Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

Kolosi Tamás: Tagolt társadalom:

Kolosi Tamás: Tagolt társadalom: [389]

Struktúra, rétegződés, egyenlőtlenség Magyarországon

1. A struktúra- és rétegződéskutatás elméleti és metodológiai problémái

1.1 Struktúra és rétegződés

[…] A társadalmi rétegződés fogalmát – jóllehet az egyes szerzők közötti árnyalati különbségek viszonylag jól kitapinthatóak – többé-kevésbé közmegegyezéssel használja a nemzetközi szakirodalom: Legáltalánosabb metodológiai értelemben a társadalmi rétegződésen „a társadalomban élő egyének és csoportok hierarchikus rangsorolódásának módját értik” (Bottomore 1969, 1. old.), és a tényleges elméleti és metodológiai különbségek akkor bukkannak elő, amikor ezen általános meghatározás szociológiai konkretizálására kerül sor (Ferge 1969, 38-39. old.[bib_123]).

A társadalmi struktúra fogalmával kapcsolatban még egy ilyen legáltalánosabb közmegegyezésről sem beszélhetünk. Példaként hadd utaljunk itt arra, hogy az Amerikai. Szociológiai Társaság 1974. évi kongresszusának központi témája éppen a társadalmi struktúra volt. Az e kongresszusról megjelent kötet (Blau 1976[bib_94]) bevezető tanulmányában Peter M. Blau kísérletet tesz arra, hogy csoportosítsa az elhangzott különböző megközelítéseket. Az alkalmazott négyféle csoportosítási szempont közül emeljük itt ki csak a fogalomhasználat különbségeit. Coleman. Homans és Merton a társadalmi struktúrát a társadalmi viszonyok konfigurációjaként, a pozíciók és szerepek együtteseként értelmezi egy- fajta behaviorista megközelítéssel. Lényegében á: funkcionalizmusra vezethető vissza Parsons, Lipset és Bottomore értelmezése, akiknél a társadalmi struktúra az értékek és normák intézményesültsége, az az alap, ahonnan az emberek magatartásai és kapcsolatai absztrahálhatók. Végül a harmadik megközelítés (Coser, Lenski, Blau) a társadalmi struktúrát az emberek differenciált társadalmi pozícióinak sokdimenziós tereként értelmezi. Ezen utóbbi megközelítésben sem azonos azonban a struktúra és rétegződés, hiszen jóllehet Blau és Lenski struktúrán az emberek differenciálódásának formáját értik, de mindjárt hozzáteszik, hogy a struktúra éppen az az integrációs forma, amely a különböző egyenlőtlenségekben visszatükröződik. E különböző fogalomértelmezések részletesebb elemzése nélkül is világos, hogy az eltérő terminológiahasználatok közös eleme, hogy a társadalmi struktúra valami más, mint a társadalom rétegződése, de közöttük mégiscsak van valami kapcsolat, akár olyan egészen közvetlen, mint Blaunál és Lenskinél, akár sokkal áttételesebb, mint a többi, említett szerzőnél.

A szocialista országok szociológiai szakirodalmában lengyel szerzőknek (Lange, Hochfeld, Bauman) a hatvanas évek elejéről származó kezdeményezései alapján terjedt el a társadalmi struktúra fogalma. A struktúrát a különböző szerzők általában a társadalom alkotóelemei közötti viszonyok rendszereként, tehát nem közvetlenül és nem csupán a társadalmi tagozódás fogalmaként definiálták, mégis viszonylag korán összekapcsolódott egymással a társadalmi struktúra fogalma és a társadalmi tagozódás problematikája (Hegedűs 1966[bib_163]). Ennek alapvető oka, hogy a marxi gondolatrendszerben a „társadalom alkotóelemei közötti viszonyok” leglényegesebbike az osztályviszony, és az osztályszerkezet átalakulásának elemzéséből nőtt ki a társadalmi rétegződés vizsgálata is, a struktúra és a rétegződés problematikája pedig eközben, szinte szétválaszthatatlanul összegabalyodott.

Amennyiben metodológiailag tiszta kategóriákban kívánunk gondolkodni, akkor észre kell vennünk, hogy az egész problémakomplexum mögött két kérdés húzódik meg: a: egyik, hogy miként differenciálódik a társadalom, a másit pedig, hogy miként működik a társadalom. Természetesei ez a két kérdés nem választható szét mereven. A társadaton differenciálódásának módját ugyanis éppen működési módja határozza meg, és fordítva, a társadalom működési mód ja is már eleve differenciált elemek közötti viszonyokban, integrációkban és konfliktusokban ragadható meg. A valóságban tehát szorosan összetartozó két kérdést azonban metodológiailag mégiscsak szét lehet és szét kell választani, ha tudjuk is, hogy e szétválasztás elvileg magában hordja a szociológia történetileg megvalósult – egy pozitivisztikus és egy absztrakt dialektikus modellre való – ismeretelméleti kettéhasadásának veszélyét (Kolosi 1972[bib_183]).

A társadalomról való gondolkodásban e két kérdés történetileg eltérő súllyal: vetődött fel. Az elmélettörténeti előzmények tárgyalásából talán kitűnik, hogy a témakör problémává fogalmazódása során a „miként működik á társadalom” kérdése volt az alapvető, és a „miként differenciálódik a társadalom” kérdésre a köznapi evidencia szintjén mozgó válaszok születtek. A népesség és így a témával foglalkozó kutatók számára is mindennapi tapasztalat volt, hogy az emberek különbözőek, különböző társadalmi helyzetben vannak, és ezt a differenciáltságot a köznyelvi fogalomhasználat is visszatükrözte. A probléma nem az volt, hogy milyen a differenciáltság rendszere, hanem hogy mi az evidencia és a mindennapi tapasztalat szintjén így megjelenő differenciáltság oka. Erre a kérdésre adott forradalmian új választ Marx, rámutatva a termelési viszonyok kategóriájára, és a társadalmi viszonyok újratermelődésének mechanizmusaira. Ugyanakkor azonban Marx konkrét társadalmi elemzéseiben maga is anélkül használja a mindennapi evidencia szintjén jelenlevő társadalmi kategóriákat (kispolgárság, értelmiség, középosztály stb.), hogy ezeknek szerves kapcsolata lenne az alapkérdésre adott válaszban levezetett osztályszerkezettel.

A modern szociológia és különösen az empirikus statisztikai módszerek kifejlődése viszont éppen ezen evidenciák szintjén jelenlevő differenciáltságot kérdőjelezte meg. Fokozatosan a „hogyan differenciálódik a társadalom” kérdése vált a tudományosan vizsgálandó és vizsgálható kérdéssé, az erre adandó válasz lett a kialakuló rétegződéskutatás központi problémája, és a „hogyan működik a társadalom” kérdését vagy tudományosan megválaszolhatatlanként pozitivisztikus lendülettel elutasították, vagy különböző teoretikus válaszokat kerestek rá, elszakadva a rétegződéskutatás empiriájától. A modem etnográfiában és antropológiában viszont éppen azt vizsgálták a társadalmi struktúra fogalmával, hogy melyek azok a szélesen értelmezett intézmények és kapcsolatrendszerek, amelyek a primitív társadalmak működését, társadalmi viszonyaik újratermelődését biztosítják, és így a társadalmi struktúra fogalma kiválóan alkalmasnak bizonyult arra, hogy kategoriális fogódzót nyújtson a szociológiának annak vizsgálatához, ami a rétegződésen túl van. Metodológiai szempontból itt megint csak másodlagos az az ideológiatörténeti tény, hogy a struktúra fogalmával az osztályviszonyoknak a modern tőkés társadalomban meghatározó szerepét lehetett tagadni. A lényeges az, hogy a struktúra történetileg általánosított kategória arra, aminek történetileg konkrét megjelenési formája az osztályviszony.

Struktúra és rétegződés terminológiai elhatárolására való törekvésünk első megközelítésben tehát arra az eredményre vezetett, hogy a társadalmi struktúra fogalmával arra kérdeztünk rá, hogy miként működik egy társadalom, milyen viszonylatrendszerek segítségével, milyen módon történik a társadalmi újratermelés, a társadalmi rétegződés fogalmával viszont arra kérdezünk, hogy milyen egy adott társadalomban a népesség differenciáltsága, milyen a társadalmi különbségek rendszere.Ennyiben mondhatjuk, hogy az első kérdésünk és így a társadalmi struktúra fogalma analitikus, az utóbbi kérdés és így a társadalmi rétegződés fogalma leíró jellegű (Dahrendorf 1957), vagy azt, hogy a struktúra elemzése relációs szintű, a rétegződés elemzése pedig elosztási szintű elemzést jelent (Haller 1983[bib_154]).

Struktúra és rétegződés kategoriális megkülönböztetése azonban az előbbiek értelmében azt is igényli, hogy kapcsolatukra, viszonyukra is rámutassunk. A két, metodológiailag megkülönböztethető kérdés viszonya kapcsán már utaltunk erre. A társadalmi rétegződés önmagában is leírható, de annak megértése, hogy miért éppen az adott módon alakult a társadalmi különbségek rendszere, csak a társadalmi struktúra elemzése alapján lehetséges. A konkrétan adott rétegződés viszont nemcsak a társadalmi újratermelési folyamatok, a struktúra „eredménye”, hanem egyúttal az újratermelési ciklus minden egyes pillanatában mint „adottság” is jelen van, a struktúra működésének egyik feltétele.

Ennyiben igaz Ferge Zsuzsa megállapítása, hogy rétegződéselméletről tulajdonképpen nem is lehetne beszélni, hiszen ami ebben az összefüggésben „elmélet”, az már a társadalmi struktúrára vonatkozik. „Valójában a társadalmi tagozódás-, illetve rétegződésleírásoknak az a feladatuk, hogy empirikus tényeket biztosítsanak a struktúra megismeréséhez (és ezzel a struktúraelmélet továbbépítéséhez), illetve hogy egy már létező struktúraelméletet segítsenek igazolni (vagy cáfolni).” (Ferge 1975, 42. old.[bib_124]) (Más kérdés, persze, hogy a leírás módjának is vannak elméleti és különösen ismeretelméleti konzekvenciái, és léteznek leíráselméleti problémák is, nem beszélve arról, hogy egyes pozitivisztikus struktúrafelfogások éppen az itt használt struktúra- és rétegképződésfogalom megkülönböztetésének tagadásával építenek fel „stratifikációs elméleteket”.)

Nincs itt mód a társadalmi struktúra fogalmának részletes elméleti kifejtésére. Pusztán arra utalhatunk, hogy ha a struktúrát általánosan elfogadott módon úgy értelmezzük, mint „az egészen belül az elemek viszonyának rendszerét, a közöttük levő kapcsolatok elveit; módszereit és mechanizmusait” (Hegedűs 1966, 43. old.[bib_163]), és a társadalmat mint egészt totalitásként fogjuk fel, akkor „a társadalmi struktúra a társadalom emberi viszonyokban megjelenő, a tevékenységek elkülönültségében és összefüggésében feltárulkozó termelőtevékenységet, az azt szabályozó érdekviszonyokat és politikai intézményesültséget egyaránt magába foglaló viszonyok összességét jelenti” (Kolosi 1972[bib_183], 1974[bib_184]).

Ha ezt az általános fogalommeghatározást egy konkrét társadalom elemzésében kívánjuk fölhasználni, akkor természetesen egyaránt figyelembe kell vennünk az adott társadalom modellszerű működését (formációelméleti megközelítés) és konkrét – történelmi előzményeit is magában hordó – megvalósulási formáit (társadalomtörténeti megközelítés). Pusztán példaként – hiszen e tanulmány következő fejezete éppen ezzel foglalkozik majd – utaljunk itt egy jelen társadalmi struktúránkra vonatkozó hipotetikus megközelítés körvonalaira, és a struktúrakutatás számára ebből adódó kérdésekre:

A szocialista fejlődés alapmodelljeként nálunk a negyvenes évek végétől – egy olyan társadalomszerkezet jelent meg, amely egyfelől elkerüli, illetve megszünteti a tőkés fejlődésre jellemző utat: a „politikai állam” és a „civil társadalom” (Marx) kettéválását, biztosítja a politikai szféra autonómiáját, másfelől nem engedi érvényesülni a tőkés árutermelés és a tőkeviszony automatizmusait, hanem annak helyébe a politikai szféra által meghatározott, tervszerű, centralizált redisztribúciót lépteti (Polányi 1944[bib_238]). Harmadrészt pedig a redisztribúció egyik alapszempontjává teszi az egyenlőséget, tehát az örökölt egyenlőtlenségek ha nem is egyenes vonalú és sokszor éppen újonnan létrehozott egyenlőtlenségeken keresztül vezető, de mindenképpen fokozatos megszüntetését.

Nincs módunk itt annak elemzésére, hogy ez a koncepció a konkrét történelmi körülmények között már megvalósulása pillanatában hogyan kapcsolódott össze más érdekek által meghatározott tényezőkkel, milyen sikereket és fájdalmas feszültségeket hozott, és miként módosult a későbbi fejlődésben. Napjainkra azonban mindenképpen tény, hogy a politika primátusa mellett megmaradt, illetve újra létrejött a „civil társadalom” egyfajta relatív autonómiája. A centralizált, politikailag meghatározott redisztribúciót egy olyan részleges és decentralizált redisztribúció váltottá fel, amely fokozottan veszi figyelembe a gazdasági racionalitás szempontjait, és működésébe beépítette az árutermelés automatizmusait, társadalompolitikai alapszempontjai pedig lényegesen gazdagabbak a korábbi nivelláció-központúságnál. Mindezek következtében – képletesen szólva – egy olyan sokdimenziós strukturális tér (viszonylatrendszer) jött létre, amelyben az egyes csoportoknak a társadalmi újratermelés szempontjából meghatározott helyét is több tényező determinálja: hol helyezkednek el a decentralizált redisztribúció erőterében, milyen pozíciót tudnak kiharcolni a jórészt gazdasági automatizmusok által működő szférákban, a munkaerőpiacon és a „második gazdaságban”, mit biztosít számukra a civil szférában újratermelődő gazdasági, kulturális stb. egyenlőtlenség, illetve mennyire kedvezően vagy kedvezőtlenül érintik őket az ezen spontán újratermelődésbe iskolarendszeren, szociálpolitikán és egyéb eszközökön keresztül történő társadalompolitikai beavatkozások.

Amikor társadalmi struktúránkat kívánjuk felvázolni, akkor éppen az itt jelzett strukturális teret működtető mechanizmusokat kell elemeznünk: a)hogyan történik nálunk a javak újratermelési folyamata az állami és szövetkezeti szférában, milyen a politika, az állam és az egyes gazdálkodási egységek (vállalatok, települések, ágazatok) viszonya, és ez milyen munkamegosztási-, érdek- és hatalmi viszonyokat hoz létre; b)hogyan működnek a gazdaság csak közvetve szabályozott szférái, a munkaerőpiaci viszonyok, és a második gazdaságbeli lehetőségek miként módosítják a különböző társadalmi csoportok helyzetét, miként függ össze egymással a decentralizált redisztribúció és a piaci automatizmusok által szabályozott szféra; c)hogyan történik az egyenlőtlenségek spontán újratermelődése, milyen ebben a szélesen értelmezett származás, az egyéni és családi életutak szerepe; d)miként képes az iskolarendszer, a szociálpolitika, a jövedelempolitika, a szélesen értelmezett társadalompolitika beavatkozni az egyenlőtlenségek spontán újratermelődésébe, és milyen ennek a beavatkozásnak a hatása, és e)az itt jelzett és többirányúan módosult alapmodell konkrét történeti megvalósulásában milyen a történeti kontinuitás és megszakítottság szerepe, az örökölt strukturális sajátosságok miként épültek bele a jelenlegi társadalomszerkezetbe. Mindeddig elsősorban azt hangsúlyoztuk, hogy a társadalmi struktúra történetileg, az adott társadalmi formáció és társadalmi rendszer, integrációs mód, illetve az egyes konkrét társadalmak saját történetisége által meghatározott. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról sem, hogy az emberi társadalom szerveződésének, és így strukturálódásának általánosabb sajátosságai is vannak. Éppen a századforduló idején mechanisztikusdeterminisztikus történelemszemléletbe forduló marxista megközelítés ellenhatásaként – politikai implikációktól sem mentesen – kezdett a marxista társadalomtudomány is erősen érdeklődni a történeti egyediség és különbözőség iránt, és csak néhány kivételes filozófiai munkában (Lukács 1976[bib_212]), valamint a pszichológia egyes kutatási területein történtek kísérletek a társadalmi lét általánosabb összefüggéseinek vizsgálatára.

Szisztematikus kutatási előzmények hiányában mi sem vállalkozhatunk az emberi társadalom strukturálódását meghatározó általános törvényszerűségek elemzésére. Csupán – néhány jelzés erejéig – a figyelmet szeretnénk arra irányítani, hogy történetileg konkrétan meghatározott jelen társadalomszerkezetünk elemzése során nem szabad megfeledkeznünk a társadalomszerveződés általánosabb sajátosságairól.Egy pillanatig sem vitatjuk ugyan, hogy az emberi társadalmakban minden történetileg alakult ki, és így minden társadalmi tény „örökkévalósága” kétségbe vonható egy történetfilozófiai perspektívában. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy jó néhány társadalmi tényt nem tudunk megérteni pusztán a magyar vagy a kelet-közép-európai szocialista fejlődés sajátosságai alapján, még akkor sem, ha ezek a történeti egyediségek és különösségek persze sajátos formát, megjelenési módot kölcsönöznek az általánosabb összefüggéseknek is. Az általános összefüggésen nem az egyediségek azon általánosságát értjük pusztán, amit Lenski a rétegződés ;,állandóinak” nevez (Lenski 1966[bib_207]). Nevezetesen, hogy minden társadalmi rétegződésnek vannak olyan állandó, nem változó elemei, mint az emberek predominánsan önmagát kereső természete, az egyének egyenlőtlen adottságai, szokásokra való támaszkodása vagy az elosztható javak szűkössége. Történetileg sokkal konkrétabban azt is mondhatnók, hogy a társadalomszerveződés általános tendenciáiról is szó van.

A társadalmi munkamegosztás fejlődése, a fizikai és szellemi munka szétválása, a végrehajtó és vezető-irányító funkciók elkülönülése, ezen utóbbiak történetileg meghatározott intézményekkel és legitimációs kényszerekkel (hatalmi struktúrák, születési előjogok, tulajdon, állam- és pártrendszerek, képzettségek) való összekapcsolódása, a társadalmi egyenlőtlenségek és ezen belül az előnyök és hátrányok spontán akkumulációja – hogy csak néhányat emeljünk ki – évezredeken átnyúló folyamatok. Ugyanakkor az egy-két évszázada felgyorsult ipari-technikai fejlődés és kapitalizálódás – részint a világ egyes régióinak exponenciálisan felgyorsuló fejlődésével és így legalábbis technikai-technológiai és civilizatorikus szempontból mintaértékűvé válásával; részint a világpiac kialakulásával és ennek gazdaságon túlmutató következményeivel – megint csak a társadalomszerveződés univerzális tendenciáit erősítette.

A maga korában teljesen igaz volt Marxnak a gépipar fejlődésével kapcsolatos megállapítása, nevezetesen, hogy a gépi nagyipar éppen annak tőkés alkalmazása által értelmezhető csak társadalmilag (Marx 1967, III. 23[bib_217]), és ez a megközelítés világtörténelmi perspektívában is nagy jelentőségű. Csakhogy a gépi nagyiparra a tőkés fejlődés során ráépült technológiai, munkaszervezeti és ennek következtében társadalmi struktúrák, a tőkés termelési viszonyoktól függetlenedve is, Mindmáig az egyetlen – nemcsak szűken vett gazdasági, hanem szélesen vett történelmi értelemben is – versenyképes keretet jelentik a gépi nagyipari termelés számára. Mindez nemcsak azt jelenti, hogy egy modern, korszerű gyárba lépve Tokiótól Nairobiig és Togliattitól Milánóig igen hasonló kép fogad, hanem a technikai munkamegosztás-szervezete is igen hasonló – még ha vannak is éppen a munkaszervezetet újrafogalmazni kívánó kísérletek –, és sok szempontból hasonló egyenlőtlenségi viszonyok épülnek rá a hasonló munkaszervezetre, még akkor is, ha egy pillanatig sem lehet a társadalmi rendszerből vagy a saját történeti meghatározottságból adódó különbségeket figyelmen kívül hagyni.

Mindezzel pusztán azt kívántuk kiemelni, hogy amikor a következőkben kísérletet teszünk egy konkrét társadalom strukturális viszonyainak felvázolására, akkor tudnunk kell, hogy a konkrét társadalomszerkezet jelenvalósága mögött 'két szinten is általános strukturális összefüggések húzódnak meg.

Egyfelől adva vannak a társadalmi lét újratermelésének általános viszonylatai. (Strukturális összefüggéseinek elemzésére újabban Ferge [1982] tett kísérletet.) Nem pusztán arra a felvilágosodás által feltett kérdésre gondolunk, hogy honnan erednek a társadalmi egyenlőtlenségek, és nem is csak a társadalom működésének olyan általános törvényszerűségeit kutató törekvésekre, melyek leginkább a funkcionalizmus és a konfliktuselmélet vitájában jutottak kifejeződésre a szociológiában. Legáltalánosabb szinten a társadalmi munkamegosztásnak a társadalmi lét újratermelődése szempontjából szükségszerű kifejlődéséről van szó, hiszen abban a pillanatban, hogy az individuális lét biológiai újratermelésén túlmutató, csoportszinten megjelenő munkamegosztás alakul ki az emberek kőzött, ez szükségszerűen magával hozza a csoportok strukturálódását, vagyis az elkülönülő-individuumok közötti viszonyok kialakulását. Nincs itt terünk a társadalmi munkamegosztás fejlődéstörténetének, illetve ezen folyamat strukturális összefüggéseinek vizsgálatára. Pusztán arra az alapvető dichotómiára kívánunk utalni, amelynek társadalomontológiai alapját Lukács György a kéttípusú teleológia megkülönböztetésében vélte felfedezni. Lukács megkülönbözteti ugyanis a „természetformáló teleológiai tételezéseket” és azt a teleológiát, amely „más emberek tudatának befolyásolását tűzik ki célul, hogy a kívánt teleológiai tételezésekre bírja őket” (1976, 11/91. old.[bib_212]).

A munkatevékenységben mint modellben benne rejlő ezen kéttípusú teleológia társadalmilag legkonkrétabban a fizikai és a szellemi munka közötti munkamegosztásban fejeződik ki (Sohn-Rethel 1970), ahol nem egyszerűen a tevékenység fizikai vagy szellemi jellegéről vagy a fizikai és szellemi igénybevétel ergonómiai arányáról van szó, hanem ennek uralmi alávetettségi viszonyokkal való szükségszerű összehangolásáról is. „Minél inkább kifejlődik a munka és ezzel együtt a munkamegosztás, annál önállóbb formákat ölt a teleológiai tételezések második fajtája, annál könnyebben fejlődhetnek ezek a munkamegosztás önálló komplexusává. A munkamegosztásnak ez a fejlődési tendenciája társadalmilag szükségszerűen kereszteződik osztályok kialakulásával; az ilyenfajta teleológiai tételezések spontánul vagy intézményesen egy uralom szolgálatába állíthatók ennek az uralomnak a leigázottjaival szemben, ezért kapcsolódik olyan gyakran az önállósult szellemi munka az osztályuralom rendszereihez.” (Lukács 1976, 11/158. old.[bib_212])

Természetesen ez az igencsak elvont általánosság a valóságban mindig történelmileg konkrétan és a maga átmeneteiben és árnyalataiban jelenik meg, és a szociológus figyelme mindig a konkrét megjelenésekre kell hogy irányuljon. Ezen a szinten pedig igencsak hamis történelemképet kapnánk, ha a fizikai és szellemi munka dichotómiája mentén kívánnánk a társadalmak szerkezetét, a társadalmi egyenlőtlenségeket magyarázni. A társadalmi lét újratermelésének ezen legáltalánosabb összefüggése azonban jól magyarázza azt, hogy miért alakult ki minden strukturált társadalomnak egyfajta vertikális-hierarchikus megosztottsága, amelyet aztán tovább erősített az egyenlőtlenségek, az előnyök és hátrányok már jelzett spontán felhalmozódása. Az empirikus szociológiai kutatások során gyakorta találkozunk azzal a metodológiai problémával, hogy a társadalmi rétegződés dimenzióinak elemzésénél nem okoz különösebb nehézséget az egyértelmű „fent" és az egyértelmű „lent” elkülönítése, viszont szinte megoldhatatlan feladatot jelent mindannak hierarchiába rendezése, ami a kettő között van. A társadalmi szerkezet elemzéséhez nyilvánvalóan a konkrét megjelenési formákra kell elsősorban koncentrálnunk, és ennyiben az egyértelműen fent és lent között a történelem igen sokfajta variációt produkált, mint ahogy a történelmi folyamat töltötte ki mindig változó tartalmakkal a „fentet” és a „lentet” is.

Az itt jelzett általános összefüggés azonban azt eredményezi, hogy a társadalom strukturális terét a fent és lent végpontjai feszítik ki elsősorban, ezzel elsődleges jelentőséget kölcsönözve minden társadalomban a társadalom hierarchikus-vertikális strukturálódásainak. A jelen strukturális összefüggéseinek kutatója pedig metodológiailag nyugodtan zárójelbe teheti ezen évezredes általános összefüggés történelmi léptékű meghaladásának, meghaladhatóságának kérdését, még akkor is, ha önnön tudatának filozofikus-ideologikus reflexeit sohasem teheti zárójelbe.

Az általánosság másik szintje a már jelzett – történetileg vágyon is meghatározott – univerzálódási folyamatokkal függ össze. Egyáltalán nem a joggal kárhoztatott Európa-centrikus gondolkodás jele, ha azt konstatáljuk, hogy a „világtörténelmi” fejlődés szempontjából is meghatározó értékűvé vált – különösen az újkor és a kapitalizálódás időszakában – az európai és az ennek hatására kialakult amerikai fejlődés; tehát az úgynevezett nyugati civilizáció.

Megint csak nem bocsátkozhatunk történelmi elemzésbe, csupán konstatálhatjuk, hogy az a folyamat, melyet a világ „összezsugorodásaként” is szoktak emlegetni, és amely éppen századunkban újabb lendületet kapott – még akkor is, ha reakciójaként a saját nemzeti, kulturális és történeti identitás keresését célzó mozgások is felerősödtek –, a társadalmi struktúrák szempontjából is rendelkezik univerzális hatásokkal. Gondolhatunk itt a divat, a fogyasztási minták vagy az automobilizmus világméretű terjedésére éppúgy, mint a technikai fejlődés már jelzett jelentős társadalmi következményekkel járó tendenciáira, vagy az olyan közvetlenül társadalmi jelenségekre, mint az iparosítás, urbanizáció, a képzési rendszerek hasonulása, a társadalmi mobilitás tendenciái, a civilizációs fejlődés demográfiai hatásai (csökkenő népszaporulat, növekvő életkor), hogy csak néhány példát említsünk. Ezekről az általános tendenciáknál még akkor sem szabad. megfeledkeznünk, ha a nyomukban kialakult euforikus optimizmusból éppen napjainkban határozottan kezdünk kijózanodni.

