Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

Peter M. Blau: Egyenlőtlenség és heterogenitás: Primitív elmélet a társadalmi struktúráról

Peter M. Blau: Egyenlőtlenség és heterogenitás: Primitív elmélet a társadalmi struktúráról[401]

1. A társadalmi kapcsolatteremtés struktúrái

[... ] A társadalmi élet alapvető ténye pontosan az, hogy társadalmi – hogy az emberi lények nem elszigetelődve élnek, hanem társulnak más emberi lényekkel. Az emberek egymáshoz kapcsolódása – ismétlődő társas interakciójuk és kommunikációjuk – olyan szabályosságokat mutat, amelyek megkülönböztetik szerepviszonyaikat és társadalmi pozícióikat. A gyakori és közvetlen társas érintkezések például szoros társas kapcsolatokat alkotnak személyek között; az, hogy az egyik személy hajlamos elfogadni a másikszemély véleményét, döntéseit, fölé-alárendeltségi szerepviszonyt hoz létre. A társadalmi pozíciókat betöltőik fennálló kapcsolatai és szerepviszonyai alapján különböztethetjük meg. Ha azt állítjuk, hogy az emberek különböző csoportokhoz tartoznak, vagy hogy implicit módon különbözik a státusuk, akkor ez megerősíti, hogy ezek az emberek egyedi szerepviszony- és társas kapcsolatrendszerrel rendelkeznek.

A kötetünkben ilyen módon értelmezett társadalmi struktúra tanulmányozása az embereknek a különböző pozíciók közötti megoszlására és társadalmi kapcsolataira összpontosítja a figyelmet. Az emberek különböző pozíciókat foglalnak el: vagy azért, mert különböző csoportok tagjai, vagy mert hierarchikus státusuk eltérő. Maguk az egyes társadalmi pozíciók csakúgy, mint ezek egymás közötti viszonyai, látható társadalmi kapcsolatrendszerekben nyilvánulnak meg. A társadalmi struktúra fogalma ezeknek a differenciált társadalmi pozíciók és szerepviszonyok absztrakt struktúráinak empirikus alapját alkotó, megfigyelhető rendszereknek az elvonatkoztatása.

1.1 Struktúra és folyamat

A struktúrát a szótárak általában olyasvalamiként határozzák meg, ami többé-kevésbé önálló elemekből vagy részekből áll. E meghatározás szerint egy társadalmi struktúra különböző részeket foglal magában (nem egyének homogén tömege), és ezek a részek kapcsolatban állnak egymással (nem egymástól elszigetelt elemek halmazát alkotják). Nincs azonban egyetértés a társadalomteoretikusok között abban, hogyan fogalmazhatók meg a társadalmi struktúra alkotórészei és azok kapcsolata. Az egyik alapvető különbség az, hogy a struktúra fogalma vajon egy társadalom alegységei közötti társadalmi viszonyok, vagy egy elméleti modell tételei közötti logikai viszonyok struktúrájára utal-e. Radcliffe, Brown és Lévi-Strauss a társadalmi struktúrának ezt a két szembenálló megfogalmazását képviselik.[402] Az utóbbi nézet szerint a társadalmi struktúra egy olyan elméleti rendszer, amelyet az elemző hoz létre a társadalmi valóság magyarázatához Lévi-Strauss kifejezésé­vel olyan mélystruktúra, amely – a marxi kifejezéssel élve – a felépítményt magyarázza. Lévi-Strauss hangsúlyozza, hogy a társadalmi struktúra nem a társadalmi valóság bizonyos aspektusaira vonatkozik: „A társadalmi struktúra kifejezésnek semmi köze a tapasz­talati valósághoz, csak az annak mására felépített modellekhez.”[403]

Az általunk is elfogadott alternatív nézet az, hogy a társadalmi struktúrák nem a tár­sadalmi életről alkotott elméletek, hanem annak megfigyelhető aspektusai. Kétségte­len, hogy a társadalmi struktúrák önmagukban nem empirikus jelenségek, hanem azok absztrakciói egy fogalmi rendszerben. A látható társas kapcsolatokból elvonatkoztatott társadalmi pozíciók és szerepviszonyok struktúrái azonban nem alkotnak kapcsolatokat magyarázó elméletet; pusztán ezen alapot képeznek egy ilyen elmélet megalkotásához. Lévi-Strauss nem teszi világossá ezt a társadalmi struktúra elméletében használt fogal­mak és a rájuk épülő, az elméletet alkotó tételek közötti különbséget.

A társadalmi struktúra felfogásában egy másik fontos különbség a súlypontban van: az elsődleges szempont vagy a csoporton belüli személyközi kapcsolatok mikró szociológiai elemzése, vagy pedig a társadalom különböző részei közötti kapcsolatok makroszociológiai vizsgálata.[404] A mikroszociológiai elemzés a mögöttes pszichológiai és társadalmi folyamatok (például a szimbolikus kommunikáció, a verseny és a ko­operáció, a társadalmi csere folyamata) alapján próbálja magyarázni az emberi kap­csolatokat. Középpontjában azok a társadalmi folyamatok állnak, amelyek az egyé­nek közötti társas kapcsolatok rendszereként vagy hálózataként felfogott társadalmi struktúrában az egyének egymás közötti kapcsolatát alakítják: Homans csereelmélete[405] példa e megközelítés egyik változatára; Merton státuskészlet- és szerepkészlet-elem­zése[406] egy másikra; a gráfelmélet[407] és a hálózatelemzés[408] megint másokra. Ezzel szemben a makroszociológiai elmélet a társadalom egészének különböző részei közötti kap­csolatokat a részek differenciálódása alapján próbálja magyarázni. Középpontjában a differenciálódás és annak a differenciálódás alapján megfogalmazott társadalmi struktúra részei közötti összefüggésekkel kapcsolatos következményei állnak. A mak­roszociológiai elméletek lényegi tartalma attól függ, hogyan határozzák meg a társa­dalom részeit és a közöttük levő összefüggéseket. Parsons rendszerében a részek funkcionálisan egymásra intézményrendszerek. Mark rendszerében a részek társadalmi osztályok, amelyek konfliktusban állnak egymással.

A társadalmi struktúra tanulmányozásának mikroszociológiai és makroszocioló­giai megközelítései nem ellentétesek, hanem egymást kiegészítők, ;A különbség a kétféle – egyaránt érvényes – nézőpontban van. Csak az ugyanazon problémákra összpontosító elméleteknek vannak olyan ellentétes vonatkozásaik, amelyek vizsgála­tával empirikusan megalapozható az egyik elmélet elvetése a másikkal szemben. A néző­pontok közötti választás csak pragmatikus alapon történhet: az a kérdés, hogy me­lyik a hasznosabb adott problémák tisztázásakor. A mikroszociológiai nézőpont az emberi kapcsolatok mélyebb, a mögöttük meghúzódó pszichológiai és interakciós fo­lyamatok alapján történő elemzésének ad prioritást, ami a meglehetősen kis csopor­tokon belüli személyközi kapcsolatokra és azok rendszerére korlátozza a látómezőt. A makroszociológiai nézőpont a társadalom egészén belüli társas kapcsolatok rend­szere elemzésének ad prioritást, a mélységet feláldozza a szélesebb vizsgálati terüle­tért. A mikroszociológiai tanulmányokban nagyobb hangsúlyt kapnak a társadalmi folyamatok és azoknak a társadalmi kapcsolatokra (például a családon belüli társas kapcsolatokra) gyakorolt hatása, a makroszociológiai vizsgálódásokban viszont a tár­sadalmi struktúrák és azoknak a társas kapcsolatokra gyakorolt hatása a hangsúlyo­sabb (például a társadalmi osztályok közötti kapcsolatok).

A kötetünkben alkalmazott megközelítés makroszociológiai. A társadalmi struktúra alkotórészeit emberek csoportjaiként vagy osztályaiként – például férfiak és nők, etnikai csoportok vagy társadalmi-gazdasági rétegek – fogalmaztuk meg. Pontosabban: a részek az embereknek a különböző csoportokban vagy rétegekben elfoglalt pozíciói. A részek közötti összefüggések az emberek olyan társas kapcsolatai, ame­lyek társas interakciójukban fejeződnek ki vagyis olyan személyek közötti kötések, akik különböző csoportokhoz vagy rétegekhez tartoznak. Tehát a társadalmi struktúra a társadalmi pozíciók közötti, különböző vonalak mentén kialakuló populáció- eloszlásokat jelenti – olyan pozíciókat, amelyek tükrözik és befolyásolják az emberek szerepviszonyait és társas kapcsolatait.

