Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

Kolosi Tamás: A terhes babapiskóta

Kolosi Tamás: A terhes babapiskóta[398]

1. A státuscsoportok átalakulása

[…] Ebben a fejezetben arra teszünk kísérletet, hogy bemutassuk, miként változott a rendszerváltás során az egyéneknek a társadalmi egyenlőtlenségek sokdimenziós terében való elrendeződése. Kiválasztottunk három időpontot, amelyekre hasonló empirikus adatfelvételek álltak rendelkezésünkre, és amelyek jól közelítik a rendszerváltás teljes időszakát. A mindeddig legteljesebb rétegződési vizsgálat adatfelvételei 1981-ben készültek, és megítélésünk szerint jól mutatják a sajátosan magyar szocializmus egyenlőtlenségi rendszerét, míg 1992 a rendszerváltás kezdeti (és egyben a válság mélypontját jelentő), 1999 pedig a rendszerváltás lezáró (vitathatatlan gazdasági fellendülést hozó) időszakát reprezentálja.

E három időpontra vonatkozóan azt vizsgáljuk, hogy az egyenlőtlenségek sokdimenziós terében miként rendeződnek el az egyének, s azokat tekintjük egy csoporthoz tartozónak, akik ebben a sokdimenziós térben a legközelebb vannak egymáshoz. Ez a megközelítés tehát nem az egyéneknek többé-kevésbé jól lehatárolt rétegekbe, osztályokba való elrendeződését kutatja, hanem azt, hogy milyen tipikus élethelyzetek vannak a társadalomban az egyenlőtlenségek szempontjából. Ezért ez a megközelítés csak a hatvanas-hetvenes években kapcsolódott közvetlenül a rétegződéskutatáshoz (Machonin 1970), később az életstílus vizsgálatában vált meghatározóvá (Kolosi 1993), újabban pedig a fogyasztási csoportok tipizálásában van jelen (Fábián, Róbert és Szívós 1998; Fábián, Kolosi és Róbert 2000).

2. Az egyenlőtlenségek dimenziói

Hétköznapi tapasztalataink alapján tudjuk azt, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek szempontjából léteznek tipikus társadalmi csoportok, s ezeket szinte megszámlálhatatlanul sok paraméterrel jellemezhetjük. Az empirikus rétegződéskutatás egyik alapvető kérdése az, hogy ezek közül a paraméterek közül hogyan válasszuk ki azokat, amelyek társadalmilag lényegesek (azaz az egyenlőtlenségek újratermelődésében meghatározó szerepet töltenek be), jól mérhetőek, s kiválasztásuk után nem veszítünk sok lényeges információt a strukturális mechanizmusok természetének meghatározásakor. Jelen kutatásunk szempontjából még egy további szempontot is figyelembe kell venni: azt ugyanis, hogy az egyenlőtlenségi dimenziók meghatározásakor az egyes dimenziók mérése időben összehasonlítható legyen, az általunk vizsgált periódusban az egyes dimenziók hierarchiájában elfoglalt hely gyakorlatilag ugyanazt a pozíciót jelentse, ugyanazzal a társadalmi jelentéssel bírjon.

Hagyományosan három olyan státusjellemző van, amely a rétegződéskutatásokban a leginkább elterjedt, és amely egészen biztosan szoros összefüggésben van a társadalmi státussal. Ezek a foglalkozás, az iskolai végzettség és a jövedelem. A strukturális-funkcionalista megközelítésmód elméletileg is megindokolja azt, hogy miért épp e három jellemzőt tekintik alapvetőnek. Mások ugyan jól látják, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek dimenzióinak e három tényezőre való szűkítésével jelentős információkat vesztenek, viszont a többi, általuk is lényegesnek tartott paramétert e háromnál kevésbé jól mérhetőnek tartják, ezért inkább a társadalmi státus fogalmát szűkítik le a mérés megbízhatósága érdekében.

A Rétegződésmodell-vizsgálat keretében végzett korábbi kutatásaink kimutatták, hogy a szocialista társadalom rétegződési viszonyait e három egyenlőtlenségi dimenzióval közel azonos mértékben határozza meg a hatalmi-érdekérvényesítési pozíció, a lakással, lakókörnyezettel kapcsolatos tényezők, valamint a kulturális fogyasztás (kulturális életstílus) iskolai végzettséggel csak részben összefüggő tényezője. Mindezek alapján elemzésünk kezdeti szakaszában hat egyenlőtlenségi dimenziót – mint jelentős státusképző és státusmeghatározó faktort – szándékoztunk figyelembe venni. A strukturális egyenlőtlenségek csoportjába soroltuk a foglalkozás, iskolai végzettség, jövedelem és hatalmi-érdekérvényesítési viszonyok mentén való hierarchikus elrendeződést, míg az életkörülmények alapján meghatározott egyenlőtlenségek két csoportjából, az anyagi-materiális életstílus és a kulturális életstílus elkülönülését tartottuk jelentősnek.

Vizsgálatunk során azonban sajnos rá kellett döbbennünk arra, hogy az 1981 és 1999 közötti időszakban a hatalmi-érdekérvényesítési mechanizmusok szerencsére oly mértékben változtak meg Magyarországon, hogy e dimenzió mentén nem lehet lényeges és időben jól összehasonlítható mérési egységeket találni. Ezért a státuscsoportok meghatározásakor az egyéneknek csupán öt egyenlőtlenségi dimenzió mentén való hierarchikus elrendezésére összpontosítottunk. A foglalkozás, iskolai végzettség és jövedelmi helyzet együttesen alkotja az általunk figyelembe vett strukturális egyenlőtlenségek rendszerét, míg az életkörülmények egyenlőtlenségeit az anyagi életstílus és a kulturális életstílus segítségével mértük.

Az általunk figyelembe vett egyenlőtlenségi dimenziók mérése során két változó (az iskolai végzettség és a munkamegosztási pozíció) az egyén abszolút helyzetét mérte, míg a másik három változó (a jövedelem, a vagyoni és kulturális életstílus) esetében viszont relatív pozíciót mutatnak adataink. Kiinduló változóink mindhárom vizsgálat esetében azonos tényezőkre épülnek, viszont különböző skálán mértük azokat. A következő feladatunk tehát az volt, hogy olyan egységes mérési skálát határozzunk meg, amely jól tükrözi az egyénnek az egyes dimenziók hierarchiájában való elhelyezkedését, s az egyes dimenziók mentén a tipikus csoportokat létszámában is arányos módon reprezentálja. Az „abszolút” helyzetet mérő változóink, a foglalkozási pozíciót és az iskolai végzettséget jellemző változóink három vizsgálati évben való megoszlása azt mutatta, hogy célszerű ötfokú skálán mérni e változókat.

Ez esetben a tipikus csoportok létszáma durván úgy jellemezhető, hogy a „felső” csoportba kerül a felnőtt népesség 10%-a, a következő csoportba ugyancsak 10%-a, majd a „középső” csoportba a felnőtt népesség 20%-a, míg az alsó két csoportba a populáció 30-30%-a. Mindezek után az egyenlőtlenségi dimenziók másik három, relatív helyzetet jellemző változóit is oly módon rendeztük hierarchiába, hogy ezeket az arányokat tükrözzék. A jövedelmi helyzet, illetve az anyagi és kulturális életstílust jellemző változóink tehát ugyancsak a 10-10-20-30-30 százalékos arányok alapján lettek csoportosítva.

A társadalmi egyenlőtlenség rendszerét a továbbiakban tehát úgy értelmezzük, mint ezen öt dimenzió által meghatározott ötdimenziós teret. A státuscsoportok meghatározásakor pedig azt kell vizsgálnunk, hogy hol vannak az egyének „tipikus tömörülései” ebben az ötdimenziós térben. Kézenfekvő, hogy a tipikus csoportok meghatározásakor a cluster-analízis módszerét alkalmazzuk. Esetünkben a „csoportosító változók” azonos mérési szintű, ötfokú skálán mért változók voltak. A clusterek számát viszont nem kívántuk előre meghatározni, kezdeti analízisünk során több csoportosítási szintet is vizsgáltunk, majd a kapott csoportok „tisztasága” és szociológiai szempontú „értelmezhetősége” alapján döntöttünk úgy, hogy további elemzésünk alapjául annak a clusterezési eljárásnak a csoportosítását tekintjük, amely tíz tipikus, az ötdimenziós térben viszonylag homogén csoportot eredményezett.

A státuscsoportok végleges meghatározásakor figyelembe vettük a csoportoknak az egyes egyenlőtlenségi dimenziók mentén való jellemzőit, az egyének „összesített társadalmi státuspontszámának” csoportok szerinti átlagát, valamint a csoportokra jellemző státusinkonzisztencia mértékét. Az egyének összesített státuspontszámát az egyes dimenziókat jellemző ötfokú skálán elért pontszám egyszerű összeadásával számítottuk ki. Az ötfokú skálákon a legmagasabb (ötös) értéket az adott dimenzió szerint legkedvezőbb pozícióban levők, legalacsonyabb (egyes) értéket pedig az adott dimenzió szerint legrosszabb pozícióban levő személyek kapták. Összesített társadalmi státusjelzőszámunk maximális értéke tehát 25, minimális értéke pedig 5. A státusinkonzisztencia mérésére nem a klasszikus Lenski-féle mértéket alkalmaztuk, mivel egyenlőtlenségi dimenzióink nem folytonos eloszlásúak. Ugyanakkor a klasszikus mérés elvéhez hasonló módon konstruáltuk inkonzisztenciaváltozónkat: az egyén státusinkonzisztenciáját az egyes dimenziók páronkénti eltérésének négyzetösszegével jellemeztük. Ennek megfelelően 1-12 pontig többé-kevésbé kikristályosodott, enyhén inkonzisztens csoportokat kapunk, 2-22 pontig közepesen, efölött pedig erősen inkonzisztens csoportokról van szó.

