene lennie, évi 2-3%-os növekedést jósol. Közgazdászok a küszöbönálló gazdasági katasztrófáról beszélnek. Az ország ugyanakkor virágzik. Lázas lakásépítési fellendülés tapasztalható. A boltok tele vannak áruval, és zsúfoltak a vásárlóktól. Azok a közgazdászok, akikkel beszéltem, szinte kivétel nélkül azt jósolták, hogy ez már nem tarthat sokáig, az emberek azonban nem érzik ezt. A közhangulat tulajdonképpen az, hogy az ország mozgásban van. Lehet ugyan, hogy a lakosság jelentős részének csökkent az életszínvonala, ám egy jelentős kisebbség annyival jobban él, mint korábban bármikor, hogy egyfajta „magyar álom” van kialakulóban, mely szerint mindenki boldogulhat, aki elég keményen dolgozik és elég tehetséges.

Meggyőződésem, hogy a vállalkozás és a belőle eredő új gazdagság csak viszonylag csekély kisebbséget érint. A falusi családoknak csak 5-10%-a képes 100 sertést nevelni vagy évente 100 tonna csirkehúst eladni – nagyjából ezek a számok jelzik egy viszonylag jelentős családi vállalkozás méreteit. A vállalkozói szellem azonban hegyeket mozgathat meg. S Magyarországon éppen ez történik. Az emberek azt látják, hogy szomszédaik vagy unokatestvéreik hirtelen meggazdagodnak. Magukat hibáztatják elmaradásukért, s megpróbálnak keményebben, többet és intenzívebben dolgozni. Míg a lengyel munkások úgy gondolták, hogy át kell szervezni vállalatukat, ha jobban akarnak járni, addig a magyarok a keményebb munkára és a piaci versenyre szavaztak.

A kis magánvállalkozásokkal szembeni liberális politika tehát jó szolgálatot tett a magyar bürokráciának. Nincs okunk azt hinni, hogy a magyar káderelit tudatosan határozta el, hogy megnyitja a magánszektort, s annak sikerét sem szabad túlságosan nekik tulajdonítani. Az eredményt alapjában véve senki sem tervezte meg vagy idézte szándékosan elő. Harcok következménye volt egy olyan eliten belül, amely jobban hajlott az engedményekre, mint a térségen belüli elvtársai: az elit tanult abból, hogy milyen árat kellett fizetnie a hatalommal való bürokratikus visszaélésért 1956-ban, a munkások pedig a szovjet típusú bürokráciákkal folytatott hosszú harcokban megtanulták a kompromisszumok politikáját.

A magánvállalkozásnak nyújtott nagylelkű engedmények előre nem látott haszonnal jártak a káderelit számára: hozzájárultak ahhoz, hogy úgy stabilizálhassa uralmát, hogy ne kelljen túlzottan megosztania hatalmát az értelmiséggel. Magyarországon az értelmiségiek előrehaladását az osztályhatalom felé nemcsak a bürokrácia konoksága lassította, hanem a második gazdaság bővülésének konszolidációt szolgáló hatásai is.

A reformértelmiségiek persze kételkednek benne, hogy a második gazdaság hosszú távon képes megmenteni a rendszert, s hogy második gazdaságból mozgósítható erőforrásokkal sokáig halasztható az első reformja. Valóban irreálisnak látszik, hogy a modern, nemzetközileg integrált gazdasági rendben ezek a rendkívül kicsiny, bár sikeres vállalkozások hosszú ideig a víz fölött tarthatják egy egész ország gazdaságát. Mint a magyar második gazdaság egyik fő szakértője nemrég megjegyezte: „Az utóbbi néhány év tapasztalatai bebizonyították, hogy a tartós megoldást csak az első gazdaság megreformálása jelentheti.”[282]

5. A jövő lehetőségei kelet-európában – kollektív cselekvési stratégiák, osztály szövetségek

Mindeddig lényegében Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz fő tételeit vetettem alá különböző megszorításoknak. Az 1960-as években Kelet-Európában értelmiségi osztály volt kialakulóban, a hetvenes években azonban ez az újosztály-stratégia részben a bürokrácia konoksága, részben az uralmon lévő bürokratikus rend által a kis magánvállalkozásoknak tett engedmények sikere miatt kisiklott. De melyek ina az újosztály-stratégia esélyei? Mivel az elmúlt tíz évben az új osztály felemelkedése sokkal problematikusabbnak bizonyult, mint 1975-ben gondoltuk, meg kell vizsgálnunk, az új osztályon kívül milyen egyéb lehetőségek nyílhatnak meg a jövőben.

Tanulmányomnak ebben a részében röviden áttekintem a kollektív cselekvés alanyait a mai Magyarországon, megrajzolom az államszocializmus „osztálytérképét”, s megvizsgálom, milyen szövetségekre nyílik lehetőség a kollektív cselekvők között. Végül, néhány általános megjegyzést teszek az osztályszövetségek stratégiájáról.

6. Az államszocializmus osztálytérképe

Erik Wrightnak a fejlett kapitalizmusra kidolgozott osztálysémája nyomán megpróbálom megrajzolni az államszocializmus osztálytérképét az intenzív növekedésre való, átmenet során. Magyarországot használom modell gyanánt.[283]

Wrightnak az az alapgondolata, hogy valamely „társadalmi formációban” a fő osztályhelyzeteket a „termelési mód” határozza meg. A fejlett tőkés formációban ennek megfelelően három „alapvető osztályhelyzetet” ír le: kettőt az uralkodó tőkés termelési módban (tőkés és munkások), egyet pedig az alárendelt „kisárutermelő módban” (kispolgárság). Több „ellentmondásos osztályhelyzetet” is említ: például a vezetőkét és felügyelőkét a tőkések és munkások között, vagy a részben önálló alkalmazottakét bérmunkások és a kispolgárság között.

Az itt következő fejtegetést egyesek talán kissé sematikusnak fogják találni. Azért szeretném mégis Wright módszerét alkalmazni az államszocializmusra, mert úgy vélem, ezzel az osztályszövetségek különböző stratégiáiba nyerhetünk betekintést.