Kíséreljük meg azonban ezúttal is az univerzálódás társadalmi hatásaiból kiemelni azokat a legáltalánosabb összefüggéseket, amelyek közvetlenül kihatnak a társadalmi struktúrára. A legfontosabb talán az a fejlemény, amely a társadalom létszféráinak elkülönülő differenciálódásával függ össze. Történelmi gyökerei persze a messze múltba nyúlnak vissza, kiteljesedése azonban a polgári fejlődéssel indult meg. Ez a folyamat, amelyet a társadalom intézményes szférájában – Hegel és Marx nyomán – a polgári társadalom és a politikai 'állam elkülönülésével jelölhetünk (Kolosi–Papp 1973[bib_187]), még általánosabban a ,gazdasági”, a „társadalmi” és a „politikai” lét differenciálódásaként írható le, az egyén szintjén pedig mindenekelőtt a munkaerő, az individuum és az állampolgár történelmi léptékű szétválasztódásaként jelezhető. Éppen a létszféra intézményesen és individuálisan is kifejlődő elkülönülése tette lehetővé egyfelől a gazdasági lét primátusának létrejöttét, másfelől pedig azt, hogy az egyes egyén strukturális helyét munkaerőként való léte individuális társadalmiságától és állampolgári lététől relatíve függetlenedve határozhassa meg, és ebben különös szerepre jusson a munkaerőként való lét legközvetlenebb empirikus kifejezője, a foglalkozás (Léderer 1977[bib_204]).

Az itt jelzett univerzálódási tendenciáknak persze éppúgy ellenszegülnek a társadalmak tradicionális elemei, mint a korai és még korántsem teljesen meghaladott szocialista fejlődésnek a differenciálódó létszférákat egy átpolitizált gazdaság uralma alatt egyesíteni kívánó törekvései. Csakhogy észre kell vennünk, hogy ezek az ellenszegülő törekvések csak lazítani, elodázni tudták, tudják a folyamatot. A valóságban ugyanis itt nem a tőkés fejlődés immanens törvényszerűségéről van szó, hanem egy olyan általánosabb tendenciáról, amelynek a tőkés fejlődés csak történelmileg konkrét formát biztosított. A tőkés forma meghaladása tehát megszüntetve megőrzés, és nem negáció.

Az itt jelzett tendenciát az empirikus szociológia közvetlen eszköztárából talán az igazolja legjobban, hogy milyen hasonló eredményekre vezettek a világ különböző országaiban a foglalkozási presztízs hierarchiájára vonatkozó vizsgálatok (Treimann 1974[bib_274]).

Mindebből a konkrét társadalomszerkezet vizsgálata számára nemcsak az a következtetés adódik, hogy a strukturálódás és rétegződés egy sor jelensége mögött (a foglalkozási szerkezettől a fogyasztási szerkezetig) nem pusztán magyar 'Nagy a szocialista országokra jellemző tendenciák húzódnak meg. Hiszen ezen jelenségekkel kapcsolatban az általános tendenciák történetileg konkrét megvalósulásának a bemutatása az izgalmas feladat. Sokkal fontosabb az a metodológiai következmény, hogy a létszférák elkülönülő differenciálódása teszi lehetővé e létszférák nem vagy nem teljesen konzisztens differenciálódását. A társadalmi struktúra szempontjából ez azt jelenti, hogy a társadalmi viszonyok újratermelésének unilineáris modellje helyett egy többcsatornás hálózati modellt kell keresnünk, a társadalom strukturálódását még a legáltalánosabb szinten sem lehet egyetlen viszonylatrendszerre felfűznünk. A társadalmi rétegződés szempontjából pedig mindez a rétegződés és sokdimenziósságában és a státusinkonzisztencia jelenségében csapódik le.

Mindezek alapján struktúra és rétegződés ugyan magában a valóságban nem különül el, hiszen a struktúra éppen a különböző rétegződési elemek közötti viszony, a rétegződés pedig éppen az a differenciáltság, amelynek elemei között a strukturális viszonyok feszülnek, metodológiailag azonban a következő megkülönböztetéseket tehetjük: a társadalmi struktúra egy társadalom működését, a társadalmi viszonyok újratermelési módját, egy társadalom integrációs sémáját jelenti. A társadalmi rétegződés pedig a népesség differenciáltsága, a társadalmi különbségek rendszere. Tehát „a társadalmi differenciálódás folyamatát és ennek eredményét – egy konkrét társadalom strukturális differenciálódását – a társadalmi struktúra kifejlődése fő aspektusának és alapvetően szociológiai karakterének tekinthetjük” (Machonin 1969, 590. old.[bib_214]).

Ebből a terminológiai-metodológiai különbségtételből természetesen adódik a struktúra és a rétegződés vizsgálatának szükségszerű metodológiai különbsége is. Míg a rétegződéskutatás esetében – a tárgyból következően – differenciálódások leírásáról van szó, és így az empirikus kutatási módszerek adódnak adekvát technikaként, a struktúravizsgálat esetében közel sem ilyen egyszerű a helyzet. Nem kívánom azt vitatni, hogy a társadalmi viszonyok, integrációs sémák komplex vizsgálatához elvileg kifejleszthetők-e logikailag zárt, empirikus szociológiai vizsgálati módszerek. Mindenesetre tény, hogy jelenleg – s egyelőre belátható perspektívában – ilyenekkel nem rendelkezünk. Ugyanakkor a társadalmi struktúra vizsgálata nem is csupán szociológiai módszereket igényel, hiszen az elemzés során közgazdasági, történeti, politológiai szempontokat is figyelembe kell vennünk. Ezen a területen tehát empirikus tényekből építhető elméleti metodológiára van szükség.

A társadalmi rétegződésről mindeddig mint állapotról, szinkrón jelenségről beszéltünk. A valóságos rétegződés azonban társadalmi és egyéni szinten egyaránt történetileg meghatározott. A rétegződés történetiségén azt értjük, hogy a társadalom rétegződése történetileg változó. Egyfelől történetileg változik a társadalmi újratermelés folyamata, amely folyamat jellegéből adódóan eleve csak történetiségében létezik. Ez nyilvánvalóan kihat arra, hogy a változó struktúra mindig újratermeli a társadalom rétegződését is. Másfelől történetileg változik a struktúra és a rétegződés közötti viszony is. Harmadrészt a rétegződést nemcsak az „aktuális” struktúra, illetve struktúrák határozzák meg, hanem korábbi struktúrák megkésett hatásai is ott érződnek a társadalmi különbségek adott rendszerében.

Mindezek következtében evidens, hogy a társadalmi rétegződés történetileg meghatározott, ugyanakkor azonban minden pillanatban mint eredmény és adottság is jelen Van. Ez a struktúra- és a rétegződéskutatás között újabb lényeges metodológiai különbségre mutat rá. A társadalmi struktúra eleve csak történetileg, diakrón voltában létezik, és így csak történeti megközelítéssel vizsgálható, a társadalmi rétegződés azonban minden pillanatban önmagában is jelen van, szinkrón jelenségként vizsgálható. Egyszerűbben fogalmazva: minden rétegződéskutatásnak van „eszmei időpontja”, míg ennek megállapítása a struktúra vizsgálatában eleve lehetetlen.

A rétegződéskutatás a pillanatnyilag adott empirikus tények empirikus elemzését jelenti, tehát szükségszerűen szinkrón vizsgálat még akkor is, ha tudjuk, hogy a rétegződés történetileg meghatározott. Amikor azonban a rétegződés történetiségét kutatjuk, akkor már eleve a rétegződés okaira, mögöttesére kérdezünk rá, tehát a struktúra vizsgálatához jutunk el. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi rétegződés történetisége éppen strukturális beágyazottságában rejlik.

Természetesen módunk Van különböző időpontokban végzett szinkrón rétegződésvizsgálatok összehasonlítására is. Egy ilyen elemzés azonban önmagában – bármennyire hasznos és érdekes legyen is – csak diakrón, és nem történeti vizsgálatot jelent, hiszen két állapotot vet össze, és nem történeti folyamatot elemez. A rétegződés mint állapot ugyanis napról napra újra előáll, a naponta újra előálló állapotok között azonban 'nincs eleve meghatározott, hanem csak a társadalmi újratermelés által naponta újra és újra meghatározott kapcsolat. A társadalmi rétegződésnek ezt az állapotként való folytonos újraelőállítását nevezzük a társadalmi rétegződés diakróniájának vagy társadalmi átrétegződésnek.

Mivel a társadalmi viszonyok újratermelése nemcsak változatlan reprodukciót, hanem változást is jelent, szükségszerű, hogy az újratermelési folyamatban a társadalmi rétegződés is változó formában termelődjék újra. A rétegződés diakrón változása, vagyis a társadalmi átrétegződés ezért mindig az újratermelési mechanizmusok változásától, tehát a strukturális változásoktól függ.

Csakhogy a társadalmi átrétegződés szükségszerűen azzal jár együtt, hogy az emberek bizonyos körének társadalmi helyzete is meg kell változzon, még akkor is, ha különben a társadalmi viszonyok újratermelése során az egyéni változtatási lehetőségek zártak, s még inkább akkor, ha a strukturális viszonyok az egyéni élethelyzetek nyitott, tehát változtatásokat eltűrő újratermelését teszik lehetővé. Mindez együtt eredményezi „az egyének és családok társadalmi helyzetének megváltozását”, amit társadalmi mobilitásnak nevezünk (Andorka 1975, 96. old.[bib_77]).

Itt látszólag egy ellentmondáshoz jutottunk. A társadalmi mobilitás ugyanis nyilvánvalóan folyamat, még akkor is, ha praktikus okokból a mobilitáskutatásban általában nem ma-. gát a folyamatot, hanem két állapot közötti elmozdulást szoktunk mérni. Mobilitáson pedig a rétegződésben elfoglalt hely megváltozását értjük. Ugyanakkor arról beszélünk, hogy a rétegződés naponta állapotként termelődik újra. Hogyan lehet a mindig naponta állapotként újratermelődő rétegződésben való mozgás folyamatos?

A társadalmi rétegződésnek mint állapotnak van azonban egy belső időbelisége is, nevezetesen az, hogy az emberek közötti társadalmi különbségek egy része állapotként is csak időbelileg értelmezhető. Ilyen különbségeknek kell tekintenünk a szélesen értelmezett származásbeli és életútbeli különbségeket. Teljesen világos, hogy ugyanazon rétegbe tartozás mást és mást jelenthet egy a társadalom mélyéről vagy csúcsáról érkező, egy lezárt életpályájú és egy pályakezdő, egy kudarcot kudarcra vagy sikert sikerre halmozó ember számára.

Ezek a különbségek ilyeténképpen jelen vannak pusztán állapotként is. Vizsgálható az, hogy mondjuk a származásnak vagy az életciklus adott pillanatnyi állapotának milyen a szerepe a társadalmi különbségek pillanatnyilag adott rendszerében. Csakhogy ezek az eleve időbelileg létező különbségek nem elsősorban így hatnak a társadalmi rétegződésre, hanem elsősorban azáltal, hogy időbelileg befolyásolják a rétegződés jelen állapotát.

Ez a helyzet igen könnyen belátható a nagy strukturális változásokat átélt társadalmak esetében. Ha pusztán a nem eleve időbelileg meghatározott különbségek által adott társadalmi helyzetet vizsgáljuk, akkor az adott pillanatban ez egyértelműen rögzíthető. Az időbelileg változó különbségek a nagy strukturális változást átélt társadalmakban azonban nem. A per pillanat előnyös helyzet egyértelműen rögzíthető, a per pillanat előnyös származás nem. Mit mond ugyanis az, hogy valaki gazdag értelmiségi családból származik, ha nem tudom, hogy az egyén szocializációja milyen időszakra esett? Az időbelileg meghatározott társadalmi különbségek ugyanis a szélesen értelmezett szocializációs folyamat közvetítésével kapcsolódnak elsősorban a pusztán állapotként is megjelenő társadalmi különbségekhez.

A társadalmi rétegződésnek tehát van egy időbeli dimenziója is, ami egyszerűen annak következménye, hogy a rétegződés az emberek közötti társadalmi különbségek rendszerét írja le, és az emberek saját maguk is csak saját élettörténetükkel együtt léteznek. A rétegződésnek ezt az időbeliségét nevezzük a rétegződés dinamikájának, és éppen ez az időbeliség teszi lehetővé a mobilitás folyamatosságát.

A társadalmi rétegződés vizsgálata során ezeket a dinamikus különbségeket is vizsgálnunk kell, mint a különbségek rendszerében elfoglalt hely meghatározóit. Nem kimondott mobilitásvizsgálatról van tehát szó, nem azt elemezzük, hogy miként változik az egyének eloszlása a társadalmi rétegek között, hanem azt, hogy az időbelileg létező társadalmi különbségek a maguk időbeliségével hogyan befolyásolják a társadalom rétegződését.

A struktúra és a rétegződés vizsgálatánál másfajta empíriára és másfajta elméletiségre van szükség, és különböző az empíria és az elmélet viszonya is. Az előbbi esetben a közgazdasági, történeti, szociológiai összefüggések empirikus tényei „csak” alapanyagot jelentenek az elméleti általánosításhoz, a rétegződéskutatásnál egy viszonylag: zárt logikájú empirikus módszertannal dolgozhatunk, ahol az elméleti megközelítés is ennek az empirikus kutatási metodológiának a saját elméleti problémáit jelenti.

1.2 Rétegződés és egyenlőtlenség

A társadalom rétegződése évezredeken keresztül a mindennapi evidencia szintjén jelent meg, és ez az evidencia a mindennapi szóhasználatban is megnyilvánult: foglalkozási; jogi, vagyoni, származási stb. kategóriák tarka egyvelege és ezek evidenciaszintű használata jellemezte a társadalmi különbségekről szóló gondolkodást. Ezek a kategóriák alapanyagát jelentették a társadalmi struktúra elemzésének, és a kategóriák pontosabb értelmezése, a „kiket sorolhatunk be egy-egy kategóriába” kérdése is a strukturális elemzés alkérdéseként vetődött fel. Csak a kialakuló szociológiában fogalmazódott meg – mint láttuk – az evidenciák felülvizsgálatának követelménye, a társadalmi differenciálódás szisztematikus leírásának igénye. Az erre irányuló kísérletek ugyanakkor egy sor Olyan metodológiai problémát is felvetettek, amelyek jelentős része a legtöbb kutatásnál rejtve maradt, vagy legfeljebb implicite volt jelen, anélkül hogy a kutató szisztematikusan tisztázta volna őket.

Ha a társadalmi rétegződést legáltalánosabb szinten mint a társadalmi különbségek rendszerét határozzuk meg, akkor az első kérdés az, hogy mit nevezünk különbségnek. Teljesen világos, hogy az emberek rengeteg dologban különböznek egymástól. Csakhogy azonnal szembetűnik a különbségek két jól elválasztható típusa. Az egyiket nominális, a másikat graduális különbségnek nevezhetjük (Blau 1976, 2. old.[bib_94]). A nominális különbséget az jellemzi, hogy kategóriajellegű, tehát az adott kiválasztott szempánt alapján az emberek bizonyos csoportjait többé-kevésbé egyértelműen, elválasztja egymástól, ugyanakkor az adott különbség diszkontinuus, megszakításos jellegű, és önmagában a kategoriális szétválasztás még semmit sem mond a kategóriák egymáshoz való viszonyáról. Ilyen különbség például a férfiak és a nők nemek szerinti kategóriái, a különböző foglalkozási kategóriák, vagy akár az embereknek a bőrük színe vagy szemszínük alapján kialakított kategóriái. A graduális különbségek ezzel szemben nem különítik el kategóriákba az embereket, mivel folyamatos jellegűek. A' folyamatosság viszont azt eredményezi, hogy a megfigyelési egységek között nemcsak a másság viszonylag tartalmatlan relációja áll fenn, hanem maga a különbség valamilyen meghatározott relációt is hordóz: Ilyen például az emberek közötti jövedelmi különbség, az elvégzett iskolai osztályok száma szerinti különbség, vagy akár az emberek közötti testmagasság és testsúly szerinti különbség is. Sőt elvileg ilyenek a ma még igen problematikusan mérhető minőségi különbségek is, mint például a tehetség, a szorgalom vagy a konformitás szerinti különbségek is.

Természetesen ez a meglehetősen absztrakt megkülönböztetés a valóságban sokkal összetettebben jelentkezik. Nemcsak azért, mert vannak átmeneti típusok is. (Jóllehet a fogalmakat itt egyáltalán nem matematikai értelemben használjuk, az átmenetiség érzékeltetésére mégis hozzunk egy matematikai példát. A nominális különbségeket tekinthetjük nem rendezett halmazoknak, a graduális különbségeket pedig rendezett halmazoknak. Ebben az értelemben azonban léteznek részben rendezett halmazok is. Ha például az iskolai végzettség szerinti különbségről beszélünk, akkor a végzettségi szintek között egyértelmű a rendezettség, az azonos végzettségi szinten levő különböző iskolatípusok között azonban nem.) Sokkal fontosabb az, hogy a nominális különbségek is felvehetnek graduális jellemzőket, illetve a folyamatos különbségeken belül is létezhetnek valóságos kategoriális különbségek. Előbbire példa, hogy jóllehet a foglalkozási kategóriák között önmagában csak nominális különbség van, a valóságos viszonyok történelmileg konkrét együttesében azonban ezek a foglalkozások mégiscsak a jobb és rosszabb foglalkozások graduális különbségében is elrendeződnek. Erre a sajátosságra építve dolgozta ki Bourdieu a „szituáció” és a „pozíció” fogalmát, ami azt fejezi ki, hogy a kategóriák „belső” tulajdonságai egy szituációt határoznak meg, viszont e részkategóriáknak az „egészhez” fűződő viszonyában már pozíciós különbségeket ragadhatunk meg (Bourdieu 1971[bib_103]). A jövedelmek graduális különbségeiben nemcsak mesterséges kategóriákat állapíthatunk meg (például 300 forintonként véve az önkényes kategóriahatárokat), hanem a társadalmi viszonyok alapján „objektív” kategóriahatárok is meghúzhatók, például a létminimumnál kisebb és nagyobb jövedelmekkel rendelkezők különbsége.

Mindez azonban a különbségek meglehetősen absztrakt értelmezéséből már a társadalmi valóság konkrétságába vezet át bennünket. Vagyis fel kell tennünk a második kérdést, hogy a különbségek közül mit tekintünk társadalmi különbségeknek. Mielőtt azonban erre \rátérnénk, utaljunk még az eddig tett megkülönböztetés metodológiai értelmezési lehetőségeire. A rétegződéskutatásban gyakorta felvetődik a vertikális, és horizontális tagozódás megkülönböztetése, a különbség és az egyenlőtlenség fogalmi szétválasztásának igénye. Természetesen ezzel kapcsolatban egy sor társadalomtörténeti, elméleti probléma vethető fel. Hogyan függ össze az egyenlőtlenség kérdésköre az evidenciaként adott társadalmi tagozódás politikai problémaként tételezésével? Mennyiben jogos a társadalmat per definitionem hierarchizált társadalomnak tekinteni, és így eleve minden különbséget mint vertikálisan is megjelenőt értelmezni? Sorolhatnánk még a jogos kérdéseket, azonban mindezek ellenére is könnyen belátható, hogy a vertikális és horizontális tagozódás, a különbség kontra egyenlőtlenség problémája módszertanilag szorosan összefügg a nominális és graduális különbségek kettősségével. Ezért a továbbiakban a nominális különbségeket önmagukban horizontális tagozódásnak tekinthetjük, ahol az elemek között pusztán „mássági” relációról van szó, míg a graduális különbségeket önmagukban is vertikális tagozódásnak tekintjük, ahol az egyes elemek között eleve egyenlőtlenségi reláció áll fenn. Az „önmagukban” szó hangsúlyozása pedig azt fejezi ki, hogy itt egy metodológiai absztrakcióról van szó, ami kutatás-módszertanilag megengedhető, de másként jelenik meg a társadalmi valóságban.

A különbségek végtelen sokaságából azonban mit tekinthetünk társadalmi különbségnek? Nem kevéssé tautologikus megfogalmazással azt mondhatjuk, hogy mindazokat a különbségeket, amelyek társadalmilag relevánsak. A tényleges nehézségek azonban ott kezdődnek, amikor ezt a tautológiát fel akarjuk bontani. Nyilvánvaló, hogy a társadalmi rétegződés szempontjából (ellentétben a struktúra vizsgálatával) kizárólag emberek közötti különbségeket vizsgálunk, Így a rétegződés szempontjából az „intézmények” közötti különbségek is csak mint emberek közötti különbségek érdekesek. A probléma tehát az, hogy az emberek közötti cégek sokaságából Mit tekintünk társadalmi különbségnek.

Szociálantropológiai közhely, hogy az ember biológiailag determinált társadalmi lény. Ebből következik, hogy az emberek közötti különbségek részben biológiaiak, részben társadalmiak; csakhogy a valóságban ezek többsége nem választható szét. Így minden olyan különbséget társadalmi különbségnek tekinthetünk, amely nemcsak biológiailag értelmezhető, függetlenül attól, hogy az adott különbség biológiai eredetű-e vagy sem. Még az így értelmezett társadalmi különbségek köre is a végtelenhez közelít, és közülük minden értelmes analízis számára szükségszerűen ki kell választanunk a fontosabbakat, lényegesebbeket, meghatározóbbakat Tehát nem egyszerűen a társadalmi különbségek, hanem a társadalmilag lényeges különbségek meghatározása a probléma.

Ennek a kérdésnek a megválaszolásához be kell vezetnünk a – nyugodtan igazoltnak tekinthető – feltételezést, hogy a társadalmi különbségek nem függetlenek egymástól, közöttük egyszerű és összetett okságok, kölcsönhatások és együtt-járások fordulnak elő. Azt a társadalmi különbséget tekintjük lényegesnek, amelyik több más társadalmi különbséggel van kapcsolatban, és különösen több egyéb különbségnek az oka.

Bármennyire formálisnak tűnik is ez a megkülönböztetés, alapjában lényeges, logikailag és társadalmilag egyaránt igazolható összefüggést fejez ki. Nézzük előbb a logikai igazolást! Ha adva van egy zárt rendszerünk, amelynek jellemzőit tíz változó segítségével jól leírhatjuk, és amelyben minden változó normális eloszlású arányskálán felírható és párosával mindegyik lineáris kapcsolatban van egymással, akkor könnyen kiszámítható, hogy együttes szórásukból melyik változó mennyit magyaráz meg. Az a változó fogja a teljes együttes szórást a legnagyobb mértékben megmagyarázni, amelyik a másik kilenc közül a legtöbbel van a lehető legszorosabb kapcsolatban; tehát ez a változó fogja önmagában az egész zárt rendszer tulajdonságait legjobban jellemezni. Az, hogy a társadalmi különbségek esetében többnyire nem ilyen típusú változókról van szó, és így az egész jelenséget nem lehet az együttes szórással jellemezni, csak matematikai és méréstechnikai problémákat vet fel, a logikai összefüggésen mit sem változtat, mint ahogy a modell lényegét az sem befolyásolja, hogy a társadalmi különbségek nem kisszámú változóval jellemezhető zárt rendszert alkotnak.

Társadalmi összefüggésként pedig egyfelől gondoljunk arra a Lenski által bizonyított tényre (Lenski 1966[bib_207]), hogy az előnyök és hátrányok spontán módon vonzzák egymást, tehát a társadalmilag lényeges különbségek eleve más különbségekkel halmozottan jelennek meg. Másfelől vegyük figyelembe, hogy az eddigi rétegződéskutatások is implicite ezt a feltételezést kihasználva jutottak el lényeges társadalmi összefüggések feltárásához, amikor azt állították, hogy „egyfelől ma nálunk a szocializmus építésnek adott fokán még nincs olyan társadalmilag valamennyire is lényeges jelenség, amelynél a termelés társadalmi szervezetében elfoglalt helyet – a végzett munka fentiek szerint értelmezett jellegét figyelmen kívül lehetne hagyni; Másfelől nincs egyetlen más tényező sem, amelynek közelítően hasonló univerzális jelentősége lenne a társadalmi jelenségek elemzése során”. (Ferge 1980, 19. old.[bib_125]) Végül a történelmi fejlődésben is azt tapasztaljuk, hogy egy adott társadalmi különbség abban az időszakban képes lényeges társadalmi összefüggéseket szimbolizálni, amikor nagymértékben kapcsolódik össze más különbségekkel. Gondoljunk itt példaként arra, hogy olyan társadalmi különbségnek sem nevezhető biológiai különbségek, mint a haj és a szem színe; lényeges társadalmi különbséggé válhattak a német fasizmus időszakában, amikor a szőke, kék szemű germán szimbólumához alapvető más társadalmi különbségek is tapadtak.

Sokkal problematikusabb ugyanakkor, hogy milyen eszközök állnak rendelkezésünkre az így értelmezett lényeges társadalmi különbségeknek az emberek közötti különbségek sokaságából való kiválasztásához. Az egyik korántsem lebecsülhető lehetőség a mindennapi tapasztalatokon alapuló intuíció. Nyugodtan merem állítani, hogy ezen „ősrégi” módszer segítségével a különbségek két halmaza: a biztos; hogy lényeges különbségek és a biztos, hogy lényegtelen különbségek köre viszonylag nagy biztonsággal leválasztható. Ez a módszer inkább csak a különbségek egy viszonylag szűk körénél, a két véglet közötti középmezőnyben hagy cserben bennünket. Lehetőségünk van azonban a társadalmi különbségek közötti kapcsolat egzaktabb vizsgálatára is. Erre adott jó példát a KSH 1963. évi rétegződésvizsgálata (Ferge 1969), amikor kimutatta, hogy a munkajellegcsoportok szerinti különbségek a jövedelmi, lakáshelyzetbeli, kulturális, települési különbségekkel lényegesen szorosabb összefüggésben vannak, mint a tulajdonforma szerinti különbségek, és így az előbbit társadalmilag lényegesebb különbségnek tekinthetjük. Tegyük azonban ehhez hozzá, hogy napjainkban az ilyen típusú elemzésekre már lényegesen fejlettebb matematikai módszerek állnak rendelkezésünkre, a módszernek azonban problémája, hogy csak a kiválasztott különbségek körére képes a vizsgálatot elvégezni. Igaz ugyan, hogy a legújabb technikák segítségével viszonylag jól becsülhető az is, hogy ez a kiválasztott kör mennyire közelíti a lényeges különbségek körét (Jöreskog 1981[bib_174]). Az alapproblémát azonban ezek a technikák sem oldják meg. Mindebből szükségszerűen adódik a jelzett két módszer kombinációjának igénye. Tapasztalatokon alapuló intuícióval válasszuk ki a biztos, hogy nem lényegtelen különbségek körét, és utána ezen a körön belül végezzük el az egzaktabb összefüggés-vizsgálatokat. Jelen kutatásunk alapvetően ezen a metodikán nyugszik.

Rendelkezésünkre áll azonban egy harmadik – s tegyük hozzá, elméletileg a legmegalapozhatóbb – módszer is a probléma megoldására. Ha igaz az az összefüggés, amit struktúra és rétegződés viszonyáról leírtunk, akkor igaz az is, hogy a társadalmi struktúra elemzése a legnagyobb biztonsággal jelöli ki a leglényegesebb társadalmi különbségeket: Ennek a módszernek azonban két komoly nehézsége van. Az egyik magának a struktúra elemzésének a nehézsége. Mivel itt az empirikus tények építőköveiből elméletileg építjük fel elemzésünket, az elemkésnek nincs közvetlen empirikus verifikációs lehetősége, a verifikáció maga a társadalmi-történelmi gyakorlat, és – profánul fogalmazva – a konkrét kutatási folyamatban nincs időnk egy ilyenfajta verifikációt megvárni. A másik nehézség abból adódik, hogy minden társadalom történeti képződmény, amelyben a domináns strukturális viszonyok mellett korábbi struktúrák „maradványai” vagy a konkrét társadalmak világban levőségéből adódóan idegen struktúrák „importjai” is jelen vannak. A társadalmi különbségeknek pedig saját történetiségűk is van, és könnyen elképzelhető, hogy egy jelenlegi különbség nem a jelenlegi alapstruktúra, hanem a korábbi struktúra maradványa. Ennyiben igaz, hogy „társadalmi struktúráról tulajdonképpen nem lehet egyes számban beszélni” (Nadel 1957[bib_225]), egy adott társadalomban mindig struktúrák együttese van jelen. Így a struktúra és rétegződés viszonyában a direkt kapcsolatok mellett egy „történeti átlagoltsággal” is számolnunk kell.