A státusinkonzisztencia vizsgálata során arra az eredményre jutottunk, hogy – ellentétben a rendszerváltás várható társadalmi hatásairól szóló korábbi, elméleti hipotézisekkel – a rendszerváltást követően a társadalomra jellemző státusinkonzisztencia nem csökkent. A társadalmi-politikai változásokat közvetlenül követő időszakban az inkonzisztencia pontszámának átlagos értéke valamelyest csökkent ugyan (17,8-ről 17,3-re), viszont az új társadalmi formáció stabilizálódását követően, a kilencvenes évek végére a korábbinál valamivel nagyobb inkonzisztenciára utalnak adataink. Ezt a a korábbi évekre jellemző „szegénységben egyenlősítő” társadalmi egyenlőtlenségi viszonyokkal, valamint a központi szabályozás hatásával, illetve ennek rendszerváltást követő hiányával lehet magyarázni. A nyolcvanas években az általánosan „felülről lenyomott” anyagi-jövedelmi viszonyok nem eredményeztek nagy egyenlőtlenségeket, így nagyfokú inkonzisztenciát sem. A központi irányítás, az önálló vállalkozók hiánya azt eredményezte, hogy az iskolai végzettség és a foglalkozás között kimagaslóan nagy korreláció volt.

A rendszerváltást követően a gazdasági válság hatására a társadalom általános elszegényedése volt a jellemző. A korábbi egyenlőtlenségteremtő faktorok (hatalom, redisztribúció) hatása már nem érvényesült, az új tényezők (piaci viszonyok, önálló vállalkozások) hatása pedig még nem érvényesült. Ezek a hatások oly módon mérsékelték a státusinkonzisztenciát, hogy a társadalom széles rétegei süllyedtek le a konzisztens alsó csoportokhoz, a felső réteg konzisztenciája változatlan maradt, s az új (gyakran inkonzisztens helyzetű) kisvállalkozók rétege még nem alakult ki. A rendszerváltást követően pedig elsősorban az új vállalkozók inkonzisztens helyzetének eredményeképpen a korábbitól eltérő és valamivel nagyobb mértékű inkonzisztencia: a foglalkozási egyenlőtlenség és iskolai végzettség közötti inkonzisztencia jelent meg. Ugyanakkor a rendszerváltást követően bizonyos szempontból konzisztensebbé is vált a társadalom. A jövedelem jelentősége megnőtt, a jövedelemnek a többi dimenzió szerint elfoglalt státussal való kapcsolata erősödött a rendszerváltást követően.

3. A státuscsoportok átalakulása

A főbb státuscsoportok léte, jellemzői, tehát a társadalom főbb strukturális viszonyai a vizsgált időszakban – amely a rendszerváltást megelőző 9 évtől a rendszerváltást követő 9 évig terjed – alapvetően nem változtak. A három vizsgált periódusban elemzésünk eredménye szerint létező tipikus társadalmi csoportok többsége hasonló relatív társadalmi pozícióval, közel azonos rétegjellemzőkkel írható le. Az, hogy a társadalom legfelső és legalsó rétegének jellemzői változatlanok a vizsgált időszakban, nem meglepő. A konzisztens felső (1), illetve konzisztens alsó (10) társadalmi csoportokat minden gazdasági-politikai berendezkedésű országban, illetve egy adott ország eltérő történelmi berendezkedésében azonos módon jellemezhetjük.

Ugyancsak mindhárom vizsgálati periódusban megtalálható a magas státusú, alacsony jövedelmű (3) emberek (többségükben nők) csoportja. Ez a státuscsoport már nem általánosan ismert a nemzetközi szakirodalomban, annál inkább elterjedt a kelet-európai (volt szocialista) társadalmakban. Léte és stabilitása a nők nagyarányú foglalkoztatottságának s ezzel egy időben a munkaerőpiac (és a jövedelmek) erőteljes nemek szerinti szegmentálódásának köszönhető ezekben az országokban. E faktorok a rendszerváltást követően nem változtak jelentősen, így az általuk meghatározott státuscsoportok is stabilnak mutatkoztak.

Adataink szerint változatlan a jelenléte az alsó középosztálynak (6), valamint egy „jó lakású alsó” (7) és „jó jövedelmű alsó” (8) státuscsoportnak a társadalom tipikus csoportjai között. Az alsó középosztály feltehetőleg minden társadalomban megtalálható, és feltehetőleg meglehetősen általánosak azok a társadalmi csoportok is, amelyek foglalkozási státusa és ennek megfelelően életstílusa is meglehetősen alacsony, viszont valamilyen munkaerő-piaci pozícióból adódóan (például a csak kevesek által vállalt nehéz fizikai munka) jövedelmük meghaladja az adott társadalom átlagjövedelmét. Figyelemre méltó azonban, hogy a relatíve magas jövedelmet alacsony státusukból adódóan nem tudják tényleges életkörülményeik radikális megváltoztatására használni. Problematikusabb a jó lakású alsó réteg stabilitása. Csak nemzetközi összehasonlító vizsgálatok tudnák megmutatni, hogy itt szintén általános jelenségről vagy pedig a nem piaci alapú szocialista lakáselosztás hosszú távú hatásáról van szó, amelyet a sajátos magyar lakásprivatizáció konzervált.

A vizsgált tíz státuscsoportból hat lényegében változatlanul jelen volt a teljes húszéves időszakban, rendszerváltást, gazdasági válságot és fellendülést egyaránt átívelt. Nem állítjuk azonban, hogy a társadalmi változások teljesen érintetlenül hagyták az egyenlőtlenségi viszonyokat. Bizonyos csoportok a rendszerváltást követően eltűntek, tagjai beolvadtak más társadalmi csoportokba, mivel főbb strukturáló faktoraik jelentősége megváltozott vagy megszűnt, illetve új státuscsoportokkal jobban jellemezhetőkké váltak. Ilyen eltűnő státuscsoport az 1981-ben és 1992-ben még markáns jegyeket hordozó magas jövedelmű; alacsony felhalmozók (rossz lakásúak)" (2) csoportja. Feltehetően az utóbbi tíz évben a lakásszektor piacosodásával párhuzamosan státusuk többi eleméhez rendezték lakáshelyzetüket is. A nyolcvanas évek elején még tipikus magas jövedelmű, státusát meghaladó életstílusú munkáselit(4), illetve az alacsony árak következtében a felső rétegeket is meghaladó mértékben kultúrafogyasztó kulturális középosztály (5) a kilencvenes évek elején még kitapintható, a kilencvenes évek végére azonban eltűnik, más csoportokba olvad be. És végül, de nem utolsósorban, a rendszerváltást közvetlenül követő években megjelent egy korábban nem ismert, az átalakulás viharainak hatásával jellemezhető tipikus társadalmi csoport, a „lecsúszók és visszakapaszkodók” (9) csoportja, akik a kilencvenes évek elejének gazdasági válsága idején a depriváltakkal hasonló helyzetbe kerülnek, de a kilencvenes évek végére ismét felkapaszkodnak az alsó középosztály pozíciójába.

A nyolcvanas évek elejének egyenlőtlenségi viszonyait a szakirodalomból jól ismert képpel jellemezhetjük leginkább: viszonylag kevesen vannak fent, a társadalom többsége középtájon helyezkedik el, de a jövedelem szerint inkonzisztens megoszlású csoportokból tevődik össze, és végül a társadalom bő egynegyedét a konzisztens alsó helyzetűek alkotják. A kilencvenes évek elejének társadalmára enyhén növekvő, de jövedelmi helyzetét tekintve enyhe inkonzisztenciát mutató felső középosztály a jellemző, a középső inkonzisztens csoportok közül néhány „lecsúszott” a depriváltak közelébe, s bizonyos csoportok tagjainak helyzete attól vált kevésbé inkonzisztenssé, hogy jövedelmi viszonyaik „lefelé zárkóztak” egyéb, kedvezőtlen státusjellemzőik mellé.

A kilencvenes évek végén már jól látható a társadalom jövedelem szerinti kikristályosodásának folyamata, a középosztályosodás, valamint a lecsúszó rétegek visszarendeződésének jelensége. A legtöbb strukturális csoport jövedelem szerinti eltérése – a csoportra jellemző általános státustól – csökkent (azaz az ábrák többsége közeledett a függőleges tengely felé). Ugyanakkor bizonyos inkonzisztens rétegek, magas státusú, alacsony jövedelmű nők (3), illetve az alacsony státusú, jó jövedelmű munkás férfiak csoportja (8) változatlanul markáns inkonzisztens rétegét alkotják a társadalomnak. Mint már említettük, ezen stabilitás legfőbb okának a munkaerőpiac változatlan irányú és mértékű nemek szerinti szegmentálódását tartjuk, amelyre (eddig) csak kevéssé (és csak bizonyos, magas státusú foglalkozások esetében) hatottak a gazdasági-politikai átalakulások.

Foglaljuk össze az egyes státuscsoportok legfontosabb jellemzőit.

  1. A felső középosztály

    Vizsgálatunkban-mint minden hasonló, a népességet reprezentáló empirikus kutatásban – a társadalom legfelső és legalsó rétegei jelentős mértékben alul vannak reprezentálva. E társadalmi csoportokat részletesebben csak célzott vizsgálatokkal közelíthetjük meg. Ezért elemzésünkben nem használjuk az „elit” kifejezést. E fogalom használatának elkerülésével is hangsúlyozni szeretnénk, hogy az általunk elemezhető mintákban a legfelső társadalmi csoport a felső középosztály, az elitről nem szólhatunk részletesebben.