Az államszocializmus esetében némileg problematikus a „termelési módok” fogalom alkalmazhatósága, de a fent bemutatott kettős rétegződési rendszer úgy is értelmezhető, mint a gazdasági integráció vagy a termelési módok kettős rendszere. A fenti sémában a redisztribúció és a piac kifejezésekkel jelöltem azt a két gazdasági integráló mechanizmust, amelyek a különböző rétegződési rendszereket alakítják, de a „redisztributív szektort” nevezhettem volna az „államnak” vagy az „állami termelési módnak”, a piaci szektort pedig a „kisárutermelési módnak” is.[284]

A 2. ábrában a probléma másfajta konceptualizálódása tükröződik, mint az inkább leíró jellegű 1-ben. Az osztályelemzés nyelvén kifejezve, „új kispolgári osztály” van kialakulóban.[285] Az államszocializmus osztálytérképének ilyen differenciálódása az osztályszövetségek érdeke új lehetőségeit veti fel, s érinti az újosztály-stratégia kivitelezhetőségét is.

2. Ábra Az államszocialista társadalmak osztálytérképe

2. Ábra Az államszocialista társadalmak osztálytérképe

- - Alapvető osztályhelyzetek

 – Ellentmondásos helyzetek

A fenti osztálytérképről logikailag és történetileg az osztályszövetségek három fő vonala olvasható le. Az első káderelitet kapcsolja össze a munkásosztállyal. Ez a valószínűtlen erőkombináció az államszocializmuson belüli két ősellenséget köti össze, de a piac bővülésével és az egyenlőtlenségek új rendszerének a kialakulásával, amely az elit és az ipari proletariátus bizonyos részeinek érdekeit egyaránt sértheti, nagyobb lehet rá az esély, mint tíz évvel ezelőtt gondoltam volna. A második a káderelit reformerebb részét a technokrácián keresztül az új kispolgársághoz kapcsolja. Egy ilyen szövetség érdekes új lehetőséget kínál. Elméletileg egyúttal ez a legkockázatosabb. Nem tudom megjósolni, milyen jövő irányába vinné Kelet-Európát ez a stratégia. Vajon ez az érett szocializmushoz vezető sajátos és újító „magyar út”, vagy egyszerűen a kapitalizmus jól ismert „spanyol útja” lenne?[286]

Végül elképzelhető a „népi erők” szövetsége is, a munkásosztály és a kispolgárság „történelmi blokkja”, amelyhez, különösen konok bürokrácia esetében, amilyen Lengyelországban létezett a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején, a szakemberek, sőt akár a technokraták is csatlakozhatnak. Alább röviden mindegyik stratégiáról szólok néhány szót.

7. Munkások és káderértelmiségiek

Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz egyik fő tétele az volt, hogy az államszocializmuson belül a káderek és a munkások ősellenségek. A történelem legnagyobb hazugsága volt a sztálinista bürokrácia amaz állítása, hogy a „proletariátus diktatúráját" gyakorolja. Erről ma is meg vagyok győződve, s korábban említettem a konzervatív párt- és szakszervezeti apparátus ouvrierista demagógiáját Magyarországon. Ugyanakkor véleményem szerint a technokrata reformértelmiségnek nem szabad alábecsülnie egy ilyen szövetségben rejlő lehetőségeket; több lehet benne annál, mint amennyit a hozzám hasonló technokrata reformideológusok a hetvenes évek elején felismertek.

A parancsuralmi gazdaság gyengítése – hatékony és ésszerű irányítás, a sztálinista voluntarizmus és a gazdasági döntések túlpolitizáltsága, piaci elosztás bizonyos fontos javak és szolgáltatások redisztributív elosztása helyett, és a második gazdaságbeli lehetőségek megnyílása – általában a bürokráciát fenyegeti, és a munkásosztálynak hasznos. A munkások, Magyarországtól Lengyelországig valóban mindenütt támogatják a technokrata, racionális, akár piaci orientáltságú reformot. Nem szabad azonban túlhangsúlyoznunk az ilyen reformok népi támogatását. A reform áldásaiból nem egyformán részesül minden csoport. Az igazi vesztesek valószínűleg a középszintű pártbürokraták, akik a technokrata, megfelelő oklevelekkel rendelkező döntéshozókkal szemben elvesztik hatalmukat. Anyagi kiváltságaiknak vége, jövedelmük a technokraták és a második gazdaságból nagy jövedelmet húzó munkások mögé esik vissza; az elosztási rendszer piaci orientáltságú reformja miatt fontos járulékos előnyöktől, például állami támogatású lakosoktól is elesnek.

A lakosság más fontos csoportjai ugyan előnyökhöz jutnak, de magas árat fizetnek a gazdasági rendszer átalakulásáért. Ezek közül politikailag a városi nehézipari proletariátus a legfontosabb. A sztálinista parancsuralmi gazdaságban a munkásosztálynak ez a része volt viszonylag a legkiváltságosabb. A sztálini gazdasági bürokrácia a nehézipar megszállottja volt, még olyan országokban is, mint Magyarország, ahol nincsenek meg a szükséges nyersanyagok. A „vas és acél országát” akarták felépíteni: az acélipari szakmunkást tekintették a „proletár” mintaképének. A nehézipari szakmunkásokat jól fizették, megbecsültségnek örvendtek, és elég jól ellátták őket járulékos javakkal.

Kétséges, hogy a technokrata reformok különösképpen előnyösen érintenék az ipar eme szektorát és annak munkaerejét. Először is, a kék galléros munkaerőn belül ennek a rétegnek van a legkevesebb haszna a második gazdaság bővüléséből. A nehézipari munkásság magva – ellentétben a gazdaság más területein dolgozó elsőgenerációs, betanított dolgozókkal – szilárdan városi jellegű, elszakadt a falvaktól és a paraszti hagyományoktól. Ezért alig valószínű, hogy részidős családi gazdálkodásból jövedelme származzék. Másodszor, ezeknek a munkásoknak a képzettsége a legkevésbé sem hasznosítható részmunkaidős önálló tevékenység formájában. Végtére is, vaskohót senki sem működtethet az alagsorban. Végül, ahogy fontosabbá válik a gazdasági hatékonyság, ezeknek az iparágaknak a puszta léte is fenyegetetté válik. Nem lenne-e jobb, akár munkanélküliség árán is bezárni ezeket a cégeket, mint hogy továbbra is veszteséget termeljenek – gyakran hallható ez az érvelés technokrata reformerek szájából. A munkanélküliség intézményesítése Magyarországon a reform napirendjén van, s aligha kétséges, hogy ez elsősorban a nehézipari munkásosztály magvát fogja érinteni.

