Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

Robert Erikson – John H. Goldthorpe: A kutatás elméleti alapja, adatai és stratégiája

Robert Erikson – John H. Goldthorpe: A kutatás elméleti alapja, adatai és stratégiája[290]

Ebben a fejezetben módszertani kérdések sorával foglalkozunk, kezdve olyanokkal, melyek kvázi-filozófiai karakterrel rendelkeznek, egészen a statisztikai technikák kérdéseiig. Néhány olvasó számára ezen kérdések ily módon való tárgyalása csak túlzottan hosszú bevezetésnek tűnhet az alapvető fontosságúnak tartott valódi téma szempontjából. Azonban ha ez így lenne, sem gyakorolnánk bűnbánatot. Nem hisszük ugyanis, hogy a szociológiai tanulmányok módszertani kérdéseinek megfogalmazása, illetve megválaszolása „színfalak mögötti” eseményként tekinthető, és amennyiben egyáltalán szóba kerülhetnek ezek a kérdések, akkor erre a függelék visszafogott homályában kerülhet csak sor. Nem hallgatható el, hogy a módszertani és a lényegi kérdések valójában gyakran igen nehezen kezelhetők egymástól függetlenül. Sőt, mint arról az előző fejezet végén szóltunk, az összehasonlító mobilitás-kutatások jelenlegi állapota az alapvető empirikus kérdések széles körében tapasztalható egyet nem értésnek tulajdonítható, melynek okai leginkább a módszertani nehézségek. Különleges igény van tehát ezek pontos felismerésére és megfogalmazására.

A fejezetet a különböző elméleti összefüggések tárgyalásával kezdjük, s ez keretéül szolgálhat egy társadalmi mobilitással foglalkozó vizsgálatnak, és magyarázatát adjuk annak, hogy miért döntöttünk egy osztályszerkezetre épülő megközelítés mellett. Ezután ismertetjük magát az osztálysémát, melynek segítségével megkíséreltük eme döntésünket operacionalizálni, és amely alapul szolgál a későbbiekben szerkesztendő számos mobilitási táblához. Az elméleti alapok és azok bemutatása problémájáról áttérünk az adatokkal kapcsolatos kérdésekre, közülük is elsősorban azokra, melyek a nemzetek közötti összehasonlításhoz szükséges megfelelő minőségű adatokkal kapcsolatosak: Leírjuk az egyes kérdések általunk választott megközelítési módját és azt az eljárást, melyet az empirikus kutatás alapjául szolgáló adatbázis létrehozásakor alkalmaztunk. Ezt követően az elemzési technikákkal foglalkozunk. Megkíséreljük megmutatni, hogy az általunk választott megközelítést követve miért a legelőnyösebbek a mobilitási táblák – ahol egyszerű százalékos adatokat használtunk, kiegészítve a log-lineáris modellek eredményeivel –, és azt, hogyan tudjuk a számunkra ily módon az abszolút és a relatív mobilitási ráták közötti alapvető különbséget leírni. Végül jelentős következtetésekre jutunk az összehasonlító vizsgálatok módszertanát illetően. Említést teszünk arról, hogy a kérdéssel kapcsolatos vélemények és gyakorlati alkalmazások élesen elválnak egymástól, és megmagyarázzuk saját vegyes módszerünket, melyet alkalmazni kívánunk.

1. Az elméleti alapok rendszerének kiválasztása

A társadalmi mobilitás kutatását egy sor eltérő, gyakran ellentétes – mind szociopolitikai, mind akadémiai (Lásd később Goldthorpe, 1980/1987.[bib_40]) érdek motiválta. Nem lehet meglepő tehát az sem, hogy az elméleti megközelítéseknek is hasonlóan széles skálája ismert azok körében, akik aktívan foglalkoztak mobilitáskutatásokkal és -elemzésekkel. A legalapvetőbb különbség, melyről másutt esik szó (Goldthorpe, 1985[bib_42]), 19. századi eredetű, amikor is a mobilitás elméleti összefüggései megfogalmazódnak, majd megfigyelésekre és mérésekre is sor kerül. A hagyománynak két fő vonala különböztethető meg itt: az egyik úgy képzeli, hogy a mobilitás az osztályszerkezeten belül jelenik meg, a másik szerint viszont a társadalmi hierarchia keretei között értelmezhető. Akik az elsőként említett hagyomány nyomvonalán haladnak, azok számára a mobilitás egyéneknek olyan társadalmi pozíciók közötti mozgására vonatkozik, melyek a munkaerőpiaci, illetve a termelési egységek keretei közötti kapcsolatok által határozhatóak meg. Azok számára, akik a hagyományos megközelítés itt említett második útját fogadják el, a mobilitás az egyéneknek olyan, társadalmi közösségek vagy csoportok közötti mozgására utal, melyek olyan kritériumok szerint rendezettek, mint például tagjaik presztízse, státusa, gazdasági erőforrásai stb.

Meg kell jegyezni, hogy az egyes konkrét mobilitáskutatások nem mindig köthetők világosan az egyik vagy másik hagyományhoz. Egyes kutatók, többé-kevésbé öntudatlanul, felváltva használják hol az osztályszerkezeti, hol a hierarchikus megközelítést, míg mások tudatosan dolgoznak a kettő kombinációjával. Elmondható azonban, hogy minden tanulmányban megfigyelhető az egyik elméleti megközelítés dominanciája, mint ahogyan az várható is, mivel a kétféle megközelítés különböző – ha egymást néhol át is fedő – problémák kezelésére irányul.

Ami minket illet, mi az osztályszerkezeti megközelítést választottuk azon az alapon, hogy ez tűnik minden szempontból a legátfogóbbnak és a legígéretesebbnek azon problémák szempontjából, melyekre figyelmünket kívánjuk fordítani. A következőkben megkíséreljük megmagyarázni választásunkat részleteiben is, és beszélünk annak következményeiről is.

Ha a mobilitást a társadalmi hierarchia elméleti keretei között vizsgáljuk, akkor elsősorban „vertikális” értelemben érdekel minket – ami nem más, mint a presztízs, a státus vagy a hierarchia bármelyik rendezőelve szempontjából történő lefelé vagy felfelé mozgás, mivel ez egy olyan mozgás, mely természetesen a mobilitás minden egyéni esetében értelmezhető. Ez a fajta megközelítés nyilvánvalóan jól alkalmazható a mobilitáskutatások bizonyos igen fontos területén. Például jól használható az egyén „sikerességét” vagy „balszerencséjét” meghatározó tényezők kérdésének tárgyalásakor – vagy más szóval a „Ki lép előre és miért?” típusú kérdések megválaszolásakor. A foglalkozási presztízs skálái vagy a társadalmi-gazdasági státus skálái képezik azon tanulmányok alapját, melyek a később „státusszerzés” (status-attainment) néven ismertté vált paradigma keretében születtek. (Lásd Blau – Duncan, 1967.[bib_23]; Jencks, 1972, 1979.) A hierarchikus szemlélet továbbá felhasználható makroszociológiai vagy komparatív vizsgálatoknál, ahol a cél a társadalmak kevésbé vagy inkább nyitott voltának meghatározása aszerint, hogy az öröklött vagy szerzett javak – amit mondjuk a család, illetve az oktatás reprezentálhat – mennyire segítik elő a sikert és mennyire védenek a bukástól.