A lényeges társadalmi különbségek kiválasztására tehát kétfajta metodika áll rendelkezésünkre: a különbségek empíriáján (intuitív és matematikai módszerek kombinációjával) és a strukturális viszonyokon alapuló elemzés. Mindkét módszernek azonban jórészt egymástól eltérő – korlátai vannak, és ez lehetőséget ad arra, hogy az egyik módszer adta korlátot a másik módszer segítségével próbáljuk áttörni, és így az adott módszer segítségével kapott eredményeket indirekt módon a másik módszer eredményeivel verifikáljuk. Ezért van szükségünk arra, hogy kutatásunkban a fentebb jelzett alapvető metodika mellett kísérletet tegyünk a társadalmi struktúra és az ebből levezethető strukturális különbségek és egyenlőtlenségek elemzésére is.

Mindeddig az egyes társadalmi különbségekről és egyenlőtlenségekről beszéltünk, és azt a feltételezést engedtük meg, hogy ezek egymással kapcsolatban állnak. A tényleges probléma azonban az, hogy ezek az egymással kapcsolatban álló különbségek és egyenlőtlenségek miként alkotnak rendszert.

A korábbiakban mint általánosan elfogadott nézetet idéztük Bottomore meghatározásából, hogy a társadalmi rétegződés egyének és csoportok hierarchikus rangsorolása, ugyanakkor azonban azt is láttuk, hogy a különbségek és így a társadalmi különbségek közül csak a graduálisak tekinthetők egyértelműen rendezettnek és így hierarchikusan-vertikálisan is leképeződőnek, a nominális különbségek nem. Ezt a problémát Blau úgy oldja meg, hogy véleménye szerint a rétegződéskutatás csak a graduális különbségekkel tud mit kezdeni, mivel csak hierarchiákban és egyenlőtlenségekben gondolkodik, viszont a társadalmi struktúra vizsgálata során a nominális különbségeket is figyelembe kell vennünk (Blau 1976, 221-227. old.[bib_94]). Ami értelmezésünkben az eddigiekben azonban struktúra és rétegződés fogalmi megkülönböztetése eltér a Blau által használttól, és a rétegződésen a társadalmi differenciálódás egészét értjük. A rétegződés nem' a struktúra „hierarchikus része”, hanem a struktúra egészének a társadalmi különbségekben való leképződése.

Ugyanakkor azonban azt is látnunk kell – éppen Blau megfogalmazásával ellentétben –, hogy az általunk eddig ismert társadalmak struktúrája eleve hierarchikus jellegű, egyenlőtlenségeken alapuló, vagyis a társadalmi viszonyok újratermelése mindig az egyenlőtlenségek újratermelésén keresztül valósul meg. A funkcionalista és a konfliktuselvű (ezen belül kiváltképp a marxista) struktúramegközelítéseket éppen az különbözteti meg alapvetően, hogy míg az előbbiek azt feltételezik, hogy a társadalmi újratermelési folyamathoz nominálisan-horizontálisan egymás mellett levő funkciók szükségesek, és csak a társadalom normarendszere értékeli egyenlőtlenül ezeket a funkciókat és hozza létre a társadalmi egyenlőtlenségeket, addig az utóbbi megközelítések azt hangsúlyozzák, hogy maguk az újratermelési folyamatok is hierarchikusan-egyenlőtlenül elrendezett funkciók együttesén alapulnak.

Ebből következően a társadalmi újratermelés szempontjából lényeges strukturális viszonyok a társadalmi rétegződésben is hierarchikusan elrendeződő, egyenlőtlen különbségekké teszik az önmagukban nominális különbségeket is, legalábbis közülük azokat, amelyek társadalmilag alapvetőek. Így a foglalkozások, a települések, a nemek stb. nominális különbségei eleve hierarchikusan is elrendeződnek, előnyökhöz és hátrányokhoz is kapcsolódnak, illetve előnyök és hátrányok kapcsolódnak hozzájuk, és más kérdés az, hogy ezek a különbségek a társadalmi valóságban csak hierarchia mentén rendeződnek el, vagy pedig különböző szempontokból különböző hierarchiákban rendeződnek el. (Például a foglalkozások hierarchiája más és más lehet a gyakorlásukhoz szükséges képzettség szintje, a foglalkozás gyakorlása révén Megszerezhető jövedelem nagysága, a foglalkozás révén adott hatalmi pozíció szintje stb. alapján.)

Azt tapasztaljuk tehát, hogy mivel a társadalmilag lényeges különbségek egymással összekapcsolódnak, ezért a nominális különbségek is leképződnek hierarchikusan – hierarchikus, graduális különbségekkel való kapcsolatuk révén és mivel a strukturális viszonyok eleve egyenlőtlenek, a társa-dalom eleve hierarchikus szerkezetű, ezért a nominális különbségek is azáltal válnak társadalmilag lényegessé, hogy megtörténik hierarchikus-vertikális leképződésük. Nem arról van tehát szó, hogy a rétegződéskutatás valamilyen megkövült előítélet alapján tud csak hierarchiákban gondolkodni, hanem a társadalmi különbségek rendszerében a társadalmilag lényeges különbségek hierarchikus különbségként jelennek meg. Világosan látnunk kell azonban azt is, hogy ez a gondolatmenet arra a feltételezésre alapozódik, hogy a társadalmi újratermelési folyamat eleve egyenlőtlenségeken keresztül realizálódik, a társadalom eleve hierarchikus szerkezetű. Ezt a feltételezést pedig a maga általánosságában lehetetlen bizonyítani, és ennyiben axiomatikus jellegű (vagy társadalmibban fogalmazva, világnézetileg determinált), viszont a történelmileg konkrét társadalmak struktúrájának elemzése mindeddig csak ezt, és sohasem ennek ellenkezőjét bizonyította.

Mindezek alapján most már a társadalmi különbségek rendszerét mint hierarchikus különbségek rendszerét kell értelmeznünk, ahol a hierarchikus különbségek lehetnek eleve hierarchikusan rendezettek (graduális különbségek) és egy vagy több szentpont alapján hierarchikusan, hierarchiákban is leképeződők (nominális különbségek). A kérdés tehát az, hogy ezek a hierarchiák hogyan kapcsolódnak egymáshoz.

Jóllehet tudjuk, hogy minden társadalmi kapcsolat sztochasztikus jellegű, mégis a társadalmi rétegződés szempontjából az az alapprobléma, hogy a társadalmi különbségek közötti kapcsolatok mennyiben közelítik a determinisztikus jelleget. Elvileg elképzelhető egy olyan társadalom, amelyben minden lényeges társadalmi különbség egyetlen determinisztikus egyenlőtlenségre vezethető vissza. Ezt az elvi lehetőséget talán a kasztrendszer közelíti meg a legjobban, bár nyilvánvalóan itt is csak közelítésről van szó. Amennyiben ezt az elvi lehetőséget tekintjük, akkor ilyen esetben az összes többi különbségtől lényegében eltekinthetünk, és a népesség rétegződését tisztán egy dimenzióban írhatjuk le. Tudjuk azonban, hogy ez az elvi lehetőség szinte sohasem válik valóságossá, a rétegződéskutatásban éppen ezért fogalmazódott meg viszonylag korán a rétegződés sokdimenziósságának a problémája.

A társadalmi rétegződés sokdimenziós megközelítése azt feltételezi, hogy a)a különböző elsődleges társadalmi különbségek viszonylag határozottan dimenziókba (különbségnyalábokba) rendeződnek, és b)ezek a dimenziók viszonylag függetlenek egymástól.

Az első feltételt mindennapi tapasztalatok is alátámasztják, hiszen amikor jó és rossz életkörülmények között élőkről, kulturált és kevésbé kulturált emberekről, kedvező és kedvezőtlen települési feltételekről beszélünk, akkor ezekkel a kifejezésekkel már a különbségek egy-egy csoportját írjuk le, az életkörülményekbe a jövedelmet, a vagyont, a fogyasztást, a lakáshelyzetet stb. egyaránt beleértjük, hogy egyelőre csak az életkörülmények anyagi összetevőit említsük. A társadalmi különbségek ilyen dimenziókká való összeállása hosszú időn keresztül evidenciaként volt jelen a társadalomról való gondolkodásban. Amikor pedig – mint láttuk – századunk húszas éveiben kezdett tudományos problémaként is megfogalmazódni, akkor az első- kísérletek éppen ezen mindennapi tapasztalatok és implicit strukturális elemzések alapján, intuitív módon fogalmazták meg állításaikat a rétegződés dimenzióiról. A szociológia módszertani professzionalizálódása során pedig egyre határozottabban az az igény fogalmazódott meg, hogy egy-egy dimenziót egy-egy minél jobban mérhető változó segítségével lehessen kifejezni, reprezentálni. Így vált szinte általánossá – a strukturális funkcionalista elemzésben pedig ehhez „elméleti megalapozást” is talált – az a módszertanilag megalapozott gyakorlat, hogy a rétegződés fő dimenzióit három jól mérhető változóval, a foglalkozás presztízsével, a jövedelemmel és az iskolai végzettséggel reprezentálják. A második világháború után készült nyugati rétegződéskutatásokat szinte egységesen ez jellemzi, és zárójelbe kerül az a kérdés, hogy e három jól mérhető változó mennyiben fejezi ki a társadalmi különbségek tényleges dimenzióit (Geiger 1951[bib_141], Blau–Duncan 1967[bib_95]).

Márpedig pusztán a mindennapi tapasztalatokon alapuló intuíció segítségével is könnyen beláthatjuk, hogy nem pusztán foglalkozásról, jövedelemről és iskolázottságról van szó a társadalmi egyenlőtlenségek kapcsán. A szocialista országokban készült kutatások ezért az itt vázolt dimenziókat vagy kiegészítik, mint Kjuranov (1977[bib_179]) az életkörülmények-. kel, vagy komplexebben közelítik, mint a Machonin-vizsgálat öt dimenziója: a társadalmi-foglalkozási státus, az életmód kulturális szintje, a képzettség, az életszínvonal és a vezetésben való részvétel, vagy egy határozott strukturális koncepció alapján egyetlen fő dimenziót választanak ki, a társadalmi munkamegosztást, és azután részint ezt bontják aldimenziókra, részint a társadalmi különbségek egyéb dimenzióit (a gazdasági, anyagi viszonyokat, a kulturális helyzetet és az életmódot), származékos, a munkamegosztás által meghatározott dimenzióknak tekintik (Ferge 1969[bib_123]).

Ezen utóbbi megközelítés már részint a második feltételezés, a dimenziók függetlenségének problémájához vezet át bennünket, részint azonban – s egyelőre maradjunk ennél – arra is utal, hogy az intuitív módszer mellett a dimenziók kiválasztásánál is módszertani segítséget jelenthet 'a társadalom strukturális viszonyainak elemzése, vagy másként fogalmazva, az egyenlőtlenségek fő dimenzióinak kiválasztása strukturális prekoncepciókon is alapulhat.

Végül itt is – csakúgy, mint a lényeges társadalmi különbségek kiválasztásánál – elvileg adva van a különbségek dimenziókba csoportosulásának tisztán empirikus vizsgálati lehetősége is. Ha feltételezhetnénk, hogy minden lényeges társadalmi különbséget le tudunk írni egy normális eloszlású skálán, ahol a különbségek lineáris kapcsolatban vannak; akkor ezt a feladatot a legegzaktabb módon tudnánk elvégezni a faktoranalízis segítségével, amelynek során az egy dimenzióhoz tartozó különbségek egy faktoron jelennének meg, legalábbis különböző rotációk segítségével ilyen tiszta faktorokat kapnánk, és ezeket nevezhetnénk egy-egy dimenziónak. Tudjuk, hogy a valóságos helyzet korántsem ilyen egyszerű. Ez azonban az elvi lehetőségen mit sem változtat, és különböző manipulációk segítségével (skálatranszformációk, a matematikai követelmények enyhítése) közelítő érvényességű technikák már jelenleg is rendelkezésünkre állnak.

Mindez tehát azt mutatja, hogy a társadalmi különbségek dimenziókba rendezhetők, de nem ad választ arra, hogy ez mennyire önkényes rendezés, illetve mennyire a különbségek lényegéből fakadó rendeződésről van szó. Pontosabban fogalmazva: mindhárom rendezési módszer a maga módján meghatározott rendezési elvet követ, és így az adott módszeren belül minimalizálja az önkényességet, a különbségek tényleges kapcsolatrendszerére kívánja felépíteni a dimenziókba rendezést. Csakhogy arról nincs megnyugtató ismeretünk, hogy ezek a rendeződési szempontok a különbségek mindennapi tapasztalatok alapján, a strukturális viszonyok alapján és a kapcsolatok szorossága alapján való elrendeződései – mennyiben a_ különbségek három elrendeződési típusát; mennyiben pedig ugyanazon elrendeződések három megjelenési formáját jelentik. Mindenesetre feltételezzük, hogy a különbségek dimenziókba rendeződnek, és ezt a feltételezést a kutatás során kell ellenőriznünk.

Kiindulásul a mindennapi tapasztalatok és az eddigi strukturális kutatások tapasztalatai alapján intuitíve állítjuk fel dimenzióinkat, és ezen dimenziók létét a kutatási folyamatokban a társadalmi struktúra elemzésével és az adott empirikus technikákkal ellenőrizzük. Á társadalmi különbségek dimenziókba rendelődését akkor fogadjuk el igazoltnak, ha a kutatás során olyan dimenziókhoz jutunk, amelyek

  1. a társadalmi struktúrából levezethetők; és

  2. a dimenzión belül a különbségek kapcsolata szorosabb, mint a különböző dimenziókhoz tartozó különbségek közötti kapcsolat.

Ez az utóbbi feltétel azonban jórészt a második kiinduló feltételezéshez vezet vissza bennünket, nevezetesen, hogy a dimenziók viszonylag függetlenek egymástól, nincs közöttük viszonylag determinisztikus kapcsolat. Ez a feltételezés nyilvánvalóan a rétegződéskutatás egyik alapproblémáját érinti, és különösen a marxista szociológiában állandóan az implicit vagy kimondott viták kereszttüzében áll. Meggyőződésem, hogy ezek a viták ugyanakkora rétegződés és a struktúra fogalmi összekeveréséből adódnak. Ugyanis a társadalmi struktúra, a társadalmi folyamatok újratermelése szempontjából kiemelkedő, meghatározó jelentősége lehet egy adott egyenlőtlenségi viszonynak akkor is, ha a társadalmi különbségek rendszerében nem lehet egyetlen egyenlőtlenségi dimenzió egyedül meghatározó, determinisztikus szerepét kimutatni.

Ez két körülményből adódik. Egyrészt abból, hogy egy adott társadalom strukturális viszonyait nemcsak az adott társadalomban uralkodó strukturális viszonyok határozzák meg, és így ezen „szekunder struktúrák” is erőteljesen befolyásolják a társadalmi egyenlőtlenségeket. Másrészt abból, hogy a társadalmi különbségek rendszere nem minden elemében vezethető vissza közvetlenül strukturális tényezőkre. Annak, hogy egy társadalom életében milyen szerepet játszik a népesség és ezen belül az egyes emberek egészségügyi helyzete, minden bizonnyal strukturális okai is vannak. Például, hogy a társadalmi viszonyok újratermelésében milyen és mekkora a népességnek mint munkaerőnek, illetve a népességnek mint emberek újratermelésének a szerepe. Ez a strukturális ok azonban nem közvetlenül és kiváltképp nem egyetlen struktúrára jellemzően hat ki arra, hogy az egészségbetegség skála mentén elrendeződő különbségeknek milyen a szerepe a társadalom egyenlőtlenségi rendszerében.

Következik tehát ebből, hogy a dimenziók relatív függetlenségének tétele nem mond ellent a strukturális viszonyok esetleges „egydimenziósságának”, és annak sem, hogy természetesen ezen dimenzióknak különböző súlya lehet a társadalmi rétegződés egészében. Strukturális elemzéseink újabb próbakövét jelentheti viszont az, hogy – az eddigi logikából következően – a rétegződés egésze szempontjából is a strukturálisan alapvető dimenzióknak kell a legnagyobb súlyúaknak bizonyulniuk.

Mindebből az is következik, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek rendszere pedig nem más, mint ezen dimenziók (különbségnyalábok) kapcsolatrendszere. Továbbra is nyitva maradt viszont az a kérdés, hogy a dimenziókba rendeződő, hierarchikusan is leképeződő primer társadalmi különbségek a dimenziókba rendeződés során mennyiben őrzik meg hierarchikus jellegüket. Egyszerűbben fogalmazva: a társadalmi különbségek dimenziói mennyiben tekinthetők csak hierarchikusnak.

Első megközelítésre azt tapasztaljuk, hogy egy-egy dimenzión belül a hierarchiák különböző pontjai viszonylag konzisztensen összekapcsolódnak, más pontok esetében azonban ez korántsem ilyen egyértelmű. Ha a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyet vagy az anyagi életkörülményeket egészében vizsgáljuk, akkor viszonylag könnyűszerrel megkülönböztethetők az egyértelműen minden szempontból kedvező, átlagos vagy kedvezőtlen munkamegosztási pozíciók és anyagi életkörülmények, más szempontból viszont nem tehető meg ez a különbségtevés éppen abból adódóan, hogy az elsődleges hierarchiák kapcsolódása egy-egy dimenzión belül sem determinisztikus. Ugyanazon jövedelemnagysághoz (ahol jövedelmen mindenfajta anyagi bevétel együttesét értjük) meglehetősen különböző felhalmozás–fogyasztás arány társulhat, és ennek az aránynak az alakulása csak részben önkéntes elhatározáson alapul, részben társadalmi körülmények által determinált, vagy legalábbis erősen behatárolt.

Formálisan úgy tűnik, hogy a dimenziók részben hierarchikusan rendezettek (mint ezt korábban az iskolai végzettségképzettség esetében láttuk), és nagy valószínűséggel ugyanez mondható el a dimenziók kapcsolatrendszere által meghatározott társadalmi rétegződésről is. Ahhoz azonban, hogy ezt a formális megközelítést tényleges társadalmi tartalommal tölthessük meg, fel kell tennünk a rétegződéskutatás negyedik metodológiai alapkérdését is: kik között feszülnek a rendszerré összeálló lényeges társadalmi különbségek, kik tekinthetők a társadalmi rétegződés hordozóinak és így megfigyelési egységeinek?

1.3 Réteg és státuscsoport

Arról már az eddigiekben is szó volt, hogy a társadalmi rétegződés kutatásakor az emberek közötti társadalmi különbségeket vizsgáljuk. Csakhogy az emberek maguk egyfelől mint individuumok, másfelől mint közösségek, csoportok, együttesek tagjai léteznek. A könnyebbség kedvéért induljunk ki az előbbiekből, vizsgáljuk meg a rétegződés problematikáját először mint az individuumok közötti különbségek rendszerét.

Az egyénnek a társadalmi rétegződés egyes dimenzióiban elfoglalt helyét a szociológiában szinte egységesen státusnak nevezzük, és a rétegződéskutatás egyik tradicionális alapproblémája a státus mérése, vagyis az, hogy milyen eszközökkel lehet olyan skálákat szerkeszteni, amelyekben az egyének státusait mennyiségileg is kifejezzük. Az eddigi törekvések többsége ugyanakkora rétegződés egyes dimenzióit csak vertikális megosztottságában vizsgálta, vagyis a dimenziókat teljesen rendezetteknek tekintette. Ezután pedig a státusindexek szerkesztési problémája már csak mint mérési probléma jelent meg.

A tényleges probléma azonban kettős: egyrészt a rétegződés dimenzióit vizsgálva láttuk, hogy az adott dimenzión belüli státus objektíve adott, nem önkényes hozzárendelésekből adódik, viszont a státust magát közvetlenül nem tudják mérni, így az elsődleges különbségek méréséből kell megszerkesztenünk többé-kevésbé önkényes súlyozással a státusindexet. Másrészt azonban ennek során a részben vertikálisan rendezett státusokat egy teljesen rendezett skálára transzformáljuk, és így az objektíve létező nem vertikális különbségeket eltüntetjük. Elvileg tehát csak az jelentene megoldást, ha olyan státusindexet tudnánk szerkeszteni, amely nemcsak a státusok vertikális tagozódását képes jól-rosszul visszatükrözni. További problémát jelent azonban a' különböző dimenziókban meglevő státusok viszonya.

A szociológiai gondolkodásban – mint láttuk – implicite régóta jelen volt a rétegződés sokdimenziósságának feltételezése. Egyes szerzők már a marxi osztályszerkezet ellentmondásaiban és dialektikájában, a sumneri kultúraelemek feszített közelítésében, a durkheimi munkamegosztás lehetséges inherenciája koncepcióban ott látják a rétegződés inkonzisztenciájának implicit megjelenését (Stryker és Macke 1978[bib_264]). Az explicit kifejtés csírái azonban csak a negyvenes évek közepén jelentek meg (Benoit–Smullyan 1944) a státusok kölcsönös kapcsolatát vizsgálva, és a probléma modern megfogalmazása Gerhard Lenski (1954[bib_206]) nevéhez kötődik. Lenski abból indult ki, hogy az egyén gazdasági, politikai és tekintélybeli státusai (s ebből is látszik a Weber-olvasat sajátos hatása) különbözőek lehetnek, és ezért az egyén arra törekszik, hogy a különböző státusokat közös szintre hozza (status displacement). Ebből adódóan a rétegződésben a vertikális hierarchiák mellett van egy nem vertikális dimenzió is; az, hogy a különböző vertikális dimenziókban elfoglalt helyek hogyan kapcsolódnak össze. Erre dolgozta ki a státusinkonzisztencia mérőszámát. Szerkesztett négy státusindexet a jövedelmi, foglalkozási,' iskolázottsági és nemzetiségi státus mérésére. Minden egyes egyénnél kiszámította a négy index átlagát, és az egyes indexértékek ezen átlagtól való eltérése négyzetösszegének négyzetgyökét tekintette a státusinkonzisztencia mérőszámának. Lenski kutatásaiban és a hatvanas-hetvenes évek szakirodalmában ez a státusinkonzisztencia-fogalom elsősorban a politikai magatartás magyarázó elveként futott be hatalmas, vitákat kiváltó, pro és kontra eredményeket hozó karriert. S jóllehet a mai szociológiában a státusinkonzisztencia magatartáselméleti magyarázata a legelterjedtebb (Opp 1972[bib_229]), megjelent a kategória a rétegződéskutatásban is, olyannyira, hogy a Nemzetközi Szociológiai Társaság Rétegződéskutató Bizottságának 1975. évi konferenciáján már a rétegződés és a státusinkonzisztencia közötti kapcsolat volt a fő vitatéma.

Csakhogy míg a magatartáskutatásban a státusok szinkronizálására való egyéni törekvés és ennek következményei jelentik a fő témát, addig a rétegződéskutatás számára éppen a „sokdimenziósságnak” a státusinkonzisztenciával való megragadása kecsegtető. „Az a feltevésük, hogy az egyén pozícióját a vertikális differenciáció egyes tengelyein nem lehet szinkronizálni, és a parciális státusok egymással inkongruensek. Ezért speciális metodológiai-technikai eljárásokkal konstruálhatjuk meg a szintetikus státust, amelyben a lehetséges inkonzisztenciát, a nem kikristályosodottságot rögzíthetjük. (Machonin 1969, 592. old.[bib_214])

Mindez azt jelenti, hogy a rétegződés egyes vertikális dimenzióiban az egyének státusa nem konzisztens, ezért mesterséges úton konstruálhatjuk meg a szintetikus (vagy más szóval általános) státust, amely nem más, mint „azon pozíciók súlyozott átlaga, amelyet az adott egyén vagy csoport a társadalmi differenciálódás különböző dimenzióiban elfoglal” (Wesolowski és Slomczynski 1974[bib_290]).

Ebben a felfogásban az általános státus mesterséges képződmény, melyet a kutató hoz létre különböző manipulációk segítségével. Csakhogy az esetek egy jelentős részében a valóságban az általános státus objektivitása tűnik elő. Ez az objektivitás pedig igen könnyen belátható mindazon személyeknél, akiknél az egyes státusok konzisztensen kapcsolódnak egymáshoz.

Az a személy, aki minden dimenzióban magas státussal rendelkezik, vitathatatlanul általános státusát tekintve is jobb helyzetben van, mint az a személy, aki minden dimenzióban közepes vagy alacsony státussal rendelkezik.

Problematikusabb a helyzet azon személyek általános státusának megítélésénél, akiknél nagyfokú a státusinkonzisztencia. Feltételezzük, hogy a státusinkonzisztencia kettős: kompenzáló és feszültségteremtő erővel bír. A kompenzáló hatás azt jelenti, hogy az egyik dimenzióban elfoglalt alacsony státust egy másik dimenzióban elért magasabb státus kompenzálhatja, és így objektíve átlagos általános státus jön létre annak ellenére is, hogy az egyén a saját kedvező státusának jelentőségét éppúgy felértékelheti, mint ahogy megtörténhet a kedvezőtlen státus jelentőségének felértékelése is, és így szubjektíve az átlagosnál jobbnak vagy rosszabbnak érezheti helyzetét. A státusinkonzisztencia feszültségteremtő hatása adódhat az objektív és szubjektív általános státus itt jelzett eltéréséből és önmagában az konzisztencia létéből akkor, ha a társadalom valóságos vagy tradicionális normarendszerében a státusok rendezettsége tekinthető általánosan elfogadottnak. Ezért az inkonzisztens általános státusokat akkor tudjuk; objektíve leírni, ha a kompenzációs hatások alapján besoroljuk őket a konzisztens státusok hierarchikus elrendeződésébe, de egyúttal az inkonzisztencia tényét is jelezzük.

Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy általános státusnak nevezzük az egyénnek a sokdimenziós egyenlőtlenségi rendszerben elfoglalt helyét, amelyet az egyes dimenziókban elfoglalt státusok kapcsolata határoz meg.

Ebből adódóan a hasonló általános státusú egyének összességét – kissé eltérően a weberi fogalomhasználattól – státuscsoportnak nevezzük, hiszen státusaik közössége az, ami együvé sorolja őket. A státuscsoportok elrendeződése a sokdimenziós egyenlőtlenségi rendszerben mindig csak konkrét empirikus elemzéssel állapítható meg.

Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy a státuscsoportok elhatárolódása mindig relatív, maguk a státuscsoportok pedig nem valóságos közösségek, hanem csak az egyének mesterséges – bár objektív ismérveken alapuló – csoportosításai. Lényegében az amerikai rétegződéskutatásban sokáig oly divatos alsó-alsó, alsó-felső stb. osztályokra bontás, így a Warner által használt csoportosítás határolt körül ilyen státuscsoportokat, még akkor is, ha osztálynak vagy rétegnek nevezték őket. Az általam használt kategóriarendszerben – mint erről a kővetkező lapokon részletesen szó lesz – a rétegfogalomnak más jelentése van, viszont a státuscsoportokat is a rétegződéskutatás igen nagy megismerési értékű leíró kategóriáinak tartom.

Az egyén azonban a társadalmi különbségek rendszerében nemcsak mint individuum, hanem mint különböző közösségek tagja is részt vesz Bizonyos társadalmi különbségek . pedig egyáltalán nem bonthatók le az egyén szintjéig. Gondoljunk például arra, hogy az egyén anyagi életkörülményei tulajdonképpen fikció a család anyagi életkörülményeihez képest, hiszen a család mint fogyasztási egység az esetek nagy részében szétválaszthatatlan. Javakat, lakást közösen birtokolnak, az egyéni jövedelmi különbségek éppen a családnagyság és családszerkezet által meghatározottan válnak az anyagi életkörülményekben megnyilvánuló különbséggé. Ebből adódik néhány szerzőnél az a következtetés, hogy tulajdonképpen nem is lehet egyéni státusról, csak családi státusról beszélni, és a rétegződés „legkisebb egysége” nem az egyén, hanem a család.