Meglepődve tapasztaltam, mennyire fontos volt az egyenlőség problémája a Szolidaritás bizonyos részei számára Lengyelországban 1980-81-ben. A hetvenes években azt hittem, hogy az egalitarizmus káderideológia, s a munkások inkább az érdemeken alapuló egyenlőtlenségre szavaznak.[287] A lengyel események, legalábbis részben, arra utaltak, hogy tévedtem. A munkások egy ideig, amíg a káderek félfeudális kiváltságai ellen harcolnak, előnyben részesíthetik az érdemeken alapuló egyenlőtlenséget, de nem a piaci egyenlőtlenséget. Lengyelországban jelentős ellenállás mutatkozott a tömeges munkanélküliséggel szemben, s a Szolidaritás a helyi egyenlőtlenségek orvoslása céljából védte a kormányzati újraelosztást.[288] A lengyel bürokrácia különösen tehetetlennek bizonyult, s képtelen volt kihasználni ezt a munkások között tapasztalható potenciálisan piacellenes, antitechnokrata irányzatot, de a magyar konzervatív ellenzékben helyet foglaló kollégáik elméletileg képzettebbek, politikailag pedig tehetségesebbek, s bizonyára megpróbálják saját érdekeik védelmére mozgósítani ezeket az erőket.

Egy másik fontos csoport, amelyet súlyosan érinthet a sztálinista parancsuralmi gazdaság redisztributív intézményeinek túl gyors összeomlása, a gazdaságilag nem tevékeny, főként volt fizikai munkásokból álló nyugdíjas réteg. Mivel a gazdaság kulcsfontosságú redisztributív intézményeiben a káderelit hevesen védi hatalmát, lehet, hogy szívesebben tesz engedményeket technokrata kihívóinak a szociális jóléti szférában. A kelet-európai forgatókönyv egyik veszélyes változata – legalábbis ami a gazdasági reform ügyét illeti –, az, hogy a termelés területén nem korlátozzák komolyabban a redisztributív hatalmat, viszont felszínre kerülnek a jóléti redisztribúció viszonylag gyenge teljesítményei.[289]

Az eredmény a jóléti szolgáltatásoktól függő lakosságrész elszegényedése lehet; a jövedelemből élők azon alsó 10-15%-áról van szó, amely fontos összetevője lehet a konzervatív káderelit „népi támaszának” abbéli próbálkozásában, hogy az új osztály kihívásával szemben helyreállítsa a redisztributív hatalom monopóliumát. Szegő Andrea, a konzervatív ellenzék programjának megfogalmazására tett kísérlete során jó elméleti érzékkel tapintott rá erre a lehetséges szövetségre. Az elemzéséből kibontakozó stratégia szerint a káderértelmiségnek a magasan képzett nehézipari munkásokkal és az államszocializmus potenciálisan elszegényedő, jóléti segélyektől függő „alosztályával” kellene megpróbálnia összefogni.

Nem állítom, hogy a káderelit elnyerhetné a többség támogatását ahhoz, hogy az új osztály reformjaival szemben a neosztálinizmus bizonyos válfaját állítsa vissza. A kelet-európai államszocializmusban azonban nem a szavazatok 51%-ának elnyerése a tét. Jaruzelski elboldogul a nép mintegy 15-20%-ának támogatásával is. A megállapodott városi munkásosztály és a jóléti intézményektől függő alsó osztály világos rokonszenvétől kísérve, a konzervatív káderelit óriási politikai erővé válna. Megszívlelendő tanulság ez az új osztály kelet-európai reformerei számára.

8. A technokrácia és az új kispolgárság

1974-ben nem nagyon látszottak egy új kispolgárság körvonalai, ezért Az értelmiség útjában nem is foglalkoztunk egy ilyen szövetség lehetőségével, és nem tűnődtünk el szociológiai jelentőségén. Miként azonban fentebb említettem, ennek az új helyzetnek a megjelenése a magyar társadalom osztálytérképén, valamint az új kispolgárság felé tartó felfelé irányuló mobilitás fokozódó lehetősége bizonyult annak az alapvető oknak, ami a magyar rendszert a lengyel válság idején sikeressé tette.

A rendelkezésemre álló kevés bizonyíték alapján nem vagyok benne bizonyos, hogy miként értelmezendő ennek az új „tengelynek" a szociológiai jelentése. úgy látom, a reformszellemű káder-elit, a technokrácia és az új kispolgárság szövetsége a piaci orientáltságú gazdasági reform körül kétféle módon magyarázható: (1) ez a szocializmus új „magyar modellje”,amelyben a konzervatív káderelit hatalma fokozatosan csökken, s ezzel párhuzamosan, a szocialista polgárosodás folyamatában létrejön az új osztály felvilágosult uralma, demokratikus politikai felépítménnyel; vagy ) valójában a jól ismert „spanyol modellről” van szó, melynek semmi köze a demokratizálódáshoz vagy az új osztály kialakulásához, ellenkezőleg, a káderelit úgy őrzi meg a politikai hatalom feletti monopóliumát, hogy fokozatosan egy kialakuló új tőkés osztálynak engedi át a gazdaságot (amely osztályban a vezető technokrata réteg és az új kispolgárság burzsoáziává olvad össze). Ez tehát hasonlít az 1960 utáni francóista spanyol modellre, amelyben a falangisták mindaddig hagyták, hogy a tőkések érvényesüljenek a gazdaságban, amíg nem kérdőjelezték meg a Falange politikai monopóliumát.

