Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

5. fejezet - V. MUNKAMEGOSZTÁS ÉS RÉTEGZŐDÉS MAGYARORSZÁGON

5. fejezet - V. MUNKAMEGOSZTÁS ÉS RÉTEGZŐDÉS MAGYARORSZÁGON

Ferge Zsuzsa: Társadalmi rétegeződés a szocializmusban[343]

1. A társadalmi munkamegosztás mint a társadalmi rétegeződés alapja szocialista viszonyok között. Elméleti dimenziók

Amikor a társadalom felépítését, szerkezetét, lényeges viszonyait, a társadalmi struktúrában és fejlődésben alapvető szerepet játszó csoportokat vizsgáljuk, amikor az ember objektív körülményeit és egész létét meghatározó alaphelyzetét akarjuk megtalálni, akkor természetesen adódik, hogy ezt valóban alapoknál, azaz az ember legfontosabb, generikus lényegét jelentő tevékenységénél, a termelőmunkánál keressük. „Az embereket az állatoktól megkülönböztethetjük a tudattal, a vallással, vagy amivel akarjuk. Ők maguk akkor kezdik magukat az állatoktól megkülönböztetni, amikor termelni kezdik létfenntartási eszközeiket."[344] A termelőtevékenység az ember tudatos tevékenysége, amelynek során közvetítők, elsősorban munkaeszközei segítségével átformálja és szükségletei kielégítésére alkalmassá teszi a természet tárgyait. A termelőmunka fejlődése során egyre újabb eszközök, eljárások jönnek létre, amelyek révén szélesedik a termelés folyamata, bővül a felhasználható tárgyak köre. Ezzel egyre újabb szükségletek ébrednek, amelyek a termelés további fejlesztésére ösztönöznek. E folyamat szükségképpen elvezet a munkamegosztáshoz és „... minden új termelőerő, ha nem csupán a már eddig ismert termelőerők tisztán mennyiségi kiterjesztése, a munkamegosztás újabb kifejlődésével jár együtt”.[345]

A munkamegosztás természetesen nemcsak elvont tárgyi viszonyokat jelent, hanem az emberek vagy emberek csoportjai között kialakuló kapcsolatok rendszerét is. Ezek a viszonyok a termelési és egyben – éppen a termelés alapvető szerepe miatt – a leglényegesebb társadalmi viszonyok. Ezért döntő a szerepük a munkamegosztás, a termelőerők és ezzel az egész társadalom további fejlődésében. A társadalom és a társadalmi tagolódás megismerése tehát valóban nem indulhat ki máshonnan, mint a termelési viszonyokból, vagy még általánosabban: a munkamegosztás adott fejlődési fokából, s az általa meghatározott emberek közötti viszonyokból. Marx megfogalmazásában: „A tényállás a következő: meghatározott egyének, akik meghatározott módon termelő tevékenységet fejtenek ki, meghatározott társadalmi és politikai viszonyokba lépnek. A tapasztalati megfigyelésnek minden egyes esetben empirikusan, minden misztifikáció és okoskodás nélkül ki kell mutatnia a társadalmi tagozódásnak a termeléssel való összefüggését.”[346]

A társadalmi struktúrát alkotó alapvető rétegeket tehát a munkamegosztás során kialakuló viszonyok segítségével definiálhatjuk. Ez azonban önmagában véve túl általános kritérium, mert minden munkamegosztásra épülő társadalomra igaz. A társadalom egész jellege attól függ, hogy milyenek a rétegek közötti viszonyok. Ezek pedig lényegesen különböznek az osztálytársadalmak között is, s még inkább a szocializmust megelőző és a szocialista típusú társadalmakban. Amíg azonban a társadalmi rétegeknek van történelmi-társadalmi jelentőségük, addig bizonyos jellemzőknek érvényeseknek kell lenniük rájuk. Az általunk definiált társadalmi rétegek, ha nem is mindenben, de igen sok mozzanatában meghatározzák, vagy legalábbis erősen befolyásolják a hozzájuk tartozó egyén létét, s így meglehetősen szoros összefüggéseket kell találnunk egy réteg tagjainak objektív létfeltételei, valamint életmódja, beállítottsága, érdekei között. Ez az összefüggés természetesen nem jelent egyszerű és tökéletesen determinált ok-okozati kapcsolatot. A különböző – gazdasági, kulturális, tudati – síkok között bonyolult áttételek és kölcsönhatások vannak, amelyek sokszor el is homályosíthatják az alapösszefüggéseket. Emellett egyik társadalmi réteg sem él a többi rétegtől hermetikusan elzárt alkultúrákban. Ez az elzártság már a mai kapitalizmusban sem található meg és természetesen még sokkal kevésbé van meg nálunk, ahol a társadalom tudatosan és intézményesen törekszik ennek megszüntetésére. Ilyen módon a különböző rétegek között meglevő kapcsolatok és kölcsönhatások is bonyolítják a helyzetet, és szinte lehetetlenné teszik, hogy az egyént minden vonatkozásban meghatározza az, hogy egy adott réteghez tartozik.

Mégis, ha feltevésünk helyes, mindezen bonyolult folyamatok és kölcsönhatások ellenére a gyakorlati kutatásban azt kell találnunk, hogy az általunk meghatározandó különböző rétegek „statisztikailag” kimutathatóan egymástól eltérő módon, más körülmények és más adottságok között éljenek, és – főként éppen ennek következtében – magatartásuk, igényeik, vágyaik, általában gondolkodásuk és világképük is eltérő. A „statisztikailag kimutatható”, „statisztikailag igaz” két követelményt jelent. Egyfelől azt, hogy – noha az összefüggések nem teljesen egyértelműek és nem állnak fenn minden egyes egyén esetében – az átlagos, tipikus helyzet igazolja az összefüggések létét.[347] Ha a társadalmi rétegek között ilyen jellegű különbségek vannak, akkor második követelményként annak is igaznak kell lennie, hogy a rétegek bizonyos társadalmi zártságot és bizonyos időbeli stabilitást mutatnak. Más szavakkal: a rétegeken belül könnyebben alakulnak ki bizonyos típusú (baráti, házastársi stb.) kapcsolatok, mint a rétegek között. Ha időbeli fejlődésében nézzük ugyanezt a problémát, akkor megállapíthatjuk, hogy egy meghatározott rétegbe született egyén általában nem véletlenszerűen kerül be valamelyik másik rétegbe, hanem a teljesen véletlenszerű elrendeződésnél bizonyíthatóan nagyobb statisztikai valószínűsége van annak, hogy saját rétegén belül marad.

A következő követelmény az, hogy ne csak szignifikánsak legyenek a különbségek, hanem hogy az általunk választott rétegképző ismérv valóban segítsen központi kérdésünk megválaszolásában, azaz megmagyarázza a feltárt társadalmi különbségek jelentős részét. Olyan mértékben kell magyaráznia a különbségeket, hogy ne maradjon kétség a tekintetben, hogy valóban alapvető tényezővel állunk szemben, hogy ne vetődhessen fel a kérdés, hogy nincs-e hipotetikus rétegképző ismérvünk mellett más tényező, amely a meglevő társadalmi különbségek létét jobban magyarázná.

Végül, ha mindezek a körülmények fennállnak, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy a rétegek az egész társadalmi struktúra fejlődésén, alakulásán belül döntő szerepet játszanak. Ha ugyanis igaz, hogy e rétegek a társadalom legfontosabb viszonyaiban gyökereznek, és hogy a közöttük levő különbségek társadalmilag is legszignifikánsabbak, akkor szinte bizonyosra vehető, hogy egymáshoz való viszonyukat nem csupán a szocialista társadalom közös célja érdekében tett erőfeszítések alapján kialakuló harmónia jellemzi, hanem e viszonyokból a csoportérdekek érvényesítésére irányuló törekvések során feszültségek, konfliktusszituációk is adódhatnak.

Feltevésünk tehát az, hogy a mai magyar viszonyok között – és valószínűleg a fejlődés hasonló fokán álló többi szocialista ország viszonyai között is – a társadalmi rétegek létének gyökerét a társadalmi munkamegosztásban kell keresnünk.

Ez a hipotetikus állítás közvetlenül nem igazolható adatok útján, hiszen a „társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely” – a fenti értelemben – operatív célokra nem használható komplex és elvont fogalom. A társadalmi munkamegosztás közvetlenül a különböző – nagyon sokrétű – konkrét szükségletek kielégítését biztosító konkrét tevékenységek elkülönülését jelenti.

A konkrét tevékenységek elkülönülése történelmileg a különböző jellegű szükségleteket szolgáló gazdasági ágak, az ipar és mezőgazdaság szétválásával kezdődött, majd a gazdasági ágakon belül is végbement egy széles körű specializálódás. E specializálódás végeredményeként alakultak ki a foglalkozások, amelyek száma ma már nálunk is több ezerre tehető. A gazdasági ágak és foglalkozások szerinti tagolódás a társadalmi munkamegosztás konkrét megjelenési formája, vagyis ezt tekinthetjük voltaképpen a munkamegosztás technikai oldalának, illetve minthogy a „technikai munkamegosztás” már más összefüggésben is használt kifejezés, a munkamegosztás funkcionális vetületének (esetleg: technikai-gazdasági munkamegosztásnak).

Erről az alapról kiindulva azonban nem tudjuk meghatározni a társadalmi rétegeket, hiszen ha több ezer csoportot definiálunk is, ez nem visz közelebb a társadalmi valóság áttekintéséhez. Emellett a foglalkozások önmagukban még semmiféle rendszert, rétegződést nem határoznak meg, hacsak nem akarunk szubjektív, a mi (objektív) megközelítésünktől idegen, ún. presztízs szerinti rétegződést elfogadni. De a foglalkozások teljes körére még ez is kivihetetlen lenne. Ha a munkamegosztásban elfoglalt helyet tartjuk is az alapvető, a társadalom leglényegesebb tagolódását kialakító faktornak, ez a szerepe nem egyszerűen a konkrét foglalkozások révén hat (legfeljebb itt válik nyilvánvalóvá). Minden egyes foglalkozás egy sor olyan társadalmi viszony hordozója, amely éppen a társadalmi munkamegosztás tényéhez kapcsolódik, annak keretén belül jön létre. Ez tulajdonképpen a munkamegosztás társadalmi oldala. Ezek a viszonyok egyben a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely általános, absztrakt jellemzői vagy dimenziói. Ezeknek az absztrahált dimenzióknak a segítségével megtalálhatjuk és kifejezhetjük azt, ami bizonyos foglalkozásokban – a konkrét tevékenység teljesen eltérő volta ellenére – közös, és így közelebb kerülünk a társadalmi munkamegosztás társadalmi csoportokat létrehozó szerepéhez.Más szavakkal: A társadalmi munkamegosztás rendkívül bonyolult rendszer, a benne elfoglalt hely sem fejezhető ki tehát egyszerűen. A konkrét foglalkozások ugyan jelzik egy-egy ember konkrét tevékenységét, a funkcionális munkamegosztásban betöltött szerepét. Ám a funkcionális munkamegosztás a társadalmi munkamegosztásnak csak egyik vetülete, ami még nem fedi fel az adott társadalomban a munkamegosztás társadalmi lényegét.[348] A kérdés most már az, hogy hogyan lehet a lényeges társadalmi csoportokat a munkamegosztás társadalmi oldaláról kiindulva megtalálni.

A társadalmi munkamegosztás nagyon sokféle viszonyt hoz létre az emberek között. Ahhoz, hogy leírhassuk a struktúra fő csoportjait, a szocialista társadalomban már nem elég arra az egy viszonyra – a tulajdonviszonyra – támaszkodni, ami az antagonisztikus osztálytársadalmakban alapvető volt.[349] Persze, az egyes foglalkozások a szocializmusban is nagyon sokfajta viszony hordozói lehetnek, s a foglalkozásoknak szinte korlátlan számú jellemzője van. A kutatás egyik alapkérdése ezúttal is az – mint az elemzések többségénél –, hogy milyen alapon válasszunk ki olyan empirikusan még kezelhető, korlátozott számú változót a szinte végtelen számú lehetséges jellemző közül, amely a tudományos elvonatkoztatásra módot ad: mi az, ami elhanyagolandó, s mi az, ami megtartandó. Ennél a választásnál döntő szerepe van a kutató elméleti (filozófiai vagy még inkább világnézeti) beállítottságnak, mert mind logikailag igazolható, mind intuitív (azaz csak utólag racionalizálható) döntései egész szemléletében, egész értékrendszerében gyökereznek. Hogy ezek a döntések mennyire voltak helytállóak, hogy a válogatásnál (szubjektíve) fontosnak tűnő jellemzők objektíve, társadalmi hatásukat tekintve mennyire azok, ezt a kutatásnak magának kell eldöntenie. A döntésnél egyébként az általános elméleti premisszákon kívül az is befolyásolja a kutatót, hogy milyen sajátos történelmi feltételek között, milyen sajátos témát vizsgál. Ez azt jelenti, hogy ugyanabból a jelenségkörből merítő különböző célú kutatásoknál az absztrakciós folyamat eltérő lehet, az elemzés során más-más viszonyok, más dimenziók tűnhetnek fontosnak.

A mi elméleti kiindulásunk a történelmi materialista szemlélet, sajátos célunk pedig a társadalmi struktúra vizsgálata. A történelmi materialista állásfoglalás kifejezésre jut alapvető, induló hipotézisünkben, amely a munkamegosztásban keresi a társadalom alapstruktúrájának gyökereit. Ezen az alapvetésen belül a fejlődés dialektikájának értelmezése szerint különösen azok a társadalmi viszonyok (a társadalmi munkamegosztás azon dimenziói) fontosak számunkra, amelyek a társadalmi mozgás mechanizmusát segítenek feltárni, azaz amelyek lényeges társadalmi feszültségek tényleges vagy potenciális forrásai.

A társadalmi feszültségek mindig valamilyen egyenlőtlenséggel függnek össze. Annak megfelelően, amit az előző, a társadalmi egyenlőség kérdésével foglalkozó fejezetben elmondottam, a társadalmi munkamegosztásban kialakuló számtalan viszony közül azokat emeljük ki, amelyek vagy társadalmilag különbözőképpen értékelt (és persze objektíve különböző) helyzetet jelentenek, vagy eltérően értékelt következményeik vannak.[350]

A fenti elveket követő analízis értékelésénél nem szabad szem elől tévesztenünk egy lényeges elvi-elméleti problémát (ami talán minden társadalmi analízis közös és szükségszerű problémája), azt ti., hogy a társadalmi struktúra a valóságban több, mint az általunk vizsgálható elemek egyszerű összege. Vagy másként: ha a valóságos jelenséget dimenzióira bontva az általános síkján elemezzük, akkor igaz, hogy megszerezzük a gyakorlati vizsgálat lehetőségét, sőt jelentős segítséget kapunk ahhoz, hogy egy komplex jelenség hatását magyarázzuk, de ugyanakkor el is veszítettünk valamit a konkrét valóság komplexitásából, a bonyolult összefüggésekből és áthatásokból. Igaz, az analízist követheti a szintézis, pontosabban: az analízist szintézisnek kell követnie, aminek során visszatérünk az absztrakttól a konkréthoz, amikor a „gondolkodásban a konkrétum mint az összefoglalás folyamata, mint eredmény jelentkezik”.[351] De éppen, mert az analízis nem terjedhet ki mindenre, a szintézisnek vagy intuitív mozzanatokat is kell tartalmaznia, amelyek már kilépnek a szigorúan tudományos bizonyítás köréből, vagy – és ez a gyakoribb eset – a szintézis nem adja vissza a valóság teljességét, hanem csak annak a korábbinál jobban megismert részét. Mindez azt jelenti: a társadalmi munkamegosztás teljességét nem tudhatjuk tökéletesen megragadni egyes dimenziói révén.

Az előzőkben vázolt eljárásnak – elvi nehézségei mellett – van két, ugyancsak nem elhanyagolható technikai problémája. Az egyik, hogy mennyire kell eleminek és mennyire kell egydimenzionálisnak lennie a kiválasztott változóknak. A döntéshez ismét a társadalmi valóság végtelenségének tényét kell figyelembe venni. A valóban „elemi”, azaz másra már vissza nem vezethető, irreduktibilis tulajdonságokig lehetetlen visszamenni, hiszen ez nem jelentene mást, mint megkeresni a fejlődés „első”, eredendő okát. Az irreduktibilitás azonban nem feltétlen követelmény: az elemzés áttekinthetőségéhez elég, ha olyan jellemzőket választunk szét, amelyek – ha történelmileg és logikailag nem teljesen függetlenek is más viszonyoktól és tulajdonságoktól – önmagukban már csak egy sajátosságot, egy tulajdonságot fejeznek ki. Ez ideális formában az unidimenzionalitás követelménye. A gyakorlatban ezt a követelményt sem tudjuk mindig betartani. Sok esetben technikai kényszerűségből vagy egyszerűen „kényelmességből” (a hosszadalmas bizonyítássorozat lerövidítése, az áttekinthetőség biztosítása stb. érdekében) megelégszünk azzal, hogy olyan dimenzióig jussunk el, ami formálisan nem unidimenzionális, de egymással összefüggő jelenségeket foglal össze egy komplexebb dimenzióban. Ilyen pl. a következőkben említendő mezőgazdasági–nem mezőgazdasági dimenzió, ami könnyen tovább bontható, de az adott elemzésnél megelégedhetünk ezzel a durvább megközelítéssel.

A másik technikai nehézség a fogalmak operacionalizálása. Ha megtaláltuk is a társadalmi helyzet elméletileg lényegesnek tűnő elvont összetevőit, még nyitva marad az a probléma, hogyan lehet ezeket az empirikus igazolás céljaira gyakorlatilag vizsgálhatóvá tenni. Ez a kérdés ma még egyes esetekben megoldhatatlan nehézség elé állít bennünket. Így például – mint a továbbiakból kitűnik – a hatalom elméletileg nagy fontosságú dimenziójának statisztikai vagy legalább empirikus célokra alkalmas mutatói még szinte teljesen kidolgozatlanok. Ennek ellenére abból kell kiindulnunk, hogy az első feladat a kérdés elméleti tisztázása. Így először a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely elméletileg és társadalmi hatásában lényeges jellemzőit keressük, és csak azután vesszük sorra a gyakorlatban felmerülő problémákat.

Elemzésünk során először azokat a viszonyokat vizsgáljuk, amelyek egyenesen következnek a munkamegosztás tényéből, amelyek e helyzet velejáró, belső tulajdonságai, amelyeket tehát a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely közvetlen velejáróinak tekinthetünk. Második lépésben azokat a társadalmi viszonyokat és társadalmi változókat vizsgáljuk, amelyek a munkamegosztásban elfoglalt helyet több-kevesebb áttétellel determinálják az adott történelmi társadalmi feltételek között, azaz, amelyek a hely előfeltételei. Végül rátérünk azokra a viszonyokra, amelyek a munkamegosztásban elfoglalt helyek különbözőségei folytán differenciált következményekként jelennek meg.

2. A munkamegosztás során kialakuló fontosabb társadalmi viszonyok

2.1 A tulajdonviszonyok

Minden, munkamegosztást ismerő társadalomra igaz, hogy a leglényegesebb társadalmi viszonyok a munkamegosztás adott fokához kapcsolódnak, és hogy á munkamegosztás során nagyon sokfajta viszony alakul ki. Mégis, a korábbi, a termelési eszközök magántulajdonán alapuló társadalmakban volt egyetlen viszony – a tulajdonviszony –, melynek abszolút primátusa volt: az alapvető ellentmondások, a polarizálódott objektív helyzetek, a fejlődést előrevivő lényeges konfliktusok ennek a viszonynak a talaján jöttek létre. Más szavakkal, azokban a társadalmakban, amelyekben – Marx szavaival – „munkamegosztás és magántulajdon azonos kifejezések” voltak, ott az e viszonyok alapján meghatározott osztályok jelentették a legfontosabb társadalmi csoportokat, és az osztályok harca határozta meg a társadalmi fejlődés menetét. Ez természetesen nem jelentette, hogy semmilyen más termelési viszonynak nem volt jelentősége; amikor az osztályok közötti harc kevéssé volt éles, akkor egyéb viszonyok (vezető–vezetett viszony, konkurrencia-konfliktusok az osztályokon belül stb.) léptek előtérbe. A társadalom egész szerkezetét és fejlődését azonban mégis alapvetően az osztályviszonyok határozták meg.

Szocialista viszonyok között is megtartják a tulajdonviszonyok alapvető szerepüket az egész termelési mód, és így az egész társadalmi rendszer jellegének meghatározásában hisz a szocialista tulajdonviszonyok alapján jön létre a történelmileg új szakaszt jelentő társadalmi forma, amelyben, éppen ezért, a lényegi társadalmi egyenlőség is megvalósulhat. Ugyanakkor azonban a tulajdonviszonyok nem jelentik és nem jelenthetik többé a társadalmi differenciálás alapvető tényezőjét. A szocialista, azaz társadalmilag egyszerűbb viszonyok között nincs többé egyetlen domináns viszony, amelyre a társadalmi differenciálódással kapcsolatos összes lényeges problémák visszavezethetők lennének. A kérdések jellegétől függően a társadalmi munkamegosztásban létrejövő viszonyok felváltva tehetnek szert jelentőségre, azaz a végzett munka jellegét meghatározó dimenziók közül hol az egyik, hol a másik szerepe válik fontossá. Ilyen körülmények között a tulajdonviszonyok elvesztik a korábbi társadalmakban meglevő döntő, differenciáló szerepüket, de emellett természetesen bizonyos – bár a szocialista társadalom fejlődésével halványuló – szerepük továbbra is van.