Hozzá kell tennünk ugyanakkor, hogy a presztízs- vagy státus-skálán egymás közelében található foglalkozások nem feltétlenül, gyakran egyáltalán nem bírnak közös vonásokkal, és a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyük nagymértékben különbözhet. Előfordulhat tehát, hogy a skálaértékek bizonyos szűk határai között együtt találhatók mondjuk az ipari szakmunkások bizonyos csoportjai, illetve a kistulajdonosok és kishivatalnokok bizonyos csoportjai, vagy kistulajdonosokat találhatunk együtt kézművesekkel, ipari munkásokkal és a személyi szolgáltatásban dolgozókkal. Az eddig leírtak következtében, ha a mobilitást valamiféle hierarchia összefüggésében vizsgáljuk, amit jelen esetben a státus- és presztízs-skálák jelentenek, nehézzé válik azon strukturális hatások elkülönítése és bemutatása, melyek hatással vannak a mobilitási ráták, illetve sémák alakulására. Azok a foglalkozási csoportok, melyeket azonosként kezelünk, valójában gyakran különböző hatásoknak vannak kitéve, például a kereslet változását, a technológiai innovációt, a nemzeti kormányok politikáját illetően, így ezeket az általános gazdasági változásokon belül meglehetősen eltérő, fejlődő vagy hanyatló pályagörbe jellemezheti. (Lásd Westergaard és Resler, 1975. 287-8.[bib_71])

Ha azonban a mobilitást egy osztályszerkezet elméleti keretei között vizsgáljuk, akkor figyelmünk középpontjában nem egy társadalmi skálán való vertikális mozgás lesz, hanem mobilitáson a kapcsolatok változását fogjuk érteni: pontosabban a változásokat az egyének munkaerőpiaci, illetve termelőegységi kereteken belüli kapcsolataiban. E változások valójában nem értelmezhetőek egyértelműen társadalmi felemelkedésként vagy süllyedésként. A kapcsolatok, melyek az osztályszerkezetet képezik, különböző társadalmi előnyök és a hatalom kifejezői, bár meglehetősen eltérő módokon: a különböző osztályhelyzeteket (class position) nem szükséges tehát konzisztens, egydimenziós módon besorolni. (Lásd Carlson, 1958. 3. fejezet;[bib_25] Dahrendorf, 1959. 74-7[bib_32]; Giddens, 1973. 106.[bib_38]) Továbbá egy osztályszerkezeti megközelítés esetében az egyéni mobilitási esélyek változása, akár vertikális, akár egyéb, feltehetően nem az egyetlen következménye a vizsgált folyamatnak. Ellentétben az azonos presztízs- és státushelyzeten alapuló társadalmi csoportképzéssel, az osztályok – melyeken most minimális kritériumként olyan csoportokat értünk, melyeknek azonos az osztályelhelyezkedése – várhatóan nem csak bizonyos egységességet mutatnak majd a források fajtájában és mennyiségében, melyek fölött tagjaik rendelkeznek, hanem a strukturális változásoknak is azonos mértékben vannak kitéve, továbbá legalábbis potenciális érdekeik megegyeznek. Az osztályperspektíva keretei között tehát lehetővé válik, hogy a mobilitási esélyek vizsgálata szélesebb keretekbe illeszkedhessen. Ez önmagában is igen jelentős eredmény, másrészt feltárhatók a vizsgálat segítségével bizonyos fennálló esély-, illetve hatalmi különbségek, melyek összefüggnek az osztály helyzetével. További következtetések is levonhatók, egyrészt arról, hogy az egyéni mobilitások hogyan tükrözik a gazdasági fejlődés strukturális oldalát, másrészt hogy a mobilitási ráták, mint kívülről és belülről meghatározott tényezők, hogyan támogatják, illetve gyengítik azon körülményeket, melyek az osztálytudatot formálják és az osztályérdeket kifejezésre juttatják.

Mivel tanulmányunk fő célja, hogy értékeljük a különféle elméleteket, melyek kapcsolatot kívánnak teremteni a mobilitás és a gazdasági fejlődés között – különös tekintettel az ipari társadalmakra –, nem vagyunk nehéz helyzetben, amikor az osztályszerkezeti megközelítést értékeljük többre a hierarchikus megközelítésnél. Még pontosabban megfogalmazva a dolgot, az előttünk álló feladatot tekintve határozottan előnyösebbnek tartjuk a mobilitási ráták és sémák tárgyalásakor az osztálykategóriák alkalmazását – például ipari bérmunkások, parasztok vagy farmerek, fizetett alkalmazottak, tulajdonosok vagy önálló vállalkozók stb. –, mint azokat a kategóriákat, melyek csupán presztízs és státus szempontjából tesznek különbséget az egyes szintek között. Fenntartjuk azt a véleményünket, hogy az egyének sokkal inkább az elsőként, mint a másodikként említett kategóriák tagjaiként élték meg a változásokat – mind a gazdaságiakat, mind a politikaiakat –, melyek során társadalmuk ipari társadalommá fejlődött, és ezen keretek között válaszoltak a végbemenő folyamatok kihívásaira és vettek részt maguk is az alakításukban.

Mindezek mellett érvelve azonban fontosnak tartjuk hangsúlyozni, nem feltétlenül állítjuk azt, hogy az osztályok „valóságosabbak” volnának azoknál a csoportoknál, melyeket egy presztízs- vagy státus-skálára hivatkozva különböztetnek meg, semmilyen abszolút értelemben nem élvez elsőbbséget egy osztályszerkezeti megközelítés egy hierarchikussal szemben. Világossá kívánjuk tenni, hogy az első megközelítés választása a másodikkal szemben kizárólag elméletek közti választás kérdése, mivel mindent figyelembe véve úgy hisszük, hogy céljainkat tekintve ez lesz a legmegfelelőbb. Követezésképpen nem próbáljuk tagadni, hogy a felkínálkozó előnyökkel együtt bizonyos hátrányok is járnak. Legszembeötlőbb, hogy egy osztályszerkezeti megközelítés esetén elvész a lehetősége annak, hogy a mobilitást módszeresen vizsgálhassuk a társadalmi felemelkedés, illetve lecsúszás fogalmaival, továbbá elesünk bizonyos elegáns elemző technikák alkalmazásától, melyek társadalmi hierarchiába rendezett kategóriák elfogadásán alapulnak.