Gondoljunk bele azonban, hogy önmagában ez még nem túlságosan meggyőző érv, hiszen nemcsak a családra jellemző, hogy önállóan, oszthatatlanul státusismérvet hordoz. Például a rétegződés szempontjából vitathatatlan, hogy igen nagy a jelentősége a települési különbségeknek, azonban ezek sem értelmezhetők az egyén, csak a település szintjén, az egyén pedig éppúgy részesül ezekből a különbségekből, ahogyan a családi különbségekből is.

Be kell látnunk továbbá azt is, hogy a státusismérvek szinkrón vizsgálata mellett (a diakrón vizsgálat szempontjaira a későbbiekben térünk ki) a kiscsaládi szervezet tömegessé válása idején két olyan szereplője van mindössze a családnak, akiknél a fent jelzett kétirányú közvetlen kapcsolat tömeges méretekben fennáll, a férj és a feleség. (Ezúttal eltekinthetünk az olyan speciális estektől, ahol a felnőtt, önálló és kialakult státusú gyerekek tartósan együtt élnek a szülőkkel, és így erősen meghatározzák a szülői család státusát is. A későbbiekben bizonyítani fogjuk, hogy – néhány igen ritka esettől eltekintve – a szülői családnak a gyermek státusára való hatása összehasonlíthatatlanul erősebb, mint a gyermeké a szülői családra.) Abban az időszakban, amikor meghatározó volt a házassági homogámia, és a feleség és a férj családi munkamegosztási pozíciója funkcionálisan nem különült el (magyarán a nők nem rendelkeztek a férjtől független státussal), az egyén és a család általános státusa lényegében nem különbözött.

A férfi és a nő közötti munkamegosztás átalakulása és a házassági heterogámia tömegessé válása óta vált csak akuttá a kérdés: ha a család általános státusa különbözhet a házastársak individuális státusától, kit kell a rétegződésvizsgálat „megfigyelési egységének” tekinteni az egyént vagy a családot? Megítélésem szerint ezt a kérdést csak a kutatási folyamat során lehet eldönteni. Könnyen lehet ugyanis, hogy a nemek közötti munkamegosztás átalakulása ellenére a házassági heterogámia lényegében csak foglalkozásszerkezeti heterogámiát jelent, és a család tényleges társadalmi státusa lényegében nem tér el a férj és a feleség individuális státusától. Amennyiben így van, akkor az itt jelzett probléma a társadalmi rétegződés szempontjából irreleváns". Csak amennyiben ez a feltétel nem áll fenn, akkor érdemes részletesebben megvizsgálnunk az individuális és a családi státus szétválásának a társadalmi rétegződésre gyakorolt hatását.

A rétegződés szempontjából releváns közösségszerveződés másik nagy típusát – az önállóan státust hordozó közösségek mellett – azok a közösségek jelentik, amelyekről a nominális különbségek kapcsán már szó volt. A társadalmi különbségek egy része önmagában kategoriális jellegű. Az egyének számára e közösségeknek viszonykijelölő funkciója van, és a közösségek hordozzák az individuumok együtteseinek társadalmiságát. Szociológiai szempontból éppen ezért nem az a tulajdonképpeni kérdés, hogy x vagy y mint individuum milyen státuscsoportokban helyezkedik el, hanem az, hogy a falun élő, szakmunkásiskolát végzett férfi ipari szakmunkások és a városi képzetlen szegények hol helyezkednek el a társadalmi egyenlőtlenségek sokdimenziós terében. Az individuális általános státusok hasonlósága alapján kijelölt státuscsoportokat tehát éppen abból a szempontból kell értelmeznünk, pontosítanunk és konkretizálnunk, hogy mennyiben írják le a viszonykijelölő közösségek sajátos kombinációinak helyét a társadalmi egyenlőtlenségi rendszerben.

A rétegződés: és egyenlőtlenségkutatás metodológiai problémáinak boncolgatása ezen a ponton tehát egy újabb kardinális jelentőségű kérdéshez vezetett el. Ahhoz a kérdéshez; amelyet Ferge is a rétegződéskutatás egyik alapproblémájának tartott (Ferge 1969, 61. old.[bib_123]): névleges vagy tényleges csoportok-e a társadalmi rétegek? Az egyéneknek a társadalmi egyenlőtlenségi rendszerben elfoglalt helyük alapján való csoportosítását (tehát a státuscsoportokat) vagy pedig a társadalmi viszonyok által kijelölt tényleges csoportokat tekintjük-e társadalmi rétegnek?

A korábbiakban már idéztük Bottomore megállapítását, hogy rétegződésen az egyének és csoportok hierarchikus elrendeződését értjük. Az előző gondolatmenet értelmében azonban korántsem mindegy, hogy a társadalmi réteget a hasonló helyzetű egyének mesterséges csoportjaként vagy valódi társadalmi csoportként értelmezzük. Jan Szczepanski közismert megfogalmazása inkább az utóbbi felé hajlik; társadalmi réteg mindazok összességét jelenti, akik az adott nemzetben vagy társadalomban hasonló helyet foglalnak el ... A társadalmi rétegek belsőleg koherens alakulatok, már bizonyos belső kötelék által egybefűzött sokaságot alkotnak, míg a társadalmi és szociológiai kategóriák és a gazdasági rétegek csupán a külső megfigyelő által megkülönböztetett halmazok.” (Szczepanski 1977, 167-168. old.[bib_269]) Eszerint a társadalmi réteg az egyének összessége, de ezek az egyének már eleve csoportként funkcionálnak, míg a valamilyen módon külső szempontok alapján csoportosított egyéneket társadalmi kategóriáknak nevezi.

Ugyanakkor a szociológiai irodalomban szép számmal találkozunk olyan megközelítésekkel, amelyek a rétegfogalmat az egyének egyszerű csoportosításaként kezelik. Ezeknek az elemzéseknek a logikája – többé vagy kevésbé komplex módon – azt a megközelítést követi, amelyet a társadalmi státusok kapcsán leírtunk, tehát a hasonló társadalmi státusú egyének összességét – a mi fogalmainkkal a státuscsoportot – tekinti társadalmi rétegnek.

A témával foglalkozó kutatók túlnyomó többsége ezt a különbségtevést elsősorban a társadalmi struktúráról vallott eltérő felfogásokra vezeti vissza. Goldthorpe (1983) például az osztályszerkezetben vagy az egyszerű hierarchiákban való gondolkodás különbségét látja e két megközelítés mögött, és a másfajta struktúrakép elutasítása miatt utasítja el a marxista kutatók többsége is az egyének csoportosításán alapuló rétegfogalmat.

Az utóbbi időben azonban kezd megérlelődni a kutatókban egy más típusú közelítés. Példaként idézzük Seppo Pöntinen gondolatmenetét: „A rétegződés ezen két koncepcióját, tehát a viszonyok rendszereként, illetve az egyének eloszlásaként közelítőket nem tekinthetjük két ideáltípusnak. Sokkal termékenyebb a megkülönböztetéstől a metodológiai probléma felé fordulni. Ez pedig az osztályok közötti viszonyok és az egyéni jellemzők közötti kapcsolat kifejtését igényli.” (Pöntinen 1983, 12. old.[bib_240]

Kíséreljük hát meg ezt az összefüggést megvizsgálni! A státuscsoportok szerveződésének elemzésekor abból indultunk ki, hogy az egyedi megfigyelési egységek – legyen szó akár az egyes személyekről, akár a családokról – rendelkeznek egy általános társadalmi státussal, amely az egyenlőtlenségi rendszerben elfoglalt globális helyüket fejezi ki. A hasonló általános státusú egyedeket – tehát azokat, akik az egyenlőtlenségi rendszerben nagyjából hasonló helyet foglalnak el – neveztük státuscsoportnak. Mindeddig tehát csak két viszonylatról van szó: milyen az egyenlőtlenségi rendszer egy adott társadalomban, és milyen az egyedek eloszlása ebben az egyenlőtlenségi rendszerben. Ezt a két viszonylatot különbözteti meg újweberiánius szemlélettel Parkin a különböző pozíciók és az egyének ezen pozíciók közötti elhelyezkedésével (Parkin 1971[bib_235]), és marxista terminológiában Poulantzas a helyzetek újratermelése és a hordozó személyek (ágensek) újratermelése közötti disztinkcióval (Poulantzas 1978[bib_239]).

Láttuk ugyanakkor azt is, hogy egy adott társadalom egyenlőtlenségi rendszerét, legalábbis körvonalaiban, a társadalmi struktúra határozza meg, és azt az egyenlőtlenségi dimenziók megfelelő kiválasztása után pusztán empirikus eszközökkel is feltárhatjuk, leírhatjuk. Mi határozza azonban meg az egyének megoszlását ezen egyenlőtlenségi rendszerben?

Az egyének általános társadalmi státusát nyilvánvalóan befolyásolja egy sor olyan tényező, amely közvetlenül az egyénekhez kapcsolódik. Olyan tényezőkre gondolunk, mint képességek, tehetség, szorgalom, életút, öröklés, az egyén érték, életcél és magatartásminta-választásai stb. A szociológus számára magától értetődő, hogy ezek az „egyedi sajátosságok” sem függetlenek társadalmi meghatározottságoktól. Milyen képességeket értékel egy adott társadalom, és milyeneket nem? Az adott társadalom történeti fejlődése milyen konkrét kereteket és feltételeket biztosított az egyéni életutak számára? Milyen érték- és magatartásmintákat szolgáltat az egyén számára a társadalom? Hosszan sorolhatnánk még az itt vizsgált „egyedi sajátosságok” történeti-társadalmi összefüggéseit firtató kérdéseket.

Számunkra azonban ezúttal az a fontos, hogy az „egyedi sajátosságok” közvetítésével ható történeti-társadalmi tényezők mellett mi határozza még meg az egyének általános státusát (státuscsoportba tartozását). Feltételezzük, hogy vannak olyan viszonykijelölő kategóriák (munkajellegcsoportok, települési csoportok, nemek, szegények és gazdagok stb.), amelyek sztochasztikus kapcsolatban vannak a státuscsoportokkal. Tehát például feltételezhető, hogy egyes státuscsoportokban a budapesti vezető állású értelmiségiek, más státuscsoportokban a városi jómódú szakmunkások, megint más státuscsoportokban az idős falusi nyugdíjas mezőgazdasági dolgozók lesznek felülreprezentálva, tehát népességen belüli arányuknál lényegesen nagyobb arányban képviselve.

Azt feltételezzük tehát, hogy az egyének általános státusát (státuscsoportba tartozását) két tényezőcsoport határozza meg. Egyfelől az egyedi sajátosságok, másfelől pedig az hogy az egyének milyen társadalmi csoportokba, társadalmi kategóriákba (viszonykijelölő kategóriákba) tartoznak. Vegyük például azt a státuscsoportot, amelyben az egyének minden szempontból nagyon jó vagy nagyon rossz helyzetben vannak. Feltételezhető, hogy a vezetők, a diplomások, a középkorúak, a városiak inkább az előnyöket, míg a segédmunkások, a képzetlenek, az öregek, a falusiak inkább a hátrányokat halmozó státuscsoportban fognak tömörülni. Az is valószínű azonban; hogy egyik státuscsoportba sem kizárólag a fenti viszonykijelölő kategóriákba tartozók fognak besorolódni, és az ezen kategóriákhoz tartozók közül nem mindenkit jellemez az előnyök vagy a hátrányok halmozódása. A viszonykijelölő kategóriák tehát nem a konkrét státuscsoportba tartozást, hanem annak csak valószínűségét határozzák meg, és ez a valószínűség az „egyedi sajátosságokon” keresztül konkretizálódik az egyes egyének esetében.

A társadalmi rétegződés kutatóját pedig nem az érdekli elsősorban; hogy az előnyöket halmozó csoportban személy szerint Kovács, Nagy vagy Kiss van-e jelen, hanem az, hogy egy adott társadalomban milyen konkrét viszonykijelölő kategóriák biztosítanak nagyobb és kisebb esélyt az előnyök halmozódására. Nem az érdekel bennünket tehát elsősorban, hogy az egyenlőtlenségi rendszerben milyenek az egyének viszonyai, hanem, hogy milyenek ezen viszonykijelölő kategóriák viszonyai. Stanislaw Ossowski ezt a következő módon fogalmazza meg: „Ellentétben az olyan »mikroszerkezetekkel«, mint a családi struktúra, amelyek az egyének közötti viszonyok rendszerei, »társadalmi struktúráról« csak akkor beszélünk, ha az egyének csoportjairól vagy kategóriáiról és nem a partikuláris egyénekről van szó a rendszer elemeiként.” (Ossowski 1962,10. old.[bib_231])

Ebből következően a társadalmi rétegződés „alapegységei” vagy „építőkövei” nem a státuscsoportok (tehát az egyenlőtlenségi rendszer szempontjából hasonló helyzetű egyének összessége), hanem a viszonykijelölő kategóriák (tehát az emberek társadalmi viszonyait jellemző valóságos csoportosítások).

Joggal vetődik fel a kérdés: miért van akkor egyáltalán szükség a státuscsoportok vizsgálatára a társadalmi rétegződés kutatásában, miért nem elegendő csak ezeket a viszony kijelölő kategóriákat elemezni? A rétegződéskutatások jelentős része – és így a hazai rétegződéskutatások is, Ferge Zsuzsa vizsgálatától egészen a mi elemzésünknek is adatbázist nyújtó 1981-1982. évi adatfelvétel Andorka Rudolf vezetésével folyó KSH-beli feldolgozásáig – valóban ezt a metodológiát követi. Kijelölik az általuk fontosnak tartott viszonykijelölő kategóriákat, ezeket tekintik társadalmi rétegnek, és a közöttük levő egyenlőtlenségek elemzésével írják le társadalmunk rétegződését.

Eddigi elméleti-metodológiai megfontolásaink alapján azonban a magunk részére nem tartottuk járhatónak ezt az utat. Fordítsuk meg ugyanis eddigi kérdéseink sorozatát. Ne azt vizsgáljuk, hogy mitől függ a státuscsoportba tartozás, hanem arra kérdezzünk rá, hogy a viszonykijelölő kategóriák sokaságából mit tekintsünk társadalmi rétegnek. Más szavakkal fogalmazva: igaz, hogy a társadalmi rétegek valóságos csoportok, viszonykijelölő kategóriák, de honnan tudhatjuk, hogy mely csoportok, mely viszonykijelölő kategóriák egyúttal társadalmi rétegek is?

A fentiek értelmében beszélhetünk nemek, korcsoportok szerinti, lakóhelyi, foglalkozási stb. rétegződésről. Hogyan viszonylanak azonban ezek az adott szempontú rétegek a társadalmi rétegekhez? Tudjuk, hogy minden ember igen sokfajta viszonykijelölő kategóriával jellemezhető. A társadalmi rétegek tehát éppen abban különböznek a foglalkozási, lakóhelyi, korcsoportok, ágazatok vagy nemek szerinti rétegződéstót, hogy olyan viszonykijelölő kategóriák, amelyek nem egyetlen relációban, hanem a társadalmi helyzet egésze szempontjából jellemzik a hozzájuk tartozókat. (Ez az igény az előbb említett másfajta metodológiájú kutatásokat is meghatározza, tehát például a Ferge-féle munkajellegcsoportok esetében félreértés csak foglalkozási vagy a munka jellege szerinti rétegződésről beszélni.) Miként tudjuk azonban meghatározni, hogy a viszonykijelölő kategóriák mely kombinációi tekinthetők társadalmi rétegnek?

Ezen a ponton ismét a társadalmi struktúra elemzése nyújthat alapvető segítséget. Hiszen a struktúra elemzése alapján többé-kevésbé kijelölhetők azok a viszonykijelölő kategóriák, amelyek a társadalmi helyzet egésze szempontjából alapvetőek. A fent emlegetett másfajta metodológián alapuló kutatások éppen ezt felhasználva egy adott – részletesen vagy kevésbé részletesen kifejtett, esetleg csak implicite meglevő – struktúrakoncepció alapján választják ki a társadalmi rétegnek tekintett viszonykijelölő kategóriák kombinációit.

Ez a módszer azonban – megítélésünk szerint – két veszéllyel jár. Egyfelől implicite direkt meghatározottságot feltételez struktúra és rétegződés között. Ez a direkt meghatározottság a módszer logikájából következik, függetlenül attól, hogy a szerző explicite vallja vagy nem. Másfelől a kapott társadalmi rétegződés csak elitéleti úton ellenőrizhető, tehát a mögötte meglevő struktúraelemzés minősíti. Empirikusan nem verifikálható, csak illusztrálható. (Egészen más kérdés, hogy az empirikus elemzés az összehasonlításban ezen módszer esetében is alkalmas arra, hogy bemutassa: két különböző struktúraelemzés alapján levezetett rétegződési modell közül melyik áll közelebb az empirikusan is megragadható valóságos viszonyokhoz, tehát melyik magyaráz többet bizonyos kiválasztott társadalmi különbségekből. Ferge sokat idézett elemzésének ez volt az alapvető – és kiválóan teljesített – célja. Az elemzések tehát a két modell közötti különbséget bizonyították empirikusan, de nem magát a modellt verifikálták.)

Vizsgáljuk meg kicsit részletesebben ezt a két problémát. Struktúra és rétegződés viszonyáról szólva a korábbiakban is azt hangsúlyoztuk, hogy a strukturális viszonyok hozzák létre a társadalmi rétegződést, viszont a rétegződés minden pillanatban mint adottság is jelen van : a társadalmi újratermelés, tehát a struktúra működésének feltétele. A strukturális viszonyok tehát meghatároznak egyfajta társadalmi rétegződést, nevezetesen a viszonykijelölő kategóriák azon kombinációit, amelyek megfelelnek a társadalmi újratermelési folyamatban elfoglalt hely közössége alapján létrejövő társadalmi csoportoknak. Ezen csoportképződés konkrét példáját jelentik a Marx által A tőkében elemzett társadalmi osztályok mint egy adott társadalmi formáció strukturálisan meghatározott csoportjai (Marx 1967[bib_217]).

Ebben a marxi felfogásban a tőkés társadalom újratermelési folyamatait alapvetően az határozza meg, hogy elválik egymástól a politikai állam és a polgári társadalom, aminek következtében létrejön a gazdaság társadalomszerkezetének egyfajta meghatározó jelentőségű autonómiája, és így a termelési viszonyok válnak az egész társadalmi újratermelés domináns szabályozóivá. A strukturálisan meghatározott társadalmi csoportok – ebben az esetben az osztályok – tehát azok, amelyek a termelési viszonyok alapvető ténye, a tőke és a bérmunka elkülönülése által meghatározottak. (Ezt a Marx-interpretációt lásd részletesebben Kolosi 1974[bib_184] és Kolosi-Papp 1973[bib_187]). A probléma azonban az, hogy egy társadalmi formáció egyetlen történetileg adott társadalomban sem létezik tisztán. A legklasszikusabb tőkés társadalomban is jelentős népességcsoportok vannak, amelyek nincsenek közvetlenül és egyértelműen alávetve a társadalmi újratermelés alapvető viszonylatainak. Hobsbawm (1976) adatai alapján például a múlt század hatvanas éveiben - tehát a klasszikus kapitalizmus fénykorában, Angliában a tőkések és bérmunkások osztálya együttesen a népesség maximum 50-60%-át tette ki.

Még bonyolultabb a helyzet a különböző formációkat erőteljesebben vegyítő társadalmakban, és kiváltképp ott, ahol nem is feltételezhetünk egyetlen, formációelméleti szinten megragadható, az újratermelést szabályozó viszonyt. E probléma megoldására, feloldására sokfajta kísérlet született. Ezek közül talán a legelfogadhatóbb Wright (1982[bib_294]) megközelítése, aki az alapvető osztálypozíciók mellett a termelési módon belüli és a termelési módok közötti ellentmondó pozíciójú osztályokat (contradictory locations within a mode of production and between modes of production) különbözteti meg.

Törekedhetünk tehát a struktúra által meghatározott csoportszerkezet empirikus operacionalizálására, a dolog lényege azonban az, hogy a társadalmi struktúra – mint ez a korábbiakból következik – közvetlenül viszonyokat és nem statisztikailag megragadható embercsoportokat határoz meg. Amikor ezekre a viszonyokra statisztikailag megragadható és egyértelmű népességcsoportokat, tehát rétegeket építünk rá, akkor tudatában kell lennünk annak, hogy itt egy másik absztrakciós szintre lépünk át, és ezen az absztrakciós szinten belül is igazolnunk kell megközelítésünk jogosságát. Lényegében tehát arról van szó, hogy a rétegződés ezen nem egyértelmű strukturális meghatározottsága miatt szükséges a rétegződési modellek empirikus verifikációja.

Mi verifikálhat azonban empirikusan egy rétegződési modellt? A társadalmi rétegződés fogalmával felfogásunk szerint per definitionem – arra kérdezünk rá, hogy milyen egy adott társadalomban a népesség differenciáltsága, a társadalmi különbségek rendszere; az alapvető társadalmi különbségekről pedig korábban igyekeztünk kimutatni, hogy mindig társadalmi egyenlőtlenségeket hordoznak. Ebből logikusan adódik az a lehetséges következtetés, hogy rétegződési modellünket empirikusan azzal verifikáljuk, hogy menynyire képes kifejezni az adott társadalom leglényegesebb egyenlőtlenségeit, miként illeszkedik a társadalmi egyenlőtlenségek terére.

A korábbiakban ugyanakkor azt is bizonyítottuk, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek rendszerét, a népességnek az egyenlőtlenségi rendszerben való elrendeződését a legegzaktabb módon a státuscsoportok elrendeződésével ragadhatjuk meg. Ezért van feltétlen szükségünk a rétegződéskutatás logikáján belül az egyenlőtlenségi rendszer és ezen belül a státuscsoportok modellezésére, mert így juthatunk el egy olyan eszközhöz, amely alkalmas a struktúra által meghatározott viszonyokból kikövetkeztetett rétegződési modell empirikus verifikálására.

Az így levezetett rétegződésmodell és az ennek alkotóelemeit jelentő társadalmi rétegek tehát kettős kötődésűek. Egyfelől a társadalmi struktúra által meghatározott viszonyok alapján konstituálódnak, másfelől pedig jól illeszkednek a társadalmi egyenlőtlenségek terébe, tehát ki kell fejezniük a legalapvetőbb társadalmi egyenlőtlenségeket.

Mindebből most már előtűnik a rétegfogalom és így a társadalmi rétegződés egy igen konkrét értelmezési lehetősége. A társadalmi struktúra – mint láttuk – nem közvetlenül a rétegeket határozza meg, hanem a rétegződés szempontjából alapvető társadalmi viszonyokat. (Ezen strukturális viszonyok elemzésére, a viszonyok jellegére és kapcsolatára lásd Ferge analízisét, és különösen összefoglaló sémáját. Ferge 1982, 48-49. old.)

A korábbiakban a viszonykijelölő kategóriák fogalmával éppen azokat a társadalmi különbségeket kerestük, amelyek ezeket a viszonyokat konkrét társadalmi csoportokban ragadják meg. Csakhogy éppen azt láttuk, hogy amikor a viszonyok szintjéről a népesség statisztikailag megragadható csoportjainak szintjére térünk át, akkor olyan absztrakciós-szint-váltás történik, amelyet valamiképp empirikusan is igazolni kell. Egyszerűbben fogalmazva: a struktúra elemzése alapján megragadható, hogy az emberek milyen fajta csoportosulásai lényegesek a társadalmi rétegződés szempontjából, az azonban nem dönthető el, hogy milyen konkrét csoportokat kell képeznünk.

Elvileg elképzelhető ugyan, hogy valaki pusztán a strukturális viszonyok elemzése alapján konkrétan is definiálja a lényeges rétegeket. A strukturális viszonyok bonyolultságából következően azonban egy viszonylag alapos elemzés már olyan nagyszámú, az újratermelési folyamatban többé-kevésbé különböző helyet elfoglaló csoporthoz jutna el, amelyek társadalomstatisztikai, szociológiai értelemben már nem lennének rétegként kezelhetők. Ezért kell a különböző helyzetű csoportok sokaságából (empirikusabban fogalmazva: a lényeges viszonylatok mentén kijelölhető lehetséges kategorizálások teljes kombinációjából) valamilyen módon a tényleges társadalmi rétegeket kiválasztanunk. S mivel a társadalmi réteg, mint láttuk, a társadalmi egyenlőtlenségi rendszerhez is kötődik, a kiválasztásra önként adódik az a módszer, hogy e csoportok sokaságából azokat tekintsük egy rétegnek, amelyek az egyenlőtlenségi rendszerben hasonló helyet foglalnak el.

Láttuk azonban azt is, hogy az egyének elhelyezkedését az egyenlőtlenségi rendszerben a viszonykijelölő kategóriák mellett „egyedi sajátosságaik” is meghatározzák. Ezért logikailag lehetetlen, hogy a viszonykijelölő kategóriák akár legjobb kombinációja is tökéletesen megfeleljen az egyének egyenlőtlenségi rendszeren belüli elrendeződésének, tehát a státuscsoportoknak.

Ezzel pedig egy újabb feloldhatatlan módszertani problémához érkeztünk. Egyfelől az egyenlőtlenségi rendszerhez való illeszkedéssel akarjuk rétegződési modellünket verifikálni. Másfelől azonban tudjuk, hogy százszázalékos, tökéletes illeszkedés nem lehetséges. Az adott rétegződési modell és a státuscsoportok közötti diszkrepancia így elvileg két hatásból adódhat össze: az „egyedi sajátosságok” kutatásából és a rétegződési modell esetleges hibájából. Ennek a két hatásnak a szétválasztására pedig semmiféle empirikus módszerrel nem rendelkezünk. Ez pedig az empirikus verifikálás elvi lehetőségét a gyakorlatban erősen korlátozza, és egyúttal azt is jelenti, hogy a fenti diszkrepancia mértékét nem az „egyedi sajátosságok” konkrét hatásaként, hanem e hatás lehetséges maximumaként szabad csak értelmeznünk.

Mindebből most már konkrétan kirajzolódott a társadalmi réteg fogalmának egy értelmezési lehetősége. Társadalmi rétegnek az emberek azon tényleges csoportjait, kategóriáit (tehát a viszonykijelölő kategóriák azon összevont kombinációit) nevezzük, amelyek tagjaik számára hasonló életesélyeket biztosítanak- a társadalmi egyenlőtlenségek rendszerében.

1.4 Egy lehetséges kutatási stratégia

Az eddigiekben megpróbáltuk végiggondolni a struktúra és rétegződéskutatás néhány alapvető elméleti és metodológiai problémáját. Megkíséreltük néhány alapvető fogalom viszonylag konzisztens logikai rendbe illesztését. Korántsem feltételezzük, hogy az itt vázoltak a problémák egyetlen lehetséges megoldását jelentik, nem hisszük, hogy a fogalmi apparátus így, és csak így értelmezhető. Ebből következően azt sem gondoljuk, hogy egy konkrét társadalom szerkezetét és rétegződését csak azzal a kutatási stratégiával lehet elemezni, ami az eddig vázolt elméleti, metodológiai fogalmi apparátusból következik. Pusztán arra tettünk kísérletet, hogy – világnézeti, kutatói beállítódásunknak és felkészültségünknek megfelelően – a probléma megközelítési lehetőségeit végiggondoljuk, és az olvasó számára is kifejtsük a következő elemzések mögött meghúzódó megfontolásokat.

A metodológiai problémák ezen végiggondolása éppen ezért nem a struktúra- és rétegződéskutatás egyetlen, hanem egyik lehetséges stratégiájához vezet el. Az eddigiek alapján vázoljuk ezt a lehetséges stratégiát.