Az itt vázolt felfogást két szempontból szokták vitatni. Egyrészt azért, mert a tulajdonviszonyokat a munkamegosztás átfogó kategóriája alá rendeli, másrészt azért, mert a korábbi társadalmakhoz képest kisebb súlyt ad a tulajdonviszonyoknak. Az első ellenvélemény lényegi érve, mely Hegedűs András és Wirth Ádám vitájában is elhangzott,[352] az, hogy Marx és Engels így írnak pl. „A német ideológia” c. munkában: „Egyébként munkamegosztás és magántulajdon azonos kifejezések – az egyikben ugyanazt jelentik ki a tevékenységre vonatkoztatva, amit a másikban a tevékenység termékére vonatkozólag jelentenek ki.”[353] Ebből következne, hogy a munkamegosztás nem általánosabb kategória, mint a magántulajdon. Ugyanakkor azonban egyfelől korlátlanul lehetne sorolni Marx és Engels olyan történelmi távlatú elemzéseit – akár „A német ideológia”, akár „A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig” c. munkából stb. –, amelyekből kitűnik, hogy valóban a munkamegosztás kategóriáját tekintették a fejlődés legalapvetőbb fogalmának, mert – történelmileg – megelőzi a magántulajdon kialakulását, s mert – tudományosan – a termelőerők adott fejlődési fokát fejezi ki, és ez határozza meg mindenkor a termelési viszonyokat s a tulajdon jellegét is. Pl. „A munkamegosztás különböző fejlődési fokai ugyanennyi különböző tulajdonformát jelentenek, vagyis a munkamegosztás mindenkori fejlettségi foka meghatározza az egyének egymáshoz való viszonyát is a munka anyagához, eszközéhez és termékéhez való vonatkozásukban.”[354] Vagy Engels szavaival: „Az osztályokra oszlás alapja a munkamegosztás törvénye.”[355] Természetesen ez a történelmi vagy logikai sorrendiség távolról sem abszolutizálható, hiszen a társadalmi fejlődés dialektikájának lényege éppen az, hogy a termelőerők és a termelési viszonyok kölcsönösen hatnak egymásra.

Ami egyébként a munkamegosztásnak történelmileg a tulajdonviszonyoknál tágabb kereteit illeti, ez nemcsak a múltra vonatkozólag igaz, hanem – ma már nagy valószínűséggel állíthatjuk – a jövőre is: a tulajdonviszonyok differenciáltságának megszüntetése rövidebb történelmi korszakot igényel, mint a társadalmi munkamegosztásnak olyan szintű megszüntetése, amelyet a kommunizmus perspektívájában magunk elé tűzünk, melyet Marx úgy ír le, mint a szellemi és fizikai munka közötti különbség elmosódását, mint az ember képességét arra, hogy egyik munkafajtáról a másikra könnyűszerrel áttérjen, mint a régi (többnyire társadalmi kényszer hatására kialakuló) foglalkozási berögződöttségek felszámolását. A tulajdonkülönbségek a szocialista társadalmi-gazdasági viszonyoknak történelmileg egyik legátmenetibb kategóriáját jelentik. A társadalmi elemzésnek ma éppen azt a folyamatot kell vizsgálnia, ahogyan ez a korábban döntő viszony jelentőségét veszti.

Valójában – és itt térünk rá a másik ellenérv megválaszolására – minden olyan érvelés, amely egyenlő vagy hasonló történelmi-társadalmi szerepet tulajdonít a tulajdonviszonyoknak a szocializmust megelőző és a szocializmust építő társadalmakban, a lényeget téveszti szem elől. Marx, Engels és Lenin azért hangsúlyozták mindig a tulajdonviszonyok és az ezen az alapon kialakuló osztályok alapvető fontosságát, mert a kizsákmányolást lehetővé tevő magántulajdonban látták annak az antagonizmusnak az alapját, amely az emberek nagy csoportjait egymással minden tekintetben szembeállítja, és amely ilyen módon a gazdasági és társadalmi fejlődés legfőbb hatóereje. Az előző Marx-idézetben („munkamegosztás és magántulajdon azonos kifejezések”) a történelmileg és társadalmilag lényeges hangsúly a magántulajdonon van. Ez a megfogalmazás tehát alapvetően a magántulajdonon nyugvó osztálytársadalmakra vonatkozik. Egyébként ezt a mondatot közvetlenül megelőzi az a megállapítás: „A (még törzsi szervezetben élő) családban levő, természetesen még nagyon kialakulatlan és lappangó rabszolgaság az első tulajdon, amely egyébként már itt is tökéletesen megfelel a modern közgazdászok meghatározásának, amely szerint a tulajdon idegen munkaerővel való rendelkezés.” Úgy vélem tehát, hogy a tulajdon szerepe addig perdöntő, amíg ez „idegen munkaerő feletti rendelkezést”, azaz kisajátítást biztosító magántulajdon, amíg ezek a tulajdonviszonyok antagonisztikus osztályviszonyokban öltenek testet. Ennek a nagy történelmi korszaknak azonban a proletariátus forradalma és a proletárdiktatúra a lezáró szakasza. Ugyanezt olvashatjuk ki az ugyancsak Wirth Ádám által idézett lenini gondolatból, ahol Lenin a marxista módszer egyik vonását jellemzi. E módszer követői „az élő egyének tetteit, amelyek végtelenül sokfélék és látszólag nem rendszerezhetők, minden ilyen társadalmi-gazdasági alakulat keretein belül általánosították és az egyének ama csoportjainak tetteire vezették vissza, amelyek a termelési viszonyok rendszerében játszott szerepük, a termelési feltételek, következésképpen életkörülményeik és az ezek által meghatározott érdekek szerint különböznek egymástól – egyszóval, azoknak az osztályoknak a tetteire, amelyek harca a társadalom fejlődését meghatározta”.[356]

Az osztályok közötti harc határozza meg tehát a társadalom fejlődését – de csak addig, ameddig a tulajdonviszonyok antagonisztikusak lévén, valóban harc van közöttük –, ez pedig a mi társadalmunkra nyilvánvalóan nem igaz. Ha azonos típusú mozgatóerőt keresünk az antagonisztikus osztálytársadalmakban és a szocialista típusú társadalomban, ez lehet a marxizmushoz való formai hűség, de olyan hűség, amely lényegét tekintve célt téveszt. A társadalomtudomány fontos feladata, hogy megismerje saját, szocializmust építő társadalmunk specifikumait, és ezek segítségével bizonyítsa e társadalmi forma előnyét és fölényét a korábbi osztálytársadalmak felett. E fölény lényege pedig éppen az, hogy többé nem az emberek csoportjai közötti antagonizmus, a partikuláris érdekekért folyó harc a fejlődés fő hajtóereje.

Mindaz, amit eddig elmondottam nem jelenti, hogy a tulajdonviszonyoknak ma már nem tulajdonítanék jelentőséget. De amíg társadalmi fontosságuk és a munkásosztály politikai harcában való jelentőségük, történelmi szerepük miatt jogosult, hogy a magántulajdonon alapuló társadalmakban a tulajdon-, illetve osztályviszonyok előzzenek minden más társadalmi kategorizálást, hogy mindenekelőtt ezekre a viszonyokra – mint a társadalmi munkamegosztás legfontosabb viszonyaira – vezessük vissza a társadalom struktúráját és minden más viszonylatot csak ennek alárendelve, ezen a kereten belül szemléljünk, addig ezzel az elméleti kiindulással a szocializmusra vonatkoztatva olyan következtetésekhez kellene szükségképpen eljutnunk, amelyek összeegyeztethetetlenek a szocializmus lényegével.

Ugyanakkor mai szocialista társadalmunk még nem „a saját alapján kifejlődött” szocialista társadalom, még igen sok tekintetben a tegnapi osztálytársadalomban gyökerezik. Ez többek között azt is jelenti, hogy a tulajdonviszonyoknak is van – részben, sőt nagyrészt történelmileg kialakult – szerepük.

E történetiség mindenekelőtt a munkásosztályra vonatkozóan döntő jelentőségű.

Hogy a munkásosztály a mai társadalom vezető osztálya, és hogy a mai társadalmi fejlődésnek elsősorban a munkásosztály érdekeivel kell egybeesnie – ezt részben, sőt nagyrészt a tőkés társadalombeli helyzetére vezethetjük vissza. Egyfelől ugyanis arra, hogy a tőkés társadalom legelnyomottabb, legközvetlenebbül kizsákmányolt osztálya, amely társadalom felszámolása ennek az osztálynak az elsődleges érdeke, másfelől pedig arra, hogy a termelésben elfoglalt helyzete a legszervezettebb és legtudatosabb osztállyá érlelik. (Ez utóbbi feltétel ma is fennáll.) A győztes munkásosztályt mai osztályhelyzete – a tőkésosztály törekvéseit kifejező, osztállyá már nem szerveződő egyénekkel folytatott esetleges utóvédharcoktól eltekintve – nem állítja antagonisztikusan szembe a többi osztállyal, s kiváltképpen nem a másik nagyobb osztállyal, a termelőszövetkezeti tagsággal, amelynek tagjai szintén szocialista – ha nem is össznépi – tulajdonviszonyok között dolgoznak. A kis magántulajdonosokkal – kisiparosokkal, kiskereskedőkkel – mindkét nagy osztálynak kifejezettebb érdekellentétei lehetnek a kisárutermelés belső fejlődési törvényszerűségei miatt. Ám egyfelől itt sem lehet alapvető konfliktus, hiszen a munkáshatalomnak módja van korlátok közé szorítani a kisárutermelők idegen munka eredményének elsajátítására irányuló törekvéseit. Másfelől kérdéses, hogy meddig tekinthetjük ezt a csoportot valóban osztálynak, ha figyelembe vesszük a tulajdonviszonyok alapján meghatározott osztályok azon vonását, hogy ezek emberek nagy csoportjai, akik a termelés szervezetében alapvető szerepet játszanak. Ma pedig a kisárutermelőkhöz az össznépesség mintegy 4%-a tartozik, és pillanatnyilag erősen öregedő réteget képvisel.

A tulajdonviszonyokban meglevő mai különbségeket tehát feltétlenül figyelembe kell vennünk mindazért, amit az ezen alapuló osztályok a múlt társadalomból magukkal hoztak. De a mai munkamegosztásban is sajátos körülményeket jelentenek a tulajdonviszonyok, elsősorban a tekintetben, hogy az egyes osztályokhoz tartozók munkája a társadalmiasult munka különböző – közvetlenebb vagy közvetettebb – fokozatain van. Ez a tény nem elhanyagolható feszültségeket hozhat létre mind az iparon, mind a mezőgazdaságon belül az állami, illetve szövetkezeti szektorban dolgozók között. A mai különbségek zöme azonban – legalábbis ami a két, társadalmi szerepét és súlyát tekintve alapvető osztályt, a munkásosztályt és a termelőszövetkezeti parasztságot illeti – nem közvetlenül a termelőeszközökhöz való eltérő viszonyban gyökerezik, hanem sokkal inkább abban a sajátos társadalmi-történeti tényben, hogy a termelőszövetkezeti tagok többsége tulajdonképpen a parasztság „jogutóda”. A két nagy osztály közötti feszültségek (pl. a mezőgazdasági és ipari árak egymáshoz való viszonyából adódó érdekellentétek, vagy főleg történelmi-tradicionális okokból a gazdasági síkról a társadalmi síkra áttevődő feszültségek), illetve a közöttük levő kisebb-nagyobb társadalmi horderejű különbségek, amik egy sor jelenségnél (például korösszetétel, családösszetétel, illetve jövedelmi színvonal, a jövedelmek rendszeressége[357] és a jövedelemforrások szerinti összetétele stb.) megvannak, nemcsak a tulajdonviszonyokban meglevő különbségekből adódnak, hanem részben, sőt talán nagyobb részben a mezőgazdaság, illetve a parasztság korábbi és máig meglevő sajátos helyzetéből fakadnak.Ennek az állításnak a bizonyítására elég a következőkre utalni: egyfelől a „termelőszövetkezeti tagságot” jellemző sajátos vonások zöme csak a mezőgazdasági termelőszövetkezeti tagságnál található meg. A kisipari, helyiipari szövetkezetek tagsága úgyszólván semmilyen lényeges objektív körülmény szempontjából nem különbözik az alkalmazásban állóktól, vagy legalábbis az alkalmazásban álló munkásoktól. Másfelől a „termelőszövetkezeti tagságot” jellemző sajátos vonások túlnyomó része – a munkásokénál a legutóbbi időkig valamivel kedvezőtlenebb jövedelmi helyzet, a lényegesen rosszabb, azaz kevésbé kulturált lakásviszonyok, a munkásokétól sok tekintetben alapjában eltérő kulturális magatartás – esetleg még hangsúlyozottabban megtalálható a mezőgazdasági népességen belül megkülönböztethető másik két „osztályhoz” tartozóknál: az állami gazdaságok mezőgazdasági dolgozóinál és az egyéni parasztságnál. (Erre a problémára egyébként még visszatérünk, mert a mezőgazdaság sajátosságai szükségessé teszik a kérdés részletesebb kifejtését.)

Mindezek alapján összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a tulajdonviszonyoknak mind történelmileg, mind politikailag az egész társadalom jellegének meghatározásánál döntő jelentőségük van, de a mai társadalomnak az adott termelési szinten kialakuló differenciálódását, az egyenlőtlenség-rendszer alakulását csak igen kis mértékben befolyásolják és magyarázzák.

2.2 Vezetés – hatalom

A munkamegosztáson belül létrejövő viszonyok következő lényeges típusa a munka irányító vagy alárendelt jellege alapján alakul ki, s ez a viszony közvetlenül kapcsolódik a hatalom kérdéséhez.

Itt az egyik legnehezebb, legkényesebb, legtöbbet vitatott kérdéshez érkeztünk, amelynek tudományos elemzéséhez még a fogalmi apparátus is hiányzik, vagy legalábbis sok bizonytalanságot rejt. Nem vagyunk képesek arra, hogy akár csak a fontosabb nyitott kérdéseket is általános síkon megoldjuk. Ám még ahhoz a részleges elemzéshez is, amire itt kísérletet teszünk, tisztáznunk kell, hogy mit értünk az egyes fogalmakon.

A hatalom fogalmát[358] nem a weberi értelemben használjuk, amely szerint: „Hatalmon egy társadalmi viszonylaton belüli azon lehetőséget értjük, aminek alapján egy egyénnek módja van saját akaratát érvényesíteni mások ellenállása ellenére is, függetlenül attól, hogy min alapszik ez a lehetőség.”[359] (A Weber által használt többi rokon fogalmak, mint autoritás, legitim autoritás, uralom stb. között sincs olyan, ami pontosan fedné az alábbi értelmezést.) A weberi hatalomfogalmat éppen azért nem tudjuk használni, mert nincs meghatározva benne, hogy min alapszik az akaratrákényszerítés lehetősége.

Még kevésbé látszik használhatónak Barber alapjában Weberre épülő fogalomrendszere. Szerinte a befolyás (influence) minden társadalmi interakció egyik jellemzője. Ha a befolyás legitim, azaz, ha érvényesítése teljes társadalmi konszenzus mellett történik, akkor autoritásról beszélünk, ha pedig legalább az egyik fél jogosulatlannak tekinti a befolyás gyakorlását, akkor hatalomról. A hatalom itt tehát csak mint illegitim és ezzel természetesen diszfunkcionális jelenség képzelhető el, amely állásponton erősen érződik a funkcionalista kiindulás.

A mi hatalomértelmezésünk a társadalmi-gazdasági folyamatokkal kapcsolatos társadalmi döntések fogalmára épül.

A társadalmi munkamegosztás nemcsak a termelő funkciók ellátásának közvetlen biztosítását jelenti, hanem mindazon társadalmilag szükséges funkciók ellátásának biztosítását is, amelyek a társadalom zavartalan fennmaradásához és fejlődéséhez elengedhetetlenek. A társadalom gazdasági, politikai stb. ügyeinek intézése különböző szinteken tehát beletartozik a társadalmi munkamegosztás kérdésébe.Ilyen értelemben az általános gazdaságpolitikai irányvonal kialakítása és – konkrétebben – a népgazdasági tervek jóváhagyása, a gazdasági jellegű döntések meghozatala éppúgy hozzátartozik a társadalmi munkamegosztáshoz, mint a közrend fenntartása, vagy az ország katonai erejének biztosítása. Ezeknek az ügyeknek az intézése általában országos jelentőségű döntéseket igényel. A mai társadalomban ezek a döntések nem születhetnek meg „közvetlen demokráciával”, azaz úgy, hogy minden döntés előtt az összes abban érdekelt közvetlenül megvitassa a kérdéseket, részt vegyen a döntés meghozatalában.

A vezetés vagy a hatalmi hierarchia csúcsán tehát azokat találjuk, akiknek módjuk van ilyen jellegű döntések meghozatalára. Minthogy a szocialista társadalom a kollektív vezetés elvére épül, e megállapításokat pontosabban úgy kell értenünk, hogy a hatalmi hierarchia csúcsán azok vannak, akiknek lehetőségük van az országos jelentőségű döntéseknél a közvetlen beleszólásra, befolyásolásra, tehát közvetlenül és személy szerint részt vesznek a döntések meghozatalában. A hangsúly itt a közvetlen részvételen van, ugyanis közvetve (pl. a tanácsi szervek útján) elvileg mindenkinek joga van arra, hogy a döntéseket befolyásolja. A hatalmi hierarchiában lejjebb haladva találjuk azokat, akik területi (megyei, városi stb.) szinten, illetve intézményi (vállalati, hivatali) szinten vesznek közvetlenül részt a helyi döntések meghozatalában.

Ez az előbb hangsúlyozott értelmezés nem zárja ki az erőszak fogalmát. Épp ellenkezőleg, általánosságban igaz, hogy a döntések gyakorlatba való átültetésének, azaz a hatalom érvényesítésének egy sor intézményi feltétele van, mint amilyen pl. a jogrend. De magának a jogrendnek is érvényesítési alapja (mely közvetlenül is segítheti a hatalom érvényesítését) az erőszakszervezetek rendszere. A hatalom gyakorlásánál valóban sor kerülhet a különböző erőszakszervezetek nemcsak potenciális, hanem tényleges-felhasználására is. Bizonyos esetekben azonban a kényszer (erőszak) öncélúvá válhat, azaz már nem a társadalmi munkamegosztás – tágabban: a társadalmi együttélés – folyamatában szükségessé váló döntések érvényesítését szolgálja. Ez azt jelenti, hogy a hatalom mint társadalmi intézmény autonóm, öntörvényű jelenséggé válhat, és eredeti funkciójától is, valamint a társadalom egészétől is „elidegenedhet”. Külön tanulmányt igényelne, ha azt akarnánk vizsgálni, hogy ez a különválás hogyan, milyen feltételek között következhet be, ez azonban nem tartozik szűkebben vett tárgyunkhoz.

A vezető funkció, vagyis a mások munkájának irányítása és ellenőrzésének joga a hatalom kérdésével szorosan, de nem teljesen egyértelműen függ össze. Az bizonyos, hogy mindenfajta vezető beosztással jár bizonyos hatalom – döntési jog – is. Egyfelől azonban a vezetés „hatósugara” (a közvetlen beosztottak száma) és a hatalom „hatósugara" (hogy milyen színvonalú döntési jogkörről van szó) nem feltétlenül esnek egybe: a művezető esetleg 20 embert irányít, de csak műhelyének ügyeiben dönt, míg egy tanácselnöknek esetleg csak 3 beosztottja van, de egy 500-as lélekszámú község ügyeit intézi (ebben a körben dönthet). Másfelől figyelembe kell vennünk, hogy fordítva sem teljesen egyértelmű a megfelelés: bizonyos – talán kizárólag vagy elsősorban – választott funkciók hatalmat jelenthetnek anélkül, hogy közvetlen vezetési funkciókkal járnának együtt. Ilyen típusú hatalma van például az országgyűlési képviselőnek: részt vehet a legfontosabb döntések meghozatalában, de alapfoglalkozása lehet akár tsz-tehenész vagy fonómunkás, és semmiféle vezető tevékenysége nincs (beosztottjai nincsenek).

