Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

Nan Lin: Táradalmi erőforrásokés társadalmi mobilitás: a státuselérés strukturális elmélete

Nan Lin: Táradalmi erőforrásokés társadalmi mobilitás: a státuselérés strukturális elmélete[428]

A jelen dolgozat célja, hogy felállítsa a társadalmi erőforrásoknak és a társadalmi cselekvéseknek a státuseléréssel kapcsolatos elméletét. Ehhez először is röviden áttekintjük az elmélet alapfeltevéseit és tételeit, azután rátérünk a státuseléréssel kapcsolatos tételek további kifejtéséhez szükséges különböző strukturális paraméterekre. Tanulmányunkat néhány átfogóbb kérdés megvitatásával zárjuk, amelyek a társadalmi struktúrának és az egyéni cselekvésnek a mobilitási folyamatban megvalósuló kölcsönhatásával kapcsolatosak.

1. Az elmélet és feltevései

Az elméletet, amelyet másutt már kimerítőbben is tárgyaltunk (Lin, 1982, 1983), a társadalom makro- és mikrostruktúrájával kapcsolatos feltevésegyüttes formájában fogalmaztuk meg. Ami a makrostruktúrát illeti, az elmélet három tételt állít fel. Először: feltételezi, hogy a makrostruktúra a legtöbb társadalomban hierarchikus, azaz az egyes szintek (pozícióegyüttesek) differenciált rangsorban és távolságra helyezkednek el egymástól. Ezt a rangsort és ezeket a távolságokat az egyes szintek rendelkezésére álló értékes erőforrások szabják meg. Az értékes erőforrások olyan szimbólumokként és tárgyakként határozhatók meg, amelyeket egy társadalmi rendszerben konszenzuálisan jelentősnek és hasznosnak tekintenek. A társadalmi rétegződés komponenseinek. A legtöbb rendszerben a státus, a gazdagság és a hatalom egységei, illetve szimbólumai alkotják őket. A struktúrának ez a felfogása egybevág Breigernek a foglalkozások osztályhierarchiáját hirdető tételével (1981).

Másodszor: az elmélet feltételezi, hogy bár a különböző értékes erőforrások hierarchikus struktúrák alapjául szolgálnak, és minden értékes erőforrás meghatároz egy bizonyos hierarchiát, ezeket a hierarchiákat általában az egymásnak való megfelelés és az egymással való felcserélhetőség jellemzi, azaz bizonyos megfelelés van a különböző erőforrás-dimenziókban a hierarchiákban elfoglalt pozíciók között. Az egyik erőforrás-dimenzió tekintetében viszonylag magas pozíciót elfoglaló személy általában egy másik erőforrás-dimenzió tekintetében is viszonylag magas pozíciót foglal el. Egy olyan személy például, aki a foglalkozási struktúrában viszonylag magas szinten található, valószínűleg a gazdagság és a hatalom dimenziójában is magas pozícióban helyezkedik el. Amikor az ilyen konvergencia funkcionálisan nem teljes (nem izomorf), akkor a dimenziók közötti erőforráscsere nemcsak hogy lehetséges, hanem –a legtöbb társadalomban – nyílt és elvárt is. Így például egy hatalmi erőforrásokkal rendelkező személy tárgyalásokat folytathat és megállapodhat egy gazdasági erőforrásokkal rendelkezővel arról, hogy az utóbbi az általa birtokolt hatalom egy részéért cserében gazdagságot „kölcsönöz” neki.

Harmadszor: az elmélet feltételezi, hogy ez a hierarchikus struktúra piramisra emlékeztet, ahol is a felsőbb szinteken kevesebben foglalnak helyet, mint az alsóbbakon. Meglehet, hogy empirikus szempontból egy ilyen struktúra valójában nem piramis alakúnak tűnik, mivel minden ilyen struktúra alakulóban van, és eltolódik egy másfajta tagozódás felé. Az iparosodás előrehaladásával például (ezt olyan technológiafejlesztési folyamatként határozhatjuk meg, amelynek szerszámgépek előállítása a célja, és amelyet minden modern társadalomban megfigyelhetünk) a foglalkozási struktúra eltér a piramisformától, ahogy a benne helyet foglalók a mezőgazdaságiból a nem mezőgazdasági szektorba lépnek át. Amikor az agrárnépesség nagysága csökken, az alacsonyabb szintű nem mezőgazdasági szektor nagysága pedig nő, akkor a foglalkozási struktúra, legalábbis ami a különböző szinteken elhelyezkedők számát illeti, általában váza alakú. Hasonlóképpen, a társadalom iskolázottsági szintjének emelkedésével a legalacsonyabb szinten mindig van egy kis visszamaradó, a legiskolázatlanabb egyének „reziduális” csoportjait képviselő „uszály”.

Ami a mikrostruktúrát illeti, az elmélet két feltételezéssel él az interakciókat és a cselekvéseket illetően. Először feltételezi, hogy a társadalmi interakciók a hierarchia hasonló szintjén elhelyezkedők között elterjedtek ez a homofilikus interakció elve. Az erőforrások egymásnak való megfelelésével és egymással való felcserélhetőségével kapcsolatos strukturális feltevésből következően az Avart, vagyis „méltányos” csere olyan partnereket igényel, akik kínálhatnak és kaphatnak is erőforrásokat. Így minél közelibbek és hasonlóbbak egymáshoz a társadalmi pozíciók, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az e pozíciókat elfoglalók interakcióba lépnek egymással.

Ami a társadalmi cselekvéseket illeti, az elmélet két olyan fő hajtóerőt feltételez, amely magyarázatot adhat a legtöbb egyéni cselekvésre. Ezek a következők: 1) törekvés az értékes erőforrások megtartására, és 2) törekvés az értékes erőforrások megszerzésére. Az első hajtóerő a már az egyén rendelkezésére álló értékes erőforrások megőrzését és megvédését célzó cselekvéseket diktál, míg a második hajtóerő olyan értékes erőforrások megszerzését célzó cselekvésekre indít, amelyek még nem állnak az egyén rendelkezésére.[429] Ezeket expresszív és instrumentális cselekvésekként jellemezhetjük.[430]

Azt várhatjuk, hogy az expresszív cselekvések a homofilikus interakciók elvével összhangban álló interakciókat eredményeznek. A kölcsönösen kielégítő interakciók alapja az erőforrások hasonlóságának és annak felismerése, hogy meg kell osztani és viszonozni kell az erőforrásokkal való törődést és az erőforrások védelmét. Ez a várakozás összhangban áll azzal a megfigyeléssel, hogy az interakciók általában nemcsak hogy gyakrabban mennek végbe a hasonló társadalmi-gazdasági jellemzőkkel rendelkező, valamint hasonló életmódot folytató és attitűddel jellemezhető résztvevők között, hanem kielégítőbbnek is bizonyulnak ilyen esetben (Homans, 1950; Lazarsfeld és Merton, 1954). Ezek a hasonlóságok, feltételezésünk szerint, a hierarchikus struktúrában elfoglalt társadalmi pozíciók közelségét tükrözik. Az olyan társadalmi rendszerekben, amelyekben az értékes erőforrások az összes szint között oszlanak el (azaz a rendszerben minden egyes egyén rendelkezik bizonyos mennyiségű erőforrással), a homofilikus interakciók az összes szinten általánosak. Ezért a legtöbb empirikus társadalmi rendszerben ez a séma érvényesül.

Az instrumentális cselekvések ugyanakkor esetleg nem eredményeznek a homofilikus elvvel és a strukturális elvárásokkal összhangban álló interakciós sémákat. Ahhoz, hogy további vagy új erőforrásokra lehessen szert tenni, értelemszerűen más társadalmi pozíciók elérésére van szükség (különösen olyanokéra, amelyek több vagy jobb erőforrással rendelkeznek). Azaz további erőforrások megszerzése érdekében – az interakciók heterofilikus elvével összhangban – általában hatékonyabb cselekvéseket kezdeményeznek más olyanokkal szemben, akik eltérő (és feltehetőleg jobb) erőforrásokkal rendelkeznek.[431]

A heterofilikus interakciókban lehet, hogy részt vesznek, lehet, hogy nem a hierarchikus struktúra különböző szintjein álló egyének. Ha például az egyik erőforrás-struktúrában magas szintű pozíciót elfoglaló személy egy másik típusú erőforrást akar megszerezni, akkor ehhez esetleg egy olyan valakihez fűződő „gyenge” kötésre van szükség, aki hídpillérként szolgál a két erőforrás-struktúra között (lásd Granovetter, 1973, 1974, 1982 – elméletek a gyenge kötések és a hidak erejéről). Ez a gyenge kötéssel kapcsolódó személy a kezdeményezőéhez hasonló szintű pozíciót foglalhat el az egyik vagy mindkét struktúrában.

Általában és az egész struktúrát tekintve azonban azt mondhatjuk, hogy a heterofilikus interakciókban jobbára a hierarchia különböző szintjein helyet foglalók vesznek részt. A kezdeti és a célpozíció között a különböző erőforrás-struktúrákban, a cselekvés céljától és a strukturális kényszerektől függően, a hídpilléreket (gyenge kötéseket) általában a közbülső vagy akár a magasabb szinteken elhelyezkedők biztosítják, nem pedig a hasonló szinte- ken elhelyezkedők.[432] Általában véve azt várhatjuk, hogy a heterofil interakciókat az alacsonyabb szinten elhelyezkedők kezdeményezik a hierarchiában magasabb pozíciókat elfoglalókkal szemben (akik nagyobb mértékben ellenőrzik az erőforrásokat és könnyebben hozzájuk férhetnek), nem pedig a hasonló pozíciókat elfoglalók egymás között.

A szociológiai szakirodalomban nagy figyelmet kaptak az egyéni (expresszív) cselekvési perspektívából és a hierarchikus-strukturális perspektívából egyaránt levezethető homofilikus interakciók. Viszont csupán a közelmúltban irányult rá a figyelem a heterofilikus interakciókra, amelyek az egyéni (instrumentális) cselekvési perspektíva és a strukturális perspektíva közötti potenciális „meg nem felelést” képviselik. A társadalmi mobilitás irodalmában például elismernek bizonyos fokú heterofíliát, amikor kiemelik az egymással érintkező foglalkozási kategóriák felé való felemelkedés valószínűségének jelentőségét. A formális mobilitási modellek azonban ritkán veszik tekintetbe az egyéni cselekvések és strukturális kényszerek közötti dinamikus kölcsönhatást az ilyen folyamatokban. A jelen dolgozatban pontosan ezzel a témával kívánunk foglalkozni.

