Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

Mark Granovetter: A gyenge kötések ereje: A hálózatelmélet felülvizsgálata

Mark Granovetter: A gyenge kötések ereje: A hálózatelmélet felülvizsgálata[426]

Ebben a cikkben áttekintem az 1973-ban írt dolgozatom, A gyenge kötések ereje – a továbbiakban GYKE– hipotéziseit közvetlenül érintő tanulmányokat és azokat a munkákat, amelyek elméletileg finomították vagy felhasználták ezen hipotéziseket az eredeti megfogalmazásomban nem tárgyalt új empirikus kutatás ösztönzésére. Eközben felülvizsgálom az elméleti érvelés különböző aspektusait azért, hogy megkíséreljem bizonyos hiányosságok megszüntetését és az elméleti érvelés alapjainak kiszélesítését. Először is hasznos lesz röviden újrafogalmazni az eredeti állításokat.

1. Az elgondolás összefoglalása

Az elgondolás azt állítja, hogy kevésbé valószínű az ismerőse (a „gyenge kötések”) társadalmi összefonódása, mint a közeli barátainké („erős kötések”). Így az emberek csoportja akárhány egyénből és azok ismerőseiből áll is, egy alacsony sűrűségű hálózatot fog alkotni (olyat, amelyben a lehetséges kapcsolatok közül sok hiányzik), bár az ugyanezen egyénből és közeli barátaiból álló csoport szorosan kötött lesz (a lehetséges kapcsolatok többsége jelen van).

Az ezen érvelés által sugallt általános társadalmi struktúra képét egy bizonyos önkényesen kiválasztott egyén – nevezzük őt „Ego”-nak – helyzetének átgondolása révén vizsgálhatjuk meg. Az Egónak lesznek közvetlen barátai, akiknek többsége kapcsolatban van egymással – ez a társadalmi struktúra szorosan kötött „csomója”. Továbbá az Egonak lesznek ismerősei, akik közül kevesen ismerik egymást. Ezen ismerősei között azonban valószínűleg mindegyiknek lesznek a saját jogán közeli barátai, és ezért a társadalmi struktúrának az Egoétól eltérő, szorosan kötött csomójához kapcsolódnak. Tehát az Ego és az ismerősei közötti gyenge kötések nem csupán jelentéktelen ismerősi kapcsolattá válnak, hanem inkább lényeges hidat kepeznek a közeli barátok két szorosan kötött csomója között.

Amennyiben az előző bekezdés állítása helyes, ezek a csomók valójában egyáltalán nem lennének egymással kapcsolatban, ha ezt a gyenge kötések nem támogatnák (GYKE: 1363). Ebből következik, hogy a kevés gyenge kötéssel bíró egyének a társadalmi rendszer távoli részeiből származó hírektől meg lesznek fosztva, és közeli barátaik provinciális híreire és nézeteire szorítkoznak. Ez nemcsak el fogja szigetelni őket a legújabb eszméktől és divatoktól, hanem kedvezőtlen helyzetbe juttathatja őket a munkaerőpiacon is, ahol az előrejutás, amint azt 1974-es könyvemben alaposabban dokumentáltam, függhet a megfelelő álláskínálatokról éppen megfelelő időben szerzett értesülésektől. Továbbá az ilyen egyéneket nehezen lehet beszervezni vagy bekapcsolni bármilyen politikai alapú mozgalomba, mivel a tagság e mozgalmakban vagy célirányultságú szervezetekben tipikusan a barátok révén történő verbuválás eredménye. Bár egy vagy két klikk tagjai hatékonyan beszervezhetők, a probléma az, hogy az ily módon előidézett szerveződés a gyenge kötések nélkül nem terjed túl a klikken, és így végeredményben a népesség többsége érintetlen marad.

A kommunkációelmélet makroszkopikus oldala az, hogy a gyenge kötések nélküli társadalrni rendszerek széttöredezettekké és inkoherensekké válnak. Az új eszmék lassan fognak terjedni, a tudományos törekvések hátterébe kerülnek, és a faj etnikum, földrajzi helyzet vagy más jellemzők alapján elkülönült alcsoportok nehezen fogják elérni a modus vivendit. Ezeket a témákat részletesebben, bizonyítékokkal alátámasztva, a GYKE tartalmazza.

Az elmúlt nyolc év gyenge kötéseiről szóló irodalmi termését a következő vázlat szerint tekintem át. Először a gyenge kötéseknek az egyénekre gyakorolt hatására összpontosító munkákat veszem sorra; azután azokat, amelyek az eszmék áramlására és a tudomány szociológiájára vonatkoznak, végül pedig azokat a műveket, amelyek a gyenge kötéseknek a komplex társadalmi rendszerek érzelmi kohéziójában játszott szerepét értékelik.

2. A gyenge kötések hatása az egyénekre

A GYKE korai vázlatának címe: Az elidegenedés újragondolása: a gyenge kötések ereje volt. Ebben a vázlatban azt állítottam, hogy a gyenge kötések – igen messze lévén attól, hogy az elidegenedést eredményezzék, miként arra következtethetni lehetne a városszociológia chicagói iskolája, kiváltképp Louis Wirth alapján – valójában alapvető szerepet játszanak az egyéneknek a modern társadalomba való beilleszkedése szempontjából. Jobban végiggondolva, nyilvánvalóvá válik, hogy ez az érvelés szoros kapcsolatban van a szociológia bizonyos klasszikus témáival. A társadalmi rendszerek fejlődésében a gyenge kötések talán legfontosabb létrehozója a munkamegosztás volt, mivel a növekvő szakosodás és kölcsönös függés a specializált szerepviszonyok – ahol is az ember a másik személyiségnek csak egy kis részét ismeri (lásd Simmel éles szemű észrevételeit [1950[bib_388]: 317–329]) – igen széles választékát eredményezi. Wirth és Tönnies azt hangsúlyozták, hogy a szerep-szegmentáció eredményezi az elidegenedést. Ezzel szemben Durkheim az individualizmus társadalmi létrehozása szempontjából a különböző nézőpontok és tevékenységek széles választékát tartotta alapvető előfeltételnek.

Rose Coser (1975) figyelemfelkeltő cikkében e témák közül néhánnyal foglalkozik. Úgy írja le a „szerepkészlet komplexitását” – Robert Merton kifejezését használva arra a sokféle emberre, akikkel valakinek szerepviszonya van –, mint az „egyéni autonómia melegágyát”. Simmel nézete szerint - emlékeztet rá Coser – az a tény, hogy az individuum különböző időkben és különböző helyeken képes megfelelni a mások elvárásainak, lehetővé teszi egy belső mag fenntartását, a belső attitűdök megőrzését, miközben különféle elvárásokhoz alkalmazkodik” (1975: 241). Továbbá a Gemeinschaftba mélyen beleágyazódott személyek soha nem lehetnek tudatában annak a ténynek, hogy az életük nem attól függ, ami a csoporton belül történik, hanem azon erőktől, melyek messze túl vannak az észlelésük és az ellenőrzésük határán. A Gemeinschaft megakadályozhatja az egyéneket a külső világ komplexitásával kapcsolatos szerepeik világos megfogalmazásában. Valójában: lehet, hogy az erős kötésekben van egy határozott gyengeség (1975: 242).

Coser (1975: 254) ezután kidolgozza e rejtély kognitív vonatkozásait: „A Gemeinschaftban mindenki meglehetősen jól tudja, hogy az emberek miért viselkednek bizonyos módon. Kis erőfeszítéseket kell tenni a másik személy szándékainak felbecsülésére... Ha ez a következtetés helyes..., akkor a kommunikáció módja különböző lesz a Gesellschaftban. Ezért az emberek által használt beszéd jellegének különböznie kell e kétfajta struktúrában.” Ezt a különbséget összekapcsolja azzal a megkülönböztetéssel, amelyet Basil Bernstein tett a kommunikáció „korlátozott” és „kidolgozott” kódja között. Az előbbi az egyszerűbb – több jelentés implicit és magától értetődő, mivel a beszélők annyira hasonlítanak egymáshoz, és bizalmas viszonyban vannak egymással. Az utóbbi komplexebb és univerzálisabb. Több körültekintésre van szükség az ember kommunikációjának megszervezésében akkor, amikor nagyobb különbség van a beszéd címzettjei között (Coser, 1975: 256). Bár természetesen néhány gyenge kötés egészen hasonló egyéneket is összeköthet, amint azt a GYKE-ben (1362) kimutattam. Empirikusan bizonyított, hogy minél erősebb a két egyént összekötő kapcsolat, annál inkább több szempontból is hasonlítanak egymáshoz. Így Coser érvelése közvetlenül vonatkozik a gyenge és erős kötések osztályozására. Arra az eredményre jut, hogy „a kidolgozott beszédben az individualizmus viszonylag magas szinten van jelen, ami abból ered, hogy valaki képes magát beleképzelni minden egyes szereplőnek az összes többivel – beleértve saját magát is – kapcsolatos helyzetébe” (1975: 257). A továbbiakban azt állítja, hogy a társadalmi struktúra, amivel az alacsonyabb társadalmi-gazdasági hátterű gyerekek szembesülnek, nem serkenti azt a komplex szerepkészletet, amely viszont megkönnyítené a „szellemi rugalmasság és önirányítás” fejlődését (1975: 258).

E fejtegetés, érdekes módon, eltérő megvilágításba helyezi a GYKE-nek néhány érvét. Ott azt állítottam, hogy például a West End-iek, ha volt is néhány gyenge kötésük, ahhoz a típushoz tartoztak, amelyben inkább az egyének már meglévő erős kötéseinek készletébe ágyazódtak be, mintsem hogy más csoportok felé irányuló hídszerű kötéseket alkotnának. Ezt gátló szerveződési formaként értelmeztem, mivel ez a teljes széttöredezéshez és a vezetők iránti bizalmatlansághoz vezet. Coser érvelése továbbá azt sugallja, hogy mivel a hídszent gyenge kötések valóban összekapcsolják a különböző csoportokat, más gyenge kötések sokkal nagyobb valószínűséggel kapcsolnak össze egymástól jelentősen különböző egyéneket. Így a hídszerű gyenge kötések általános makrostrukturális hatásán túl én azt is állíthatnám, hogy ezek pontosan azok a kötéstípusok, amelyek komplex szerepkészletekhez vezetnek, és megkövetelik hordozóalanyaiktól a szellemi és kognitív rugalmasság kifejlődését. Az ilyen rugalmasság hiánya mindazonáltal egy másik tényező, amelyik fékezheti a városi rekonstrukció elleni szerveződést, mivel a komplex önkéntes szervezetekben való működésre és azok létrehozására irányuló képesség függhet egy olyan gondolkodási habitustól, ami lehetővé teszi, hogy valaki egyszerre becsülje fel igen nagyszámú különböző ember szükségleteit, motívumait és cselekvéseit.

Nincs különös okunk arra, amiért ezt az érvelést csak, vagy leginkább az alacsonyabb társadalmi-gazdasági helyzetű csoportokra kellene alkalmazni; egyformán meggyőzőnek kellene lennie azon emberek bármely csoportjára, akiknek a szemlélete, homogén kapcsolataik eredményeként, szokatlanul provinciális. Az amerikai társadalomban ezért van némi alapja annak az állításnak, hogy a felsőbb osztályok egyénei éppúgy szenvedhetnek a „kognitív rugalmasság” hasonló hiányától, mint az alacsonyabb osztályok egyénei. Baltzell (1958) és mások gondos részletességgel írták le a felsőbb osztályok interakcióinak zárkózott jellegét. Halberstam (1972) azt állította, hogy az ilyen társadalmi struktúra az önteltség és a csalhatatlanság képében megnyilvánuló merevséget hoz létre, és hogy részben ez okozta az amerikaiak részvételét a vietnamí háborúban.