A hatalom és a vezetés megkülönböztetésének különös jelentőséget ad, hogy különböző típusú feszültségek, konfliktusok forrásai. A vezető–vezetett viszony – elvileg – lehet harmonikus és konfliktusos is. Az e viszonyból adódó feszültségek pedig per definitionem személyes jellegűek. Ezek lehetnek nagyon fájdalmasak, lehetnek nehezen megoldhatók, könnyen vezethetnek a társadalmi munkamegosztáson belül funkcionális zavarokhoz (pl. a vezető nem tudja feladatát megfelelően ellátni, és így az általa vezetett intézmény sem képes megfelelően betölteni funkcióját), de – legalábbis elvileg – személyi síkon (leváltás, áthelyezés stb.) megoldhatók. A hatalom gyakorlásából adódó feszültségek más jellegűek. Először is, amíg egyáltalán vannak a társadalmon belül partikuláris érdekek, addig a döntések igen jelentős része ellentétesen érinti az egyes csoportokat. Mai társadalmunk még erősen tagolt, és valóban kevés ma még az olyan döntés, amely közvetlenül és mindenki számára nyilvánvaló módon szolgálna össztársadalmi érdekeket, vagyis amelynél a kedvező–kedvezőtlen hatás erővonala már egyáltalán nem a társadalmon belül, hanem a társadalom és a természet között húzódik. Azaz: a döntések túlnyomó részénél ma még tipikus az, hogy hatásuk ellentmondásos.[360] Ugyanakkor, és ugyancsak az esetek túlnyomó részében, a döntések nyomán létrejövő feszültségek nem személyes jellegűek. Az érdekeiben megsértett csoportnál feszültségek keletkezhetnek (és ebből a szempontból mindegy, hogy tényleges vagy csak látszólagos sérelemről van-e szó) a döntést hozó intézménnyel szemben is és rendszerint azokkal a csoportokkal szemben is, amelyeknek érdekeit a döntés közvetlenül szolgálni látszik. Ez a kettős feszültség különösen akkor éleződhet ki, ha a sértett csoportok feltételezhetik, hogy a döntést hozó intézmény és a kedvezményezettek csoportja szoros kapcsolatban van, vagy részben azonos is. A hatalom hatásának vizsgálatánál tehát mindig fel kell tételeznünk a konfliktusosságot, és ugyanakkor számolnunk kell azzal, hogy e konfliktusok, még ha szándékoltak is, maguk is „öntörvényűen” fejlődhetnek tovább, ha egyszer kialakultak, s hogy sokkal nehezebben oldhatók meg, mint a vezetés tényéből adódó feszültségek.

Összefoglalóan tehát azt mondhatjuk, hogy a vezető–vezetett viszony elsősorban szervezeteken belüli viszony és az itt keletkező feszültségek is jórészt szervezeten belüliek. A hatalom gyakorlása, a döntések viszont nagyrészt a makrostruktúra valamelyik szféráját érintik, és ezen a szinten hoznak létre feszültségeket.

A hatalmi viszonyok fontossága akkora, hogy nemcsak a már ismertetett polgári szerzők,[361] hanem egyes, a szocialista társadalom struktúrájával foglalkozó elméletek is ezt állítják középpontjukba. Adam Schaff lengyel filozófus például a következőket írja a szocialista társadalom struktúrájáról: „Társadalmi osztály ex definitione nem létezhet abban a társadalomban, amelyben felszámolták a termelőeszközök magántulajdonát… Ám a társadalomnak osztályokra való felosztása nem az egyedül lehetséges felosztás . . . Nemcsak nem lehet kizárni (olyan) felosztásokat, amelyek a társadalmat a magántulajdon és az osztályok felszámolása után is differenciálni fogják, hanem épp ellenkezőleg, a meglevő tapasztalatokra támaszkodva fel kell tételeznünk ezeket. A különböző lehetséges felosztások és kritériumaik közül előtérbe kerül az a felosztás, amelynek alapja valamely hatalom gyakorlása, akár csak adminisztratív hatalomé is.”[362] Schaffnál tehát – aki az elidegenedés szocializmusbeli formáival foglalkozik, s ennek kapcsán az állam, vagy legalábbis az állam bizonyos funkciói fennmaradásának szükségszerűségét tárgyalja – a hatalom kerül előtérbe mint alapvető rétegképző jegy. Talán nem árt kiemelni, hogy Schaff, aki hosszabb történelmi távon szemléli a kérdést, nem elsősorban a politikai (elnyomó), hanem az igazgatási-adminisztratív funkciókkal összefüggő hatalomról beszél.

Schaff álláspontja igen lényeges elemet tartalmaz. A hatalom kétségkívül fontos dimenziója a társadalmi berendezkedésnek, bár fontossága hullámzó, hol jobban, hol kevésbé van előtérben. A tételt mégsem tartom fenntartás nélkül elfogadhatónak. Elsősorban és legfőképpen azért nem, mert véleményem szerint a hatalom nagyon kevéssé irreduktibilis, azaz másra vissza nem vezethető, önálló dimenzió.[363] Legszorosabban azzal függ össze, hogy az egyén milyen helyet foglal el a társadalmi munkamegosztásban, e helyhez kapcsolódó sajátosság, e hely velejárója. Igaz, az összefüggés néha elhalványul, de feltétlenül létezik, még ha a felszínen olykor nem is jelenik meg. Márpedig ha ez így van, ha a hatalom maga is függvény, amelynek léte, mértéke és az egyének közötti elosztása a társadalmi-gazdasági viszonyokban gyökeredzik, akkor nem alkalmas arra, hogy „ultima ratio"-ként fogjuk fel, és erre az egy tényezőre vezessük vissza a lényeges társadalmi különbségeket.

2.3 Szakképzettség, tudásszint

A szakképzettség, azaz az általános vagy speciális tudás- és ismeretanyag, amelyet a megfelelő munka elvégzése megkíván, igen különböző színvonalú lehet, és ez a differenciáltság is egy speciális viszonyrendszer talaja.

A képzettségnek „minőségi” és „mennyiségi” oldala van. A „minőségi” oldal a képzettség funkcionális specifikuma, ami egy-egy konkrét foglalkozás végzését lehetővé teszi. Ez az oldal a munkamegosztás konkrét-vonatkozásához kapcsolódik. Éppen ezért a munkamegosztás funkcionális elemzésénél (milyen hatékony a munkamegosztás stb.) alapvető jelentőségű. A társadalmi viszonyok elemzésénél azonban ez az oldal háttérbe szorul és központba kerül a „mennyiségi” oldal, amikor a tanulmányok konkrét tárgyától elvonatkoztatva csak a tudásanyag szintjét nézzük. Ezt általában – az iskolarendszer mai elterjedtsége, az ismeretek közvetítésében játszott elsőrendű szerepe miatt – az iskolázottság szintjével, az ún. legmagasabb iskolai végzettséggel mérjük és fejezzük ki. Hogy ez az operacionalizálás mennyire érvényes, azaz hogy mennyire közelíti meg az empirikus mutató az elméleti fogalom tartalmát, erre még visszatérünk.

A képzettségnek ez az oldala nagyon sok láncszemmel kapcsolódik közvetlenül a társadalmi rétegeződés jelenségéhez. (Tehát ezúttal sem elemi dimenzióval állunk szemben, hanem legalábbis részben már más dimenziók által meghatározott, összetett tényezővel.)

Először: a tudás szintjének mennyiségi különbsége nem a tanulásra fordított évek számának különbségét jelenti elsősorban. Amikor pl. a társadalom a magasabb képzettséget keresettel vagy presztízzsel honorálja, akkor nem feltétlenül a ráfordított évek számát értékeli. Valójában a tudás a történelem során felhalmozódott társadalmi tapasztalatok bizonyos – egyénenként különböző – részének birtoklása. A „több” ismeret szilárdabban megalapozott és mélyebben gyökeredzik az eddigi tudásban. Ezért szélesebb távlatokat nyit és nagyobb a társadalmi hatása,mint a „kevesebb”, vagyis alacsonyabb szintű tudásnak. A társadalmi hatás abból következik, hogy minél magasabb szintű, minél nagyobb ismeretanyaggal rendelkezik az egyén, annál többet tud ismereteiből átadni, annál több esélye van arra, hogy a meglevő ismereteit továbbfejlessze. Azáltal, hogy ezt a tudását „működteti”, a hevesebb tudásúaknál nagyobb esélye van arra, hogy a társadalmi gyakorlatra hasson, azt változtassa. A hatás lehet közvetlen vagy áttételes, és mindkét esetben lehet személyiségformáló, azaz a szubjektumhoz szóló, vagy történhet objektívált formában. A tudás hatásának lényege, hogy érvényesülése érdekében a hatást gyakorló személy nem támaszkodik kényszerítő (hatalmi) eszközökre. Ennek ellenére világos, hogy a tudásszint differenciáltsága alapján lényeges társadalmi viszonyba kerülnek egymással egyének és csoportok.

A társadalmi ráhatásnak ez a potenciális lehetősége, voltaképpen a végzett tevékenység ember- vagy társadalom-fenntartó és fejlesztő hatósugara az, ami (többek között) a konkrét tevékenységeket differenciálja. Ez az egyik vonatkozás tehát, ami miatt a képzettség szintjét a társadalmi rétegeződésnél érdemes és szükséges figyelembe venni. Ezen túlmenően, a képzettség, tudás és a végzett munka között annyira szoros, kétoldalú és dinamikus a kapcsolat, hogy a képzettség ebből a szempontból is a társadalmi munkamegosztás egyik jellemzőjének tekinthető.

A kapcsolat dinamikus voltának egyik jellegzetessége, hogy a ténylegesen végzett munka és az előképzettség között hiányozhat a teljesen egyértelmű megfelelés: átmenetileg – és ez az átmenet hosszabb vagy rövidebb időt jelenthet – bármelyik irányban lehetnek eltérések: a meglevő képzettség lehet magasabb vagy alacsonyabb színvonalú, mint amilyet a betöltött munkakör igényel. Az eltérések, amennyiben tartósak, alapvető vagy kisebb jelentőségű társadalmi feszültségek forrásává válhatnak. Az „eltérés” egyik szélsőséges formája a munkanélküliség, amikor potenciálisan megvan a munkavégzés képessége, de a társadalmi munkamegosztásban nincs helye az egyénnek. Ez a probléma nálunk csak viszonylag szűk körben jelentkezik – főként éppen egy speciális szaktudással nem rendelkező rétegnél: a szakképzetlen nők egy részénél. Valószínűleg inkább szórványosan, nem társadalmi tömegjelenségként, az is előfordul, hogy a meglevő tudásszint magasabb, mint amit a betöltött hely igényelne.[364] Ez voltaképpen ma még, amikor az egyéni önmegvalósításra a társadalmi munkamegosztás keretein kívül kevésbé van lehetőség, és amikor a gazdasági racionalitásra irányuló erős törekvés társadalmilag elítélendőnek tekinti ezt a helyzetet, szinte a rejtett munkanélküliség egy speciális esete, ami az egyén munkakedvének elvesztését hozhatja magával.

Valószínűleg gyakoribb a másik eltérés, amikor ti. az elfoglalt hely magasabb színvonalú tudást igényelne a meglevőnél. Ez szorosan összefügg a rohamos társadalmi és gazdasági átalakulással, fejlődéssel. Egyrészt a forradalmi átalakulás nyomán a munkásosztály uralkodó osztállyá szerveződött. A volt elnyomott osztályok, elsősorban a munkásosztály, de a kis- és szegényparasztság soraiból is néhány százezer ember került politikai vagy gazdasági irányító posztra, többnyire úgy, hogy előzőleg nem lehetett módja a szükséges szakismeretek elsajátítására. Másrészt az iparosítás, a technikai fejlődés egyre több magas szakképzettséget igénylő munkahelyet teremt, és ezzel az iskolai képzés nem mindig tud mennyiségileg és talán elsősorban tartalmilag lépést tartani.

E feszültségeknek két lehetséges megoldásuk van. Az egyik, hogy az egyén az adott munkahelyen elsajátítja a szükséges tudást, és a feszültség magától megszűnik. Ez éppen az egyik olyan jelenség, ahol a képzettség és a munka között dinamikus kölcsönhatás lép fel. A másik esetben az egyén nem igazodik a társadalmi munkamegosztás vele szemben támasztott követelményeihez, s ennek az egyén vagy a társadalom szempontjából káros vagy zavaró következményei kézenfekvőek.

Mindezeken túl a képzettség társadalmi determináltsága is indokolja a különleges figyelmet. A mai társadalom még sok tekintetben a régi társadalom terméke és messzemenően magán hordja annak sajátosságait is. Már használtuk a „vissza nem vezethetőség”, az irreduktibilitás fogalmát; a társadalmi rétegződést meghatározó tényezőnek elég nagy mértékben „irreduktibilisnek” kell lennie ahhoz, hogy valóban alapvetőnek tekinthessük. A társadalmi munkamegosztás mint alapvető rétegződési faktor azért nem felel meg teljesen ennek a követelménynek, mert nem független a korábbi munkamegosztástól. Az egyén mai helyzete nem teljesen független társadalmi származásától, vagyis a társadalmi munkamegosztás azon helyétől, melyet apja foglalt el az előző, vagy talán már a mai társadalomban. És ebben az összefüggésben az iskolai végzettség az egyik fontos összekötő láncszem: a mai társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely nagyon szorosan összefügg a megszerzett tudással, iskolai végzettséggel vagy szakképzettséggel. Az iskolai végzettség szintjét viszont a 35-40 éves generációnál szinte egyértelműen determinálta az induló társadalmi helyzet, az apa társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helye, és ez a meghatározottság, ha összehasonlíthatatlanul kisebb is ma, még nem szűnt meg teljesen.

Az egykori, szinte kizárólagos, és a mai, sokkal lazább, de még létező társadalmi meghatározottságról jól tájékoztatnak az 1. táblázatban közölt adatok.

1. táblázat: Az össznépesség és a tanulók megoszlása főbb társadalmi csoportonként

1. táblázat: Az össznépesség és a tanulók megoszlása főbb társadalmi csoportonként

Megjegyzés:

A háború előtti adatokat dr. Földes Ferenc: Munkásság és parasztság kulturális helyzete Magyarországon (Cserépfalvi, 1941) c. munkájából vettük át. A szerző ebben a tanulmányban a lehetőség szerint újracsoportosítja és átértékeli a hivatalos statisztika meglehetősen ködös adatait, és így elég jól megközelíti az akkori Magyarország tényleges osztálystruktúráját. A mai adatokat természetesen nem tudjuk ezekkel teljesen összehasonlíthatóvá tenni, hiszen az osztálystruktúra gyökeresen átalakult. Az 1963-ra vonatkozó csoportosítás mégis érzékelteti a mai fő tendenciákat, illetve ezek változását a korábbi helyzethez képest.

2.4 A bekapcsolódás rendszeressége

A társadalmi munkamegosztásba való bekapcsolódás rend- szeressége es mértéke alapján létrejövő viszonyok, illetve az ezek nyomán kialakuló differenciálódás nem szorul különösebb magyarázatra. Eléggé nyilvánvaló, hogy a társadalmi munkamegosztásban másfajta szerepe van a rendszeres munkaviszonnyal rendelkező és teljes munkaidővel dolgozóknak, mint a részmunkaidővel dolgozóknak vagy az ún. bedolgozóknak. A bedolgozóknak pl. sem előre meghatározott feladatuk, sem kötött munkaidejük nincs, bár bizonyos mértékig jogilag rendezett keretek között dolgoznak és többé-kevésbé rendszeres teljesítményt nyújtanak. Ismét egészen más a szerepük azoknak, akik nem állnak rendszeres munkavégzést követelő viszonyban. Ilyenek a napszámosok, alkalmi munkások, akiknek száma – főként a mezőgazdaságban – ma sem elhanyagolható. A nem rendszeres munkavállalás okát főként az objektív körülményekben kell keresnünk, azaz abban, hogy nincs megfelelő, rendszeres munkalehetőség. Ugyanakkor az is lehet az ok, hogy bizonyos, főleg társadalmi helyzetbeli adottságok miatt, az egyén szocializálásának folyamata nem az általános társadalmi modellnek megfelelően ment végbe, az egyén nem tud alkalmazkodni – például a munkavégzés tekintetében – az általános társadalmi normákhoz.

Ebben az értelemben – vagyis, ha valaki nem tudja elfogadni a munkavégzés kötött, szervezeti kereteinek szabályait – deviáns magatartással állunk szemben, melynek okait tovább kell kutatni. Ismét más csoportot alkotnak a munkavégzés rendszerességét és kereteit illetően az önálló termelők.

Ami ezeket a csoportokat a társadalmi munkamegosztás itt tárgyalt dimenziója szempontjából megkülönbözteti, az-egyfelől az, hogy a társadalom mit vár és mit várhat el tőlük, mennyire kötelezheti is akár őket bizonyos feladatok végrehajtására, másfelől az, hogy milyen teljesítményt nyújtanak a társadalomnak – és ezen elsődlegesen mennyiségi teljesítményt értünk. Végül pedig a bekapcsolódás módjától és rendszerességétől függ az, hogy az egyén milyen – tartós vagy átmeneti, rendszeres vagy alkalmi, szervezetileg meghatározott vagy szervezeti kereteken kívüli és esetleges – személyi kapcsolatok rendszerébe kerül végzett munkája folyamán.

2.5 A munka mezőgazdasági, illetve nem mezőgazdasági jellege

A teljesítmény mértékének és rendszerességének van egy további, speciális oldala, ami nem ennyire magától értetődő, és a társadalmi munkamegosztás sok. – előző és következő – dimenziójával összefügg. Ez pedig a mezőgazdasági termelésben dolgozók kérdése általában. A mezőgazdasági termelés ciklikus volta és a kiegészítő termelési ágak bizonyos hiánya miatt a mezőgazdaságban dolgozók többsége akkor sem nyújthat rendszeres teljesítményt, ha erre igénye, felkészültsége van, és ha olyan keretek között dolgozik is, amelyek elvben rendszeres és meghatározott mennyiségű munkát követelnének. Konkrétebben egyrészt arról van szó, hogy az állami gazdaságok dolgozóinak, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek tagjainak és persze az önálló kisárutermelő parasztoknak egy része saját akaratától független feltételek miatt nagyon egyenetlen teljesítményt nyújt. Másrészt a társadalmi munkamegosztásban való részvétel szempontjából még náluk is kevésbé egyértelmű azoknak a helyzete, akik a társadalom formális elismerése nélkül vesznek részt a társadalmi összmunkában. Ezek az ún. segítő családtagok, akik – a háztáji gazdaság mellett – sok esetben a termelőszövetkezet közös munkájából is vállalnak némi részt, de mindezt nem saját nevükben végzik, hanem a családi közösség kötelékében, szinte személytelenül: munkájuk eredménye sem egyéni, hanem kollektív eredmény. Ez a munkaszervezet, aminek megfelelőjével a kisipari termelőszövetkezetben úgyszólván nem találkozunk, kétségtelenül a korábbi patriarchális mezőgazdasági szervezet – valószínűleg egyelőre szükségszerű – maradványa, de ami a társadalmi munkamegosztás szempontjából felvet néhány problémát (latens munkanélküliség, nők bekapcsolódása stb.). Az időmérlegek tanúsága szerint e családtagok munkaideje csak mintegy felerészben van racionálisan kihasználva, de mégsem válhatnak ki a mezőgazdaságból, részben azért sem, mert időszakonként mégis szükség van rájuk. Ebben, az elsősorban a mezőgazdasági családok nőtagjait érintő helyzetben bizonyos társadalmi mellékkövetkezmények is rejlenek, pl. éppen a női munka egyenrangúságát és ezzel a nők társadalmi helyzetét illetően.

Mindezek mellett és mindezekkel összefüggésben a mezőgazdasági termelés ma még nagyon sajátos körülmények között folyik. Jellemzői a közvetlen kapcsolat és állandó küzdelem a természettel; bizonytalanság a munka eredményét illetően; a mezőgazdasági munka kötöttsége, ami egyben a magyar falu ma még sokszor elmaradott viszonyait is jelenti; a tradicionális és modern gazdálkodás, illetve a racionális és látszólag irracionális elemek sajátos keveredése – ebben foglalhatók össze azok a sajátosságok, amelyek szinte önmagukban is indokolják, hogy a mezőgazdasági termelőmunkában dolgozóknál életmódban, magatartási formákban egyaránt a többi rétegtől eltérő jellemzők alakuljanak ki.

Az elmondottak talán eléggé indokolják, hogy miért tartom a munkamegosztásban elfoglalt hely fontos jellemzőjének, hogy a munka mezőgazdasági jellegű-e vagy sem. Szeretném aláhúzni, hogy ez a dimenzió nem azonos a népgazdasági ágak szerinti csoportosítással: nem a mezőgazdasági termékek funkciója, a konkrét munka teszi szükségessé a dimenzió figyelembevételét, hanem a mezőgazdaság történeti és strukturális sajátosságai, amelyek nem is vonatkoznak mindenkire, aki a mezőgazdaságban mint népgazdasági ágban dolgozik.

Lehetségesnek tűnik egyébként a mezőgazdaság–nem mezőgazdaság még ilyen meggondolások alapján is kevéssé általánosított dimenzióját egy elvontabb és teljesebb elméleti keretbe helyezni. A munkamegosztás fejlődése állandóan új termelési szervezeteket, a termelőerők fejlettségének adott szintjéhez kötött termelési formákat hozott létre. Ezek, amennyiben az előző fejlődési fokhoz képest minőségileg új szintet képviseltek, és épp ezért az egész társadalomban általánossá váltak, a tulajdonviszonyok lényegi átalakulását és ezzel egy-egy új társadalmi forma kialakulását is jelentették. Az új termelési és tulajdonviszonyok azonban, amikor általánossá váltak, sem lettek rendszerint kizárólagosak: az új társadalomban fennmaradnak, ha periferikusan is, a régire jellemző szervezetek, formák. Emellett, legalábbis az új társadalom fejlődésének egy bizonyos fokán, már bontakoznak a további előrehaladás csírái.