Noha szinte valamennyi magyar kollégám, a Kádár-párti reformértelmiségiektől az ellenzékiekig nyomatékosan úgy véli, hogy az első értelmezés helyes, a kelet-európai szocializmus jövőjét kifürkészni próbáló elemzőknek a második lehetőséget is figyelembe kell venniük.

A konzervatív káderértelmiségtől eltekintve, amely valószínűleg még a magyar pártapparátusban is csak kisebbséget alkotott az elmúlt évtized során, erőteljes ideológiátlanítási folyamat figyelhető meg. A marxista nyelvezet eltűnőben van, a szocializmus kifejezést ritkán használják, s még az apparátuson belül is egészséges pragmatizmus uralkodik. 1982 óta Magyarországon tett látogatásaim során az volt a benyomásom, hogy a párt feladta ideológiai ambícióit. A pártvezetők hivatásos politikusokká váltak, akik fő feladatuknak azt tartják, hogy hatalmon maradjanak, s bármit megtesznek, ami e cél eléréséhez szükséges.

Hadd szemléltessem ezt egy történettel. Amikor először jöhettem újra Magyarországra, felhívott egy idősebb kolléga a Magyar Tudományos Akadémiától, s elmondta, hogy az MSZMP KB apparátusának egyik tisztviselője, akit távolról ismertem, s aki a hetvenes évek elején sok bajt okozott nekem, találkozni szeretne velem. Miért ne, gondoltam. Segített visszaszerezni magyar útlevelemet, s érdekelt, milyen lehet valaki, aki ebben a körben mozog. Nagylelkű is volt; nem a hivatalában kellett felkeresnem, hanem egy belvárosi presszóban találkoztunk. Egy órát töltöttünk együtt, többnyire ő beszélt, főként elégedetten nyilatkozott a reformokról, s elmondta, mennyire odafigyelnek a nép igényeire.

Feltettem néhány kérdést, köztük egy meglehetősen provokatívat is – azt, hogy a kis magánvállalkozások gyors terjedését látva nem aggódik-e a magánfelhalmozás és a tőkés gazdaság visszaállítása miatt. Ezt mondta: „Nézze, magam is maszek péknél veszem a kenyeret, s háromszor annyit fizetek, mint az állami boltokban. De megéri. Jobb a kenyér minősége. És ez a fontos. Azt akarjuk, hogy a vevők meg legyenek elégedve, s ha elégedettek, nem érdekel bennünket, mennyit keres a pék. Az ő dolga, hogy kenyeret süssön, a miénk, hogy elégedetté tegyük az embereket.” Hm, gondoltam, ha harminc éve ezzel a filozófiával kezdted volna, egy csomó felesleges bonyodalmat elkerültél volna!

Meglepőnek és meglehetősen elterjedtnek találtam ezt a fajta attitűdöt. Nekem ez azt jelentette, hogy legalábbis a magyar párt késznek mutatkozik rá, hogy megszabaduljon a gazdaságra vonatkozó szocialista szemfényvesztésektől, s tökéletesen gyakorlatias módon válassza ki a leghatékonyabb – akár kapitalista jellegű – gazdasági megoldásokat, mert ezen a módon megőrizheti politikai hatalmát.

Így lehet értelmezni a Jaruzelski-jelenséget is. A szükségállapot alatti Lengyelország különleges vonása volt a kommunista párt főként ideológiai szervezetként való gyökeres leértékelődése. A kép, amelyet a katonai rendszer el akart terjeszteni magáról, szemben a pártapparátus korruptságával és a Szolidaritás „anarchiájával”, a viszonylagos hatékonyság volt. Még a katolikus egyházzal is hajlandók voltak „testületi” tárgyalásokra lépni, mindaddig megtűrték a megmozdulásokat, amíg azok nem veszélyeztették a törvény és a rend uralmát. Vajon valóban annyira valószínűtlen a „spanyol megoldás” egy Jaruzelski típusú rendszer számára? Nem fontolgathatta-e a lengyel rendszer, hogy megnyitja az utat a magángazdaság előtt, hogy ezzel hatékonyságot teremtsen és hatalmon maradjon?

Elméletileg lehetséges az ilyen spanyol út is: a kommunista pártok szakítanak ideológiájukkal, gyakorlatias szervezetekké, válnak, melyeknek célja megőrizni apparátusuk politikai monopóliumát. Ez kapitalista restaurációhoz, antidemokratikus, akár totalitárius politikai rendszer fennmaradásához vezethet. Magyar ellenzéki barátaim gyakran kissé naivan hisznek abban, hogy polgárosodás során „elkerülhetetlen” a demokratizálódás. Sokan nem azért támogatják a kispolgárság felemelkedését, mert támogatják a magántulajdont, hanem azért, mert úgy vélik, hogy az a demokrácia emeltyűje lesz. Demokratikus ellenzéknek nevezik magukat. Nem biztos, hogy igazuk van. Nekem az a benyomásom, hogy az új magyar kispolgárság tagjai inkább a burzsoá vagy tőkés, s nem a citoyen értelemben nevezhetők polgárnak.

A kapitalista mohóságnak több jelét tapasztalom náluk, mint az állampolgári felelősségnek. S miért is ne? Noha a „burzsoá” és a „citoyen” történetileg összekapcsolódó jelenségek, a burzsoától a citoyenig biztosan hosszú út vezet. Elképzelhető, hogy a polgárosodás hosszú ideig demokratizálódás nélkül megy végbe. Mindent egybevetve mégis úgy gondolom, hogy magyar barátaimnak és kollégáimnak igazuk lehet: a spanyol modell esélyei talán mégsem olyan nagyok. A legfontosabb ellene ható tényező a Szovjetunió és a szovjet párt ideológiai ortodoxiája. Lehet, hogy a párt vagy a lengyel katonai vezetés beleegyezne a kapitalizmus visszaállításába (egyébként van-e bármilyen eltérés az ő nézeteik és Teng Hsziao-ping pragmatikus véleménye között az „egeret fogó macskáról”?), de az égvilágon semmi jele annak, hogy a szovjetek is így gondolkoznának. Gorbacsov hatalomra kerüléséig a szovjet káderelit szemmel láthatólag még arra is eltökélte magát, hogy ha szükséges, stagnálást kényszerít a szovjet gazdaságra, de nem enged sem az új osztály kialakulásához vezető reformot, sem a legapróbb gesztusokat a magánvállalkozás irányában. Már önmagában ez is elegendő ahhoz, hogy eltorlaszolja az utat minden spanyol típusú fejlemény előtt, amelynek célja a pártapparátus politikai hegemóniája alatt megvalósuló korporativista megoldás.