    A felső középosztályt a konzisztensen magas státusú személyek alkotják. Mindhárom vizsgálati évben az adott év átlagánál lényegesen kisebb (az átlag felét kitevő) inkonzisztenciamutatóval rendelkeztek. Elsöprő többségük aktív kereső, vezető (felsővezetők, magas státusú értelmiségiek, a rendszerváltást követő években a nagyvállalkozókat is ide soroltuk) vagy szakember (középvezetők, alsóbb szintű értelmiségi foglalkozásúak). Döntő többségüknek felsőfokú végzettsége van (s kimagasló körükben az egyetemi diplomával rendelkezők aránya).

    Ugyanakkor a státuscsoport nagyfokú strukturális stabilitása mellett a rendszerváltás két területen is lényeges változást eredményezett körükben. Az egyik ilyen változás az, hogy számarányuk jelentősen megnőtt. A nyolcvanas évek elején még a társadalomnak csupán 3,6%-át jellemezhettük konzisztens felső középosztályi helyzettel. Közvetlenül a társadalmi-politikai átalakulásokat követően számarányuk közel kétszeresére növekedett, s azóta is körülbelül ez az arány jellemzi a felső középosztálybeliek csoportját. E növekedésnek két oka is van. Egyrészt a gazdasági átalakulások – mint általában a társadalmakban a modern iparosodás – azt eredményezték, hogy a tercier szektor létszáma megnövekedett. Több magasan kvalifikált szakemberre van tehát szükség, mint tíz-húsz éve, így létszámuk emelkedése részben strukturális okokkal magyarázható. Másrészt, adataink szerint a felső középosztály nemek szerinti megoszlása is kiegyenlítettebbé vált a rendszerváltást követően. Míg a nyolcvanas évek elején a felső középosztályi státus döntően a magas státusú férfiakra volt jellemző (e csoporton belül 1981-ben 71%-os volt a férfiak aránya), addig a kilencvenes évek elején a nők aránya ugrásszerűen megemelkedett e csoporton belül. A korábban a csoportból kiszorult magas státusú nők tehát a piaci viszonyok bevezetését követően csökkenteni tudták hátrányukat, helyzetük konzisztensebbé vált, s így a csoportból korábban kiszorult nők beáramlottak a legfelsőbb társadalmi csoportba. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy a magas státusú nők korábbi, a nemek szerinti megkülönböztetésből adódó hátrányaik megszűnését vagy legalábbis jelentős csökkenését más, speciálisan a nemi egyenlőtlenségekre koncentráló vizsgálatok is kimutatták Magyarországon.

    A felső középosztály jellemzői

    1. táblázat: A felső középosztály jellemzői

    A felső középosztály strukturáló faktorainak jelentősége a rendszerváltás körüli időszakban bizonyos ingadozásokat mutat, amely aztán az új rezsim megszilárdulásával, "visszarendeződni" látszik. A kilencvenes évek elején a felső középosztályt valamivel alacsonyabb státus, valamivel nagyobb inkonzisztencia és lényegesen fiatalabb életkor jellemezte, mint a nyolcvanas évek elején vagy a kilencvenes évek végén. E tényezők közül az életkori változások magyarázata a leginkább kézenfekvő. A rendszerváltást követően az elit körében strukturális okokkal magyarázható tömeges méretű generációváltás zajlott le. A régi elit idősebb tagjai közül azok, akik nem tudtak a régi elit pozícióban megmaradni a megváltozott feltételek mellett, tömeges arányban vonultak ki a munkaerőpiacról. Helyüket a régi elit második vonalának fiatal, ambiciózus, váltani akaró és tudó fiatalabb generációja vette át (Kolosi és Sági 1997a, 1997b). A kilencvenes évek elejére jellemző „nagy generációváltást” az évtized derekára a munkaerő-piaci viszonyok stabilizálódása, letisztulása jellemezte, nem észleltünk további tömeges személycseréket az elit tagjai sorában. Az évtized eleje felső középosztályának fiatal, új tagjai aztán az évtized végére „hozzáöregedtek” státusukhoz, így átlagos életkoruk napjainkban megközelíti a nyolcvanas évek elejére jellemző csoportátlagot.

    A másik olyan tényező, amit a rendszerváltást közvetlenül követő időszak felső középosztályának ideiglenes, csak az átalakulási folyamatra jellemző sajátosságaként értelmezhetünk, az 1992-es felső középosztály relatíve alacsonyabb átlagos státusjellemzője és magasabb inkonzisztenciamutatója. A rendszerváltást közvetlenül követő, nem letisztult és gazdasági válsággal sújtott időszakában a felső középosztály tagjai között megjelentek alacsonyabb jövedelmű és alacsonyabb foglalkozási státusú (többségükben) nők is. Ők aztán a kilencvenes évek végére eltűntek e társadalmi csoport tagjai közül. Ennek az ideiglenes relatív felfelé csúszásnak a legfőbb okát abban látjuk, hogy ebben az időszakban a társadalomra jellemző általános elszegényedés felértékelt bizonyos biztos alkalmazotti (de alacsonyabb jövedelmet biztosító) női foglalkozásokat. Ez a folyamat azonban csak rövid ideig tartott.

  2. Magas jövedelmű, rossz lakású csoport

    A szocialista redisztribúció egyik szembetűnő jellemzője volt a lakáspiac gyakorlatilag teljes hiánya, a lakások elosztásának speciális formája, a „lakásosztály” mint sajátos strukturáló tényező kialakulása. E sajátosságnak köszönhető az, hogy a nyolcvanas évek elején markáns társadalmi csoportot alkottak, más dimenziók mentén mért státusuk magas volt, viszont lakáshelyzetük egyéb státusjellemzőiknél lényegesen rosszabb volt (jó közepes volt csupán). E csoport tagjainak egyéb egyenlőtlenségi dimenziók mentén való relatív pozíciója nem, vagy csak kis mértékben tért el a felső középosztályétól. A rendszerváltást követően a lakásokat előbb privatizálták, majd lassan beindult a tényleges piaci viszonyokra jellemző lakáspiac is. Ennek következtében a kilencvenes évek elejére a „magas jövedelmű, kedvezőtlenebb lakáshelyzetűek” csoportja már a nyolcvanas évek eleji állapotnál nagyobb inkonzisztenciamutatóval jellemezhető, alacsonyabb foglalkozási státusú és kevésbé iskolázott rétegre volt jellemző. A csoport más szempontból magas státusú tagjai a megváltozott jövedelmi viszonyok következtében valószínűleg rendezték lakáshelyzetüket, s a konzisztens felső középosztályba kerültek át. A kilencvenes években a lakás szerinti inkonzisztencia mértéke tovább csökkent e - más szempontból középosztályi vagy felső középosztályi helyzetben levő - csoport tagjai körében, míg 1999-re e csoport megszűnt, tagjai beolvadtak más csoport tagjai közé.

    2. táblázat - A magas jövedelmű, rossz lakású csoport jellemzői

     198119921999 ***
    Aránya a népességben4,95,7 
    Átlagos státusérték19,619,2 
    Átlagos inkonzisztencia23,025,0 
    Foglalkozási státus4,43,8 
    Iskolázottsági státus4,53,6 
    Jövedelmi státus4,2_4,6 
    Anyagi életstílus2,52,4 
    Kulturális életstílus4,04,1 
    Átlagos életkor41,241,3 
    Férfiak aránya60,549,7 
    Domináns települési típusVárosVáros 
    Domináns gazdasági aktivitásAktív (90,0)Aktív (86,7) 
    Domináns foglalkozási típusVezető (48,3)Vezető (28,8) 
    Szakember (46,9)Szakember (33,5) 
     Alkalmazott (22,8) 
    Domináns iskolai végzettségEgyetem (27,9)Egyetem (24,5) 
    Főiskola (24,4)Főiskola (20,3) 
    Gimnázium (27,8)Gimnázium (18,5) 
    Szakközépiskola (25,8)Szakközépiskola (28,8) 

  3. Magas státusú, alsó közép jövedelmű csoport

    Mint már korábban említettük, a magas státussal s ezen belül is magas iskolai végzettséggel és nagy kulturális aktivitással jellemezhető személyek mindhárom vizsgált időszakban markáns csoportot alkottak a társadalom egyenlőtlenségi rendszerében. Többségük magas iskolai végzettségű szakember vagy alkalmazott, egyéb szellemi foglalkozású nő. A státuscsoport stabilitását a munkaerőpiac rendszerváltás által kevéssé érintett nemek szerinti szegmentációjával magyarázhatjuk.

    E stabilitáson túl azonban lényeges átrendeződési folyamat zajlott e csoporton belül is. A rendszerváltást megelőzően e csoport tagjai az alacsony jövedelem ellenére az átlagosnál lényegesen jobb anyagi körülményekkel voltak jellemezhetők. A lakáspiac megjelenése után a magas státusú, alsó közép jövedelmű csoport tagjainak a lakáshelyzete is jellemzően „alsó közép jellegű”, tehát konzisztensebbé vált lakáshelyzetük a jövedelmükkel. Ugyanakkor a csoportot jellemző nagymértékű inkonzisztencia nem csökkent lakáshelyzetük konzisztenssé válásával. Ennek legfőbb oka az, hogy e dimenzió mentén konzisztensebbekké váltak ugyan, de más, az inkonzisztenciát növelő tényező jelent meg a csoporton belül. A magas státusú, alacsony jövedelmű státuscsoport átlagos iskolai végzettsége és munkaerő-piaci helyzete jelentős mértékű változást mutat a csoport belső szerkezetében. A kilencvenes évek végére e csoport foglalkozási státusa és iskolai végzettsége elérte a felső középosztály alsó szintjét, kulturális fogyasztása változatlanul magas, jövedelmi pozíciója javult, míg vagyoni helyzete változatlanul alacsony. Mindezekkel együtt adataink szerint e csoport elindult azon az úton, amely felső középosztályhoz közelíti, annak mintegy „lefelé való folytatását” jelentheti a következő években, amikor a javuló jövedelmi helyzetet némi késéssel követi a lakáshelyzet javulása is. Azt, hogy a későbbiekben e csoport tagjai a felső középosztály alsó rétegét vagy a középosztály felső rétegét erősítik-e, az dönti el, hogy jövedelmi helyzetük és lakáshelyzetük a következő időszakban javulni fog, vagy változatlan marad.