Ugyanakkor elutasítjuk azokat az érveket, melyeket például Kelley hangoztat (1990)[bib_50], miszerint az osztályszerkezeti megközelítés bizonyos értelemben kevésbé „természetes” – elméleti megalapozottságát tekintve önkényesebb –, mint a hierarchikus megközelítés, mivel kevésbé biztos alapjai vannak a mindennapi gondolkodásban, azaz ahogyan a társadalom laikusai értelmezik, illetve megélik a mobilitást. Miközben természetesen nem vonjuk kétségbe, hogy a népszerű mobilitáselméletek gyakran magukban foglalják a hierarchikus megközelítést, hiszünk abban, hogy egy osztályok helyzetét figyelembe vevő mobilitási elmélet, mely nem jellemezhető egyértelműen vertikális kategóriákkal, széles körű megfelelést mutathat az aktuális társadalmi tapasztalatokkal is.

Például az iparosodás folyamatát tekintve a legfontosabb minden mobilitási folyamat közül, legalábbis számarányát tekintve, az volt, mely során a parasztok és kisbirtokosok segéd-, illetve betanított ipari munkásokká váltak, s nem lehet kétségünk afelől, hogy e folyamat során az egyes embereknek nemcsak piaci és munkakörülményei változtak, hanem később életformájuk, társadalmi elhelyezkedésük is. Ilyen típusú mobilitás esetén valószínűleg a legkevésbé jellemző az a kérdés, akár az aktor, akár a szociológus szempontjából, hogy „felfelé” vagy „lefelé” irányult-e a mozgás. Jellemző módon ez a mobilitás láthatóan és tapasztalhatóan különböző nyereményekkel és veszteségekkel jár, melyekre nem áll rendelkezésünkre általános megnevezés: például magasabb jövedelem, rövidebb munkaidő, de a korábban megszerzett képesítés elértéktelenedése és csökkenő önállóság; esély egy jóléti társadalom megvalósulására, ugyanakkor a kulturális és társadalmi elszegényedés veszélye (lásd Smelser és Lipset, 1966[bib_65]; Johnson, 1981[bib_49]).

Továbbá más mobilitási példákat is könnyű találni, ahol hasonló trade-off problémák jelentkeznek, melyek épp annyira ellentmondásosak a szemlélő, mint a résztvevő számára: például az alkalmazottból önálló vállalkozóvá vagy beosztottból első vonalbeli vezetővé válás esete (lásd Chinoy, 1955: 5. és 7. fejezet[bib_28]; Goldthorpe et al., 1968: 6. fejezet; Mayer, 1977[bib_57]; Bland, Elliot és Bechhofer, 1978[bib_22]; Crossick és Haupt, 1984[bib_30]). Itt újra láthatóvá válik a szakirodalom alapján, hogy legnagyobb jelentőségük a kapcsolatokban beálló változásoknak van, szemben bizonyos „vertikális” dimenziók mentén történő mozgással.

Fő célunk mostanáig az volt, hogy amennyire csak lehet, világosan bemutassuk az osztályszerkezeti és a hierarchikus megközelítés különbségét a mobilitás tanulmányozását illetően, és hogy ismertessük a két elmélet fejlődését a különböző problémák szempontjából, azaz valójában a két elméletet mint alternatív paradigmákat mutassuk be, melyek között, implicit vagy explicit módon, dönteni kell. Következtetéseinkben azonban minősítenünk kell a végeredményt ennél pontosabban is, megállapítva, hogy a kétféle megközelítés nem teljesen összeegyeztethetetlen (inkompatibilis), a gyakorlatban bizonyos fajta kompromisszum látható a kettő között.

Azon kutatók esetében, akik a presztízs- és státus-skálán alapuló hierarchikus modellt választják, megjegyzendő, hogy míg például Glass (1954[bib_39]) és Svalastoga (1959[bib_67]) egyáltalán nem tettek kísérletet arra, hogy a hierarchia azonos szintjére kerülő foglalkozások különbözőségét csökkentsék, addig ezen elmélet későbbi követői már érdekeltek voltak ebben. Legalábbis a mobilitási táblák megalkotásakor meglehetősen elfogadottá vált olyan – a hivatalos statisztikákból nyert – kategóriákból való kiindulás, melyek viszonylag egységesek a struktúrában elfoglalt helyüket illetően, majd ezután következett e kategóriák sorba rendezése a csoportot alkotó foglalkozások skálájának valamely átlagértéke alapján. (Lásd p1. Blau és Duncan, 1967. 26-9;[bib_23] Featherman és Hauser, 1978. 25-30.[bib_36]) Az is előfordulhat, hogy a fentiekben leírt sorba rendezés alapjául szolgál további, ad hoc változtatásoknak, melyek célja, hogy az egyes csoportokat összhangba hozza a leginkább osztályszerűnek nevezhető kritériumokkal. Ez a lépés az, ami véleményünk szerint túlságosan kockára teszi az elméleti konzisztenciát: homályossá válik, hogy a mobilitás fogalmi rendszere hogyan értelmezendő.

Továbbá ha osztályszerkezeti megközelítést alkalmazunk, a legkézenfekvőbb módja annak, hogy megkíséreljük bizonyos hierarchikus elemek bevonását, az lehet, hogy az osztályokat presztízs, státus vagy egyéb megfelelő külső kritérium szerint rendezzük. Tulajdonképpen ez az a stratégia, amit követni fogunk, és amelynek leírása a következő fejezetben található. Alkalmazni azonban csak meglehetősen korlátozott mértékben fogjuk. Az empíria szintjén meglehetősen magas korrelációra számíthatunk a különböző társadalmi egyenlőtlenségek között, melyek megfogalmazódhatnak akár az osztályszerkezeti, akár a státus- vagy presztízshierarchikus modell keretei között, de hitünk szerint nincs tökéletes átmenet egyik fogalomkörből a másikba, és – visszatérve eredeti kiindulópontunkhoz – jó ok van arra, hogy minden egyes tanulmányban egyik vagy másik megközelítés előnyben részesüljön.