Egy földhöz ragadtabb szinten azt állítottam (GYKE: 1369-1373: 1974 5162), hogy a gyenge kötéseknek különleges szerepe van az egyének moblitasi lehetőségeiben – miszerint létezik egy „azokra irányuló strukturális tendencia, akikhez az egyén csak gyengén kötött, s amelynek célja, hogy könnyebben hozzájusson a munkalehetőségekkel kapcsolatos azon információkhoz, melyekkel már nem rendelkezik. Az ismerősök a közeli barátoknál nagyobb valószínűséggel mozognak a sajátjuktól eltérő körökben is. Valószínűleg az egyén és a hozzá legközelebb álló személy között van a legnagyobb átfedés a már ismert dolgokkal kapcsolatban, annyira, hogy azok az információk, amelyekről tudomásunk van, valószínűleg nagyobb mértékben egyeznek meg az egyén által már ismertekkel” (1974: 52-53). A jelenlegi munkahelyet változtatókról készült empirikus tanulmányomban (1974) tulajdonképpen azt állapítottam meg, hogy ha a „gyenge kötéseket” az új munkahelyre vonatkozó információk megszerzésének időpontja körüli ritka kapcsolatokkal határozzuk meg, akkor a szakképzettebb, műszaki és vezető pozícióban lévő munkások nagyobb valószínűséggel hallottak az új munkahelyekről a gyenge kötéseken (27,8 %), mint az erőseken keresztül (16,7 %), míg a többség mindkettőn keresztül értesült róluk (55,6 %).

Három empirikus kutatás kínálja ezen érvelés részleges megerősítését. Langlois (1977) a quebéci helyi kormányzat egyik ágazatában férfiak és nők nagy mintáját tanulmányozta. Langlois (1977: 217) megállapítja, hogy bár ez az ágazat „megpróbálta formálissá tenni a tagjai felvételét annyira, amennyire csak lehetséges”, a 2553 mintabeli egyén 42,7 %-a mégis személyes kapcsolatain keresztül helyezkedett el ebben az ágazatban. Szintén a jelenlegi kapcsolat gyakoriságát használta a kötés erősségének meghatározójaként (bár az enyéménél némileg eltérően húzta meg a határvonalat), s azt találta, hogy a gyenge kötések eredményeznek gyakran új állást, bár ez a sablon foglalkozásokként erősen módosul. Különösen az adminisztratív vagy vezetői alkalmazottak modellje igen hasonló ahhoz, amiről beszámoltam, mivel 35,5 % használt gyenge kötéseket, 15,8 % erőseket és 48,7 % a kettő közöttit. A szakmunkások és hivatalnokok szintén a gyenge kötések jelentős használói közé tartoznak (30,8. % és 25,8 %), de a menedzserektől eltérően még gyakrabban használták az erős kötéseket (51% és 44,4 %). A betanított munkásoknak csak 13,1 %-a, a kékgalléros munkásoknak 19,1 %-a talált munkahelyet gyenge kötéseken keresztül; az előbbieknek csupán 44,9 %-a, az utóbbiaknak pedig 19,1 %-a erős kötéseken keresztül.

Ericksen és Yancey 1975-ben (1980: 14-15) egy 1780 főből (65 éves és fiatalabb felnőttekből) álló valószínűségi mintát tanulmányozott Philadelphia környékén. A válaszolókat, „akik jelentős segítséget kaptak egy másik személytől” akkori munkahelyük megtalálásában, mint „kötéseket használókként” osztályozták. Ha a segítséget nyújtó személyt a válaszoló rokonaként vagy barátjaként azonosították, akkor a kötést „erősnek" osztályozták. Ha a személyt az ismerősökhöz sorolták be, akkor a kötést „gyengének” jelölték meg. Ericksen és Yancey megjegyzik, hogy a legtöbb ismerős között munkakapcsolat volt, és az erős kötések körülbelül kétharmadát rokoni kapcsolatok tették ki. A válaszolók többsége használta „a személyes kapcsolat valamilyen formáját a munkához jutás során”. A nem önállóak 41,1 %-a használt erős kötéseket, 15,3 %-a gyenge kötéseket és 43,3 %-uk formális eszközöket vagy közvetlen jelentkezést. A kötések ezen osztályozását nehéz összekapcsolni az én hármas felosztásommal, mivel az operacionális meghatározások eltérőek, a három helyett két kategória van, és itt a populációnak szélesebb a társadalmi- gazdasági háttere.

Az eredmények egy csoportja különösen érdekes. Ericksen és Yancey (1980: 24) úgy találta, hogy „kevesebb jól képzett válaszoló volt azok közt, akik a legnagyobb valószínűséggel használtak erős kötéseket a munkához jutásnál”. Az arány leesik a főiskolát végzett válaszolóknál, és ez kiegyenlítetté válik a gyenge kötéseket használók valószínűségének hasonlóan nagy növekedése és a bürokratikus eljárásokat használók csekély növekedése által. Valőban, a menedzserek 31%-a használt gyenge kötést a munkaszerzésben, s ez az érték közel van Langlois adataihoz, noha 30 %-uk használt erős kötést, s ez magasabb a kanadai példa eredményeinél. Regressziós elemzést alkalmaztak annak meghatározására, hogy vajon a használt kötések erejének van-e valamilyen hatása a jövedelmekre és más változók csoportjára. Az eredmények azt jelezték, hogy az erős kötések használatának nincs konzisztens hatása; a gyenge kötéseknél a jövedelemre alapos és negatív volt az összhatás, ellentétben a gyenge kötések hipotézisének jóslataival.

(De jelentős interakció volt a gyenge kötés és az iskolázottság között, mivel „a gyenge kötések valójában jövedelemcsökkenéshez vezetnek az alacsony iskolai végzettségűeknél, de ez a csökkenés kisebb mértékű lesz az iskolai végzettség emelkedésével úgy, hogy a főiskolai diplomások közt egy kis növekedés is látható..., és ez a növekedés fokozódik a képzettség további emelkedésével. Így a jól képzett válaszolók azon csoportjánál, akik a gyenge kötéseket a legnagyobb valószínűséggel használják, azt látjuk, hogy a gyenge kötések használatának van a legpozitívabb következménye” [Ericksen és Yancey 1980: 24-25]).

Lin, Ensel és Vaughn (1981) a gyenge és erős kötések hasonlő meghatározását használták, amikor a kötés ereje és a foglalkozási státus elérése közötti viszonyt vizsgálták New York állam egyik északi városi körzetében élő 20-64 éves férfiakból álló reprezentatív mintán. Azokat a kötéseket, amelyeket a válaszolók ismerősökként vagy a barátaik barátaiként azonosítottak, „gyengének” sorolták be, míg a barátokat, rokonokat és szomszédokat „erős" kötéseknek tekintették. Lin és társai Blau, Duncan és Featherman módszeréhez hasonlót alkalmaztak: strukturális egyensúly-modelleket konstruáltak vagy „utóelemzést” végeztek, hogy mérjék a különböző független változóknak valamely függő változóra – ebben az esetben a foglalkozási státusra (ahogyan ezt Duncan a társadalmi-gazdasági indexszel mérte) – kifejtett viszonylagos hatását. A fő eredményük a következő volt: a gyenge kötések használata a munkahelymegszerzésben erős kapcsolatban van a foglalkozáson belüli magasabb teljesítménnyel, de csak annyiban, amennyiben a gyenge kötések a válaszolót egy olyan egyénnel kötik össze, aki a foglalkozási struktúrában jól helyezkedik el. Ezt szemlélteti az ábrán bemutatott út-diagramjuk.

út-diagram

1. ábra

A kötések erejének és a kapcsolatok státusának hatásai a jelenlegi munka elért foglalkozási státusára[427]

Jelölés: STY = a kötések ereje; O TY = a kapcsolat státusa; Y = a jelenlegi állás elért státusa.

Az első munkahely szempontjából elhanyagolható a kötés erejének közvetlen hatása; a jelenlegi munkahely szempontjából ez a hatás mindazonáltal kisebb, mint a közvetett hatás. Számszerűen kifejezve ez abból a tényből ered, hogy a munkahelyszerzésben gyenge kötéseket használók nagy többsége viszonylag magas státusú egyénekhez kapcsolódott; magas foglalkozási státusú (a Duncan féle skálán 61-96 pont) volt a hírforrás: a gyenge kötések 76,2%-nál az első munkahely esetén (összehasonlításképp: az erős kötések 28,9%-nál), és 70,7%-nál a jelenlegi munkahely esetén (összehasonlításképp: az erős kötések 42,9%-nál). Ezen eredmények legmegfelelőbb értelmezése az, hogy a gyenge kötések általában hatékonyabbak a magas státusú egyének elérésére; ezért ha az ilyen kötések elérhetők, akkor ezeket részesítik előnyben. De mivel ebben a mintában a munkahelyeknek csak 34%-át szerezték gyenge kötéseken keresztül (azok közül, akik munkájukat társadalmi kötéseken keresztül szerezték), úgy tűnik, hogy sok egyénnek nincs választása, és kénytelen beérni erős kötésekkel.

E tanulmányok segítenek tisztázni azon körülményeket, amelyek között a gyenge kötések szokatlan előnyöket nyújtanak. A GYKE érvelése utal arra, hogy csak a hídszerű gyenge kötéseknek van különleges értéke az egyén számára; a gyenge kötések jelentősége az, hogy sokkal nagyobb valószínűséggel lesznek hidak, mint az erős kötések. Ebből pedig annak kell következnie, hogy a gyenge kötéseket legnagyobb mértékben használó foglalkozási csoportok lesznek azok, akiket a gyenge kötések a sajátjuktól eltérő társadalmi körökkel tényleg összekapcsolják. Langlois kanadai (québeci) tanulmányában a leggyakrabban használók a menedzserek és a szakértelmiségiek, éppen azok a személyek, akik – Robert. Merton kifejezését használva – nagyobb valószínűséggel lesznek „kozmopoliták” egy szervezetben, mint „helyi emberek” –, s akiknél a legnagyobb a valószínűsége annak, hogy törődnek a más szervezetekben vagy ugyanezen szervezet másik ágazatában lévő ismerőseikkel. Általánosabban Homans (1950: 185-186) azt állította, hogy minden csoportban a magas státusú egyéneknek vannak nagyobb valószínűséggel kapcsolatai külső csoporttal. Ericksen és Yancey szintén úgy találta, hogy a legnagyobb gyakorisággal a menedzserek csoportja szerzett munkát a gyenge kötéseken keresztül. De az adataink szerint hogyan kellene értelmeznünk a gyenge kötések és a képzettség közötti interakciós hatást a jövedelem meghatározásában? Szerintem az alacsonyabb társadalmi-gazdasági helyzetű csoportokban a gyenge kötések gyakran nem hidak, hanem inkább a barátoknak vagy rokonoknak az ismerőseit jelenti; az általuk nyújtott információ nem hozza létre a lehetőségek valóságos kiszélesedését, ami abban a tényben fejeződik ki, hogy az ilyen kötések használatának a jövedelemre gyakorolt tiszta hatása valójában negatív. Ezzel szemben egy magasabb csoportban a gyenge kötések társadalmi távolságokat hidalnak át úgy, hogy ha az adott időpontban a saját társadalmi körében nem tudnak valakinek jövedelmező álláslehetőséget „ajánlani”, akkor más körök erre vonatkozó ismereteit is kihasználhatja. Itt a gyenge kötéseknek a jövedelemre gyakorolt háló-hatása erősen pozitív.