    3. táblázat: A magas státusú, alsó közép jövedelmű csoport jellemzői

    3. táblázat - A magas státusú, alsó közép jövedelmű csoport jellemzői

     198119921999
    Aránya a népességben4,76,87,1
    Átlagos státusérték18,516,618,8
    Átlagos inkonzisztencia30,029,028,0
    Foglalkozási státus3,73,54,2
    Iskolázottsági státus3,94,04,5
    Jövedelmi státus2,12,43,5
    Anyagi életstílus4,62,32,2
    Kulturális életstílus4,24,54,3
    Átlagos életkor37,843,146,3
    Férfiak aránya23,923,935,9
    Domináns települési típusNincsVárosNagyváros és Bp.
    Domináns gazdasági aktivitásAktív (72,4)Aktív (59,6)Aktív (68,7)
    Domináns foglalkozási típus Nyugdíjas (25,2)Nyugdíjas (21,9)
     Gyes (9,9) 
    Szakember (38,1)Szakember (45,1)Szakember (46,1)
    Alkalmazott (32,0)Szakember (33,5)Vezet ő (35,4)
    Vezet ő (19,6)Alkalmazott (22,8)Alkalmazott (18,2)
    Domináns iskolai végzettségEgyetem (27,9)Egyetem (24,5) 
    Főiskola (24,4)Főiskola (20,3) 
    Gimnázium (27,8)Gimnázium (18,5) 
    Szakközépiskola (25,8)Szakközépiskola (28,8) 

  4. Munkáselit - formálódó középosztály

    A szocialista társadalmi berendezkedés jellemző strukturális csoportja volt az ideológiai okokból is támogatott munkás-elit. Tagjai általános státusuk szerint középső társadalmi rétegűeknek lennének besorolhatók, ettől az általános státustól azonban lényegesen eltér jövedelmi helyzetük, amely csak valamivel gyengébb a felső középosztály jövedelmi helyzeténél. Igen magas inkonzisztencia jellemzi e csoportot. Tagjai jellemzően aktív kereső szakmunkás férfiak. A kilencvenes évek elején e csoport jellemzői alig térnek el a klasszikus szocialista munkáselit jellemzőitől. A piaci viszonyok megszilárdulását követően azonban a kilencvenes évek végére e csoport mint „egységes munkáselit” megszűnik, a korábbi munkáselit tagjaiból két tipikus társadalmi csoport formálódik.

    Mindkét „régi-új” csoportra a státuskristályosodás a jellemző. A magasabb státusú csoportot (4a) változatlanul közepes munkaerő-piaci pozíció, viszont magasabb iskolai végzettség, a (változatlanul magas) jövedelmi pozícióval konzisztens, kimagasló anyagi és lakáshelyzet jellemzi, s kulturális aktivitásuk is meghaladja az átlagosat. E csoport egyötödét önfoglalkoztatók (kisvállalkozók) alkotják, s a korábbi férfidominancia is csökkenőben van körükben. Mindezen átalakulási folyamatok egy, a régi munkáselitből kiváló, a kisvállalkozókkal megerősített, újonnan formálódó társadalmi csoport, az új középosztály kialakulására enged következtetni.

    Összevetve ezt az eredményt a „magas státusú, alsó közép jövedelmű” státuscsoport mozgásának irányával, egyértelműen kijelenthetjük, hogy a kilencvenes évek végére a középosztályosodás folyamatának lehetünk tanúi. Az újonnan kialakuló középosztály két, korábban is létező tipikus társadalmi csoportból alakul a szemünk láttára: a középosztályi státusú, de viszonylag alacsony jövedelmű, beosztott szellemi foglalkozású nők csoportjából és az alsó(bb) középosztályi státusú, magasabb jövedelmű és vagyoni helyzetű férfiakból, akik részben a régi munkáselitből, részben pedig az újonnan alakult kisvállalkozókból állnak. Mindkét formálódó középosztálycsoportra jellemző a magas, de a „forráscsoportoknál” alacsonyabb mértékű inkonzisztencia.

    4. táblázat - A munkáselit – formálódó középosztály jellemzői

     198119921999 
     4 munkáselit4 munkáselit4a alsó középosztály jó anyagi helyzetben4b szerényen él ő alsó középosztály
    Aránya a népességben5,85,84,47,2
    Átlagos státusérték16,216,018,316,4
    Átlagos inkonzisztencia24,031,025,025,0
    Foglalkozási státus2,41,82,62,7
    Iskolázottsági státus2,23.23,73,8
    Jövedelmi státus4,14,14,04,5
    Anyagi életstílus2,64,14,72.3
    Kulturális életstílus42,72,83,33,2
    Átlagos életkor70,840,142,642,9
    Férfiak aránya23,980,466,159,9
    Domináns települési típusNincsFalu és kisvárosFalu (37,5)

    Kisváros (26,7)

    Nincs
    Domináns gazdasági aktivitásAktív (90,5)Aktív (89,2)Aktív (85,6)Aktív (88,4)
    Domináns foglalkozási típusSzakmunkás (52,1)Szakmunkás (51,3)Szakmunkás (28)Szakmunkás (42,3)
    Alkalmazott (25,5)Szakképzetlen (19,1)Alkalmazott (24,5)Alkalmazott (28,7)
    Domináns iskolai végzettségSzakmunkás- iskola (52,6)Szakmunkás- iskola (50,45)Szakmunkás- iskola (30,9)Szakközép­ iskola (37,3)
    Szakközép- iskola (18,7)Szakközép- iskola (19,7)Szakközép- iskola (27,9)Szakmunkás­ iskola (29,8)
     Általános is- kola (18,1)Gimnázium (21,9)Gimnázium (19,2)

    A régi munkáselit valamivel alacsonyabb státusú, de változatlanul magas jövedelmű rétegéből pedig egy olyan, a régi munkás elitnél ugyancsak képzettebb, nagyobb kulturális aktivitást mutató „régi-új” csoport is kivált a kilencvenes évek végére, amely az „új munkás-középosztálytól” csak két paraméterében tér el: vagyoni helyzete csupán „gyenge átlagosnak” mondható, és körükben a kisvállalkozók aránya nem kimagasló. Amennyiben anyagi életstílusuk is megközelíti a korábban említett, magasabb státusú új munkás-középosztály státusát, körükből alakulhat ki az újonnan formálódó középosztály izmos alsóbb rétege.

  5. Kulturális középosztály

    A nyolcvanas évek elejének tipikus társadalmi csoportjait vizsgálva egy sajátos, valószínűleg csak a szocialista társadalmi berendezkedés körülményei között életképes tipikus csoportpárt, a „kulturális középosztály” nemek szerint elkülönülő két csoportját figyelhetjük meg. Tagjai általános státusuk szerint a középosztály alsó, vagy az alsó középosztály felső rétegébe tartoznának, ha ettől nem különböztetné meg őket átlag feletti kulturális fogyasztásuk. Többségük fiatal, budapesti lakos, a férfiak (5) az átlagnál valamivel jobb, de a munkáselit szintjét el nem érő jövedelemmel rendelkező fiatal szakmunkások, a nők (5a) e férfiak „tipikus feleségei”: alacsonyabb jövedelmű, rutin szellemi munkát végző fiatalok. E tipikus társadalmicsoport-pár csak azokban a társadalmi formációkban jelenhet meg, ahol a kultúra fogyasztása sokkal inkább akarat (és a területi elrendeződésből fakadó lehetőség), semmint anyagi helyzet függvénye. A szocialista társadalmakban a kulturális tevékenységek ára tudatosan nyomott volt, ideológiai okokból mindenki számára hozzáférhetővé kívánták tenni a kulturális javak fogyasztását és élvezetét. A rendszerváltást követően a kulturálódás költségei elkezdték közelíteni a piaci társadalmakra jellemző relatív nagyságrendet, s ez önmagában elsöpörte a kulturális középosztály „férfitagozatát". Ugyanakkor a tipikus női kulturális középosztály továbbra is komoly strukturális csoportot képvisel a társadalomban. Tagjai jövedelmi helyzete változatlanul alsó középosztályinak mondható, viszont vagyoni helyzetük megközelíti a felső középosztály szintjét. Ebből a tényből arra következtethetünk, hogy a kilencvenes évek kulturális középosztályát döntően azok a középfokú végzettségű, szellemi foglalkozású nők alkotják, akik férjük révén a saját jövedelmük által meghatározottnál magasabb családi jövedelemmel rendelkeznek, így a családi költségvetésből fedezni tudják kulturálódásuk költségeit.

    A kulturális középosztály jellemzői

    5. táblázat: A kulturális középosztály jellemzői

  6. Alsó középosztály

    Ahogy a középosztály esetében láttuk, az alsóbb társadalmi rétegekben is kialakult egy időben stabil, tipikus „női” társadalmi csoport. Tagjai erős középosztályra jellemző foglalkozási státusúak, középfokú (döntően érettségizett) iskolai végzettségű, alacsonyabb szintű „betanított értelmiségi” vagy egyéb szellemi foglalkozású nők. A csoport „férfimegfelelője” az általunk „jó jövedelmű alsó” rétegnek elnevezett (8. sz.) státuscsoport.