2. Az osztályséma

Miután mobilitásvizsgálatunk levezetéséhez az osztályszerkezeti megközelítést választottuk, le kell fordítanunk ezt a döntésünket a gyakorlat nyelvére olyan osztálykategóriák megalkotásával, melyek alapul szolgálnak majd empirikus munkánkhoz. Nincs előttünk egyértelmű, ellentmondás nélküli út, melyet követhetnénk: ellenkezőleg, az osztálykoncepció közismerten vitatott megközelítés. Szembesülve ezzel a nehézséggel a következő az álláspontunk. Egy elmélet – és minden egyéb gondolat – csak következményei alapján ítélhető meg, semmi esetre sem előélete ismeretében. Ebből következően kevéssé érdekelnek minket az osztályokról szóló, tisztán doktriner természetű érvelések. Az osztálysémát, melyet korábbi és jelenleg is folyó kutatásokkal (Erikson, Goldthorpe és Portocarero, 1979[bib_35]) összhangban kidolgoztunk, elméleti megalapozottság jellemzi, mely reményeink szerint felruházza bizonyos mértékű belső összhanggal (internal consistency). Mint azonban az láthatóvá lesz, inspirációit tekintve meglehetősen eklektikus. Merítettünk minden olyan ötletből, legyen a forrás bármi, melyről úgy tűnt, hogy segítségünkre lehet olyan osztálykategóriák megalkotásában, melyek alkalmasak a mobilitás szembeszökő jellegzetességeinek visszaadására egy modern ipari társadalom népességét tekintve – a rendelkezésre álló adatokat is figyelembe véve. Reményeink szerint a séma értékét az adja, hogy mennyiben segíti céljaink elérését.

Az 1. tábla a séma kategóriáinak leírását adja. A legszélesebben értelmezett változat a tábla első oszlopában látható, együtt az 1. ábrával, elsősorban azért, hogy segítse az olvasót a séma logikai szerkezetének megértésében, melynek kifejtésére – inkább tematikusan, mint osztályról osztályra –, a fejezet hátralévő részében kerül sor. A séma hétosztályos változata – mely az 1. táblázat második oszlopában található – szolgál elméleti alapul az empirikus kutatásokhoz, bár, mint ahogyan arról a következő részben majd írunk, néhány kategória összevonására szükség volt ahhoz, hogy adataink nemzetközi összehasonlíthatóságát megőrizzük. Az alábbiakban a teljes sémára adott magyarázat, melyet tulajdonképpen nem tudunk használni, lehetővé teszi az olvasó számára, hogy megítélje, a hétosztályos modell keretei között, alapelveit tekintve milyen kompromisszumra van szükség. Az öt- és háromosztályos összevonások, melyek szintén szerepelnek az 1. táblában, nyilvánvalóan kevésbé kielégítőek, de elkerülhetetlen a használatuk néhány, összetettebb esetben, amikor az elemzés a cellák alacsony elemszáma miatt megbízhatatlan lett volna.

Az osztályséma megalkotásának célja, hogy az egyes pozíciók megkülönböztethetőek legyenek a munkaerőpiacon és a termelési egységeken belül, vagy pontosabban szólva, hogy megkülönböztethetőek legyenek ezen pozíciók mint a foglalkozási kapcsolatokból adódó eltérések. A különbségtétel alapelve, melyet felhasználunk, klasszikus forrásokra vezethető vissza, különösen Marxra és Max Weberre. Az említett alapelv felhasználásakor azonban hatással voltak ránk más, későbbi szerzők is, hogy így lehetővé váljék a 20. század ipari – kapitalista és államszocialista – társadalmainak osztálymobilitás-vizsgálata. Elmondható, hogy Marx és Weber számára is alapvető fontosságúak a foglalkoztatás viszonyai, amikor a modern társadalmak osztályszerkezetét vázolják, annak ellenére, hogy ezen szerzők valamelyest eltérő jelentőséget tulajdonítanak ezeknek a pozícióknak. A két forrásból levezethetünk egy hármas felosztású osztályhelyzet-meghatározást, mely a következő:

  1. munkaadók: azok, akik megveszik mások munkáját, és ennek következtében bizonyos fokú hatalmat és ellenőrzést gyakorolnak felettük;

  2. önálló munkások, munkaadók nélkül: azok, akik sem meg nem veszik mások munkáját, sem a sajátjukat nem adják el;

  3. alkalmazottak: azok, akik eladják a munkájukat a munkaadóknak, és ennek következtében bizonyos mértékig azok hatalma és ellenőrzése alá kerülnek.

1. ábra

1. ábra

1. tábla: Az osztályséma

1. tábla: Az osztályséma

Az osztályséma szerkezetén belül ezt a hármas felosztást nevezhetjük az 1. ábra által ábrázoltak kiindulópontjának. Bár a későbbiekben a kérdés közelebbi meghatározására és kidolgozására sor kerül, két fő, a húszas évek ipari társadalmának szorosan összefüggő folyamatáról itt szólunk: elsőként a magán- vagy a köztulajdon testületivé válásáról, melynek eredményeként fő munkaadókká a szervezetek váltak, szemben az egyénekkel; másodsorban arról, hogy az alkalmazottak aránya a teljes aktív népességen belül megnőtt, és ezzel párhuzamosan az alkalmazottak és a munkaadók közötti kapcsolatok formái differenciálódtak a munkaadó szervezetek növekvő bürokratizálódásának következtében.

Az imént említett meghatározó testületi – vagy a szocialista társadalmakban állami – természetű produktív tőke megjelenésének velejárója, hogy a munkáltatók osztálya legnagyobbrészt azokból a kistőkésekből jött létre, akik hajdan inkább tíz, mint száz munkást foglalkoztattak. Ezek a kistulajdonosok sémánk IV/a csoportjában találhatók, a IV/b-ben azok a kisvállalkozók, akiknek nincsenek alkalmazottaik, elkülönülve mindkét csoporttól a IV/c-ben vannak azok, akik a primer szektorban dolgoznak.

Mint ahogyan az az I. táblából látható, nincs külön osztálya a nagy munkaadóknak. A nagytőkések az I-es osztályba tartoznak, ahol esetenként meglehetősen rendhagyó csoportot alkotnak. Bár lehetőségünk nyílt a kérdéses esetek részletesebb vizsgálatára is bizonyos, mintánkba került országokban, arra a következtetésre jutottunk, hogy számuk kevés 11, és kevésbé könnyen érthetőek, mint amennyire úgy tűnnek.