Ezzel az értelmezéssel megegyezik Lin és munkatársai megállapítása, miszerint a gyenge kötéseknek csak akkor van pozitív hatásuk a foglalkozási státusra, ha azok az egyént egy magas státusú egyénhez kapcsolják. Az alacsonyabb státusúaknak a hasonlóan alacsony státussal rendelkezőkhöz valő gyenge kötései nem különösen hasznosak, annál inkább az a magasabb státusúakkal való kapcsolat. Az utóbbi esetben már maga a státuskülönbség is erősen azt sugallja, hogy a kötések lényeges társadalmi távolságot hidaltak át. Amikor a magas státusú válaszoló használja hasonló státusra irányuló gyenge kötéseit, akkor nincs még olyan státuskülönbség, amelynek alapján bizonyítékot szerezhetünk arról, hogy az ilyen kötés a híd szerepét tölti be. Itt el kell gondolkodnunk azon, hogy a magas státusú személyek ama feltételezett törekvése, hogy a gyenge kötéseik között több híd legyen, valójában működik-e.

Ezen adatokkal megegyezően a fenti értelmezéseket jobban alátámaszthatnák azon pontos körülmények részletesebb tereptanulmányai, melyek esetén a válaszolók a gyenge kötéseket használják. A szakértelmiségiek által használt jelentős erős kötésekre és a szakértelmiségi középkáderek által használt gyenge kötésekre vonatkozó néhány ténymegállapítást egyszerűen nem magyaráz a GYKE érvelése – ez további elméleti vizsgálódásra vár.

3. Az erős kötések ereje

Hogy a GYKE és e fejezet olvasói el ne hagyják összes közeli barátjukat, és elhatározzák magukat az ismerősök tágabb hálózatának bővítésére, jó lesz megemlítenem, hogy az erős kötéseknek is lehet némi értéke. Ezt a pontot nem tárgyaltam a GYKE -ben, mivel egy ellentétes szemléletű érvelést próbáltam megalapozni, de a helyes egyensúly szükségessé teszi azon körülmények világos átgondolását, amelyek mellett e kötések különböző típusai instrumentálisan hasznosak az egyének számára. A gyenge kötések információval látják el az embereket és olyan eszközökkel, amelyek saját társadalmi köreiben nem állnak rendelkezésre, ám az erősebb kötések nagyobb mértékben motiválják a segítségnyújtást, és általában könnyebben elérhetőek. Azt hiszem, hogy ez a két tény kijelöli a megértéshez vezető utat akkor, ha az erős kötések különleges szerepüket játsszák.

Egy általános megfogalmazást javasolva Pool (1980) azt állítja, hogy az, ha valaki gyenge vagy erős kötéseket használ különböző céljai elérésére, függ mind az egyén kötéseinek számától a kötési erő különböző szintjein, mind az eltérő erősségű kötések hasznosságától. Így az, aki számára a gyenge kötések sokkal 'hasznosabbak, mint az erősek, mégis rákényszerülhet az utóbbiak használatára, ha a gyenge kötések a kapcsolatainak túlságosan kis részét alkotják; és fordítva, az, akinek az erős kötései hasznosabbak, társadalmilag elszigetelt lehet, és kénytelen beérni a gyenge kötésekkel. Így az elemzés feladata azon tényezők feltárása, amelyek ezen változatokra hatnak. Pool azt állítja például, hogy a gyenge kötések számát növeli a kommunikációs rendszer fejlődése, a bürokratizálódás, a népsűrűség és a piaci mechanizmus terjedése. Azonkívül felveti, hogy az átlagos családméret is hat erre, mert ahol „az elsődleges családok nagyok, az egyén teljes kapcsolatainak többsége valószínűleg ezekben van lekötve” (1980: 5).

Peter Blau azt állítja, hogy mivel a modern társadalmak osztálystruktúrája piramis alakú, és mivel az összes szint egyéneinél feltételezhetjük a homofíliára való hajlamot (tendenciát az önmagához hasonló barátok választására), ezért minél alacsonyabb valakinek az osztályrétege, annál nagyobb az erős kötések viszonylagos gyakorisága. Ez azért következik be, mivel a homofíliás jellegű kötések nagyobb valószínűséggel erősek és az alacsonyabb státusú egyének olyan sokan vannak, hogy viszonylag könnyebb számukra önmagukhoz nagyon hasonló barátokat keresni és választani. E magyarázat túlságosan prózai értelmezése arra késztet minket, hogy a felsőbb státusú egyéneknél nagyszámú gyenge kötést tartsunk valószínűnek, mivel oly kevés a többi magas státusú egyén; továbbá az következne, hogy e gyenge kötések többsége az alacsonyabb státusú többi egyénhez irányul, mivel az utóbbiak oly sokan lennének. Ez semmibe veszi a felsőbb osztályok életéről szóló etnográfiai beszámolókat, amelyek hangsúlyozzák a felsőbb osztály más tagjakoz irányuló erős kötések jelentősegét. De azt igenis sugallja, hogy miért kell a felsőbb osztálynak oly sok erőforrást befektetnie az olyan intézményekbe, mint a magánklubok, különleges iskolák és társadalmi nyilvántartások. A homofíliás erős kötések hálózatának fenntartására tett erőfeszítések itt nehezebbek, mint az alacsonyabb rétegeknél (lásd például Baltzell 1958).

Ezen feltevések legalább olyan érdekesek, mint amilyen fontos megtudnunk, hogyan néz ki egy egyén teljes hálózata, mielőtt meg tudnánk állapítani e személy által használt erős vagy gyenge kötés jelentését, ugyanakkor pedig kevés adattal rendelkezünk, amelyek lehetővé teszik számunkra e tényező figyelembevételét. Talán egy, a nagy társadalmi hálózatok mintavételén végzett új munka lehetővé teszi, hogy e területen előrelépjünk (lásd például Granovetter 1976, Frank 1981).

Többet lehet mondani a különböző erősségű kötések egyének számára megmutatkozó értékeiről. Pool (1980: 5) itt megfigyelte, hogy „a gyenge kapcsolatok hasznossága az egyén biztonságának és következésképp egészségének egy funkciója. Egy nagymértékben bizonytalan személy – például egy olyan paraszt, aki, ha tönkremegy a termése, éhezhet is – erős kényszerűségből függővé válik egy vagy egynéhány hatékonyan védelmező egyéntől. Egy személy, akinek vannak olyan forrásai, amelyekre számíthat, képes ellenállni annak, hogy bármely adott másik egyéntől függővé váljék, és szabadabban kutathat alternatív lehetőségek után”.

Ez a hipotézis empirikusan jól alátámasztható. A munkahelyszerzésről készült tanulmányomban például azt találtam, hogy azoknak, akik erős kötéseken keresztül szereztek munkát, sokkal nagyobb valószínűséggel volt munkanélküli időszakuk a két állás között, mint azoknak, akik gyenge kötéseket használtak (1974: 54), és azt sugalmaztam, hogy amazok a munka iránti nagy szükségükben fordulnak az erős kötésekhez, mivel ezeket könnyebb elérni és szívesebben segítenek, jóllehet korlátozott az az információ, amit nyújtani tudnak. Murray és mások (1981) egy kanadai és egyesült államokbeli egyetemen tanulmányozták a társadalom- és természettudósokat. A többség inkább erős, mint gyenge kötéseken keresztül jutott munkához. Ezt úgy értelmezték, mint amely „eltér Granovetter azon hipotézisétől, amely szerint a munkáról szerzett rendkívüli információ a «gyönge kötésekből» származik" (1981: 119). De az adatok több mint 80 %-a az első egyetemi munkahelyre vonatkozik – ez jelentős mértékben bizonytalan helyzet az új doktorok számára, akiknek még kevés használható kapcsolatuk van a tudományágukban, és főleg a mentorukra és/vagy a témavezetőjükre támaszkodnak, akik mind őket, mind munkájukat jól ismerik (a Murray és mások által használt „erős kötés”-meghatározás). Valóban azt találták, hogy az első munkák szerzésére erős kötéseket használók aránya elég magas –- 47 %, szemben az első munka szerzésével, ahol 58 % –-, de a 47 %-os adat egy olyan egyetemről származó körülbelül 50 egyént tartalmaz, ahol a választási arány alig lépte túl az 50%-ot. Még ha a szám reprezentatív lenne is, szükségeltetne a karrier fokozata szerint felbontani. Így tehát a jelen hipotézis szerint a professzorok erős kötésekben való bizalmának csökkenése kellene, hogy bekövetkezzen az első egyetemi állásukból történő továbblépésük során. A kérdés az, vajon a munkanélküliséggel számoló válaszolók idesorolhatóak lennének-e, vagy sem; amikor például az egyén szolgálatait visszautasítják, akkor a többi tényező változatlansága mellett az erős kötelékek iránti nagyobb bizalmat várná el az ember, ellentétben azzal a helyzettel, amikor nem kellene feltétlenül új munkát találnia.

Egy, a közgazdászoktól származó, tisztán elméleti modell közvetlenül erre a kérdésre vonatkozik. Boorman (1975) gazdaságelméleti és hálózatfolyamati szempontokat alkalmazott annak érzékeltetésére, hogy a racionális gazdasági cselekvők eldönthetik, hogy idejüket és energiájukat az erős kötésekre fordítják és nem a gyengékre. E modell feltételezi a következőket: (1) az erős kötések fenntartása több időt igényel, mint a gyengéké; (2) ha valaki egy munkáról tudomást szerez, akkor az erős kötéseinek ajánlja fel az információt, ha bármelyikük munkanélküli, egyébként pedig a gyenge kötéseknek. Ezek az egyszerű feltételezések egy komplex matematikai modellhez vezetnek. Az eredményt azonban egyszerűen össze lehet foglalni. Ha a rendszerben a munkanélküliség valószínűsége kicsi, a racionális egyén az összes idejét a gyenge kötésekbe fogja befektetni, és egy ilyen helyzet egyfajta Pareto-optimális egyensúly lesz; másrészt, mivel a munkanélküliség valószínűsége magas, csak a stabil egyensúly az, amelyikben csupán az erős kötéseket tartják fent, habár ez az egyensúly nem Pareto-optimális (azaz néhány cselekvő javíthatja a helyzetét bárki más kára nélkül). Ez a modell, amely az elméleti és empirikus munkámban elmondottaktól teljesen eltérő feltételezéseken és gondolatokon alapszik, végül is igen hasonló következtetésekre jut. Ez azt sugallja, hogy az ilyen tanulmányokban több figyelmet kell fordítani a munkaerőpiac különböző résztvevői által élvezett alkalmazási biztonság szintjére. (Boorman modelljét jelentősen finomította és kiterjesztette Delany 1980.)

Nem csak az elhelyezkedési nehézség serkent az erős kötések használatára. A mindennapi problémák összes fajtájának van ilyen eredménye. Toronto egy elővárosának segélyhálózatáról készült tanulmányokat összefoglalva, Wellman (1979: 1222-1223) megemlíti, hogy „minél szorosabb (erősebb) a bizalmas viszony (a válaszadók ordinálisan rangsorolták a közeli barátokat), annál inkább válik a segítség észlelt elérhetősége a kötés egyik szembeötlően meghatározó részévé. A közelség nyilvánvalóan a segítőkész bizalmas viszonyok egyedüli legfontosabb meghatározó jellemzője; az első legközelebbink rangsorolt bizalmas barátok 56 %-ára támaszkodnak baj esetén..., míg a hatodik helyre rangsorolt legközelebbi barátoknak csak 16 %-ára”.

Számos tanulmány szintén említi, hogy a szegényebb emberek inkább támaszkodnak az erőskötésekre, mint mások. Erickson és Yancey (1977: 23, 28) egy Philadelphiáról írt tanulmányának következtetése szerint „a modern társadalom struktúrája olyan, hogy néhány ember jellegzetesen előnyösnek találja az erős hálózatok fenntartását, és kimutattuk már, hogy ezek az emberek nagyobb valószínűséggel a fiatalok, a feketék és a kevésbé képzettek"; továbbá az „erős hálózatok – úgy tűnik – a gazdasági bizonytalansághoz és a szociális intézmények hiányához kapcsolódnak. Ameddig a munkanélküliek aránya magas, a szegénység fenyegetése valóságos, és ameddig a népesség nagy része nem könnyen jut hozzá az orvosi szolgáltatásokhoz, a napi gondozáshoz és a társadalmi jóléti szolgáltatásokhoz általában, számíthatnak arra, hogy egymás között fenntartott erős hálózatokba vetett bizalmat találunk”.