Ennek megfelelően a társadalmi munkamegosztás résztvevőit tulajdonképpen történelmi szempontok alapján úgy is lehetne csoportosítani, hogy az a termelési szervezet, amelyben dolgoznak, a munkamegosztás milyen fejlettségi fokának felel meg. Ez a csoportosítás eléggé hasonlít a tulajdonviszonyok szerinti csoportosításhoz, hiszen a tulajdonformák és a termelési-szervezeti formák valóban szoros összhangban vannak, itt azonban a tulajdon mellett a termelési szervezet fejlettségét, a technikai szintet külön is figyelembe vennénk.

A fenti meggondolások szerint mai viszonyaink között a történelmileg és gazdaságilag legkezdetlegesebb típust a patriarchális munkaszervezetben dolgozó, erősen önellátásra törekvő, mezőgazdasági kisárutermelők alkotják, a következő csoportot a korai kapitalizmusra jellemző, már nem elsődlegesen családi alapon nyugvó, főként piacra termelő kisüzemek. Két külön típust alkothatnak a patriarchális munkaszervezethez még kapcsolódó – elsősorban mezőgazdasági és részben háziipari – és az attól már független szövetkezeti üzemek (ezek is lehetnek mezőgazdaságiak, de zömük ipari lenne). Ez utóbbi típuson belül meg lehetne különböztetni a technikailag kezdetlegesebb és fejlettebb szinteket. Ugyanígy az össznépi tulajdonformán alapuló szervezeteken belül a kezdetlegesebb és fejlettebb technikai színvonalon álló üzemek, esetleg a gépesítettség, illetve automatizáltság fokozatai szerint csoportosított szervezetek alkotnának külön típusokat, ha ugyanis bebizonyítható, hogy e kategorizálásnak van össztársadalmi viszonylatban is kitapintható szociológiai jelentősége.

2.6 A képességek jellege

A működésbe lépő képességek jellege – mely nagymértékben rányomja bélyegét a végzett munka jellegére – alapjában és a szinte klasszikus dichotómia szerint kétféle lehet: szellemi képességek és fizikai képességek működhetnek, és ettől függően beszélünk szellemi vagy fizikai jellegű munkáról.

A szellemi és fizikai munka tiszta kategóriája nagy fontosságú a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely jellemzésénél, hiszen a különböző, szellemi vagy fizikai jellegű képességek működtetése más előképzettséget igényel, más emberi tulajdonságokra támaszkodik és szükségképpen – objektíve is eltérő, sőt jelenleg társadalmilag is eltérően értékelt körülmények között folyik.

A szellemi és fizikai munka szétválasztása, amíg csak a munkáról beszélünk, látszólag nem okoz túlságosan nagy nehézségeket. Nagyon leegyszerűsítve: a „szellemi” munka agymunka, a „fizikai” munka izommunka. Persze, roppant nehéz lenne pontosan meghatározni, hogy e kétféle energiakifejtés között hol a pontos határ, illetve van-e egyáltalán határ? (Vagy pedig egy, az egyszerűbből a bonyolultabb munka felé haladó folytonos skáláról van szó.)

Mégis, az itt vizsgált szempontból nehezebb problémával akkor kerülünk szembe, ha nem a munkát,hanem a munkást akarjuk kategorizálni. A társadalmi munkamegosztás végső fokon a „technikai” vagy „funkcionális” munkamegosztásban ölt testet: egyes konkrét foglalkozásokban. Márpedig ma az a helyzet – és a technika fejlődésével, az automatizálással mindjobban ebbe az irányba haladunk –, hogy a foglalkozások túlnyomó többsége nem tisztán fizikai vagy tisztán szellemi munkát igényel. Első közelítésben és felületesen ezt a problémát így vághatnánk el: tiszta kategóriák a valóságban úgyszólván soha nincsenek, ezért a kérdést mint minden hasonló esetben – ezúttal is a domináló jellemzők alapján lehet eldönteni. Igaz, még az író munkája is részben fizikai, hiszen gondolatait rögzíti és ez „izommunka”, de azért nehéz lenne vitatni, hogy itt túlnyomórészt és elsősorban szellemi tevékenységről van szó. Vagy pl. a szénlapátoló segédmunkás munkája – noha lehetnek, és többnyire szükségképpen vannak is szellemi elemei (meggondolja, hogy hol kezdje a munkát, meggondolhatja, hogy milyen mozdulatsorozat a legésszerűbb stb.) – alapjában fizikai munka, mert a fizikai erőkifejtés dominál benne. Ha minden foglalkozásnál ilyen egyértelmű lenne a helyzet, akkor nem is lenne különösebb probléma. Az esetek jelentős részében azonban nem lehet ilyen egyszerűen dönteni. És itt, anélkül, hogy a kérdésekre válaszolnánk, csak néhány problémát vetünk fel. Szellemi vagy fizikai munkát végez-e: a gépkocsivezető, aki gépen dolgozik, de állandóan megfeszített figyelemre, gyors elhatározási készségre, analógiás gondolkodásra van szüksége; – a kereskedelmi elárusító, aki sok fizikai munkát végez (csomagol és rakodik stb.), de ismernie kell az árakat és a készleteket, sőt elvileg a lélektanhoz is értenie kell; – a gépírónő és gépkönyvelő, akik irodában dolgoznak ugyan, de gépen, megadott sémát követnek (ugyanúgy mint az esztergályos) és munkájuk, legalábbis a gépírónőé, komoly fizikai erőkifejtést igényel. Szinte kimeríthetetlenül sorolhatnánk tovább a példákat a fogorvostól, fogtechnikustól a művezetőig, a kivitelező mérnöktől vagy kőfaragó szobrásztól a műbútorasztalosig, a minőségi ellenőrtől a műszerészig, a portástól a kozmetikusig, az óvodai dajkától és ápolónőtől a szakácsig vagy a tördelőszerkesztőig. Külön, gondolkodásra késztető probléma, hogy bizonyos típusú tevékenységeket csak negatív módon tudunk definiálni: nem szellemi, de nem is fizikai munkaként (ilyen a portások, éjjeliőrök munkája, bizonyos sematikus adminisztratív munkák). Nem felesleges munkákról van szó és nem arról, hogy ezek a tevékenységek ne lennének fárasztóak. Inkább arról, hogy azért fárasztóak, mert hosszú ideig kötik le az egyént (és hosszú időn át a semmittevés is roppant fárasztó, ha kényszerből történik!), de emellett sem különösebb fizikai erőkifejtést, sem jelentősebb ismeretanyagot, sem különösebb szellemi tevékenységet nem igényelnek.

A különböző konkrét vizsgálatoknál végül mégis meghozott döntések részben intuitív alapon, részben konvenciókra támaszkodva történhetnek csak. Intuitíve – mert hiszen nem lehet tudományos pontossággal lemérni, hogy egy-egy munkafolyamatban, s még inkább egy-egy munkakörben pontosan mennyi a szellemi, illetve a fizikai összetevő. A konvenciók, hagyományok jelentős szerepe ugyancsak nyilvánvaló. A konvenciók sokszor úgy lépnek itt fel, hogy már nem is a munka jellege, hanem a munkavégzés körülményei segítenek a döntésben. Ez a helyzet pl. az irodai munkák egy részénél. A gépírónői, gépkönyvelői stb. foglalkozásoknál látszólag azért nem merül fel probléma, mert „irodai” munka, az irodai munkát pedig azonosítjuk a szellemi munkával.

A szellemi és fizikai munka szerinti kategorizálást minden említett probléma ellenére széles körben alkalmazzák, amit nyilván az indokol, hogy bizonyos fokú erőltetettsége ellenére is van szociológiai tartalma: a „szellemi” és „fizikai” munkások csoportja elég sok egymástól eltérő, sajátos jegyet mutat. Ezek a sajátosságok azonban némileg csalókák vagy felületiek. Mélyebbre hatolva a kérdésben gyakran kitűnik, hogy egyébként azonos feltételek – elsősorban azonos iskolai végzettség, azonos létfeltételek – mellett kisebb különbségek vannak ui. szellemi és fizikai foglalkozásúak között, mint egy (szellemi vagy fizikai foglalkozású) csoporton belül, ha a körülmények (elsősorban például iskolai végzettség) különböznek. Ez a jelenség arra utal, hogy a szellemi és fizikai dolgozók nagy, összevont csoportjait lehetőleg még sok szempontból homogénebb részcsoportokra kell bontani, máskülönben túlértékelünk vagy elhomályosítunk fontos jelenségeket.

Emellett megfontolandó az is, hogy az eredetileg kialakult, de ma már a bonyolultabb társadalmi munkamegosztásnak kevéssé megfelelő dichotómiáról lemondjunk egy kevésbé egyszerű, de a valóságot jobban megközelítő séma kedvéért. Ebben a sémában a túlnyomórészt szellemi és túlnyomórészt fizikai munkát végzők mellett megkülönböztethetnénk azokat, akiknek munkája egyértelműen egyik csoportba sem sorolható.

2.7 A munka alkotó vagy rutinos jellege

Egy további vonatkozás, ami segíthet az alapvető csoportok kialakításában, a munka alkotókészséget, önállóságot, kezdeményezést igénylő vagy rutinszerűen végezhető jellege. A munkának ez a sajátossága kapcsolódik az előképzettség dimenziójához is, a szellemi és fizikai munka szerinti csoportosításhoz is, de egyikkel sem kapcsolódik össze egyértelműen. A szellemi munka – még a magasan kvalifikált szellemi munka is – lehet rutinszerű, és nem egy fizikai munkában érvényesülhet kezdeményezés, önállóság, alkotókészség. Itt egyébként bizonyos mértékig hasonló problémákkal állunk szemben, mint a szellemi és fizikai dolgozók csoportjának elhatárolásánál. Noha az alkotó- és rutinmunkát definiálhatjuk, az egyes konkrét tevékenységeknél ezek együtt jelennek meg, és attól függ a döntés, hogy a rutinmunka mennyire domináló, illetve mennyire másodlagos.

Külön nehézséget okoz, hogy az önálló kezdeményezés képessége olyan (tegyük hozzá, hogy legalábbis a mai képzési gyakorlat mellett nem is túl gyakori) adottság, amely úgyszólván minden foglalkozáson belül Megnyilvánulhat. Attól függően, hogy milyen mértékig van szükség erre az adottságra, bizonyos foglalkozások – legalábbis névleg vagy látszólag – differenciálódnak: így válik el pl. egymástól a tervezőmérnök és a kivitelező mérnök, a kutató orvos és a gyakorló orvos stb. munkája. A differenciálódás azonban távolról sem teljes: a gyakorló orvos, kivitelező mérnök stb. munkája is igényel önállóságot és kezdeményező készséget, és a munkások között is külön típus a kutató, újító, ésszerűsítő munkás, de ugyanakkor ez „csak” típus, és nem külön szakma, külön foglalkozás.

Valószínűleg ezek a nehézségek felelősek azért, hogy komoly formában nem merült még fel olyan javaslat, mely szerint a munka alkotó jellegének, illetve rutinosságának mértéke szerint is csoportosítsuk a konkrét tevékenységeket, holott ezek a konkrét tevékenységeknek nagyon jellegzetes, a társadalom által elismert és a társadalmi fejlődés szempontjából is fontos vonásai.

Úgy véljük, hogy e kérdés, amellyel a munkától való elidegenedés és a munka humanizálódásának kutatása kapcsán már eddig is foglalkozott a hazai szociológia, további kutatásokat tesz szükségessé – éppen a társadalmi rétegeződés pontosabb megközelítése miatt is. Tisztáznunk kellene ugyanis, hogy a tevékenységeknek olyan sajátosságáról van-e szó, ami az eddigi dimenziókhoz hasonlóan lényeges viszonyokat, azaz többé-kevésbé sajátos és egymástól elkülönülő érdekekkel és tulajdonságokkal rendelkező csoportokat képes létrehozni, vagy pedig csak olyan személyes jellemző, amely csupán a más viszonyok alapján kialakuló csoportokon belül fejti ki hatását.

2.8 A munkatárgy típusa

Van végül a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helynek, illetve a végzett munka jellegének még egy elvont, tehát nem a konkrét foglalkozáshoz kötött vonása, amely elsősorban a fizikai dolgozók körén belül segíthet az alapvető csoportok kialakításában. Ez pedig az anyaggal való kapcsolat.

Nemcsak az ember formálja az anyagot, az anyag is az embert,[365] és ezért nyilván jelentős különbség lehet azok között, akik az anyagot kitermelik, formálják, átalakítják – azaz a szó szoros értelmében „termelnek” –, és azok között, akik az anyaggal nem állnak közvetlen, eleven kapcsolatban, hanem kisegítő, előkészítő stb. munkát végeznek. A hagyományos munkagép közbeiktatása még nem változtatja meg gyökeresen az ember és a munkatárgy viszonyát; ezért ez a kategorizálás valószínűleg még nem avult el. Hogy a teljes automatizálást követően hogyan változik majd a helyzet, arra ma nem tudunk válaszolni. Nálunk azonban ez még meglehetősen távoli perspektíva.

Egyébként ezúttal is megfogalmazható általánosabban is ez a gondolat. Elképzelhető pl. a hagyományos szellemi-fizikai dimenzió és az anyaggal való kapcsolat dimenziójának összevonása révén egy olyan csoportosítás kialakítása, mely a munka tárgya szerint tipizál. Pontosabban: az emberi munka mindig természetátalakító, legáltalánosabban és eredetileg abban az értelemben, hogy az ember nem közvetlenül, a természetben talált formában használja fel a tárgyakat, hanem közvetítésekkel. A munkamegosztás fejlődésével egyre inkább differenciálódik az ember és az öt körülvevő világ közötti kapcsolat, és így – esetleg – megkülönböztethető a munka jellege attól függően is, hogy milyen szintű e viszony. Az egyik típus esetében az emberi munka közvetlenül a tárgyi világgal áll kapcsolatban, elsődlegesen az anyaggal áll szemben, a munka tárgya az anyag. Ezen belül megkülönböztethetők e kapcsolat különböző formái, pl. a kitermelő, feldolgozó és kisegítő (ún. szolgáltató) tevékenységek stb. A második fő típus azokból a tevékenységekből alakítható ki, melyeknél a munka nem a tárgyi világra, hanem közvetlenül az emberre irányul, az embert formálja, akár annak érdekében, hogy jobban felkészüljön természetátalakító tevékenységére, akár annak érdekében, hogy harmonikusabbá tegye az ember kapcsolatát az őt körülvevő természeti és társadalmi körülményekkel. Végül külön típust alkothatnának azok a tevékenységek, melyek a fejlődés során kikristályosodott, általánosított tapasztalatokra, azaz a szellemi termékekre, irányulnak.

2.9 Az elméleti dimenziók gyakorlati közelítése

Kiinduló hipotézisünk az volt, hogy a szocialista társadalom struktúrájának alcsoportjai a társadalmi munkamegosztásban kialakuló fontosabb társadalmi viszonyokon alapulnak. E viszonyok a munkamegosztásban elfoglalt hely általánosított dimenzióiként is felfoghatók, ami az empirikus közelítést könnyíti. A csoportokat azonban csak akkor tudjuk megtalálni, körülhatárolni, ha az általános dimenziókon való elhelyezkedésük mérésének gyakorlati lehetőségét kialakítjuk.

Az elméleti dimenziók gyakorlati megközelítése számos problémát vet fel. Ezek egy része leegyszerűsítésekhez, kompromisszumos megoldásokhoz vezet, más részük pedig – legalábbis ma még – megoldhatatlan. A következőkben e nehézségek közül is érintünk néhányat.

  1. A tulajdonviszonyok társadalmi értelme, jelentősége nem esik teljesen egybe a jogilag kifejezhető tulajdonviszonyokkal. A jogi viszonyok olyan kereteket jeleznek, amelyek a tényleges tartalmat csak közelítik. Mégis, a statisztikai mérésnél lehetetlen máshonnan kiindulnunk, mint a jogi viszonyokból. Így az alapvető csoportok eleve adottak:

    - Össznépi (azaz állami) tulajdonban levő termelési eszközökkel dolgozók.

    - Szövetkezeti tulajdonban levő termelési eszközökkel dolgozók.

    - Saját (magán) tulajdonukban levő termelési eszközökkel dolgozók.

    Megjegyzendő, hogy két, súlyuk szerint jelentéktelen csoport, ti. a szövetkezetek és a magántermelők alkalmazásában állók csoportjai „nem férnek el” ebben a kategorizálásban. E két réteg azonban – már a jogi lehetőségek miatt is – annyira korlátozott létszámú, hogy nincs létjogosultsága külön csoport definiálásának. Jogi státusuk azonossága alapján az első csoportba sorolhatók be, esetleg annak alcsoportjaként.

  2. A hatalom és vezetés dimenzióján való elhelyezkedés Statisztikai mérésénél rendkívül nagyok a nehézségek, és nincsenek még megfelelően kidolgozva az empirikus mérés módszerei sem.A hatalom dimenzióján a következő fokozatok látszanak alapvetőeknek, amelyek egyébként az alábbi formában nem jelentenek teljesen egyértelmű hierarchiát:

    Közvetlen részvételi jog az

    - országos komplex döntésekben;

    - országos részleges (egy szakterületre stb. vonatkozó) döntésekben;

    - helyi (területi) jelentőségű komplex döntésekben; esetleg a terület nagysága (adminisztratív státusa) szerint differenciálva;

    - intézmény (vállalat) egészét érintő komplex döntésekben országos jelentőségű intézménynél,

    - középszintű intézménynél,

    - ennél kisebb jelentőségű intézménynél;

    - helyi és intézményi részleges döntésekben, a fenti differenciáltsággal.

    - közvetlen döntési jog hiánya.

    E látszólag egyszerű csoportosítás szerinti besorolás is megoldhatatlan nehézségekbe ütközött a rétegződési vizsgálat feldolgozásánál (meg kellett volna határozni, hogy mi a „komplex” és a „részleges” döntés, ki kellett volna dolgozni, hogy milyen kérdésekkel közelíthető a „közvetlen részvétel” tényének rögzítése stb.). Ezért az empirikus vizsgálatnál a hatalom dimenzióját a vezetés dimenziójával helyettesítettük, és ez utóbbi változón belül két csoportot különböztetünk meg: a vezetők és vezetettek csoportját.

    Az elhatárolás azonban még ilyen körülmények között is nehézségeket okoz, hiszen tulajdonképpen minden „vezető” egyben „vezetett” is, és a tágan értelmezett vezetők köre rendkívül széles. Ezért azokat soroltuk csupán a vezetők csoportjába, akiknek vezetői funkciója nemcsak a zavartalan munkaszervezetet biztosító koordináló szerepet jelent, hanem a társadalom szempontjából is lényeges felelősséget és hatáskört, azaz széles döntési jogkörrel jár együtt. Gyakorlatilag az előbbi skála felső szintjein elhelyezkedők kerültek a vezetők csoportjába, azok, akiknek komplex (vagy legalábbis lényeges szakterületi) döntésekben részvételi joguk van országos vagy területi ügyekben, illetve középszintű intézményeknél. A besorolást a foglalkozás jellegéből kiindulva végeztük el, külön kiegészítő információ nélkül.

  3. Az iskolarendszer mai elterjedtsége és a bürokrácia mai működése mellett a tudásszintet nem mérhetjük mással, mint az iskolai végzettség formálisan igazolható szintjével. Itt is igaz azonban, hogy a formális és a tényleges tudás nem feltétlenül azonos: kétirányú eltérés lehet. Egyrészt a megszerzett bizonyítvány takarhat nagyon hiányos tudást, másrészt a tudás megszerzése ma sincs egyedül az iskolarendszerhez kötve. Ez utóbbi eltérésnél nemcsak az autodidaktákra gondolunk (akik valamilyen ismeretet intézményi segítség nélkül sajátítanak el), hanem arra is, hogy az iskola csak az egyik – noha alapvető – ismeretközvetítő intézmény. Más intézmény is betöltheti ezt a funkciót. A tradicionális akkulturációs csatorna a család volt, és ezen belül iskolapótló szerepét éppen a mai legtradicionálisabb területen, a mezőgazdaságban tartotta meg leginkább. Tévedés tehát, ha a mezőgazdasági munkát általában szakképzettséget nem igénylőnek tekintjük. Bizonyos kisebb vagy nagyobb mértékű-szakképzettség itt is kell, csakhogy a szakismereteket ma még jórészt nem a társadalmilag erre jogosítottnak elismert iskola adja át, hanem (legalábbis nagyrészt) a termelési kultúra szinte észrevétlenül kerül átadásra a családon belül, az egész szocializációs folyamat szerves részeként.

    Pillanatnyilag azonban e problémákat sem tudjuk a statisztikai mérésnél megoldani, és kénytelenek vagyunk a formális megoldást követve, a legmagasabb iskolai végzettséggel kifejezni a tudásszintet. A mai helyzet alapján elvileg a következő főbb csoportok alakíthatók ki:

    - Egyetemi diploma.