Ha társadalmi struktúráról beszélünk, akkor ez az emberek közötti társadalmi dif­ferenciálódást jelenti, hiszen az így megfogalmazott társadalmi struktúra azokban a társadalmi különbségekben gyökerezik, amelyek az emberek szerepviszonyaiban és egymással kialakított kapcsolataiban jelentkeznek. Ezek a társadalmi különbségek szerep- és pozíciókülönbségeket hoznak létre, ami viszont a további társas érintke­zést befolyásolja. Itt a társadalmi struktúrákon egyszerűen a differenciált pozíciók közötti populációelosztásokat értjük. A figyelem középpontjában a társadalmi struk­túra kvantitatív jellemzői állnak, amelyeket a társadalmi pozíciók közötti gyakorisági eloszlások jeleznek. Persze egy-egy személy nemcsak egy, hanem több pozíciót is el­foglal. Van foglalkozásuk, vallási csoportokhoz tartoznak, közösségekben élnek, léte­sítményekben dolgoznak, többé-kevésbé iskolázottak, és betöltenek egy társadalmi-gazdasági státust. Mindegyik pozíciótípusnak megvan a maga populáció és a társadalom struktúrájába mindegyik beletartozik. Ez az oka annak, hogy Nadel, a kötetünkben elfogadott strukturális megközelítés úttörője megjegyzi: „úgy tűnik, le­hetetlen egyes számban beszélni a társadalmi struktúráról”.[409] Még egy egyszerű törzs­nek is van legalább egy életkori struktúrája, egy rokonsági struktúrája, egy ökológiai struktúrája és egy hatalmi struktúrája, az ipari társadalmak komplex struktúrájának pedig számos dimenziója van.

A társadalmi struktúrát olyan különböző társadalmi pozíciók többdimenziós tere­ként definiálhatjuk, amelyek között a populáció megoszlik. Az emberek társadalmi kapcsolatai alkotják mind a társadalmi pozíciók megkülönböztetésének kritériumát, mind a közöttük levő kapcsolatokat, amelyek az egységes társadalmi struktúra ele­meivé teszik őket. A társadalmi pozíciók különbségének meghatározó kritériuma az, hogy az azonos pozíciót betöltők szerepviszonyai általánosságban eltérnek a különbö­ző pozíciókat betöltők közötti szerepviszonyoktól. Például az előbbi intimebb lehet, vagy az utóbbi több fölé-alárendeltséget foglalhat magában. Ha nincsenek észreve­hető különbségek a társadalmi kapcsolatokban, akkor a pozíciók nem tekinthetők társadalmilag egyedinek. Ez nagyon tág kritérium, ezért később bevezetünk egy szű­kebb kritériumot az elmélet lényegi feltevéseként, nevezetesen azt, hogy az azonos vagy egymáshoz közeli pozíciókat betöltők közötti szemtől szembe kapcsolatok való­színűsége meghaladja az egymástól távoli pozíciókat betöltők közötti szemtől szembe kapcsolatok valószínűségét.

Vizsgálódásunkban a fő szempont, a strukturális differenciálódás által feltételezett különböző formák elemzése, azok változásai, valamint a társas kapcsolatokat érintő vonatkozásaik. A vizsgálódás középpontjában nem az emberi kapcsolatokban szerepet játszó társadalmi-pszichológiai folyamatok intenzív elemzése áll, hanem a differenciált pozíciók struktúrái és ezeknek az emberi lények kapcsolataira gyakorolt hatása. Ez azonban nem azt jelenti, hogy elhanyagoljuk a társadalmi folyamatok jelentőségét a társadalmi struktúrák megértésében. Az elemzés szempontjából nagy jelentőségű; két társadalmi folyamat a társadalmi kapcsolatteremtés, a társadalmi mobilitás folyamata; emellett más folyamatokra, például a társadalmi cserefolyamatokra is kitérünk.

A struktúra és a folyamat egymás kiegészítői. A társadalmi interakció és kommu­nikáció folyamata a társadalmi pozíciók fennálló struktúráit tükrözi, sőt lehet, hogy eredetileg ezek hozták létre a szóban forgó struktúrákat. A szerepviszonyoknak és társadalmi pozícióknak a társadalmi interakciós folyamatokban kialakuló differenciá­lódása gyakran a pozíciók címkézésével– munkásosztálybeli, főiskolai végzettségű, vegetáriánus – kristályosodik ki. Az emberek azonban társadalmi kapcsolataikban az olyan pozíciókat is megkülönböztetik, amelyeknek nincs egyértelmű címkéje, például nemcsak „öregek” és „fiatalok” között, hanem az ötvenes, illetve a harmincas éveikben járó személyek között is különbséget tesznek. Ez az eredeti etiológia, amelyben a tár­sadalmi kapcsolatteremtés folyamatai társadalmi pozíciók közötti különbségeket hoznak létre, csak az újonnan alakult csoportokban figyelhető meg, mert ha egyszer az egyes társadalmi pozíciók elfogadottá válnak, akkor meghatározzák a további sze­repviszonyokat és kapcsolatokat. Ezért a személyközi kapcsolatok és kiscsoportok mikroszociológiai tanulmányozásának középpontjában megfelelő esetben a társadal­mi folyamatoknak a szerepek és pozíciók között kialakuló különbségekre gyakorolt hatása áll, míg a társadalom egészében elfogadott társadalmi pozíciók makroszocio­lógiai tanulmányozásának középpontjában az ugyanezeknek a pozícióknak a struk­túrái által a kapcsolatteremtési folyamatokra gyakorolt hatásai állnak.

A társadalmi struktúrák olyan társadalmi pozíciókból állnak, amelyek nemcsak elkülönülnek egymástól, hanem össze is kapcsolódnak, mert az egymástól független pozíciók nem alkotnak koherens társadalmi struktúrát. Az egyik – már említett – feltevés az, hogy az azonos pozíciójú személyek közötti szemtől szembe kapcsolatok száma meghaladja a különböző pozíciójú személyek közötti, a pozíciók közötti társa­dalmi megkülönböztetést tükröző kapcsolatok számát. Egy másik feltevés az, hogy a társadalom különböző csoportjai és rétegei a tagjaik közötti szemtől szembe kapcsolatok révén kapcsolódnak egymáshoz, mivel máskülönben aligha tekinthetők egy egységes társadalom alkotórészeinek. Ezek a csoportközi kapcsolatok fűzik össze és integrálják a társadalmi struktúra különböző részeit, bár (az első feltevés értelmében) a csoporton belüli kapcsolatoknál kevésbé extenzívek. Kétségtelen, hogy nem minden társadalmi kapcsolat integráló. A társadalmi kapcsolatok szükségszerű kísérőjelenségei a domi­nancia, a kizsákmányolás és a konfliktus csakúgy, mint a kölcsönös megbecsülés, a támogatás és a kooperáció. Nem azt feltételezzük, hogy bármiféle társadalmi kapcso­lat elégséges az integrációhoz, hanem azt, hogy bizonyos mértékű társadalmi kapcso­lódás szükséges az integrációhoz. Az a feltevésünk, hogy a különböző csoportok és rétegek integrációja nem nyugodhat kizárólag funkcionális egymásrautaltságukon: ehhez a tagjaik közötti tényleges társadalmi interakció szükséges.

A társadalmi mobilitás folyamatai a strukturális változás legtöbb formájában – a változást előidéző feltételektől függetlenül – lényegi elemet alkotnak. A társadalmi mobilitást tág értelemben definiáljuk, hogy magába foglalja a személyek társadalmi pozíciók közötti minden mozgását, beleértve a foglalkozási mobilitás és migráció mellett a más vallásra való áttérést, a házasságot, a növekvő jövedelmet, a munka­nélküliséget és a politikai kötődés változásait is. Az egyirányú szélsőséges mobilitás megváltoztatja a populáció társadalmi pozíciók közötti eloszlását, ezáltal megváltoz­tatja a társadalmi struktúrát is. A későbbiekben tárgyaljuk, hogy a nagymértékű tár­sadalmi mobilitás a strukturális változás más formáit is elősegíti, és hogy az ellenté­tes irányú extenzív mobilitás is, amely nem változtatja meg a populációelosztást, hozzájárul a társadalmi változáshoz.