Már a kezdetekkor hangsúlyoznunk kell, hogy nem foglalkozunk – csak kivételes esetekben – a kapitalista elittel vagy az ipar vezetőivel. A nagytőkések azok, akik tipikus esetekben inkább áruház, szálloda, étterem, garázs, kisüzem vagy szállító vállalatok épületeinek tulajdonosai. Azonban meg kell jegyezni, hogy cselekedeteik csak kevéssel ambiciózusabbak, mint azon kistulajdonosokéi, akik a IV/a osztályba tartoznak, s így csak kevés előny származik elválasztásukból. A legfőbb oka annak, hogy mégis az I. osztályba soroltuk őket, az, hogy az úgynevezett nagytőkések igen alaposan kiveszik részüket olyan tevékenységekből, mint a gazdasági irányítás és a vállalkozás, s elmondható róluk, hogy egyre több közös vonásuk van azokkal a fizetett menedzserekkel, akik az I-es osztályban találhatók, s akiknek lényeges részesedésük van saját vállalatuk tulajdonából. Az egyes, többé-kevésbé hasonló vállalatok, ahogyan arra az imént utaltunk, legtöbbször abban különböznek egymástól, hogy részvénytársasági formában működnek-e vagy sem: ez a tény ugyanis következményekkel járhat a nemzetköziséget tekintve, mely az uralkodó cégjogon és üzleti gyakorlaton alapul, de ennek inkább jogi, financiális vagy fiskális szempontból, mint szociológiaiból van jelentősége.

Továbbá megjegyzendő itt, hogy az előbbiekhez hasonló érvelés alapján minden szellemi foglalkozású (professionals) besorolható a séma I. és II. osztályának kategóriáiba, akár alkalmazottnak, akár szabadfoglalkozásúnak neveztetik. A szellemi szabadfoglalkozásúak között széles skálája létezik olyan jogi és hagyományos megállapodásoknak, melyek keretében önálló és fizetett munkaviszony keveredik, illetve csak homályosan különböztethető meg, de ha még a valódi különbség meghatározható is lenne, nagyon valószínű, hogy kutatásunk legtöbb nemzeti mintájában számuk túl kicsi lenne ahhoz, hogy külön vizsgálhassuk őket.

Ha most, másodikként rátérünk a munkavállalók számának növekedésére, és a munkaadókhoz (ezek általában munkáltató szervezetek) fűződő viszonyuk sokszínűvé válására, akkor észre kell vennünk, hogy nem kezelhetünk minden munkavállalót azonosnak, azaz nem feltételezhetjük, hogy azonos osztálypozíciót foglalnak el. Nyilvánvaló, hogy az alkalmazott–munkaadó viszony egymástól meglehetősen eltérő alapokon állhat, aminek következtében a munkavállalók meglehetősen eltérő munkaerőpiaci és foglalkoztatási helyzetben vannak, tehát különbséget kell tennünk köztük az osztályba sorolásuk szempontjából is. A felosztás, mely itt a legnagyobb hangsúlyt kapja – Weber, továbbá Renner (1953)[bib_62] és Dahrendorf (1959[bib_32], 1964[bib_33]) alapján – az, mely egyrészt a munkaszerződésekben, másrészt a magán- vagy közösségi bürokratikus szervezetekben meglévő munkakörülmények különbségeiből ered. A munkaviszonyból, melyet munkaszerződés szabályoz, olyan, általában rövid távú, speciális csere következik, mely során pénzt cserélnek erőfeszítésre. Az alkalmazottak többé-kevésbé meghatározott mennyiségű munkát adnak – a munkaadó vagy annak megbízottja ellenőrzése alatt – fizetés fejében, melynek alapja lehet teljesítmény vagy idő. Ezzel szemben egy bürokratikus szervezetben a munkakapcsolat hosszabb távra szól, és többoldalú cserét jelent. Az alkalmazottak szolgáltatást nyújtanak munkáltató szervezetüknek kompenzáció fejében, mely nem csupán az elvégzett munka ellenértékeként adott fizetésből áll, hanem egyéb kiegészítő juttatásokból is, tartalmaz ezenkívül a jövőre vonatkozó elemeket is, mint például a fizetésemelést egy meghatározott skála alapján, munkaviszony idejére szóló, és a nyugdíjjogosultság intézményén keresztül a nyugdíjas korra is kiterjedő biztosítást, és mindezeken felül jól meghatározott karrierlehetőséget.

Mint ahogyan arról már korábban részletesen írtunk (Goldthorpe, 1982[bib_41]), a „szolgáltató” kapcsolat, szemben a „szerződésessel”, nagy valószínűséggel ott található meg, ahol a munkaadó érdekében áll, hogy az alkalmazott munkája felelősséggel bíró, speciális tudást és szakértelmet igénylő legyen. Az ilyen esetek természetéhez hozzátartozik, hogy az alkalmazottaknak igazodniuk kell az önállóságnak és a körültekintésnek bizonyos szintjéhez, és annak határáig teljesítményük a szervezet iránti morális elkötelezettségüktől fog függeni, sokkal inkább, mint a külső szankciók eredményességétől. A szolgáltató kapcsolat tehát úgy értelmezhető, melyen keresztül a munkaadó szervezet megkísérli felépíteni, illetve fenntartani az ilyen elkötelezettségeket, vagy felfogható a közvetlen irányítás funkcionalista alternatívájaként azon alkalmazottak esetében, akikben a szervezetnek bizonyos mértékben bíznia kell azért, hogy a döntések megszülethessenek, és hogy olyan utakra vezessék őket, melyek összhangban vannak a szervezet értékeivel és céljaival.

Ez tehát a különbség azon alkalmazottakat illetően, akik szolgáltató kapcsolatban vannak munkaadóikkal és azokat illetően, akik munkaviszonyát alapjában véve szerződés szabályozza. A fenti különbségtétel szolgál az alkalmazottak osztályainak megkülönböztetésére az osztálysémánkon belül. A legnyilvánvalóbb elválasztást ebben a vonatkozásban az I. és II. osztályba tartozó fizetett szellemi foglalkozásúak, magas beosztású technikai dolgozók, az adminisztráció alkalmazottai, a menedzserpozíciókat betöltők, ill. a főként bérből élő, fizikai munkát végző VI. és VII osztályba tartozók között kell tennünk. Az első csoportba sorolhatók azok a pozíciók, amelyekhez szolgáltató jellegű kapcsolat fűződik, és ezek alkothatják az úgynevezett „szolgáltató osztály"-nak vagy más néven a „fizetésből élők osztályának” (salariat)az alapját egy modern ipari társadalomban, a második csoport az, ahol a munkaszerződés a kapcsolat uralkodó formája, és amely a munkásosztály alapja lehet. (Érdekesnek és jellemzőnek tartjuk, hogy ezen felosztáshoz hasonló nyelvi megkülönböztetést találunk például az angolban a „staff” és a „workers” között, a franciában a „cardres” vagy „employes” és az „ouvriers” között, a németben a „Beamte" vagy „Angestellte” és az „Arbeiter” között, vagy a svéd nyelvben a „tjasteman” [szó szerint: szolgáltató ember] és az „arbetare” között. Hasonló különbségtétel figyelhető meg továbbá az államszocialista társadalmakban is, amikor „értelmiségről” (intelligentsia) és „munkásságról” beszélnek [Szczepanski, 1970[bib_68]; Hardin, 1976[bib_48]], bár a történelmi összefüggések és szélesebb jelentéstartalmak itt bizonyos értelemben egészen mások.).15

Fel kell ugyanakkor ismernünk azt is, hogy az ellentét, amelyet felépítettünk a szolgáltató kapcsolat és a munkaszerződéssel szabályozott munkaviszony között, ideáltipikus alapokon nyugszik, és a munka során kialakuló kapcsolatok csak megközelítően sorolhatók egyik vagy másik csoportba, esetleg a valóságban, meglehetősen kétértelműen, a kettő közé esnek. Következésképpen, ahogyan azt az 1. ábra is mutatja, alapvető felosztásunkat kétféleképpen használjuk.