Két etnográfiai tanulmány ugyanezt az elgondolást szemlélteti. Stack (1974) egy középnyugat-amerikai város néger gettóját tanulmányozta: Lomnitz (1977) pedig Mexico City peremén egy viskótelepet vizsgált. Egymás munkájának nyilvánvaló ismerete nélkül, és a két népesség közti hatalmas kulturális különbség ellenére, közel azonos eredményre jutottak. Stack szerint (1974: 32, 33, 40): „A Flatsben élő fekete családoknak a fennmaradáshoz szükségük van a kooperatív támogatás állandó forrására. A szükségleteik nyomása okán osztoznak egymással... Elcserélik élelmiszerjegyeiket, a bérleti díjat, a televíziókészüléket, sapkát, dobókockát és az autót; egy ötcentest itt, egy cigarettát ott; ételt, tejet, darát és gyerekeket... A hasonló gazdasági válságba jutott rokonok és közeli barátok tudják, hogy részesülhetnek a rokoni hálózatokban lévő egyének ennivalójából, lakásából, kevés és ritka luxuscikkeiből. Az a nem rokon, aki megfelel egy másik elvárásnak, kimondja az alaposan kidolgozott barátsági fogadalmakat, és a rokonságra jellemző módon irányítja társadalmi viszonyait.” Lomnitz (1977: 20) szerint: „Mivel a perem helyzetűek a városi ipari társadalom teljes jogú tagjaitól el voltak zárva, ezért saját gazdasági rendszerüket kellett felépíteniük. A viskóváros alapvető társadalmi-gazdasági struktúrája a viszonossági hálózat. Ez egy olyan társadalmi mező, amelyet a szomszédok közötti kölcsönös cserefolyam határoz meg. A fő cél... a gazdasági biztonság minimális szintjének biztosítása tagjai számára.” A hasonlóság mint a további viszonosság eredménye és oka, kiterjed a fiktív rokonság használatára is.

Az erős kötések makacs használata a szegényeknél és veszélyeztetetteknél a gazdasági nyomásra adott válasz; lehetőségek nélkülinek hiszik magukat; ezen viszonossági hálózatok alkalmazható jellege az elemzők fő témája. Ugyanakkor azt állítanám, hogy az erős kötésekben lévő társadalmi energiák nagy koncentrációjának az a hatása, hogy a szegények kommunikációit olyan zárt hálózatokká töri szét, amelyek között gyenge a kapcsolat; az egyének annyira zártak lehetnek, hogy ezután elveszítik a gyenge kötések kiterjesztésével járó előnyöket. Ez talán még egy olyan tényező lehet, ami a szegénységet önfenntartóvá teszi. Azoknak a programoknak, amelyek a szegényekre „ki akarják terjeszteni” a szociális szolgáltatásokat, bizonyára gyakran vannak komoly nehézségei; erre előre számítani lehetne az itt kifejtett hálózatelméletek alapján.

4. A gyenge kötések szerepe az eszmék terjesztésében

A GYKE-ben (1356-1369) javasoltam a gyenge kötésekről szóló elmélet alkalmazását az újítás terjedésének tanulmányozására. Ezt a javaslatot használta fel Everett Rogers, amikor a családtervezés alkalmazásának következményeit elemezte koreai falvakban egy tízéves periódusban. Más hálózati változókkal kombinálva, ez az érvelés segít megmagyarázni az alkalmazás szintjét e falvakban (Rogers 1979: 155-157; Rogers és Kincaid 1981: 247-249).

Egy ilyen elmélet logikusan vonatkozik az eszmék vagy információk bármely csoportjának elterjedésére is. Ezt főleg a kulturális és tudományos eszmék terjedésére vonatkozóan fogadták el. Fine és Kleinman például A szubkultúra újragondolása: egy interakcionista elemzés (1979) című cikkükben kijelentik, hogy a „szubkultúra” eszméje, ahogyan a szociológiában használják, elégtelen, mivel megfosztották interakciós eredetétől, és főként úgy fogják fel, mint szellemi természetű eszmék és szimbólumok csoportját. Fine és Kleinman különösen avval a paradoxonnal szembesül, hogy nagyszámú egyénnek, akik közül a legtöbb sohasem volt kapcsolatban egymással, sikerül mégis fenntartani a közös jelentéseket és értelmeket – mint azt az „ifjúsági kultúra” is példázza. Visszautasítják azt a nézetet, hogy ezt a közös kultúrát leginkább a tömegkommunikációs eszközök mindent átható voltával magyarázzák. („Bár a médiumok terjedése a tudás széles elterjedtségét eredményezheti, mégsem szabad egyenlővé tenni az információ terjedésének mértékét az átadás módjával. A tömegkommunikációs eszközök közléseinek nagy részét a közönség nem továbbítja és nem használja.” Továbbá sok, a közvetítő eszközök által sohasem közölt kulturális témát ismernek a kiterjedt hálózat minden részében. „Az ifjúsági kultúra azon szubkultúrák kiváló példáját szolgáltatja, amelyek a hírközlő eszközökön kívül kommunikációs csatornák készletét biztosítják. A fiatalok körében a közönséges tudás – disznó viccek, szexuális ismeretek, agresszív humor... – nagy részét nem a felnőttek által ellenőrzött hírközlő eszközök adják át" [1979: 9]. Azzal folytatják, hogy „az a sebesség, amivel a gyerekek ismerete nagy távolságokon keresztül terjed..., a gyenge kötések szerepét idézi fel. A földrajzilag mozgékony gyerekek sok mérföldön át is fenntarthatnak barátságokat az iskolai kortárscsoporton kívül. A játszótársak közötti levelezés mint gyerekkori időtöltés e jelenség egyik példája. Hasonlóképpen a távoli... unokatestvérek is összekötik az amerikai népes családokat, és biztosítják a gyerekeknek, hogy összehasonlítsák magukat és kultúrájukat mások életkörülményeivel és kultúrájával. Mivel a gyerekek kultúrájának mind helyi, mind regionális változatai vannak, ezek a rokonsági kötések olyan mechanizmust biztosítanak, amely által a kulturális tradíciók átugorják a földrajzi távolságokat... Egy helyi társadalmi hálóban élő egyéntől származó kultúra kiterjesztése egy másik társadalmi hálóban élő ismerősére, döntő elemnek tűnik a szubkultúrán belüli kulturális elemek kommunikációja szempontjából” [1979: 10-11].)

Lin, Dayton és Greenwald (1978) elvégeztek egy sokatmondó empírikus vizsgálatot, amely összhangban van ezen elmélettel. Az Egyesült Államok keleti területén önként jelentkezők megegyeztek abban, hogy személyes ismerőseik láncán keresztül megkísérelnek továbbítani egy brosúrát a címzetthez, azonban a címzett személyek korábban ismeretlenek voltak (hasonlításul: Milgram 1967). Lin és társai módszeresebben kutatták ezt a problémát, a kötés erejét két különböző szálon határozva meg: a kapcsolat újkeletűségével és annak a kapcsolatnak a típusával, amelyet a válaszoló megnevezett a brosúrának a következő személyhez történő eljuttatásánál. A kétfajta mérésen alapuló eredmény azt mutatta, hogy a sikeresen működő láncok sokkal nagyobb mértékben használták fel a gyenge kötéseket. A szerzők összefoglalásul azt mondják, hogy „a sikeres láncokban részt vevők hajlamosak kevesebb erős kötést hasznosítani a továbbítás során. A sikeres továbbítók (azaz azok, akik elérték a címzettet) meglepő módon azt állították, hogy a címzettekkel gyenge kötéseik voltak” (1978: 163). Ez a kísérlet egy bizonyos értelemben mesterséges, mivel a brosúrával valójában sem információt, sem eszméket nem adtak át. A gyenge kötések hatékonysága a társadalmilag távoli és ismeretlen célpontok elérésében viszont azt sugallja, hogy az a folyamat, amit Fine és Kleinman idézett a kulturális eszméknek, és szimbólumoknak egy társadalom széles metszetén keresztüli, gyenge kötések útján történő terjedésének magyarázatára, valóban a feltételezésnek megfelelően működhet.

Ami azután a kulturális terjesztést lehetővé teszi, az, hogy a kultúra megosztására hajlamos összetartó kiscsoportok nem annyira összetartóak, hogy teljesen zártak legyenek, hanem inkább a más hasonló csoportoktól származó eszmék áthatolnak hozzájuk a gyenge kötések közvetítésével. Az látszólagos paradoxon, hogy a gyengekötések hatása ebben az esetben a homogenizáció, mivel én a gyenge kötések azon képességét hangsúlyoztam, hogy elérik a sajáttól eltérő eszmékkel és információkkal bíró csoportokat. Mindazonáltal a paradoxon megoldódik akkor, ha a folyamatot egy időperióduson belül bekövetkezőnek fogadjuk el. Azok az eszmék, amelyek kezdetben más környezetből származnak, valószínűleg új területi és más eltéréseket eredményeznek. A homogén szubkultúrák nem azonnal jönnek létre, hanem inkább a terjedési folyamatok végpontjai. A terjesztésről szóló elméletek alapján nem lehet teljes egészében megmagyarázni, hogy a kezdetben eltérő irányultságú kaliforniai és New York-i csoportok miért vesznek át egymás kultúrájából eleget ahhoz, hogy végül igen hasonlónak látszanak. A gyenge kötések lehetőséget szolgáltatnak a homogenizációra, bár az eszmék átvétele nem magyarázható tisztán strukturális tényezőkkel. A tartalmat és az inkább egyik, mint a másik eszme vagy szimbólum átvételére irányuló motívumokat az elemzések döntő részeként kell felvenni. Nem lehet elhanyagolni az egyének aktív szerepét a kultúrában, nehogy a magyarázat túl mechanikussá váljék. Fine és Kleinman (1979: 12-13) megjegyzi, hogy „a kultúra gyakorlása választott viselkedésekből áll... A kultúrát lehet stratégiailag alkalmazni és nem szabad úgy felfogni, mint egy feltételes reflexet. A kultúra gyakorlása feltételezi a motivációkat és főként a kulturális témák használóival való azonosulást. Így az értékek, normák, viselkedések és tárgyak csak annyiban alkotnak egy szubkultúrát, amennyiben az egyének egy olyan közösség részének látják magukat, melynek tagjai különleges jelentéseket tulajdonítanak ezen «objektumoknak».”

A kérdést tisztázhatjuk a szubkulturális témák és a tudományos információ terjedésének összehasonlításával. A tudomány esete abban különbözik, hogy az újítás átvétele nem önkényes, mint a szubkultúrákban, hanem megegyezésen alapuló ellenőrzések és sztenderdek szerint van irányítva. Chubin (1976) modellje a tudományos specializációról – mely igen hasonló Fine és Kleinman kulturális csoportokról adott elemzéséhez – azt sugallja, hogy a feltételezett eltérés csak fokozati. Kimutatja, hogy a tudományban tekintélyes mértékű munkamegosztás ellenére valószínűleg kevés problémakör lesz szociometrikusan zárt, és hogy bármely tudományos mezőnek van egy központja és egy perifériája, mely utóbbit a tagoknak a központtal és más értelmiségi csoportokkal való gyenge kötéseivel lehet meghatározni.