Mind a társadalmi kapcsolatteremtés folyamatai, mind a társadalmi mobilitás fo­lyamatai úgy kapcsolják össze a társadalmi pozíciókat, hogy csatornákat teremtenek a közöttük való átmenethez, bár az átmenet jellege meglehetősen eltér. A társadalmi kapcsolatok olyan üzenetek továbbítását foglalják magukban, amelyek különféle kommunikációkat eredményeznek, például jóváhagyást, tájékoztatást, tanácsot, tisz­teletet, követelést és véleményeltérést. A kommunikációk lehetnek mindkét irány­ban azonos értékűek, mint például a kölcsönös segítség, amelyet a kortársak nyújta­nak egymásnak, vagy lehetnek különbözőek, amelyek megváltoztatják az adott megoszlást, például amikor egy felettes utasítást ad egy alárendeltnek az engedel­meskedésre. A társadalmi mobilitás személyeknek az egyik csoportból vagy rétegből egy másikba való átmenetét jelenti. Ezeknek az átmeneteknek vagy mozgásoknak a mértéke lehet mindkét irányban azonos, ami nem változtatja meg a populációelosz­lást, vagy lehet különböző, ami megváltoztatja. Az extenzív társadalmi mobilitás az extenzív társadalmi kapcsolatokhoz hasonlóan megerősíti a csoporton belüli kapcso­latokat, különösen akkor, ha – akár a mobilitás, akár a kapcsolatteremtés esetében – egyenértékű az átmenet. A társadalmi kapcsolatokbeli kölcsönös cserék megalapoz­zák a csoporton belüli kapcsolatokat ugyanúgy, ahogyan a cseremobilitás, azaz a sze­mélyek két csoport közötti cseréje mindkét irányban – házasság, migráció vagy más­féle – történő mozgás révén.

1.2 Paraméterek

A társadalmi struktúrát paraméterei körvonalazzák. A strukturális paraméterek al­kotják azon társadalmi pozíciók többdimenziós terének tengelyeit, amelyek alapján meghatároztuk a társadalmi struktúrákat. Ezek képezik az olyan társadalmi megkü­lönböztetésekben rejlő kritériumokat, amelyeket az emberek egymáshoz való kap­csolódásukban tesznek. Az életkor, a faj, az iskolai végzettség és a társadalmi-gazda­sági státus példák a strukturális paraméterekre, azzal a feltevéssel, hogy az e tekintetben fennálló különbségek befolyásolják az emberek szerepviszonyait. Más szóval, a paraméterek az emberek olyan attribútumai, amelyek befolyásolják szerep­viszonyaikat, ezáltal megkülönböztetik társadalmi pozíciójukat. Akár veleszületett az attribútum, mint a nem, akár szerzett, mint a foglalkozás, az a lényeg, hogy észreve­hető hatást gyakorol a társadalmi pozíciókra. Ha egy attribútum esetében nem ész­lelhető ilyen hatás, akkor el kell vetni azt a kiinduló feltevést, hogy az attribútum releváns a társadalmi élet szempontjából, és a vizsgált társadalomban nem tekinthető strukturális paraméternek. Még ha az attribútum nagyon szembetűnő biológiai vagy pszichológiai vonásra utal, amely más társadalmakban hatást gyakorol a társadalmi életre, látszólag akkor sem teszi ezt az adott társadalomban (bár lehet, hogy ezt a kö­vetkeztetést később vissza kell vonnunk, ha felfedezünk ilyen hatást, amely fölött kezdetben elsiklottunk). Tehát tapasztalatilag is ellenőrizni kell azt a feltevést, hogy az attribútum olyan strukturális paraméter, amely a társadalmi különbségtétel alap­jául szolgál. Az a vizsgálati eredmény, hogy egy adott attribútum befolyásolja a társa­dalmi viszonyokat egyes társadalmakban, másokban viszont nem, természetesen lé­nyeges érdeklődésre tarthat számot.

Kétféle változót kell megkülönböztetnünk, amelyeket a paraméterekből származ­tathatunk. Először is, azok az attribútumok, amelyekre a paraméterek utalnak, egyéneket jellemző változók, például a foglalkozás, a vallás, a jövedelem és a vagyon. Ezekkel az attribútumokkal és az emberi viselkedésre gyakorolt hatásukkal a struktu­rális elemzésben nem foglalkozunk közvetlenül. Másodszor, ezeknek az attribútumok­nak az eloszlása olyan újabb, a társadalmi struktúrát jellemző változókat eredményez, mint a foglalkozási megoszlás és a jövedelemeloszlás alakja a társadalomban. A struk­turális elemzés az ezeket a strukturális feltételeket jellemző változókat és a társadalmi kapcsolatokra gyakorolt hatásukat állítja a figyelem középpontjába. Tehát nem a foglalko­zási teljesítmény vonatkozásaival foglalkozunk, hanem a munkamegosztás vonatkozásai­val; nem a vallási dogmák jelentőségével, hanem a vallási heterogenitás jelentőségével; nem a szegénység és a vagyon következményeivel, hanem a jövedelemegyenlőtlenség és a vagyonkoncentráció következményeivel.

A szociológia legnagyobb feladata a differenciálódás különböző formáinak, ezek összefüggéseinek, az ezeket létrehozó és megváltoztató feltételeknek, valamint a tár­sadalmi kapcsolatokat érintő vonatkozásaiknak strukturális elemzése. Persze nem a strukturális feltételek képezik az emberi viselkedést és kapcsolatokat befolyásoló té­nyezők egyetlen csoportját. A pszichológiai, gazdasági, ideológiai, biológiai és fizikai feltételek is szerepet játszanak. Például az, hogy két személy társadalmi kapcsolatot alakít ki egymással, pszichológiai preferenciáiktól és diszpozícióiktól ugyanúgy függ, mint azoktól a strukturális feltételektől, amelyek mindkettőjüknek alkalmat adnak a társadalmi érintkezésre. De ez nem azt jelenti, hogy a strukturális feltételek társadal­mi kapcsolatokra gyakorolt hatása pszichológiai tényezők hatásától függően változik, és hogy a strukturális hatásokkal foglalkozó szociológiai elméletek végső soron pszi­chológiai feltevéseken nyugszanak, ahogyan Homans állítja.[410] A csoportközi kapcsola­tokra vonatkozó determinisztikus tételek levezethetők tisztán strukturális feltevések­ből, minden pszichológiai feltevés nélkül, illetve olyan pszichológiai feltevésekhez kapcsolva, amelyekben éppen az ellenkező következtetéshez vezetnek, ahogyan ezt később láthatjuk. Kétségtelen, hogy ezek a tételek csak a csoportok esetében deter­minisztikusak, az egyének esetében csak valószínűsíthetőek. Azt állítják, hogy a cso­portközi kapcsolatok aránya az A csoportban nagyobb, mint a B csoportban, tehát az A csoport tagjai esetében valószínűbb, hogy ilyen kapcsolataik vannak, mint a B cso­port esetében; azonban nem mutatja meg, hogy személy szerint kiknek vannak kap­csolataik. Nagyrészt pszichológiai tényezőktől függ, hogy valamely csoportban kik alakítottak ki csoportközi kapcsolatokat, de ezek a pszichológiai tényezők csak a strukturális feltételek által megszabott határokon belül fejthetik ki hatásukat. Ugyan­ilyen alapon a fizikai, biológiai és pszichológiai feltételek is korlátozzák, hogy a társa­dalmi struktúra feltételei hogyan befolyásolják a társadalmi kapcsolatokat.

A strukturális paraméternek két alaptípusa van: a nominális és a graduális. A no­minális paraméter éles határvonalú alcsoportokra osztja a populációt. Ezen csoportok között nincs belülről fakadó rangsor, bár tapasztalatilag a csoporttagságot összefüg­gésbe hozhatjuk a hierarchikus státusbeli különbségekkel. A nem, a vallás, a faj és a foglalkozás nominális paraméterek. A lépcsős paraméter a státus-rangsor alapján különbözteti meg az embereket. Elvileg a státusátmenet folyamatos, ami azt jelenti, hogy maga a paraméter nem húz határvonalat a rétegek között. Az empirikus elosz­lás azonban rámutathat olyan szakadásokra, amelyek osztályhatárokat jelölnek. A jövedelem, a vagyon, az iskolai végzettség és a hatalom lépcsős paraméterek. (A két paramétertípus az 1. ábrán látható.)