2. A társadalmi erőforrások és a státuselérés

A státuselérés folyamata olyan cselekvések együttesének tekinthető, amelyet – a jobb foglalkozási pozíció révén – az értékes erőforrásoknak a megszerzésére irányuló szándék motivál, vagyis instrumentális cselekvés. A státuselérés folyamatában megfigyelt sémáknak és hatásoknak tehát összhangban kell állniuk a heterofilikus interakciókkal kapcsolatos posztulátummal. Ezeknek a sémáknak és hatásoknak a vizsgálatára számos hipotézist állítottak fel azt illetően, hogy milyen hatást gyakorolhatnak a munkakeresés során a kapcsolatokként alkalmazott különböző társadalmi kötések az elért munkastátusokra, sőt empirikus vizsgálat tárgyává is tették őket (a hipotézisek áttekintéséhez lásd Lin, 1982, 1983).

Három hipotézis született: a társadalmi erőforrások, a pozíciók erejének és a kötések erejének hipotézise. A társadalmi erőforrások hipotézise, az elmélet fő tétele, azt állítja, hogy a jobb társadalmi erőforrások elérése és használata sikeresebb instrumentális cselekvést eredményez. A státuselérés esetében azt jósolja, hogy a munkát keresők nagyobb valószínűséggel találnak jobb munkát (a presztízst, a hatalmat és/vagy a jövedelmet tekintve), ha olyanokkal tudnak kapcsolatba kerülni, akik (a foglalkozás, az iparág, a jövedelem stb. tekintetében) jobb erőforrásokat biztosíthatnak.

A másik két hipotézis olyan tényezőket mutat ki, amelyek a jobb társadalmi erőforrások megszerzésének és használatának a lehetőségét határozzák meg. A pozíciók erejének hipotézise kinyilvánítja, hogy az eredeti pozíció szintje pozitív összefüggésben van a társadalmi erőforrásokhoz való hozzájutással és azok használatával. A státuselérés folyamatát illetően azt állítja, hogy a munkát keresők eredeti társadalmi pozíciójának szintje pozitív összefüggésben van az olyanokkal való kapcsolatteremtés valószínűségével, akik jobb erőforrásokat biztosíthatnak. Az eredeti pozíciót az illető szüleinek jellemzői vagy az illető korábbi munkái reprezentálhatják.

A kötések erejének hipotézise azt állítja, hogy a gyengébb kötések alkalmazása pozitív összefüggést mutat a társadalmi erőforrásokhoz való hozzájutás lehetőségével és azok használatával. A státuselérést illetően kinyilvánítja, hogy pozitív összefüggés áll fenn a gyengébb kötések alkalmazása és az olyanokkal való kapcsolatteremtés között, akik jobb erőforrásokat biztosíthatnak.

A három tételről az 1. ábra ad képet.

Az elmélet tehát azt állítja, hogy két tényező befolyásolja a társadalmi erőforrásokat. A pozíció ereje örökségi hatást feltételez. A hierarchikus struktúrán belül elfoglalt adott származási pozíció részben eldönti, hogy milyen mértékben juthat hozzá valaki a társadalmi struktúrába beágyazott jobb társadalmi erőforrásokhoz. Ez strukturális tényező és független a struktúrán belüli egyénektől, jóllehet egyes egyének hasznot húznak belőle. A kötések erejének hipotézise ugyanakkor az egyéni cselekvés szükségességét hangsúlyozza. Mivel a normális interakciókat a homofília elve diktálja, a gyakori interakciók rutin jellegű együttesének meghaladása és a gyengébb kötések meglelése olyan cselekvési választásokat jelent, amelyek meghaladják a makrostruktúrával kapcsolatos legtöbb normatív elvárást.[433] Egymással összevetve, a pozíció ereje erősebb hatást kell hogy gyakoroljon a társadalmi erőforrásokra, mint a kötések ereje.Ez a megállapítás annak elismerésével egyenértékű, hogy a strukturális kényszerek a társadalmi struktúrában mindenütt nagy jelentőséggel bírnak. E tételek elméleti következményeivel a későbbiekben részletesebben is foglalkozunk. Az empirikus rendszerekben azt várhatjuk, hogy mindkét tényező szerepet játszik, bár hatásuk eltérhet egymástól.

A társadalmi erőforrások elméletének tételei

1. ábra: A társadalmi erőforrások elméletének tételei

  1. A társadalmi erőforrások elérhetősége egy társadalmi struktúrában (a társadalmi erőforrások tétele) a C1 és a C2 pozíció esetében.

  2. A kezdeti pozíció előnyei (az E1 az E2-vel szemben) a jobb társadalmi erőforrások elérésében (a C1 a C2-vel szemben) (a pozíciók erejének tétele).

  3. A gyenge kötés (C1) előnye az erős kötéssel (C2) szemben (a kötések erejének tétele).

Az eddig összegyűlt empirikus tényanyag (Ensel, 1979; Lin, Ensel és Vaughn 1981; Lin, Vaughn és Ensel, 1981; Hurlbert és Marsden, 1985; De Graaf és Flap, 1986; Lin és Dumin, megjelenés alatt) messzemenően alátámaszt a három hipotézis közül kettőt: a társadalmi erőforrások hipotézisét és a pozíciók erejének hipotézi sét. A jobb származásúak a munkakeresés során általában megtalálják azokát, akik jobb erőforrásokat biztosíthatnak, másfelől ha valaki olyanokkal teremt kapcsolatot, akik jobb erőforrásokat biztosíthatnak, akkor ez növeli annak valószínűségét, hogy jobb munkát tud találni. Ezek az összefüggések még akkor is érvényesek, ha figyelembe vesszük a szokásos státuselérési változókat (például az iskolázottságot és az első munkahely státusát). Ezeket az eredményeket, mint azt Hurlbert és Marsden kimutatta, nem befolyásolja, hogy a vizsgálat csak olyanokra terjedt ki, akik a munkakeresés során interperszonális kapcsolatokat vettek igénybe.

A tényanyag azonban nem egyértelmű a (gyenge) kötések hipotézisét illetően. Lin és munkatársai például találtak arra mutató tényanyagot, hogy a gyengébb kötések jobb erőforrásokkal rendelkezőkkel hozták kapcsolatba a munkát keresőket, míg Hurlbert és Marsden (1985) nem talált bizonyítékot erre.

Lehet, hogy a különböző kutatási eredmények a két exogén változó – a pozíció ereje és a kötések ereje – közötti interakciónak tulajdoníthatók. Lin és mások úgy találták, hogy minél inkább közelít a származási pozíció a legfelső szinthez, annál jobban csökken a gyengébb kötések használatának az előnye az erősebb kötések használatával szemben. Lin, Ensel és Vaughn (1981) feltételezte, hogy a gyengébb kötések hatásának van egy felső határa. A hierarchikus struktúra tetején semmi előny nem származik a gyengébb kötések használatából, mivel az ilyen kötések valószínűleg alacsonyabb rendű pozíciót s így alacsonyabb rendű erőforrásokat eredményeznek. Hurlbert és Marsden azonban arra is talált bizonyítékot, hogy az alacsonyabb származásúaknak nem volt több hasznuk abból, ha a jobb erőforrások megszerzése során gyengébb kötésekkel rendelkezőkkel léptek kapcsolatba, mint ha erősebb kötésekkel rendelkezőkkel vették volna fel a kapcsolatot. Feltéve, hogy a pozíció ereje és a kötés ereje között csupán a legeslegmagasabb és a legeslegalacsonyabb származási pozíció esetében jön létre interakciós hatás, érdemes elgondolkodni azon, hogy miért jön létre ilyen interakció. A dolgot nem olyan nehéz megmagyarázni a hierarchia csúcsához közeli pozíciók esetében. Nehezebb azonban megérteni, hogy a hierarchia aljához közeli pozíciók miért húznak inkább hasznot a gyenge kötésekből, mivel az elmélet azt állítja, hogy a jobb társadalmi erőforrások ilyen kapcsolatok általi megszerzésének nagyobb valószínűséggel kell igaznak lennie a hierarchikus társadalmi struktúrában legalacsonyabb pozíciókat elfoglalók esetében.

Ami az elméleti megfogalmazásból kimaradt, az annak vizsgálata, hogy milyen strukturális paraméterek határozzák meg a pozíció ereje és a kötések ereje közötti kölcsönhatást. Körvonalaznunk kell, hogy milyen előzetes megállapításokat tehetünk a pozíció ereje által reprezentált strukturális kényszerek és a gyenge kötések ereje által reprezentált egyéni cselekvés viszonylagos jelentőségét illetően.

Ezek a meggondolások vezettek a strukturális paraméterek kutatásához és a tételekre gyakorolt hatásuk felméréséhez. Tanulmányunk hátralévő részében körvonalazni fogunk egy strukturális paraméteregyüttest, amelyek variálásával tovább pontosíthatjuk a két elméleti tétel hátterét.

Itt két fogalom némi magyarázatra szorul. Úgy vélem, hogy egy társadalmi struktúra különböző szintekből áll, amelyek mindegyike strukturálisan ekvivalens pozíciók együttesét foglalja magában. Ezek elsősorban a hasonlóan értékes erőforrások szintjei, Másodsorban pedig, a hasonló életmód, attitűd, valamint más kulturális és pszichológiai tényezők alapján egyénértékűek. A „szint” és a „pozíció” kifejezést itt szinonimaként használjuk. A státuseléréssel ugyancsak a társadalmi mobilitás önkéntes jellegére kívánunk utalni. A munkával való elégedetlenségnek, az alternatívák hiányának vagy az egyéb „nyomasztó” tényezőknek tulajdonítható kényszerű társadalmi mobilitást figyelmen kívül hagytuk. Mint Granovetter (1986) kimutatta, az önkéntes társadalmi mobilitás általában bérnövekedést eredményez. Hasonlóképpen azt állíthatjuk, hogy az önkéntes társadalmi mobilitásnak tudható be a státuselérés előforduló eseteinek többsége. Az alábbi fejtegetésekben egyaránt foglalkozunk a státuselérés bizonyos meghatározott és az önkéntes társadalmi mobilitás általános folyamataival.

3. A strukturális paraméterek és hatásaik

A hierarchikus struktúra, véleményem szerint, négy fő paramétervariációval és -permutációval írható le: 1) a hierarchia szintjeinek számával ( szintdifferenciál), 2) a hierarchiában helyet-foglalók (abszolút és relatív számának) eloszlásával az egyes szintek között ( méretdifferenciál), 3) a rendelkezésre álló értékes erőforrások (abszolút és relatív mennyiségének) eloszlásával az egyes szintek és az azokon helyet foglalók között ( erőforrás-differenciál), valamint 4) a struktúrában helyet foglaló egyének és erőforrások összegével. Az első és az utolsó paramétert az egész struktúrára vonatkozóan számítjuk ki, míg a második és a harmadik paraméter akár az egész struktúrára, akár annak egyes részeire vonatkozóan kiszámítható.