Ennek az a jelentősége, hogy ha „a központi egységek újító készségét megbéklyózzák az áthagyományozott szellemi érdekek (vagy perspektívák), akkor az új eszméknek a hálózat peremeiből kell származniuk” (Chubin 1976: 460). Továbbá, miként a GYKE-ben (1367) az igen kockázatos újításokra vonatkozóan felvetettem, Chubin (1976: 464) azt állítja, hogy a tudományokban a peremhelyzetűek könnyebben újíthatnak, s az újításokat, ha hasznosak, a központ megszerzi. Az események e láncolata viszonylag láthatatlan, mivel „az átvétel biztosan hat az újító szakmabeli pozíciójára is. A gyenge kötéseket átalakítják; a korábban peremhelyzetű egyén a csoport magjává válhat". Hasonló álláspontra helyezkedik Collins (1974), aki tizenegy olyan nagy-britanniai, egyesült államokbeli és kanadai laboratórium empirikus kutatásáról számol be, amelyek a lézer egy bizonyos típusának fejlesztésében és előállításában vettek részt. Részben a saját adataira, részben az elméleti megfontolásokra támaszkodva Collins azt állítja, hogy a „láthatatlan kolléga” eszméje félrevezető, mivel az egy túlságosan koherens belső struktúrát sugall. Collins számára (1974: 169) a gyenge kötések feltételezett fontossága a tudományos újításokban további komoly kétségeket támaszt a kérdőíves válasszal mint a valós tudományos újítási hatás áramlásának közvetlen, érvényes mutatójával szemben.

A legátfogóbb kísérlet a gyenge kötésekről szóló elgondolásaim tudományos környezetben való érvényességének empirikus ellenőrzésére Friedkiné (1980) volt. Egy nagy amerikai egyetem hét biológiai intézete (anatómia, biokémia, biológia, biofizika, mikrobiológia, fiziológia és patológia) összes tagjának küldött kérdőívet, amelyre a szóban forgó populáció 71,3 %-a, azaz 97 fő válaszolt. A „gyenge kötések” két alternatív meghatározását hasonló eredményekkel használta. A közzétett eredmények a következő meghatározásra támaszkodnak: két tudósról akkor mondta, hogy gyenge kötésük van, ha az egyik beszámolt arról, hogy beszélt a másikkal folyamatban lévő munkájáról, ám a másik nem tett ilyen beszámolót. Ha mindketten ezt állították, akkor a kötést „erősként” határozta meg (lásd a GYKE 1364. oldalán, a kölcsönös választás mint erős kötés meghatározásának tárgyalásakor).

Friedkin számos tételemet ellenőrzi módszeresen. Az egyik azzal foglalkozik, amit én „helyi hidak”-nak neveztem – két olyan személy közötti kötések, amelyek a legrövidebb és legvalószínűbb utak, s az információk ezeken keresztül juthatnak el az egyik személlyel kapcsolatban állóktól a másik személlyel kapcsolatban állókig ( GYKE: 1364-65). Érvekkel támasztottam alá, hogy amíg az összes kötésnek nem kell gyenge kötésnek, (helyi) hídnak lennie, addig az összes hídnak gyenge kötésnek kell lennie – ez a gondolat központi része annak az állításnak, miszerint a gyenge kötések döntő funkciókat látnak el a hálózat különben kapcsolat nélküli részeinek összekötésében. Friedkin (1980: 414) azt találta, hogy tizenegy helyi híd volt a hálózatban; s mindegyik gyenge kötés volt. Különben ez az eredmény sokkal erősebb, mint amit véletlenszerűen várni lehetett: a válaszolók közötti kötések 69 %-a volt gyenge, 31 %-a pedig erős. A binominális szignifikancia-vizsgálat révén viszont egy ilyen eredmény valószínűsége, ha a kötéseket véletlenszerűen választották helyi hidaknak, csak 0,017 lett volna.

A GYKE-ben megjósolt más eredmények is erősen megjelennek ezekben az adatokban. Azt állítottam például, hogy minél erősebb két ember között a kötés, annál nagyobb baráti köreik átfedése, és hogy a harmadik személyhez erős kötésekkel kapcsolódó embereket nagyobb valószínűséggel ismerik, mint azokat, akiknek ezekkel a személyekkel gyenge kötésük van, amely harmadik személyt viszont nagyobb valószínűséggel ismerik, mintha nem lettek volna közös barátaik. Mindezeket igen részletesen ellenőrizték (Friedkin: 415-417). Friedkin (1980: 417) arra következtet, hogy „ez a bizonyíték azt sugallja, hogy a helyi hidak valószínűleg gyenge kötések, mivel az erős kötések ösztönzik a triádszerű elzárkózást, ami kiküszöböli a helyi hidakat. Más tényezők egyenlősége esetén a gyenge helyi hidak valószínűleg fennmaradnak az idő múlásával, míg az erős helyi hidak valószínűleg megsemmisülnek”. Végül bebizonyosodott az a feltevés, miszerint a csoportok közötti kötések aránytalanul sok gyenge kötésből állnak (a csoportokon belüliekkel szemben): a tanszékek közötti kötések 77%-a, míg a tanszéken belüliek 65%-a gyenge kötésű volt (p = 0,002).

Az áthidalásról szóló állítások a tranzitivitás fogalmaiban is vizsgálhatók: egy személy barátainak a barátai hajlamosak e személy barátaivá válni. A GYKE-ben kijelentettem, hogy az erős kötésektől elvárható a tranzitivitás, míg a gyengéktől kevésbé, mivel a tranzitivitás értelmezése – az, hogy ha A választja B-t és B választja C-t, akkor értelmileg következetlenség A számára, hogy ne válassza C-t –irreleváns a gyenge kötéseknél. Lehetséges, hogy A még csak nem is ismeri C-t, és ha mégis ismeri, nem fogja következetlenségnek tartani, hogy nincs kölcsönhatásban az ismerőse ismerősével (GYKE: 1373). Egy 280 fős izraeli kibucról készült tanulmányban Weimann (1980: 10) a „személyes függéssel, fontossággal és gyakorisággal” mérte a kötések erejét. A Samuel Leinhardt által írt programot használva (SOPAC II) – amely a tranzitív triádok gyakoriságát hasonlította össze a véletlenül elvárttal – Weimann (1980: 16-17) megállapította, hogy „az erős kötések hálózata jelentős mértékben hajlamos a tranzitivitásra, míg a gyenge kötéseknél hiányzik ez a hajlam, és néhány esetben inkább az intranzitivitásra hajlik... A gyenge kötések, amelyek viszonylag mentesek a tranzitivitásra való hajlamtól, kevésbé strukturáltak, így alkalmasak az elkülönült klikkek vagy alcsoportok összekötőjének szerepére azáltal, hogy információt szállítanak a hálózat minden részéhez”.

Azonban Weimann azt is állítja, hogy az erős kötés nem irreleváns az információ áramlásában – hogy az ilyen áramlás sebessége, hitelessége és főleg hatása az erős kötéseken keresztül a legnagyobb, és hogy tulajdonképpen „a legtöbb hatást az erős kötések hozzák létre” (1980: 12). Felveti a gyenge és erős kötések közötti munkamegosztást: a gyenge kötések szolgáltatják a „hidakat, melyeken az újítások keresztüljutnak a társadalmi csoportok határain..., míg a döntéshozást főleg a minden egyes csoportban meglévő erős kötések hálózata befolyásolja” (1980: 21).

Weimann (1980: 19-20) azt is kimutatja, hogy a gyenge kötések fontos összetartó szerepet játszanak a kibucban, egy olyan társadalmi egységben, amelyet korábban szorosan vett szervezetnek véltek: „A növekvő heterogenitással támogatva, a szegmentáció folyamata korlátozta a hagyományos társadalmi erők erejét és fenyegette a kibuc néhány alapelvét, nevezetesen a közvetlen demokráciát, egyenlőséget és a részvételt. ...A kibucban a társalgási hálózatok a társadalmi ellenőrzési mechanizmus szerepét töltik be: a pletykák egyfajta társadalmi erővé válva elnyomják a deviánsokat, és fenntartják a közös normáknak való engedelmességet. ... A pletyka-témák átadása révén (főleg, miként e kutatás mutatta, a gyenge kötéseken keresztül) a kibuc társadalmi rendszere képes fenntartani a szolidaritást, szankciókat és az engedelmességet egy heterogén, részekre tagolt társadalmi csoportban.”

Friedkin (1980: 421-422) rámutat arra, hogy szükséges a különböző fajta kötéseken keresztül átadott információ típusát és szabályszerűségét tovább pontosítani.

(„Granovetter elmélete – amennyire ez egy erőteljes elmélet – azon a feltételezésen alapul, hogy a helyi hidak és a gyenge kötések nem csupán az összetartó jelenségek előfordulására szolgáló lehetőségeket jelentik..., hanem azt is, hogy ezek ténylegesen elősegítik e jelenségek előfordulását. A társadalmi hálózat elemzése területén nagy empirikus erőfeszítést kíván meg, hogy igazolják Granovetter elméleti megközelítésének aspektusát. Egy dolog azt állítani, hogy amikor e kötések révén terjed az információ, akkor az rendszerint új és talán fontos információ az érintett csoport számára. És más dolog azt állítani, hogy a helyi hidak és gyenge kötések elősegítik az új és fontos információk rendszeres áramlását az elkülönült struktúrákba. Bárki egyetérthet az előbbivel, s vitatkozhat az utóbbival. Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy az információ rendszeres áramlása függ a személyek közötti összetett rövid pályáktól, akkor a helyi híd nem az információáramlás valószínű pályáját, hanem az ilyen áramlás lehetséges útját jelöli... Mondhatják, hogy a helyi hidak révén áramló információ döntő hatással van az elkülönült népesség társadalmi integrációjára, azaz az elkülönült csoportok közti rendszeres információáramlás nem döntő módszeres integrációjuk szempontjából. Ha így van, akkor kijelenthetik, hogy a makro- és mikrointegrációnak különböző alapjai vannak; például a makrointegráció épülhet a gyenge kötésekre is, amelyek lehetővé teszik a csoportok közötti epizódszerű információátadásokat, míg a mikrointegráció az erős kötések összetartó készletén alapszik, melyek lehetővé teszik a csoportokon belüli rendszeres transzmissziót.”)

5. A gyenge kötések és a társadalmi szervezet

Friedkin értelmezése, miszerint a gyenge kötések inkább a makro-, mintsem a mikroszintű integráció alapját képezik, hasonló Peter Blau (1974: 623) elméletéhez, mivel „a bensőséges viszonyok hajlamosak kicsi és zárt társadalmi körökre korlátozódni..., s ezek a társadalmat kis csoportokra szabdalják szét. E csoportok társadalmi integrációja az emberek gyenge kötéseitől függ, s nem az erősektől, mivel a gyenge társadalmi kötések túlnőnek a bensőséges körökön (Granovetter 1973), és létrehozzák azon csoportközi viszonyokat, melyeken a makrotársadalmi integráció nyugszik”.