A strukturális paraméter alaptípusai

1. ábra: A strukturális paraméterek alaptípusai

E két paramétertípus szerint kétféle társadalmi pozíciót különböztetünk meg: a csoporttagságot és a státust. Az emberek minden olyan jellemzője, amely befolyásol­ja szerepviszonyaikat, besorolható e két kategória egyikébe; ha a szóban forgó jel­lemzők kategorikusan osztályozzák az embereket, akkor a nominális kategóriákat csoportként határozzuk meg; ha rangsor szerint osztályozzák őket, akkor státusként határozzuk meg őket. Tehát a csoport és a státus fogalmát nagyon tágan definiáljuk. A csoport kifejezés nem korlátozódik az elsődleges csoportokra, amelyekben minden tagnak közvetlen kapcsolata van az összes többi taggal, hanem minden olyan embert is magában foglal, aki egy olyan közös attribútummal rendelkezik, amely befolyásolja szerepviszonyait, jellegzetesen olyan módon, hogy a csoporton belüli kapcsolatokat gyakoribbá és szorosabbá teszi, mint a csoporton kívüli kapcsolatokat. Ez a kritérium egyértelműen megkülönbözteti a csoportokat az egymástól független elemekből álló halmazok önkényes kategóriáitól, amelyekben a csoporton belüli kapcsolatok nem térnek el a csoporton kívüli kapcsolatoktól. A státus nemcsak a presztízzsel vagy a hatalommal kapcsolatos attribútumokra utal, hanem az emberek minden olyan att­ribútumára is, amelyek lépcsőzetességet mutatnak. Például az életkor státus olyan értelemben, ahogyan a kifejezést itt meghatároztuk. A státusbeli fölérendeltségnek nem minden formája nyilvánul meg társadalmi kapcsolatokbeli fölérendeltségben – bár sok formája megnyilvánul, kétségtelenül ide tartozik az életkor is, legalábbis az életkori skála nagy részén.

A státus elméleti fogalma folyamatos emelkedésre utal, bármilyen legyen is az em­pirikus mérések jellege. A státus sok formájához már vannak arányskálák; néhány forma estében csak ordinális skálák állnak rendelkezésre, de ezt mint a mögöttes státusátmenet mérésének pontatlanságát kezelik. Csak akkor van értelme az egyen­lőtlenségbeli eltérésekről beszélni, ha a státust lépcsőzetesként fogjuk fel, bármi le­gyen is empirikus mértéke. Például a munkaadókat és a munkavállalókat ordinális státus-rangsorolásnak tekinthetjük. De – hacsak nem feltételezzük, hogy nincs stá­tusbeli eltérés a munkaadók (vagy a munkavállalók) között – magától értetődő volna a feltételezés, hogy ez a kettős tagolódás pusztán egy mögöttes státusátmenet durva jelzése, például a hatalom, amellyel a munkaadók rendelkeznek a munkavállalók fe­lett, vagy a vagyon, amelynek a birtokában kell lenniük ahhoz, hogy sok munkást alkalmazzanak. A hatásköri hierarchia egy másik ordinális státusrangsorolás. De ah­hoz, hogy azt mondhassuk, a hatáskör központosítottabb a hadseregben, mint egy kutatóintézetben, vagy hogy a hatásköri különbség egy tábornok és egy ezredes között nagyobb, mint egy őrmester és egy tizedes között, önálló hatásköri fokozatosságot kell feltételeznünk, amely csak durván tükröződik a hivatali rangokban.

A differenciálódás két generikus formája, amelyek alá a differenciálódás specifikus formáit besorolhatjuk, a heterogenitás és az egyenlőtlenség. A heterogenitás vagy horizontális differenciálódás a populáció egy nominális paraméter szerinti csoportok közötti megoszlását jelenti. Az egyenlőtlenség vagy vertikális differenciálódás egylép­csős paraméter szerinti státusmegoszlásra utal. Az adott populációbeli heterogenitás fokának operacionális kritériuma az, hogy két véletlenszerűen választott személy nem tartozik ugyanahhoz a csoporthoz.[411] Bármely nominális paraméter esetében igaz, hogy minél nagyobb a csoportok száma és minél egyenletesebben oszlik meg közöttük a populáció, annál nagyobb a heterogenitás. Tehát sok etnikai csoport esetén nagyobb az etnikai heterogenitás, mint ha csak néhány etnikai csoport van; ha viszont a popu­láció kilenctizede ugyanahhoz az etnikai csoporthoz tartozik és pusztán egytizede tar­tozik más csoportokhoz, akkor az etnikai heterogenitás kisebb, mint ha a populáció et­nikai csoportok közötti megoszlása egyenletesebb. Az operacionális kritérium mindkét heterogenitás-összetevőt számításba veszi.

Az egyenlőtlenség jelentése nem egyértelmű, hiszen egy bizonyos értelemben vett nagymértékű egyenlőtlenség más értelemben kismértékű egyenlőtlenségnek számít még akkor is, ha a státusnak egy egyszerű, könnyen mérhető aspektusát, például a vagyont vizsgáljuk. Ha egy városban a vagyon többsége mindössze néhány személy kezében koncentrálódik, akkor az egyenlőtlenség hangsúlyosabb, mint ha a vagyon szélesebb körben oszlana szét. Ha viszont a vagyon ilyen nagymértékben koncentrá­lódik, akkor ebből az következik, hogy a legtöbb ember egyformán szegény; ezzel szemben a szélesebb körű vagyonmegoszlás csökkentené azoknak a személyeknek a szá­mát, akik a vagyon hiányában egyenlőek, és ebben az értelemben növelné a vagyoni egyenlőtlenséget. Az egyenlőtlenség paradoxosa az, hogy a hatalom, a vagyon vagy más státusforrás nagymértékű koncentrációjából széles körű egyenlőség következik. Simmel erre utal azoknak a despotáknak a leírásakor, akik az alattvalóik közötti stá­tuskülönbségek kiegyenlítésével és „a hierarchikus különbségek egyenlősítésével” erősítik pozíciójukat.[412]

Az egyenlőtlenséget meg kell különböztetnünk a státusok különbözőségétől. Ha csak néhány ember nagyon gazdag és a többség egyformán szegény, vagy ha csak né­hány ember rendelkezik erős hatalommal, és a többség egyformán kiszolgáltatott, akkor az egyenlőtlenség hangsúlyosabb, mint akkor, ha a vagyon vagy a hatalom szé­lesebb körben oszlik meg. Az a széles körű egyenlőség, amely a szélsőséges vagyon-vagy hatalomkoncentrációhoz társul, nem alacsony szintű egyenlőtlenséget jelez, hanem alacsony szintű státuskülönbségeket. Ellentmondana a józan észnek, ha azt állítanánk, hogy az ilyen szélsőséges vagyon- vagy hatalomkoncentráció kismértékű egyenlőtlenséget jelent. Annak az egyenlőtlenségi kritériumnak is ellentmondana, amely értelmet ad ennek a koncepciónak, és amely benne rejlik a legszélesebb kör­ben használt empirikus méréseiben. Ez a kritérium az, hogy minél nagyobb az összes személypár közötti átlagos státustávolság a szóban forgó személyek átlagos státusá­hoz képest, annál nagyobb az egyenlőtlenség. A nagymértékű vagyon- vagy hatalom­koncentráció növeli az átlagos vagyoni vagy hatalmi különbséget, ezáltal az egyen­lőtlenséget is. A kritérium minden státus-attribútumra érvényes, beleértve azokat is, amelyek esetében nincs értelme koncentrációról beszélni; ilyen például az iskolai végzettség. Egy olyan társadalomban, ahol egy kis létszámú egyetemi végzettségű elit van, és az emberek többsége csak néhány évet járt iskolába, az iskolai végzettségbeli átlagos különbség, vagyis az iskolai végzettségbeli egyenlőtlenség a hangsúlyos.