Megpróbáltuk bemutatni, hogy a struktúra és a rétegződés kutatásával két alapvetően különböző kérdésre felelünk, és ennek megfelelően másfajta elméleti, metodológiai és módszertani apparátus szükséges kutatásukhoz. Láttuk továbbá, hogy maga a rétegződésproblematika is két kérdést foglal magában: az egyének elhelyezkedését az egyenlőtlenségi rendszerben és a valóságos társadalmi kategóriák, csoportok rétegződését. Lényegében tehát kutatási stratégiánkat három kérdéskör megválaszolására kell felépítenünk:

  1. Hogyan történik, milyen mechanizmusokon keresztül valósul meg a társadalmi viszonyok újratermelése, milyen a társadalom struktúrája?

  2. Melyek a lényeges társadalmi egyenlőtlenségek, milyen ezeknek a rendszere, és milyen ebben az egyenlőtlenségi rendszerben az egyének elrendeződése, milyen státuscsoportok írhatók le?

  3. Melyek az adott társadalomban a legfontosabb viszonykijelölő kategóriák, és ezek milyen kombinációjával írható le a társadalmi rétegződés?

Az első kérdéskör megválaszolása alapvetően elméleti metodológiát és szociológiai, közgazdaságtani, politológiai-történeti elemzéseket igényel. A másik két kérdéskör megválaszolásához alapvetően empirikus orientációjú metodológia szükséges. Ugyanakkor – és ez a kutatási stratégia alapvető belső feszítőereje – a struktúra elemzéséhez is fel kell használnunk olyan empirikus tényeken alapuló építőköveket, melyek egy részét viszont éppen az egyenlőtlenség és rétegződéskutatás szolgáltathatja. Másfelől pedig a másik két kérdéskör empirikus vizsgálatához azért van szükségünk határozott struktúrakoncepcióra, mert van két olyan probléma, amely az empirikus kutatás előfeltétele: melyek a lényeges társadalmi egyenlőtlenségek és melyek az alapvető viszonykijelölő kategóriák egy adott társadalomban? Az alapvető ellentmondás tehát abban áll, hogy két különböző jellegű kutatási metodológia kölcsönösen feltételezi egymást. Nyilvánvaló, hogy ezt a circulus vitiosust valahogyan fel kell oldanunk.

Az elméleti jellegű metodológiának megvan az az óriási előnye az empirikus metodológiával szemben, hogy elvileg tökéletes modellt lehet felállítani mindenfajta közvetlen empirikus vizsgálódás nélkül, pusztán korábbi elméleti és empirikus kutatások felhasználásával és újraépítésével. Empirikus kutatást azonban elméleti előfeltevések nélkül jól nem lehet csinálni. Már pusztán ebből a tényből is következik, hogy elemzéseinket a társadalmi struktúra vizsgálatával kezdjük. Nyilvánvaló azonban, hogy struktúra és rétegződés viszonyában éppen az előbbi a meghatározó jellegű, és ez is indokolja a struktúra alakulásának előzetes elemzését.

Struktúra és rétegződés viszonyáról szólva már utaltunk azokra a konkrét kérdésekre, amelyekre válaszolva kell kísérletet tennünk a társadalmi viszonyok újratermelési mechanizmusának leírására. Kutatásstratégiai, metodológiai szempontból azonban két további – már többször hangsúlyozott – kérdés megválaszolását kell kiemelnünk:

  1. Melyek társadalmunkban azok a lényeges társadalmi egyenlőtlenségek, amelyek segítségével az egyenlőtlenségi rendszert modelleznünk kell?

  2. Melyek azok az alapvető viszonykijelölő kategóriák, amelyekre felépíthetjük rétegződési modellünket?

Amennyiben ezt a két kérdést elméleti szinten – tehát a társadalmi struktúra elemzése alapján – meg tudjuk válaszolni (ide értve azt is, hogy a struktúraelemzés logikai láncát mindig kontrollálhatjuk azzal a kutatási tapasztalattal, hogy melyek az elemzésbe általában bevonandó lényeges egyenlőtlenségek és viszonykijelölő kategóriák), akkor ezután elemzésünk már egy viszonylag zárt empirikus logikát követhet.

Egyfelől, az egyenlőtlenségek kapcsolatainak vizsgálatával felrajzolható a társadalom egyenlőtlenségi rendszere, a társadalmi státus dimenziói és az egyének státuscsoportokba való elrendeződése. Másfelől, a lényegesnek tűnő viszonykijelölő kategóriáknak empirikus eszközökkel megkereshető az a kombinációja, amelyik viszonylag jól illeszkedik a státuscsoportok terére.

A konkrét elemzések kapcsán majd részletesen utalni fogunk azokra a módszertani problémákra, amelyek ezen zárt logikájú empirikus elemzésen belül adódnak, és amelyek megoldása-feloldása nem kevés módszertani kompromisszummal jár együtt. Ez azonban nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a kutatási folyamatnak van egy világosan körül- határolható szakasza, amelyben az empirikus társadalomkutatás logikája tisztán – tehát újabb elméleti feltételezések, empirikusan verifikálhatatlan axiómák nélkül – érvényesül. Magunk is arról beszéltünk ugyanis a korábbiakban, hogy elméletmentes (és ebben az értelemben értékmentes) empirikus szociológia nem létezik. Ennek a tételnek az elfogadása azonban a konkrét kutatási gyakorlatban sokszor elmélet és empíria érvényességi körének kibogozhatatlan összekeveréséhez vezet. Az itt vázolt kutatási stratégiával viszont arra teszünk kísérletet, hogy ezeket az érvényességi köröket metodológiailag egyértelműen elhatároljuk: kijelöljük, hogy mely kérdések megválaszolásához kell elméleti modelleket, hipotéziseket megfogalmaznunk, és mikortól nem elfogadható az empirikus kutatás hiátusainak elméleti feltételezésekkel való „betömködése”.

Látnunk kell azonban azt is, hogy az itt jelzett empirikus elemzés csak az egyenlőtlenségi rendszer és az ehhez legjobban illeszkedő rétegződési modell leírására alkalmas. Olyan kérdésekre tud válaszolni, mint például: hogyan hatnak egymásra a különböző egyenlőtlenségek, mennyire hierarchikus az egyenlőtlenségi rendszer, milyen mértékű az egyenlőtlenségek újratermelődése, milyen népességcsoportok tekinthetők egy rétegnek, és melyek nem, milyen az e rétegek közötti mozgás mértéke, a társadalmi mobilitás nagysága stb.? Az empirikus logikán belül azonban nem megválaszolhatók az olyan típusú kérdések, mint például: mitől ilyen a társadalom, hogyan kezelendők ezek az egyenlőtlenségek, miként vesznek részt az elkülönülő rétegek a társadalmi újratermelési folyamatokban stb.? Ezeknek megválaszolásához ismét az elméleti analízis szintjére kell visszatérnünk, a feltárt empirikus tényeket a struktúra elemzésébe kell visszaépítenünk.

Mindezek alapján most már sematikusan is ábrázolhatjuk kutatási stratégiánkat:       

Ez a kutatási stratégia jó néhány ponton eltér az eddig használt rétegződés- és struktúrakutatási stratégiáktól. Lényegében arra tesz kísérletet, hogy egyetlen gondolati láncba messze azok konzisztensen összeilleszthető elemeit. Marxi-hegeli a korábbi különböző elméleti, ideológiai, metodológiai megfontolásokon nyugvó struktúra- és rétegződéskutatások „megszüntetve megőrzését” próbáljuk megvalósítani.

A korábbiakban részletesen szóltunk arról, hogy a szociológia történetében miként következett be a struktúra- és rétegződéskutatások kettéhasadása, és egy korábbi tanulmányomban (Kolosi 1972) arra próbáltam rámutatni, hogy

A struktúra- és rétegződéskutatás stratégiai sémája

1. ábra: A struktúra- és rétegződéskutatás stratégiai sémája

ez a kettéválás miként függ össze különböző ismeretelméleti, ideológiai pozíciókkal. Az elmúlt tíz évben azonban egyre erő-sebbé vált az a meggyőződésem, hogy ez a kettéválás megszüntethető-feloldható, ha egy kutatási folyamaton belül jelöljük ki az adott megismerési modellek érvényességi körét. Ezt tartom az itt vázolt kutatási stratégia alapvető metodológiai újdonságának.

Ugyanakkor már az eddigiekben többször utaltam arra, hogy az e kutatási stratégia keretei között végzendő elemzésekben is jó néhány megoldatlan problémával kell szembenéznünk. Annak érdekében, hogy már jó előre világosak legyenek a most következő elemzések korlátai, foglaljuk össze azt a három nagy problémakört, amelyeket megoldani nem, legfeljebb csak feloldani tudtunk kutatásunk során.

Egyfelől alapvető ismeretelméleti problémát jelent az, hogy a struktúrával kapcsolatos elméleti elemzéseink igazságának Semmiféle immanens kritériuma nincsen. Egyfajta kvázi– igazolást jelentett ugyan az, hogy struktúraelméleti megközelítésünkben miként illeszkedik az empirikusan levezetett rétegződési modell, ezt azonban nem tekinthetjük egyértelmű bizonyítéknak.

A modern társadalmakban ugyanis egy sor olyan mechanizmus alakult ki, amelyek megtörlik a struktúra- és az egyenlőtlenségi viszonyok közötti kapcsolatot: a strukturális viszonyoktól független társadalmi egyenlőtlenségeket produkálnak, illetve a strukturális viszonyok egyenlőtlenségteremtő hatását tompítják (Offe 1972[bib_228]). Gondoljunk itt példaként a modern fejlett tőkés országokban a jóléti állam szerepére, a jómódú munkások meglehetősen nagy tömegére vagy egyes speciális foglalkozási rétegek (orvosok, művészek, sportolók stb.) egyenlőtlenségi rendszeren belüli privilegizált helyzetére.

Természetesen ilyen hatások történetileg mindig is léteztek. A rabszolgatartó privilegizált helyzetet teremthetett kedvenc rabszolgájának a főúri kurtizán körüli csillogás feledtethette tényleges társadalmi helyzetét. Ezek a privilégiumok azonban korábban inkább személyi adományként funkcionáltak, míg ma beépültek a társadalom egészének működésébe. Ha ez azt jelenti, hogy ezek a közvetítő mechanizmusok a modern társadalmak strukturális viszonyainak részévé váltak, akkor a rétegződési modell elvileg „verifikálhatja” a struktúra elemzését, de struktúrafelfogásunkat kell az eddigiekhez képest kitágítanunk. Ha azonban ez a közvetítettség struktúra és rétegződés egymáshoz való viszonyát módosítja – és az eddigiekben inkább ezt feltételeztük –, akkor elvileg is le kell mondanunk az ilyenfajta igazolás lehetőségéről

Másfelől alapvető méréselméleti problémát jelent, hogy jó néhány társadalmi jelenség – és ami ezúttal bennünket közelebbről érint: jó néhány társadalmi különbség – megnyugtató mérése nem tekinthető megoldottnak. Az empirikus kutatás során azonban „megmért” jelenségnek kell tekintenünk azt is, aminél komoly mérési problémák vannak. Ennek feloldására, a feloldás kompromisszumos jellegéből adódó következményekre részletesen visszatérünk majd a későbbiekben. Előre le kell szögeznünk azonban, hogy ezt a kérdést is csak – jóllehet meggyőződésünk szerint az adott kontextusban elégséges módon – feloldani, de nem megoldani tudtuk.

Végül alapvető módszertani problémát jelent, hogy módszertani eszköztárunkban a rendelkezésre álló eszközökből tudtunk válogatni, és nem a feladatókhoz tökéletesen illeszkedő eszköztárat dolgoztunk ki. A konkrét kutatási folyamatban ugyanis egyszerűen nincs idő arra, hogy megvárjuk minden egyes feladat módszertanilag abszolút korrekt megoldási eszközének – egy-egy esetben megfelelő szellemi kapacitás mellett is esetleg évekig tartó – kidolgozását. A konkrét elemzéseknél majd részletesen is jelezni fogjuk a nem teljesen megfelelő Módszertani eszközök használatából eredő korlátokat.

E korlátok enyhítésére általánosságban csak az a lehetőség adódott, hogy az egyes elemzéseknél különböző – a feladatokhoz más és más szempontból nem tökéletesen illeszkedő – módszereket is felhasználjunk, és ezen módszerekkel kontrolláljuk egymást. Ha ugyanis több, más és más szempontból nem tökéletes módszer azonos vagy igen hasonló eredményre vezet, akkor remélhetjük, hogy a módszertani problémák nem torzítják el eredményeinket. Amikor azonban nem ez következik be, akkor majd különösen hangsúlyoznunk kell a bizonytalansági tényezőket.

Kutatási stratégiánk felvázolása során tehát úgy jutottunk egy metodológiailag – reméljük – konzisztens megközelítési kerethez, hogy a stratégia minden megvalósítási lépcsőfokán kompromisszumokat kellett kötnünk. Joggal vetődik fel tehát a kérdés, hogy mennyiben tekinthetjük eredményeinket társadalmilag relevánsnak, ha a hozzájuk vezető út ismeretelméleti, mérési és módszertani buktatóin csak átbukdácsolni tudtunk. Őszintén meg kell vallanunk, hogy a relevancia erősen korlátozott még akkor is, ha tudjuk az ilyen őszinteség rendkívül nagy társadalompolitikai kockázatát. A kutatási folyamatot kívülről szemlélőben ugyanis ez a tudománytalanság, a megbízhatatlanság látszatát kelti, különösen azért, mert a tudomány önérdek-érvényesítési folyamatában – s ebben a természettudományok járnak elöl – igen sok kutató és tudományterület hitette el a laikus közvéleménnyel saját egzaktságának csalhatatlanságát. A problémák tudatos vállalása – a nem tudás tudása – azonban egyáltalán nem a kutatási eredmények érvénytelenségére, megbízhatatlanságára mutat, hanem éppen hogy az érvényességi kör pontosabb kijelölésére szolgál, annak tudatosítására, hogy minden kutatás csak a tudomány immanens fejlődésének egy-egy állomását jelentheti.

1.5 A strukturális viszonyok körvonalai

A korábbiakban megpróbáltam bizonyítani, hogy a társadalom rétegződése csak akkor vizsgálható, ha határozott koncepcióval rendelkezünk a társadalom struktúrájáról, amely naponta újratermeli a társadalmi különbségek rendszerét, a társadalmi rétegződést. A rétegződés empirikus vizsgálata előtt tehát körvonalaznunk kell társadalmunk strukturális viszonyait. Nem vállalkozhatunk e helyütt a struktúra részletes elemzésére, pusztán arra teszünk kísérletet, hogy felvázoljuk strukturális fejlődésünk néhány olyan konceptuális csomópontját, amelyekre felépíthetjük a társadalmi differenciálódás empirikus modelljét.

Minden társadalom struktúrája történetileg meghatározott. Így jelenlegi strukturális viszonyaink is csak történetileg érthetők meg. Ugyanakkor a magyar társadalmi struktúra legutóbbi évszázados történeti fejlődéséről igen gazdag szakirodalommal és összefoglaló igényű munkákkal is rendelkezünk. Itt nemcsak a Magyarország története sorozat monografikus szintéziseire gondolunk, hanem olyan rövidebb összefoglaló munkákra is (Erdei 1944[bib_119], Berend 1974[bib_90], Lackó 1979[bib_199], Orbán 1979[bib_230], Kulcsár 1980[bib_197], Kolosi 1982[bib_186]), amelyek viszonylag egységes koncepcionális keretben szintetizálják mindazt, amit a magyar társadalmi struktúra 20. századi fejlődéséről tudunk, és amelyek elismétlése egy újabb összefoglalásként nem lenne túl értelmes vállalkozás.

Éppen ezért e helyütt csak a történeti fejlődés néhány elméletileg különösen fontos szempontjára utalhatunk, jórészt éppen a fenti munkák alapján. Ma már eléggé széles körben elfogadott az az elsőként Erdei által megfogalmazott tétel, hogy a magyar kapitalizálódás megkésettsége, a feudális struktúrák továbbélése következtében a kiegyezéstől a második világháborúig terjedő időszak magyar társadalmi szerkezetét – a kelet-, kelet-közép-európai térség más társadalmaihoz hasonlóan – „kettős struktúraként” jellemezhetjük, amelyben egyaránt jelen volt a kialakuló tőkéspolgári társadalomszerkezet és a még továbbélő nemesi-úri társadalomszerkezet. A fent és lent dichotómiáját tehát keresztbe metszette a kéttípusú társadalom szerkezet kettőssége. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy viszonylag széles néprétegeknél elvált egymástól az osztályszerkezet által meghatározott strukturális hely és az életkörülmények differenciáltsága által meghatározott rétegződési hely, vagy – Hanák Péter megfogalmazásában – a státus és a pozíció (Hanák 1980[bib_157]).

Különös torzulások jelentkeztek a parasztság fejlődésében. A kettős struktúrából adódóan a belsőleg ugyan differenciált és az idők folyamán differenciálódó parasztság lényegében megőrizte osztálylétét, mezőgazdaságon belüli polgárosodása előtt hatalmas gátak tornyosultak, és az egész időszakban a népesség legnagyobb csoportját jelentette. A parasztság gazdagodó csoportjai számára azonban nemcsak a polgárosodás járt nehézségekkel, hanem „paraszti” mivoltukból adódóan a nemesi-úri társadalom felsőbb csoportjaiba sem tudtak felemelkedni, hiába nőtt gazdasági potenciáljuk. Ugyanakkor a parasztság alsó csoportjai is csak igen korlátozottan váltak munkássá, csak igen kis részük volta kapitalizálódás során földjét vesztett és munkaerejét a tőkés munkaerőpiacon értékesítő bérmunkás, nagyobb részük a zsellérek tényleges utódaként a parasztság alsó kategóriája maradt. (Ez a népes kategória ugyanakkor igen jelentős, a népesség mintegy 20%-át kitevő arányú volt.) A részletes analízis ugyan egy lassan változó és árnyalt differenciáltságot mutató paraszti népességet írna le, a lényeg azonban a parasztság differenciáltságában is egységes strukturális csoportként való továbbélése volt.

A gyorsan növekvő munkásság ugyanakkor még a második világháború éveiben is csak a népesség egyötödét tette ki, belsőleg viszont igen differenciált volt. A kisipari munkásság (a munkásság egészének az időszak elején 60, de az időszak végén is 40%-át tette ki) felső rétegei az alsó középrétegekkel hasonló helyzetben voltak, igen sok tekintetben modernizálódó kézművességet és nem tőkés bérmunkást jelentettek. A gyáripari munkásságon belül is jelentősen elkülönült a helyenként európai jellegű modern szakmunkásság (tipikus külső jelzés, hogy még a munkapad mellett is kalapot hord) a szakképzetlen proletár munkásoktól.

A paraszt-munkás kettősség tükörképe volt felfedezhető az uralkodó osztályokon belül is. Volt ugyan bizonyos összeolvadás a nemesi-úri társadalom felső csoportjai és a kialakuló tőkésosztály között, de ennél sokkal jelentősebb, hogy a hatalmat nem elsősorban az ökonómiai érdekek tagolták (mint a kifejlett tőkés társadalmakban), hanem sokkalta inkább az uralkodó osztályok és rétegek egymástól eltérő történeti útja, ehhez kapcsolódó értékei és ideológiái.

Végül a kettős struktúra igen fontos következménye, hogy a különböző középrétegek nem egyszerűen a fent és a lent között, hanem az előbb jelzett négy pólus (fent: úri-felső osztály, tőkések, lent: parasztság, munkások) által létesített strukturális tér átlóinak metszéspontjában helyezkedtek el. Itt a legélesebb a státus és pozíció elválása, itt a legjelentősebb a gazdasági, szociális, származási, ideológiai differenciáltság, azt is mondhatnánk, hogy a középrétegek hordozták legerősebben a struktúra kettős jellegét.

Nagyon vázlatosan jellemezve ez az a társadalomszerkezet, amely a jelenbe vezető; a felszabadulás után kialakult társadalmi struktúra közvetlen történeti előzménye volt. Csakhogy jelen társadalmi szerkezetünk mégsem csak erre a történeti előzményre vezethető vissza.

1.6 A kettős történetiség

A történeti elemzések egyik központi kérdése a történeti folyamatok kontinuitása és megszakítottsága. Ez a probléma pedig különös súllyal vetődik fel, ha a történeti fejlődésben kataklizmaszerű, radikális; forradalmi változások következnek be. 1945 tavaszán a magyar. társadalmat az jellemezte, hogy a kontinuus fejlődés révén létrejött hatalmi szerkezet a vesztett háború következtében teljesen szétesett; a nemzetközi politikai és katonai konstelláció, valamint a szétesett hatalmi szerkezet kontrollja és elnyomása alól felszabadult belső energiák felszínre törése következtében pedig semmiféle reális lehetősége nem volt meg a korábbi hatalmi struktúra rekonstrukciójának. Mindez szükségszerűvé tette az egész társadalmi szerkezet radikális átalakulását. Természetes volt, hogy ez elsőként a társadalom' azon szféráit érintette, ahol a kettős struktúra nemesi-úri társadalma különösen határozottan érvényesült. A politikai-hatalmi szféra és az agrártársadalom forradalmi átalakítása már a felszabadulást követő első esztendőben alapjaiban megrengette a kettős struktúra „egyik felét”. Az adott történelmi feltételek között azonban a nemesi-úri társadalom szorításából kiszabadult polgári társadalom is csak időlegesen és részlegesen rekonstruálódott, az 1948-1949-es hatalmi fordulat pedig még ezt a kontinuitást is megszakította (Berend 1974[bib_90]).

Közismert, hogy e hatalmi fordulatot követően Magyarországon egy olyan társadalomépítési stratégia alakult ki, amelyik szakított az 1945-1947 közötti koalíciós időben jórészt követett népi demokratikus modellel és, lényegében a szocialista átalakítás Szovjetunióban létrejött modelljét kívánta megvalósítani. (Szakács 1982[bib_265]). Mind a stratégiai vonalvezetés, mind a napi döntések szintjén egyre kevésbé a hazai történeti fejlődés által determinált adottságok és sajátosságok, és egyre inkább a szovjet tapasztalat, illetve ennek a napi feltételekhez való idomítása vált meghatározóvá, még akkor is, ha mindez időnként harsogóvá festett magyarkodó díszletek között zajlott, a „Petőfi kultusztól” a magyar sportsikerek propagandisztikus kihasználásáig:

Nyilvánvaló tehát, hogy nem elegendő a magyar történeti fejlődés elemzése a kialakuló társadalmi szerkezet megértéséhez, hiszen a szocialista építés szovjet modelljének - importja sok vonatkozásban a szovjet-orosz történeti fejlődés importját is jelentette. Ezt a modellt ugyanis nem a korábban jelzett magyar kettős struktúra, hanem a szovjet-orosz fejlődés alakította ki. Ebben az értelemben beszélhetünk társadalmi szerkezetünk kettős történetiségéről.Tehát arról, hogy a hazai előzményeken túl az „eredeti szocialista újratermelési modellt” kialakító szovjet-orosz történeti fejlődés is jelen van társadalomszerkezetünkben.

A történeti irodalomból éppúgy, mint Lenin munkáiból Meglehetősen jól ismert tény az, hogy a nagy októberi szocialista forradalmat követő fejlődést nemcsak a szocialista építés stratégiai célkitűzéseiben befolyásolta erőteljesen a konkrét orosz valóság, mindenekelőtt Oroszország igen megkésett kapitalizálódása és fejletlensége, hanem ugyanilyen erős volt mindennek a konkrét politikai gyakorlatra, a társadalomirányítás mechanizmusaira és intézményrendszerére gyakorolt hatása (Lenin 1919[bib_205]).

Tudjuk azt is, hogy a 19. századi ellenzéki-progresszív mozgalmaknak döntő többsége nem tartotta jövőbeni alternatívának a polgári demokratikus politikai rendszer kiépítését (Tanár 1981[bib_273]), és ez nyilvánvalóan kihatott forradalom utáni fejlődésre is. Viszonylag gazdag irodalommal rendelkezünk arról is (Dolmányos 1971[bib_115], Szamuely 1971[bib_267], Barla-Szabó 1971[bib_87], Kolosi 1974[bib_184], Krausz 1981[bib_193]), hogy a húszas évek politikai, közgazdasági és ideológiai vitái és harcai, mindenekelőtt pedig az objektív gazdasági és politikai folyamatok hogyan készítették elő azt a húszas évek végén, harmincas évek elején megvalósult fordulatot, ami a NEP és a politikai útkeresés végét jelentette, és megszilárdított egy igen feszített ütemű iparfejlesztésre, extenzív akkumulációra, centralizált és monolitikus társadalomirányításra alapozódó újratermelési modellt, és kialakította az ennek megfelelő intézményi struktúrát.

Nincs itt mód ezen újratermelési modell részletesebb analízisére, két lényegi elemet azonban ki kell emelnünk. Az egyik az, hogy a politikai szféra a társadalom lényegében minden más szféráját maga alá gyűrte (Bihari 1982[bib_92]), és így a Politikai állam és civil társadalom kettősségének olyan megszüntetése következett be, amelyben a politikai szféra „felfalta” a civil társadalmat, annak belső tagoltságával és az abból kinövő közvetítő mechanizmusokkal együtt. Ennek következtében a társadalom, a gazdaság, a kultúra korlátozó mechanizmusai és kényszerpályái zárójelbe kerültek, ami egyfelől valóban megnövelte a politikai szféra mozgási szabadságát, azonban szükségszerűen termelte ki e szféra voluntarizmusának és önkényességének lehetőségét és valóságát is.

A másik lényegi elem az újratermelési modell olyan struktúrájának kialakítása, amelyben minden lehetséges erőforrás feletti rendelkezés erőteljesen centralizálódott, és a politikai akaratképzés szempontjai alapján szinte korlátlanul átcsoportosíthatóvá vált, illetve az egyetlen korlátot az erőforrások mennyisége jelentette. Ennek a modellnek a sajátosságait egyfelől jól jellemzi Komai az erőforrás-korlátos rendszer fogalmával (1980[bib_190]), másfelől a Polányi által bevezetett redisztributív integrációs séma (1944[bib_238]) kategóriája. Az utóbbi kategória esetében történtek arra kísérletek, hogy a Polányi-féle integrációs sémákat a szocialista fejlődésre alkalmazzák (Szelényi 1980[bib_272]), itt azonban elsősorban a kialakult újratermelési modell sajátos redisztributív jellegét hangsúlyoznám.

A klasszikus redisztribúciós szisztémában a termelés relatíve önálló, elkülönült, jórészt naturálgazdálkodó egységek keretei között történik, és a redisztribúció a terméktöbblet elvonását és újraelosztását érinti. Az eredeti szocialista újratermelési modellben azonban a termelőegységek hierarchikus alávetettsége és nem relatív önállósága határozza meg a termelési folyamatot, és a termelés feltételeinek is központi allokációja érvényesül, maga a termelési folyamat is központilag szabályozott a tervutasítás formájában. Ebből következően itt egy olyan „integrációs sémáról” van szó, ahol a redisztributív logika nemcsak az elvonás újraelosztási folyamatára, hanem a termelés folyamatára is kiterjed.

Ez az újratermelési modell tartalmazott egy sor diszfunkcionális elemet, és igen sok szempontból keserves társadalmi viszonyokat hozott létre, azonban talán nem túlzott historizálás vagy a történeti folyamatok utólagos racionalizálása, ha azt hangsúlyozzuk, hogy egy adott célrendszer szempontjából feltétlenül funkcionálisan működött. Ennek a célrendszernek éppúgy eleme volt az elmaradt, illetve csökevényes tőkés felhalmozási folyamat pótlása (Preobrazsenszkij 1923), és ezen keresztül a világ egyik legnagyobb ipari potenciáljának és erre épülő katonai potenciáljának megteremtése, a szovjet társadalom szocialista modernizációja (Kulcsár 1980[bib_197]), mint egy szocialista típusú társadalmi berendezkedés megvalósítása és megszilárdítása, amely részint elkerüli a tőkés fejlődési pályát, részint már a fejlődés folyamatában megvalósít szocialisztikus-kommunisztikus társadalmi követeléseket.