Ezért a fejezet ezen részében számos olyan tanulmányt fogok áttekinteni, melyek a gyenge kötések szerepével foglalkoznak a mikroszociológia elsődleges csoportjainál nagyobb csoportok szervezésében. Két ilyen tanulmány is foglalkozik a különböző csoportok integrációjának problémájával a formális szervezeteken belül. Karweit, Hansell és Ricks (1979: 1) nem mutat be új adatokat, hanem inkább arról az irodalomról ad gondolatkeltő áttekintést, amely arról szól, hogy „az iskolákon belüli kortárscsoportok jellemzői hogyan hatnak egyes tagjaik iskolai orientációira, terveire és teljesítményeire”. Megjegyzik, hogy „az iskolában a szoros barátságban lévő tanulókat sokáig fontos befolyásoló erőforrásnak vélték, és számos kutatás be akarta bizonyítani a kortárscsoportok szocializáló erejét” (1979: 11). „A diadikus szemlélet utal arra, hogy a kortársak különböző értékekhez történő szocializációja csak a szoros baráti kötéseken keresztül következik be. Azonban más kortársi viszonyok – mint például az egyéntől teljesen különböző személy csodálása – a közeli barátságnál fontosabb szocializációs források lehetnek” (1979: 19). (Elevenítsük fel a GYKE 1382. oldalán idézett bizonyítékokat arról, hogy az egyén az önmagától nagyon különbözőekhez sokkal nagyobb valószínűséggel kapcsolódik gyenge, mint erős kötésekkel.) Továbbá felteszik a kérdést, hogy helyes-e az a célkitűzés, ami egy olyan helyzetet teremt, ahol az iskola egyik csoportjának (mint például a magas teljesítményűek csoportja) értékeit a leghatékonyabban sajátíthatják el a többiek. „Egy alternatív és talán kívánatosabb kortársi struktúra volna az, amelyben az eltérő kultúrák információt és segítséget cserélhetnek anélkül, hogy szükségszerűen hasonlóbbakká váljanak” (1979: 19).

Különösen Karweit és társai (1979: 20) foglalkoznak azzal, hogyan alkalmazható a gyenge kötésekről szóló elgondolásom az egyesült államokbeli fajilag vegyes iskolák viszonyaihoz. Felvetik, hogy „a faji integrációt az osztályban inkább az osztályterem olyan strukturális átrendezésével lehet elérni, amely elég gyenge érintkezéseket eredményez a fekete és fehér tanulók klikkjeinek összekapcsolására, mintsem az olyannal, amely az erős, fajok közötti vegyes barátságokat ösztönzi. Ez az eredmény rögtön alkalmazható lenne az iskolákban, mivel a gyenge kötéseket könnyű a valóságos szervezeti újításokon keresztül ösztönözni. Ha módosítani lehetne azt az elképzelést, hogy a faji integrációnak az erős kapcsolatokban diadikus szinten kell végbemennie, akkor a faji alkalmazkodás erősítésére tervezett beavatkozás sok lehetősége megvalósíthatóvá válna az iskolákban”. Végül Karweit és társai (1979: 26) azt állítják, hogy „a diákok iskolától való elidegenedésének nagy része együtt járhat a diákvezetők és diákok közötti közvetett kapcsolatok hiányával, és azon eredendő tehetetlenségükkel, hogy hozzájáruljanak a diákok határozathozatalához”. Ez a pont a GYKE-ben kifejtett állításomat idézi fel, mely szerint a bostoni West End-iek lehet, hogy nem szívesen csatlakoztak egy, a városi rekonstrukcióért harcoló szervezethez, mivel a hídszerű gyenge kötések hiánya miatt a többségük még közvetetten sem közelíthette meg e szervezet vezetőit. Ha ugyanazt az érvelést alkalmazzuk az iskolai viszonyokra, akkor lehetséges, hogy a hídszerű gyenge kötések ösztönzésének stratégiája, amit Karweit és munkatársai javasoltak, nem csak kulturálisan különböző csoportok összekötését eredményezi, hanem szélesebb makrohatásként csökkenti a diákok elidegenedésének mindenre kiterjedő érzését, és növeli az általános társadalmi szolidaritást.

Judith Blau (1980) egy esettanulmányt közöl a New York-i gyermekpszichiátriai intézetben megvalósított sikeres integrációról; azt állítja, hogy ezt az integrációt csak akkor lehet megérteni, ha figyelembe vesszük a gyenge kötések kiterjedt hálózatának szerepét. E nyilvános kórház 200 főnyi személyzete olyan gyerekeket lát el, akiknek a károsodási szintje meglehetősen magas. A kezelés nehéz és az eredmény bizonytalan. Az összehasonlítás alapjául szolgáló intézményeket „a személyzet folytonos kicserélődése és alacsony morális szintje jellemzi. Határozottan nem ilyen eset áll fenn a Gyermekközpont (New York City) esetében” (1980: 2). Blau szerint ennek oka a gyenge kötések meglepő száma a személyzet tagjai között – olyannyira, hogy „a személyzet mind a 200 tagja a keresztnevén szólítja egymást” (1980: 6). Az interakció olyan egyenletesen oszlik el, hogy „hiányoznak a klikkek” (1980: 8). Mindazonáltal „az interakció tartalmának elemzése feltárja a stabil alhálózatokat alkotó specializált személyzeti viszonyok erősen differenciált rendszerét” (1980: 8).

Ezen alhálózatoknak sok különböző szervezeti középpontja lehet, melyek tükrözik a kórháznak osztályokba (mint a pszichológia és gyermekgondozás), bizottságokba, programokba (mint a művészeti programok és a pihenés), lakóegységekbe és a betegek különleges csoportjára összpontosító, klinikai csoportokba való komplex beosztását. Ha a kötések e stabil alhálózatokban erősek lennének, akkor – az érvelésem szerint – ez valószínűleg elzárná őket egymástól, vagyis klikkekbe tömörülnének. A gyenge kötések túlzott dominanciája, még ha strukturált is, ehelyett egy olyan szituációt hoz létre és tart fenn, amelyikben mindegyik alhálózat nagymértékben átfed sok másikat és a nagyszámú gyenge kötés hídszerű funkciót tölt be. Blau (1980: 20-21) azt találta, hogy például „sem homogén munkacsoportokat, sem erős baráti viszonyokat nem lehet felismerni... Az intézetnek a szoros diadikus kötések iránti türelmetlensegét kifejezik az azok között meglévő ritualizált, távolságtartó minták, akiknek az intézményen kívül szexuális vagy családi kapcsolatuk van... Ez azt sugallja..., hogy egy komplex struktúrában... a kiterjedt gyenge hálózatok csak akkor tudnak életképesek maradni, ha a Szoros kötések tiltottak... Ezért, amikor a struktúra dimenziói keresztezik egymást, és a személyzet a többszörösen keresztezett szerepviszonyok alhálójába integrált, akkor a néhány emberrel fennálló zárt kötelékek veszélyeztetni fogják a többiekkel való munkakapcsolatokat”. Továbbá: „egy egyénnek a lehetőségekhez és forrásokhoz való hozzáférhetőségét csak akkor lehet teljesen kihasználni, ha ez az egyén különböző információkat szolgáltató eltérő pozíciójú más személyekkel van kapcsolatban, de az erős kötések valószínűleg olyan zárt köröket tartalmaznak, amelyek korlátozzák a hozzáférhetőséget... Mivel az információ ilyen széles körökben terjedt szét a kórházi struktúrán keresztül, ezért a személyzet kötelessége a csoportközi hídszerű kapcsolatok fenntartása, a csoporton belüli szolidaritás kötelékeinek további gyöngítése” (1980: 21).

Blau a szervezetelmélettel kapcsolja össze eredményeit, és megjegyzi, hogy nem egyszerű feladat igen sok különböző szakembert egy formális szervezetbe integrálni, a jelen esetben vannak pszichiáterek, gondozók, orvosok, fogorvosok, tanárok, a művészetet (például zenét) gyógymódként alkalmazó terapeuták, a csökkent tanulási képességgel rendelkező gyerekekkel foglalkozó szakemberek és az alacsonyabb képzettséggel rendelkező kisegítő személyzet. E probléma általánosan elfogadott megoldása az erős kontrollmechanizmus beepítése a formális hierarchiába. E formális megoldás egyik alternatívája volt néhány klinika arra irányuló próbálkozása, hogy „családias és egalitariánus viszonyokat” hozzon létre. Blau (1980: 19) azonban kimutatja, hogy ez a kettős megoldás az „erős kötések formáit” mutatja. A bürokratikus megoldásban a kötések hierarchikusak; „a «demokratikus» klinikákon, melyek többsége a formálisabb modellel szemben hat, a mindenütt jelenlévő és szilárd kötések adják az egész struktúrát egységesítő közeli elsődleges csoportviszonyok mátrixát. Ezek az erős kötések meglepően hasonlítanak a kis közösségekben, nyári táborokban és a jezsuita szerzetesrendben megfigyelt mintákhoz” (1980: 20). így a bronxi pszichiátriai kórház gyengekötés-„megoldása” e két minta bármelyikétől jelentősen különbözik. Blau utal rá, hogy jobb, ha az egészségügyi ellátás kevéssé hatékony koordinációját egy hierarchikus modellel társítják. Feltételezhető azonban, hogy az intézményt összekötő erős kötések hálózatától függő „demokratikus megoldás” az ily módon kötött rendszer méreteire lenne korlátozva. Az ilyen intézmények méretének kiterjesztésére irányuló kísérletek abba az akadályba ütköznének, hogy az egyének nem tudnának megfelelő számú erős kötést fenntartani, s ez az intézmény alkalmazottjainak klikkekre szakadásához, valamint a morál és integráció ehhez kapcsolódó csökkenéséhez vezetne.

Ha a szervezeti integráció gyenge kötésekre épülő eljárása valóban hatékony és magas morális tartalmakkal rendelkezik, és magas szintű szolgáltatásokat hoz létre a Blau által sugallt általános elméleti okok következtében, akkor fontos kérdés lenne az, hogy milyen mértékben vihető át a modell más hasonló viszonyokra. Ez szükségessé teszi annak a jobb megértését, hogy az ilyen modell hogyan jött létre. Blau azt állítja, hogy volt néhány tudatos próbálkozás egy újfajta struktúra kifejlesztésére, de az nem világos, hogy vajon létrehozói megértették-e korábbi döntéseik strukturális összefüggéseit.

Egész közösségek tágabb viszonyai között használja Breiger és Pattison (1978) a blokk-modellezés módszerét (lásd White és mások 1976) annak bizonyítására, hogy a gyenge kötések hídjellegű szerepeket játszanak – amint azt a közösségek integrációjánál felvetettem –, és pusztán a nyers szociometriai adatok algebrai kezeléséből és egyszerűsítéséből bármely más információ nélkül is lehetséges lenne következtetni a kötések adott típusainak gyenge vagy erős minőségére. Főleg azokat a szociometriai adatokat elemzik, amelyeket Laumann és más kutatók (Lauman és Pappi 1976, Laumann és mások 1977) egy német városban, Altneustadtban és egy amerikaiban, Towertownban (mindkettő álnév) gyűjtött össze. Habár a két városban a minták eltérőek, Breiger és Pattison kimutatja, hogy van néhány olyan közös strukturális jellemzőjük, amelyek a gyenge kötések fontosságát sugallják. Technikai kifejezéssel, a két blokk-modell félcsoportszorzási táblájának „együttes homomorfikus redukciója” egy olyan közös struktúrát hoz létre, amelyben bizonyos algebrai összefüggések teljesülnek – azok az összefüggések, melyeket a GYKE állításai előre jeleztek. A két közösségben elemezték a kötések három típusára – a társadalmira, a közösségi ügyekkel kapcsolatosakra és az üzleti-hivatásbelire – készült vizsgálatot. Azt találták, hogy a társadalmi kötések erős, az üzleti-hivatásbeliek pedig gyenge kötésekként funkcionálnak, valamint a közösségi ügyek kötései igen erősek az üzletiekhez viszonyítva, de gyengék a társadalmiakhoz képest (1978: 222-224). Ez a jellemzés megegyzik a közösségek néprajzi beszámolóival, még ha azok tényleges felhasználása nélkül fejlesztették is ki. Jóllehet e fejezetben nincs lehetőség a Breiger-Pattison-féle elemzés matematikai komplexitásának adekvát feldolgozására, hangsúlyozni kell, hogy az algebrai szerepstruktúra, amit a gyenge kötések elmélete alapján megjósolnak, nem az, amit a függvényillesztés bármelyik változata révén meg lehet találni; a hipotézis teljesen meghamisítható, de ez a jelen esetben két közösségre korlátozódik.