  7. Jó lakású alsó csoport

    A „jó lakású alsó” elnevezésű státuscsoportot alapvetően az általános társadalmi státusuknál kedvezőbb lakáshelyzetük és életkoruk különbözteti meg az „alsó középosztálytól”, illetve a „jó jövedelmű alsó” státuscsoporttól. Idetartoznak azok az idősebb, esetleg nyugdíjas férfiak és nők, akiknek felnőttek a gyerekeik, s a megüresedett lakást megtartva relatív lakáshelyzetük „megjavult”. E csoport tagjai nagy valószínűséggel mindaddig a 6. vagy 8. státuscsoportba tartoztak, amíg gyerekeik velük éltek.

    6. táblázat: Az alsó középosztály jellemzői

    6. táblázat - Az alsó középosztály jellemzői

    1981

    1992

    1999

    Aránya a népességben

    12,3

    9

    12,1

    Átlagos státusérték

    13,2

    13,8

    13,1

    Átlagos inkonzisztencia

    22

    19

    25

    Foglalkozási státus

    3,5

    3,4

    3,5

    Iskolázottsági státus

    3,4

    3,5

    3,6

    Jövedelmi státus

    1,9

    2,2

    2

    Anyagi életstílus

    2,2

    2,3

    1,7

    Kulturális életstílus

    2,3

    2,5

    2,3

    Átlagos életkor

    40

    44,5

    47,5

    Férfiak aránya

    29,3

    34,7

    24,9

    Domináns települési típus

    Nincs

    Nincs

    Nincs

    Domináns gazdasági aktivitás

    Aktív (62,1)

    Aktív (49,6)

    Aktív (42,1)

    Nyugdíjas (24,6)

    Nyugdíjas (34,1)

    Nyugdíjas (29,6)

    Gyes (11,2)

    Gyes (14,2)

    Domináns foglalkozási típus

    Alkalmazott (54,4)

    Alkalmazott (36,9)

    Alkalmazott (46,0)

    Szakember (24,5)

    Szakember (35,4)

    Szakember (33,8)

    Vezető (14,5)

    Domináns iskolai végzettség

    Szakmunkás iskola (36,9)

    Szakmunkás iskola (31,2)

    Szakmunkás iskola (30,0)

    Szakközépiskola (23,0)

    Szakközépiskola (32,1)

    Szakközépiskola (29,1)

    Gimnázium (21,1)

    Gimnázium (20,2)

    Gimnázium (21,1)


  1. 7. táblázat - A jó lakású alsó csoport jellemzői

    1981

    1992

    1999

    Aránya a népességben

    12,1

    12,8

    9,7

    Átlagos státusérték

    11,4

    10,6

    11,7

    Átlagos inkonzisztencia

    22

    19

    19

    Foglalkozási státus

    1,9

    1,6

    1,9

    Iskolázottsági státus

    2

    2

    2,5

    Jövedelmi státus

    1,7

    1,8

    2,1

    Anyagi életstílus

    3,6

    3,7

    3,4

    Kulturális életstílus

    2,2

    1,9

    1,9

    Átlagos életkor

    48

    50,9

    50,3

    Férfiak aránya

    42

    46,6

    54,4

    Domináns települési típus

    Falu (51,4)

    Falu (53,6)

    Falu (49)

    Kisváros (34,6)

    Domináns gazdasági aktivitás

    Aktív (61,2)

    Nyugdíjas (49,9)

    Aktív (47,3)

    Domináns foglalkozási típus

    Nyugdíjas (33,9)

    Aktív (37,3)

    Nyugdíjas (34,7)

    Szakmunkás (40,9)

    Szakmunkás (45,9)

    Szakmunkás (40,7)

    Alkalmazott (21,5)

    Szakképzetlen (20,5)

    Szakképzetlen (30,8)

    Szakképzetlen (28,2)

    Domináns iskolai végzettség

    Általános iskola (41,2)

    Általános iskola (50,9)

    Szakmunkás iskola (43,1)

    Szakmunkás-iskola (27,2)

    Szakmunkás- iskola (22,6)

    Általános iskola (46,2)

    Nincs befejezett iskolai végzettség (29,2)

     Nincs befejezett iskolai végzettség (25,6)


  1. Jó jövedelmű alsó csoport

    Ellentétben a munkáselittel, ez a szintén tipikusan férfi szakmunkásokból álló társadalmi csoport a rendszerváltást követően sem változott meg lényegesen. Tagjai az átlagot valamivel meghaladó jövedelmi helyzetű, de egyéb státusismérveiket tekintve átlag alatti (de nem deprivált) helyzetű vidéki, nagyobbrészt falusi szakmunkás férfiak. A rendszerváltás annyiban változtatta meg e csoport karakterisztikáját, hogy a csoport létszáma a felére csökkent, s valamelyest csökkent összesített társadalmi státusuk pontszáma is (11,5-ről 10,6-re).

    8. táblázat - A jó jövedelmű alsó csoport jellemzői

    1981

    1992

    1999

    Aránya a népességben

    18,4

    13,4

    9,6

    Átlagos státusérték

    11,5

    11

    10,6

    Átlagos inkonzisztencia

    18

    24

    20

    Foglalkozási státus

    1,7

    1,6

    1,6

    Iskolázottsági státus

    2,7

    2,2

    2,5

    Jövedelmi státus

    3,2

    3,7

    3,6

    Anyagi életstílus

    1,8

    1,6

    1,6

    Kulturális életstílus

    2

    1,9

    1,7

    Átlagos életkor

    37,8

    43,4

    47,7

    Férfiak aránya

    86,7

    77,4

    68,6

    Domináns települési típus

    Falu (54,9)

    Falu (41,0)

    Falu (42)

    Kisváros (31,5)

    Kisváros (22,8)

    Domináns gazdasági aktivitás

    Aktív (91,2)

    Aktív (72,4)

    Aktív (64,1)

    Nyugdíjas (23,1)

    Domináns foglalkozási típus

    Szakmunkás (60,4)

    Szakmunkás (44,4)

    Szakmunkás (44,6)

    Szakképzetlen (24,7)

    Szakképzetlen (39,0)

    Szakképzetlen (39,1)

    Domináns iskolai végzettség

    Szakmunkás-iskola (57,3)

    Általános iskola (45,7)

    Szakmunkásiskola (42,4)

    Általános iskola (28,8)

    Szakmunkás- iskola (26,3)

    Általános iskola (38,4)

    Nincs befejezett iskolaivégzettség (21,9)


  1. Lecsúszók és visszakapaszkodók

    Tipikusan a rendszerváltás termelte ki e társadalmi csoportot. 1981-es vizsgálatunkban még nem szerepelt ilyen csoport, az 1999-es adatok pedig e csoport depresszió utáni, a társadalmi ranglétrán való visszakapaszkodására engednek következtetni. A rendszerváltást közvetlenül követő időszakban a gazdasági válság leginkább az alacsony (az átlagost alulról megközelítő) iskolázottságú, a munkaerőpiacon nehezen elhelyezkedő falusiakat sújtotta. A lecsúszó réteg 15,7%-a „egyéb inaktív”, leginkább munkanélküli, 1992-ben 40%-uk nyugdíjas volt, de egyharmaduk a képzetlen aktív munkások köréből került ki. Ez volt az a társadalmi csoport, amely a rendszerváltást megelőzően ingázott, s a gazdasági váltás időszakában az elsők között váltak munkanélkülivé. Összesített státuspontjuk 1992-ben csak alig valamivel magasabb, mint a depriváltaké. Arányuk a teljes népességen belül 12%-os volt 1992-ben. A csoporthoz tartozók többsége a gazdasági válságot követően elindult felfelé a lejtőn: a gazdaságilag aktívak újra dolgozni kezdtek, megszűnt körükben a kirívó munkanélküliség, s valamelyest javultak anyagi és életkörülményeik is. Egy kisebb csoportjuk pedig végzetesen lecsúszott a depriváltak közé.

    9. táblázat - A lecsúszók és visszakapaszkodók jellemzői

    1981

    1992

    1999

    Aránya a népességben

    12,1

    10,3

    Átlagos státusérték

    9,8

    12,4

    Átlagos inkonzisztencia

    12

    21

    Foglalkozási státus

    2

    2

    Iskolázottsági státus

    2,5

    3,3

    Jövedelmi státus

    1,5

    1,9

    Anyagi életstílus

    1,6

    2

    Kulturális életstílus

    2,2

    3,3

    Átlagos életkor

    46,5

    42,4

    Férfiak aránya

    32

    56,6

    Domináns települési típus

    Falu (40,5)

    Falu (42,0)

    Domináns gazdasági aktivitás

    Nyugdíjas (41,5)

    Aktív (64,1)

    Aktív (33,7)

    Nyugdíjas (23,1)

    Egyéb inaktív (15,7)

    Domináns foglalkozási típus

    Szakmunkás (61,6)

    Szakmunkás (44,6)

    Alkalmazott (18,4)

    Szakképzetlen (39,1)

    Domináns iskolai végzettség

    Általános iskola (49,8)

    Szakmunkásiskola (42,4)

    Szakmunkás- iskola (38,4)

    Általános iskola (38,4)


  2. Depriváltak

    A nemzetközi struktúrakutatásokból jól ismert csoport a depriváltak tipikus jellemzőivel. Konzisztensen alacsony társadalmi státusúak, az átlagosnál idősebbek. Domináns foglalkozási csoportjuk a nyolcvanas évek lején a mezőgazdasági fizikai foglalkozásúak és a szakképzetlenek, a rendszerváltást követően pedig általában a szakképzetlenek (és csak másodsorban a mezőgazdasági fizikai foglalkozásúak).

    A nyolcvanas évek elején a csoport fele nyugdíjas volt, a kilencvenes évek elején a nyugdíjasok aránya emelkedett, de jelentős mértékben megjelent körükben a munkanélküliek serege is. A kilencvenes évek végére ugyan továbbra is a nyugdíjasok alkotják e csoportot, viszont a nyugdíjasok csoporton belüli aránya csökkent, s a munkanélkülieken túl a gyesen levő kismamák képezik a depriváltak további bázisát. Az idők folyamán a depriváltak jellemző iskolai végzettsége valamelyest nőtt, de még így is messze elmarad a társadalmilag minimálisan elvártnak tekinthetőtől.