Egyéb, nem annyira külső korlátai is vannak bármiféle kapitalista restaurációnak. Hely szűkében nem bocsátkozhatom a szükséges részletekbe, de hadd említsek meg egyetlen fontos belső gazdasági tényezőt. Nem szabad túlhangsúlyoznunk az új kispolgárság kapitalista jellegét. Még Magyarországon is csak igen kicsiny, főként mezőgazdasági magánvállalkozásokról beszélhetünk, ahol a tőkebefektetések is meglehetősen jelentéktelenek. Mostanáig ezeket a kisvállalkozásokat az állami szektor integrálta; nem versenyeznek vele, s valószínűleg erre nem is lennének képesek. Vezető magyar reformközgazdászok, akiket erről kérdeztem (például Tardos Márton és juhász Pál), úgy vélik, hogy emiatt nem lehetséges kapitalista restauráció.

Mint egy 1983-as interjúban Tardos megfogalmazta: „Az államosítás visszafordíthatatlan folyamat” Az állami tulajdon annyira uralkodó helyzetben van, hogy a kialakuló magánszektor semmilyen körülmények között sem jelenthet kihívást a számára, s ezért a megoldást sem jelentheti. Az állami szektort belülről kell megreformálni. Juhász több érdekes szociológiai megállapítást tett. Szerinte a valóban tehetséges vállalkozók nem fognak magánvállalkozásba. Hosszú évekbe telne, amíg így előre tudnának jutni. Energiáikat inkább az állami szektorban vetik be, hogy azt reformálják meg, és ott fussanak be sikeres pályát. Tardos és Juhász egyaránt hisz az érett szocializmushoz vezető sajátos magyar útban, amelyben meglesz a maga legitim helye a kis magánvállalkozásnak, de amely azért jár majd sikerrel, mert megreformálja az állami szektort, anélkül, hogy magántulajdonná alakítaná át. Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvünkben adott elemzés szempontjából ez azt jelenti, hogy az újosztály-stratégia még mindig járható út.

9. A „népi erők” szövetsége

De mi a helyzet a népi erők szövetségével? Egy olyan tengellyel, amely a munkásosztályt az új kispolgársággal kapcsolja össze? Mint korábban említettem, lehet, hogy 1980-81-ben Lengyelországban ez volt kialakulóban (noha ebben az esetben a technokrata értelmiség és a régi bürokraták régóta tartó konfliktusa miatt valószínűleg az értelmiség is csatlakozott volna ehhez a – Gramsci kifejezésével – „történelmi blokkhoz” a „hatalommal” szemben). Számomra politikai okokból ez az osztályszövetség a legvonzóbb, s összhangban van Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz politikai értékrendszerével is. El kell ismernem ugyanakkor, hogy a három közül ennek bekövetkezte a legkevésbé valószínű.

Először is ebben a megoldásban újból előtérbe kerül a káderelit és a munkásosztály ősi ellentéte. Mint az 1980-81-es lengyel és magyar események megmutatták, a káderelit semmit sem érez magára nézve fenyegetőbbnek, mint egy Szolidaritás típusú szabad szakszervezeti mozgalmat. Az ugyanis a „termelés színhelyén” intéz kihívást a káderek hatalmával szemben, s a vállalatok munkásellenőrzéséhez vezet. Ilyen kihívás híján a magyar elit továbbhaladt az osztálykompromisszumok és engedmények útján, ugyanezzel a kihívással szembekerülve viszont a lengyel elit a szükségállapothoz folyamodott. Más szóval az uralmon lévők heves ellenállást tanúsítanak egy ilyen népi történelmi blokkal szemben, míg a magyar vagy akár a spanyol modell esetében ésszerű együttműködésre hajlandók.

Másodszor, mint a magyar példa mutatja, a munkások könnyen megoszthatók, eltéríthető a figyelmük a szakszervezeti vagy üzemi küzdelmektől, az önrendelkezésért folyó harctól. A magyar modell egyik nagy előnye az uralmon lévők – káderelithez tartozók és technokraták – szempontjából, hogy széttagolt munkásosztályt hoz létre, s megakadályozza az osztály politikai arculatának kialakulását.

Harmadszor, valószínűleg e két tényező miatt nem világos, hogyan működne egy olyan társadalmi-gazdasági rendszer, amely a nagyobb vállalatoknál megvalósuló önigazgatás és a kisebb önálló vállalkozások kombinációján alapul. Sokan jobban szeretjük az önigazgató szocializmust, mint az államszocializmust vagy a magántőkén alapuló kapitalizmust, ám azt ugyan elég jól tudjuk, hogyan működik az utóbbi kettő, arról viszont nincs világos képünk, mi következne az elsőből. Világos minta nélkül, tekintetbe véve az uralmon lévők heves ellenállását s valószínűleg az uralomnak alávetettek elégtelen elkötelezettségét, nem túl nagyok ennek a szövetségnek a kilátásai.

De ha valami nem válik uralkodóvá, még nem jelenti, hogy hatástalan marad. Lehet, hogy a népi erők szövetsége nem hoz létre új népi hegemóniát, mégis hozzájárulhat az osztályerők összetettebb egyensúlyának kialakulásához. Ha valamelyik kelet-európai munkásszervezet ideológusa volnék, olyan politikai stratégiát ajánlanék, amelyben a munkások megpróbálják egymás ellen kijátszani a káderelitet, az új osztállyá alakulni kívánó technokráciát és a kapitalista irányba törekvő új kispolgárságot. Hajlok arra a feltételezésre, hogy a kelet-európai népek akkor járnának a legjobban, ha ezek közül az „elitek" közül egyiket sem szüntetné meg a többi, s valamilyen egyensúly jönne létre köztük. A kapitalizmus részleges visszaállítása a munkások szempontjából nem rossz elgondolás. A magánvállalkozók választási lehetőséget kínálnának a munkavállalás terén, s a munkások számára alkalom nyílna arra is, hogy bekerüljenek a vállalkozók osztályába. Az viszont már nem lenne előnyös, ha túl tág határokat szabnának a tőkés restaurációnak; a kormányzati újraelosztás felhasználható jóléti célokra, a munkahely biztonságának garantálására stb., így hát miért ne védenénk meg a piac túlzott behatolásától, különösen ha ebben a kormányzati szférában jön létre az új osztály és a régi bürokrácia erőegyensúlya is?