A státuskülönbözőség a heterogenitás lépcsős paraméter megfelelője. Elméleti mi­nimuma az, hogy minden személy pontosan ugyanazzal a státussal rendelkezik; el­méleti maximuma pedig az, hogy nincs két olyan személy, akik pontosan ugyanolyan státussal rendelkeznek. Az egyenlőtlenség elméleti minimuma is az, hogy minden személy azonos státussal rendelkezik, elméleti maximuma viszont az, hogy minden státusforrás egy személynél koncentrálódik, míg mások semmilyen státusforrással – például vagyonnal vagy hatalommal – nem rendelkeznek. Tehát a minimális egyen­lőtlenség azonos a minimális státuskülönbözőséggel, a maximális egyenlőtlenség azonban a minimálishoz közeli státuskülönbözőséget feltételez, és ez az egyenlőtlen­ségi paradoxon oka. Az e szélsőségek által megszabott korlátokon belül az egyenlőt­lenség és a státuskülönbözőség egymástól függetlenül változhat, és különböző kom­binációkban fordulhat elő. A státuskülönbözőség operacionális kritériuma annak valószínűsége, hogy két véletlenszerűen választott személy státusa nem azonos, vagy nem ugyanahhoz a réteghez tartoznak akkor, ha a réteget azonos távolságra levő stá­tusintervallumok határozzák meg, például azonos jövedelmi intervallumok, vagy az iskolai évek egyenlő intervallumai, vagy egyenlő intervallumok egy olyan hatalom értéken, amely (vagy amelyről feltehető, hogy) egy egyenlő intervallumokra osztott skálát ábrázol.[413]

Ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy a közös csoporttagság és a közeli státus elősegíti a társadalmi kapcsolatteremtést, akkor mind a heterogenitás, mind az egyen­lőtlenség korlátozza a társadalmi érintkezést. Ebből a feltevésből az következik, hogy minél nagyobb a kétféle differenciálódás bármelyike, annál kiterjedtebbek a társadalmi érintkezés korlátai, bár a kiterjedtebb korlátok nem szükségszerűen erősebbek, amint ezt a későbbiekben láthatjuk. Ezek a korlátok nem lehetnek abszolútak, és nem gátol­hatják meg teljes mértékben a társadalmi kapcsolatteremtést; ha azok volnának, ak­kor a különböző csoportok és rétegek nem alkotnának egységes társadalmi struktúrát. Már föntebb is hangsúlyoztuk, hogy a társadalmi struktúrák felfogásunkban olyan kü­lönböző részekből állnak, amelyek a különböző részekben elhelyezkedő személyek kö­zötti közvetlen kapcsolatok révén összefüggnek egymással.

A differenciálódás és az integráció egymást kiegészítő ellentétek, és az integráció meghatározása ezt is számításba veszi. A differenciálódás a társadalmi struktúrán be­lüli különböző részek közötti szemtől szembe kapcsolatok előtt álló korlátokat felté­telez, és az integrációt is a különböző részek közötti szemtől szembe kapcsolatok alapján határozzuk meg. Cooley kiemelte, hogy az egyének integrációja csoportjuk­ban az azonos csoportba tartozó személyek közötti közvetlen kapcsolatokban létrejö­vő csoporton belüli kötéseken,[414] míg a különböző csoportok társadalmon belüli in­tegrációja ennek megfelelően a különböző csoportba tartozó személyek közötti közvetlen kapcsolatokban létrejövő csoportközi kötéseken nyugszik. Azok a kiemel­kedően fontos paraméterek, amelyek a csoportközi kapcsolatok erős korlátait von­ják maguk után, elősegítik a csoporton belüli kapcsolatokat és integrációt. Például ha a vallás nagy jelentőséggel bír az emberek számára, akkor a vallási összetartás erős lesz, a vallási keresztházasság pedig ritka. Az erős csoporton belüli integráció uralma viszont nem járul a társadalmi integrációhoz. Éppen ellenkezőleg, kevés kapcsolattal rendelkező csoportokra darabolja a társadalmat, tehát gátolja a fentiekben meghatá­rozott társadalmi integrációt. A makroszociológiai integráció e koncepciójának két külön vonatkozását hangsúlyoznánk. Először is azt, hogy nem erős csoporton belüli kötéseken, hanem extenzív csoportközi kapcsolatokon nyugszik. Másodszor, azt, hogy nem a különböző csoportokhoz és rétegekhez tartozó személyek közös értékein vagy érzelmein és nem is a különböző részek funkcionális egymásrautaltságán nyug­szik, hanem az egyének közötti szemtől szembeni kapcsolatokon, bár a közös értékek és az egymásrautaltság a különböző csoportok és rétegek tagjai közötti társadalmi érintkezés elősegítésével hozzájárulhatnak a társadalmi integrációhoz.

2. Elméleti rendszer

Kötetünkben a fent körvonalazott fogalmi keretek között próbáljuk kialakítani a társadalmi struktúra deduktív elméletét. A középpontban a strukturális differenciá­lódás áll, amelyet a populáció paraméterek szerinti megoszlásaként fogunk fel, és amely két generikus típust tartalmaz, a heterogenitást és az egyenlőtlenséget, ame­lyek egy sor specifikus formát feltételeznek. Figyelmünk nem az emberek társadalmi attribútumainak és pozícióinak lényegi tartalmára irányul, hanem azok megoszlására. Például a strukturális vizsgálódás tárgya nem a faj jelentősége, hanem a faji hetero­genitás jelentősége; nem a foglalkozások jellegének, hanem a munkamegosztásnak a jelentősége; nem a vezetés, hanem a hatalmi egyenlőtlenség jelentősége.

Elméletünk a következő fő kérdésekre próbál választ adni: Hogyan változtatják meg a strukturális feltételek adott pszichológiai tendenciáknak (például a csoporton belüli preferenciáknak) a társadalmi kapcsolatokra gyakorolt hatását? Milyen vonat­kozásai vannak az emberek társadalmi pozíciók közötti megoszlásának a társadalmi kapcsolatokra nézve? Hogyan hat a heterogenitás és az egyenlőtlenség a csoportközi és rétegközi kapcsolatokra? Milyen vonatkozásai vannak a társadalmi mobilitásnak a társadalmi kapcsolatokra és a strukturális változásokra nézve? Hogyan befolyásolják a többdimenziós paraméterek és korrelációjuk mértéke a makroszociológiai integrá­ciót? Mennyiben hasonlít a közösségeken belüli heterogenitás és egyenlőtlenség je­lentősége a társadalmi élet szempontjából a közösségek közötti heterogenitás és egyenlőtlenség jelentőségéhez? Egymáshoz képest milyen a munkaszervezeteken be­lüli és az azok közötti munkamegosztás jelentősége? Milyen következményei vannak a hatalomkoncentrációnak a társadalmi konfliktusra nézve?

Ezekre a kérdésekre és egy sor kapcsolódó kérdésre olyan tételek adnak választ, amelyek primitív feltevésekből és definíciókból származnak. A elméletet nemcsak azért nevezzük (a kifejezés technikai értelmében) primitívnek, mert a tételeket pri­mitív feltételezésekből vezettük le, hanem azért is, mert a bennük használt axiómák és fogalmak, valamint az ezek alapján kialakított kiinduló elvek egyszerűek, tehát ezek a tételek a szó köznapi értelmében primitívek. Tulajdonképpen a tételek néme­lyike tautologikus, már benne foglaltatnak az axiómákban vagy a definíciókban, amelyekből származnak. Az ilyen tautologikus tétel azonban néha váratlan észrevé­telekhez vezet, és gyakran szükséges más, nem tautologikus teorémák levezetéséhez is. A valószínűségi tételeket tartalmazó dedukciós láncokban rejlő veszély az, hogy nagyon alacsony a következtetés valószínűsége, amely az összes korábbi valószínűség eredménye. Ennek a veszélynek a minimálisra csökkentéséhez a levezetésben pre­misszaként leggyakrabban használt tételek determinisztikusak.