    A depriváltak többsége korábban, még a kilencvenes évek elején is tipikusan falusi környezetben élt. Az utóbbi években azonban csökkent a falusiak és nőtt a kisvárosban élők aránya. Ezzel párhuzamosan egyharmadról egyötödre csökkent körükben a mezőgazdasági foglalkozásúak aránya, és nőtt a betanított és segédmunkások aránya. A kilencvenes évek oktatási expanziója a generációk váltakozásának megfelelően javította abszolút iskolai végzettségüket. Relatív pozíciójuk azonban nem változott.

    A depriváltak jellemzői

    10. táblázat: A depriváltak jellemzői

4. Az életkörülmények lépcsőfokai

Összességében azt tapasztaljuk, hogy életkörülményeik szempontjából egy ötlépcsős elrendeződés jellemzi a népességet. Legfelül a felső középosztály helyezkedik el. Ennek létszáma a nyolcvanas évek elejéhez képest 4 százalékról mintegy hat százalékra emelkedett. Ezen belül – más vizsgálatokból tudjuk – kiemelkedik egy mintegy egyszázaléknyi elit, a mai kor „uralkodó osztálya” (Fábián, Kolosi és Róbert 2000). Ez a felső középosztály a rendszerváltás előtt háromnegyed részben férfiakból állt, mára a nemek szerinti arányok kiegyenlítődtek. A rendszerváltás környékén lehetett tapasztalni benne némi diffúziót, ami a felgyorsult társadalmi változások hatására utal. Napjainkra azonban a csoport stabilizálódott.

A következő lépcsőfokon (16-20 pont közötti átlagos státuspontszám) van a népesség mintegy egynegyede. Ennek felső mezőjében egyaránt megtalálhatók azok a csoportok, akik minden jellemzőjükben a felső középosztályhoz hasonlítanak, de valami miatt (mert már nyugdíjasok, mert még fiatalabbak, mert nők, mert kevésbé hatékonyak vagy szerencsések) azonban kimaradtak abból, és a korábbi munkáselit rohamosan gyarapodó és középosztályosodó tagjai ők (3. és 4a státuscsoport). Alsó mezőjében pedig a főként szakmunkáselit és egy belsőleg rendkívül inkonzisztens, a korábbi kulturális elit maradványaként tovább élő csoport található (4b és 5. státuscsoport).

A középső lépcsőn az alsó középosztály helyezkedik el (13-14 pont). Középfokú iskolai végzettséggel rendelkező alkalmazottak és szakemberek, 70 százalékban nők. A csoporthoz tartozók státusinkonzisztenciája előbb csökkent, majd jelentősen megnőtt. A csoportban a nyolcvanas évek elején és most is a népesség 12 százaléka található, a rendszerváltás idején valamivel kisebb volt az arányuk.

A negyedik grádicson éppen fordította helyzet: a rendszerváltás idején a népesség több mint egyharmada tartozott ide, a kezdeti és jelenlegi időszakban pedig mintegy 30 százalék. A tíz-tizenkét pontos átlagos státuspont közepes inkonzisztenciával párosul. Az ide tartozók döntő többsége munkás. A csoportnak állandó eleme, hogy egy részüknél a többi státuselemnél magasabb jövedelem, más részüknél pedig a többi státuselemhez képest jobb lakáshelyzet okozza az inkonzisztenciát. Figyelemre méltó, hogy az utóbbiak létszáma lassan, az előbbiek létszáma pedig fokozatosan a felére csökkent az elmúlt közel húsz esztendőben. Ugyanakkor a rendszerváltás idején jelent meg önálló státuscsoportként az a lecsúszó réteg, amely csak kevéssel élt jobban a konzisztens depriváltaknál, mára pedig az alsó középosztályhoz hasonló helyzetbe került.

Végül mindhárom időpontban a népesség közel harminc százalékát tette ki az deprivált csoport, amely konzisztensen minden mutató szempontjából a legkedvezőtlenebb helyzetben van. Minimális dinamikára az utal, hogy az 1981. évi 7,3 átlagstátuspontszám a válság időszakában 6,7-re süllyedt, majd az utóbbi 6-7 évben 1 pontot emelkedett.

Természetesen tudjuk, hogy a vizsgált közel húsz esztendőben az itt tapasztaltaknál jelentősebb változások következtek be az egyes emberek életében. A korábbi fejezetekben igyekeztünk ezeket részletesebben tárgyalni. Az összehasonlíthatóság érdekében végrehajtott standardizálások részben elmossák ezeket a finom – de az egyenlőtlenségek nagyságrendi növekedésétől a választék és a fogyasztás növekedéséig az emberek életében igen fontos – eltéréseket. Ennek ellenére az mutatkozik meg, hogy a státuscsoportok elrendeződésében inkább a folyamatosság dominált. Társadalmi rendszertől függetlenül olyan társadalomban élünk, amelyben az életkörülmények graduális egyenlőtlenségei folyamatosak, és ezeket keresztezik a konkrét életviszonyok „másságai". Nyilvánvalóan két különböző élethelyzet a felső középosztályból lemaradó, státusukhoz képest igen rosszul kereső vezetők, értelmiségiek, szakemberek, alkalmazottak (3. csoport) és a munkáselitből is kiemelkedő, általános státusuknál magasabb jövedelemmel és jobb anyagi életkörülményekkel rendelkező szakmunkások és kisvállalkozók csoportja (4a csoport). A hierarchikus elrendeződésben pontosan azonos szinten vannak.

5. A terhes babapiskóta – új paradigmák felé

A bevezetőben[399] utaltam a marxista társadalomfelfogás azon két posztulátumára, hogy a társadalom szerkezetében az egyének puszta halmazán túlmutató társadalmi csoportok jelentik az alapegységeket, és hogy az egyenlőtlenségek korántsem örökkévalók, hanem éppen e csoportok harcából létrejött történelmi képződmények. Ezek a tételek határozták meg a hatvanas-hetvenes években a társadalom szerkezetével kapcsolatos gondolkodásomat. Eszerint a társadalmi folyamatok szempontjából a társadalmi csoportok (a gazdaság szerkezetében meghatározott osztályok) mozgásának és konfliktusainak meghatározó jelentősége van. A társadalmi egyenlőtlenségek pedig e mozgások, harcok következtében állnak elő, nem természettől adottak.

Ez a két tétel azonban igen jelentős tudományos viták kereszttüzében állt az elmúlt száz évben. Egyfelől az individualista megközelítések erősen kritizálták az egyén társadalmi és történelmi szerepének lebecsülését, illetve a módszertani individualizmus mindig is tagadta a társadalmi valóság személytelen elemeit, a társadalom alapegységének az egyéneket és az egyénekre visszavezethető csoportokat, intézményeket tekintette (Szántó 1999; Csontos 1998). Másfelől a funkcionalista megközelítések értelmetlennek tekintették a Rousseau óta minduntalan feltett kérdést az egyenlőtlenségek eredetéről, és a társadalmi egyenlőtlenségeket, a társadalom vertikális tagozódását a társadalom funkcionális előfeltételének tekintették (Mayntz 1975).

Ezek a viták túlmutattak a marxista/nem marxista kettősségen, ott rejtőztek már Weber és Durkheim szociológiai felfogásának eltérésében, és a hatvanas-hetvenes években a konfliktuselmélet és a funkcionalizmus elméleti barikádokat építő vitájában csúcsosodtak ki. A barikádok áttörhetetlenségét pedig csak erősítette, hogy a konfliktuselmélet és a funkcionalizmus vitája elméletileg és ideológiailag összekapcsolódott a hagyományos bal- és jobboldal politikai megkülönböztetésével.

Az elmúlt húsz esztendőben arra törekedtem, hogy meghaladjam ezt a kettősséget, a két elméleti pozíció racionális elemeiből egyfajta módszertani eklekticizmust építsek fel. (Egyik kritikusom meglehetősen rosszindulatú elemzésében ezt az elméleti baloldaliság és a módszertani jobboldaliság elegyének nevezte.)

Ennek a könyvnek az elemzései (csakúgy, mint a szocialista társadalomszerkezetet leíró Tagolttársadalom című könyvem a nyolcvanas évek közepén) ennek a módszertani eklekticizmusnak a jegyében születtek. A módszertani individualizmus nevében az empirikus elemzések az egyének és háztartásaik mozgására, a sokdimenziós egyenlőtlenségi térben elfoglalt helyére alapulnak, azonban az egyéni élethelyzetek empirikus sokféleségéből mindig igyekeztem kiemelni azokat a csoportképző sajátosságokat – a redisztribúció és a piac, a valóságos és szimbolikus tőkék strukturáló hatását –, amelyek túlmutatnak az individuumok puszta halmazán.

Ez a társadalomszerkezet kissé leegyszerűsítve két dimenzióban ábrázolható. A vertikális dimenzió az egyenlőtlenségek, a fent és a lent, a jobb és rosszabb élethelyzetek dimenziója. Minden egyén, minden háztartás elhelyezhető ebben a dimenzióban, még akkor is, ha a mérés pontossága, a kutató értékválasztása az egyes egyenlőtlenségek súlyozásában kissé módosíthatja is az egyének ezen vertikális elrendeződését.