Amit itt halványan körvonalaztam, az lehet az a harmadik út, amelyről századunk kelet-európai ideológusai annyit írtak. A kelet-európai gondolkodók, Poroszországtól Lengyelországig és Magyarországig ismételten azt állították, hogy a különleges kelet-európai tapasztalatok meggátolhatják, hogy a térség országai a versenyre alapozott (és általuk mohónak tekintett) piaci kapitalizmus nyugati útját járják, vagy a keleti, orosz vagy akár (a harmadik út ideológusai által önkényuralminak vélt) ázsiai államfennhatóságba dermedjenek. A harmadik út teoretikusai viszont nemigen tudták megmondani, mi is lenne ez a harmadik modell.

Szerintem lehet, hogy nincs harmadik forma. A harmadik út feltehetően nem más, mint a nyugati és a keleti modell valamiféle működő kombinációja – valamilyen időtálló, szilárd és vegyes gazdaság. Az osztályviszonyok szempontjából az ilyen irányú fejlődés Kelet-Európa számára az állami bürokratikus uralom racionalizációjának és az újosztály-stratégia kombinációja lehet, részleges kapitalista fejlődéssel, amely azonban továbbra is a redisztribúció logikájának van alávetve. Ha ez a lehetőség valósul meg, csak új kispolgárság s nem tőkés uralkodó osztály jön létre. Így hát a káderelit évtizedekig tartó erős ellenállása és az új kispolgárság váratlan felemelkedése után az újosztály-stratégia továbbra sem lehetetlen Kelet-Európában.

10. Az osztályszővetségek politikája

Elemzésem alapja nem egy osztály nélküli társadalom víziója – egyébiránt Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című munkánké sem. Jóllehet vonzó gondolatnak tekintem az „osztálynélküliséget”, nem tudom, hogyan lehetne megvalósítani a belátható jövőben. Továbbá az a véleményem, hogy az új osztály tagjai arra használták ezt a fogalmat, hogy önnön hatalomra kerülésüket mozdítsák elő vele; könnyen válhat tehát belőle ideologikus eszköz. Csupán figyelmeztetés ez azoknak, akik túl könnyen csatlakoznak olyan politikai törekvésekhez, amelyek az osztály nélküli társadalom gyors megteremtésével kecsegtetnek.

Az osztálynélküliséggel szemben táplált kételyeim következtében arra a véleményre hajlok, hogy akik egy osztálynak vannak alávetve, azok számára hatékonyabb stratégia lehet az osztályhatalom differenciálása. Rohanvást megdönteni egy osztályt gyakran azzal a következménnyel jár, hogy egy másikat juttatunk hatalomra. Ha az egyik urat a másik váltja fel, miért nem próbálkozunk egy helyett két úrral? Az osztályszövetségek politikája, amelyet a munkásság szemszögéből a leginkább járható útnak tekintek, egymás ellen igyekszik kijátszani a különféle urakat, s ezzel kissé nagyobb „politikai teret” próbál kihasítani a munkásoknak.

Michael Burawoy és Erik Wright bírálattal illette e tanulmány egy korábbi változatát. Mindketten ellenezték a „két úr stratégiát”, más szóval a kapitalizmus részleges visszaállításának stratégiáját Kelet-Európában. Azzal érveltek, hogy egy második úr, uralkodó osztály megjelenése nem teremt nagyobb politikai mozgásteret a munkásosztálynak. Szerintük a legvalószínűbb következmény az lenne, hogy a két úr szövetkezne a munkásokkal szemben, s így az alárendelt osztály rosszabbul járna két úrral, mint eggyel. El kell ismernem, hogy ennek fennáll a lehetősége. Ugyanakkor egy „aktivista” osztályfogalom mellett szállok síkra – azt állítva, hogy ez nem elkerülhetetlenül következne be. Harc esetén másképp is alakulhatnának a dolgok. Jóllehet az urak szövetsége világosan az egyik lehetőség, az ennek megakadályozására irányuló stratégia a munkások részéről viszont a másik lehetne. A tanulmányomban végzett szociológiai elemzésnek éppen az volt a fő célja, hogy fokozza önreflexiónkat, megpróbálja feltárni a jövőt, s megmutassa, hogy a kollektív cselekvők küzdelmeinek eredménye nem eleve meghatározott.

Még mindig úgy vélem, hogy kialakulhat az új osztály Kelet-Európában, noha tíz évvel a kérdéssel foglalkozó első könyvem után még nyomatékosabban tagadom, hogy annak uralomra kerülése történelmileg elkerülhetetlen lenne. De az elkerülhetetlenség megkérdőjelezésével nem kell arra a következtetésre jutnunk, hogy a jövő útja vagy a neosztálinista bürokratikus uralom, vagy a kapitalista restauráció. A jövő ezeknél bonyolultabb társadalmi struktúrákat is szülhet. Az általam vallott politikai értékek szempontjából a lehető legjobb felállás az lenne, amelyben az új osztály és a régi osztályok kiegyensúlyoznák egymást.



[249] Szelényi Iván: Új osztály, állam, politika. Európa, Bp. 1990. 51–99. old.

[250] Konrád György – Szelényi Iván: The Intellectuals on the Road to Class Power: A Sociological Study of the Role of the Intelligentsia in Socialism. Harcourt, Brace, Jovanovich, New York, 1979.

[251] Ez sok tekintetben hasonlít Parry érveire, aki szintén „kijavítja” Đilast: hangsúlyozza ugyanis, hogy a műszaki értelmiséget az új osztály részének kell felfogni. Lásd Parry, Albert: The New Class Divided. Macmillan, New York, 1966.