Elsőként, a különbségtétel az I., II. és a VI., VII. osztályok között a szolgáltató és dolgozó osztályok megkülönböztetése alapján történik. Azon pozíciókat, melyeket az I. osztály tagjai birtokolnak, úgy tekinthetjük, mint amelyekhez a legnagyobb felelősséggel járó döntések párosulnak, továbbá ezek kínálják a legteljesebb skáláját azon előnyöknek, melyek a szolgáltató kapcsolatból adódhatnak; ugyanakkor a II. osztály alacsonyabb szintű kapcsolatai esetében a fenti jellemzők valamelyike gyengébben érvényesül. Hasonló a helyzet a segédmunkások esetében is, akik a VII. osztályba kerültek besorolásra, ahol a legkisebb igény van önállóságra és körültekintésre, és ahol a külső kontroll nagy eséllyel lehet az ellenőrzés hatékony módszere, azaz a munkaszerződés legegyszerűbb formája fog nagy valószínűséggel megvalósulni; ugyanakkor a szakmunkások esetében, akik a VI. osztályba tartoznak, enyhül a tisztán „pénzt erőfeszítésért” típusú kapcsolat, és nagyobb valószínűséggel találunk rövid távra szóló kapcsolatokat.

Másodszor megkülönböztetünk még két osztályt, melyeket „köztesnek” nevezhetünk abban az értelemben, hogy olyan pozíciókat foglalnak magukba, melyek foglalkoztatási kapcsolataik tulajdonságait tekintve igen vegyesek. A III. osztályba a rutinszerű, nem fizikai pozíciók tartoznak, ezek általában az irodai, az eladói és a személyes szolgáltatói feladatok, melyek általában az úgynevezett szellemi, adminisztratív és menedzseri bürokrácia határán találhatók. Az V. osztály alacsonyan képzett technikai munkásai és közvetlen vezetői általában a szoros hierarchiában dolgozó fizikai munkásokhoz állnak közel, noha bizonyos szempontból megkülönböztetik őket egymástól. Mindkét esetben nehéz meghatározni, hogy mennyiben uralkodnak a szerződéses viszonyok felett a szolgáltató típusra jellemzőek. A munkaadó szervezetek folyamatosan kétségek között vannak abban a kérdésben, hogy a fent leírt feladatokat ellátó csoportokat „staff”-ként vagy „labour”-ként kezeljék. Ebből a bizonytalanságból számtalan nehézség adódik a díjazást, a munkaidőt, az előléptetés esélyeit és a szervezetben való részvételt illetően stb. A munkáltató–munkaadó viszony kérdésével számtalan tanulmány foglalkozik ezen csoportok esetében.

Meg kell jegyeznünk, hogy a III. osztály két alcsoportra osztására, mely megjelenik az 1. táblában is, azért volt szükség, hogy a nők mobilitási vizsgálatainál is alkalmazható legyen a séma. A finomítás célja az volt, hogy leválaszthatók legyenek bizonyos rutin, illetve igen alacsony szakképesítést igénylő pozíciók, melyekben elsősorban nők dolgoznak, és melyek (különösen, ha nők birtokolják) kevéssé bonyolultak. Ezek azok a pozíciók, ellentétben a III/a osztállyal, melyek többé-kevésbé azonosak a szakképzetlen, fizikai munkásokéival. Ebből következően olyan esetekben, amikor a finomításra szükség van, a III/b a VII/a-val vonható össze.

Van az osztálysémának még egy sajátossága, ami némi magyarázatra szorul: nevezetesen a szektorok szerinti felosztás, mely alapján a tulajdonnal rendelkezőket és a bérből élő mezőgazdasági és egyéb primer szektorban dolgozókat elkülöníthetjük mint a IV/c és a VII/b tagjait. Ez a megközelítés akkor válik szükségessé, amikor a primer szektoron belül akarunk osztályviszonyokon alapuló megkülönböztetéseket tenni. Erre akkor lehet szükség például, amikor a tulajdon alapvető formája a föld, és a termelés alapvető egysége a család. Az időszakosan hiányzó munkaerő pótlása ilyenkor a családon kívülről történhet, természetbeni fizetségért vagy pénzben fizetett bérért. Tökéletesíthettük volna a felosztást, ha a sémában különbséget teszünk a birtoknagyság szerint is a mezőgazdasági tulajdonosok között és figyelembe vesszük a tulajdon minőségét is stb. Kevés értelme lett volna ennek a finomításnak, mivel híján voltunk a megfelelő információnak, ami egy nemzetközi összehasonlítást lehetővé tett volna, legalábbis ami a rendelkezésünkre álló adatokat illeti.

Az imént leírtak és az előző fejezet alapján világos, hogy az osztályséma nem egy egyszerű hierarchiai alapelv alapján épül fel, vagyis az osztályok sorba rendezése nem lehetséges. Ha mégis valamilyen gyakorlati elemzési szempontból szükség lenne valamilyen sorba rendezésre, akkor annak elkészítéséhez egy külső kritériumra lenne szükség. Mint ahogyan azt korábban már említettük, kétségeink vannak bármely, ilyen irányú nagyra törő terv megvalósíthatóságát illetően. Bár úgy tűnik, jó alapja van annak, hogy bevezessünk a hétosztályos változat keretein belül egy hármas hierarchiájú felosztást, mely többé-kevésbé az osztálypozíciók sorrendjét tükrözné presztízsüket, társadalmi-gazdasági státusukat vagy „általános kívánatosságukat” tekintve. Valójában olyan skálákat fogunk használni, melyben az egyes foglalkozások besorolása azonos kritériumok alapján történik; egyrészről az állás díjazása szerint, másrészről az állás elnyerésének kritériumai alapján (Goldthorpe és Hope, 1972[bib_43], 1974 [bib_44]).