    - Középiskolai végzettség és utána befejezetlen egyetem, felsőfokú technikum vagy valamilyen fizikai szakma.

    - Középiskolai végzettség (esetleg különválasztva az általános és a szakképzést).

    - Általános iskolai végzettség és befejezetlen középiskola vagy valamilyen szakma.

    - Általános iskolai végzettség.

    - Általános iskolánál alacsonyabb végzettség és valamilyen szakma.

    - Általános iskolánál alacsonyabb végzettség.

    Külön nehézséget okoz az „egyenértékűségek” meghatározásának kérdése, vagyis, hogy a különböző típusú képzések közül melyek tekinthetők egyenértékűeknek, pl. az általános iskola utáni iparitanuló-oktatás révén szerzett szakma egyenértékű-e a szakközépiskolában szerzett szakképzettséggel stb. Éppen e bizonytalanság miatt (s mindazért, amit az iskola szerepéről még később elmondunk), a gyakorlati megoldásnál nem kapcsoltuk össze a hagyományos iskolai intézményekben szerzett végzettséget az egyéb típusú szakképzettséggel, hanem alapként csak az alábbi csoportosítást használtuk :

    - Egyetemi végzettség.

    - Középiskolai végzettség.

    - Általános iskolai végzettség.

    - Általános iskolánál alacsonyabb végzettség.

    A munkajelleg-csoportok elég szorosan kapcsolódnak ehhez az utóbbi csoportosításhoz is, és ahol szükségesnek mutatkozott, ott tovább differenciáltunk a szakképzettség szintje szerint – pl. a szak-, betanított és segédmunkások megkülönböztetésével.

  4. A társadalmi munkamegosztásba való bekapcsolódás rendszerességét a munkaviszony típusának oldaláról közelítettük meg:

    - Rendszeres munkaviszony teljes munkaidővel.

    - Rendszeres munkaviszony nem teljes munkaidővel.

    - Nem rendszeres (nem intézményesített) munkaviszony.

    A felvétel időpontjában a második csoport aránya a keresők között még elenyésző volt (kb. 10%), így általában nem vettük őket külön figyelembe. (E csoport jelentősége a részleges munkaidős munkaalkalmak kiterjesztésével nőhet.) A harmadik csoportban az alkalmi munkások mellett szerepelnek a bedolgozók és a segítő családtagok is. (Előzőleg megfigyeltük e csoportok tényleges munkaidejét. Ez a mezőgazdaságban leginkább elfoglalt segítő családtagoknál sem haladja meg a napi négy órát.)

  5. A mezőgazdaság történelmi és technikai sajátosságait összefoglalóan kifejező csoportosítás ehhez a dichotómiához vezet:

    - Mezőgazdasági jellegű munka.

    - Nem mezőgazdasági jellegű munka.

    Az adott esetben lehetőség van arra, hogy az elhatárolás alapját ne a jogi keretek, tehát a munkahely népgazdasági ág szerinti besorolása adja, hanem a végzett munka tartalmi sajátosságai. Eszerint az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek vezetői, adminisztratív dolgozói vagy ipari munkásai a nem mezőgazdasági munkát végzők közé kerülnek, mert munkájuk jellegére a mezőgazdaság történelmi és technikai sajátosságai viszonylag kevéssé hatnak. A termelőszövetkezetek mezőgazdasági jellegével összefüggő bizonyos sajátosságok – pl. a jövedelemelosztás módja, rendszeressége – így is kifejezésre jutnak a termelőszövetkezetek nem mezőgazdasági munkát végző tagjainál is, a tulajdonviszonyok szerinti csoportosítás révén.

  6. A szellemi és fizikai munka elhatárolásánál – noha az elméleti meggondolások feltétlenül a merev dichotómia feloldását indokolják – jelenleg még ezt a kettős felosztást követi a statisztika. Az elhatárolás kiegészítő információk nélkül, közvetlenül a foglalkozás jellegéből kiindulva történt, tapasztalati ismeretek, intuíció és konvenciók alapján.

  7. Az alkotó- és rutinos munka szerinti elhatároláshoz, és

  8. A munka tárgyának jellege alapján történő besoroláshoz is hiányoznak ma még a statisztikai mérés kidolgozott módszerei. Az utóbbi vonatkozásban bizonyos első, nagyon felületes megközelítésre a népgazdasági ágak termelő, illetve nem termelő jellege alapján nyílik mód.

Végeredményben tehát az elméleti dimenziók gyakorlati közelítése távolról sem tökéletesen megoldott kérdés. Az elméleti követelmények és gyakorlati lehetőségek eltérése ellenére kellett megkísérelnünk az elméleti feltételezés empirikus vizsgálatát.

2.10 A rétegek kialakítása az egyes dimenziók összekapcsolásával

Az eddigiekben elvégzett, a konkrét foglalkozások általános vonásait kereső analízist most a konkrét szintjére visszatérő szintézisnek kell követnie. Ha az absztrakciós folyamat során elvégzett elemzést továbbra is a tudományos elvonatkoztatás szintjén megfogalmazott szintézis követné, akkor az előbbiekben ismertetett általános viszonyok alapulvételével kellene a társadalmi struktúra alapcsoportjait meghatároznunk. E csoportok körülhatárolása azt jelentené, hogy az egyes dimenziókon talált főbb csoportok tényleges kombinációit keressük meg; elvileg tehát minden dimenzió minden csoportját kombinálni kellene az összes többivel. A „rétegek” száma így legalább 3.2.4.3.2.2.2.2 ~1200 lenne. A valóságban azonban ezeknek a csoportoknak a túlnyomó része üres maradna, hiszen a felsorolt dimenziók, nem függetlenek egymástól. Bizonyos kapcsolat valamennyi között van, de különösen szorosan összefügg – a gyakorlati tapasztalat és az adatok szerint – egyfelől az előképzettség, a hatalom és vezetés, illetve a szellemi és fizikai jellegű munka dimenziója, másfelől a termelési eszközökhöz való viszony, a munka rendszeressége, illetve a mezőgazdasági–nem mezőgazdasági dimenzió. E kapcsolatokat elég jól jellemzi, hogy az egyes jelenségek eloszlásánál milyen különböző szinten vannak a tipikus, ún. modális értékek. így pl. – a háztartásfők körében – a magas szintű vezetők és értelmiségiek tipikus iskolai végzettsége az egyetem (52% köztük a diplomás), a nem vezető, de szellemi munkát végzőknél az érettségi (47% érettségizett, de csak 6% diplomás), a mezőgazdaságban fizikai munkát végzőknél pedig a 4-6 elemi (94% nem végezte el a 8 osztályt). Ugyanígy, az egyetemet végzettek, sőt az érettségizettek között úgyszólván nincs mezőgazdasági munkás, vagy általában nem szakképzett munkás, a magánszektorban dolgozók között mondhatni nincs országos szintű hatalommal bíró személy stb. A gyakorlatban tehát elég, ha megkeressük a tipikus, gyakoribb kapcsolódásokat, amelyek száma nem túl nagy, és így lehetővé teszik a jó áttekintést.

Emellett az általánostól a konkrét szintjére való visszatérés még egy elemet foglal magában. Módot ad arra, hogy megkeressük az elvont dimenziók tipikus kapcsolódásaiként kialakuló, vagyis az általános szintjén meghatározott csoportoknak megfelelő konkrét csoportokat. Ahhoz, hogy e csoportok ne legyenek mesterkéltek, kövessék valamennyire a társadalom természetesnek tűnő tagolódását, nem térhetünk vissza máshová, mint kiindulási pontunkhoz, a foglalkozási csoportokhoz. Pontosabban, megkeressük azt az elméleti érvényű fogalmat, ami már ismét a konkrétság szintjén van, de mégsem mond ellent a tudományos kritériumoknak,és mégsem tapad a mindennapi szemlélethez. A foglalkozás fogalmához túlságosan sok nem tudományos értelmezés kapcsolódik. Célunknak ezért jobban megfelel egy olyan fogalom, ami kifejezi a koncepció belső logikáját is, de szoros kapcsolatban van a közvetlen társadalmi tapasztalattal is. Ezért nem foglalkozási csoportokként fogjuk az általunk kialakított csoportokat identifikálni, hanem „munkajelleg-csoportokként". Ez a fogalom kifejezi, hogy a társadalom alapvető tagoltsága mai viszonyaink között a végzett munka jellegétől, belső sajátosságaitól függ, de nincs ellentétben azzal sem, amiben e különböző jellegű munkák testet öltenek, vagyis a foglalkozással.

A munkajelleg-csoportok kialakításának elméleti és empirikus szempontjai azonban még mindig nem határoznak meg valamiféle egyértelmű, eleve adottnak tekinthető csoportosítást. Az elemzés tárgyától, szintjétől függően egy egész sor összevontabb vagy részletesebb, az egyik vagy a másik általános viszonyt kiemelő csoportosítás képzelhető el. A jelen könyv esetében, amikor össztársadalmi szinten vizsgáljuk a munkamegosztásban gyökerező egyenlőtlenség-rendszer alakulását, viszonylag összefoglaló jellegű, az össztársadalmi szinten lényeges viszonyok kiemelésén alapuló rendszerre van szükségünk. Néhány – noha a korlátozott technikai lehetőségek miatt még nem elégséges számú – kísérlet után a következő csoportosítás látszik elfogadható kiindulópontnak:

  1. Szellemi foglalkozásúak

    1. Vezető állásúak és értelmiségiek[366]

      Ezen belül:

      1. Államigazgatási és gazdasági vezetők (a hatalmi hierarchia csúcsa)

      2. Magasan kvalifikált szellemi dolgozók (a tudásszint hierarchiájának csúcsa)

    2. Egyéb szellemi dolgozók

      1. Középszintű szakemberek – szellemi munkakörben

      2. Irodai dolgozók

  2. Fizikai foglalkozásúak nem mezőgazdasági jellegű munkakörben

    1. Szakmunkások

      1. Anyagi termelésben (ipar, építőipar, esetleg közlekedés)

      2. Más ágakban

    2. Betanított munkások

      1. – b. mint a szakmunkásoknál

    3. Segédmunkások

    4. Hivatalsegédek stb.

  3. Mezőgazdasági fizikai dolgozók[367]

    1. Állami gazdasági munkások, mezőgazdasági munkakörben

    2. Termelőszövetkezeti tagok, mezőgazdasági fizikai munkát végzők

    3. Egyéni parasztok

    4. Mezőgazdasági napszámosok, alkalmi munkások

A társadalmi rétegződésre vonatkozó eddigi elemzések túlnyomó része ennek az alapsémának két változatán alapult. Az egyik a tulajdonviszonyok dimenzióján belül emelte ki az adott viszonyok között releváns munkajelleg-csoportokat:

Munkások és alkalmazottak

- Igazgatási és gazdasági vezetők

- Műszaki értelmiségiek

- Tanárok, orvosok, egyéb értelmiségiek

- Középszintű szakemberek

- Irodai dolgozók Szakmunkások Betanított munkások

- Segédmunkások

- Hivatalsegédek, bedolgozók stb.

- Mezőgazdasági munkások

- Napszámosok, alkalmi munkások

Mezőgazdasági termelőszövetkezeti tagok Vezető állású tsz-tagok

- Egyéb szellemi foglalkozású tsz-tagok

- Nem mezőgazdasági fizikai tsz-tagok

- Mezőgazdasági fizikai tsz-tagok

Önállók

- Szabadfoglalkozásúak

- Kisiparosok, kiskereskedők

- Önálló parasztok

A másik lényegesen összefogottabb, és épp ezért elnagyoltabb séma – ami áttekinthetősége következtében jól szolgálta az össztársadalmi elemzések szintjén mozgó kutatást –a következő volt:

- Vezető állásúak, értelmiségiek

- Középszintű szakemberek

- Irodai dolgozók

- Szakmunkások (mezőgazdaságon kívül)

- Betanított munkások (mezőgazdaságon kívül)

- Segédmunkások stb. (mezőgazdaságon kívül)

- Mezőgazdasági fizikai dolgozók.

A jelenségek többségénél ez az egyszerű csoportosítás is alkalmasnak bizonyult arra, hogy az össztársadalmi viszonylatban mutatkozó differenciáltság jelentős részét magyarázza.[368] A vizsgálat során kitűnt, hogy a végzett munka jellegének egyes dimenziói nem hoznak magukkal megközelítően sem hasonló mértékű differenciákat, mint a dimenziók komplexuma. Következésképp, a végzett munka jellege a maga komplex mivoltában lényeges, és ebben az értelemben alkotja a társadalmi struktúra alapját.

Végeredményben tehát – meglehetősen nagy előkészületek után – eljutottunk egy olyan csoportosításhoz, amely alig különbözik a szokásos, többé-kevésbé hagyományos társadalmi-gazdasági csoportoktól vagy foglalkozási csoportoktól. Igaz, hogy ez a „végeredmény” gyakorlati akadályok miatt nem tükrözi híven az eredeti elképzelést és intenciót, azonban ha a különböző akadályok (elsősorban a hatalom dimenziójának empirikus megközelíthetetlensége) nem állnának fenn, akkor sem lenne a végső eredmény a jelenlegitől gyökeresen eltérő. Ennek ellenére valószínűleg nem volt felesleges végigkövetni ezt az elméleti gondolatsort, éspedig elsősorban két okból. Egyfelől azért, mert – remélhetőleg – sikerült bebizonyítani, hogy ezek a „foglalkozási csoportok” többek, mint csak foglalkozási csoportok: egyben szociológiai kategóriák is, amelyeknek léte a társadalom adott körülményei mellett a legalapvetőbb társadalmi-gazdasági viszonyokban gyökeredzik, és viszonyaik különbözősége – amint ez a II. Részből kitűnik – számos további különbséget determinál, életkörülményekben, magatartásban, tudati viszonyokban, objektíve várható életutakban egyaránt.

A második mozzanat, ami miatt talán nem volt hiábavaló az elméleti alapfeltevésekig, bizonyos közhasználatú kategóriák definiálásáig visszamenni, az az, hogy az alapok tisztázása a következtetéseket megalapozottabbá, világosabbá teszi. Így például – és elsősorban – ha e munkajelleg-csoportokat egyszerűen csak foglalkozási csoportokként kezeljük, akkor a társadalomban elfoglalt helyükről, a köztük levő viszonyokról semmit sem tudunk mondani: irreálisnak és a múlt tudati maradványának tűnik minden, ami feszültségekről, társadalmi hierarchiáról, korlátokról és távolságokról a köztudatban él (és a valóságban létezik). Az előbbi elméleti meggondolások alapján viszont mindezekre a jelenségekre – legalábbis részlegesen – magyarázatot lehet adni.

2.11 Hiányzó dimenziók

Talán furcsának tűnik, hogy az itt vázolt rétegződési koncepcióban nem kapott helyet néhány olyan ismérv, ami nagyon sok nyugati vizsgálatnál (esetleg kizárólagos joggal) szerepel, és amit a köztudat is fontos differenciáló tényezőnek tekint. E hiányzó dimenziók mindenekelőtt a kereseti és jövedelmi színvonal, és az ún. presztízs-dimenzió, a társadalmi megbecsülés szerinti rangsorolás, holott mindkettő összefügghet a végzett munkával. Ezek mellett hiányzik az ismertetett modellből egy sor, az egyének között differenciákat létrehozó tényező, mint pl. a lakóhely jellege vagy a származás, bizonyos demográfiai tényezők stb.

E különböző differenciáló faktorok legalább három különböző típust alkotnak.

Az első típusba a származást és a lakóhely jellegét soroljuk. Mindkét tényezőre az a jellemző, hogy elvileg a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely egy-egy dimenziójának tekinthetők, éspedig mindenekelőtt történelmi értelemben, mint előzmények,mint többé-kevésbé áttételes determinánsok. Mindkét esetben túl áttételes, túl közvetett a kapcsolat az egyének mai társadalmi helyzetével ahhoz, hogy a ma elfoglalt hely közvetlen velejárójának, belső sajátosságának tekinthetnénk őket. Minthogy azonban e körülmények ma is igen nagy mértékben differenciálják az egyén induló objektív feltételeit, és az indulás szociálpszichológiai mechanizmusokon keresztül hatást gyakorol az egész további életútra, hatásukat igen sokszor figyelembe kell venni.

A második típusú differenciáló tényezők közé azokat soroljuk, amelyek ugyancsak kapcsolódnak a munkamegosztásban elfoglalt helyhez, de nem mint előzmények vagy inherens belső sajátosságok, hanem mint következmények, mint e hely függvényei. Ilyen mindenekelőtt a kereset és a presztízs, a társadalmi megbecsülés szintje. Ezek mellett van sok egyéb, a társadalmi helyzet által meghatározott jelenség, amelyek további áttételekkel közvetlen meghatározói is lehetnek bizonyos jelenségeknek, magatartásoknak stb.

Végül a harmadik típusba olyan tényezők tartoznak, amelyek alapján ugyan különböző típusú csoportok alakulnak ki, de lényegében a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helytől függetlenül. E tényezők lehetnek par excellence biológiaiak, de erős társadalmi vonatkozásokkal, mint a kor vagy a nem, és lehetnek demográfiai jellegűek, mint a családi állapot, családnagyság, gyermekszám vagy családtípus. A mi társadalmunkban valószínűleg ide tartoznak olyan, csökkenő fontosságú ismérvek, mint a vallás vagy etnikai csoport (bár pl. ma még a cigányság, mint etnikai meghatározottság, egyben társadalmi meghatározottságot is jelent, de a társadalom nagyon határozottan küzd az ilyesfajta maradványok ellen).

Az egyének közti differenciák okozóit persze a fentiekkel sem merítettük ki, azaz ha mindezen tényezők hatását kikapcsoljuk (kontrolláljuk), még mindig nem jutunk homogén csoportokhoz. A fennmaradó differenciáló tényezők azonban elsődlegesen az egyén pszichológiai, alkati sajátosságaival függnek össze, ám ezek kialakulásának és hatásának vizsgálata már nem tartozik szorosan a szociológiai kutatás körébe – noha egyes esetekben bizonyos vonatkozásokat figyelembe kell vennünk, és bizonyos pszichológiai mechanizmusok vizsgálatához elengedhetetlen a szociológiai szemlélet.

Visszatérve az első három típusba sorolt, szociológiailag fontosnak tekintett differenciáló tényezőre, megállapíthatjuk: közös bennük, hogy ma még a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyhez képest másodlagos jelentőségűek.[369] Ez az állítás azt a követelményt foglalja magában, hogy egy-egy konkrét jelenség vizsgálatánál, magyarázatánál olykor nagyon sok tényezőt figyelembe vehetünk, de többnyire és általában a munkajelleg-csoportok keretein belül.

Gyakorlatilag ez a következőket jelenti: előfordulhat egy jelenség vizsgálatánál, hogy mechanizmusának vagy differenciálódásának magyarázatát első lépésben az utóbbi három típusba sorolt tényezők egyikénél-másikánál véljük megtalálni. (Pl. a háztartások fogyasztási kiadásainak struktúrájában levő különbségeket meglehetősen nagymértékben magyarázza a jövedelmi színvonal különbsége, vagy a könyvállomány mennyiségének és minőségének variációit első szinten visszavezethetjük a társadalmi származásbeli különbségekre.) Ezekkel a magyarázatokkal azonban– még vagy már – nem elégedhetünk meg, és tovább kell mennünk a társadalmi rétegek vizsgálatáig, ami rendszerint kétféle eredményre – illetve ezek valamilyen szintézisére – vezethet. Vagy azt fogjuk találni, hogy az első szinten talált magyarázó tényező a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely függvénye, következménye, vagy pedig, hogy az első szinten talált magyarázó tényező alapján kialakított csoportokon belül még igen határozott differenciák vannak – mindenekelőtt a mai társadalmi hovatartozástól függően. Az elmondottak tehát azt jelentik, hogy az elsődlegesen figyelembe vett magyarázó tényező összefügg ugyan a munkamegosztásban elfoglalt hellyel, de az összefüggés nem túlságosan szoros, így az első tényező egy-egy adott szintjénél még különböző munkajelleg-csoportokat találunk, és ezek között szignifikáns különbségek vannak.

Még egy oldalról általánosabban megvilágítva ugyanezt a kérdést, azt mondhatjuk: ma még nincs itt az ideje annak, hogy a szociológiai jelenségeknél áttérjünk a pluralista, jellegű magyarázatokra. A társadalmi meghatározottságok ugyan – mint a továbbiakban látni fogjuk – a korábbinál jóval kevésbé egyértelműek, és ezért közelebb kerültünk már a pluralizmus jogosultságához, mint az osztálytársadalmak. (N. b.: a tulajdonviszonyok szerepének feloldása a munkamegosztásban elfoglalt helyben már az első lépés egy pluralisztikusabb felfogás felé.) Ugyanakkor még nem tekinthetjük egyenlő vagy hasonló jelentőségűnek a különböző szociológiai (vagy egyéb) magyarázó tényezőket, mert a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helynek ma is primátusa van közöttük.

Könyvünkben nem foglalkozunk valamennyi differenciáló tényezővel. Az alkati, pszichológiai stb. tényezőket direkt módon egyáltalán nem érintjük, s a biológiai-demográfiai tényezőket is csak annyiban vesszük figyelembe, amennyiben ezt a könyv fő célja: a munkajelleg-csoportok szerepének, a közöttük levő különbségeknek a magyarázata megköveteli.