A társadalmi erőforrások hipotézisének, a társadalmi erőforráselmélet tételének általában véve érvényesnek kell lennie e paraméterek variálásától függetlenül. Mindaddig, amíg a struktúra hierarchikus, a jobb társadalmi erőforrásokhoz való hozzájárulás és azok használata várhatólag bármely strukturális variáció esetén elősegíti a státuselérést. A pozíció és a kötések erejének hatásával kapcsolatos másik két hipotézis azonban további pontosításra szorul a strukturális paraméterek variációit illetően. A következő szakaszokban leírjuk az egyes paramétereket, és felmérjük variációiknak a két tételre gyakorolt hatását. Az egyszerűség kedvéért a két tételt pozicionális hatásnak (az eredeti pozíció ereje) és kötéshatásnak (a gyengébb kötések ereje) nevezzük. Itt sem szabad megfeledkeznünk a strukturális kényszerek domináns hatásáról. A pozíció erejének viszonylag erősebb hatást kell gyakorolnia a struktúrában mindenütt, mint a kötések ereje, bár mindkét tényező változhat a struktúra különböző részeiben.

A szintdifferenciál

Először: a hierarchikus struktúra szintjeinek számával írható le. A szint olyan társadalmi pozíciók együtteseként definiálható, amelyek egy főre számítva hasonló mértékben rendelkeznek erőforrásokkal és hasonló mértékben jutnak hozzá a társadalmi erőforrásokhoz. A foglalkozási struktúrában például a legdurvább megkülönböztetés az egy adott társadalomban konszenzus révén kialakított foglalkozási besorolásokon alapul. Az egyes ilyen besorolások azonban a követelmények kombinációin alapulhatnak, amelyek között található bizonyos szakértelem mértéke és megléte, egy iparágon belüli elhelyezkedés, valamint az erőforrások. Jobb megkülönböztetéshez juthatunk az azon erőforrásokkal való rendelkezés és az azon társadalmi erőforrásokhoz való hozzájutás empirikus vizsgálata alapján, amelyeket az egyes foglalkozási pozíciók birtokolnak. Az egyenértékű pozíciók összessége alkotja azután a struktúra egy-egy szintjét.[434]

A variációt két elméleti szélső eset meghatározásával írhatjuk le.

Az egyik szélső esetben csak két szintje van a struktúrának, a másikban pedig annyi szint van, ahányan helyet foglalnak a struktúrában. A kétszintű rendszerben azt várhatjuk, hogy az kasztrendszerre fog emlékeztetni, ahol az egyik szint rendelkezik vagy az összes, vagy a legtöbb értékes erőforrással, a másiknak pedig semmi vagy csak kevés jut. A pozicionális hatásnak tehát itt kell a legerőteljesebben érvényesülnie. A sokszintű rendszerben a szintek megkülönböztetése csökkenti az értékes erőforrások viszonylagos egyenlőtlenségét, s ezzel a pozicionális hatást az egyes szintek között. Azt várhatjuk tehát, hogy a szintek száma negatív összefüggésben áll a pozicionális hatással.

A kétszintű struktúra minimális mértékűre szorítja le az interakciókat a szintek között, csökkentve annak a lehetőségét, hogy gyenge kötéseket találjanak és használjanak fel. A sokszintű struktúrában viszont Maximális mértékű a gyengébb kötésekhez való hozzájutás lehetősége. Ezzel nem akarjuk tagadni, hogy a gyenge kötések hatásának még a kétszintű rendszerben is jelen kell lennie, amennyiben ilyen kötések jönnek létre. A kasztjellegű rendszerben azonban nehéz ilyen kötéseket kialakítani és kihasználni, mivel a felsőbb szinteken helyet foglalóknak nem sok szükségük van arra, hogy reagáljanak valamely alsóbb szinten helyet foglalók által felajánlott kapcsolatokra. Azt várhatjuk tehát, hogy a struktúra szintjeinek száma pozitív összefüggésben van a kötéshatással. Ezt az összefüggést a 2. ábrán mutatjuk be.

A struktúra szintjeinek száma tehát ellentétes következményekkel jár a strukturális kényszerekre és az egyéni cselekvésre nézve. A kétszintű rendszerben a strukturális kényszer a legerősebb mértékű, s kevés lehetőséget kínál az egyéni cselekvés hatásainak érvényesülésére. A másik szélső esetben a sok szint megkülönböztetése a struktúrán belül csökkenti a strukturális kényszert, és több lehetőséget kínál, az értékes erőforrások megszerzését célzó egyéni cse lekvésre. Ezek a hatások összhangban állnak azzal az általános jellegű empirikus megfigyeléssel, hogy a társadalmi mobilitás összefügg az adott foglalkozási struktúra vagy munkaerőpiac fokozataival, vagyis szintjeinek számával. Ezek az alhipotézisek ahelyett, hogy az ilyen összefüggést kizárólag strukturális szempontok alapján igyekeznének megmagyarázni, azt állítják, hogy a nagyobb társadalmi mobilitást egyrészt a strukturális kényszer oldódása, másrészt a cselekvésre vonatkozó nagyobb választási lehetőségek idézik elő a sokszintű struktúra egyes szintjei között.

A szintdifferenciál és a kötés viszonylagos jelentőségének hatása

                                    kis kötésráhatás                                                                  nagy kötésráhatás

2. ábra: A szintdifferenciál és a kötés viszonylagos jelentőségének hatása

Ezek a hatások azonban azt feltételezik, hogy vagy az egyes szinteken helyet foglalók száma azonos, vagy pedig a számbeli eltérésnek nincs semmiféle hatása. A legtöbb hierarchikus struktúrában ez nem áll. Az alábbiakban megvizsgáljuk a különböző szinteken helyet foglalók viszonylagos számának összefüggését a pozicionális és a kötéshatásokkal.

A méretdifferenciál

Másodszor: azt várhatjuk, hogy az egyes szintek viszonylagos méretének, valamint az azokon helyet foglaló személyek számának eltérései befolyásolják a pozicionális és a kötéshatást. Ezeket a hatásokat a két szélső helyzet vizsgálatával is megvilágíthatjuk. Az egyik szélső esetben minden szinten azonos számú személy foglal helyet, a másik szélső helyzetben pedig minden szinten különböző számú személy, s viszonylagos számuk a struktúrában alulról felfelé haladva csökken. A most következő fejtegetésben a szintek számát változatlannak vesszük. A könnyebbség kedvéért elégséges számú szintet feltételezünk ahhoz, hogy mind pozicionális, mind kötéshatások felléphessenek.

Az egyenlő méretű struktúrában a heterofilikus interakció lehetősége a struktúrában helyet foglaló minden személy számára maximális mértékű, azaz a struktúrában helyet foglaló minden személynek egyenlő lehetősége van kapcsolatba kerülni egy különböző szinten lévő személlyel. Blau a csoportközi kapcsolatokról adott elemzésében (Blau, 1985; Blau és Schwartz, 1984) azt a hipotézist állítja fel, hogy egy két csoportot érintő interakciós helyzetben a csoportközi kapcsolat nagyobb mértékű a kisebb méretű csoport esetében (azaz annak valószínűsége, hogy az A csoport egy tagja a B csoport egy tagjával kerül kapcsolatba, az A csoport méretének a B csoport méretéhez viszonyított csökkenésével nő).

Ha feltételezzük, hogy egy hierarchikus struktúrában a viszonylagos méretek á csúcs felé közeledve általában csökkennek, akkor ebből az következik, hogy az egy alacsonyabb (és feltehetőleg nagyobb méretű) szint (például a B csoport) által egy magasabb (és feltehetőleg kisebb méretű) szinttel (például az A csoporttal) szemben kezdeményezett csoportközi kapcsolat a viszonylagos méretek különbségének növekedésével csökken. Másfelől a viszonylagos méretek különbségének csökkenésével nő az ilyen felfelé irányuló kapcsolatok gyakorisága. Azt állíthatjuk tehát, hogy abban a szélső esetben, amikor az összes hierarchikus szinten, hasonló számú személy foglal helyet, ez maximális lehetőséget jelent az összes szint közötti heterofilikus interakciók számára, s így egyenlő lehetőséget a státuselérésre. Más szavakkal: az egyéneknek minden szinten egyenlő lehetőségük van arra, hogy felfelé mozduljanak el a hierarchikus létrán. Ez nem jelenti azt, hogy a struktúrában mindenkinek egyenlő lehetősége lesz ugyanazt a magasabb státust elérni, hanem azt, hogy a struktúrában betöltött kezdeti pozíciótól függően minden személynek egyenlő lehetősége van interakcióba lépni egy valamely más szinten helyet foglaló személlyel és felfelé elmozdulni a hierarchikus létrán.

Az egyes szinteken helyet foglalók számbeli különbségének növekedése gátolja a szintek közötti felfelé irányuló kapcsolatokat. A szinteken belüli interakciós lehetőségek a szintek közötti méretdifferenciál növekedésével nőnek, mivel a nagyobb méretű szinteken helyet foglalók legtöbbje általában az ugyanazon a szinten helyet foglaló más személyekkel lép interakcióba. Feltételezve, hogy a viszonylag kisebb méretű szintek hierarchikusan magasabban helyezkednek el a struktúrában, a szintek között az alacsonyabb szinteken elhelyezkedők által kezdeményezett interakciók viszonylagos hiánya csökkenti a gyengébb kötések potenciális valószínűségi hatásait. Azt várhatjuk tehát, hogy a méretdifferenciál negatív összefüggésben áll a kötéshatással. Ezt az összefüggést a 3. ábrán mutatjuk be.


                        a szintek azonos                                                                                      a szintek különböző
                        méretűek                                                                                                  méretűek

A méretdifferenciál és a kötéshatás viszonylagos jelentősége


                        nagy kötésráhatás                                                                                      kis kötésráhatás

3. ábra: A méretdifferenciál és a kötéshatás viszonylagos jelentősége

Az olyan helyzetben azonban, amikor egy alacsonyabb szint a viszonylag kisebb méretű, ez a várakozás nem igazolódik. Egy ilyen struktúrában nagyobb az esélye annak, hogy az alacsonyabb szinten helyet foglalók viszonylag nagyobb számú kapcsolatot létesítenek egy felsőbb szinten helyet foglalókkal, ami viszont növeli az e felsőbb szint felé irányuló mobilitás lehetőségét. Egy olyan struktúrában például, amelyben a földműveléshez kötődő szinteken viszonylag kevesebben foglalnak helyet, mint amennyi a földműveléshez nem kötődő kékgalléros szektorokban helyet foglalók száma, a kötéshatásnak viszonylag erősnek kell lenni a státuselérési folyamatban.