Az elmélet bizonyos értelemben elvont, más értelemben nem az. Az elvont elméle­ti koncepciók két jellemzője az, hogy általánosak – nem Franklin D. Rooseveltről be­szélünk, hanem erős hatalommal rendelkező tisztviselőről –, és hogy nem empiriku­san megfigyelhetők, hanem az empirikus megfigyelések magyarázatához használjuk őket – az elektromos térerősség vektora, anómia.[415] A társadalomtudományokban az utóbbi értelemben vett absztrakciók gyakran foglalnak magukban blumeri „szenzi­tizáló fogalmakat”, amelyek komplexek és konnotációgazdagok, finom észrevételek­hez vezetnek, de nem alkalmasak a pontos definícióra és mérésre.[416] Weber ideáltípu­sai ebben az értelemben elvontak; ugyanígy Parsons elméleti koncepciói is; jelen elméletünk viszont nem az. A használt fogalmak nem annyira teljesek, mint inkább egyszerűek, pontosan meghatározhatók, és könnyen átfordíthatók operacionális mé­rőszámokká. Ezek a fogalmak azonban a konkrét empirikus valóságokból elvonatkoz­tatott, nagyon általános és formális analitikus elemek, ami az első értelemben elvont­tá teszi őket.[417] Erre példa a csoportméret fogalma, amelyet a csoport tagjainak a száma határoz meg. Egyértelmű, hogy ez nem teljes elméleti fogalom, és könnyen megfigyelhető, mérhető. Ugyanakkor a csoportméret nagyon általános elvonatkozta­tás, amely az elméleti figyelmet egyetlen univerzális, minden csoportra érvényes jel­lemzőre irányítja, és nem veszi számításba megkülönböztető jellemzőiket.[418]

Olyan tételekből kiindulva, amelyek olyan egyszerű analitikus kifejezéseket alkal­maznak, mint a méret és szám, az elmélet fokozatosan egyre több komplex kifejezést használ fel, amelyeket az egyszerűbb kifejezésekre alapozva alakítottunk ki. A cso­portok közötti méretmegoszlásból vezetjük le a heterogenitás fogalmát; a populáció státusmegoszlásából pedig az egyenlőtlenség fogalmát. Mivel az emberek társadalmi pozíciók közötti megoszlása nem marad állandó, megvizsgáljuk a társadalmi mobili­tás és a strukturális változás jelentőségét is. A korábbi vizsgálódás az emberek bár­mely paraméter szerinti megoszlására korlátozódott, az emberek azonban számos para­méter alapján különülnek el egymástól. A paraméterek közötti összefüggések elemzésével új strukturális fogalmakat, például több alakú heterogenitást és állandó­sult státusegyenlőtlenségeket kapunk.

A komplex társadalmi struktúrák összetevői maguk is társadalmi struktúrák. Pél­dául a közösségeknek olyan társas struktúrájuk van, amelyek a társadalom struktúrájának alstruktúráit alkotják. A társadalmi differenciálódás különböző formáit a társadalom alstruktúráin belüli és az azok közötti differenciálódásra választhatjuk szét. Ebből az elemzésből egyre több elvont tételt vezetünk le, ami egy olyan tétel­ben tetőzik, amely az erős differenciálódásnak a makroszociológiai integrációt érintő vonatkozásaival kapcsolatos.

Az elméletet az egyszerű fogalmaktól és tételektől a komplex fogalmak és tételek felé haladva építjük fel, de nem a kevésbé általános tételektől az általánosabb tételek felé haladunk. Néhány kezdetben bevezetett egyszerű tétel teljesen általános, ugyan­akkor a később tárgyalt komplex tételek némelyike nem. Például az elsőként leveze­tett, a csoportközi kapcsolatokról szóló teoréma univerzális tétel, amely bárhol, bár­mely csoportra érvényes. Néhány kevésbé általános tételt a könyv későbbi részeiben vetünk fel, hogy a különösen érdekes differenciálódásformák egyedi jellemzőit számba vegyük. Tehát a munkamegosztás a heterogenitás egy formája, és érvényesek rá a he­terogenitásról szóló általános tételek. De a munkamegosztást társadalmi jelentősége önmagában is érdemessé teszi az elemzésre és csak rá érvényes tételek levezetésének a megkísérlésére. Ehhez hasonlóan a hatalom nagy jelentősége a társadalmi életben arra a döntésre késztetett, hogy az egyenlőtlenségről szóló tételeket a hatalom tisztázásához elégtelennek tekintsük, és egy egész fejezetet szánjunk a hatalomkoncentráció és a csoportkonfliktussal kapcsolatos vonatkozásai elemzésének.

Az elméleteket induktív vagy deduktív módon vezethetjük le: vagy a kevésbé álta­lános empirikus megfigyelésekből kiindulva olyan általánosabb elméleti tételekbe il­lesztve, amelyek meghaladják az empirikus általánosításokat és logikailag utalnak azokra; vagy általánosabb axiómákból és tételekből kiindulva, amelyek logikailag utal­nak azokra az empirikus becslésekre, amelyek cáfolhatóvá teszik az elméletet. Az el­mélet mindkét – ideális – esetben deduktív rendszert alkot, amelyben az általánosabb tételek magyarázzák a kevésbé általánosakat.[419] Kötetünkben a deduktív eljárást hasz­náljuk, de mindkét eljárást legitimnek tekintjük – másutt már használtuk az induktív eljárást is,[420] bár azt néhány tudományfilozófus, például Popper, elutasítja.[421] Kétségte­len, amit Popper hangsúlyoz, hogy tisztán indukcióval nem vezethetők le igazán uni­verzális tételek, általánosság azonban a mérték kérdése, és – legalábbis a társadalom­tudományokban – nem minden elméleti általánosítás univerzális tétel.

A leírást egyes állítások alkotják. A strukturális elemzést társadalmak vagy egy társadalom közösségei vagy más kollektívák deskriptív összehasonlításához használ­hatjuk. Például összehasonlíthatjuk az egyesült államokbeli jövedelem-egyenlőtlen­séget a brit egyesült királyságbeli jövedelem-egyenlőtlenséggel; vagy az etnikai hete­rogenitást Chicagóban és New Yorkban; vagy azt, hogy a presztízskülönbségek milyen mértékben befolyásolják a társadalmi kapcsolatokat az üzleti vezetők és a tu­dományos területen dolgozók között. Ha az összehasonlított kollektívák száma nagy, akkor szükségessé válik, hogy a nagyszámú leírást valamilyen módon összegezzük, amit megtehetünk általánosítással. Ez megköveteli, hogy az egyes leírásokban használt címkéket – Egyesült Királyság, Chicago, a tudományos szakma – ezeknek a kollektívák­nak valamilyen analitikus jellemzőjére cseréljük, amely szerint rendszerezhetők.[422]

Az általánosításhoz az egyes vizsgált tárgyakat osztályoznunk kell két vagy több olyan analitikus jellemző alapján, amelyek rendezik őket, és ezáltal lehetővé teszik annak megállapítását, hogyan függnek össze ezek a jellemzők. Egyes címkéket vagy megnevezéseket nem kapcsolhatunk semmihez, mert egyedi tárgyakat írnak le. Az ilyen tárgyakat analitikus jellemzőik alapján hasonlíthatjuk össze, ahogyan a fenti ál­lításokban két adott társadalmat, közösséget vagy foglalkozást hasonlítottunk össze. De a társadalmak struktúrájáról alkotott általánosítás megköveteli, hogy a struktúrák elnevezése által megjelenített egyedi jellemzőkombinációkat figyelmen kívül hagyjuk, és ezekből a komplex egészekből mindössze néhány analitikus elemet vonatkoztas­sunk el, amelyek rendszerezve egymással összefüggésbe hozhatók. Például a heteroge­nitásnak a csoportközi kapcsolatokat érintő vonatkozásairól szóló általánosítás min­dent figyelmen kívül hagy az Egyesült Királysággal és Chicagóval kapcsolatban, még azt is, hogy az egyik nemzet, a másik pedig város, és pusztán az e két analitikus jel­lemző vagy változó szerint osztályozható kollektívák két példájaként kezeli őket.

A társadalmi struktúra tanulmányozásakor azonban a társadalmak egyedi neve egyidejűleg az őket alkotó közösségek és egyének (nemzetiség szerinti) osztályozásá­nak általános kategóriája is, és a közösségek, foglalkozások és más kollektívák egyedi címkéje az alkategóriáinak ugyanilyen általános kategóriája. Ebből következik, hogy ugyanaz az állítás lehet társadalmi struktúrák deskriptív összehasonlítása és alegysé­geikkel vagy a bennük élő egyénekkel kapcsolatos általánosítás is. Az az állítás, hogy a brit városok etnikai heterogenitása kisebb mértékű, mint az amerikai városoké, a két ország deszkriptív összehasonlítása, ugyanakkor – korlátozott – általánosítás a városokról, amely eltekint a városok egyedi jellemzőitől, és egyszerűen összefüggést teremt két jellemzőjük, a nemzeti hovatartozás és az etnikai heterogenitás között. Ugyanígy az az állítás, hogy a presztízskülönbségek az üzleti vezetők között nagyobb (vagy kisebb) mértékben befolyásolják a társas kapcsolatokat, mint a tudományos területen dolgozók között, két külön foglalkozás deszkriptív összehasonlítása, ugyanakkor korlátozott általánosítás egyes tagjaikról, amely három jellemzőjüket hozza összefüggésbe.