Más a helyzet az első két típusba sorolt tényezőkkel.

Ami a származást és lakóhelyet illeti, közelebbről meg kell indokolnunk, miért tekinthetők ezek csaknem olyan alapvetőnek, mint a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely felsorolt általános sajátosságai, s ha ez így van, miért nem építjük be őket szervesen a rétegződés előzőkben leírt modelljébe.

A második típusú – következmény jellegű – változókkal más szempontból ugyan, de ugyancsak részletesen kell foglalkoznunk. Valójában e könyv második részének az az egyedüli tárgya, hogy mit jelent ma Magyarországon a társadalmi meghatározottság, mennyire erős vagy gyenge, közvetett vagy közvetlen ez a különböző jelenségeknél. Elvben tehát valamennyi következménnyel a második részben kellene foglalkoznunk. Ha közülük kettőt – a keresetet és a presztízst – kiemelünk és azokkal még a munkamegosztásban elfoglalt helyre vonatkozó hipotézis elméleti kifejtése kapcsán foglalkozunk, annak kettős magyarázata van. Egyfelől, hogy e két tényező annyira szorosan összefügg a végzett munkával és a munka társadalmi értékelésénél olyan fontos szerepe van, hogy igen sok rétegződési elmélet ezeket – mindenekelőtt a presztízst – tekinti alapvetőnek a rétegek kialakulásánál. Részletesebb magyarázatot igényel tehát, hogy miért nem értünk egyet ezzel a nagyon elterjedt felfogással. A másik – némileg formális – ok az, hogy a kereset és a foglalkozás presztízse csak azoknál értelmezhető, akik a társadalmi munkamegosztásban aktívan részt vesznek, vagyis a keresőknél. A társadalmi rétegek viszont nemcsak a keresőket jelentik, hanem természetesen az össznépességet, és alapegységük nem a kereső, hanem a család vagy háztartás. A presztízs és kereset alakulásának elemzése tehát nem tartozik szorosan a rétegek helyzetének leírásához.

2.12 Az első típusú változók (előfeltételek)

Társadalmi származás

Az utolsó évszázad egyik nagy vitája az öröklés és környezet emberformáló szerepének relatív fontossága körül forgott. E vita ma sincs egyértelműen lezárva, hiszen az átöröklési mechanizmusokról még keveset tudunk. Mégis, a már eddig megszerzett ismeretek alapján annyit bizonyosan állíthatunk, hogy e kettő közül a környezet hatása a döntő. Az ember alapvetően környezetének terméke, noha természetesen maga is visszahat erre és továbbformálja azt. Ez társadalmi szem- pontból azt jelenti, hogy a környezet, amelybe az ember bele- születik, meghatározó jelentőségű egész élete szempontjából.

A környezet, amelybe beleszületünk – maga is elég tág fogalom, ám az egyén szempontjából elsősorban mégis, az időben és helyileg adott szűkebb családi környezetet jelenti. Ez az az elsődleges csoport, mely érthető okoknál fogva nemcsak a gyermek életének materiális kereteit határozza meg, hanem a legközvetlenebb és állandó ráhatás révén – amely éppen a legfogékonyabb korban, a személyiség kialakulásának első idejében hat – formálja a gyermek valamennyi tulajdonságát, lerakja az alapjait egész magatartási és normarendszerének, az élettel kapcsolatos elvárásainak.

Mármost a társadalom tagoltsága, társadalmi osztályok, illetve rétegek léte azt jelenti, hogy az egyén induló környezete minden tekintetben nagyon különbözhet, és alapvetően éppen attól függően különbözik, hogy a család milyen osztályhoz, illetve réteghez tartozik. Ez nem mobil (kasztrendszerű), alig vagy lassan változó társadalmakban azt jelenti; hogy az a tény, hogy az egyén milyen környezetbe született, veleszületett képességeitől teljesen függetlenül sorsát előre meghatározza. Ilyen körülmények között a rétegből való kijutás lehetősége még vágy formájában is csak ritkán és véletlenszerűen merül fel, mert a vágyak is a valóság objektív lehetőségeinek talaján formálódnak. Ha a háború előtt Magyarországon csak minden ötszázadik-ezredik szegényparaszt gyerek került középiskolába, akkor a szellemi dolgozók, illetve a polgárság soraiba való „felemelkedés” annyira a valószínűtlen birodalmába tartozott, hogy ez már szinte a lehetetlennel volt egyenértékű – a lehetetlen talaján pedig nem jönnek létre reális törekvések. A szegényparasztságnak tehát ilyen irányú vágyai (a kivételektől eltekintve) nem is alakulhattak ki.

A mai Magyarországon a helyzet sok tekintetben megváltozott. A változás mindenekelőtt a forradalmi gyakorlatban öltött testet. A volt uralkodó osztály pozícióiból teljesen kiszorult, helyét a társadalmi és gazdasági irányításban az addig elnyomott munkásság és parasztság soraiból kikerülő százezrek töltötték be. A felfelé irányuló mozgás tömeges jellegét tovább növelte, hogy a társadalmi forradalom nyomán ugrásszerűen fejlődésnek induló gazdasági élet, a társadalmi munkamegosztás fejlődése és komplexitásának növekedése csökkentette a legkedvezőtlenebbnek számító munkahelyek tömegét (pl. a mezőgazdaságban) és igen nagymértékben növelte a nagyobb felkészültséget igénylő, kedvezőbb körülmények között végzett és társadalmilag is kedvezőbben értékelt munkahelyek számát (pl. az ún. szellemi munkakörökben). E változásokat összefoglalóan tükrözi a következő táblázat:

2. táblázat: Az aktív keresők számának megoszlása a munka jellege szerint, 1930-ban és 1960-ban

2. táblázat: Az aktív keresők számának megoszlása a munka jellege szerint, 1930-ban és 1960-ban [370]

Végül az objektív, valóságos változások közé tartozik, hogy részben éppen a gazdasági és társadalmi fejlődés növekvő szakember-szükséglete a korábbihoz képest roppantul kibővítette az iskolai oktatás kereteit, amelyeket jelentós részben a munkások és parasztok gyerekei töltöttek be. Ez nemcsak annak következménye, hogy a keretek annyira bővültek, hogy a korábban is szellemi pályán levők gyerekei már nem tudták volna e helyeket betölteni, hanem a kormányzat erre irányuló tudatos törekvéseinek – sokszor adminisztratíve érvényesülő akaratának – eredménye is.

1. ábra

1. ábra: Az aktív keresők számának megoszlása a munka jellege szerint, 1930-ban és 1960-ban

Mindezen változásokat a mai rétegek összetétele messzemenően tükrözi.[371] A mai vezető réteg például szinte új réteg: közülük 47% munkás, 30% paraszt származású, és – a mai parasztság kivételével, akik közül 91%-nak az apja is a parasztsághoz tartozott – valamennyi rétegnél lemérhető a nagyarányú társadalmi mozgás egyéni mobilitásban testet öltő hatása.

Az induló környezet tehát már nem egyértelműen sorsdöntő. Az indulás azonban továbbra is hat az életpályaesélyekre, és emellett – azonos rétegbe érkezés esetén is – egy sor magatartást tovább differenciál. Így a társadalmi munkamegosztásban ma elfoglalt hely nem felezi ki egyértelműen a tegnapi munkamegosztás hatását. A két struktúra, egymáshoz képest eltolódott. Ezért, ha a származást nem is tekintjük a munkamegosztás alapdimenziói egyikének, semmiképpen sem kapcsolható még ki a szociológiailag fontos változók közül.

A lakóhely jellege

Már utaltam rá, hogy a történelmi előzmények alapján tulajdonképpen meg lehetne indokolni azt a felfogást, hogy a lakóhely jellege is a társadalmi munkamegosztás egyik dimenziója.

A lakóhely jellegének kialakulása – legalábbis a falu és a város elválása – történelmileg a társadalmi munkamegosztás fejlődésével, az ipar és mezőgazdaság szétválásával párhuzamosan ment végbe: egy folyamat két különböző vetületeként jelent meg a két differenciálódás. Ez a történelmi indulás máig érezteti hatását: a városi és falusi népesség mukajelleg-csoportok szerinti összetétele ma is gyökeresen eltérő. Ez első-sorban azt jelenti, hogy a mezőgazdasági népesség a nagyvárosokból gyakorlatilag hiányzik és falun még ma is jelentős hányadot jelent, továbbá azt, hogy a nem mezőgazdasági rétegek képzettségi szint szerinti összetétele gyökeresen eltérő (pl. az értelmiségiek vagy a szakmunkások aránya), sőt azt is, hogy egy-egy munkajelleg-csoport egész arculata más lehet városon és falun – a helyileg adódó funkcióktól függően. Ez a helyzet pl. a vezető állásúak csoportjánál: a falusi és városi vezetőréteg nyilván másfajta döntési jogkörrel rendelkezik, más típusú ügyekkel foglalkozik. A munkajelleg-csoportok finomításával – a döntési jogkörök differenciálásával – ma ezt a kérdést nem tudjuk megoldani, és a lakóhely dimenziójának bekapcsolása ilyen szempontból hasznos áthidaló megoldás lehetne.

3. táblázat A háztartások számának megoszlása a városon és falun a munkajelleg-csoportok között

3. táblázat: A háztartások számának megoszlása a városon és falun a munkajelleg-csoportok között

Közbevetőleg érintenünk kell a lakóhely szerinti csoportosítás távolról sem megoldott kérdését.[372] Az általában – s így az itt közölt 3. táblázatban is – használt Budapest–város község tagolás olyan adminisztratív felosztás, amely csak nagyon hozzávetőlegesen fejezi ki azokat a gazdasági és társadalmi értelemben vett különbségeket, amelyek a falu és város történelmi indulásával függnek össze. Van olyan közigazgatási értelemben vett városunk, mint Túrkeve vagy Mezőtúr, ahol a lakosság kétharmada a mezőgazdaságban dolgozik, és van falu, amelyből gyakorlatilag hiányzik a parasztság (bányászfalvak stb.).

Kézenfekvő, hogy az adminisztratív beosztásnál kifejezőbb valamilyen, a foglalkozási struktúrán alapuló tagolás, és ilyeneket a gyakorlatban alkalmaznak is (ipari, vegyes és mezőgazdasági jellegű helységek; az elhatárolás alapja az iparban, illetve a mezőgazdaságban dolgozó keresők aránya). Szociológiailag azonban ez a megoldás sem kielégítő, mert nem veszi figyelembe, hogy az eredeti, ipar és mezőgazdaság közötti munkamegosztáshoz kapcsolódó különbségek a továbbiakban némileg öntörvényűen fejlődtek, a munkamegosztás további alakulásától függetlenül is.

Ez azt jelenti, hogy a mezőgazdasági település is lehet városias karakterű, és – ami ma még Magyarországon gyakoribb – nem mezőgazdasági település jellege is lehet kifejezetten falusias. Ez a tétel nyilvánvaló. A problémát minden ilyen típusú vizsgálatnál a városias, illetve falusias jelző racionalizálása jelenti, azaz annak kibontása, hogy milyen konkrét tulajdonságok (funkcionális, szerep, morfológiai sajátosságok, kommunális ellátottság stb.) adják meg egy település sajátos jellegét.

Az eddig nálunk kidolgozott módszerek közül egyik sem volt vizsgálatunk céljaira teljesen alkalmas, leginkább azért, mert egyik sem volt a gyakorlatba közvetlenül átültethető. Ezért áthidaló megoldásként – és távolról sem a kérdés végleges eldöntésének igényével – kidolgoztunk egy olyan település-csoportosítási módszert, amely viszonylag komplex módon közelíti a városiasság fogalmát, és ugyanakkor a csoportosítás elvei egyszerűen alkalmazhatók a gyakorlatban.[373] Nos, ennek a csoportosításnak a figyelembevételével még nyilvánvalóbb, hogy milyen mértékig különböző az egyes településtípusok társadalmi összetétele (lásd : 4. táblázatot).

4. táblázat A megfigyelt háztartások számának megoszlása a különböző városiasságú településeken

4. táblázat: A megfigyelt háztartások számának megoszlása a különböző városiasságú településeken

A településtípusok és a munkamegosztás összefüggésére a 4. táblázatban egyébként nemcsak az mutat, hogy az egyes településcsoportok foglalkozási struktúrája gyökeresen eltérő, hanem – ennek a jelenségnek másik vetületeként – az is, hogy bizonyos munkajelleg-csoportok erőteljesen a városhoz kapcsolódnak. Pl. a vezető állásúak és az értelmiségiek közel 60 százaléka lakik Budapesten és teljesen városias településeken, és csupán 8 százaléka a gyengén fejlett falusias községekben, a szakmunkásoknál e két arány 45, illetve 9 százalék, a mezőgazdasági fizikai foglalkozásúaknál pedig 3 és 34 százalék, azaz teljesen megfordul a helyzet. (Az összes háztartás 21 százaléka él Budapesten, 11 százaléka a teljesen városias és 16 százaléka a gyengén fejlett falusias jellegű településeken.)

A munkamegosztás történeti fejlődése és a mai összefüggések tehát egyaránt indokolnák, hogy a lakóhely jellegét a munkamegosztás egyik dimenziójaként figyelembe vegyük. Ha mégsem jártunk el ennek a logikai megoldásnak megfelelően, annak kettős – elvi és gyakorlati – oka van. A kézenfekvő gyakorlati magyarázat – amit éppen az előzőekben leírt összefüggések támasztanak alá – az, hogy a munkajelleg-csoportok felépítése már meglehetősen sokat kifejez a faluváros közti különbségekből is. Így ennek az újabb dimenziónak a figyelembevétele bizonyos mértékig feleslegesen bonyolította volna az eredeti modellt. Az elvi magyarázat pedig abból következik, hogy a települések mai jellege távolról sem vezethető le egyértelműen a munkamegosztás sajátosságaiból. A falvak és városok, noha kétségtelenül eltérő foglalkozási struktúrájuk és eltérő társadalmi funkciójuk van, nemcsak ebben és ennyiben különböznek. Ezen az eltérő talajon a történelmi fejlődés során számtalan önálló „falusi” és „városi” jellegzetesség jött létre, amelyek máig bizonyos mértékig függetlenedtek is az eredeti (munkamegosztáshoz kapcsolódó) kritériumoktól. Mindezek következtében a mai falusi vagy városi lakos végzett munkájától függetlenül is egészen más légkörben él, életmódját, magatartásait, értékítéleteit, lehetőségeit és vágyait ez a légkör is befolyásolja. Ezért nem kapcsolható be egyértelműen a lakóhely a munkamegosztás dimenziói közé, de ugyanakkor ezért van jelentősége annak, hogy a jelenségek széles körénél a településtípust, mint differenciáló, a különbségeket magyarázó tényezőt figyelembe vegyük.

2. ábra: Néhány, különböző városiasságú településtípus társadalmi összetétele (a munkajelleg-csoportokhoz tartozó háztartások százalékos aránya)

2. ábra: Néhány, különböző városiasságú településtípus társadalmi összetétele (a munkajelleg-csoportokhoz tartozó háztartások százalékos aránya)

2.13 A második típusú változók (következmények)

Mint már említettem, mind a jövedelmet, mind a társadalmi megbecsülést a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely következményének, függvényének tekintjük, azaz nem e hely meghatározó dimenziójának. Ugyanakkor mindkét jelenség az eddigiekben leírt, a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely „inherens" sajátosságaként felfogott dimenziók társadalmi rétegképző, rangsoroló hatását erősíti, fokozza, mert mind a kereseti szint, mind a társadalmi megbecsülés szintje a munkajelleg-csoportok eddigiekben leírt hierarchiájával összefügg. Ez egyben azt is jelenti, hogy az előzőekben említett összefüggések, visszahatások itt is érvényesülnek, pl. az egy szakmában elérhető kereset vagy presztízs a pályaválasztásnál közvetlen meghatározó lehet, közvetlenebb, mint az ott végzendő munka benső sajátosságai.

A párhuzamosság mindkét esetben az adott társadalmi feltételek talaján szinte magától értetődő.

A kereseti szintnél lényegében azért alakul ki az előbbiekkel párhuzamos rangsor, mert a munka szerinti elosztás – a jövedelemelosztás egyik fő elve – többek között éppen az említett, társadalmilag értékelt és rangsort alakító tulajdonságokhoz vagy vonásokhoz kapcsolja a keresetek színvonalát.

A munka szerinti elosztás gyakorlati érvényesülése egyébként éppen ezek miatt a kapcsolódások miatt jelent problémát, feszültségforrást. Ismeretes, hogy a különböző munkák közvetlenül és szigorú objektivitással nem mérhetők össze, legfeljebb egy-egy munkatípus bizonyos alapdimenziókon való elhelyezkedését lehet mérni és értékelni. Éppen ezért előfordulhat (és elő is fordul), hogy az egyes munkák értékelése tekintetében nincs társadalmi konszenzus, sem a tekintetben, hogy az összevetés alapjául szolgáló dimenziók kiválasztása helyes-e, sem a tekintetben, hogy az összemérés alapján végzett értékelés megfelelő mértékegységet használ-e.Hogy ezt egy-két példával megvilágítsam: ma – mint ismeretes – a képzettség (tudásszínvonal) és a felelősség (hatalom) a munkák összemérésénél használt két legfontosabb kritérium,[374] ehhez járul a végzett munka mennyiségének (rendszeresség, munkaidő stb.) dimenziója, és kisebb súllyal esik latba a munka nehézsége, veszélyessége, kedvező vagy kedvezőtlen körülményei stb. Hogy melyik dimenziót kell kiemelni, melyiknek mekkora súlyt kell adni, ez nagyban függ az adott gazdasági helyzettől, de pontos és objektív, egyértelmű döntést aligha lehet hozni. (Már csak azért sem, mert a gazdasági racionalitás és a társadalmi racionalitás – különösen rövid távon – nem feltétlenül esik egybe.) Ugyanígy, nagyon nehéz az értékelés alapjául szolgáló dimenzió mentén kialakuló skálát és a kereseti skálát egyértelműen összekapcsolni. Egyfelől az alapskálák többnyire csak az ún. rendezési szinten vannak: több vagy kevesebb felelősségről, tudásról stb. lehet beszélni, de ezeket egymással pontosan összemérni – azaz megállapítani, hogy hányszor nagyobb tudásról vagy felelősségről van szó – aligha lehetséges. De még ha ez mérhető is lenne, akkor is nyitott kérdés, hogy pl. a kétszer nagyobb tudást éppen kétszer nagyobb keresettel kell-e dotálni, vagy másfajta mérték indokolt-e a két esetben.[375]

Minthogy ennyire sok a bizonytalan tényező, tág tere marad az „igazságos bér” nagyságára vonatkozó egyéni véleményeknek, a disszenzusnak, és ebből indokolt, sőt látszólag indokolatlan, de nem kevésbé fontos feszültségek is keletkezhetnek.

Végeredményben a munka szerinti elosztás mai érvényesülése, a hatalmi, képzettségbeli stb. különbségek viszonylag nagy súlya úgy hat, hogy az alkalmazásban állóknál a keresetek teljes szórásából a munkajelleg-csoportok 40 százalékot magyaráznak meg, többet, mint bármely más statisztikailag vizsgálható társadalmi-demográfiai tényező. A munkajelleg-csoportok és keresetek közötti összefüggés világosan kitűnik a keresetek eloszlásának modális értékeiből is. A megfigyelt évben – 1962-ben – a vezető állásúak, értelmiségiek közül 40 százalék havi átlagos keresete 2800 forint fölött volt. Ez az arány a szak- és betanított munkásoknál nem egész 5 százalék, viszont 31 százalék keresete 1200-1600 forint között volt. A segédmunkásoknál még lejjebb megy e modális érték: 39 százaléknál 800-1200 forint között volt a havi átlagos kereset, és ennél a csoportnál is, a mezőgazdasági munkásoknál is több mint 50 százalék volt az 1200 forintnál kevesebbet keresők aránya.

A társadalmi megbecsülés, ún. presztízs következményjellegét (azaz, hogy ez nem „önálló” dimenzió, hanem a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely tudati kísérő jelensége) bizonyítani szinte tautológia: semmi másról nincs szó itt (és ez a presztízsvizsgálatokból kitűnik), mint hogy a társadalom tagjai hogyan értékelik a különböző foglalkozásokat. Ennél az értékelésnél szükségképpen alapvető szerepet játszanak a foglalkozások jellegét meghatározó objektív viszonyok (tudás, hatáskör, a végzett munka által igényelt tulajdonságok jellege, pl. alkotókészség és lehetőség, a munka körülményei stb.) és természetesen a kereseti viszonyok is.

A „társadalmi” megbecsülés valójában differenciált tömegjelenség. A társadalom tagjai ugyanis – saját helyzetüktől stb. függően – különbözőképpen értékelik az egyes foglalkozásokat. Amit a szociológiában a foglalkozások presztízseként jelölnek, az nem más, mint e differenciáltságból kibontakozó többségi vagy átlagos vélemény. Ez a többségi társadalmi vélemény sok tekintetben megegyezik a keresetek differenciálásában kifejezésre jutó hivatalos értékeléssel (már csak azért is, mert a társadalmi értékelés a kereset nagyságát is figyelembe veszi az értékelés kialakításánál), de az összhang nem teljes. Külön vizsgálat tárgyát képezheti egyébként e két rangsor eltérése, és érdekes tanulságokkal szolgálhat az eltérés magyarázata.