A GYKE-ben kifejtettem, hogy a kevés gyenge kötéssel bíró egyéneket valószínűleg nem lehet hatékonyan mozgósítani a közösségükön belüli kollektív cselekvésre, azt állítva, hogy a Gans által leírt West End-iek emiatt voltak hatástalanok a városi rekonstrukció elleni harcban. (Lásd Gans 1962, és az e témáról Gansszal folytatott levélváltásomat az American Journal of Sociology 1974. szeptemberi számában.) Steinberg (1980) e gondolatot általánosabb összefüggésekbe helyezte, megjegyezve, hogy „a közösségi kötődés és a szervezett tiltakozásban való részvétel közötti kapcsolat felfogásának két domináns iskolája van”. A tömegtársadalom-elmélet szerint a tiltakozás „a korábban nem kötődő egyének vagy gyökértelen közösségek hirtelen aktivitásából” származik; a másik iskola elmélete nagyjából erre adott választ. Azt állítja, hogy „a kötődő egyének vagy a szervezett közösségek nagyobb valószínűséggel vesznek részt hosszan tartó tiltakozásban” (1980: 2). A szervezeten belüli gyenge kötések fontosságának bizonyítása félúton van e két álláspont között: a „kötődés teoretikusainak keveset kellett beszélnie a már létező társadalmi kötések természetéről”, és Steinberg észreveszi „azon empirikus kutatások meglepően csekély számát, amelyek módszeresen vizsgálják a tiltakozó csoportok tagjainak társadalmi kötéseit... Szükségünk van olyan mikroszintű kutatásokra, melyek a kezdeményezők és a különböző környezetben lévő konfliktus-csoportok kialakulása előtti és utáni új tagok társadalmi kötéseit, valamint e kötések hatásait vizsgálják” (1980: 3).

Steinberg saját munkája „egy olyan longitudinális vizsgálat, ami egy elővárosi közösségben (különböző) oktatási kérdések körül szerveződött öt konfliktuscsoport kezdeményezőinek és új tagjainak a politikailag releváns társadalmi kötéseit elemezte” (1980: 3). A helyi iskolai hatóságok mind az öt esetben elutasították az eltérő véleményűek céljait, s ennek következtében új csoportok kialakítására kényszerítették őket (1980: 4). Steinberg mindegyik csoportban rákérdezett azokra a korábbi kötésekre, amelyek az új tagok és a kezdeményezők között, az új tagok között, valamint az oktatásügy szempontjából releváns csoportok tagjai és a csoporton kívüliek között fennálltak. Azt találta, hogy két egyén felelős az öt csoport kezdeményezéseiért, s közülük egyik sem volt erősen integrálódva a közösségbe; mindkettő olyan nő volt, aki a „közösségi ügyekben aktív csoportok és egyének hálózatában marginális helyet foglalt el” (1980: 17). Azt is megállapította, hogy a „közvetlenül a kezdeményezők által toborzott 20 fős «alapmagból» 19 a már korábban is meglévő kötésekből származott, amelyekből 15 gyenge kötés volt”, és a másik négy csoportban összpontosult (s azok a kötések voltak erősek, amelyeket a válaszolók „jóbaráti” kapcsolatként határoztak meg). Az erős kötések alapján toborzott csoport „kapcsolódott a legkevesebb szervezethez és olyan egyedi tagokhoz, akik ugyanazokban a sűrű hálózatjellegű szervezetekben tömörültek. A később csatlakozott tagok hajlamosak voltak ugyanazon csoportokhoz kapcsolódni, mint az alapító tagok. A gyenge kötések alapján létrehozott csoportok ugyanakkor több olyan szervezethez kapcsolódtak, amelyek lazán kötődnek egymáshoz, és egyes tagjaik hajlamosak voltak e szervezetekben szétszóródni” (1980: 19). Az erős kötésű csoport végül is sikertelen volt, míg a másik négy csoportból három számos célját el tudta érni. Steinberg (1980: 25) arra a következtetésre jut, hogy jóllehet a sikeres csoportok kezdeményezői marginális egyének voltak a közösségben, mégis „képesek voltak néhány olyan egyént is beszervezni, akik vezető pozíciót foglaltak el, és akik az iskolai aktivisták sűrű hálózatához kapcsolódtak... A bizonyítékok mintegy puhatolózásképpen azt sugallják, hogy ott, ahol az újítások vita tárgyát képezték, a gyenge kötések aktivitására alapozó mozgósítási stratégia nagyobb valószínűséggel teszi lehetővé a cél elfogadtatását és az iskolai döntéshozó struktúrába való bevonását”.

Itt értjük meg az eredmények strukturálásában és a különböző közösségi csoportok közötti versengés igényének közvetítésében meglévő erős és gyenge kötések közötti bonyolult kölcsönhatást. Az utoljára ismertetett tanulmány egy ilyen kölcsönhatásra is rámutat, és tartalmazza a kohézió és konfliktus elemeit. A tanulmány maga csak a szakmai közösség által elért kohézióról számol be; magától értetődőnek tételezi azt a mértéket, amennyire ez a kohézió eszköze a fenti közösség céljainak, amely konfliktusban van a munkások vagy fogyasztók csoportjának céljaival. Bearden és társai (1975) tanulmányozták az amerikai vállalatok összefonódó vezetőségét. Azt a következtetést vonták le, hogy két vállalat között akkor van „kötést”, ha legalább egy vezetőségi tag tagja mindkét vállalat vezetőségének. Hosszasan kifejtették, hogy az ilyen összefonódások közvetítő közegei lehetnek a cégközi ellenőrzéseknek és összejátszásoknak.

Mióta az összefonódó vezetőséggel kapcsolatos kutatások a 20. század elején megkezdődtek, az egyik visszatérő kérdés az, hogy vajon a testületi hálózat olyan „klikkekből” (vagy érdekcsoportokból) áll-e, amelyeket más riválisának kell tekintenünk, vagy egy olyan sűrűn kötött hálózatról van szó, ami a vezetők közötti egység áthidaló hatását tükrözi. E tekintetben számos tanulmány (amelyeket Bearden és mások tekintettek át, 1975: 1-16) eredményei nem voltak meggyőzőek e kérdésben.

Bearden és társai (1975) itt bemutatott tanulmányát egy széles körben elterjedt, bár kiadatlan dolgozatban foglalták össze. Eleddig ez a legnagyobb vizsgálat az összefonódó vezetőségről, amelyet valaha is az Egyesült Államokban folytattak: az 1962-73 közötti időszak 1131 legnagyobb amerikai társulására terjed ki. Bearden és társai 1962-ben különböző forrásokból e társulások összesen 13574 igazgatójáról gyűjtöttek adatokat. Az érdekcsoportoknak mint egy nagy, összekapcsolt hálózat alternatívájának kérdését megoldva, Bearden és munkatársai (1975: 27) megjegyzik, hogy ha „az összes összefonódást egyenlő erősségűnek tekintik, akkor az egész hálózat ilyen nagymértékű összefonódása következtében a klikkek azonosítása igen nehéz”. Mindamellett kimutatják, hogy amikor A cég egyik hivatalnoka B és C igazgatótanácsának tagja, akkor kétfajta összefonódás jön létre. Az A–B és az A–C összefonódás „funkcionális” avagy „erős” összefonódó kötés, amelyben közvetlen kapcsolat van az egyik társaság hivatalnoka és a másik igazgatótanácsa között. Ez a fajta összefonódás például akkor fordulhat elő, „ha az egyik társaság a részvénytulajdon, a vevő–eladó viszony vagy más funkcionális viszony miatt felvétet valakit egy másik társaság igazgatótanácsába” (Bearden és mások 1975: 27). Másrészt az A cégbeli egyén összefonódást hoz létre B és C cég igazgatótanácsa között, meglehet nincsenek közvetlen üzleti kapcsolataik egymással. Ezt az összefonódást mellékesnek vagy gyengének tekinthetjük. Az összefonódás egy másik, szintén gyengének tekinthető típusa, ami akkor jön létre két társaság között, amikor egy kívülről jövő, például egy egyetemi vagy egy ügyvédi irodában dolgozó személy lesz tagja mindkét igazgatótanácsnak.

Bearden és kollégái azt állítják, hogy a „klikkek” vagy érdekcsoportok mibenlétének feltárása céljából szükséges összehasonlítani a társasági hálózatot mint egészet avval, amit csak az „erős” összefonódó kötések alakítanak ki. Megállapítják, hogy amikor az egész hálózatot elemzik, „az érdekcsoportoknak nyoma sincs..., (de) a csoportosulás hiánya az összefonódó hálózat gyenge kötéseinek túlsúlyát tükrözi” (1975: 60). Amikor csak az erős kötéseket elemzik, akkor meghatározott klikkek válnak láthatóvá „az összes csoportban központi szerepet játszó bankokkal” (1975: 68).

(„Napjaink ilyen vonatkozású irodalma ellentmondó utalásokat tartalmaz a második világháború előtti kutatások által feltárt „érdek”-csoportok túléléséről... Azt állítjuk, hogy a vita mindkét álláspontja helyes: New York, Boston, Chicago, Philadelphia és Kalifornia üzleti központjainak a társaságok nemzeti, sőt nemzetközi hálózatába történő integrálódása az érdekcsoportok fenntartásával és további fejlődésével párhuzamosan következett be... Az intenzív csoportokat az erős kötések: a cégközi részvénytulajdon..., az adósság, a tartós gazdasági egymásrautaltság hozzák létre. Miként a Granovetter által tanulmányozott kis csoportok, ezek az erős kötések is hajlamosak klikkeket alkotni, melyek bizonyos módon versenyeznek egymással és kizárják egymást. A kiterjedt nemzeti hálózatot a gyenge kötések alkotják... Ezek nem foglalják magukban a különleges vállalatközi gazdasági kapcsolatokat; ehelyett egy általános közös orientációt és érdeket tükröznek: a nagy társulatok közötti nemzeti és nemzetközi egymásrautaltság növekvő érzetét és a klikkeken keresztüli közös cselekvésre irányuló szükségletet. Így... a hálózat... tartalmazza mind a gyenge kötések koordináló hatalmát, mind az erős kötések klikkesedését; a legnagyobb cégek közötti nemzeti együttműködést éppúgy, mint a csoportok közötti versengő antagonizmust; az egyetértést és a konfliktust egyidejűleg” [1975: 51-52].)

Bearden és munkatársainak fejtegetése ezután a cégek nemzeti hálózatában kooperációt és koordinációt létrehozó gyenge társaságközi kötések erejére irányul. Az is valószínűnek tűnik, hogy az ilyen kötések a Fine és Kleinman által kiemeltekkel analóg szerepet játszanak, segítenek fenntartani egy közös kulturális tudatot a nagy társaságok menedzserei között – információkat és stílusbeli kérdésekre, politikai ítéletekre és átfogó társadalmi trendekre gyakorolt hatásokat „szállítanak”. (Azt lehet mondani, hogy az ilyen kulturális homogenitás bármely nagyméretű társaság koordinációjának szükségszerű feltétele.)

6. Következtetések

A GYKE elmélete által ösztönzött vagy erre támaszkodó empirikus kutatások e számbavétele során kimutattam, hogy az elgondolás valóban hasznos azoknak a különböző jelenségeknek a magyarázatához és tisztázásához, amelyek a társadalmi viszonyoknak az egyénekre gyakorolt hatásától az eszmék és újítások diffúziójáig és a nagyméretű társadalmi rendszerek szervezetéig terjednek. Bizonyára örvendetes, hogy képes volt dokumentálni ezt.