Magyarországon – Jugoszlávia részleges kivételével a többi európai szocialista országhoz hasonlóan – a negyvenes évek végén a politika alapvető törekvése ennek az újratermelési modellnek a megvalósítása volt. Ugyanakkor azonban az is nyilvánvaló, hogy ez a modell azok között a körülmények között kezdett működni, amelyeket a magyar történeti fejlődés határozott meg és alakított ki, és így a konkrét megvalósulásba jelentősen belejátszott a hazai fejlődés is, részint az újratermelési modell logikája ellen hatva, részint pedig a hazai feltételek szerint módosítva azt. (Tegyük hozzá, hogy az ötvenes évek első felében inkább az előbbi, az 1956 utáni megváltozott politikai feltételek közepette inkább az utóbbi hatás dominált.) Mindennek következtében nemcsak az újratermelési folyamat konkrét gyakorlata, az intézményi struktúra és a társadalmi szerkezet vonatkozásában, hanem az egyes emberek és csoportok konkrét életkörülményei, viselkedésmódjai és magatartásmintái vonatkozásában is olyan szerkezetek jöttek létre, amelyekben egyaránt jelen vannak az új újratermelési modell által létrehozott és az ezekbe beépült tradicionális elemek (Losonczi 1977[bib_211], Bánlaky 1979[bib_84], Hankiss 1982). Részletes történeti elemzések feladata az e kettős történetiség által meghatározott magyar fejlődés analízise. Ismertsége miatt e helyütt nem kell részletesebben szólnom a kialakult újratermelési modell társadalmi következményeiről sem: a kialakult tömeges méretű társadalmi mobilitásról, a tradicionális közösségek felbomlási tendenciáiról, az államtól való függőségi viszonyok felerősödéséről, az életkörülményeknek egy viszonylag alacsony szinten való nivellálódásáról, ami együtt járt egyes szükségleteknek (oktatás, lakás, egészségügy, tömegközlekedés, közétkeztetés stb.) meghatározott szinten való tömeges méretű állami kielégítésével, az egyes osztályok és rétegek számarányának, súlyának és belső szerkezetének átalakulásával. Elegendő talán a társadalmi szerkezetben bekövetkezett változások közül két – eddig kevésbé elemzett – tényezőt kiemelnünk.

Egyrészt a már jelzett nagymérvű mennyiségi változások, a tömeges átrétegződés és mobilitás (Andorka 1974[bib_72]) hosszú időn keresztül szinte elfedték a társadalom szerkezetének minőségi változásait. A „minden mozog” időszakában háttérbe került a mozgások és változások mögött meghúzódó társadalmi szerkezet, a változások közepette megszilárduló struktúrák és egyenlőtlenségek. Csak az tűnt lényegesnek, ami az örökölt társadalmi szerkezettel történt, a hagyományos társadalomszerkezeti elemek viszonyában bekövetkezhetett, és nem irányult a figyelem a kialakuló új struktúrákra. Ezt a helyzetet erősítette az az ideológiai meggyőződés is, hogy a szocialista fejlődés nem más, mint az öröklött osztályegyenlőtlenségek fokozatos megszüntetése, az egyenlőség birodalma felé vezető ugyan rögös, de egyetlen nyomvonalon vezető út (Kolosi 1974[bib_184]).

Másrészt, az új típusú redisztributív modell társadalmi leképződéseként viszonylag mély elkülönülés jött létre a jórészt nivellált helyzetű „munkássá” lett tömegek (és itt másodlagossá vált, hogy ez a munkás ipari, mezőgazdasági vagy szellemi munkát végzett), valamint a társadalomszervező központ megszemélyesítői között. Mélységes félreértése azonban a helyzetnek, amikor ezt valamiféle „új osztály” vagy „új bürokrácia” létrejötteként értelmezik, mivel itt a személyek csak egy dologi viszony megszemélyesítői voltak, és az osztályképződésnek még a feltételei sem jöttek létre. Paradox módon a személyi kultusz, a mindenkire kiterjedő bizalmatlanság légköre és nem utolsósorban a permanens konszolidációképtelenség is csökkentette annak lehetőségét, hogy ez a dologi viszony társadalmi viszonnyá váljon, majd később az ötvenes évek végétől részint a demokratizálódás, részint az újratermelési modell lassan elinduló változása a dologi elkülönülésnek éppen leépítése, közvetítéses viszonnyá alakulása irányában hatott.

Jelenlegi társadalmi szerkezetünk közvetlen történeti előzménye tehát egy olyan társadalmi újratermelési modell, amely: a)a politikai állam és a civil társadalom kettősségének megszüntetésére, tágabban a társadalmi létszférák elkülönülő differenciálódásának megakadályozására és a politikai centrumnak alávetett integrálására törekedett; b)célrendszerében egymás melletti elsődlegességet élvezett egy feszített ütemű gazdasági növekedésre, ezen belül főként az ipari potenciál bővítésére és az eredeti felhalmozás pótlására irányuló gazdaságpolitika, valamint a szocialista értékrendszer és a közép-kelet-európai modernizáció elemeit egybeötvöző, ideológiailag legitimált társadalompolitika; c)működési mechanizmusában egy olyan új típusú redisztribúciót épített ki, amely szándékában a társadalmi lét újratermelésének minden erőforrására kiterjedt, nem pusztán a relatíve elkülönülő termelőktől elvont többlettermék újraelosztását, hanem magának a többlettermék létrehozásának a feltételeit is a folyamatos redisztribúció tárgyának tekintette; d)végül mindezek következtében elindította a társadalom osztály- és rétegszerkezetének igen radikális átalakítását, amely egyaránt kiterjedt a volt uralkodó osztályok megszüntetésére, a volt privilegizált helyzetű rétegek és csoportok lefelé nivellálására, a szocialista értékrendszernek és a modernizáció követelményének ellentmondó abszolút szegénység megszüntetésére, a kikényszerített tömeges méretű átrétegződésre és mobilitásra, valamint arra, hogy az új termelési és társadalmi viszonyokon létrejövő elkülönülések csupán dologi viszonyként konstituálódjanak.

A korábbiakban láttuk, hogy ez az újratermelési modell célkitűzéseit jórészt teljesítette, diszfunkciókat, újratermelődő feszültségeket is kitermelve alapjában funkcionálisan működött, néhány korántsem lényegtelen ponton azonban jelentős ellenállásokba ütközött, és funkcionálisan olyan elemek épültek be a modellbe (a személyi kultusz potenciális lehetőségétől megvalósulásáig, majd politikai visszavételéig, és a hiány folyamatos újratermeléséig), amelyek hosszú távon az újratermelési folyamatot akadályozták, potenciális válságforrásként jelentkeztek.

Az itt jelzett feszültségek és ezek nem megfelelő kezelése Magyarországon a válságot robbanássá növelték 1956-ban, ami természetesen teremtette meg a legkülönbözőbb, akár a legkonzervatívabb elemek aktivizálódását is. Az 1957-től kialakuló politikai vezetés, néhány kisebb módosítástól eltekintve, a társadalmi újratermelési modell lényegi elemén nem változtatott (Berend 1981[bib_91]), viszont felismerte annak belső, immanens feszültségeit és e feszültségek kezelésének szükségességét. Így az újratermelési modell lényeges változatlansága ellenére radikális politikai változás következett be, amelynek lényege az a felismerés, hogy a szocialista modernizációt és felhalmozást nem lehet a népesség túlnyomó többsége ellenére megvalósítani, s amely az immanens feszültségek ellenére is képes a társadalmi rendszer egyensúlyát megtartani. Igen jól jellemzi az ilyenfajta szituációkat Kornai János, amikor arról ír, hogy egy társadalmi rendszer akkor is egyensúlyban lehet, ha polgárainak nagy része elégedetlen, de másmás okok Miatt elégedetlen, s emiatt egymással ellentétes irányban hatnak cselekményeik. Egyensúly jön létre, ha az ellenerők kiegyenlítik egymást, s – ha a belső feszültség fenn is marad – a tényleges viselkedésben tartós kompromisszum alakul ki (Kornai 1980, 157. old.[bib_190]). (Egy későbbi időszakban végzett vizsgálatunk ezt a szituációt empirikusan is kimutatta. Kolosi és mások 1981.)

Részletesebb történeti elemzések feladata ennek az újpolitikai szituációnak és gazdasági, társadalmi összefüggéseinek a pontos feltárása. Itt pusztán utalni szeretnénk arra, hogy az olyan közismert elemek, mint a felhalmozási ütem lassítása, a mezőgazdaság szocialista átszervezésénél a volt középparasztság aktív bevonása, a munkásosztály életkörülményeinek folyamatos figyelemmel kísérése a vezetésben a szaktudásnak a politikai megbízhatóság mellé egyenrangú elemként való bevitele, az „értelmiségi értékek” akceptálása, a fogyasztáson keresztüli legitimáció elemeinek megteremtése csak konkrét megvalósulását jelentette annak az általánosabb tendenciának amely a politika konszolidációra törekvésében és konszolidációra való képességében, toleranciájában ragadható meg.

1957-től kezdődően tehát nem a társadalmi újratermelési modell, hanem annak politikai megvalósítása változott meg, viszont éppen ez a változás teremtette meg annak lehetőségét is, hogy amikor a hatvanas évek közepén az extenzív fejlesztésre épülő modell akkumulációs forrásai kezdtek kimerülni, akkor a társadalom képes legyen erre az újabb kihívásra a modell folyamatos – de nem töretlen – reformjának beindításával válaszolni. Már maga a politikai tolerancia is lehetővé tette, hogy felerősödjék a civil szféra relatív autonómiája, hogy azután a hatvanas évek közepétől kialakuló társadalomirányítási rendszerben „részint létrejön, részint pedig legalizálódik a politikai állam és a civil társadalom magántulajdontól jórészt mentes és a szocialista alapokon megszervezett relatív elválása, különállása” (Kolosi 1974, 143. old.[bib_184]). Szélesebb összefüggésben pedig ez – mint láttuk – azt jelenti, hogy egyértelműen érvényesülhet a társadalmi létszférák elkülönülő differenciálódása.

1.7 A gazdaság társadalomszerkezete

Mit jelent mindez a gazdaság társadalomstruktúrája szem. pontjából? Itt két tényezőnek van kiemelkedő szerepe. Egyfelől az áru és pénzviszonyok nagyobb érvényesülése a gazdaság területén azt eredményezi, hogy megnő a gazdaságban az önszabályozó elemek jelentősége, és így a gazdálkodás célja egyre erőteljesebben nem pusztán a felhalmozható termékek termelésének növelése, hanem a társadalmi többlettermék növelése lesz. Másfelől a gazdaság intézményi struktúrájában jelentős változások következnek be, ami részint decentralizálódást és az egyes gazdálkodó egységek önállóságának növekedését, részint pedig azt jelentette, hogy a gazdálkodó egységek és a gazdaságszervező központ között a termelési feltételek tárgyában jön létre az érdekegyeztetés, az úgynevezett szabályozóalku (Antal 1979[bib_82]).

Első megközelítésre ezt a helyzetet jól jellemzi Polányi integrációs sémáit felhasználva Komai: „Polányi a társadalmi-gazdasági tevékenységek egyik alapvető szervezési formájának tekinti az újraelosztási (redisztribúciós) rendszert, amit saját gondolatmenetében szembeállít a piaccal. A reform utáni magyar gazdaságirányítási rendszerben egymással összefonódásban él az állami újraelosztás és a piac.” (Kornai 1980, 331. old.[bib_190]) Teljesen igaz ugyanakkor, hogy ebben az összefonódásban kiemelkedő szerepe van a gazdaságirányító és -szervező központnak, amely a „tőle való hierarchikus függőségi viszonyokon keresztül integrálja az egész gazdaságot. Abból a tényből, hogy a központ alapvetően a gazdaságban keletkező többlettermék elvonása és újraelosztása útján érvényesíti a gazdasági növekedés ütemére és arányaira (súlypontjaira) vonatkozó gazdasági célokat, két dolog következik. Egyrészt, a gazdaság piacon tevékenykedő egységeinek (a vállalatoknak) a formálisan, jogilag is szentesített alárendeltsége... Másrészt, a központ magát a piacot is befolyásolja (például a preferenciát érvényesíti az árrendszerben), s ezáltal közvetve is hatást gyakorol a gazdasági egységek fejlődési, fejlesztési lehetőségeire.” (Gábor–Galasi 1981, 112-113. old.[bib_134])

Tehát nemcsak a piac és a redisztribúció összefonódásáról beszélhetünk, hanem részint a piaci viszonyokba redisztributív eszközökkel való beavatkozásról, részint pedig a kéttípusú redisztribúció összefonódásáról is, nevezetesen, arról, hogy a többlettermék újraelosztását végző hagyományos redisztribúció mellett, éppen a hierarchikus függőségi viszonyokon keresztül, fennmaradt a többlettermék létrehozásának feltételeit is elosztó redisztribúció.

Mindez erőteljesen együtt járt a gazdaság intézményi struktúrájának átalakulásával. Ennek egyik legfontosabb eleme a gazdaságirányító és -szervező központ belső tagoltságának a kialakulása (Bihari 1980[bib_92]). Természetesen a központi irányítás adminisztratíve az eredeti szocialista gazdálkodási modellben is tagolt volt, és az egyes irányító szervek esetenként saját szempontokat és érdekeket is követtek, a tagoltság azonban mindvégig csak adminisztratív tagoltság volt, a részérdekek követése pedig illegitim maradt. Az új szituációban a központi szervek tagoltsága érdektagoltságot is jelent, az ágazati minisztériumok, a tervhivatal, a pénzügyminisztérium, a központi pártszervezet, a SZOT, a bankok, a megyei szervek, a TOT stb. a gazdaság- és társadalompolitika`legáltalánosabb céljai mellett a saját szempontjaikat is érvényesítik, illetve érvényesítésükre törekszenek. Az „egymást kontrolláló részérdekek és szakszerűségek” (Görgényi 1982[bib_149]) ezen játékának figyelembevétele nélkül fikció marad a gazdaságszervező és -irányító központ fogalma.

Az elkülönült gazdasági egységek azután ebbe a viszonylatrendszerbe kapcsolódnak be, amit éppen a jelzett decentralizációs folyamat tett lehetővé. Igaz ugyan, hogy a hetvenes évek elején egy erőteljes recentralizáció volt megfigyelhető, és a decentralizáció nem a kizárólagos döntési autonómiát növelte (Laky 1980[bib_201]), azonban erőteljesen megnövelte a vállalatok befolyását a központi döntésekre. Ezért fogalmazhat Sós Károly Attila úgy, hogy közgazdasági értelemben a centralizmus nem sokat változott, viszont „annál inkább változtak a mechanizmus működésének társadalmi körülményei. Megnőtt az ágazati minisztériumok, vállalati vezetők tekintélye, társadalmi, politikai súlya.” (1975[bib_259]) Ennek következtében pedig a vállalati vezetés – jóllehet hierarchikus alárendeltségétől nem szabadult meg – önálló szereplőként lépett be az egymást kontrolláló részérdekek játékmezejére, míg ezen belüli súlyát éppúgy meghatározta a vezetése alatt álló vállalat népgazdasági jelentősége – „a centralizált nagyvállalatoknak gyakran kormányzati szerveket háttérbe szorító döntésbefolyásoló érdekérvényesítő képességük van” (Bihari 1980, 120. old.[bib_92]) –, mint a vezetők személyes pozíciója a politikai rendszerben. (Ezúttal csak mellékesen utalhatunk arra, hogy éppen ebből adódóan a vállalati vezetés nem a rábízott vállalat teljesítményében, hanem részint a vállalat népgazdasági súlyának, részint a vezetők személyes politikai súlyának növelésében érdekelt, és ez az alapja az egész népgazdaság alacsony szintű teljesítményorientáltságának.) Mindezt igen jól mutatta, hogy a hetvenes évek elején a kiemelt nagyvállalatok tudtak komoly politikai erővé szerveződni, és a tagolt központi irányítás egyes elemeivel összefogva igen hatékonyan tudták meggátolni a gazdasági reform radikális kibontakozását, még akkor is, ha egy évtized alatt azután a nagyvállalatok differenciálódása és így a többé-kevésbé egységes „reformellenes érdekcsoport” felbomlása következett is be (Szalai 1982[bib_266]).

A vállalati vezetésnek az érdekekre tagolt központi irányításba önálló szereplőként való belépése felerősítette a vállalat szempontjából kulcsfontosságú munkásgárda indirekt feletti döntésekben.

Kornai veszi észre igen szellemesen, hogy a szocialista gazdaságban a különböző szintű vezetők „szakszervezeti funkcionáriusként” is működnek, és minden szinten a vezetők „lefelé restriktív, felfelé közvetítő” magatartása alakul ki (Kornai 1980, 418-421. old.[bib_190]). Ebből egyelőre számunkra nem a különböző típusú funkciók összekeveredése a fontos (erre még visszatérünk), hanem az, hogy a vállalati vezetés nemcsak a termelés biztosítása miatt „vonja be” a kulcsfontosságú munkásrétegeket a döntési folyamatba, hanem azért is, mert a felső szintű érdekegyeztetésben szükségszerűen azon munkásrétegeket képviseli, azok érdekeit közvetíti elsődlegesen, akik az üzemen belüli hatalmi és érdekviszonyokban is a legjobb pozíciókat foglalják el. Ezek a rétegek pedig megint csak a termelési folyamat szempontjából kulcsfontosságú munkáscsoportok (Héthy–Makó 1978[bib_166]). Így jött létre a hatvanas évek közepétől a munkáselit kialakulásának egyik döntő csatornája, ami azután nagymértékben hozzájárult a létszámában igen megnőtt munkásság erőteljes belső differenciálódásához, és a munkásság sajátos hatalmi participációs formáját teremtette meg.

A társadalmi struktúra szempontjából mindezek a változások azt eredményezték, hogy kialakult egy kettős viszonylatrendszer. Az egyik a kettős típusú redisztribúcióhoz kapcsolódik, és az intézményi struktúra tagoltsága szerint differenciálja a népességet. Ez az a viszonylatrendszer, amit a társadalmi többlettermék termelése és elosztása feletti rendelkezés síkjának nevezhetünk (Kolosi 1974[bib_184]), és egyaránt magában foglalja a funkcionális rendelkezés hierarchiáját, az intézményi szerkezet érdekcsoportokra tagolódását és a rendelkezési folyamatokba való közvetítéses bekapcsolódást. Ez a viszony is elsődlegesen dologi viszonyként definiálódik, de éppen a társadalom konszolidált fejlődése következ-

!!! HIÁNYZIK EGY SOR !!!

konszolidált hatalom általában megfigyelhető intellektualizálódásával (Lenski 1966[bib_207]), és a magyar fejlődést jellemző olyan sajátosságokkal, mint a szakelem és a politikai-hatalmi elem közeledése (Kulcsár 1980, 267. old.[bib_197]), a vezetési és értelmiségi funkciók összeolvadása (Kolosi 1981, 122. old.[bib_185]).

A döntési mező hierarchikus és érdekcsoportokra tagolódása ugyanakkor az értelmiség e szempontból vett differenciálódását erősíti, amelyet empirikus vizsgálatok segítségével kell feltárnunk, de a differenciálódás ellenére a társadalmi szerkezet ezen síkján még a funkcionális vezetésből kiszoruló értelmiségi csoportok jelentős része is, egyszerűen szaktudása és érdekérvényesítési képessége következtében, nagyjából hasonló közvetítéses részvételi esélyeket tud elérni, mint a korábban említett szakmunkáselit.

A másik viszonylatrendszert a gazdasági automatizmusok világa jelenti, ahol éppen közvetlen társadalmi jellege következtében a munkaerőpiacnak van kiemelkedő jelentősége. Utaltunk már arra, hogy a piac és így a munkaerőpiac működése sem érthető meg nálunk az állami beavatkozás szerepének feltárása nélkül, tehát a piaci mechanizmusok strukturáló hatásának – mint magának a piacnak is – csak relatív autonómiája van.

Ma még jórészt hiányoznak nálunk azok a kutatások, amelyek a munkaerőpiacnak a társadalmi szerkezetre gyakorolt hatását mutatnák be (jóllehet az utóbbi időben mindenekelőtt Sík és Galasi [1977[bib_254]] munkái már jelentős eredményeket hoztak), de annyi mindenképpen megállapítható; hogy a piaci mechanizmusok igen sok vonatkozásban másként strukturálják a társadalmat, mint az előbb jelzett redisztribúciós viszonylatrendszer. Ez az egyik döntő oka annak, hogy magában a gazdaság társadalomszerkezetében is jelentős inkonzisztenciák jönnek létre, és a strukturális egyenlőtlenségek újratermelése az egyenlőtlenségek inkonzisztenciákon keresztül történő feldarabolásával (ami a strukturális feszültségek inkonzisztenciákon keresztül történő feldarabolását is jelenti) történik meg.

Míg a hatvanas évek közepétől kialakult szocialista gazdaság alapvető termelési viszonyaiban a redisztribúció és a piac így értelmezett kettőssége dominál – az előbbi prioritásával –, addig a hatvanas évek közepétől önálló gazdasági szférává szerveződött második gazdaság működésében a piaci elemek dominanciája figyelhető meg.

Nincs e helyütt mód a második gazdaság kialakulásának részletesebb elemzésére, annak taglalására, hogy a nálunk a szocialista gazdaság szerves részévé vált második gazdaság miben különbözik a második gazdaság egyes elemeinek (kettős jövedelem, borravaló, túlmunkavégzés stb.) történetileg korábban is megvolt létezésétől, vagy a tőkés gazdaságban ma is megtalálható (és jórészt ott is az állami beavatkozás által létrehozott) burkolt vagy fekete gazdaságtól. Pusztán arra szeretnénk utalni, hogy a szocialista gazdaság eredeti modelljében egy sor olyan jellemző alakult ki (a túlcentralizáltságtól a strukturális hiányig és az alacsony relatívbér-színvonalig), amelyek feszültségeket és kihívásokat teremtettek a társadalommal szemben. Erre a kihívásra persze különböző fajta válaszok lehetnek, és abban, hogy nálunk a tömeges (a családok 70-75%-át érintő) második gazdaság kialakulása volt a válasz, egyaránt szerepet játszott a civil szféra relatív autonómiáját meghagyó politikai tolerancia, a kialakuló új társadalmi újratermelési modell és ebben a piaci mechanizmusok szabadabb érvényesülése, a modernizáció és az életszínvonal dinamikus emelkedése által létrejött fizetőképes kereslet, valamint nem utolsósorban a magyar történeti hagyományok és a történetileg meghatározott magyar fejlődés.

A második gazdaság alapvető jellemzője, hogy kisárutermelő gazdaság, ami azonban jelentősen különbözik is a tradicionális kisárutermeléstől. Így egy viszonylag kicsi – és a legutóbbi időben sem növekedett, de karakterisztikusan átformálódott – önálló kisárutermelő réteg mellett inkább az jellemző, hogy tömegesen kialakultak azok az egzisztenciák, amelyek az első gazdaságban betagozódnak a korábban jellemzett struktúrába, míg a második gazdaságban kisárutermelők, és ezen a kisárutermelői léten keresztül módosítják az első gazdaság társadalomszerkezetében elfoglalt helyüket. Az eddigi becsléseken alapuló vizsgálatok pedig erőteljesen arra mutatnak, hogy a második gazdaság és az abban való részvétel újabb inkonzisztenciákat teremt a gazdaság társadalomszerkezetében.

A második gazdaság tehát a piaci viszonyok szervezte gazdaság önálló szférájává szerveződött, amely persze kölcsönös kapcsolatban áll az első gazdaság piaci viszonyaival. Ez a kapcsolat az első gazdaság azon, szféráival erősebb, amelyek maguk is erősebben kapcsolódnak a piaci viszonyokhoz. Jól mutatja ezt a mezőgazdasági kisgazdaságok és termelőszövetkezetek kapcsolata éppúgy, mint az, hogy az új vállalkozási formák éppen a piaci viszonyoknak jobban alávetett területeken (kereskedelem, vendéglátás, szolgáltatás) alakultak ki az első és második gazdaság sajátos integrációiként.

Nem beszélhetünk ugyanilyen kapcsolatról a második gazdaság és a redisztributív szféra között. Nemcsak a kölcsönösség hiánya miatt nem lehet erről szó, hanem azért sem, mert a központi beavatkozás mozgástere is igen korlátozott a második gazdaságban, kis leegyszerűsítéssel csak az engedem-megszorítom alternatíváiban mozoghat, mivel a második gazdaság reakcióit a gazdaságpolitika és a társadalompolitika döntéseire nem a hierarchikus alárendeltség, hanem a piaci viszonyok és a személyes anyagi kényszer határozza meg. (Ezúttal eltekinthetünk attól a problémától, hogy a nagyvállalatok részint a számukra előnyös redisztributív viszonyok fenntartása, részint saját piaci esélyeik érdekében hogyan tudják a redisztributív viszonyokat felhasználni a második gazdaság befolyásolására, mivel a tapasztalatok azt mutatják, hogy ilyen irányú kísérleteik hosszú távon éppen azért válnak eredménytelenné, mert a központi beavatkozásnak csak az önfelszámolásig is elmenő megszorító hatása lehet, amit viszont éppen a politika fent jellemzett stabilizációs törekvése csak időlegesen enged érvényesülni.)

Összességében tehát azt látjuk, hogy a gazdaság társadalomszerkezetének újratermelési sémáját egy olyan „L” alak feszíti ki, ahol az „L” egyik szárát a redisztributív, másik szárát a piaci viszonyok jelentik. Nyilvánvalóan e két viszonylatrendszer sem független egymástól. Egyfelől – mint erről már szó volt – a központi beavatkozás a piaci viszonyokat is módosítja, másfelől azonban a piaci viszonyok, a tisztán ökonómiai kényszerűségek a redisztributív szféra mozgásterét is behatárolják, a központi beavatkozás autonómiájának korlátai.

Jóllehet minden sematikus ábrázolás erős leegyszerűsítéseket tartalmaz, a szemléletesség kedvéért mégis érdemes megkísérelni, hogy sémába foglaljuk össze a hatvanas évek közepétől Magyarországon kialakult modellt.

E gondolatmenet befejezéseként még utalnunk kell arra is, hogy a hetvenes évek végétől újabb kihívások érték – közismert módon – a fenti újratermelési modellt. Jóllehet a feszültségek „felparcellázása” továbbra is társadalmi stabilitást és konszolidációt biztosít, a továbbfejlődésnek – így a gazdasági növekedés újbóli felgyorsításának – az igénye egyre inkább azt követeli, hogy a feszített ütemű felhalmozás érdekében létrejött intézményi struktúrának az új célrendszer szempontjából hatástalan elemeiben módosulások következzenek be.

A várható fejlődési folyamatok ugyan nem jósolhatók meg, a dolgok logikájából következően kívánatos folyamatok azonban két vonatkozásban is jelezhetők. Az egyik az első és második gazdaság ökonómiai integrációjának igénye, ami az első gazdaságban is a piaci viszonyok kevésbé korlátozott érvényesülésével járna együtt. A másik a redisztributív viszonyokban a hierarchikus döntési mező és az érdektagolt döntési mező között az utóbbi javára történő arányeltolódás, és az érdektagolt döntési mező intézményesültségének fokozódása.

A gazdaság társadalomszerkezetének újratermelési sémája

2. ábra A gazdaság társadalomszerkezetének újratermelési sémája

Intézményi struktúránkban ugyanis jelenleg formálisan jórészt csak funkcionális tagoltság létezik, ami mögött informálisan húzódik meg a tényleges érdektagoltság. Ennek részint az a következménye, amit Bihari Mihály a szervezetek „egymásba csúszásának" nevez (Bihari 1980, 122. old.[bib_92]), aminek példája volt, hogy a szakszervezetek gazdaságszervező funkciójával párhuzamosan a vállalati vezető „szakszervezeti funkcionárius”-magatartása is kialakult.