Ami a pozicionális hatást illeti, az egyes szinteken helyet foglalók számában mutatkozó különbségek pozitív hatással bírnak. A méretdifferenciál növekedésével nő a szinten belüli interakciók száma a nagyobb méretű és feltehetőleg alacsonyabban lévő szinten elhelyezkedők között. Ezek a szinteken belüli interakciók erősítik a pozicionális hatást.

A dolog paradox voltát az adja, hogy a méretdifferenciál növekedésével nő annak viszonylagos lehetősége is, hogy az ezeken a kisebb méretű szinteken helyet foglalók kapcsolatba lépnek a nagyobb méretű szinteken helyet foglalókkal. Egy hierarchikus struktúrában, ahol a struktúra általában piramisszerű (minél magasabb a szint, annál kevesebben foglalnak rajta helyet), minél közelebb van az adott szint a csúcshoz, annál nagyobb tér kínálkozik a szintek közötti kapcsolatteremtésre az azon helyet foglalók számára; ezek azonban, a státuselérést tekintve mégsem a heterofilikus interakciókból húznak hasznot, hanem az ugyanazon a szinten megvalósuló kapcsolatokból. A struktúra alján vagy az ahhoz közeli szinteken viszont az olyan itt helyet foglalók esetében, akiknek a státuseléréshez heterofilikus interakciókra van szüksége, az ilyen lehetőséget strukturálisan korlátozza a szintjük nagy mérete.

Az erőforrás-differenciál

A hierarchikus struktúra harmadik jellemző vonása az erőforrások differenciált eloszlása az egyes szintek között. A szintdifferenciált ezért leírhatjuk az erőforrások eloszlásával, valamint a szinteken helyet foglalók számával is. Az erőforrás-differenciált kiszámíthatjuk az erőforrásoknak egy társadalmi struktúrán belül a szintek között mutatkozó eltéréseit illetően, vagy úgy, hogy két szint között végzünk összevetést. Egy társadalmi struktúra leírása esetében az erőforrás-differenciál a minimálistól (amikor az erőforrás-differenciál minden szomszédos szintpár esetében ugyanaz) a nagyig (amikor erőforrás-differenciál minden szomszédos szintpár esetében különböző) terjedhet. Az előbbi esetben azt mondjuk, hogy a szintek egyenlő távolságra vannak az erőforrások tekintetében'. Az utóbbi esetben feltételezzük, hogy a differenciál a struktúra aljától a csúcs felé haladva nő. Azaz minél magasabban vagyunk a struktúrában, annál nagyobb az erőforrás-differenciál két szomszédos szint között, ahol is a magasabb szint egy főre számítva sokkal több erőforrással rendelkezik, mint az alacsonyabb. Bár ennek a feltevésnek az empirikus vizsgálata még várat magára, alapját az az elméleti érv adja, amely szerint az egy adott erőforrás-mennyiség által nyújtott határösztönzés vagy határjutalom a hierarchikus struktúra csúcsa felé haladva csökken. Ezért azt várhatjuk, hogy a csúcs felé haladva növekvő erőforrás-mennyiség biztosítja ugyanazt a fokú ösztönzést vagy jutalmazást.

Azt várhatjuk, hogy az egyenlő távolságokkal jellemzett struktúra növeli a kötéshatás lehetőségét. Heterofilikus kötéseket egyforma valószínűséggel kezdeményeznek az egyes szinteken. Az egyenlőtlen távolságokkal jellemzett struktúrában viszont az alacsonyabb szinteken elhelyezkedők számára nehezebbé válik a szintek közötti erőforrás-távolságok leküzdése, különösen a struktúra csúcsa felé. Azt várhatjuk tehát, hogy az erőforrás-differenciál negatív összefüggésben áll a kötéshatással. Ezt az összefüggést a 4. ábrán mutatjuk be.


                különböző erőforrások                                                                    hasonló erőforrások
                az egyes szinteken                                                                        az egyes szinteken

Az erőforrás-differenciál és a kötéshatás viszonylagos jelentősége

                kis kötésráhatás                                                                nagy kötésráhatás

4. ábra: Az erőforrás-differenciál és a kötéshatás viszonylagos jelentősége

A pozicionális hatás esetében ennek az ellenkezője kell hogy igaz legyen. Az erőforrás-differenciál növekedésével egyre fontosabbá válik a származási pozíció a státuselérés során. Egy nagy erőforrás-differenciállal jellemzett struktúrában nehéz bármely felfelé irányuló mobilitás. Egy ilyen rendszerben azonban, amikor mégis végbemegy a felfelé irányuló mobilitás, az elmozdulás a származási pozíciónak, nem pedig a gyengébb kötések felhasználásának tulajdonítható. Ha a struktúra egyenlő távolságokkal jellemzett; akkor a pozicionális hatásnak viszonylag nagynak kell lennie.

Ha ez a hipotézis megállja a helyét, akkor ebből két következtetés adódik bármely adott empirikus struktúrára nézve. Először, mivel a hierarchikus struktúra értelemszerűen az erőforrások szerint rangsorolja a szintjeit, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a szintek közötti interakciók az egymással szomszédos szintek között a leggyakoribbak, és megritkulnak két szint között attól függően, hogy milyen távol esnek egymástól a struktúrában. Azt jósolhatjuk tehát, hogy a társadalmi mobilitásnak az egymással szomszédos szintek között kell a legvalószínűbbnek lennie.

Továbbá a szintek közötti interakciók attól függően gátoltak, hogy mekkora a két szint egy főre jutó viszonylagos erőforrás-mennyiségei közötti különbség: az egymással szomszédos szintek közötti interakciók az erőforrás-differenciál növekedésével gyérülhetnek, illetve meg is szűnhetnek. Az olyan struktúrában, amelyben az erőforrás-differenciál a csúcs felé haladva nő, azt jósolhatjuk, hogy a társadalmi mobilitás ebben az irányban nehezebbé válik. A struktúra legalján viszont a szintek közötti erőforrás-differenciál égészen jelentéktelen lehet, s így a szintek közötti interakciók számottevőek.

Ezeknek az eltéréseknek az egyik érdekes vonatkozása, hogy a státuselérés szempontjából bármely interakcióra nézve érvényes következménnyel járnak. Az eddigi fejtegetésekből már kitűnhetett, hogy a felsőbb szintek felé közeledve sok előny származik a szintek közötti (felfelé irányuló) interakciók kezdeményezéséből, mivel az erőforrás-differenciál miatt sokkal többet lehet nyerni. Az ilyen kezdeményezéseket azonban kisebb valószínűséggel viszonozzák, mivel a felsőbb szinteken helyet foglalók sokkal kevesebbet nyerhetnek az alsóbb szinteken helyet foglalókkal való interakciókból. Ennek eredményeként kevésbé gyakoriaknak kell lenniük a szintek közötti interakcióknak, s általában véve kisebb hatást gyakorolnak az ilyen interakciók, mivel a felsőbb szinteken helyet foglalók esetében kevésbé valószínű, hogy viszonoznák az alsóbb szinteken helyet foglalók által kezdeményezett cselekvéseket. Amikor azonban az interakciók sikeresek, valószínűleg 'döntően a pozicionális hatásnak tulajdoníthatóan, akkor nagymértékben kifizetődőnek kell lenniük a munkát keresők számára. A hierarchia alján viszont csak csekély előny vagy egyenesen hátrány származik a szintek közötti interakciókból, mivel kicsi az erőforrás-differenciál. Ezért, bár azt várhatjuk, hogy gyakran kerül sor a szintek közötti interakcióra, az ilyen interakciók azonban nem járnak jelentős előnnyel a bennük részt vevők számára.

A struktúrában helyet foglaló személyek és az erőforrások összessége

A társadalmi struktúra utolsó jellemző vonása az egész struktúrában helyet foglaló személyek számával és az erőforrások abszolút mennyiségével kapcsolatos. A „kritikus tömeg” kifejezést használjuk itt az egy struktúra abszolút népesség- és erőforrás-mennyiségeivel kapcsolatos minimális követelmények jelölésére. A minimális követelmények változhatnak attól függően, hogy mekkora a népességek és az erőforrások viszonylagos mérete abban a külső környezetben, amellyel interakcióba lépnek. Mindazonáltal az abszolút számok fontos jellemzői egy struktúrának. A struktúrán belüli társulásokat nagyon nagy mértékben befolyásolják az erőforrásokkal kapcsolatos kényszerek, valamint a külső környezetben lévő lehetőségek. Elemzésünket tehát ki kell terjesztenünk arra a nagyobb struktúrára, amelynek az eddig vizsgált kezdeti struktúra csupán alstruktúrája. Annak érdekében például, hogy megismerhessük a társadalmi mobilitást egy bizonyos munkaerőpiacon, elemeznünk kell az adott szegmens strukturális paramétereit. Az elemzést azonban végső soron ki kell terjesztenünk más szegmensek vizsgálatára is, hogy így felmérhessük a szegmensek közötti viszonylagos mobilitási sémákat. A nagyobb struktúra esetében hasonló paraméterek (a szintdifferenciál, a méretdifferenciál és az erőforrás-differenciál) használhatók fel a lehetséges szegmensközi mobilitás vizsgálatára. E részek semmiféle további kimunkálására vagy kiterjesztésére nincs szükség ebben a dolgozatban.

4. A struktúrával és az egyénekkel kapcsolatban levonható következtetések

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a strukturális paraméterek vizsgálata lehetővé tette számunkra azon feltételeknek a meghatározását, amelyek között a pozicionális hatás és a kötéshatás változhat. Az ideáltipikus esetben a pozicionális hatásnak akkor kell maximálisnak lenni, amikor a struktúra 1) minimális számú szintet, 2) a szintek között, a rajtuk helyet foglaló személyek számát illetően nagy differenciált és 3) a szintek között, az ott található erőforrásokat tekintve nagy differenciált tartalmaz. A kötéshatásnak akkor kell maximálisnak lennie, amikor a struktúra 1) sok szintű, 2) a szintek között, a rajtuk helyet foglalók számát illetően kis differenciált és 3. a szintek között, az ott található erőforrásokat tekintve kis differenciált mutat. Ismét csak nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy még abban az esetben is a pozicionális hatás a meghatározó, amikor a kötéshatás a legerősebb.