Vannak azonban olyan társadalmi különbségek is, amelyeknek nagyon nagy hatása van az egyének életére, önmagukban azonban nem hierarchikus elrendeződésűek. Tudjuk persze, hogy a nemek szerinti különbségek, a foglalkozási különbségek, a lakóhely településtípusának különbségei – hogy csak a leggyakrabban használt „változókat” említsük – konkrét társadalmi feltételek mellett jelentős egyenlőtlenségek hordozói lehetnek. Azonban csak a konkrét társadalmi feltételek teszik őket egyenlőtlenségek hordozóivá, és nem önmagukban azok. A képzettség szintje, a jövedelem, a vagyon, a hatalom mindig vertikális elrendeződésű, mindig maga az egyenlőtlenség. A matriarchátus és a patriarchátus, vagy az iszlám és a posztmodern társadalom azonban másként és másként építi be a nemek szerinti különbséget – ha tetszik, másságot – az egyenlőtlenségi rendszerbe. A sebész volt rabszolga lent, borbély alsó középben és felső középosztály a modern társadalmakban.

Végül van ezeknek a horizontális különbségeknek egy speciális esete is, amely mindig jelen volt a történelemben, tömeges méretűvé azonban csak a modernizáció tette, és elméletileg csak az ötvenes évek elején tematizálta Gerhard Lenski a státusinkonzisztencia fogalmával. Nyilvánvalóan nem okoz problémát két egyén vertikális besorolása az egyenlőtlenségi rendszerbe, ha egyikük magas jövedelemmel és magas képzettséggel, a másik pedig alacsony képzettséggel és ennek megfelelően alacsony jövedelemmel rendelkezik. Ennek a két egyénnek ugyanis konzisztens a társadalmi státusa, és az egyik egyértelműen fent, a másik egyértelműen lent van. Bonyolultabb azonban a helyzet akkor, ha az első egyénnél a magas képzettség alacsony jövedelemmel, a másiknál pedig az alacsony képzettség magas jövedelemmel párosul. Ennek a két egyénnek a státusát nevezzük inkonzisztensnek (státus-megnemfelelés). Melyikük van a vertikális dimenzióban feljebb a kettő közül? Ez nyilvánvalóan függ attól, hogy az adott társadalomban a jövedelem, vagy az iskolázottság járul-e hozzá jobban más javak elsajátításához. Egy túlzottan pénzelvű társadalomban a pénzből sokkalta inkább lehet fogyasztást, lakást, tekintélyt, hatalmat „vásárolni”, és itt a második személy lesz feljebb. A Marx által elképzelt logokratikus kommunizmusban pedig a képzettség lehetne inkább az egyéb javak forrása, tehát az első egyén lenne feljebb. A mai társadalmak túlnyomó többségében azonban a két tényezőnek nagyon hasonló súlya van, tehát valószínűleg a két egyén vertikálisan egyaránt középen van, és társadalmi szerkezeti ábránk horizontális dimenziójában különböznek egymástól. (Empirikusan persze sokkal egyszerűbb a kérdés eldöntése, ha a vertikális egyenlőtlenségeket nem evvel a két, hanem több változóval mérjük, mert akkor azonnal képet kapunk a sok változó kapcsolatrendszeréről is.)

A vertikális egyenlőtlenségek és a horizontális különbségek által meghatározott síkokban azután könnyűszerrel ábrázolhatjuk az egyéneket és a háztartásokat. Mindez tökéletesen megfelel a módszertani individualizmus követelményrendszerének. A probléma azonban akkor fog jelentkezni, ha nem elégszünk meg az egyének empirikus sokféleségének az így megrajzolt sokféle síkban való ábrázolásával, hanem valamiféle rendet is szeretnénk teremteni, a sokféleség végtelenségét használható végességgel akarjuk leírni. Ennek szükségességét az ortodox funkcionalista is elismeri, és azt ajánlja, hogy vertikálisan szeleteljük fel a népességet az alsó-alsó csoporttól a felső-felső csoportig annyi szeletre, amennyit a felhasználás (a további elemzés) szempontjából a legcélszerűbbnek látunk.

A figyelmes vizsgálódás azonban megfelelő eszközökkel ki tudná mutatni, hogy a kétdimenziós ábrázolások sokaságában az egyének elrendeződése különböző szabályszerűségeket mutat, az egyének homályos és bizonytalan körvonalú csoportokba rendeződnek. Még inkább így lenne azonban akkor, ha síkjainkon nemcsak az egyenlőtlenségek-különbségek elrendeződését, hanem a társadalmi cselekvéseket is ábrázolni tudnánk, és azt tapasztalnánk, hogy az egyének nemcsak mint az individuumok összessége, hanem mint csoportok is cselekszenek. Ezért célszerű, ha az egyéneket nemcsak a vertikális elrendeződés grádicsai, hanem ezeken túlmutató csoportok szerint is vizsgálat tárgyává tesszük. A konfliktuselmélet konzervatív irányzata persze itt azt hiszi, hogy meg kell és meg lehet találni az embereknek azt az egyetlen csoportosítását, ami a valóságban a leglényegesebb. (A marxista szerint ezek a tulajdon által elkülönített osztályok.)

A módszertani eklekticizmus híve pedig úgy gondolja, hogyléteznek ugyan az egyének empirikus sokféleségén túlmutató valóságos csoportok és csoportosítások, de hogy ezek közül melyik a leglényegesebb, azt mindig az elemzés konkrét célja dönti el, s könnyen lehet, hogy például a választói magatartás, a fogyasztás vagy a társadalmi egyenlőtlenségek átörökítése szempontjából más-és másfajta strukturális csoportosítást célszerű használni.

A vertikális egyenlőtlenségek és a horizontális különbségek megkülönböztetése hozzásegíthet bennünket az öröktől adottak-e az egyenlőtlenségek kérdés megválaszolásához is (Blau 1986). Amennyiben a konfliktuselméletnek megfelelően elsősorban társadalmi csoportokban gondolkodunk, akkor elsősorban az izgat bennünket, hogy a horizontális különbségek (férfi-nő, falusi-városi, tőkés-bérmunkás, szellemi-fizikai stb.) hogyan válnak társadalmi egyenlőtlenségekké. A korábbiakban magunk is utaltunk rá, és példákkal is jeleztük, hogy ez korántsem választható el az adott társadalmi-történelmi kontextustól. Joggal feltételezhetjük tehát, hogy ha ezek történetileg értelmezhetők, akkor történelmileg meg is változtathatók, akár meg is szüntethetők. Ma már sok-sok tisztes konzervatív is úgy gondolja, hogy a férfi- és női szerepek biológiailag is determinált különbsége korántsem kell hogy vertikális egyenlőtlenséget is jelentsen, illetve másik oldalról a női egyenlőtlenség felszámolása korántsem kell hogy a női különbözőség felszámolásával is együtt járjon.

Ugyanakkor vannak olyan társadalmi különbségek, amelyek inherensen magukban hordozzák az egyenlőtlenségeket. Az igazi vita abban rejlik, hogy vajon ezek pusztán a csoportok közötti társadalmilag és történetileg meghatározott konfliktusok eredményei, vagy pedig az emberi társadalom létezésmódjának feltétlen kellékei. Lehet-e olyan társadalom, amelyben nincsenek gazdagok és szegények, hatalmon levők és hatalom nélküliek, képzettek és képzetlenek, okosok és buták, tehetségesek és tehetségtelenek. A kérdést csak részben dönti el, hogy az ősközösség 18-19. századi elképzeléseit a modern tudomány nem igazolta, és annyit ma már mindenképp mondhatunk, hogy az emberiség mindeddig nem ismert ilyen társadalmat. Ugyancsak fontos, de önmagában nem perdöntők a modern genetikának azon felismerései, hogy az emberek nem csak nemi szerepeikben hordoznak genetikai meghatározottságokat.

Fontosabbnak tűnik azonban az a felismerés, hogy az emberi szükségletek végtelenek, tehát korlátozás nélküli kielégítésük éppúgy nem reális feltételezés, mint az a hipotézis, hogy egy-egy fellépő új szükségletet lehet az emberiség egészére egyszerre és nem fokozatosan – majd mindig fentről lefelé terjedően – kielégíteni.

Félreértések elkerülése végett korántsem vonjuk kétségbe az állampolgárok törvény előtti egyenlőségének lehetőségét. Sőt azt sem tagadjuk, hogy a társadalomnak törekedni kell a származási vagy egyéb társadalmi feltételrendszer által adott esélyegyenlőtlenségek csökkentésére, jóllehet a teljes esélyegyenlőséget – bármilyen tetszetős politikai jelszó is lehet – éppúgy lehetetlennek tartjuk, mint a társadalmi egyenlőséget. Egy strukturált, egyenlőtlenségeket hordozó társadalomban ugyanis a jobb helyzetben levők mindig is törekedni fognak – sőt ez kimondottan szülői kötelességük–az előnyök átörökítésére, s ezeket az indulási előnyöket, esélyegyenlőtlenségeket a közösség, a társadalom, az állam legfeljebb mérsékelheti a hátrányos indulásokra kifejlesztett felzárkóztatási programokkal.

Ha viszont elfogadjuk, hogy minden emberi társadalom szükségszerűen egyenlőtlenségeket hordoz, akkor joggal kérdőjeleződik meg az a viszonyítási alap is, amely a fennálló egyenlőtlenségeket a majdan elérendő egyenlőség birodalmához méri, tehát abból indul ki, hogy a nagy egyenlőség rossz, a kisebb jobb. Sokkal reálisabb, ha elemzéseink során azt a kérdést tesszük fel, hogy mely horizontális különbségeknél indokolt, célszerű, jogos, előremutató (a nem megfelelő ideológiai beállítódástól függően törlendő), hogy egyenlőtlenségeket hordozzon, s melyeknél nem, illetve hogy a sui generis létező vertikális egyenlőtlenségek milyen típusai indokoltak, célszerűek, jogosak, előremutatóak.