Másik következménye az, amit a „betartás demokráciájának” nevezhetünk, nevezetesen, hogy a legkülönbözőbb érdekcsoportok képesek megakadályozni az érdekeikkel ellentétes döntéseket, és így a döntések – bármennyire lehetetlen is ez á matematikában – a legkisebb közös nevező szintjén jönnek létre, nem az dől el demokratikusan, hogy mi történjék, hanem hogy mi ne történjék.

Nyilvánvaló, hogy ez a korábbi időszakhoz képest igen jelentős demokratizálódást eredményezett, és egy konszolidált fejlődés követelményeinek igen jól megfelelt, viszont akadályozta a társadalom innovációs készségét. A fejlődés felgyorsításának igénye tehát azt követelné, hogy a „betartás demokráciája” minél inkább „demokratikus akaratképzéssé” alakuljon át, amihez viszont a meglévő érdektagoltság formális intézményesülése szükséges.

Mindezekre a problémákra azonban még elemzésünk végén visszatérünk. Jelenleg csak a struktúra körvonalainak felvázolására törekedtünk, azzal a céllal, hogy ennek alapján határozzuk meg azokat a főbb társadalmi egyenlőtlenségeket, amelyekre elemzéseinket kiterjesztjük, illetve a struktúra alapján jelöljük ki a vizsgálatba bevonandó alapvető viszonykijelölő kategóriákat, egyfajta strukturális csoportszerkezetet.

1.8 Strukturális egyenlőtlenségek és csoportszerkezet

Az eredeti szocialista újratermelési modellre egy olyan társadalomszerkezet épült, amelyet a társadalomirányító központ megszemélyesítői és a nivellált és „munkássá” tett tömegek közti dologi elkülönülés határozott meg, ahol a nivelláltságot elsősorban az örökölt társadalomszerkezeti egységek közti különbségek bontották meg, színezték. Az újratermelési modell változása több vonatkozásban, is módosított ezen a képleten.

1. A dologi elkülönülés úgy oldódott, hogy létrejött a társadalomirányító központ belső tagoltsága, kialakultak a politikai állam és a civil társadalom közötti közvetítések, és ezen közvetítő csatornákon keresztül bizonyos társadalmi csoportok feltornászták magukat a hierarchikus függőségi viszonyok különböző szintjeire. 2. A népesség túlnyomó többségénél új típusú differenciálódási folyamatok indultak be. Az új típusú differenciálódást egyaránt jellemezte az, hogy a) felfelé differenciálódás volt, tehát a korábbi „általános szegénység és kiszolgáltatottság” szintjén való nivelláltságból való differenciált kilépést jelentette; b) együtt járt a tradicionális, örökölt csoportszerkezeti egységek közötti különbségek leépülésével, és c) jelentős inkonzisztenciákon keresztül, tehát az egyes létszférák egyenlőtlen differenciálódásán keresztül valósult meg. Hiszen az inkonzisztenciák azt jelentik, hogy egyes népességcsoportok az egyik létszférában tudták jelentősen javítani a helyzetüket, miközben más létszférákban továbbra is „alulmaradtak”, más népességcsoportok viszont éppen ezekben jutottak „feljebb”, és a másik területen maradtak el. Ebből következően a népesség nagy többségére nemcsak a vertikális, hierarchikus differenciáltság a jellemző, hanem egy olyan horizontális differenciáltság, ahol a különböző – önmagukban vertikálisan tagolt – létszférák egymástól eltérően alakuló, inkonzisztens összekapcsolódásai hozzák létre a „másságot”, a különbséget. Végül 3. egyes népességcsoportok kiszorultak az itt jellemzett fejlődésből, a lehetséges utak egyikén sem tudtak kilépni az „általános szegénység és kiszolgáltatottság” szintjéről. A hatvanas-hetvenes évek dinamikus fejlődése ugyan abszolút értelemben javította helyzetüket, az átlagos fejlődéstől azonban relatíve elmaradtak, deprivált helyzetbe kerültek (Townsend 1979[bib_278], Ferge 1980[bib_125], Huszár 1981[bib_171], Bokor 1982[bib_96]).

Több jel mutat ugyanakkor arra, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek abszolút nagyságrendje a negyvenes évek végének, ötvenes évek elejének nagy nivellációs hulláma óta lényegében nem változott, tehát a legjobb és a legrosszabb társadalmi helyzetek közötti távolság lényegében változatlan maradt. Feltételezzük tehát, hogy mindezek a változások lényegében ugyanazon a vertikumon belül következtek be (Kolosi 1982[bib_186]).

Amennyiben ezt a hipotetikusan megrajzolt csoportszerkezeti sémát tényleges társadalmi tartalommal kívánjuk megtölteni, tehát egyrészt arra kérdezünk rá, hogya séma egyes elemei miként kapcsolódnak a társadalmi újratermelés „L” modelljéhez, másrészt azt vizsgáljuk, hogy az emberek társadalmilag és történetileg kialakult „természetes” csoportjai a séma mely pontjain helyezkednek el, akkor még inkább hipotézisekre, különböző kutatásokból levonható részkövetkeztetések logikai úton való összesítésére vagyunk utalva.

A redisztributív viszonylatrendszerben hatalmat gyakorlók körét főként az intézményi struktúra funkcionális vezetői alkotják. Az 1980-as népszámlálás szerint a vezetők és irányítók teljes létszáma közel 400 ezer fő. Ha ebből leszámítjuk az alsó szintű vezetőket (művezetők, boltvezetők stb.), akkor is 190-200 ezer fő közötti különböző szintű funkcionális vezető van Magyarországon. Nyilvánvaló, hogy ez egy belsőleg minden szempontból erősen rétegezett népességet jelent, és különösen nagyok a különbségek a tényleges hatalomgyakorlás súlyában. A jelentős döntéseket meghatározóan befolyásolók létszáma nem haladja meg az 5-10 ezer főt (országos és megyei főhatóságok, társadalmi, politikai szervek vezetői, gazdálkodó egységek és országos jelentőségű intézmények vezetőgarnitúrája). Az újratermelési modell belső tagoltságából következően a különböző közvetítő mechanizmusokon, csatornákon keresztül ennél lényegesen többen helyezkednek el a „hatalmi piramis” különböző szintjein. Ezen a ponton azonban már túl kell lépnünk a funkcionális vezetés körén. A döntés-előkészítési és végrehajtási folyamatban elfoglalt kulcspozíció, a speciális szakértelem, a politikai és á szélesebb társadalmi közvéleményre gyakorolt hatás, a személyes kapcsolatok (lett légyen szó családi kapcsolatról, a vezérigazgató vagy a miniszter titkárnőjéről vagy gépkocsivezetőjéről, baráti, társasági kapcsolatról) éppúgy forrását jelenthetik a döntési folyamatokba való bekapcsolódásnak, mint a „hivatalos” érdekvédelmi szervezetekben (párt, szakszervezet, TOT, KISZ stb.) kialakított befolyás. Nem egyszerűen a politológiai szakirodalomban sokszor leírt „pressure group”-okról van szó, hiszen ezek maguk alkotják a „központ" már jelzett belső tagoltságát. Sokkal inkább „pressure person”-okról beszélhetünk, ahol az egyes személyek érdekérvényesítő képességét (Papp 1982[bib_232]) nem intézményi funkciójuk, hanem társadalmi helyzetük határozza meg.

Amennyiben ennek a társadalmi helyzetnek a konkrét tartalmára kérdezünk rá, akkor elsősorban az értelmiséget kell megemlítenünk. Nemcsak az értelmiségi és vezetői funkciók összeolvadásáról van szó, ami egyaránt kifejeződik abban, hogy a vezető állások betöltését felsőfokú végzettséghez kötve, ma már a felsőbb szintű vezetők túlnyomó többsége az értelmiségből rekrutálódik (szelektálódik és kontraszelektálódik), és a vezető és beosztott értelmiségi közötti sokszor jelentős különbség egyre inkább az értelmiségen belüli különbséggé válik (Kolosi 1981[bib_185]). Szó van arról is, hogy a fent jellemzett közvetítő funkciók többségét is értelmiségiek látják el, ami részint az értelmiségi funkciókból természetesen következik, részint azonban abból is adódik, hogy az intézményesített érdekközvetítő közösségek (munkásegyletek, gazdakörök, szakszervezetek, helyi közösségek stb.) szerepe a politikai rendszerben csökkent vagy ki sem alakult (Hankiss 1982[bib_158]). Ebből adódóan pedig megnőtt az egyéni érdekérvényesítések nem intézményesített kollektív érdekérvényesítéssé transzformálásának a jelentősége, amiben az értelmiség vitathatatlan előnyben van. (Jól példázza ezt az a spontán „kampány”, ami az utóbbi időben a fiatal értelmisén helyzetének javítására irányul. Ezúttal ebben nem az az érdekes, hogy a fiatal értelmiség többségének helyzete valóban súlyos feszültségek hordozója, hanem hogy ez az egyértelműen jogos érdek képes volt a nyilvánosság előtt zajló érdekérvényesítési törekvésre szerveződni, míg más ugyancsak jogos helyzetjavító igények és szükségletek nem, vagy lényegesen kevésbé.)

A különböző közvetítő csatornákon keresztül a társadalmi többlettermék termelése és elosztása feletti rendelkezés mechanizmusaiba különböző mértékben tud bekapcsolódni a szakmunkás elit azon csoportja, amelyik helyzetét elsősorban a termelési folyamatban elfoglalt kulcspozíciók révén tudja stabilizálni. Ez a csoport a leginkább alkuképes a vállalati vezetéssel folyó érdekegyeztetéseken; ez foglalja el a vállalati társadalmi szervek kulcspozícióit, ebből rekrutálódnak a közvetlen termelésirányítók, és ez az a csoport, amelynek érdekeit elsősorban közvetítik a felettes szervvel szemben szakszervezeti funkcionáriusként viselkedő vállalati vezetők. Ennél a csoportnál éppúgy, mint az előbb jelzett, nem vezető értelmiségi rétegek egy részénél a tényleges társadalmi pozíciót már csak részben határozza meg a redisztributív struktúra. Viszonylag jelentős a szerepe a piaci, mindenekelőtt a munkaerőpiaci, a szaktudások piacán kialakult viszonyoknak.

Tisztán a piaci viszonyok érvényesülnek annál a társadalmi csoportnál, amely a második gazdaság révén jut az átlagosnál lényegesen jobb helyzetbe. Az esetek nagy részében az átlagosnál jobb helyzet itt mindenekelőtt az anyagi viszonyokban jelenik meg, és lényegesen szűkebb azoknak a köre, akik anyagi előnyeiket másfajta társadalmi előnnyé képesek átváltani (Kovách–Kuczi 1982[bib_191]), és társadalmi rendszerünkből következően szinte teljesen kizárt az, anyagi előnyök politikai-hatalmi előnnyé való átváltsa. Ebből adódik, hogy a rétegződési szempontból felső rétegben szintén jelentős státusinkonzisztenciák jönnek létre – az anyagi, hatalmi, képzettségi, munkamegosztási státus inkonzisztenciái és ezek a státusinkonzisztenciák többé-kevésbé pontosan követik a „felső réteg” strukturálisan elkülönülő csoportjait.

Mindebből már kitűnik, hogy a redisztributív rendszer által meghatározott társadalmi csoportok határai nem húzhatók meg mereven, a strukturális csoportszerkezet elemzése alapján nem végezhető el a népesség egyértelmű és teljes körű kategóriákba sorolása. Éppen a közvetítő mechanizmusok kialakulásából adódik, hogy az eddig tárgyalt csoportok „lefelé" belenyúlnak abba a körbe, amelyet úgy jellemeztünk, hogy a felső és alsó rétegek között helyezkedik el, azonban nem hagyományos középréteg, mert egyfelől a fizikai dolgozók többségét is magába szívta, másfelől pedig nem a vertikális egyenlőtlenségi rendszerekben elfoglalt középső hely, hanem az ezen rendszerekben elfoglalt, inkonzisztensen kapcsolódó különböző helyek társadalmi átlaga eredményezi azt, hogy általános státusa középen van.

A társadalmi viszonyok újratermelése szempontjából ezt a kört alapvetően három dimenzió tagolja. Egyrészt, az első gazdaság szempontjából ez a népesség elsősorban munkaerőként, bérmunkásként funkcionál, strukturális tagoltságát is munkaerőként való tagoltsága határozza meg: gazdasági aktivitása, szakképzettsége, teljesítménye, ágazati és munkajelleg szerinti struktúrája, konkrét munkakörülményei. Másrészt, az újratermelési folyamatban való helyét erőteljesen meghatározza a második gazdaságba való bekapcsolódásának mértéke és típusa. Harmadrészt pedig, jelentős differenciáló tényező az előbbi két dimenzióra is kiható társadalmi környezete, amelybe éppúgy bele kell érteni a települési viszonyokat, mint a társadalmi megítélést és egyéni magatartást befolyásoló anyagi és kulturális szintet és szokásrendszert, a demográfiai és családi viszonyokat. Mindhárom dimenzió mentén a csoportképződési lehetőségek igen nagy száma tűnik elénk, és a kombinációs lehetőségek tovább bővítik a variációkat. Csak módszeres empirikus kutatás döntheti el, hogy a konkrét élethelyzetek sokasága a tényleges társadalmi újratermelési folyamatokban valóságos csoportokat alkot-e, s hogy milyen ennek a népesség túlnyomó többségét alkotó körnek a tényleges tagoltsága. Valószínűnek tűnik, hogy az elmúlt harminc év társadalmi fejlődése úgy hozta az átlag körüli helyzetbe ezt a népességet; hogy jórészt leépítette a nagy társadalmi cezúrákat okozó elkülönüléseket (munkás–paraszt, fizikai dolgozó–egyszerű szellemi dolgozó, bérből élő–önálló), ezzel azonban nem egyszerűen nivellált, hanem sokszínűbbé és felaprózottabbá tette a különbségeket, és a tradicionális különbségeket is e felaprózott különbségrendszerbe építette be. (Mert azért ma is társadalmilag mást jelent egy belvárosi hivatalban, mint egy műhelycsarnokban dolgozni, vagy még inkább a disznót almozni, még ha egy sor egyéb jellemző éppen fordított sorrendben kapcsolódik is az előbbi tevékenységekhez.)

Jelenleg pusztán hipotéziseket fogalmazhatunk meg arról, hogy melyek a strukturális élethelyzetek főbb – korántsem teljes, és a népesség egészét magában foglaló – típusai. Nyilvánvalóan sajátos helyzetet jelent az a „betanított értelmiségi” lét, amely főként a középszintű szellemi dolgozókat jellemzi, de a diplomások egyes alsó csoportjait is magába foglalja. Strukturálisan itt egy közvetítő csoportról van szó, amely azonban nem a fenti értelemben az érdekérvényesítési-hatalmi szféra szempontjából közvetítő, hanem a munkafolyamatban foglal el főként fentről – a döntési szférák felől – a közvetlen termék-előállítás felé irányuló közvetítő pozíciókat. Azt is mondhatnánk, hogy ez a klasszikus értelemben vett középréteg foglalkozási státusában, képzettségében, anyagi életkörülményeiben egyaránt középen van, és viszonylag kis szerepet játszik a második gazdaságban.

Másik típust jelentenek a szolgáltatási szféra – fizikai vagy szellemi – szakképzett dolgozói. Az előző csoporttal szemben ők a „piacról élnek”, jelentősek a státusinkonzisztenciák. Ők is „polgári” életkörülményekre törekszenek, de szolgáltatói létükből adódóan korántsem „hivatalnoki” módon. Viszont éppen az különbözteti meg őket az ipari, építőipari és-mezőgazdasági szakmunkásoknak a második gazdaságba intenzíven – de a főállás biztonságát sohasem veszélyeztetően – bekapcsolódó csoportjaitól, hogy életformájukban a „polgári” és nem a „jóléti munkásra” jellemző elemek dominálnak.

Sajátos – és az új vállalkozási formákkal bővülő – létszámcsoportot jelentenek azok, akik elsősorban a második gazdaságban funkcionálnak, és ott részint szakképzettségüket, részint vállalkozói hajlamaikat kívánják kamatoztatni. Az első gazdaságban való részvételük vagy teljesen leépül, vagy „alibijellegűvé” válik, vagy csak a második gazdaság sajátos formáiból (szerződéses üzemeltetés, felvásárlási szerződés stb.) adódik. Ez a típus éppúgy jelen van a szolgáltatásban és a kisiparban, bizonyos szellemi szolgáltatásoknál, mint a mezőgazdasági kisgazdaságok legintenzívebb formáiban.

Végül a szakképzettség által determinált strukturális helyzetű csoportok között jelen van az a szakmunkásság, amely jórészt kizárólag az első gazdasághoz kötődik, és érdekérvényesítését is ezen a csatornán keresztül kívánja megvalósítani. Itt elsősorban a városlakó – szolgáltatási szférában nem hasznosítható szakképzettségű – nagyüzemi munkásokról van szó.

Sajátos csoportokra bomlik a szakképzettséggel nem rendelkező vagy csak alacsony szintű szakképzettségű munkásság (ide értve azt a 400 ezer főnyi munkásréteget is, amelyik szakmunkás-besorolással rendelkezik ugyan, a valóságban azonban betanított munkát végez). Ők a redisztributív szféra szempontjából szinte teljesen egységes tömböt alkotnak, kizárólag fizikai értelemben vett munkavégző képességük a meghatározó. Éppen ezért erősödik fel belső differenciáltságukban a második gazdaságba való bekapcsolódás lehetősége és típusa (mindenekelőtt a mezőgazdasági, az ipari, építőipari kisegítő alkalmi munkák és á teljes kimaradás különbsége), valamint a társadalmi környelet (mindenekelőtt a települési viszonyok) szerepe. Ebben a körben különülnek el sajátos altípusként a tradicionális paraszti jellegű munkát végzők (a mezőgazdasági népesség mintegy egyharmada), a korábbi munkás–paraszt választóvonal halvány továbbéléseként. A státusinkonzisztenciák itt – főként a második gazdaság, kisebb részben a nehéz fizikai munka révén – főként az anyagi életkörülményekben. jelentkeznek, és itt a legkisebb az esély az esetleges anyagi előnyök más típusú társadalmi előnyökre való átváltására.

Erről a körről szólva befejezésül utalnunk kell arra, hogy itt nem tekintjük sajátos önálló típusnak az egyszerű szellemi, irodai dolgozókat, szakképzetlen kereskedelmi és szolgáltatási alkalmazottakat. Vitathatatlan ugyan, hogy munkájuk a társadalmi-gazdasági újratermelési folyamat szempontjából nélkülözhetetlen, és sok tekintetben sajátos jellegű. Az elmúlt harminc esztendőben azonban ezek a pályák szinte teljes egészében elnőiesedtek, és az itt dolgozók többségének tényleges társadalmi helyzetét az határozza meg, hogy a szakképzettségen alapuló strukturális helyzetükben differenciált férfiak feleségei (és többnyire gyermekei). Azt mondhatjuk tehát, hogy a gazdaság struktúrájában elkülönülnek, a társadalmi struktúra szempontjából azonban családjuk csoportjába tagozódnak be.

A társadalmi szerkezetben bekövetkezett harmadik típusú változást az átlagtól elmaradó, deprivált csoportok körvonalazódásában jelöltük meg. Itt nem elsősorban a hagyományos, abszolút létminimumért küzdő szegénységről van szó – bár szórványosan ez is előfordul –, hanem arról, hogy egyes népességcsoportok több vonatkozásban is relatíve elmaradtak az átlagos fejlődéstől, majd minden lényeges létszférában meg vannak fosztva a társadalmilag átlagos szükségletkielégítéstől. Ez a népességcsoport a társadalmi újratermelés szempontjából állandó forrását jelenti a szükséges, de egyet len korábban elemzett csoport által sem felvállalt munkafunkciók teljesítésének. Léte ezért a társadalmi újratermelés szervezetéből adódó strukturális okokra vezethető vissza.

Mindebből most már úgy tűnik, hogy kísérletet tehetünk a struktúra által determinált alapvető egyenlőtlenségi viszonyok körvonalazására. Feltételeztük, hogy társadalmi szerkezetünk alapmodelljét a redisztributív és piaci viszonyok kettőségével írhatjuk le. A redisztributív viszonyok részint egy hierarchikus, részint egy érdekegyeztető csatornán keresztül működnek, a piaci viszonyok pedig a társadalmi rétegződés szempontjából a munkaerőpiaci és a második gazdasági pozíciók jelentőségét emelik ki. Az ebben a viszonyrendszerben létrejövő társadalmi egyenlőtlenségek körét nevezzük a továbbiakban strukturális egyenlőtlenségeknek. Itt tehát arról van szó, hogy az egyén milyen helyet foglal el a hatalmi-érdekérvényesítési, az ehhez kapcsolódó munkamegosztási és az ettől elkülönülő – tisztán piaci viszonyokra épülő – második gazdasági viszonyokban,

Ebből a szempontból tehát azoknak a viszonykijelölő kategóriáknak van kiemelkedő jelentősége, amelyek ezekhez a viszonyokhoz mint a népesség természetes csoportosításai kötődnek. A gazdasági aktivitás, a különböző beosztások, a foglalkozási és képzettségi, az ágazati és szektoriális kategóriák mellett azonban kérdéses az, hogy az érdekérvényesítésben és a második gazdaságban létrejönnek-e ezek a viszonykijelölő kategóriák, és ha igen, hogyan ragadhatjuk meg őket.

A korábbiakban azonban már arra is utaltunk, hogy társadalmi szempontból korántsem csak az itt jelzett strukturális egyenlőtlenségek tagolják a népességet. A társadalmi újratermelés folyamatában az emberek ugyanis nemcsak mint a termelés ágensei vannak jelen, hanem mint társadalmi létfeltételek hordozói is. Egy olyan társadalmi struktúra esetében, ahol a társadalmi újratermelésnek van egy formációelméleti szinten is kiemelhető domináns mechanizmusa – sok szempontból ilyennek tekinthetjük a klasszikus kapitalizmus társadalmait –, megengedhető absztrakció, hogy ezeket a társadalmi létfeltételeket (települési, anyagi, kulturális, életmódbeli viszonyok) a fenti strukturális egyenlőtlenségek származékos elemeinek tekintsük.

Amikor azonban a modernizáció folyamatában felgyorsul a különböző létszférák nem konzisztens differenciálódása – erre korábban a struktúrafejlődés általános tendenciái kapcsán utaltunk –, akkor az-ilyenfajta absztrakció meglehetősen problematikussá válik. A modern közlekedés kialakulásával tömegméretekben elválik egymástól a lakóhely és a munkahely, ami szükségszerűen jár együtt a települési és munkamegosztási viszonyok elkülönülésével. A munkaidő lerövidülésével és az aktív népességen belül viszonylag egyenletes elosztásával lehetővé válik a szabad időben megélt életmódnak a munkamegosztási pozícióktól való relatív függetlenedése. A redisztributív és piaci viszonyok kettőssége által meghatározott újratermelési modellben az anyagi életkörülmények egy soktényezős képlet eredményeként állnak elő.

Mindezek a példák arra utalnak, hogy a konkrét életkörülmények differenciáltságát nem lehet pusztán a strukturális egyenlőtlenségek következményeként, derivátumaként leírni. Vitathatatlan ugyan, hogy az életkörülmények oksági kapcsolatban is állnak a strukturális egyenlőtlenségekkel, de kapcsolatuk nem az ok-okozat lineáris meghatározottságában, hanem az okok és okozatok bonyolult, soktényezős közvetítési rendszerében értelmezhető. Az ok-okozati lánc egyértelmű kijelölése azért is problematikus, mert a népesség életfeltételeinek differenciáltsága maga is erőteljesen befolyásolja a struktúra, a társadalmi újratermelés mechanizmusait.

A hatalmi-érdekérvényesítési mechanizmusok hatással vannak az anyagi életkörülményekre, viszont az anyagi jólét adott feltételek mellett érdekérvényesítési tényezőkre is átváltható, vagy újabb érdekérvényesítési csatornákat nyithat meg. Az előbb utaltunk arra, hogy a lakóhelyi és munkamegosztási viszonyok tömeges méretekben elválnak egymástól, de a népesség térbeli szerkezete vitathatatlanul a termelés szerkezetére is kihat, éppúgy az első, mint a második gazdaság esetében. A szocialista gazdaság túlcentralizáltsága, permanens hiányjelenségei és a redisztribúció túlsúlya miatt kialakult alacsony bérszínvonal együttes „kihívására” jött létre a tömeges méretű második gazdaság, de a politikai és történeti-tradicionális tényezőkön túl az anyagi életkörülmények differenciáltsága és a fogyasztási minták – tehát tipikusan életkörülmény-tényezők – munkakínálati, készségi oldalról szintén hozzájárultak ahhoz, hogy a fenti kihívásra éppen a tömeges második gazdaság kialakulásával reagált a magyar társadalom. A népesség kulturális tagozódása, a kialakult életmódminták kínálati oldalról közismerten alapvetően befolyásolják a munkaerőpiac működését vagy az egyéni érdekérvényesítési képességeket.

Nemcsak arról van tehát szó, hogy a strukturális egyenlőtlenségek és az életkörülmények egyenlőtlenségei közötti viszony vált közvetítésessé és soktényezős kapcsolattá, hanem arról is, hogy a struktúrát és így a strukturális egyenlőtlenségeket az életkörülmények egyenlőtlenségei maguk is alapvetően befolyásolják. Mindebből következően az egyenlőtlenségek másik nagy csoportját az életkörülmények egyenlőtlenségei jelentik. Az életkörülmények egyenlőtlenségei pedig lényegében azt jelentik, hogy hol, miből és hogyan élünk. Az ezekre az egyenlőtlenségekre felépülő viszonykijelölő kategóriák (falusiak és városiak, gazdagok és szegények stb.) pedig éppen azt fejezik ki, hogy az életkörülmények differenciáltsága a népesség milyen természetes csoportosulásait hozza létre.

Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy sok szempontból a települési különbségek maguk is strukturális egyenlőtlenségek, hiszen a települések piaci vagy redisztribúciós helyzete meghatározza a település nyújtotta életfeltételeket Ennyiben a társadalmi újratermelés egészét elemezve a települési egyenlőtlenségeket a strukturális egyenlőtlenségek térbeli leképeződésének is tekinthetjük. A társadalmi rétegződés analízisében azonban ezek az egyenlőtlenségek inkább az életkörülmények dimenziójaként jelennek meg, mint az életfeltételek területi determinánsai. Ez a példa is utal arra, hogy a strukturális és életkörülmény-egyenlőtlenségek csak „elvileg” választhatók szét, a konkrét valóságban mindig együttesen és egymáshoz kapcsolódva vannak jelen.

A társadalmi egyenlőtlenségek vizsgálatában tehát a strukturális egyenlőtlenségek és az életkörülmények egyenlőtlenségei együttesen jelentik a kiindulópontot az empirikus analízishez.

Irodalom

[bib_72] Andorka, Rudolf. 1974. Társadalmi mobilitás és demográfiai hatásai. Budapest.

[bib_73] Andorka, Rudolf. 1975. A társadalmi mobilitás kutatása. In: A szociológia ágazatai. Budapest.

[bib_74] Andorka, Rudolf. 1978. Társadalmi jelzőszámok képzése az életmód vizsgálatára. In: Életmódkutatás a szocialista országokban. Budapest.

[bib_75] Andorka, Rudolf, Harcsa, István, Kulcsár, Rózsa, és Matoritz, Anna. 1980. A társadalmi mobilitás alakulása és összefüggése a társadalom szerkezetével. In: Társadalmi struktúránk fejlődése. II. köt. Budapest.

[bib_76] Andorka, Rudolf. 1982. A társadalmi mobilitás változásai Magyarországon. Budapest.

[bib_77] Andorka, Rudolf és Kulcsár, Rózsa. 1975. Egy társadalmi jelzőszámrendszer körvonalai. Statisztikai Szemle, 5-6.