A pozicionális hatást úgy tekinthetjük, mint a strukturális hatások indikátorát, a kötéshatás (különösen a gyenge kötések használata) pedig az egyéni cselekvések következményeire utal. Mint azt korábban már kifejtettük, az interakciók normatív módja homofilikus jellegű, hasonló társadalmi-gazdasági jellemzőkkel rendelkező résztvevőkre terjed ki. A gyengébb kötések használata viszont általában olyan interakciókat eredményez, amelyekben eltérő társadalmi-gazdasági jellemzőkkel rendelkezők vesznek részt. A heterofilikus interakciók nem teljesen hiábavalók a magasabb státusszintekről származó résztvevők számára, mivel ezt követően szolgálatokat kérhetnek, illetve követelhetnek az alacsonyabb szintekről származó résztvevőktől. Mindazonáltal az ilyen interakciók kezdeményezése és létesítése cselekvést és erőfeszítést jelent az alacsonyabb szinten helyet foglaló személy részéről. Ebben az összefüggésben szemlélve a fenti elvek teoretikus következményekkel járnak a strukturális kényszerek és az egyéni cselekvések viszonylagos hatásait illetően, továbbá egy stabil társadalmi struktúrán belül végbemenő vertikális (heterofilikus) és horizontális (homofilikus) interakciók közötti dinamikus egyensúly vizsgálatára ösztönöznek. Ezeket a következményeket tekintjük át röviden az alábbiakban.

Strukturális kényszerek versus társadalmi erőforrások

Az elmélet azokat a strukturális feltételeket írja le, amelyek között a strukturális kényszerek és az egyéni cselekvések befolyásolják a társadalmi mobilitást, ezért releváns a strukturális versus cselekvési hatásokról folyó vita szempontjából. Hasznos tehát, ha a jelenlegi elméletet ennek az általános fejtegetésnek a fényében vesszük szemügyre.

Napjaink szociológiájában a strukturális szemlélet dominál. Az utóbbi három évtizedben végbement elméleti fejlődés és empirikus tevékenység a strukturális megközelítést támasztotta alá és vitte előre. Az itt bemutatott elmélet nem áll szemben azzal a felfogással, hogy a strukturális hatások a meghatározók. Azt állítja továbbá, hogy például a pozicionális hatás az egész struktúrán belül viszonylag fontosabb, mint a kötéshatás. A strukturális paraméterek pontosítása azonban lehetővé teszi annak feltárását, hogy az egyéni cselekvések hol és mennyiben válnak lehetővé és jelentőssé. Az alább következő fejtegetésekben további figyelmet szentelünk az ezen elmélet és néhány kiválasztott domináns strukturális elmélet közötti viszonynak.

Blau heterogenitás- és egyenlőségelmélete, valamint Emerson és munkatársai függőségi elmélete jól példázza a strukturális szemléletet. Dióhéjban összefoglalva (1977; Blau és Schwartz, 1984; Blau, 1985) azt állítja, hogy a csoportok közötti társulások mértékét az határozza meg, hogy egy dimenzió (attribútum) miként oszlik meg, és a változók száma miként tér el egy népesség csoportjai között. Amikor egy dimenzió eloszlása eltér néhány „nominális" vagy „graduális" csoport között, az ilyen heterogenitás (a nominális csoportok esetében) és egyenlőtlenség (a graduális csoportok esetében) elősegíti a csoportok közötti kapcsolatokat. Az ilyen heterogenitást és egyenlőtlenséget sok dimenzióban (attribútum szerint) vizsgálhatjuk. A különböző heterogenitások és egyenlőtlenségek közötti megfelelés mértéke ugyancsak befolyásolja a csoportok közötti kapcsolatokat. Amikor a különböző jellemzőbeli különbségek nagymértékben összefüggenek (konszolidáltak), akkor a csoportok közötti kapcsolatoknak erőteljeseknek kell lenniük.

Az itt előadott elméletet úgy tekinthetjük, mint Blau elméletének a kidolgozását és kiterjesztését. Az alábbi részmegállapítások a két elmélet közötti különbségek összevetéséből szűrhetők le.

Először, az itt előadott elmélet a társadalmi cselekvések két típusára összpontosítja a figyelmet: 1) az értékes erőforrások megszerzését célzó instrumentális cselekvésekre, és 2) az értékes erőforrások megtartását célzó expresszív cselekvésekre. Bár a jelen dolgozatban szereplő fejtegetések kifejezetten a státuseléréssel és a mobilitással, valamint ennek megfelelően az instrumentális cselekvéssel foglalkoznak, az instrumentális és az expresszív cselekvések megkülönböztetése középponti szerepet játszik az elméleti struktúrában, és közvetlen következményekkel jár az interakciós sémákra nézve. A kapcsolatteremtési sémák eltérnek az instrumentális, illetve az expresszív interakciók esetében (lásd Lin, 1982, 1983). Azt várhatjuk, hogy a vertikális (heterofilikus) cselekvések és interakciók hatékonyak instrumentális célokra, míg a horizontális (homofilikus) cselekvések és interakciók expresszív célok esetében eredményesek. Blau megfogalmazásában a két cselekvési típus vegyülékével van dolgunk, ahol is a fő hangsúly talán az utóbbira esik. A csoportközi házasság például elsősorban expresszív jellegűnek tekinthető; mégis vannak olyan körülmények, amikor a házasság instrumentális aspektust is felvesz. A két cselekvési típus pontosításának potenciálisan ellentmondó empirikus eredményeket kell megvilágítania. Azt állíthatjuk, hogy Blau elméletének viszonylag érvényesebbnek kell lennie az expresszív célokat szolgáló interakciók kategóriája esetében.

Másodszor, a csoportokat és a pozíciókat meghatározó fő elemek különböznek a két elméletben. Bár mindkettő feltételezi, hogy ezekhez az elemekhez konszenzus útján kell eljutni, eltérő az álláspontjuk az alapvető kritériumot illetően. Blaunál az emberek a jellemzőket veszik figyelembe társadalmi kapcsolataikban. Az itt előadott elmélet szerint viszont az erőforrásokat. Míg Blau meggyőzően érvel amellett, hogy a jellemzők azon hatásán alapuló használata, amelyet a társadalmi viszonyokra mikroszinten gyakorolnak, nem szükségképpen befolyásolja az ebből eredő csoportközi viszonyokat, az itt előadott elméletben használt erőforrás-kritérium nem tartalmaz ilyen fogalmi tautológiát. Blau újabb írásaiban (például 1985) felismerte az erőforrások jelentőségét a jellemzők meghatározásában. Megoldhatja talán a problémát, ha módosítjuk a jellemzők definícióját.

A csoportok, illetve pozíciók meghatározásában alkalmazott eltérő kritériumok egy további következménye, hogy Blau elmélete a rangsorba nem állított és a rangsorba állított csoportokra egyaránt vonatkozik, míg az itt előadott elmélet egy olyan hierarchikus struktúrát feltételez, amely rangsorba állított pozíciókon alapul. Az itt előadott elméletben az értékes erőforrásoknak azok a különböző mennyiségei, amelyekkel az egyes szintek rendelkeznek, meghatározó tényezői egy adott társadalmi struktúrának. A szintek ezért hierarchikus elrendezésűek.

Ez a társadalmi struktúra szűkebb felfogása. E megközelítésnek az az előnye, hogy elkerüli a kategóriaváltozók rangsorolásával kapcsolatos további vitákat. Az etnikum és a vallás kategóriája egyes társadalmi rendszerekben rangsorba állítható, másokban azonban nem. Az itt előadott elmélet esetében az értékes erőforrásoknak osztályozhatóknak kell lenniük, még ha néhányuk társadalmi kategóriákat reprezentál is (például a faj és a nem). Amennyiben konszenzusos alapon egy társadalmi rendszer számára értékes erőforrásoknak tekintik őket, a hierarchia alapjául szolgálnak a struktúrában. Mint arról másutt már említést tettem (Lin, 1982, 1983, 1986), a struktúrának ez a hierarchikus felfogása még az expresszív cselekvések esetében is segít előrejelzéseket megfogalmazni a szinteken belüli vagy szintek közötti cselekvések és interakciók sémáit illetően. Ez a pontosítás hozzájárulhat a csoportközi kapcsolatok differenciál-sémáinak kidolgozásához. Azt állíthatjuk például, hogy amikor a kategóriaváltozók értékes erőforrásokat reprezentálnak egy adott társadalmi rendszerben, a heterogenitás-hipotézis és az egyenlőtlenség-hipotézis egyaránt érvényes lehet, míg más kategóriaváltozók esetében eltérés mutatkozhat közöttük.

Végül Blau az egyének számának eloszlásában tapasztalható eltéréseket tekinti a strukturális különbségek fő forrásának. Mind a heterogenitáselv, mind az egyenlőtlenségelv esetében a népességnek a különböző kategóriák, illetve státusok közötti eloszlási módja befolyásolja a csoportközi kapcsolatokat. Bár Blau az alcsoportok számát is befolyásoló tényezőként azonosította, műve nagy részében azt feltételezi, hogy az alcsoportok száma standardizálható az összehasonlító elemzés szempontjából (1985: 10-11.) Más szavakkal, elmélete általában konstansként kezeli az alcsoportok számát.

Az itt előadott elmélet külön-külön strukturális paraméterekként mutatja ki a szintdifferenciált és a méretdifferenciált, valamint az erőforrás-differenciált. A heterogenitás- és az egyenlőtlenséghatás ezért, mint azt Blau állítja, tovább pontosítható és pontosítandó mind a szintek (illetve csoportok) számában, mind a rajtuk (illetve bennük) helyet foglalók számában tapasztalható eltéréseknek megfelelően. Ha például egy piramis alakú struktúrát egy fordított piramis alakú struktúrával hasonlítunk össze, akkor az egyenlőtlenség-koefficiens hasonló lehet, a szintközi (csoportközi) kapcsolatok azonban drasztikusan eltérhetnek. Mint arra már korábban rámutattunk, fordított piramis alakú struktúrák empirikusan talán nem is léteznek, de a legtöbb struktúrának vannak olyan részei, ahol az alacsonyabb szinten kevesebben foglalnak helyet, mint a vele közvetlenül határos felsőbb szinten (például mezőgazdasági versus szolgáltatási szektorok). Az ilyen struktúrák, illetve alstruktúrák esetében azt várhatjuk, hogy a szintközi (csoportközi) kapcsolat eltér a szokásostól, ahol a felsőbb szinten viszonylag kevesebben foglalnak helyet. Hasonlóképpen, bár két struktúra a szintjei és a rajtuk helyet foglalók tekintetében hasonló differenciált mutat, az erőforrás-differenciáljuk eltérő lehet, s ezért különböző szintközi (csoportközi) kapcsolatsémákat mutatnak. Így például egy kasztrendszerben, ahol egy csekély kisebbség rendelkezik az erőforrások legtöbbjével, a két kasztban helyet foglalók közötti csoportközi kapcsolatnak ténylegesen eltérőnek kell lennie attól a másik rendszertől, ahol a két szint hasonló szint- és méretdifferenciállal rendelkezik, de az erőforrások tekintetében nincs nagy különbség a szintek között.