A társadalmi struktúrával kapcsolatos általánosításhoz nemcsak a kollektívák egyes tagjait, hanem magukat a kollektívákat is osztályozzuk az analitikus jellemzők alapján. Amíg az országokat vagy városokat nevük jelöli, csak olyan állításokat fo­galmazhatunk meg róluk, amelyek a közöttük levő különbségek leírásai, például hogy az átlagjövedelmek magasabbak bizonyos nevű városokban, mint más nevű városokban. A leírás meghaladásához a városokat újra kell osztályoznunk úgy, hogy egyedi címkéjüket a városokat egymástól megkülönböztető jellemzővel, például területi elhelyezkedésükkel helyettesítjük. Ez lehetővé teszi annak állítását, hogy Amerika északi városaiban magasabb az átlagjövedelem, mint a déliekben, ami meg­lehetősen korlátozott általánosítás. Azonnal felvetődik a kérdés: mitől magasabb az átlagjövedelem az északi városokban? Az önmagától adódó válasz valószínűleg tar­talmazza a városoknak az őket rangsoroló jellemző, például az iparosodás mértéke alapján történő további újraosztályozását. Az a hipotézis, hogy a jövedelmek a foko­zódó iparosítással együtt növekednek, tágabb általánosítás, amely nem korlátozódik az amerikai városokra, és amely magyarázatot adhat ezen városok közötti területi különbségekre.

A társadalmi struktúrákat rangsoroló analitikus jellemzők látszólag tágabb ál­talánosításokat tesznek lehetővé, mint az őket nominális kategóriákba osztó jellemzők, az egyedi címkék pedig mindenféle általánosítást kizárnak. Ennek megfelelően a tár­sadalmi struktúrát kvantitatív tulajdonságai alapján fogalmazzuk meg, ami magával vonja a kollektívák és tagjaik rendezetlen osztályozásának átalakítását olyan rendezett kategóriákká, amelyek a társadalmi struktúra tulajdonságait írják le. Az egyik transz­formációfajta a közösségek és csoportok méret szerinti kategorizálása olyan tételekben, amelyek a méret társadalmi kapcsolatokkal összefüggő vonatkozásaival foglalkoznak. Egy másik transzformációfajtára példa az a heterogenitás-fogalom, amely a nominális kategóriákat egy olyan folytonos változóvá teszi, amely a populációelosztásra utal és a társadalmi struktúra egy tulajdonságát jeleníti meg. A graduális paramétereket ugyanígy az egyenlőtlenséget jellemző eloszlásokká változtatja ebben az esetben nem a kategóriák rendezése érdekében, hiszen a státusfokozatok már eleve rendezettek, hanem azért, hogy a pozíciókkal kapcsolatos információkat egy olyan koncepcióban kombinálja, amely a pozíciók struktúrájára utal.

A nominális paramétereket csakúgy, mint a graduális paramétereket így a tár­sadalmi struktúrák olyan rendezett tulajdonságainak elvonatkoztatására használjuk, amelyeket általános tételekben alkalmazhatunk. Ez a helyzet a differenciálódás kü­lönféle formái és az olyan komplexebb fogalmak esetében is, mint a strukturális ál­landósulás, amelyet a paraméterek pozitív korrelációja jelez. Az alstruktúrákon be­lüli és az azok közötti differenciálódás elemzése feltételezi a nominális kategóriák átalakításának még egy típusát. Az alstruktúrákat egy nominális paraméter határoz­za meg, hiszen csak a nominális paraméterek körvonalazzák az alegységeket jól elkü­löníthetően. Például a munkahely nominális paraméter a munkaerőt diszkrét kate­góriákra osztja, a jövedelem graduális paraméter viszont nem. De nem az egyes létesítmények érdekesek, amelyekben az emberek dolgoznak. A nominális kategóriá­kat egyszerűen a társadalmi struktúra összetevőinek a körülírásához használjuk, hogy más paraméterek alapján el tudjuk különíteni a szóban forgó összetevőkön be­lüli és az azok közötti differenciálódásra, például a munkaszervezeteken belüli és az azok közötti munkamegosztásra, vagy a közösségeken belüli és az azok közötti egyenlőtlenségre. A további elvonatkoztatás az alegységek jellegének – közösségek, szervezetek vagy másfajta csoportok – a figyelmen kívül hagyását foglalja magában a strukturális összetevőkön belüli és az azok közötti differenciálódással kapcsolatos vo­natkozásokról szóló tételekben.

Összegezve: az elméletalkotási megközelítés deduktív, a társadalmi struktúrát kvantitatív alapon fogalmazzuk meg. Ezt a koncepciót Simmel, a kvantitatív szocioló­gia atyja inspirálta. Kétségtelen, hogy Simmel munkájában nem alkalmazott kvantitatív módszereket, és nem is használt deduktív eljárásokat. De a kvantitatív szocioló­gián egy témát értünk, nem az annak tanulmányozásakor használt technikákat. Kvantitatív eljárásokat az élet olyan teljes mértékben kvalitatív aspektusainak vizsgá­latakor is használhatunk, mint a társadalmi háttér hatása az attitűdökre. A kvantitatív szociológia a társadalmi élet kvantitatív dimenziójának – a méretnek, számoknak és eloszlásoknak – fogalmi és elméleti elemzése, és ebben Simmel úttörő volt.

A társadalmi struktúráról alkotott koncepciónk egy másik forrását az antropoló­gia brit strukturalistái alkotják, nevezetesen Radcliffe-Brown, Evans-Pritchard, Fortes és Nadel,[423] akiknek a kis törzsekre vonatkozó fogalmait úgy adaptáltuk, hogy alkalmazhatóak legyenek nagy társadalmak tanulmányozására. Lévi-Strauss francia strukturalizmusa a társadalmi struktúrának egy olyan tágabb fogalmán nyugszik, amely magában foglalja és a figyelem középpontjába állítja a kulturális értékeket és szimbólumokat, a szabályokat és mítoszokat. Azt, hogy a középpontba egyértelműen nem a kultúrát, hanem a csoport- és státusstruktúrákat állítjuk, a marxi tradíció kö­vetésének tekintjük, amelyben az osztálystruktúrán van a hangsúly, annak ellenére, hogy tartalmilag és formailag is lényeges különbség van az itt leírt elmélet és Marx elmélete között. Természetesen a differenciálódás középponti szerepe a spenceri tra­díció folytatása, annak a lineáris evolúciós haladásra helyezett hangsúlya nélkül.