A 2. táblában bemutatjuk a végeredményt, melyet úgy kaptunk, hogy az osztálysémához hozzárendeltük a Treiman-féle foglalkozási presztízsskála adatait (Treiman, 1977[bib_70]), és figyelembe vettük az egyes országok egyedi skáláit, melyeket az elemzés során bemutatunk. Minden skáláról figyelembe vettük azokat a foglalkozási státusértékeket, melyek az adott osztályhoz tartoztak – addig a pontig, amíg a skála és az osztályséma egymásnak megfeleltethető volt –, majd vettük az osztályhoz tartozó értékek mediánját, mint az osztályra érvényes értéket. Bár az egyes skálák értékei nem közvetlenül összehasonlíthatóak, mégis egészen egyértelmű, hogy az 1-es és II-es osztályba tartozó szolgáltató és bérből élő osztály mindig a többiek fölött helyezkedik majd el, a VII/a és VII/b segéd- és mezőgazdasági munkásainak osztálya pedig a többiek alatt, míg a fennmaradó osztályok pozíciója az egyes nemzetek esetében meglehetősen különbözik. Ezen eredmények alapján a séma hármas hierarchiába történő felosztása jól megalapozottnak tűnik. (Lásd 2. tábla.)

2. tábla: A séma egyes osztályainak pontszámai, különböző foglalkozási skálák esetében (egy hármas hierarchikus felosztás alapján)

2. tábla: A séma egyes osztályainak pontszámai, különböző foglalkozási skálák esetében (egy hármas hierarchikus felosztás alapján)[291]

Finomítani szeretnénk még a farmerek osztályát, (IV/c). Az iparosodás folyamán a mezőgazdaság különösen radikális változásokon megy keresztül. A parasztok és más naturálgazdálkodást folytatók más, döntően piacorientált termelésre térnek át, ennek következtében a családi keretek közötti földművelést kiszorítja egy viszonylag széles skálájú „agrár-business”. Ezen folyamat során a farmok számának csökkenésével együtt jár az átlagos farmnagyság növekedése, a tőkebefektetés és az eladások volumenének növekedése (Lásd Renborg, 1969[bib_61]; Newby, 1978[bib_60]). Mint ahogyan azt említettük korábban, a kutatásban használt adatokkal nem tudunk különbséget tenni a farmerek között oly módon, hogy ezeket a változásokat nyomon követhessük. Lehetőség nyílik erre azonban akkor, amikor a hierarchikus felosztást használjuk, még ha ez durva különbségtétel is. Megkíséreljük meghatározni, hogy mit értünk a parasztság esetében kollektív felfelé mobilitáson, mégpedig úgy, hogy különbözőképpen kezeljük a IV/c osztályt, ha az kiindulópontja az elmozdulásnak, és másként, ha végpontja. A 2. táblát követve a IV/c osztályt a középső kategóriába soroljuk, ha végpontja az elmozdulásnak, ha pedig kiindulópontja, akkor az alsó kategóriába kerül a VII/a és VII/b osztályokkal.

E fejezet végkövetkeztetéseként még egyszer hangsúlyozni szeretnénk, hogy a sémát, melyet itt ismertettünk, senki ne tekintse kísérletnek arra, hogy az egyes társadalmak egyéni osztálytérképét meghatározzuk, sokkal inkább munkaeszköznek(instrument de travail). Mint kifejtettük, felépítésének és alkalmazásának alapja elméleti jellegű – de jó néhány gyakorlati szempontot is figyelembe vettünk, ami céljainkat, az egyes konkrét összefüggéseket, illetve a rendelkezésünkre álló adatokat érinti. A séma végső megméretésére, mint bármely más elmélet esetében, a gyakorlatban kerül sor. Megítélni majd a vizsgálat és az elemzés során mutatott értékei alapján lehet, de minden ilyen ítéletnek két követelménynek kell eleget tennie: egyrészt át kell fognia minden területet, ahol a séma alkalmazásra került, másrészt össze kell hasonlítani az egyéb alternatívák által kínált lehetőségekkel.

Ford.: Lafferthon Judit

Hivatkozások

[bib_21] ANDERSSON, L. G, ERIKSON, R, és WARNERYD, B. 1981. „Att beskriva den sociala strukturen”. Statistisk Tidskrift, 3rd ser., 19.

[bib_22] BLAND, R, ELLIOTT, B, és BECHHOFER, F. 1978. „Social Mobility in the Petite Bourgeoisie”. Acta Sociologica, 21.

[bib_23] BLAU, P. M és DUNCAN, O. D. 1967. The American Occupational Structure . Wiley. New York.

[bib_24] BLOSSFIELD, H. P. 1986. „Career Opportunities in the Federal Republic of Germany”. European Sociological Review, 2.

[bib_25] CARLSSON, G. 1958. Social Mobility and Class Structure. Gleerup. Lund.

[bib_26] ERIKSON, R, LÖFWALL, C, és WARNERYD, B. 1974. „Socioekonomiska grupperingar”, Statistisk Tidskrift, 3rd ser., 12.

[bib_27] CHILD, J. 1976. „The Industrial Supervisor” in G. Esland et. al.(eds.), People and Work. McDougall. Edinburgh.

[bib_28] CHINOY, E. 1955. Automobile Workers and the American Dream. Random House. New York.

[bib_29] CROMPTON, R. 1980. „Class Mobility in Modern Britain”, Sociology, 14.

[bib_30] CROSSICK, G és HAUPT, H. G. 1984. Shopkeepers and Master Artisans in Nineteenth-Century Europe. Nethuen. London.

[bib_31] CROZIER, M. 1965. Le Mond des employés de bureau. (Paris, Seuil).

[bib_32] DAHRENDORF, R. 1959. Class and Class Conflict in Industrial Society. Rutledge. London.

[bib_33] 1964. „Recept Changes in the Class Structure of European Societies”. Winter. Daedalus.

[bib_34] DUNCAN, O. D. 1961. „A Socioeconomic Indes for all Occupations”, in A. J. Reiss (ed.), Occupations and Social Status. Free Press. New York.

[bib_35] ERIKSON, R, GOLDTHORPE, J. H, és PORTOCARERO, L. 1979. „Intergenerational Class Mobility in Three Western European Societies”,British Journal of Sociology, 30.

[bib_36] FEATHERMAN, D. L és HAUSER, R. M. 1978. Opportunity and Change . Academic Press. New York.

[bib_37] FRENTZEL-ZAGÓRSKA, J és ZAGÓRSKI, K. 1989. „East European Intellectuals on the Road to Dissent: The Old Prophecy of a New Class Re-examined”. Politics and Society, 17.