E pontosítások után tovább specifikálhatjuk Blau kapcsolatelméletét. Ennék révén megjósolhatóvá válnak a hierarchikus struktúra eltéréseinek tulajdonítható véletlenszerű találkozások a szintek, illetve a csoportok között, a szintdifferenciálnak (minél több szint, illetve csoport van, annál nagyobb esély kínálkozik az ilyen véletlenszerű találkozásokra), a méretdifferenciálnak (minél egyenlőbben oszlanak el a struktúrában helyet foglalók a szintek, illetve csoportok között, annál nagyobb esély kínálkozik az ilyen véletlenszerű találkozásokra) és az erőforrás-differenciálnak (minél kisebb a különbség az egy főre jutó erőforrások tekintetében az egyes szintek között, annál nagyobb esély kínálkozik az ilyen véletlenszerű találkozásokra) megfelelően. A hierarchia hatásai (különösen az erőforrás-differenciál) azonban korlátozzák a kapcsolatok ezen általános elveinek az érvényét. A státuselérést célzó instrumentális cselekvésekben a kapcsolatok viszonossága problematikussá válik. A magasabb szinten helyet foglalók számára esetleg strukturálisan elkerülhetetlen az egy alacsonyabb szinten helyet foglaló személlyel való véletlenszerű találkozás (például egy gazdag bankár és a takarítónő között), a lényegibb és főként státusváltoztató kapcsolathoz (például a házassághoz) azonban mégis erőfeszítésekre van szükség a strukturális szakadék áthidalásához. Az itt előadott elmélet pontosan ennek a típusú kapcsolatnak a feltárása érdekében igyekszik megvilágítani az egyéni cselekvések potenciális hatásait.

Hasonlóképpen Emerson és Cook strukturális elmélete is kifejezhető az itt előadott elmélet alapján. Emerson és Cook hatalomfüggőség-elméletükben kifejtik, hogy strukturális paraméte rek határozzák meg a csere sémáit és következményeit, jóllehet egyének vesznek részt az ilyen erőforrásaik maximalizálását célzó cserékben (Emerson 1962; Cook és Emerson, 1978; Cook, 1982; Emerson, Cook, Gillmore és Yamagishi, 1983; Cook; Emerson, Gillmore és Yamagishi, megjelenés előtt). A cserével kapcsolatos elméleti tételük szerint a strukturális függőség, illetve kényszerek (a rendelkezésre álló cserepartnerek száma és az erőforrásokkal rendelkezőktől való távolság), a csere típusa (például olyan negatív kapcsolódású hálózatok, amelyekben csupán egy egyénpár vehet részt egy adott típusú erőforrással kapcsolatos tranzakciókban és olyan pozitív kapcsolódású hálózatokban, amelyekben az új erőforrások az erőforrások két vagy több típusának az összekapcsolásától függnek), valamint az erőforrások észrevehető volta (az egyes egyének számára rendelkezésre álló erőforrások mennyisége) miatt ezen cserék révén további erőforrás-különbségek állnak elő az egyének között.

Ezeknek a paramétereknek egy hierarchikus struktúrán belül való specifikálásával az itt előadott elmélet segít megjósolni, hogy a függőség-, illetve az erőforrás-differenciál növekedésének az üteme a struktúrák mely típusaiban, illetve részeiben lesz gyorsabb vagy lassúbb. Ha feltételezzük, hogy az erőforrás-differenciál a struktúra csúcsa felé közeledve nő, akkor megjósolhatjuk, hogy a hatalom- vagy az erőforrás-differenciál gyorsabban nő azok esetében, akik a struktúra csúcsához közelebb helyezkednek el. A méretdifferenciál a differenciálódás sebességében mutatkozó különbségeket is előrejelzi. Minél nagyobb a differenciál, annál nagyobb mérvű ez a differenciálódás, mivel az alacsonyabb szinteken nagyobb számban helyet foglalóknak kevesebb a lehetőségük arra, hogy interakcióba lépjenek a felsőbb szinteken helyet foglalókkal. A szintdifferenciál megadja az erőforrás-távolságot, és hozzá kell segítsen ahhoz, hogy nagyobb struktúrákká általánosítsuk az Emerson–Cook-féle kísérleti kutatások eredményeit, amelyekben a pozíciók/szintek és az azokban/azokon helyet foglalók száma szükségképpen korlátozott.

Az itt előadott elmélet továbbá plasztikusabbá teszi a hasonló strukturális pozíciókban lévő egyének által megvalósított cselekvés lehetséges változatait. Cook és Emerson (1978) érintőlegesen megvizsgált ilyen változatokat, kimutatva az erősebb igazságérzet és áz erősebb kötelességérzet hatásait az erőforrás-differenciálódásra; és találtak is arra utaló tényanyagot, hogy á hatalom érvényesítését, illetve az erőforrások iránti igényt vagy korlátozták (főként nők esetében) vagy fokozták (főként férfiak esetében). Az ilyen adatok annak lehetőségére utalnak, hogy az egyéni cselekvések a strukturális jellemzőiken alapuló jóslatokat felülmúló mértékben variálódnak. Az itt előadott elmélet – azon strukturális paraméterek egyértelmű specifikálásával, amelyek megjósolják, hogy az ilyen egyéni cselekvések hol lesznek viszonylag nagy vagy viszonylag kis mértékűek – finomíthatja és elmélyítheti a függőségi elmélet szigorúan strukturális értelmezését az ilyen empirikus változatok magába olvasztása révén.

Egyéni cselekvés versus társadalmi erőforrások

Mint már korábban megállapítottuk, a pszichológiai deduktív megközelítéstől eltérő egyéni perspektíva éppen csak kezd kialakulni az amerikai szociológiai irodalomban. Csupán futólag kell megemlítenünk az ilyen erőfeszítéseket.

Az egyéni cselekvések hatásait két szempontból vizsgálhatjuk. Az egyikben az ezeknek az egyéni cselekvéseknek tulajdoníthatóan létrejövő strukturális képződményekre, illetve változásokra esik a hangsúly. Coleman például (1986a, 1986b) azt állítja, hogy a társadalmi szereplők, érdekeiket követve, társadalmi kapcsolatokat létesítenek, amelyek e cselekvések specifikus céljától függően piaci rendszert, autoritárius rendszert vagy normatív rendszert eredményezhetnek. Coleman kezdi leírni azt a folyamatot, amelynek során az egyes ilyen rendszerek kialakulnak. Érdeklődésének középpontjában azoknak a normáknak és szankcióknak a kialakulása áll, amelyeket a saját érdekeiket követő, interakcióba lépő szereplők hoztak létre. A racionális vagy kognitív cselekvés a társadalmi kapcsolatok és a belőlük következő struktúrák feltételezett összekovácsoló ereje. Collins (1981) viszont az érzelmeket tekinti annak a végső erőnek, amely magyarázatot ad az olyan interakciókra, amelyekben az egyének pozitív megerősítést keresnek, s amelyek résztvevőiként kívánják elismertetni magukat. Az ilyen interakció-rituálék láncolatai végső soron kulturális (társalgási) és energiaforrásokat jelentenek és biztosítanak az olyan ismétlődő interakciók számára, amelyek formális, szervezetekké és informális csoportokká fejlődnek. Ezek a kutatási erőfeszítések annak feltárására irányulnak, hogy az egyéni cselekvések miként eredményezhetnek strukturális formákat.[435]

Egy másik erőfeszítés-típus annak kimutatására törekszik, hogy az egyéni cselekvések lehetségesek és jelentősek strukturális kényszerek esetén. Burt műve (1982) a strukturális cselekvéseket, az olyan egyének által végrehajtott cselekvéseket kutatja, akik ugyanazon vagy egymással szomszédos pozíciót foglalnak el közös erőforrásaik és érdekeik védelme vagy előmozdítása érdekében. Burt azt állítja továbbá, hogy a különböző pozíciókat elfoglaló egyének kiegészíthetik soraikat a strukturális kényszerek enyhítése érdekében és ennek során módosítják kapcsolataik struktúráját.

Mindezeknek az itt előadott elmélettel való integrálása lehetséges és érdekes feladat. Egy másik dolgozatomban ki fogom fejteni, hogy a társadalmi erőforrások képezik a döntő összekötő láncszemet az egyéni érdekek és a struktúra kialakulása között. Ahhoz, hogy valaki erőforrásokkal rendelkezzen, kötéseket kell létesítenie másokkal, kezdetben azért, hogy megszerezze ezeket az erőforrásokat. Az erőforrások megtartását és védelmét úgy tekinthetjük itt, mint amit emocionális vagy expresszív hatóerők motiválnak, míg az erőforrások megszerzése instrumentális és kognitív indítékok és cselekvések érvényesítését igényli. Az ebből következő horizontális (homofilikus) és vertikális (heterofilikus) interakciók és kapcsolatok képezik a társadalmi struktúra elemi formáit. A társadalmi struktúra lehetővé teszi az olyan erőforrásokhoz való hozzájutást és azok használatát, amelyek nem szükségképpen vannak az egyes egyének birtokában. A társadalmi erőforrások ellenőrzésének és kezelésének eltérő képessége segít előidézni a hierarchikus pozíciók kialakulását. A strukturális paraméterekben tapasztalható változatok e kialakulási folyamat, valamint e folyamat külső struktúrákkal és erőforrásokkal való interakcióinak evolúciós következményei.

Ha a strukturális paraméterek már meghatározó erővé váltak, akkor a társadalmi erőforrásokhoz való hozzájutás és azok hasznán Tata továbbra is motiválja az egyéni cselekvéseket, ahol és amikor csak lehetséges a hierarchikus struktúrában. A paraméterek (a szintdifferenciál,a méretdifferenciál és az erőforrás-differenciál) eltérő jelentőséget tulajdonítanak a hierarchikus struktúra különböző típusainak és részeinek. Az egy adott szinten helyet foglalók kollektív cselekvéseinek mérete, valamint-az ilyen cselekvések kimenetele például nemcsak az adott szinten vagy pozícióban helyet foglalók viszonylagos számától, hanem az összes szinteken helyet foglalók számától is függ. Érdekes feladat lenne tételbe foglalni azokat a strukturális feltételeket, amelyek mellett az ilyen kollektív cselekvések az adott pozíciók/szintek további megszilárdulását vagy a strukturális paraméterek változatainak erőszakos lerombolását eredményezik. A következő szakaszban egy ilyen elemzést adunk szemléltetésül.