Fontos modell volt Durkheim szisztematikus társadalmi struktúra-központúsága a munkamegosztásról és az öngyilkosságról szóló elméleteiben, bár nem annyira ké­sőbbi, a vallási élet formáiról szóló elméletében, amely nagyrészt a kulturális érté­kekkel foglalkozik, ahogyan ezt Parsons hangsúlyozza.[424] Az értékorientációk Weber vallásról és gazdaságról szóló fő művében is domináns szerepet játszanak, de bürok­rácia- és hatalomelemzései nagyrészt strukturálisak, és befolyásolták megközelíté­sünket. Közvetlenebb hatású Merton strukturális kényszerekről alkotott fogalma is, amely áthatja elméleti elemzéseit. Végül a kötetbeli megközelítés megkülönböztet­hető két másik kortárs társadalomelmélet-író, Parsons és Homans ellentétes megkö­zelítéseitől. Bár osztom Parsonsnak azt a célját, hogy strukturális alapon magyarázza a makroszociológiai jelenségeket, kettőnk társadalmi struktúra fogalma élesen kü­lönbözik; az övé a konszenzuson alapuló kulturális értékekben gyökerező intézmé­nyek funkcionális integrációja. Homans és az én megközelítésemben közös a deduktív elmélet kidolgozásának célkitűzése, de míg ő a társadalmi kapcsolatokat pszichológiai feltevések és tételek alapján próbálja magyarázni, addig én strukturális feltevések és tételek alapján próbálom magyarázni őket.[425]

Két meggyőződés vezetett a kötet megírására: az, hogy fontos a társadalmi élet kvantitatív dimenziója, és az, hogy ezt a dimenziót fogalmilag tisztázni kell ahhoz, hogy matematikailag kezelhető legyen. A második meggyőződés hiányában csekély matematikai tudásom meggátolt volna abban, hogy belevágjak egy olyan elemzésbe, amelyben ilyen fontos szerepet játszanak a számok és eloszlások. Az elmélet nem jobb, mint az általa alkalmazott elméleti kifejezések, hiszen ezek a kifejezések vezet­nek az elmélet által szisztematizált észrevételekhez. A társadalmi struktúra sziszte­matikus elmélete nem dolgozható ki anélkül, hogy először ne tisztáznánk és ne for­dítanánk pontos kifejezésekké a társadalmi struktúrát leíró fogalmakat. Az olyan kifejezések, mint az egyenlőtlenség és a heterogenitás, valamint a belőlük származtatott komplexebb strukturális jellemzők alapos elméleti elemzése szükséges ahhoz, hogy megvilágítsuk e kifejezések értehenét és vonatkozásait, hogy utána alkalmazhatók le­gyenek egy nem steril, szigorú elméletben. E kötetben erre tettünk kísérletet; ezzel szemben nem próbáltuk matematikailag megfogalmazni a tételeket, vagy empirikus bizonyítékkal megerősíteni az elméletet, bár néhány kutatási eredményt említünk a tételek vonatkozásainak és korlátainak példájaként. Egy elmélet ésszerű igazolása a belőle levont empirikus következtetések megcáfolására tett sikertelen kísérletektől függ, és az elmélet szerzőjénél mindenki alkalmasabb az igazolásra. [...]

Szalai Éva fordítása



[401] Peter M. Blau: Inequality and Heterogenity. The Free Press, New York, 1973, 1-17. old. A jelen fordítás forrása: Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Válogatott tanulmányok. Új Mandátum, Bp., 1997. 359–382. old

[402] Lévi-Strauss, Claude: Structural Anthropology. New York, Basic Books, 1963; Radcliffe-Brown, A. R.: „On Social Structure”. Journal of the Royal Anthropological Institute 70 (1940), 1-12. – A társa­dalmi struktúra két szembenálló nézetének tárgyalását lásd Nadel, S. F.: The Theory of Social Struc­ture. New York, Free Press, 1957, 149-151; Boudon, Raymond: The Uses of Structuralism. London, Heinemann, 1971; és Lévi-Strauss, uo., 299-309.

[403] Lévi-Strauss, Claude: Structural Anthropology. New York, Basic Books, 1963, 279.

[404] Laumann, Edward O.: Bonds of Pluralism: The Form and Substance of Urban Social Networks. New York, Wiley, 1973.

[405] Homans, George Caspar: Social Behavior: Its Elementary Forms. New York, Harcourt Brace Jo­vanovich, 1961.

[406] Merton, Robert K.: Social Theory and Social Structure. New York, Free Press, 1968; „Insiders and Outsiders”. American Journal of Sociology 78 (1972), 9-47.

[407] Harary, Frank–R. Z. Norman – Dorwin Cartwright: Structural Models: An Introduction to the Theory of Directed Graphs. New York, Wiley, 1965.7 Barnes, John A.: „Class and Committees in a Norwe­gian Island Parish”. Human Relations

[408] (1954), 39-58.; Mitchell, J. Clyde: The Concept and Use of Social Networks”. In: Social Networks inUrban Situations, szerk. J. C. Mitchell, Manchester, Manchester University Press, 1969, 1–50.

[409] Nadel, S. E: The Theory of Social Structure. New York, Free Press, 1957, 7.

[410] G. C. Homans: Social Behavior: Its Elementary Forms. New York, Harcourt Brace Jovanovich, 1961

[411] A heterogenitás mérőszáma: , ahol xi az egyes csoportok létszáma, az összegzésbe minden csoport beletartozik. A képlet 1-api2-re egyszerűsödik, ha az egyes csoportok létszámát a teljes né­pesség törtszámaként fejezzük ki. Ha minden személy egy csoportban van, akkor nincs heterogeni­tás (1-1,00=0); ha minden csoport mérete azonos, akkor a heterogenitás a csoportszám növekedé­sével az egységesség felé közelít.

[412] The Sociology of Georg Simmel. (Fordította, szerkesztette és a bevezetőt írta Kurt H. Wolff.) New York, Free Press, 1950, 198.

[413] A heterogenitás mértéke módosítással a státuskülönbözőség mértékeként is alkalmazható. A popu­lációt nem egyenlő százalékokra osztjuk, hanem egyenlő státusintervallumokba, például egyenlő jö­vedelemintervallumokba. A 10. lábjegyzetbeli képletet az egyes kategóriákban a személyek számára vagy a teljes populáció egy hányadára alkalmazzuk, amelyet lehetőség szerint c/(c-1)-gyel megszo­rozva súlyozunk, hogy korrigáljuk a kategóriák önkényes számát, ahol c a kategóriák száma. A gör­bült eloszlások esetében az alacsony szintű státuskülönbözőség megközelítő jelzése annak a populá­ciónak az aránya, amelyek státusértéke nulla vagy nagyon alacsony. Például a kismértékű vagyoni különbözőséget a vagyonnal nem rendelkező populáció aránya, illetve azoknak az aránya jelzi, akik­nek forrásai nem érnek el egy bizonyos mennyiséget, amely inkább szükséghelyzetre való személyes megtakarításnak tekinthető, mint befektethető vagyonnak. A vagyoni egyenlőtlenség gyakran hasz­nált, ennek megfelelő megközelítő jelzése a populáció felső egy százaléka vagy hasonlóan kis töredé­ke által birtokolt teljes vagyon aránya.

[414] Cooley, Charles H.: Human Nature and the Social Order. New York, Scribner, 1902.

[415] Braithwaite, Richard B.: Scientific Explanation: A Study of the Function of Theory, Probability and Law in Science. Az 1946-os Tarner-előadások alapján. Cambridge, Cambridge University Press, 1953, 50-87.

[416] Blumer, Herbert: „What Is Wrong with Social Theory?” American Sociological Review 19 (1954), 3-10.

[417] Parsons hangsúlyozza az analitikus elemek elméletképzés céljára történő elvonatkoztatásának a fon­tosságát, és ezt a módszert szembeállítja Weber ideáltípus megközelítésével – Parsons, Talcott: The Structure of Social Action. New York, McGraw-Hill, 1937,34-36,603-624,748-753.

[418] Az univerzális fogalmak tételekben történő használata – minden ember halandó – mindkét értelem­ben elvonttá teszi e tételeket, hiszen az univerzális tételek szükségszerűen meghaladják az empirikus megfigyeléseket (lásd Braithwaite, i. m., 82-87.).

[419] Braithwaite, i. m.

[420] Blau, Peter M.: On the Nature of Organizations. New York, Wiley, 1974, 297-348.

[421] 20 Popper, Karl: The Logic of Scientific Discovery. New York, Basic Books, 1959, 27-48.

[422] Przeworski, Adam–Teune, Henry: The Logic of Comparative Inquiry. New York, Wiley-Interscience, 1970.

[423] Radcliffe-Brown, i. in.; Evans-Pritchard, E. E.: The Nuer: A Description of the Modes of Livelihood and Political Institutions of Nilotic People. London, Oxford University Press, Clarendon Press, 1940; Fortes, Meyer: The Dynamics of Clanship among the Tallensi. London, Oxford University Press, 1945; Nadel, i. m.

[424] Parsons, i. m.

[425] Három olyan kortárs szociológus, akiknek strukturális szemlélete némileg rokon a miénkkel: May­hew (Bruce H.: „System Size and Ruling Elites”. American Sociological Review 38, August 1973, 468-475.), Laumann (i. m.) és White (Harrison C. – Scott A. Boorman – Ronald L. Becker: „So­cial Structure from Multiple Networks, I: Blockmodels of Roles and Positions”. In: American Journal of Sociology 81, January 1976, 730-780).