Az tehát, hogy itt az objektív viszonyok tudati vetületéről van szó, magától értetődő. Mégis érdemes időzni valamelyest e témánál, mégpedig elsősorban azért, hogy két szempontból vethessük össze a szocializmus és a kapitalizmus eltérő társadalmi mechanizmusait.

Az egyik összehasonlító szempont az, hogy milyen forrásai vannak a társadalmi megbecsülésnek e két társadalomban?

A másik lehetséges összehasonlító kérdés, hogy ha csak a foglalkozási presztízst nézzük, akkor az így születő rangsorok mennyire egyeznek a két társadalomban.

Ami az első kérdést illeti: kapitalista viszonyok között, részben a korábbi osztálymechanizmusok továbbélő hatására, az egyénileg elért társadalmi helyzeten, az ún. szerzett státuson kívül két további presztízsszerző tényező van, éspedig olyanok, amelyek nem saját jogon, hanem a születés jogán biztosítanak társadalmi presztízst:[376] az egyik a vagyon, a másik a származás – és ezek egymással szorosan összefüggnek. A frissen szerzett vagyon még a „parvenu”-é, két-három generációt kell érnie, hogy társadalmi megbecsüléshez jusson. A magas származás viszont vagyon nélkül, a vagyon esetleges elvesztése után, nem sokat ér, a „társadalmi lesüllyedés” előbb-utóbb bekövetkezik. Igaz ugyan, hogy Halbwachs szerint „la qualité de riche ne se perd pas avec la richesse”, azaz a „gazdag ember jelleg” nem vész el a gazdagsággal – de ez a megállapítás a további generációkra már nem áll.

A származás, családfa és egyéb irracionális tényezők szerepe az, hogy a kiváltságosok helyzetét kizárólagosabbá tegye, hogy egyértelműen körülhatárolja és stabilizálja az „arisztokráciát”. A tőkés társadalmat megelőző többé-kevésbé kasztszerű rendszerekben az arisztokráciát, a származás révén szerzett előjogokat a társadalom intézményesítve elismeri, vagy ahogy Szerb Antal írja: az arisztokratáknak, helyzetük megszerzése és megtartása érdekében nem illett mást tenniük, mint azt, hogy vették maguknak a fáradtságot, hogy megszülessenek. A kapitalizmus azonban formálisan nem kasztrendszerű, születésekor mereven arisztokráciaellenes, következetesen hirdetett és minden társadalmi alapokmányában lefektetett ideálja az emberi egyenlőség ideálja. És ez a társadalom bizonyos fejlettségi fokán mégis kialakítja a saját születési arisztokráciáját, a feudális arisztokrácia megfelelőjét.[377] Kiváltságos helyzetüket – mely, ismételjük, változatlanul a vagyonra, a tőkés magántulajdonra épül – olyan irracionális jegyekkel magyarázzák, amely ennek a rétegnek az arisztokráciához hasonló zártságot és biztonságot ad ilyen például Amerikában az első bevándorlókig visszavezetett családfa. Ahogy L. Reissman írja: „Teljesen lehetetlen, hogy valaki a ,Revolutionnaire’-en, a ,Mayflower’-en vagy a ,Confédér’'-n érkező ősöket fedezzen fel magának, ha eredetileg nem rendelkezett ilyenekkel. A felső státuscsoportokba való belépés – éppúgy, mint az arisztokrácia esetében – végül is az örökösök számára lesz fenntartva.”[378] Az „arisztokráciához tartozás” tényét egyébként olyan nyilvánvaló módon tudatosítják és rögzítik, mint pl. a Social Registerben való szereplés.[379] Egyébként – ismét Weber szerint – az új arisztokrácia előbb-utóbb még azt a látszólagos választóvonalat is átlépi, ami a klasszikus arisztokráciától megkülönböztette, és formálisan, jogilag is biztosítani igyekszik kiváltságait.

A szocializmus e tekintetben fordulatot teremtett. Nemcsak formálisan szüntette meg a kiváltságokat, hanem felszámolta a kiváltságok és kiváltságosok létének legfontosabb objektív társadalmi-gazdasági gyökereit, és ezzel lehetetlenné tette új, generációról generációra öröklődő arisztokratikus státus létrejöttét.

A társadalmi megbecsülés kategóriája ennek ellenére nem veszítette el érvényét: a társadalom tagjainak tudatában továbbra is élnek társadalmi értékelések, rangsorok. A megbecsülés, presztízs e rangsorai azonban elsősorban az egyén főtevékenységéhez, foglalkozásához kapcsolódnak. Elvileg a szocializmus nem is ismer el mást, mint az így szerzett presztízst: az öröklött státus elismerése és elfogadása a szocializmus értékrendszerétől idegen.Ez nem jelenti azt, hogy – részben a múlt tudati maradványaként, részben bizonyos ma is élő mechanizmusok hatására – ne jelenhetne meg más, a társadalmi főtevékenységhez nem vagy csak lazán kapcsolódó tényező, mint önálló presztízsszerző. Itt elsősorban a vagyon és jövedelem saját jogú presztízsszerző szerepére utalunk, amivel később még foglalkozunk. Itt is igaz azonban, hogy nem öröklött vagyonokról van szó (azaz még ennél a társadalmilag nem feltétlenül kedvező jelenségnél is szerzett, nem pedig öröklött a presztízsforrás). Kétségtelen azonban (noha empirikus bizonyítékok alig vannak, és ezek is főleg középiskolásokra és egyetemistákra vonatkoznak),[380] hogy a társadalmi megbecsülés fő forrása az egyén fő tevékenysége, a foglalkozás. Ezen belül megkülönböztethetnénk a foglalkozás csoportpresztízsét az egyéni teljesítmény révén szerzett egyéni presztízstől, az utóbbi azonban – mint társadalmi csoporton belüli differenciáló tényező – nem tartozik szűkebb tárgyunkhoz.

A társadalmi megbecsülés mértéke tehát főként attól függ, hogy milyen általános sajátosságokkal rendelkeznek az egyes munkakörök a társadalom által értékelt sajátosságok, tulajdonságok közül. A társadalmi értékrendszer, illetve az értékek rangsorolása – és itt már a második kérdést érintjük – társadalmi rendszerenként többé vagy kevésbé különbözik. A mi társadalmunk olyan vonásokat, mint a tudás, a kulturális szint általában, a társadalomért, közért végzett tevékenység, meglehetősen magasra értékel, de az anyagi színvonal is fontos értékként szerepel. Ezért eleve magasra értékel a társadalom többsége olyan foglalkozásokat, amelyek magas szintű tudást, széles körű felelősséget követelnek, amelyeknek jelentős, a közösséget segítő funkciójuk van, vagy azokat, amelyek előnyös anyagi körülményeket biztosítanak.

Valójában ezek a presztízsértékelés alapjául szolgáló vonások nem különböznek lényegesen a tőkés társadalom presztízsforrásaitól. Bizonyos mértékig az érvényesül itt, ami a két társadalomban közös, ti. a hatékonyságot értékelő „ipari társadalom” jelleg. Még sincs azonban igazuk azoknak, akik gyakorlatilag azonosnak vélik a két társadalom értékrendszerét és – ebből következően – a két presztízshierarchiát, amint ezt pl. Inkeles és Rossi teszik egy – rendszerek közötti összehasonlításra törekvő – tanulmányukban.[381] Ez a tanulmány 1956-ban jelent meg, amikor a hamis következtetéseket még nem cáfolták meg a szocialista országokban megfigyelt tények. Azóta azonban több helyen hajtottak végre ilyen jellegű felméréseket. (Magyarországon Hegedűs András és Márkus Mária, Lengyelországban Adam Sarapata[382] stb. munkái ismeretesek.) A szocialista országok kutatói nagyjából egybehangzóan rámutattak pl. arra, hogy a kapitalista viszonyokhoz képest a szocialista országokban bizonyos mértékig megnőtt a szakképzett fizikai munka és főként bizonyos magas kulturális értékű foglalkozások társadalmi megbecsülése, s hogy jó néhány konkrét foglalkozás (pl. pap, jogász stb.) értékelése jóval kedvezőtlenebb lett.

Az egyes foglalkozások megbecsülését, presztízsét tehát nem tekinthetjük a múlt káros társadalmi örökségének, amire egyesek hajlamosak, talán épp azért, mert a presztízs szónak van nálunk bizonyos pejoratív kicsengése. A társadalmi megbecsülés éppen azt fejezi ki, hogy az emberek mennyire értékelik az egyes munkafajtákat, figyelembe véve – ha nem is tudatosan – ezek különböző általános jellemzőit. A lényeges jellemzők – tudás, felelősség, kereset – társadalmilag megbecsült értékek, és az objektív hierarchia éppen ezeknek a nagyjából párhuzamos rangsora alapján jött létre. A hierarchia tudati képe természetes módon igazodik az objektív helyzethez, még akkor is, ha ez az összefüggés a valóságban nem jelenik meg ennyire világosan, és ha az egyének a foglalkozások értékelésénél gyakran olyan sajátosságokat is figyelembe vesznek, amelyek társadalmilag nem rangsorteremtők, vagy legalábbis látszólag nem tartoznak az előzőkben említett általános jellemzőkhöz. Ugyanakkor a presztízs egyes összetevőinek szerepe kétségkívül változó, és éppen ezen összetevők relatív súlyának változása mélyebben fekvő társadalmi tendenciákra mutat rá.

2.14 A rétegek közötti hierarchia egyértelműsége, státus-inkonzisztencia

Az eddigiek során többször utaltunk már a rétegek közötti hierarchikus elrendeződésre, arra, hogy az előbbiekben vázolt módon körülhatárolt rétegeket nem az egymásmellettiség, hanem az egymás fölött-alatt elhelyezkedés jellemzi. A struktúra hierarchikus jellege abból következik, hogy a viszonyok, amelyekre a struktúra épül, többnyire aszimmetrikusak, azaz a társadalmi megítélés szerint jobb és rosszabb helyzetben levőket kapcsolnak össze. A kevesebb–több vagy rosszabb–jobb pólusok, és a közöttük elhelyezkedő fokozatok léte néhány esetben – például éppen a tulajdonviszonyoknál –bizonytalan. A felsorolt dimenziók többségénél azonban, így a tudásszintnél, a hatalomnál, a munkamegosztásba való kapcsolódás rendszerességénél stb., a rangsorolás iránya teljesen nyilvánvaló. E hierarchiák távolról sem függetlenek egymástól. Általában igaz, hogy a szakképzettség, a társadalmi ráhatás köre, a vezetési szint, a hatalom szintje (és bizonyos körön belül a végzett munka rendszeressége is) többé-kevésbé párhuzamosan haladnak, egymással összefüggő hierarchiákat alkotnak.

Az így kialakuló végső hierarchiától a társadalmi munkamegosztás eddig nem hierarchizált dimenziói sem teljesen függetlenek. Így pl. a mezőgazdasági munka többnyire alacsonyan kvalifikált és a hatalmi-vezetési hierarchiában alacsonyan helyezkedik el. Ugyanezzel a rangsorral párhuzamosan részesednek az egyes társadalmi rétegek az urbanizációs értékekben, ami ugyancsak erősíti a réteghez tartozás objektív rangsoroló erejét.

A rétegződés hierarchikus jellegét még határozottabbá teszi, hogy a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely legfontosabb következményei – a kereset és a presztízs – szorosan a fenti hierarchiát követik.

Mindezek alapján rajzolódik ki a társadalom képe, amelyet tehát ma is valamilyen hierarchikus profil jellemez. Az egyenlőtlenségek kapcsolódásának a korábbi társadalmakra jellemző képe – bár mint látni fogjuk, bizonyos korlátokkal – nálunk is érvényesül. Minthogy a hierarchia a ma társadalmigazdasági-politikai viszonyaiban gyökeredzik, léte szükségszerű. Ugyanakkor azonban e hierarchiát nem lehet sem abszolutizálni, sem valamilyen merev rendszerként fetisizálni.

A probléma kettős. Egyfelől a társadalmi munkamegosztásnak voltak olyan dimenziói, amelyek közvetlenül nem rangsorolhatók. Ilyen pl. a munka szellemi és fizikai jellegének dimenziója, ha eltekintünk a hozzá kapcsolódó körülményektől és a történelmileg kialakult ítéletektől. Éppen, mert ilyen oldalai is vannak a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helynek, a végső fokon kialakuló hierarchia nem egészen határozott. A hierarchia „alja” (alacsonyan kvalifikált, hatáskörrel nem rendelkező fizikai munka) és „csúcsa” (magas képzettséget igénylő, széles döntési jogkörrel járó foglalkozások), eléggé egyértelműen meghatározható. A középső rétegeknél azonban nincs határozott fokozatosság: a közepesen-magasan képzett fizikai munka és az alacsonyan-közepesen kvalifikált szellemi munka (ahol az „alacsony és közepes” kvalifikáció a szellemi munkához szükséges képzéshez viszonyít, és e képzettség mennyisége szerint esetleg ugyanakkora, mint a közepesen-magasan kvalifikált fizikai munkához szükséges tudásmennyiség) között nincs határozott rangsor.[383] Ez a bizonytalanság, ami – többek között – a szellemi és fizikai jellegű munka összemérhetetlenségéből fakad, a következményváltozókban is tükröződik: a jövedelmek és a társadalmi megbecsülés szempontjából e két réteg nagyjából azonos helyet foglal el. Pontosabban: e két nagy csoporton belül az egyes szűkebb munkajelleg-csoportok átfedik egymást.

A probléma másik oldala, hogy az eddig felsorolt hierarchiák ugyan összefüggnek, de nem teljesen: a közöttük levő párhuzamosság nem teljes. Nálunk is találkozunk azzal a jelenséggel, amit Lenski „alacsony státus-kristályosodásnak”[384] Ossowski „inkonzisztens társadalmi státusnak” hív.[385] E jelenség lényege, hogy egyes személyek a társadalmi rétegződést determináló hierarchiákban különböző, alacsonyabb, illetve magasabb helyet foglalnak el. Lenski a státus-dimenziók divergálásának következményeit vizsgálva arra az eredményre jut, hogy e jelenség bizonytalan, marginális helyzeteket hoz létre, és az ilyen helyzetben levő egyének állandó feszültségben élnek, ami a non-konformista, a status-quo-t tagadó gondolatokhoz és álláspontokhoz közelíti őket.

A státus-inkonzisztencia jelensége kétségtelenül létezik, és az is kézenfekvő, hogy feszültségeket hozhat létre. (Azt már vitatnám, hogy a politikai orientációt csak a Lenski által jelzett irányban befolyásolná.) Valójában azonban – saját analitikus sémánknak megfelelően – kétféle státus-inkonzisztenciát kell megkülönböztetnünk. Az első típus esetén a társadalmi munkamegosztás egyes inherens dimenzióin való elhelyezkedés szintjei különböznek, pl. a széles döntési jogkörrel járó munkát végző egyén tudásszintje alacsony, vagy széles körű ismeretekkel rendelkező egyén kevés tudást igénylő munkát végez stb. A második típusú inkonzisztenciánál a munkamegosztásban elfoglalt adott hely a megszokott következményváltozókkal nincs összhangban, vagyis pl. az alkotókészséget igénylő munka nem jut megfelelőnek ítélt anyagi elismeréshez, vagy a széles döntési jogkört betöltő egyén nem kap társadalmi elismerést stb. E két eltérő típusú inkonzisztencia hatására létrejövő feszültségek is különböző jellegűek. Az első esetben az összhang hiánya diszfunkcionális jellegű zavarokat okoz a munkamegosztásban: az adott munkakör megfelelő ellátásához az egyénnek bizonyos tulajdonságokkal kellene rendelkeznie, ám ezek hiányzanak. Erről a kérdésről a tudásszint kapcsán részletesebben beszéltünk. A másik fajta feszültség keletkezésének mechanizmusa bonyolultabb. Itt lényegében arról van szó, hogy az eddigi társadalmakban egyértelműen rögződtek bizonyos helyzetek jellemzőinek kapcsolódásai. Az előfeltételek és következmények közötti kapcsolatok annyira törvényszerűek, hogy szinte kiszámíthatók. Így meghatározzák az emberek saját helyzetükkel és mások helyzetével kapcsolatos előzetes elképzeléseit. Ha valamilyen oknál fogva az előrevetített helyzetek nem következnek be, ez valamilyen feszültséglehetőséget rejt magában.[386] Ezért és ennyiben kedvezőtlen jelenségként is felfogható (illetve rendszerint ilyennek tekintik), de az eddigi társadalmakban mindenesetre deviáns, szabálytalan helyzetként jelentkezett e státus-inkonzisztencia, aminek kiküszöbölésére – az egyén és társadalom részéről egyaránt – határozott törekvés nyilvánult meg.

A mi körülményeink között két olyan társadalmi jelenség van, amely miatt a státus-inkonzisztencia jellege a tőkés társadalomhoz képest megváltozott, és nem tekinthető sem szórványos, sem pedig a szabályostól eltérő jelenségnek. Mindkettő a társadalmi forma forradalmi átalakulásával kapcsolatos. Az egyik a rendkívül nagyarányú társadalmi mobilitás, a másik pedig a hagyományos értékek átértékelése.

A gyors ütemű társadalmi mobilitás szükségszerű velejárója, hogy mindkét típusú státus-inkonzisztencia fellép. Ha néhány év alatt százezernyi munkás és paraszt lépett alacsonyabb vagy magasabb vezető pozícióba, akkor még hosszabb idő után is hiányozhat az összhang például a tudásszint és a hatáskör között. Ha ugyanakkor több százezer paraszt hagyja el a mezőgazdaságot az iparért, akkor sokuknál szükségképpen hiányos és csak hosszabb-rövidebb idő után szerezhető meg az ipari kultúra, a technikához való új, racionálisabb és a korábbitól eltérő készségeket igénylő viszony. Másrészről, ha a mai értelmiség több mint fele, vagy a mai egyetemisták körülbelül fele munkás- és parasztcsaládból származik, akkor magától értetődik, hogy a mai értelmiségen belül igen sokan vannak, akiknek indulása, egész értékrendszere, előképzettségük jellege stb. eltér a hagyományosan kialakult értelmiségi habitustól. Ugyanez igaz a munkásokra is, akiknek körülbelül fele parasztcsaládokból került ki.

A mobilitás tömeges jellege azt eredményezi, hogy azok, akik újonnan kerültek a rétegbe, kevésbé kényszerülnek a réteg korábbi formáihoz igazodni,mintha ez csak szórványos jelenség lenne, következésképpen a feszültségek is kisebbek. Ha az egyetemeken csupán 4-5 százalék munkás- és parasztfiatal van; akkor vagy egyáltalán nem tudnak beilleszkedni, vagy rendkívül nagy erőfeszítéseket kell tenniük, hogy asszimilálódjanak, és ez a hasonulás csak saját helyzetük tagadása, azaz roppant belső feszültségek árán mehet végbe.[387] Ha viszont a maihoz hasonlóan jelentős arányú a más rétegekből érkezők tömege, akkor nem érzik magukat elszigeteltnek, számkivetettnek, annál kevésbé, mert ekkor a két- vagy többféle magatartás- és értékrendszer között több irányú áthatás lehet és van. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy teljesen zökkenőmentes lenne a különböző indulású, ma azonos helyzetű csoportok kialakulása. Így az értelmiségi habitussal szükségképpen, a dolog természeténél fogva velejár néhány olyan elem, pl. néhány kulturális érték és norma elfogadása, amely természetes az eleve értelmiségi vagy ahhoz közelálló rétegekből indulók számára, de más esetekben csak fáradságosan elsajátítható. Másrészt a korábbi „felső rétegek”, s ezen belül az értelmiségiek vagy inkább „diplomások” helyzetéhez jó néhány olyan szimbolikus vonás, magatartási forma tartozott, amelyeknek a szocialista fejlődés során fokozatosan le kellett (és le kell) kopniuk. Mindezen folyamatok nyilván nem mentesek egyéni és csoporton belüli feszültségektől, ahogyan ez a II. Rész 4. fejezetéből részletesebben is kitűnik.

Ugyanakkor éppen a tömeges jelleg miatt a státus-inkonzisztencia a szabályostól eltérő jelenségnek sem tekinthető, hiszen a társadalmi mozgások természetes velejárója. Persze, ilyen körülmények között sem egyértelmű a státus-inkonzisztencia értékelése. Pontosabban, annyi bizonyos, hogy a kifejezetten diszfunkcionális jelenségeket igyekezni kell megtalálni és a lehetőség szerint kiküszöbölni (noha nem mindig magától értetődő, hogy mi is a diszfunkcionális inkonzisztencia).