5. Mobilitás és szolidaritás: néhány társadalompolitikai következmény

Én arra a megállapításra jutottam (1982), hogy egy stabil társadalmi rendszerben egyensúlynak kell lennie mind a homofilikus, mind a heterofilikus csere lehetőségeit tekintve. Az olyan rendszer, amely nem nyújt elég lehetőséget a heterofilikus cserék számára, csökkenti a mobilitási lehetőségeket, és megosztott népességet eredményez, erős szinten belüli szolidaritással. Ez a szinten belüli szolidaritás előmozdítja a szint- (osztály-) öntudat és a potenciális– osztályellentét kifejlődését. Az olyan rendszer viszont, amely bátorítja a nagyobb fokú cserét, jelentős mobilitást és strukturális instabilitást eredményez, mivel nem érvényesül szolidaritás a népesség különböző szintjein és csoportjain belül. Ennek olyan kaotikus társadalom lehet a következménye, ahol az interakciók időlegessége és a csoportszolidaritás hiánya magának a rendszernek az integritását veszélyezteti.

Ez azt jelenti, hogy a struktúrának a jellemzői egymáshoz igazítására kell törekednie: a szintjei számának, a struktúrában helyet foglalók és az ott található erőforrások e szintek közötti eloszlásának, valamint a struktúrában helyet foglalók és az ott található erőforrások felhalmozódásának az egymáshoz igazítására. A szintek közötti differenciálódás növekedésének, amely talán elkerülhetetlen az iparosodási folyamatban, a struktúrában helyet foglalók és az ott található erőforrások újraelosztásával kell együtt járnia, azaz a méretdifferenciált és az erőforrás-differenciált ésszerű arányban kell tartania az egyes szintek között. A jelentős méret- és erőforrásdifferenciál rendszerint merev struktúrára vall.

Ennek durva szemléltetésére tételezzük fel, hogy az amerikai foglalkozási struktúra nemi és faji alapon szegmentált. E feltételezés szerint a foglalkozási mobilitás a nemi és a faji jellemzőket követi (például egy olyan állást, amelyből egy fehér férfi lépett ki, egy másik fehér férfival töltenek be). Az öt fő amerikai foglalkozási kategóriában (felső-fehérgalléros, alsó-fehérgalléros, kékgalléros, szolgáltatási és mezőgazdasági) helyet foglalók 1979-es eloszlását nem és faj szerint az 1. táblázat mutatja. Minden egyes nem/faj-kombináció esetében megadhatjuk a két szomszédos foglalkozási kategóriában helyet foglalók száma közötti differenciált oly módon, hogy a „magasabb” kategóriában helyet foglalók számát elosztjuk az „alacsonyabb” kategóriában helyet foglalók számával. A fehér férfiak esetében például a kékgalléros foglalkozásokban és a szolgáltatási foglalkozásokban helyet foglalók száma közötti differenciálhányados 5,69 (22 159/3891), az alsó-fehérgalléros foglalkozásokban és a kékgalléros foglalkozásokban helyet foglalók száma közötti differenciálhányados pedig 0,28 (6154/22 159). Ha feltételezzük, hogy az erőforrás-differenciál azonos mindhárom említett foglalkozási kategóriában, akkor az itt előadott elmélet azt jósolja, hogy a szolgáltatásokból a kékgalléros foglalkozásokba irányuló mobilitás strukturális kényszerei meglehetősen csekélyek: a pozicionális hatás kicsi, a kötéshatás pedig erős. A kékgalléros foglalkozásokból az alsó-fehérgalléros foglalkozásokba irányuló mobilitás esetében viszont; ahol azt várhatjuk, hogy a pozicionális hatás nagy, a kötéshatás pedig kicsi, igen erősek kell hogy legyenek a strukturális kényszerek. Ezeket és a foglalkozási kategóriákban helyet foglalókra vonatkozó más differenciálhányadosokat a 2. táblázat mutatja be.

Az amerikai foglalkoztatott munkások nem, faj és foglalkozási kategória szerint

1. táblázat: Az amerikai foglalkoztatott munkások nem, faj és foglalkozási kategória szerint

Forrás: U. S. Bureau of Census, Social Indicators III, 1980, táblázat, 353. oldal.

A különböző kategóriákban helyet foglalók száma közötti differenciálhányados nem, faj és foglalkozási kategória szerint

2. táblázat: A különböző kategóriákban helyet foglalók száma közötti differenciálhányados nem, faj és foglalkozási kategória szerint

*A differenciálhányadosokat a munkásoknak az 1. táblázatban szereplő száma alapján számítottuk ki oly módon, hogy megnéztük a „felső' szintnek az „alsó” szinthez viszonyított arányát. A kisebb szám kisebb lehetőséget jelent az alsóbb szinten helyet foglalók számára arra, hogy á következő felsőbb szintre lépjenek át.

Ezek igen durva adatok. Nem vagyunk biztosak benne, hogy az amerikai foglalkozási struktúra valójában is mereven szegmentált faj és nem szerint (sőt bizonyos mértékig tudjuk, hogy ez téves feltételezés). A foglalkozási kategóriákat az adatokban minimális szinten tartottuk (Breiger – 1981 – például nyolckategóriás osztályozást javasolt az amerikai foglalkozások hierarchikus struktúrájára vonatkozóan). Az a feltevés pedig, hogy az erőforrás-differenciál konstans a különböző szinteken (foglalkozási kategóriákban), valószínűleg nem állja meg a helyét. E feltételezések alapján azonban az elméletből megtudjuk, hogy egy ilyen struktúrában a fehér férfi-munkások a kékgallérosból az alsó-fehérgalléros foglalkozásokba irányuló mobilitás során szembesülnek a legnagyobb strukturális kényszerekkel. A fekete férfiak esetében még nagyobb kényszer tapasztalható ezen a strukturális csomóponton. A fehér és különösen a fekete munkásnők esetében a szolgáltatási és az alsó-fehérgalléros foglalkozásokból a felső-fehérgalléros foglalkozásokba irányuló mobilitás során áll fenn a legnagyobb strukturális kényszer. Az elmélet szerint ahhoz, hogy ilyen mobilitás menjen végbe, erős pozicionális és viszonylag gyenge kötéshatás szükséges. Az ilyen erős pozicionális hatást erősíti az erőforrás-differenciál, amely ugyancsak eltérő a különböző szinteken és a különböző szegmensekben.

Ez szemléltetheti (a feltevései által megszabott kereteken belül) a társadalmi erőforrások elméletének hasznosságát, strukturális és egyéni szempontból egyaránt. A makrostrukturális szinten azoknak a lehetőségeknek a kutatása, amelyek révén leküzdhetők az ilyen kényszerek, ösztönzőleg hat a társadalompolitikai gondolkodásra. Vajon lehetséges betöltetlen állásokat teremteni a méretdifferenciál kiegyenlítésére? Lehetséges kiegyenlíteni az erőforrás-differenciált? Vagy a lépések valamifajta kombinációjával kísérletezni? Vagy a struktúrának arra kellene törekednie, hogy újra elossza a betöltetlen állásokat a nemi és a faji kategóriák között, ezzel a cégen belüli munkaerőpiac jelentőségét hangsúlyozva a belső munkaerőpiac perspektívája helyett? (Ehhez az állásponthoz lásd Granovetter, 1986.) Amennyiben a struktúra nem képes ilyen kiigazításokat végrehajtani, valószínű, hogy a mobilitási lehetőségek strukturálisan egyenlőtlenek maradnak és az elégedetlenség nő. Szélsőséges esetben az ilyen immobilitás társadalmi forradalmat idézhet elő.

Az egyéni szinten a strukturális kényszerek és az ilyen kényszereken belüli rugalmasság tudatosítása tükröződhet a kognitív értékelés folyamatában. Amennyiben ilyen kognitív értékelésre kerül sor, az egyénnek lehetősége van olyan cselekvést kezdeményezni, amellyel heterofilikus kötéseket létesíthet. Mivel az ilyen heterofilikus kötések jellege, kiterjedtsége és minősége a hierarchia különböző szintjei szerint eltér, változó mértékű az az előny is, amely a heterofilikus kötések létesítéséből származik. Megvan az a kockázat is, hogy az interakciókat nem viszonozzák, amikor a strukturális szakadék túlságosan nagy, továbbá elveszhet a kezdeti szinten helyet foglaló más személyekkel való azonosság. Mindkettő elidegenedettség-érzést eredményezhet.

Záró megjegyzések

A jelen dolgozatban a társadalmi erőforrás elméletére összpontosítottam a figyelmemet, meghatározva a strukturális paraméterek egy együttesét, és hipotéziseket állítva fel a státuselérésre és a társadalmi mobilitásra gyakorolt hatásaikról. Az elméletet a strukturális versus egyéni cselekvéssel foglalkozó és társadalompolitikai kérdéseket érintő más elméletekkel párhuzamba állítva felvázoltam a jövőbeli elemzés programját, mégpedig három olyan irányban is, amelyekre érdemes röviden utalnom.

Az egyik a társadalmi struktúrák kialakulását és funkcionálását leíró elmélet kidolgozása. Álláspontom alapvetően megegyezik a makrostruktúrák mikroalapjainak megfogalmazásával foglalkozókéval: vagyis lehetséges és hasznos azt a nézetet vallani, hogy az egyéni cselekvések és választások alapvetően fontos hajtóerők a társadalmi struktúrák kialakulásában és funkcionálásában. Egy másik dolgozatomban ki fogom fejteni azt az álláspontomat, hogy a társadalmi erőforrások – amelyeket a társadalmi hálózatba beleágyázott értékes erőforrásokként határozhatunk meg – képezik az alapvető összekötő láncszemet az egyéni cselekvések, valamint a strukturális «képződmények és kényszerek között. A társadalmi erőforrások kibővítik az egyének által ellenőrzött erőforrásokat, s ezáltal annak a struktúrának az erősítésére és fenntartására irányuló cselekvésekre ösztönöznek, amelybe beleágyazódtak. Következésképpen az így kialakított és kibővített hálózatnak az ellenőrzése és kezelése, amely egyre heterogénebb, a másodlagos erőforrásokkal (például az élet minőségével) szemben különböző igényekkel rendelkező résztvevőket foglal magában, meghatározza a hierarchikus pozíciók és a szerepelvárások kialakulását, amelyek viszont csökkentik a lehetséges egyéni cselekvési választások körét.