[252] Lásd pl. Fehér Ferenc – Heller Ágnes – Márkus György: Dictatorship over Needs. Basil Blackwell, Oxford, 1983.

[253] Uo., 143., 155. o.

[254] Ezt az izgalmas történetet lásd Bailes, E.: Technology and Society Under Lenin and Stalin: Origins of Soviet Technical Intelligentsia. Princeton University Press, Princeton, 1979.

[255] Fehér Ferenc meggyőzően mutat rá a Hruscsovizmus és a kádárizmus néhány érdekes hasonlóságára. Lásd Fehér Ferenc: „Kádárism as Applied Khrushchevism”, in: Fehér Ferenc – Miller, R. F. (szerk.): Khrushchev and the Communist World, Croom Helm, London, 1984. Hogy miként hatott a prágai tavasz létrejöttére a tudomány felértékelődése, arra lásd Mlynar, Zdenek: „Khrushchev's Politics as the Forerunner of the Prague Spring”, in: Fehér – Miller: i.m.

[256] Fehér és Heller 1956 mellett szenvedélyesen kiálló könyve bizonyítja, hogy csak időleges elnyomásról volt szó: valahol tudat alatt az értelmiség ezt tudta is, megtanulták 1956 leckéjét is. Lásd Fehér Ferenc – Heller Ágnes: Hungary, 1956 Revisited: The Message of a Revolution – Quarter of a Century After. Allen and Unwin, London, 1983.

[257] Lásd Zsille Zoltán: Egy önhitt életrajza. Magyar Füzetek Könyvei, Párizs, 1985.

[258] Gouldner, Alvin: The Future of the Intellectuals and the Rise of the New Class. Seabury Press, New York, 1979.

[259] Lásd Kouroń, J. és Modzelewski, K.: An Open Letter to the Party, International Socialism Publications, London, 1968.

[260] Lásd pl. Svitak, Ivan: „Comparisons”, Telos, 47. sz., 1981, 110-112. o.

[261] Lásd Bathrick, David: „The Politics of Culture: Rudolf Bahro and the Opposition in the GDR”, New German Critique, 15. sz., 1978, 23. o.

[262] A keletnémet baloldali ellenzékről, különösen Havemannról, Bahróról és - a keletnémet szcientista baloldali radikalizmus üdítő kivételeként - a protesténekes Wolf Biermannról lásd uo.

[263] Másutt részletesebben írtam a szovjet típusú parancsgazdaságra adott magyar piaci és keletnémet - tehát szovjet - „tudományos” válasz különbségéről. Lásd Manchin Róbert - Szelényi Iván: „Eastern Europe in the Crisis of Transition”, in: Mistal, B. (szerk.): Polish Solidarity and Beyond. Transaction, New Brunswick, 1985.

[264] Lásd Arato, Andrew és Vajda Mihály: „The Limits of the Leninist Opposition: Reply to David Bathrick”, New German Critique, 19. sz., 1980, 167-175. o.; Szelényi Iván: „Whose Alternative?”, uott., 20. sz., 1980, 117-134; és Bathrick, David: „Rudolf Bahro's »Neo-Leninism« in Context: Reply to Andrew Arato and Mihály Vajda”, uott., 21. sz, 1980, 147-153. o.

[265] Lásd erről Bailes: i.m.

[266] Lásd például Hegedüs András ekkortájt íródott számos nagy figyelmet keltett cikkét. Például: „Optimalizáció és humanizáció...” Valóság, 1965; vagy Hegedüs András - Márkus Mária: „The Role of Values in the Long Range Planning of Distribution and Consumption”, Sociological Review Monograph, 17. sz., 1972, 39-58. o.

[267] Juhász Pál: „Az agrárértelmiség szerepe és a mezőgazdasági szövetkezetek”, Medvetánc, 1982, 4. sz. - 1983. 1. sz., 191-213. old.

[268] A rétegződés kettős rendszerére vonatkozó elgondolást részletesebben fejtettem ki Manchin Róberttel közösen írt tanulmányomban: „Szociálpolitika az államszocializmusban”, in: Állam, politika..., 202-257. Lásd még Kolosi Tamás némileg hasonló elemzését: „A strukturális viszonyok körvonalai”, Valóság, 11. sz., 1982, 1-17. o.

[269] Victor Zaslavsky elsősorban a Hruscsov utáni Szovjetunióra alkalmazza ezt a kifejezést, de elemzése néhány kelet-európai országra, különösen Csehszlovákiára is érvényes. Lásd. Zaslavsky, Victor: The Neo-Stalinist State: Class Ethnicity and Consensus in Soviet Society. M. E. Sharpe, White Plains, N. Y., 1982

[270] Lásd pl. Hare, P. G. és Wanless, P. T.: „Polish and Hungarian Economic Reforms: A Comparison”, Soviet Studies, 1981. október, 491-517. old.

[271] Az 1981 közepén írt könyvében Schaff centrista szerepet szánt a hadseregnek, s a kisebbik rossznak nevezte a rendkívüli állapotot (még annak tényleges bevezetése előtt). Lásd Schaff, Adam: Die kommunistische Bewegung am Scheideweg. Europa Verlag, Bécs, 1982. 221. old.