[bib_38] GIDDENS, A. 1973. The Class Structure of the Advanced Societies. Hutchinson. London.

[bib_39] GLASS, D. V. (ed.). 1954. Social Mobility in Britain. Rutledge. London.

[bib_40] GOLDTHORPE, J. H. (with CATRIONA LLEWELLYN and CLIVE PAYNE). 1980, 2nd ed.. 1987. Social Mobility and Class Structure in Modern Britain. Clarendon Press. Oxford.

[bib_41] 1982. „On the Service Class: Its Formation and Future”, in A. Giddens and G. Mackenzie (eds.): Social Class and the Division of Labour . Cambridge University Press. Cambridge.

[bib_42] GOLDTHORPE, J. H. 1985. Soziale Mobilität und Klassenbildung: „Zur Erneuerung einer Tradition soziologischer Forschung”, in H. Strasser and J. H. Goldthorpe (eds.): Die Analyse Sozialer Ungleichheit. Westdeutscher Verlag. Opladen.

[bib_43] HOPE, K. 1972. „Occupational Grading and Occupational Prestige”, in K. Hope (ed.): The Analysis of Social Mobility. Clarendon Press. Oxford.

[bib_44] 1974. The Social Grading of Occupations: A New Approach and Scale. Clarendon Press. Oxford.

[bib_45] LLEWELLYN, C. 1977. „Class Mobility in Britain: Three Theses Examined”, Sociology, 11.

[bib_46] PAYNE, C. 1986. „Trends in Intergenerational Class Mobility in England and Wales, 1972-1983”, Sociology, 20.

[bib_47] LOCKWOOD, D, BECHHOFER, F, és PLATT, J. 1968. The Affluent Worker: Industrial Attitudes and Behaviour. Cambridge University Press. Cambridge.

[bib_48] HARDIN, R. 1976. „Stability of Statist Regimes: Industrialization and Institutionalization”, in T. R. Burns and W. Buckley (eds), Power and Control. Sage. London.

[bib_49] JOHNSON, P. M. 1981. „Changing Social Structure and the Political Role of Manual Workers”, in J. F. Triska and C. Gati (eds.), Blue-Collar Workers in Eastern Europe . Allen and Unwin. London.

[bib_50] KELLEY, J. 1990. „The Failure of a Paradigm: Log-Linear Models of Social Mobility” in J. Clark, C. Modgil, and S. Modgil (eds.), John H. Goldthorpe: Consensus and Controversy. Falmer. London.

[bib_51] KOCKA, J. 1980. White-Collar Workers in America, 1890-1940. Sage. London.

[bib_52] 1981. „Class Formation, Interest Articulation and Public Policy: The Origins of the German White-Collar Class in the Late Nineteenth and Earlier Twentieth Centuries”, in. S. Berger (ed.), Organizing Interests in Western Europe . Cambridge University Press. Cambridge.

[bib_53] KONRÁD, G és SZELÉNYI, I. 1979. „The Intellectuals on the Road to Class Power”. Harvester. Brighton.

[bib_54] LOCKWOOD, D. 1958, 2nd ed. 1989. The Blackcoated Worker. Allen and Unwin. London.

[bib_55] LOW-BEER, J. R. 1978. Protest and Participation: The New Working Class in Italy. Cambridge University Press. Cambridge.

[bib_56] MARX, K. 1958. Selected Works. Foreign Languages Publishing House. Moscow.

[bib_57] MAYER, N. 1977. „Une filiére de mobilité ouvriére: L'accés á la petite entreprise artisanale et commerciale”. Revue française de sociologie, 18.

[bib_58] MILL, J. S. 1848. Principles of Political Economy. John W. Parker. London.

[bib_59] MILLS, C. W. 1951. White-Collar. Oxford University Press. New York.

[bib_60] NEWBY, H. 1978. „The Rural Sociology of Advanced Capitalist Cosieties”, in H. Newby (ed.), International Perspectives in Rural Sociology. Wiley. New York.

[bib_61] RENGORG, U. 1969. „Tendencies towards Concentration and Specialization in Agriculture” in U. Papi and C. Nunn (eds), Economic Problems of Agriculture in Industrial Societies. Macmillan. London.

[bib_62] RENNER, K. 1953. Wandlungen der Modernen Gesellschaft: Zwei Abhandlungen über die Probleme der Nachkriegszeit. Wiener Volksbuchhandlung. Vienna.

[bib_63] ROBERTS, B. C, LOVERIDGE, R, és GENNARD, J. 1972. The Reluctant Militants. Heinemann. London.

[bib_64] RUNCIMAN, W. G. 1990. „How Many Classes are there in Contemporary British Society?”. Sociology, 24.

[bib_65] SMELSER, N. J és LIPSET, S. M. 1966. „Social Structure, Mobility and Development” in N. J. Smelser and S. M. Lipset (eds.), Social Structure and Mobility in Economic Development (. Rutledge. London.

[bib_66] STARSKI, S. 1982. Class Struggles in Classless Poland. South End Press. Boston.

[bib_67] SVALASTOGA, K. 1959. Prestige, Class and Mobility. Gyldendal. Copenhagen.

[bib_68] SZCZEPANSKI, J. 1970. Polish Society . Random House. New York.

[bib_69] THURLEY, K és WIRDENIUS, H. 1973. Supervision: A Reappraisal. Heinmann. London.

[bib_70] TREIMAN, D. J. 1977. Occupational Prestige in Comparative Perspective. Academic Press. New York.

[bib_71] WESTERGAARD, J.H és RESLER, H. 1975. Class in a Capitalist Society . Heinemann. London.



[290] Concepts, data and strategies of enquiry. In: Erikson, R.–Goldthorpe, J. H.: The Constant Flux. Oxford. Clarendon, 1992. 28-47. old. A jelen fordítás forrása: Andorka Rudolf – Stefan Hradil – Jules L. Peschar (szerk.): Társadalmi rétegződés. Budapest: Aula, 1995. 11–32. old.

[291] Megjegyzés: A nemzetközi Treiman-skála és az NSZK, ír ás japán skálák foglalkozási presztízsskálaként használhatók, bár különböző módon készültek: Az angol, és ágy tűnik, az olasz skála is, az egyes foglalkozások elérésének vágyát méri, ugyanakkor az amerikai skála, bár eredetileg presztízsskálának készült, jelenleg inkább a foglalkozások társadalmi-gazdasági státust mérő skálájaként használatos. További részleteket lásd Treiman (1977 a[bib_70]), Goldthorpe and Hope (1974)[bib_44], Wegener (1988), Boyle (1976), de Lillo és Schizzerotto (1985), Naoi (1979) és Duncan (1961)