[bib_78] Andorka, Rudolf és Zagorski, Krzystof. 1979. A társadalmi mobilitás Magyar- országon és Lengyelországban. Budapest.

[bib_79] Andorka, Rudolf és Simkus, Albert. 1983. Az iskolai végzettség és a szülői család társadalmi helyzete. Statisztikai Szemle 6.

[bib_80] Andorka, R, Jackson, J, Simkus, A, és Treiman, D. 1983. Changes in Social Mobility in Two Semi-peripherical Societies: A Hungarianlrish Comparison. Kongresszusi anyag. Amszterdam.

[bib_81] Angelusz, Róbert, Balogh, Zoltán, Körmendi, Mária, Léderer, Pál, és Székelyi, Mária. 1979. A jogászok társadalmi helyzete és szakmai életútja. Szociológiai Füzetek, 13. Budapest.

[bib_82] Antal, László. 1979. Fejlődés kitérővel. Budapest.

[bib_83] Aron, Raymond. 1962. Dix-huit leçons sur la société industrielle. Párizs.

[bib_84] Bánlaky, Pál. 1979. Azon túl ott a tág világ. Budapest.

[bib_85] Bánlaky, Pál, Kérész, Gyuláné, és Solymosi, Zsuzsa. 1980. Az orvostársadalom összetétele, belső rétegzettsége és szakmai életútja. Szociológiai Füzetek, 16. Budapest.

[bib_86] Baráth, Etele. 1983. Kísérlet a települések osztályozására. In: Rétegződés-modell vizsgálat II. köt. Eszközök és módszerek. Budapest.

[bib_87] Barla-Szabó, Ödön. 1971. A húszas évek gazdasági vitái a Szovjetunióban. Budapest.

[bib_88] Barnabás, Gábor és Orbán, Árpád. 1965. A települések osztályozása a 15 000-es jövedelmi felvételnél Statisztikai Szemle, 1965. június .

[bib_89] Beluszky, Pál és Sikos, Tamás. 1982. Magyarország falutípusai. Budapest .

[bib_90] Berend, T. Iván. 1974. A szocialista gazdaság fejlődése Magyarországon. Budapest.

[bib_91] Berend, T. Iván. 1981. Gazdaságirányítási-tervezési mechanizmusunk reformjának első fejezete. Valóság.12.

[bib_92] Bihari, Mihály. 1980. A döntésmechanizmus szervezeti, hatalmi és érdekkörnyezete. In: Közigazgatás és Politika. Budapest.

[bib_93] Blalock, H. M. 1972. Social Statistics. New York.

[bib_94] Blau, P. M. 1976. Approaches to the Study of Social Structure. London.

[bib_95] Blau, P. M és Duncan, O. D. 1967. The American Occupational Structure. New York.

[bib_96] Bokor, Ágnes. 1982. Szegénység és depriváció. In: Rétegződés-modell vizsgálat.4 I. köt. Budapest.

[bib_97] Bokor, Ágnes. 1984. Deprivation: Dimensions and Indices. In: Stratification and lnequality. Budapest.

[bib_98] Bokor, Ágnes és Kolosi, Tamás. 1983. Párttagság és társadalmi rétegződés. Kézirat. Budapest.

[bib_99] Bolte, K. .M és Recker, M. 1976. Vertikale Mobilität. In: König, (szerk.): Handbuch der empirischen Sozialforschung. 5. köt, . Stuttgart.

[bib_100] Bottomore, T. B. 1964. Elites and Society. London.

[bib_101] Bottomore, T. B. 1976. Soziale Schichtung. In: R. König (szerk.) idézett mű.

[bib_102] Boudon, R. 1974. Education, Opportunity and Social lnequality. New York.

[bib_103] Bourdieu, P. 1971. Osztályhelyzet és osztálypozíció. In: A francia szociológia. Budapest.

[bib_104] Bourdieu, P. 1978. A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Budapest.

[bib_105] Bowley, A. L;. 1912-13. Working Class Households. In: Reading Journal of the Royal Statistical Society. 64. köt.

[bib_106] Charvat;, Frantisek és Linhart, . 1978. Socialne Tridni Struktura. Prága.

[bib_107] Coxon, A. P. M. 1971. Occupational Attributes: Constructs and Structure. Sociology, 5.

[bib_108] Csákó, Mihály és Liskó, Ilona. 1979. A szakmunkástanulók társadalmi determinációja a hetvenes években.(Kézirat.) . Budapest.

[bib_109] Cseh-Szombathy, László. 1979. Családszociológiai problémák és módszerek. Budapest.

[bib_110] Dahrendorf, R. 1959. Class and Class Conflict in Industrial Society. Stanford.

[bib_111] Dahrendorf, R. 1967. Über den Ursprung der Ungleichheiten unter den Menschen. Tübingen.

[bib_112] Dabrendorf., R. 1969. Herrschaft, Klassenverhältnis und Schichtung. In: Adorno, Th. W. (szerk.) Spätkapitalismus oder Industriegesellschaft. Stuttgart.

[bib_113] Davis, K és Moore, W. E. 1945. Some Principles of Stratification. American Sociological Review.

[bib_114] Dénes, Tamás. 1982. Gráf–1 programcsomag használata.(Kézirat.) . Budapest.

[bib_115] Dolmányos, István. 1971. A Szovjetunió története. Budapest.

[bib_116] Ekler, Dénes, Hegedűs, József, és Tosics, Iván. 1980. A városfejlődés társadalmi-térbeni összefüggése, Budapest példáján. Budapest.

[bib_117] Engels, F. 1949. A munkásosztály helyzete Angliában. MEVM L1. köt. Budapest.

[bib_118] Enyedi, György. 1977. A falusi életkörülmények területi típusai Magyarországon. Földrajzi Értesítő.

[bib_119] Erdei, Ferenc. 1944. A magyar társadalom. In: A magyar társadalom. Budapest, 1980.

[bib_120] Erickson, R, Goldthorpe, J. H, és Portocarero, L. 1979. Intergenerational Class Mobility in Three Western European Societies. British Journal of Sociology, 30.

[bib_121] Erickson, R, Goldthorpe, J. H, és Portocarero, L. 1982. Social Fluidity in Industrial Nations. BJOS 33.

[bib_122] Feathermann, D és Hauser, R. 1978. Opportunity and Change. NewYork.

[bib_123] Ferge, Zsuzsa. 1969. Társadalmunk rétegződése. Budapest.

[bib_124] Ferge, Zsuzsa. 1975. Társadalmi struktúra, osztály, réteg a mai szociológiában. A szociológia ágazatai. Budapest.

[bib_125] Ferge, Zsuzsa. 1980. A szocialista társadalmi struktúra dinamikája. Társadalompolitikai tanulmányok. Budapest.

[bib_126] Ferge, Zsuzsa. 1982. A társadalmi viszonyok újratermelése. Társadalomszerkezet és rétegződés. Budapest.

[bib_127] Ferge, Zsuzsa. 1982. Társadalmi újratermelés és társadalompolitika. Budapest.

[bib_128] Ferge, Zsuzsa. 1983. Egy nemzedék életútja. A társadalmi struktúra, az életmód és a tudat alakulása Magyarországon c. főirány Bulletinje VIL.

[bib_129] Ferge, Zsuzsa és és mások, . 1980. A szegénységgel és a többoldalúan hátrányos helyzettel kapcsolatos mai nyugati nézetek. Valóság, 2.

[bib_130] Freitag, J és Lötsch, M. 1983. A fizikai és szellemi munka különbségei. Társadalomtudományi Közlemények. 3.

[bib_131] Füstös, László. (é. n.): A sokdimenziós skálázás módszerei. L és III. köt. Budapest.

[bib_132] Füstös, László, Galasi, Péter, és Manchin, Róbert. 1982. Kísérlet a falusi társadalom szerkezetének sokváltozós empirikus-történeti elemzésére. A falu a mai magyar társadalomban. Budapest.

[bib_133] Gábor , R. István. 1983. Második gazdaság és „környéke” Magyarországon. „A társadalmi struktúra, az életmód és a tudat alakulása Magyarországon” c.OTTKT főirány bulletinje, VI. Budapest.

[bib_134] Gábor , R. István és Galasi , Péter. 1980. A „második gazdaság” módosító szerepe a társadalom szerkezetében. : Társadalmi struktúránk fejlődése.III. köt. Budapest.

[bib_135] Gábor , R. István és Galasi, Péter. 1981. A „második” gazdaság. Budapest.

[bib_136] Ganzeboom, H. B és G.-Graaf, P. M. 1983. Intergenerationcd occupational mobility in the Netherlands 1954 and 1977. Utrecht.

[bib_137] Gazsó, Ferenc. 1979. Az egyenlőtlen esélyek és az iskola. Valóság. 9.

[bib_138] Gazsó, Ferenc és Laki, László. 1982. A felsőoktatás esti és levelező tagozatának néhány összefüggése. Budapest.

[bib_139] Gazsó, Ferenc, Csákó, Mihály, Liskó, Ilona, és Molnár, Péter. 1980. Közoktatási rendszer és társadalmi struktúra. Társadalmi struktúránk fejlődése. II. köt. Budapest.

[bib_140] Geiger, Th. 1949. Die Klassengesellschaft im Schmelztiegel. Köln.

[bib_141] Geiger, Th. 1951. Soziale Umschichtungen in eines dänischen Mittelstadt. Koppenhága.

[bib_142] Gerstenberger, H. 1973. Zur politischen ökonomie der bürgerlichen Gesellschaft. Frankfurt.

[bib_143] Giddens, A. 1973. The Class Structure of the Advanced Societies. London .

[bib_144] Glass, P. V és (szerk.), . 1954. Social Mobility in Britain. London.

[bib_145] Goldthorpe, J. H. 1980. Class Structure and Mobility in Great-Britain . London.

[bib_146] Goldthorpe, J. H és Loockwood, D. 1971. The Affluent Worker. London.

[bib_147] Gombár, Csaba. 1982. Társadalmunk szerkezete, a történelem és a megértés nehézségei. Rétegződés-modell vizsgálat. I. Elméletek és hipotézisek. Budapest.

[bib_148] Goodman, L. A. 1979. Kereszttábla elemzési modellek. Budapest.

[bib_149] Görgényi, Ferenc. 1982. Tulajdon és politika. Budapest.

[bib_150] Grusky, D. B és Hauser, R. M. 1983. Comparative Social Mobility. Revised, Models of Convergence and Divergence in 16 Countries. Wisconsin-Madison.

[bib_151] Habermas, J. 1969. Legitimationsprobleme im Spötkapitalismus. Frankfurt.

[bib_152] Halbwachs, M. 1913. A munkásosztály fogyasztói tendenciái. In: A francia szociológia. Budapest 1971.

[bib_153] Hall, J és Jones, D. C. 1954. Social Gradings of Occupations. British Journal of Sociology.

[bib_154] Haller, M. 1983. Theorie der Klassenbildung und sozialen Schichtung. Frankfurt/New York.

[bib_155] Haller, M és Mach B., . 1981. Structural Changes and mobility in capitalist and socialist society.Mannheim, VASMA.

[bib_156] Hanák, Katalin. 1979. Társadalmi mobilitás - életmód - információszükséglet a falusi lakosság körében. Budapest.

[bib_157] Hanák, Péter. 1980. Magyarország története. VIII. köt. Budapest.

[bib_158] Hankiss, Elemér. 1982. Diagnózisok. Budapest.

[bib_159] Hankiss, Elemér, Manchin, Róbert, Füstös, László, és Szakolczai, Árpád. 1982. Kényszerpályán. Budapest.

[bib_160] Hauser, M. 1978. A Structural Model of the Mobility Table. Social Forces. 56. köt.

[bib_161] Hauser, R. M és Featherman, D. 1976. Equality and Schooling: trends and prospects. Sociology of Education 2.

[bib_162] Havasi, Éva. 1982. A társadalmi foglalkozási csoportok szociológiai alkalmazásának statisztikai hátteréről. : Oktatásról és társadalompolitikáról. Budapest.

[bib_163] Hegedűs, András. 1966. A szocialista társadalom struktúrájáról. Budapest.

[bib_164] Heller, C. 1969. Structured Social Inequality. New York.

[bib_165] Herrnstadt, R. 1965. Die Entdeckung der Klassen. Berlin.

[bib_166] Héthy, Lajos és Makó, Csaba. 1978. Munkások, érdekek, érdekegyeztetés. Budapest.

[bib_167] Hochfeld, E. 1963. Studia o marksovskiej teorii spoleczenstva: . Warszawa.

[bib_168] Hope., K és (szerk.), . 1972. The Analysis of Social Mobility: Methods and Approaches. Oxford.

[bib_169] Horváth, D. Tamás. 1982. A befejezetlen általános iskolai végzettségű fiatalok foglalkozási és iskolai életpályája. Budapest.

[bib_170] Hunyadi, Zsuzsa. 1984. Munkaerőpiac és rétegződés. Rétegződésmodell vizsgálat. IV. Gazdaság és rétegződés. Budapest.

[bib_171] Huszár, István. 1981. A hátrányos helyzetűek Magyarországon. Társadalmi Szemle, 6.

[bib_172] Huszár, Tibor. 1978. Értelmiségiek, diplomások, szellemi munkások. Budapest.

[bib_173] Huszár, Tibor. 1983. Erkölcs és társadalom. Budapest.

[bib_174] Jöreskog, K. G és Wold, H. 1981. Systems under indirect observation. Amszterdam.

[bib_175] Kaiser, M, Kolosi, T, és Róbert, Péter. 1984. Bildungsexpansion und Mobilität. Nürnberg.

[bib_176] Kemény, István. 1969. A magyar munkásosztály rétegződése. Szociológia 1972/1.

[bib_177] Kern, H és Schumann, M. 1970. Industriearbeit and Arbeiterbewusstsein. Frankfurt.

[bib_178] Kirchberger, S. 1975. Kritik der Schichtungs- und Mobilitlitsforschung. Frankfurt.

[bib_179] Kjuranov, Cs. 1977. Szocialni klasszi i szocialna sztratifikacija. Szófia.

[bib_180] Klecka, W. R. 1980. Discriminant Analysis. London.

[bib_181] Klinger, András. 1982. Az osztály- és rétegszerkezet változásai. Társadalomszerkezet és rétegződés. Budapest.

[bib_182] Kolosi, Tamás. 1971. A társadalmi struktúra marxista elméletéhez. Budapest.

[bib_183] Kolosi, Tamás. 1972. Társadalmi struktúra és a szociológia megismerési modelljei. Társadalomtudományi Közlemények, 3.

[bib_184] Kolosi, Tarnás. 1974. Társadalmi struktúra és szocializmus. Budapest.

[bib_185] Kolosi, Tamás. 1981. Az értelmiségről vitatkozva. Társadalmi Szemle, 7-8.

[bib_186] Kolosi, Tamás. 1982. Struktúra és rétegződés. Társadalomszerkezet és rétegződés. Budapest.

[bib_187] Kolosi, Tamás és Papp, Zsolt. 1973. A társadalmi-struktúra történeti alakváltozásai. Társadalomtudományi Közlemények, 4.

[bib_188] Kolosi, Tamás, Papp, Zsolt, Gombár, Csaba, Pál, László, és Basa, János. 1980. Réteghelyzet - rétegtudat. Budapest.

[bib_189] Kolosi, Tamás. 1984. Státus és réteg.

[bib_190] Kornai, János. 1980. A hiány. Budapest.

[bib_191] Kovách, Imre és Kuczi, Tibor. 1982. A gazdálkodási előnyök átváltási lehetőségei a társadalomban. Valóság, 6.

[bib_192] Kovách, Imre és Róbert, Péter. 1984. A foglalkozások mobilitása.:Rétegződés-modell vizsgálat.IV. Gazdaság és rétegződés. Budapest.

[bib_193] Krausz, Tamás. 1981. Szocializmus egy országban. Medvetánc, 2-3.

[bib_194] Kreckel, R. 1982. Class, status, power. Kölner Zeitschrift Soziologie und Sozialpsychologie, 34.4.

[bib_195] Kroke, D és Burke, P. J. 1980. Log-linear Models. London.

[bib_196] Kulcsár, Kálmán. 1966. A szociológiai gondolkodás fejlődése. Budapest.

[bib_197] Kulcsár, Kálmán. 1980. A mai magyar társadalom. Budapest.

[bib_198] Kulcsár, Kálmán. 1983. A modernizáció. Társadalomkutatás, 1.

[bib_199] Lackó, Miklós. 1979. A magyar társadalmi struktúra fejlődésének fő tendenciái és problémái a polgári korszakban. Társadalmi struktúránk fejlődése. I. köt. Budapest.

[bib_200] Lakatos, József, Surányi, Bálint, és Vita, István. 1978. A fiatalok társadalmi és munkahelyi beilleszkedése. Budapest.

[bib_201] Laky, Teréz. 1980. A recentralizálás rejtett mechanizmusai. Valóság, 2.

[bib_202] Land, K. C és Spilermann, K. 1975. Social Indicator Models. New York.

[bib_203] Lettrich, Edit. 1982. Falubálózatunk fő vonásai. : A falu a mai magyar társadalomban. Budapest.

[bib_204] Léderer, Pál és (szerk.), . 1977. A foglalkozások presztízse. Budapest.

[bib_205] Lenin, V. I. 1897. A kapitalizmus fejlődése Oroszországban. LÖM, 4. köt. Budapest 1964.

[bib_206] Lenski., G. 1954. Status Crystallization: A non-vertical Dimension of Social Status. American Sociological Review, 19.

[bib_207] Lenski, G. 1966. Power and Privilege. New York.

[bib_208] Lévi-Strauss, C. 1952. Social Structure. In: Kroeber(szerk.) Anthropology Today.Chicago.

[bib_209] Linqoes, J. C és Roslcam., E E. 1969. MINISSA. Behavioral Science, 15.

[bib_210] Lipset, S. M és Bendix, R. 1959. Social Mobility in Industrial Society. Berkeley.

[bib_211] Losonczi, Ágnes. 1977. Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben. Budapest.

[bib_212] Lukács, György. 1976. A társadalmi lét ontológiájáról. Budapest.

[bib_213] Lynd, R. S és Lynd, H. M. 1929. Middletown. New York.

[bib_214] Machonin, P. 1969. Československa společnosty. Bratislava.

[bib_215] Marx, K. 1852. Levél Weydemeyerhez. MEVM II. köt. Budapest.

[bib_216] Marx, K. 1951. Louis Bonaparte brumaire 18-ája, MEVM L köt. Budapest.

[bib_217] Marx, K. 1967. A tőke. I-III. Budapest.

[bib_218] Maus, H. 1967. Zur Vorgeschichte der empirischen Sozialforscbung. König.

[bib_219] Mayer, K. U. 1980. Amtliche Statistik und Umfrageforschung als Datenquellen der Soziologie. Mannheim.

[bib_220] Mayer, K. U. 1980. Berufsstruktur und Mobilitátsprozess.: Hoffmann-Nowotny (szerk.): Soziale Indikatoren im internationalen Vergleich. Frankfurt.

[bib_221] Merton, R. 1980. Társadalomelmélet és támadalmi struktúra. Budapest.

[bib_222] Miller, S. M és Roby, P. A. 1970. The future of inequality. New York.

[bib_223] Mills, C Wright. 1972. Az uralkodó elit. Budapest.

[bib_224] Müller, W. 1973. Soziale Mobilität: Strukturen und Prozesse der Statuszuweisung. Konstanz.

[bib_225] Nadel, S. F. 1957. The Theory of Social Structure. New York.

[bib_226] Nemeskéri, István. 1982. Társadalmi rétegződésvizsgálat - matematikai modellezés. : Rétegződés-modell vizsgálat. I. Elméletek és hipotézisek. Budapest.

[bib_227] Nie, N és és mások, . 1975. SPSS. New York.

[bib_228] Offe, C. 1972. Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. Frankfurt.

[bib_229] Opp, K. D. 1972. Verhaltenstheoretische Soziologie. Hamburg.

[bib_230] Orbán, Sándor. 1979. A magyar társadalom szerkezetének átalakulása a felszabadulás után. : Társadalmi struktúránk fejlődése. I. köt. Budapest.

[bib_231] Ossowski, S. 1956. Die Klassenstruktur im sozialen Bewussisein. Neuwied 1962-.

[bib_232] Papp, Zsolt. 1982. Érdek és érdekérvényesítés. Rétegződés-modell vizsgálat I. köt. Elméletek és hipotézisek. Budapest.

[bib_233] Pareto, V. 1917. Traité de Sociologie Générale. Párizs.

[bib_234] Park., R. E és (szerk.):, . 1925. The City. Chicago.

[bib_235] Parkin, F. 1979. Marxism and Class Theory. New York.

[bib_236] Parsons, T. 1949. An Analytical Approach to the Teory of Social Stratification. In: Parsons: Essays in Sociological Theory. Glencoe .

[bib_237] Peschard., J. L. 1977. The Social Distribution of Life Space. Groningen .

[bib_238] Polanyi, K. 1944. The Great Transformation. New York.

[bib_239] Poulantzas, N. 1975. Klassen im Kapitalismus-heute. Berlin.

[bib_240] Pöntinen, S. 1983. Social Mobility and Social Structure. Helsinki.

[bib_241] Pöntinen, S, Aiestaio, M, és Uusitalo, H. 1983. The Finnish Mobility Survey 1980. Helsinki Suomen Gallup.

[bib_242] Radcliffe-Brown, A. R. 1940. On Social Structure. Journal of the Royal Anthropological Institute,70.

[bib_243] Róbert, Péter. 1983. A foglalkozási mobilitás a nyolcvanas évek elején. A társadalmi struktúra, az életmód és a tudat alakulása Magyarországon c. főirány Bulletinje, VII.

[bib_244] Róbert, Péter. 1984. A Multidimensional Approach of Social Mobility. In: Stratification and Inequality.Budapest.

[bib_245] Rogoff, N. 1953. Recent Trends in Occupational Mobility. Glencoe .

[bib_246] Rowntree, S. B. 1901. Poverty: A study of Town Life.London .

[bib_247] Rudas, Tamás. 1981. Kontingenciatáblák elemzése.Budapest.

[bib_248] Rudas, T. 1984. Stepveise discriminant analysis for categorical variables.COMPSTAT 84.

[bib_249] Runciman, W. G. 1966. Relative Deprivation- and Social Justice. Berkeley.

[bib_250] Siád, József. 1977. A lakosság területi szegregálódása a városnövekedés folyamatában. Valóság.

[bib_251] H. Sas, Judit. 1976. Életmód és. család. Budapest.

[bib_252] Schelsky, H. 1965. Auf der Suche nach Wirklichkeit. Düsseldorf.

[bib_253] Schmoller, Gs. 1918. Die soziale Frage. München.

[bib_254] Sík, Endre és Galasi, Péter. 1977. Adalékok a munkapiac elemzéséhez. Közgazdasági Szemle, 6.

[bib_255] Simkus, A. 1981. Historical change in occaupational inberitance under socialism Hungary 1930-1973. Treiman-Robinson (szerk.): Research in Social Stratification and Mobility.Greenwich.

[bib_256] Simkus, A. 1982. Structural Transformation and Social Mobility: Hungary 1938-1973. Michigan.

[bib_257] Skaratan, O. L. 1970. Problemi szocialnoj sztrukturi rabocsevo klassza SzSzSzR. Moszkva.

[bib_258] Sohn-Rethel, A. 1970. Geistige und physische Arbeit. Frankfurt.

[bib_259] Sós Károly, Attila. 1975. A beruházások ingadozásának okai a magyar gazdaságban.Közgazdasági Szemle, 1.

[bib_260] Solymosi, Zsuzsa és Székelyi, Mária. 1983. A mérnöktársadalom helyzete. Budapest.

[bib_261] Sorensen, A. B. 1976. The Structure of Social Inequality. Discussion Paper. Madison, . Wisconsin.

[bib_262] Sorokin, P. 1927. Social Mobility. New York.

[bib_263] Stewart, A, Prandy, L, és Blackburn, R. M. 1980. Social Stratification and Occupations. London.

[bib_264] Stryker, S és Macke, A. S. 1978. Status inconsistency and role conflict. Annual Review of Sociology 4. köt.

[bib_265] Szakács, Sándor. 1982. A koalíció felszámolása és a politikai intézményrendszer torzulásai:Válság és megújulás. Budapest.

[bib_266] Szalai, Erzsébet. 1982. A reformfolyamat új szakasza és a nagyvállalatok. Valóság. 5.

[bib_267] Szamuely, László. 1971. Az első szocialista gazdasági mechanizmusok. Budapest.

[bib_268] Szcepanski, J. 1973. A szociológia története. Budapest.

[bib_269] Szczepanski, J. 1977. A szociológus szemével. Budapest.

[bib_270] Szelényi, Iván. 1973. (szerk.): Városszociológia. Budapest.

[bib_271] Szelényi, Iván. 1974. Települési rendszer és társadalmi struktúra. Budapest.

[bib_272] Szelényi, L. 1980. Prospects and limits of power of intellectuals under market capitalism. South Australia.

[bib_273] Tanár, Ferenc. 1981. A XIX. századi orosz nemesi értelmiség ideológiái. Medvetánc, 2-3.

[bib_274] Titma, M. H.:. 1982. Szocialnüje peremescsenyia sztudensztvo. Vilnius.

[bib_275] Titmus, R. M. 1958. Essays on the Welfare State. New Haven.

[bib_276] Tjaden, K. M. 1974. Klassenverhältnisse im Spätkapitalismus. Stuttgart.

[bib_277] Tóth, Pál. 1981. Szegregáció egy vidéki nagyvárosban. (Kézirat.) . Miskolc.

[bib_278] Townsend, P. 1979. Poverty in the United Kingdom. London.

[bib_279] Treimann, D. I. 1974. Occupational prestige in comparative perspective. New York.

[bib_280] Vajda, Ágnes és Zelenay, Anna. 1984. Életkörülmények, lakásviszonyok, lakásmobilitás. Budapest.

[bib_281] Varga, Csaba. 1983. A falusi munkásság eresz alá áll. Új forrás, 2.

[bib_282] Várhegyi, György. 1983. Oktatási, fejlesztési stratégiák és az általános iskola. : Társadalom, oktatásplitika, általános iskola. Budapest.

[bib_284] Vdemik, J és Mateju, P. 1983. Vyvoj socialni mobility v socialistickych zernich. Sociologiczky Casopis, 2.

[bib_285] Warner, W. Lloyd. 1941-1943. Social Class in America.New York. 1960.

[bib_286] Weber, M. 1967. Gazdaság és társadalom. Budapest.

[bib_287] Weiss, P. 1979. Twenty Years After.Kongresszusi anyag. Genf.

[bib_288] Weiss, P. 1981. Les processus d'acquisition du status dans une perspective comparative. Genf.

[bib_289] Wesolowski, W. 1966. Klasy, warswy i vladza. Varsó.

[bib_290] Wesolowski, W és Slomczynski, K. 1974. Reduction of Inequalities and Status Inconsistency. Varsó.

[bib_291] Wesolowski, W és Slomczynski, K. 1976. Teoretyczne ujecia struktury Klasowej i warstwowej w Polsce.Varsó.

[bib_292] Wishart, D. 1975. Clustan lc USER MANUAL. London.

[bib_293] Wright., E. 1979. Class Structure and Income Determination. New York.

[bib_294] Wright, E, Hachen, D, Castello, C, és Sprague, J. 1982. The American Class Structure. American Sociological Review, 6.

[bib_295] Zagorski, K. 1974. Zmiany w strukture i ruchliwosci spolecznej w Polsce. Varsó.

[bib_296] Zagorski, K, Andorka., R, Meyer, J. W, és Tuma, N. B. 1981. Comparisons of social mobility. in different socio-economic systems.Kongresszusi anyag. Oberwesel.

[bib_297] Znaniecki, F és Thomas, W. I. 1919-1921. The Polish Peasant in Europe and America. New York.



[389] Részlet a szerző azonos című könyvéből: Gondolat, Bp., 1987, 27–123. old.