[272] Lásd Adam Schaffnak a szükségállapotot védő cikkeit annak tényleges bevezetése után: „Kryzys marksizmu czy marksistow?” Ti i Teraz, 1983, március 16. és „Czy kryzys marksizmu?” uott., augusztus 10. Nekem eléggé tetszik Schaff elemzése (nem annyira a szükségállapot védelmezése miatt, mint inkább azért, mert Jaruzelskit centrista politikusnak tartja). Úgy gondolom, jobb azokénál, akik a hatalom differenciálatlan kifejezését használják az apparátus tagjaira, akik szemben állnak a „társadalommal”. Popieluszko atya gyilkosainak pere megmutatta, mennyire mélyen megosztott a párt és a kormányzat, s mekkora ellentétek feszülnek Jaruzelski, technokrata beállítottságú, reformszellemű támogatói, a hadsereg és a felvilágosult értelmiségiek, illetve a párthéják és a titkosrendőrség tisztjei között. Lehet, hogy Jaruzelski volt az újosztály-stratégia utolsó reménysége Lengyelországban; esetleg azt remélte, hogy technikailag képzett katonatisztjeivel hatékonyabbá teheti az apparátust, s csökkentheti a párt szerepét azáltal, hogy hadseregtábornokot nevez ki a rendőrség élére, kikényszeríti a titkosrendőrség engedelmességét, s újra lehetővé teszi a gazdasági és politikai viszonyok ésszerűbbé válását, ami kellő időben újból vonzerőt gyakorolhatott volna az értelmiségre. Mindeddig ez láthatóan nem vált be. A régi bürokraták elég ügyesek voltak ahhoz, vagy elég erős támogatóik voltak a Szovjetunióban, hogy leállítsanak bármilyen újosztály-reformot. Nagy kérdés azonban, hogy vajon egy Jaruzelski vezette újosztály-stratégia bármilyen vonzerőt gyakorolhatott volna-e a lengyel értelmiségre. Ezt az értelmiséget 1968-ban semlegesítették, s a szükségállapot idejére már keserűen kiábrándulttá vált; legtöbbje talán úgy döntött, nem akarja, hogy bármi köze is legyen az apparátushoz, a kommunizmushoz, a marxizmushoz vagy bármihez, ami 1945 óta Kelet-Európában történt. Indokolt úgy vélni, hogy manapság a legtöbb lengyel értelmiségi újra felfedezi a katolicizmust, lengyel hazafinak tartja magát, s sokkal, de sokkal szívesebben lenne hatalom nélküli, de jól fizetett szakember egy kapitalista Lengyelországban, mintsem hogy tovább kelljen folytatnia ezt a sok csalódással járó harcot az államszocializmuson belüli hatalomért. Ha Jaruzelski Schaffra hallgatott volna, s feloszlatta volna a kommunista pártot, tulajdonképpen ki lépett volna be az új pártba? Jaruzelski és Adam Schaff? Még ha létrejöhetne is az új osztály, lennének-e a mai Lengyelországban potenciális tagjai?

[273] Szegő Andrea: „Gazdaság és politika: Érdek és struktúra”, Medvetánc, 1983, 2-3., sz. 49-92. o.

[274] A forrás- és keresletkorlátos gazdaság közötti különbség elemzését lásd Kornai János: A hiány. KJK, Budapest, 1980.

[275] Lásd Carlo, Antonio: „The Socioeconomic Nature of the USSR”, Telos, 21. sz., 1974. ősz, 2-86. o.

[276] Lásd Kovács Mátyás János: „A reformalku sűrűjében”, Valóság, 1984, 3. sz., 30-55. old.

[277] Lásd Kornai: A hiány; és Bauer Tamás: Tervgazdaság, beruházás, ciklusok. KJK, Budapest, 1981.

[278] Kornai János: „Bürokratikus és piaci koordináció”, Közgazdasági Szemle, 1983, 9. sz. 1025-1037. old.

[279] Lásd Huszár István: „A társadalom szerkezetének átalakulásáról”, Valóság, 1985, 2. sz., 6. o.; Gábor R. István – Galasi Péter: A második gazdaság. KJK, Budapest, 1981; uők.: „A második gazdaság módosító szerepe a társadalom szerkezetében”, in: Bíró Erzsébet (szerk.): Gazdaság, település, társadalomszerkezet, III. köt. Társadalomtudományi Intézet, Budapest, 1981; Gábor R. István: „Második gazdaság: A magyar tapasztalatok”, Valóság, 1985, 2. sz., 27-30. o.; és Kolosi: i.m.

[280] Részletesebben lásd Manchin – Szelényi: „Szociálpolitika...”

[281] Részletesebb elemzésre lásd Manchin – Szelényi: „Eastern Europe...”

[282] Gábor: „Második gazdaság...”

[283] Wright, Eric O.: „Class Boundaries in Advanced Capitalist Societies”, New Left Review, 1977; és uő.: Crisis and the State. New Left Books, London, 1978.

[284] Az „állami termelési módról” lásd Lefebvre, Henri: De l'État, de le mode de production étatique. Inedit, Paris, 1978; Castells, Manuel: The City and the Grassroots. University of California Press, Berkeley, 1984, 306-311. o.; Szelényi Iván: „Az állam viszonylagos autonómiája vagy az állami termelési mód”, in: uő.: Állam, politika...”, 259-299; Wright, Erik O.: „Capitalism's Futures”, Socialist Review, 68. sz., 1983.

[285] Poulantzas „új kispolgárság”-ától eltérően ez valóban új kispolgárság. Poulantzas meglehetősen zavarosan „új kispolgárságnak” nevezi a jóléti állam bürokráciáját (amely alapvetően új osztály); lásd Poulantzas, Nicos: Classes in Contemporary Capitalism. New Left Books, London, 1975. Tanulmányomban az új kispolgárság kifejezés az önálló magángazdálkodókra vagy a kisvállalkozókra vonatkozik.

[286] „Spanyol úton” azt értem, hogy az állami elit szövetségre lép a gazdaságilag eleven vállalkozói osztállyal: ez utóbbi beleegyzik abba, hogy nem vonja kétségbe az állami elit hatalmi monopóliumát, cserébe attól jelentős gazdasági mozgásteret kap. Lényegében ezt az üzletet kötötte Spanyolországban a Franco-rendszer és a spanyol polgárság a hatvanas években.

[287] Ez a nézet még ma is széleskörűen elterjedt a magyar reformideológusok köreiben; lásd pl. Huszár: “A társadalom…”, 6. o.

[288] Lásd Touvais, Jean-Yves: “Le Congres de Solidarité”, L'Alternative, 13. sz. (1981. november-december) 32-39. o. ; és uő.: “Le Programme de Solidarité”, L'Alternative, 14. sz. (1982. január-február) 13-26. o.

[289] Újabban erre a veszélyre hívja fel a figyelmet Hankiss Elemér: “Kinek az érdeke?” HVG, 1982. november 27.