De valaki még felteheti a hasznos kérdést: Ezek a tanulmányok azt mutatják tehát, hogy az elgondolás empirikusan igazolt? Itt bizonytalanabb alapon állunk. Sok idézett tanulmány valójában nem fog hozzá a GYKE elméletének szisztematikus ellenőrzéséhez. Néhány esetben az elmélet „kézre játszott” azon empirkus eredmények magyarázatára, melyek különben zavarosak lennének. Ez a helyzet Rogersnél, Judith Blaunál, valamint Beardennél és munkatársainál. Míg e tanulmányok bizonyára hitelt kölcsönöztek az elgondolásnak, addig az adatok gyűjtésére használt módszer – vagy a szerzők és a köztem lévő személyes kapcsolat, vagy a szerzők GYKE -idézetei miatt – nem nyújtanak elfogulatlan eljárást az érvek ellenőrzésére. Például nincs lehetőség azon empirikus tanulmányok megismerésére, amelyekben a GYKE elméletét figyelembe vették, elutasították és nem említették, mivel nem illeszkedett a tényekhez; a szerzőktől aligha lehet elvárni, hogy minden olyan érvanyagot ismertessenek, amelyek nem segítették a rendellenességek magyarázatát.

Továbbá számos tanulmány főleg elméleti jellegű volt, felvetve, hogy témájuk területén a gyenge kötéseket úgy lehet felfogni, mint amelyek fontos funkciókat teljesítenek, bár valójában e feltevésre vonatkozó semmilyen lényeges empirikus adatot nem szolgáltatnak. Coser, Boorman, Fine és Kleiman, Chubin, Karweit és munkatársainak művei illenek e kategóriába. E munka ösztönző fogódzókat szolgáltat az eljövendő kutatás számára, amely viszont elő fogja segíteni az elgondolás igazolását vagy elvetését.

Több kutató már itt idézett tanulmányaiban elkezdte az elgondolás módszeres ellenőrzését is; például Langlois, Lin és munkatársai (1978 és 1981), Ericksen és Yancey, Murvay és munkatársai, Rogers, Breiger és Pattison, Weimann, Steinberg és Friedkin. E tanulmányok eredményei igen bátorítóak, de nem bizonyító erejűek. Friedkin szerint nem csak a hálózat részeit összekötő kötések aránytalanul gyenge voltát szükséges bizonyítani, hanem azt is, hogy (1) valami átáramlik e hidakon keresztül – ezek valójában mint csatornák működnek, melyek olyan információkat és hatásokat szállítanak a csoportoknak, melyeket másképp nem szereznénk meg, és (2) akármi is az, ami áramlik az egyenek, csoportok és társadalmak társas életében, valójában fontos szerepet játszik. Jóllehet e tanulmányok némelyike segít egy ilyen kép megteremtésében, az ügy befejezetlen marad.

Ezen áttekintésnek azt a célt is kellett volna szolgálnia, hogy megvilágítsa az eredeti elgondolás azon döntő sajátosságait, melyek lényeges kapcsolatban vannak igazolásával vagy elvetésével. Nem állítottam, hogy az összes vagy akárcsak a legtöbb gyenge kötés betölti a GYKE-ben leírt funkciókat – csak azok töltik be, amelyek a hálózat részei között hídként működnek. A gyenge kötések fontosságáról azt állítottuk, hogy az erős kötésekhez viszonyítva jóval nagyobb valószínűséggel lesznek hidak, s ez utóbbiaknak e szerepben alulreprezentáltnak kellene lenniük. Ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a legtöbb gyenge kötésnek nincs ilyen funkciója. Ebből következik, hogy az elgondolás további pontosításának egyik fontos része lenne azon kötések eredetének és fejlődésének módszeresebb kutatása, melyek hídszerűek, összevetve azokkal, amelyek nem. A GYKE-ben (1375) azt állítottam, hogy mivel „egy közösségnek sok hídszerű gyenge kötéssel kell rendelkeznie, ezért több különböző módnak vagy kontextusnak kell lennie, amelyben az emberek kialakíthatják őket". Annak kihangsúlyozásával folytattam, hogy Charlestownnak, amely sikeresen harcolt a városi rekonstrukcióért, szemben West Enddel, amely nem, gazdag szervezeti élete van, és férfilakossága a közösségen belül dolgozik. Az volt a következtetés, hogy az e körülmények között létrehozott gyenge kötések nagyobb valószínűséggel hídszerűek, mint azok a gyenge kötések, amelyek a „barátok barátaival való találkozásból erednek, s amely esetben az új kötés nem lesz automatikusan híd”. ( GYKE: 1375; az eredeti szövegben nincs kiemelés – a szerző megjegyzése.) Az itt áttekintett munkák egyike sem foglalkozott ezzel a kérdéssel. De Feld egy nemrég megjelent dolgozata (1981) új elméleti perspektívát fejleszt ki annak a kérdésnek az alapján, hogy milyen társadalmi „gyújtópontok” szervezik a társadalmi kötések keletkezését. Az e perspektívából kiinduló munkák új fényt vethetnek az itt felvetett kérdésekre. Általánosságban úgy látom, hogy a hálózatelméletek további fejlődése szempontjából a legsürgetőbb az elmozdulás a statikus elemzéstől – amely egy rendszert egy időpontban figyelt meg – annak módszeresebb leírása felé, hogy az ilyen rendszerek hogyan fejlődnek és változnak. Csak e dinamikus problémának szentelt nagyobb figyelem tudja – a társadalmi élet elemzésére szolgáló hatékony eszközként – a társadalmi hálózatelemzés ígéreteit teljesíteni.

 (Fordította: Molnár Attila)

Irodalom

[bib_360] Baltzell, E. D. 1958. Philadelphia Gentlemen: The Making of a National Upper Class. Free Press. New York.

[bib_361] Bearden, J, Atwood, W, Freitag, P, Hendricks, C, Mintz, B, és Schwartz, M. I975. The nature and extent of bank centrality in corporate networks. Az Amerikai Szociológiai Társaság éves közgyűlésére készült tanulmány, San Francisco, augusztus.

[bib_362] Blau, P. M. 1974. Parameters of social structure. American Sociological Review 39:. 6I5-635.

[bib_363] Boorman, S. A. 1975. A combinatorial optimization model for transmission of job information through contact networks. Bell Journal of Economics 6: . 216-249.

[bib_364] Breiger, R. L és Pattison, P. 1978. The joint role structure of two communities' elites. Sociological Methods and Research 7: . 213-226.

[bib_365] Chubin, D. 1976. The conceptualization of scientific specialites. Sociological Quarterly 17. 448-476.

[bib_366] Collins, H. M. 1974. The TEA set: Tacit knowledge and scientific networks. Science Studies 4. 165-186.

[bib_367] Coser, R. 1975. The complexity of roles as seedbed of individual autonomy. In: L. Coser (szerk.): The Idea of Social Structure: Essays in Honor of Robert Merton. 237-263. Harcourt Brace Jovanovic. New York.

[bib_368] Delany, J. 1980. Aspects of donative resource allocation and the efficiency of social networks: Simulation models of job vacancy information transfers through personal contacts. Ph. D, disszertáció, Szociológiai tanszék. Yale University.

[bib_369] Feld, S. 1981. The focused organization of social ties. American Journal of Sociology 86: . 1015-1035.

[bib_370] Fine, G és Kleinman, S. 1979. Rethinking subculture: An interactionist analysis. American Journal of Sociology 85: . 1-20.

[bib_371] Frank, O. 1981. A survey of statistical methods for graph analysis. In: S. Leinhardt (szerk.): Sociological Methodology. 110-155. Jossey-Bas. San Francisco.

[bib_372] Friedkin, N. E. 1980. A test of the structural features of Granovetter's „Strength of Weak Ties” theory. Social Networks 2:. 411-422.

[bib_373] Gans, H. 1962. The Urban Villagers. Free Press. New York.

[bib_374] Granovetter, M. S. 1973. The strength of weak ties. American Journal of Sociology 78: 1360-1380. Granovetter, M. S. 1974. Getting a Job: A Study of Contacts and Careers. Harvard University Press. Cambridge MA.

[bib_375] Halberstam, D. 1972. The Best and the Brightest. Random House. New York.

[bib_376] Homans, George C. 1950. The Human Group. Harcourt, Brace and Compan. New York.

[bib_377] Langlois, S. 1977. Les réseaux personnels et la diffusion des informations sur les emplois. Recherches Sociographiques 2: . 213-245.

[bib_378] Laumann, E. O és Pappi, F. U. 1976. Networks of Collective Action: A Perspective on Community Influence Systems. Academic Press. New York.

[bib_379] Laumann, E. O, Galaskiewicz, J, és Marsden, P. V. 1978. Community structure as interorganizational linkages. Annual Review of Sociology 4: . 455-484.

[bib_380] Lin, N, Dayton, W, és Greenwald, P. 1978. Analyzing the instrumental use of relations in the context of social structure. Sociological Methods and Research 7: . 149-166.

[bib_381] Lin, N, Ensel, W. M, és Vaughn, J. C. 1981. Social resources and strength of ties: Structural factors in occupational status attainment. American Sociological Review 46: . 393-405.

[bib_382] Lomnitz, L. Networks and Marginality. Academic Pres. New York .

[bib_383] Milgram, S. 1967. The small world problem. Psychology Today 22: . 61-67.

[bib_384] Murrey, S, Rankin, J, és Magill, D. 1981. Strong ties and job information.

[bib_385] Pool, I. 1980. Comment on Mark Granovetter's The strength of weak ties: A network theory revisited. A Nemzetközi Kommunikációs Társaság éves közgyűlésére készült tanulmány, Acapulco, május.

[bib_386] Rogers, E. Network analysis of the diffusion of innovations. pp. 137-164. In: P. W. Holland és S. Leinhardt (szerk.):Perspectives on Social Network Research. Academic Press. New York.

[bib_387] Rogers, E és Kincaid, D. L. 1981. Communication Networks: Toward a New Paradigm for Research. Macmillan. New York .

[bib_388] Simmel, G. 1950. The Sociology of Georg Simmel (fordította és szerkesztette K. Wolff). Free Press. New York .

[bib_389] Stack, C. 1974. All Our Kin. Harper & Row. New York.

[bib_390] Steinberg, L. 1980. Preexisting social ties and conflict group formation Az Amerikai Szociológiai Társaság éves közgyűlését-e készült tanulmány, New York, augusztus.

[bib_391] Weimann, G. Conversation networks as communication networks. A Ph. D. disszertáció kivonata, . University of Haifa. Israel.

[bib_392] Wellman, B. 1979. The community question: The intimate networks of East Yorkers. American Journal of Sociology 84: . 1201-1231.



[426] M. Granovetter: The Strength of Weak Ties. A Network Theory Revisited. Social Structure and Network Analysis. (Szerk.: P. Marsden–N. Lin.) Sage Publications, Beverly Hills, 1982. 105-130. A jelen fordítás eredeti megjelenése: Angelusz Róbert és Tardos Róbert (szerk.): Társadalmak rejtett hálózata. Magyar Közvéleménykutató Intézet, Bp., 1991. 371–400. old.

Igen hálás vagyok Everett Rogersnek, aki elsőként javasolta e tanulmány megírását, és meghívott a Nemzetközi Kommunikációs Társaságra .a gyenge kötések hipotéziséről tartott ülésszakára. Az első változat ezen ülésszakon hangzott el Acapulcóban 1980. május 21-én. A jelenlegihez közelebb álló változatot a Hálózatelemzés hozzájárulása a strukturális szociológiához című konferencián adtam elő Albanyban, 1981. április 4-én. Köszönettel tartozom a két konferencia résztvevőinek termékeny hozzászólásaikért – főként Fernando Morettnek, Scott Feldnek, Nan Linnek és Ronald Rice-nak. E tanulmány nagymértékben Ellen Granovetter megjegyzéseire és irodalmi áttekintésére támaszkodott.

[427] Forrás: Lin, Einsel és Vaughn 1981: 2. ábra. (A szerző megjegyzése: Utánnyomás a szerzők és az Amerikai Szociológiai Társaság engedélyével.)