A 3.2. fejezetben már találkozhatott a tisztelt olvasó azzal, hogy az egyenlőtlenségtudat vizsgálata során az egyenlőtlenségek különböző elrendeződési típusaival kapcsolatban gyűjtöttünk lakossági véleményeket. Nyilvánvalóan másfajta társadalomszerkezet az, ha egy kis elitet egy vertikálisan nagyon differenciált, de kis létszámú középréteg választ el a szegények hatalmas tömegeitől, vagy ha a népesség egy jól értelmezhető piramisban rendeződik el: alul vannak a legtöbben, és ahogy felfelé haladunk, egyre kevesebben. A modern társadalmak optimális elrendeződését – mind elméleti levezetések, mind a lakossági vélemények alapján – talán az jelenti leginkább, ha van egy viszonylag kis-közepes létszámú, belsőleg is tagolt elit, egy nagyjából hasonló alsó szegénység és egy igen nagy létszámú, belsőleg mind vertikálisan, mind horizontálisan differenciált középréteg. Tessenek elképzelni egy babapiskótát, amelynek igen nagy, széles és kerek közepe van. Ez lenne a terhes babapiskóta.

Tudom, hogy heves ellenvéleményeket vált majd ki az a megközelítés, amelyik nem hisz a szegénység teljes meg szüntetésének lehetőségében, ellenben úgy gondolja, hogy nem a relatív szegénység felszámolása, hanem a szegénység tömegessé válásának megakadályozása, valamint a szegények számára a tisztes emberi lét feltételeinek biztosítása az igazi társadalompolitikai és szociálpolitikai feladat. Ugyancsaknem hiszek abban, hogy bármilyen társadalom működőképes egy belsőleg tagolt elit (vagy versengő elitek) léte és ezen elit többé-kevésbé konzisztens státusa nélkül. Az igazi kérdés, hogy e kettő között ne a majdnem szegények és az elitközeliek dichotómiája domináljon.

A módszertani eklekticizmus nézőpontjából tehát nem az egyenlőség birodalmától, tehát az abszolút egyenlőségtől való távolság minősít egy társadalomszerkezetet, de nem hiszünk abban a megközelítésben sem, amelyik nem hajlandó minőségi különbséget tenni az egyes társadalmak között. Úgy gondoljuk, hogy az elit belső tagoltsága, a szegények átlagtól való leszakadottságának mértéke, a középrétegek nagysága, a középrétegek vertikális tagoltságának és horizontális különbségeinek egymáshoz viszonyított aránya egyaránt minősíti az adott társadalmat.

Éppen ez az utóbbi terület az, ahol a nyolcvanas-kilencvenes évek nemzetközi szociológiai irodalma új szempontokat vezetett be. A nyolcvanas évek elején a kutatók egy része zárójelbe tette az osztálykülönbségeket és a társadalom vertikális rétegződését leíró sémákat, és kitüntetett érdeklődéssel fordult a társadalmi miliők, a szubkultúrák, az életmód-és életstíluscsoportok szerinti differenciálódás felé (Beck 1983; Hradil 1983 és 1987). Szemben azokkal a neomarxista megközelítésekkel (Bourdieu 1984), amelyek a társadalmi lét minden jelenségének mélyén az osztálykülönbségek létét vélték felfedezni, ezek a kutatók egyre inkább azt hangoztatták, hogy az emberek cselekvését mind jelentősebb mértékben nem osztályhelyzetük vagy a társadalmi hierarchiában elfoglalt pozíciójuk, hanem társadalmi-demográfiai adottságaik (fiatalok és öregek, férfiak és nők, városiak és falusiak) és kulturális választásaik határozzák meg.

Ez a megközelítés pedig egyre erősebben összecsengett azzal, hogy a közgazdaságból a szociológiába is átszivárgott a racionális cselekvés vagy döntés elmélete, s a kutatók érdeklődése a makrojelenségek felől a mikromodellek felé fordult. A racionális döntés elmélete nemcsak a tipikus társadalmi helyzeteket leíró modelleken kívánt túllépni, hanem a hagyományos makroszociológiai oksági modelleken is. Nemcsak az nem elégítette ki, hogy a fennálló társadalmi különbségekhez és egyenlőtlenségekhez legjobban illeszkedő osztályozási sémákat írjunk le, hanem annak megállapítása sem elégítette ki, hogy A változó eloszlására B vagy C változó van-e nagyobb hatással. „A racionális döntések elméletére támaszkodó társadalomkutatók abból a meggyőződésből indulnak ki, hogy a társadalmi, politikai és gazdasági intézmények, valamint a társadalmi változások úgy magyarázhatók meg a legjobban, ha egyének (vagy testületi cselekvők) cselekedeteinek és interakcióinak eredményeként fogjuk fel őket. A cselekvések és interakciók pedig úgy érthetők meg a legjobban, ha mindenekelőtt egyének racionális és önérdekkövető... döntéseinek eredményeként fogjuk fel őket" (Szántó 1999). A racionális döntések elmélete ugyanakkor feltételezi azt is, hogy a cselekvő egyének döntéseit korlátozzák a számukra adott feltételek, így osztályhelyzetük (Elster 1995) vagy a sokdimenziós rétegződési térben elfoglalt helyük (Blau 1986).

Ezek a kutatások tehát a társadalom szerkezetének egy harmadik dimenzióját rajzolják fel: az egyéni választás lehetőségét. A tipikus társadalmi miliők vagy a tipikus életstílusok, fogyasztói vagy választói magatartások egyaránt magukban foglalják az egyén értékválasztásának motívumait. Egy társadalom szerkezetét tehát a modern társadalmakban három dimenzióban ábrázolhatjuk. A magasság reprezentálja a vertikális egyenlőtlenségi rendszerben elfoglalt helyet, a szélesség a horizontális különbségeket és a mélység a tipikus értékválasztásokat.Persze tudjuk, hogy ez a három dimenzió sem független egymástól. Ahogy a férfi és a nő, a különböző etnikumok, a falusiak és városiak horizontális különbségei egy adott társadalmi-történelmi kontextusban vertikális egyenlőtlenségekké válnak, úgy az értékválasztásokat is erőteljesen befolyásolja a hierarchiában elfoglalt hely vagy éppen a különböző horizontális különbségek. (Gerhard Lenski például azért konceptualizálta a státusinkonzisztencia jelenségét, mert azt feltételezte, hogy a politikai magatartást a konzisztens és inkonzisztens státus különbsége jobban befolyásolja, mint a hierarchikus pozíció.)

Egy társadalom minősítéséhez persze hozzátartozhat e három dimenzió által bezárt szög, sőt e három dimenzió aránya is. De elnyerte testét a terhes babapiskóta is. Empirikus kutatások mutattak rá arra, hogy fent (a csoportnyomás hatására) és különösen lent (a kényszerek hatására) kisebb a választás lehetősége, mint a társadalmi hierarchia középső szféráiban. S kiváltképp fontos minősítése lehet a társadalomnak, hogy miként biztosítja az egyén számára a strukturális beágyazottságon túlmutató értékválasztás és az arra épülő cselekvés lehetőségét.

Irodalom

Beck, Urlich. 1983. Jenseits von Stand und Klasse? Soziale Ungleichheit, gesellschaftliche Individualisierungsprozesse und die Entstehung neuer sozialer Formationen und Identitäten. In Kreckel, Reinhard. (szerk.): Soziale Ungleichheiten. Soziale Welt Sonderband 2. Göttingen: Otto Schwartz und Co. Verlag, 36 -74. (Magyarul a jelen kötetben)

Blau, Peter M. 1986. Exchange and Power in Social Life. New Brunswick: Transaction Books.

Bourdieu, Pierre. 1984. Distinction. A Social Critique of the Judgement of Taste. Cambridge, Mass.: Harvard University Press.

Csontos László (szerk.). 1998. A racionális döntések elmélete. Budapest: Osiris Kiadó.

Elster, Jon. 1995. A társadalom fogaskerekei. Budapest: Osiris Kiadó.

Fábián Zoltán – Róbert Péter – Szívós Péter. 1998. Anyagi-jóléti státuscsoportok társadalmi miliői. In Kolosi Tamás – Tóth István György – Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1998. Budapest: Tárki.

Fábián Zoltán – Kolosi Tamás – Róbert Péter. 2000. Fogyasztás és életstílus. In Kolosi Tamás – Tóth István György – Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 2000. Budapest: Tárki.

Hradil, Stefan. 1983. Die Ungleichheit der „Sozialen Lage”. In Kreckel, Reinhard (szerk.): Soziale Ungleichheiten. Soziale Welt. Sonderband 2. Göttingen: Otto Schwarz und Co. Verlag, 101 -118.

Hradil, Stefan. 1987. Sozialstrukturanalyse in einer fortgeschrittenen Gesellschaft. Von Klassen und Schichten zu Lagen und Milieus. Opladen: Leske + Budrich.

Kolosi, Tamás. 1993. The Reproduction of Life-Style. Comparison of Czechoslovakian, Hungarian and Dutch Data. In Eastern European Societies on the Threshold of Change. Lewiston: Edwin Mellen Press, 193 -206.

Kolosi Tamás – Sági Matild. 1996. Rendszerváltás és társadalomszerkezet. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1996. Budapest: Tárki, 149 -197.

Kolosi Tamás – Sági Matild. 1997a. Rendszerváltás – elitváltás. Századvég, új folyam, (5): 3 -21.

Kolosi Tamás – Sági Matild. 1997b. Az új tőkésosztály önképe, társadalmi megítélése. In Hankiss Elemér – Matkó István (szerk.): A tulajdon kötelez. Budapest: Figyelő Kiadó.

Machonin, Pavel. 1970. Social Stratification in Contemporary Czechoslovakia. American Journal of Sociology, (75): 725 -741.

Szántó Zoltán. 1999. A társadalmi cselekvés mechanizmusai. Budapest: Aula Kiadó.



[398] Részlet a szerző azonos című könyvéből: Osiris, Bp., 2001, 106–146, 170–209. old.

[399] A könyv itt nem közölt bevezetőjében. – A szerk.