Az esetek többségében azonban a társadalmi helyzet meghatározóinak nem teljes kapcsolódása, azaz hogy az egyén (vagy csoport) egyes meghatározó és következmény jellegű dimenziókon eltérő szinteken helyezkedik el – esetleg negatív mellékhatásai ellenére is – jövőbe mutató és alapjában pozitív jelenség. Ez az értékelés természetesen akkor fogadható el, ha a társadalmi egyenlőséget mint megvalósítandó célt tekintjük, és éppen úgy értelmezzük (ahogyan ezt korábban kifejtettem), hogy a különböző, társadalmilag fontos tulajdonságok eloszlásának egyenlőtlenségei megszűnnek párhuzamos, összefüggő rendszert alkotni, s a párhuzamosság helyett az egyenlőtlenségek inkább kompenzálják egymást. Ahogyan erre már utaltam, az ilyen értelmű egyenlőség Megvalósítása még nagyon hosszú folyamat, és csak a mainál lényegesen kedvezőbb anyagi színvonal mellett képzelhető el. A magasabb színvonal azonban önmagában még nem biztosítja az előbbi értelemben vett egyenlőség kialakulását, mert nemcsak az anyagi színvonalnak, hanem a társadalmi értékeléseknek, elvárásoknak is meg kell változniuk.

A tegnap társadalmában igen erős törekvés volt a státuskristályosodásra, az egyes dimenziókban elfoglalt helyek összhangjának megteremtésére.[388] Ez a mechanizmus csak fokozatosan változhat meg. Ezért ítélendők meg kedvezően az e téren is változást képviselő jelenségek.



[343]  Ferge Zsuzsa: Társadalmunk rétegződése.KJK, Bp., 1969, 77–158. old.

[344] Marx–Engels: A német ideológia. Szikra, 1952. 8. old. A témáról bővebben ír Márkus György: Marxizmus és antropológia c. munkájában. Akadémiai Kiadó, 1966. 10-25. old.

[345] Marx–Engels: i. m. 33. old.

[346] Marx–Engels: i. m. 8-9. old.

[347]  Statisztikai nyelven: a rétegek közti különbségek szignifikánsak.

[348] Részletes bizonyítás nélkül is szembetűnő, hogy az áru kettős jellege – használati érték és érték egyszerre – és az árut létrehozó termelési folyamat kettős jellege – funkcionális és társadalmi oldal –egymással hasonló viszonyban álló fogalompárok.

[349] A 2. fejezetből kitűnt, hogy számos konkrét jelenség elemzésénél a tőkés társadalomra vonatkozóan sem elég csupán az alapdichotómiát figyelembe venni, de ugyanez nyilván a feudális vagy az antik társadalom esetében is így van. A szocialista társadalomban azonban – nem lévén antagonisztikus osztályellentétek tulajdonosok és nem tulajdonosok között – minőségileg más a helyzet. A kapitalista magántulajdon megszűnése maga jelenti a struktúra meghatározását.

[350] Témánktól messzire vezetne az a kérdés, hogy milyen jelenségek – javak, tulajdonságok, eszmék – képezhetnek társadalmilag elismert értéket. Egy társadalom eszményei – ember, életforma, életcél eszményei – nyilvánvalóan mindig a termelőerők és termelési viszonyok fejlettségétől függnek, de e függés nem egyirányú és nem kizárólagos. Nem egyirányú, mert nemcsak az alap formálja ezeket az eszményeket, értékelt jelenségeket, hanem azok vissza is hatnak az alap fejlődésére, tehát jelentős anticipáló szerepük is van. És meghatározottságuk – főként egy országon belül – természetesen nem kizárólagos, az adott alapokon kívül egy sor közvetett hatás érvényesül (korábbi társadalmi formák tudati megrögződöttségei, értékeszmények áthatása stb.).

[351] K. Marx: Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához. Szikra, 1951. 26. old.

[352]  Lásd Hegedűs András: Társadalmi struktúra és munkamegosztás, és Wirth Ádám: A szocializmus szociális struktúrája és a marxista szociológia. Mindkét tanulmány a Valóság 1966. 8. számában jelent meg.

[353] Marx–Engels: i. m. 16. old. (Kiemelés tőlem. F. Zs.)

[354] Uo. 33-34. old. (Kiemelés tőlem. F. Zs.)

[355] A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig. (Marx–Engels Válogatott Művei. II. kötet, 147. old.)

[356] V. I. Lenin: A narodnyikság gazdasági tartalma. Lenin Művei, 1. kötet, Szikra, 1951. 435. old. Hasonló értelmű, kicsengésű az a lenini osztálymeghatározás, amelyet a legtöbbször idézünk a „Nagy kezdeményezés”-ből. „Osztályoknak nevezik az emberek nagy csoportjait, amelyek a társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendszerében elfoglalt helyük, a termelőeszközökhöz való, nagyrészt törvényekben szabályozott és rögzített viszonyuk, a munka társadalmi szervezetében játszott szerepük, következésképpen tehát a társadalmi javak rendelkezésükre álló részének megszerzési módjai és méretei tekintetében különböznek egymástól. Az osztályok olyan embercsoportok, amelyek közül egyik eltulajdoníthatja a másik munkáját, annak következtében, hogy a társadalmi gazdaság adott rendszerében különböző a helyzetük.” (Lenin Művei, 29. kötet, Szikra, 1953. 428. old.) Ebben a valóban definíció tömörségű leírásban a két mondat összetartozik, és a szocializmus mai viszonyaira csak akkor alkalmazható, ha – mint ahogyan ez olykor előfordul – az itt kiemelt második mondatot elhagyjuk.

[357] A jövedelmek rendszeressége (illetve rendszertelensége) volt még a megfigyelés idején (1963-ban) a termelőszövetkezeti parasztság egyik legnagyobb problémája. Így pl. egy, a munkások, illetve parasztok helyzetének vélt előnyeit tudakoló kérdésnél 3000 megkérdezett termelőszövetkezeti tag közül 19 százalék a munkások rendszeres, illetve biztonságos jövedelmét tartotta a parasztsággal szembeni előnyének, és csak 6 százalék hivatkozott a magasabb életszínvonalra, mint a munkások kedvezőbb helyzetének jelére.

[358] Nem a hatalom általános érvényű meghatározását kíséreljük meg megadni, hanem csupán az adott téma szempontjából értelmezzük e fogalmat. Az „általános érvényű” meghatározás messze túlnőne e könyv keretein, hiszen a hatalom ismét olyan alapvető, történelmileg meghatározott viszony, amelynek jellege az adott társadalom egész jellegétől függ. Az itt adott értelmezés csak a vizsgált szocialista típusú munkamegosztáson belül érvényes.

[359] Max Weber: Wirtschaft und Gesellschaft. Kiepenheuer und Witsch, Köln–Berlin, 1964. 152. old.

[360] Más kérdés, hogy konkréten mely csoportok számára kedvezőtlen a döntés, hogy a többséget vagy valamilyen kisebbséget érint-e kedvezőtlenül stb. E hatás elemzése valójában a vizsgált társadalmi rendszer egészét jellemezheti.

[361] Pszichológiai alapon Pareto, Sorel, Mosca, társadalmi alapon Weber, C. W. Mills, Dahrendorf.

[362] Adam Schaff: Az egyén és teremtményei. Valóság, 1964. 10. sz. 47. old. (Kiemelés tőlem. F. Zs.)

[363] Ez a kritika – értelemszerűen – a hatalmi viszonyokat mindenek elé helyező más felfogásra, így Dahrendorf elméletére is vonatkozik.

[364] Egyes oktatásgazdaságossági szemléleten alapuló vélemények szerint ez már ma sem szórványos, hanem tömeges jelenség. E vélemények statisztikai bizonyító anyaga az objektív ismeretszint és a szubjektíve szükségesnek ítélt ismeretszint egybevetésén alapul. Ám véleményem szerint erősen vitatható e felfogás létjogosultsága, és megkérdőjelezhetők az alkalmazott vizsgálati módszerek is (nevezetesen az, hogy az eredmények értékelésénél nem veszik figyelembe azt a társadalmi közeget, amely a válaszokat sugallja). Lásd pl. e kérdésről: Iskolai végzettség és szakképzettség. Népességtudományi Kutató Csoport Közleményei. 1967/2.

[365] Ez a törekvés már kifejezésre jut – ha közelítő és nem teljesen következetes módon is – bizonyos, elsősorban amerikai statisztikákban, amelyekben a „fehérgallérosok” és a „kékgallérosok” mellett olykor megkülönböztetik a „szolgáltatásban” dolgozókat.

Némileg más kontextusban, általában a fizikai munka megkülönböztető jegyeként fogja fel ezt a kritériumot P. Bourdieu: „. . . valóban, ami a fizikai és nem fizikai munkásokat megkülönbözteti, az nemcsak a környezet, amelyben munkájukat végzik, nemcsak a szakmai kapcsolatok formája, nem is csak a szakma presztízse vagy a munka önmagában rejlő érdekessége, hanem és elsősorban a végzett munka jellege; az ipari munkás ... állandóan szembekerül az anyaggal, amely ellenáll, és amellyel szemben nem képzelhető el más magatartás, mint a technikus realizmusa.” (Travail et travailleurs en Algérie. Paris, 1963.) A gondolat lényegével messzemenően egyetértek, azonban a mi viszonyaink – az algériainál lényegesen fejlettebb munkamegosztás, több nem szellemi, de a fenti értelemben nem is fizikai munkakör – között ezt a kritériumot inkább úgy tekintem, mint a fizikai munkások egy sajátos csoportjának megkülönböztető jegyét, s nem mint általában a szellemi és fizikai munka közötti határvonalat.

[366] Az „értelmiség” fogalmának használatát is inkább konvencionális, mintsem az elemzés logikájából szervesen következő okok magyarázzák. Éppen ezért nem tartom itt szükségesnek, hogy részletesen kitérjek e fogalom körüli vitákra, meghatározásának nehézségeire.

[367] Elvileg a mezőgazdasági munkát végzők körén belül is szét lehetne, vagy kellene választani a különböző szakképzettségi szinthez tartozókat. A felvétel idején, 1963-ban azonban formálisan (adminisztratív érvénnyel igazolhatóan) még nem különültek el ezek a csoportok, még úgyszólván nem volt „mezőgazdasági szak- vagy betanított munkás”. A mezőgazdasági munkára való felkészítés intézményesedésével határozottan kialakulnak ezek a kategóriák is, így egy következő vizsgálatnál már valószínűleg az új oktatási formának megfelelően kell a csoportosítást kialakítani.

[368] A rétegeknek e második módon történő meghatározását ért eddigi bírálatok túlnyomó része a „vezető állásúak” és az „értelmiségiek” egy csoportba sorolásával nem értett egyet, e két réteg lényegesen különböző funkciói stb. miatt. Valóban a helyzetüket meghatározó alapvető objektív viszony különbözik (egyik esetben a hatalom, másik esetben a tudás a domináns vonás) és természetesen lényeges funkcionális különbségek is vannak köztük. Ugyanakkor tagadhatatlanul van bizonyos funkcionális hasonlóság is, éspedig a társadalmi ráhatás tekintetében, és emellett a tudás és a hatalom magas szintjei egy-egy munkakörön belül is sokszor összekapcsolódnak. Más elméleti indokok is szerepet játszanak azonban: a tudás és a hatalom pillanatnyilag a munkamegosztás két legjobban értékelt dimenziója, aminek következtében ez a két réteg egy sor, a munkamegosztáshoz kapcsolódó vonatkozásban objektíve hasonló körülmények közé kerül (pl. kereset), azaz – Bourdieu kifejezésével – szituációjuk és az ezzel összefüggő vagy ebből következő vonások nagyon sok hasonlóságot mutatnak. Emellett, minthogy mindkét csoport társadalmilag magasra értékelt, a hierarchia csúcsán helyezkedik el, pozíciójukban is sok a hasonlóság, ami ismét közelíti őket egymáshoz, mert hasonló magatartások kialakulásához vezet. (Az abszolút és relatív hasonlóságokat persze e vizsgálat keretén belül is bizonyítani kellett.)

Az elmondottak indokolják, hogy egy össztársadalmi szintű vizsgálatnál, ahol a lényeges tendenciák kimutatására törekszünk, miért engedhető meg e két réteg összevonása (amelyekhez összesen a háztartások 7%-a tartozik). Ez azonban nem jelenti azt, hogy specifikus vonásaik vizsgálata ne lenne számos esetben indokolt, sőt elengedhetetlen. A részletesebb vizsgálat egyébként nemcsak itt lehet szükséges, hanem a többi, sok szempontból ugyancsak heterogén réteg esetében is. Ha mégis a „vezető állásúak, értelmiségiek” csoportjára koncentrálódik a bírálatok zöme, ennek az az elsődleges magyarázata, hogy az olvasók, bírálók zöme is ebből a két csoportból kerül ki. Közismert tény, hogy a társadalmi hierarchián belüli differenciáltságot az egyén közvetlen környezetében sokkal jobban érzékeli, mint a tőle távolabb elhelyezkedő, személyes tapasztalatokból kevésbé ismert régiókban.

[369] Ez persze a pszichológiai stb. tényezőkre a fortiori igaz.

[370] Népszámlálási eredmények

[371] A részletes adatokat lásd a II. Rész 4. fejezetében.

[372] E problémának meglehetősen nagy irodalma van hazánkban Erdei Ferenc még a háború előtt sokat foglalkozott a város kérdéseivel, s azóta több ízben és több oldalról közelítették a városiasság fogalmát és kritériumait.

[373] A csoportosítási elvek és módszerek részletes leírását lásd Barnabás Gábor–Orbán Árpád: A települések osztályozása a 15 000-es jövedelmi felvételnél. Statisztikai Szemle, 1965. június, 610– 624. old.

[374] Ez az elosztás két hagyományos dimenziója; a munka szerint elosztott jövedelmeket a kapitalizmusban is mindenekelőtt e két dimenzió mentén differenciálják. E dimenziók relatív fontossága nyilván a tudomány minden téren – és elsősorban a termelésben – növekvő szerepével, illetve a társadalmi szervezetek bonyolulttá válásával, méretük és komplexitásuk növekedésével függ össze.

[375] A közgazdászok világosan felismerték e probléma súlyosságát, és – nálunk is, a többi szocialista országban is – több éve gondolkoznak és vitáznak e kérdésen. A javasolt megoldások nagyon sokfélék, Kovács János némiképpen egyszerűsítő modelljétől, mely a végzett munka összetevői közül csupán a szakképzettség szintjével mérhető bonyolultságot ragadja ki, Szabó Kálmán sokkal komplexebb elgondolásáig. (Tanulmányok az új mechanizmus problémaköréből c. doktori disszertáció.) Elméletileg teljesen kielégítő (és esetleg a gyakorlatban is széleskörűen felhasználható) megoldást azonban még nem sikerült találni. (Szabó Kálmán koncepciójával szemben is felhozható néhány megfontolandó közgazdasági érv. Lásd pl. Szeben Éva: A teljesítménymérés nehézségei és a munka szerinti elosztás. Közgazdasági Szemle, 1968. május.) E különböző tanulmányokban bizonyos mértékig keveredik az eddigi elosztási gyakorlat elméleti igényű elemzése és a helyesnek tartott (ettől esetleg eltérő) elosztási elvek rögzítése. Ennél nagyobb problémának tűnik azonban, hogy a közgazdászok túlnyomórészt gazdasági meggondolásokra szűkítik le a kérdést, és az indokoltnál kisebb mértékben vesznek figyelembe olyan társadalmi tényezőket, mint a (népgazdasági, vállalati és egyéni érdekek hármasságát átszelő) társadalmi csoportérdekek, a történelmileg megrögződött tradíciók, illetve azok felszámolásának szándéka stb. További nehézséget jelent, hogy gyakran használják a „társadalom számára fontos vagy kevésbé fontos, hasznos vagy kevésbé hasznos” munka kategóriáját, e fogalom történelmi és társadalmi korlátainak, illetve tartalmának részletes elemzése nélkül.

[376] Kapitalista és szocialista társadalomban egyaránt igaz, hogy bizonyos egyéni tulajdonságok – külső adottságok, mint a szépség vagy jellembeliek, mint az áldozatkészség, bátorság, szilárdság stb. – persze szerezhetnek „tulajdonosuknak” személyi megbecsülést, „presztízst”, e kérdéssel azonban itt nem foglalkozunk.

[377] A nem vagyon szerinti rétegződés szerepével kapcsolatban ismét érdemes idézni Max Webert. Mint már említettük, Max Weber megkülönbözteti az „osztályokat” és a „státuscsoportokat”. Az osztályok – a gondolatot leegyszerűsítve – a termeléshez és a javak megszerzéséhez való viszonyuk szerint tagozódnak, a „státuscsoportok” pedig életstílusuk és az ebben kifejeződő sajátos fogyasztási struktúrájuk szerint. Mármost, ami e kétféle rétegződés relatív fontosságát illeti: „Minden technikai változás és gazdasági átalakulás a státus szerinti rétegződést fenyegeti, és az osztályhelyzetet tolja előtérbe . . És ha a gazdasági rétegződés mozgása lelassul, ez előbb-utóbb szükségképpen a státusstruktúra fontosságának növekedéséhez vezet és a társadalmi megbecsülés fontos szerepének újraélesztését szolgálja.” ( Max Weber: Essays in Sociology. i. m.)

[378] L. Reissman: i. m. 12. old.

[379] A „Social Register” a pénz és származás szerinti „arisztokrácia” időszakonként közzétett jegyzéke, amelyet a XIX. sz. vége óta néhány amerikai nagyvárosban megjelentetnek. Teljesen exkluzív jegyzék, csak már korábbi „Register-tagok” ajánlásával lehet a „kiválasztottak” közé bekerülni. (Lásd Baltzell „Who's who in America” and „The Social Register”. Megtalálható : Bendix–Lipset: i. m. 172– 185. old.)

[380] Erre vonatkozóan középiskolások és egyetemisták körében végrehajtott vizsgálatok szolgáltatnak információt. Lásd pl. Molnár László: A leendő orvos erkölcséről. Valóság, 1966. 11. sz. 46-50. old., vagy Gazsó Ferenc, Pataki Ferenc és Várhegyi György vizsgálatának eredményeit a középiskolások pályaorientációs motívumairól. Mind az általános presztízsforrásokról, mind az egyes foglalkozásokhoz kapcsolódó presztízsről találhatók utalások e szerzők tanulmányaiban.

[381] A tanulmány az USA, Japán, Nyugat-Németország és a Szovjetunió presztízshierarchiáit hasonlítja össze, és az adatok szerint valóban meglepő a minták adatainak összecsengése. A probléma „csupán” az, hogy a Szovjetuniót a háború után külföldre került egyének véleménye jellemzi. Ez aligha tekinthető a szovjet társadalom egészére jellemzőnek, hiszen bármennyire is kényszerből (deportálás, hadifogság miatt) hagyták el a megkérdezettek az országot, már több éve külföldön éltek, egy részük pedig végleg el is hagyta a Szovjetuniót. ( Alex Inkeles–P. H. Rossi: National Comparisons of Occupational Prestige. American Journal of Sociology, LXII. kötet, 4. sz. 1956.)

[382] Lásd pl. A. Sarapata: A társadalmi mobilitás. (Polish Perspectives, 1966. 1. sz. Ism. Valóság: 1966. 6. sz.)

[383] Erre a korábban meglevő rangsor eltűnésére vonatkozóan lásd M. Pohoski tanulmányát a Statisztikai Szemle 1964. 12. számában.

[384] G. H. Lenski: Status Crystallisation. American Sociological Review, 1954.

[385] Ossowski: Class Structure in the Social Consciousness. (Lengyelből fordítva. Free Press of Glencoe, 1963. 52-53. old.)

[386] A társadalmi magatartásrendszerek és szimbólumrendszerek jól kifejezik a státusjellemzők összekapcsolódásának szükségszerűségét. Ennek alapján alakult ki pl. Amerikában az a jól ismert jelenség, hogy a foglalkozási előmenetel lakóterület, gépkocsi stb. cserét von maga után. Ahogy Peter L. Berger írja: „A vállalati igazgató, akinek »rossz« lakcíme és »rossz« felesége van, erős nyomás alá kerül, hogy mindkettőt felcserélje.” (Invitation to Sociology. 1963. 81. old.)

[387] Hogy mit jelentett az új réteg normáihoz igazodni a korábbi társadalomban, erről számos irodalmi és szociográfiai leírás áll rendelkezésre. Peter Berger pl. arról a folyamatról ír, ahogyan az egyén állandóan újraértelmezni és újraértékelni kényszerül saját önéletrajzát, ahogyan a társadalmi létrán felfelé halad. „E változás talán legszomorúbb oldala az, ahogyan most újraértelmezi a valaha hozzá legközelebb álló személyekhez és eseményekhez való viszonyát. Minden, ami a gyerekkori »little Italy«-val kapcsolatos (barátok, lányok), rosszindulatú változáson megy át”, sőt „a Mama, aki valaha a mindenség központja volt, egy buta olasz vénasszonnyá változott, akit néha meg kell békíteni egy olyan egyéniség csalóka megjátszásával, aki már nincs.” (I. m. 59. old.)

[388] L. Reissman pl. így ír: „A státuscsoportok monopolizálni igyekeztek mindazokat a javakat, kedvező alkalmakat és szimbólumokat, amelyek becsüket növelhették, hogy minél jobban szélesítsék azt a társadalmi távolságot, mely őket a többi rétegtől elválasztotta." (Les classes sociales aux États-Unis. i. m. 61. old.)