Egy másik lehetséges feladat a struktúra versus cselekvés hatásainak empirikus igazolása. Véleményem szerint bármely empirikus struktúrában, a strukturális kényszerek meghatározó volta miatt, az általános vagy központi tendenciák szokásos statisztikai összefoglalása elégséges adatot nyújt a strukturális hatások igazolására. Az egyéni cselekvések hatásait ugyanakkor viszonylag elhomályosítják az ilyen összefoglalók, hacsak nem fordítunk figyelmet a megfigyelések közötti különbségekre és eltérésekre. Könnyen meg lehet, hogy a rendszerint mérési hibának tekintett kívülmaradók kínálják azokat a szükséges megfigyeléseket, amelyek között az egyéni cselekvések hatásai felfedezhetők. További erőfeszítéseket kell tenni a strukturális és a cselekvési hatások operacionalizálására is. A jelen fejtegetések minden egyes hatástípus esetében csupán egy mutatóra összpontosították a figyelmet: a strukturális pozíció hatására és a cselekvési kötés hatására. A strukturális hatásokat a mobilitási táblázatban dokumentáltuk, összevetve a különböző strukturális feltevések esetében a várt versusra megfigyelt gyakoriságot. Mégis kevés figyelmet fordítottunk a cselekvési hatások mérésére azon sovány következtetésen túlmenően, hogy a strukturális hatások reziduális része egyéni cselekvéseknek tulajdonítható. Nagyobb erőfeszítést kell tenni az ilyen reziduális hatások vizsgálatára és a cselekvési hatások empirikus mutatóinak kidolgozására.

Végül a mobilitási és állásbetöltési folyamatok egyedülálló lehetőséget kínálnak a strukturális kényszerek és az egyéni cselekvés közötti dinamikus kölcsönhatás értékelésére. Az egyének, csoportok és kategóriák mozgásai és változásai egy hierarchikus struktúrában konkrét adatokkal szolgálnak az elméleti következtetések számára, és viszont, empirikus tényadatokat nyújtanak az elméleti tételek igazolására. A társadalmi mobilitásra és az állásbetöltésre vonatkozó elméleti megállapítások segítenek – véleményem szerint – végül is megvilágítani a makrostruktúra és a mikrostruktúra közötti kapcsolatot. Úgy vélem, hogy a jelen dolgozatban körvonalazott strukturális paraméterek és tételek a társadalmi intézmények és szervezetek, valamint az azon társadalmi struktúra vonatkozásában is érvényesek, amelyek szempontjából tárgyaltuk őket. Ezen az elméleti kereten belül meg kell tudnunk vizsgálni a cégeken belüli és a cégek közötti foglalkozási mobilitást. Egy adott cég esetében például elemezhető a méret-, a szint- és az erőforrás-differenciál. A mobilitási sémák, valamint az állásbetöltési módszerek ekkor értékelhetővé válnak az elméletnek a strukturális versus egyéni hatásokra vonatkozó jóslataihoz képest. Hasonlóképpen-a cégek közötti mobilitás és állásbetöltési folyamat sémái érzékelhetővé válnak a cégek közötti viszonylagos méret-, szint- és erőforrás-differenciálok vonatkozásában.

Azért hangsúlyozom itt az állásbetöltést a mobilitás mellett, mert a dolgozat kizárólag a mobilitást vizsgálta, közelebbről a státuselérést célzó mobilitás önkéntes voltát. Ez a felfogás a foglalkozási struktúrának és változásnak csak az egyik felét képviseli, nevezetesen a munkaerőpiaci kínálat/keresletnek a kínálati oldalát. A keresleti oldal vizsgálható az állásbetöltés szempontjából. Sok folyamat esetleg a tükörképe azoknak, amelyeket a jelen dolgozatban jártunk körül. Ismeretes például, hogy a cégek az erős, nem pedig a gyenge kötésekre támaszkodnak a megüresedett áfásokra számításba vett cégen belüli és cégen kívüli jelöltek kiválasztásában és értékelésében (Lin, Ensel és Vaughn, 1981), és hogy a kis, nem pedig a nagy cégek támaszkodnak erőteljesebben, a személyes kapcsolatokra, semmint az állásbetöltés hivatalos csatornáira (Granovetter, 1986). Az elméleti fejlődést számottevően előmozdítja, ha több adathoz jutunk a különböző intézményi és szervezeti körülmények között érvényesülő tényleges állásbetöltési módszerekre vonatkozóan.

Atkári János fordítása

Irodalom

[bib_393] Blau, Peter M. 1977. Inequality and Heterogenity. Free Press. New York.

[bib_394] Blau, Peter és Joseph, E. Schwartz. 1984. Crosscutting Social Circles. Academic Press. Orlando FL.

[bib_395] Breiger, Ronald L. 1981. „The Social Class Structure of Occupational Mobility”. American Journal of Sociology, 87. 578-611.

[bib_396] Burt, Ronald S. 1982. Toward a Structural Theory of American. Academic Press. New York .

[bib_397] Campbell, Karen E, Peter, V. Marsden, és Jeanne, S. Hurlbert. 1986. „Social Resources and Socioeconomic Status”. Social Networks, 8-1 (március), . 97-116.

[bib_398] Coleman, James S. 1986. Social Theory, Social Research, and a Theory of Action. Kiadatlan tanulmány.

[bib_399] Coleman, James S. 1986. Individual Interest and Collective Action. University Press. Cambridge MA.

[bib_400] Collias, Randall. 1981. „On the Microfoundations of Macrosociology”.American Journal of Sociology, 86. 984-1014.

[bib_401] Cook, Karen S. 1982. „Network Structure from an Exhange Perspective”. In: Peter V. Mardsen és Nan Lin (szerk.): Social and Network Analysis. 177-199. Sage. Beverly Hills CA.

[bib_402] Cook, Karen S, Emerson, Richard M, Gillmore, Mary R, és Toshio, Yamagishi. 1983. „The Distribution of Power in Exchange Networks: Theory and Experimental Results”. American Sociological Review, 89. 275-305.

[bib_403] Cook, Karen S, Emerson, Richard M, Gillmore, Mary R, és Toshio, Yamagishi . Megjelenés előtt. The Structure of Social Exchange. Academic Press. Orlando FL.

[bib_404] Cook, Karen S és Emerson, Richard M. 1978. „Power, Equity, and Commitment is Exchange Networks”. American Sociological Review, 43. 721-739.

[bib_405] De Graaf, , Dirk, Nan, Hendrik, Derk, és Flap, . 1986. Social Capital as an Explanation of Occupational Status and Income in the Netherlands, the United States, and West Germany. Előadás a Research Committe on Social Stratification and Mobility of the International Sociological Association éves ülésén. Róma, .

[bib_406] Emerson, Richard M. 1962. „Power-depedence Relations”.American Sociological Review, 27. 31-40.

[bib_407] Emerson, Richard M, Cook, Karen S, Gillmore, Mary, és Toshio, Yamagishi. 1983. „Valid Predictions from Invalid Comparisons: Response to Heckathorn”. Social Forces, 61, . 1232-1247.

[bib_408] Ensel, Walter M. 1979. Sex, Social Ties, and Status Attainment. Doktori disszertáció, State University of New York (Albany), Szociológia Tanszék.

[bib_409] Granovetter, Mark. 1973. „The Strenght of Weak Ties”. American Journal of Sociology. 78, . 1360-1380.

[bib_410] Granovetter, Mark. 1974. Getting a Job. Cambridge, MRA, Harvard University Press. Granovetter, Mark 1986. Labor Mobility, Internal Markets, and Job Matching. Research in Social Stratification and Mobility, V. köt. 3-29. JAI Press. Greenwich CT.

[bib_411] Hechter, Michael. 1983. „A Theory of Group Solidarity”. In M. Hechter (szerk.): The Microfoundations of Macrosocilogy. 16-57. Temple University Press. Philadelphia.

[bib_412] Homans, George C. 1950. The Human Group. Harcourt, Brace and Company. New York.

[bib_413] Hurlbert, Jeanne S és Marsden, Peter V. 1985. Social Resources and Mobility Outcomes: A Replication and Extension. Átdolgozott változat, a Fifth Sunbelt Social Conference-en felolvasott dolgozat, West Palm Beach, FL, november.

[bib_414] Lazarsfeld, Paul F és Merton, Robert K. 1954 (1982). „Friendship as Social Process: A Substantive and Methodological Analysis”. In: P. L. Kendall (szerk.): The Varied Sociology of Paul F. Lazarsfeld, . 298-348. University Press. Columbia NY.

[bib_415] Lin, Nan, Vaughn, John C, és Ensel, Walter. 1981. . „Social Resources and Occupational Status Attainment”. Social Forces, 59. 1161-1181.

[bib_416] Lin, Nan, Ensel, Walter M, és Vaughn, John C. 1981. . „Social Resources and Strenght of Ties: Structural Factors in Occupational Status Attainment”. American Sociological Review, 46. 393-405.

[bib_417] Lin, Nan és Dumin, Mary. megjelenés előtt. Access to Occupations through Social Ties. Social Networks.

[bib_418] Lin, Nan. 1982. „Social Resources and Instrumental Action”. In: Peter M. Marsden és Nan Lin (szerk.): Social Structure and Network Analysis, . 131-145 . Sage. Beverly Hills CA.

[bib_419] Lin, Nan. 1983. „Social Resources and Social Actions: A Progress Report”. Connections, 6. 20111016.

[bib_420] Lin, Nan. 1986. „Conceptualizing Social Support”. In: Nan Lin, Alfred és Walter M. Ensel (szerk.): Social Support, Life Events, and Depression. 17-30. FL, Academic Press. Orlando.



[428]  Nan Lin: Social Resources and Social Mobility: A Structural Theory of Status Attainment. Kézirat, 1987. február. A jelen fordítás forrása: Angelusz Róbert és Tardos Róbert (szerk.): Társadalmak rejtett hálózata. MKI, Budapest, 1991. 23–49. old.

[429] A jelen dolgozatban adottnak vesszük a hajtóerőket; eredetüket vagy okaikat meghatározás nélkül hagyjuk. Feltételezésem szerint a létfenntartás biológiai ösztöne tükröződik bennük.

[430] Vagyis amennyiben a cselekvéseknek nincs más lényeges fő hajtóerejük, és ez a két hajtóerő megkülönböztető jellegű kategória. A cselekvésnek és az interakciónak természetesen sok származékos és másodlagos jelentőségű hajtóereje van.

[431] Az instrumentális cselekvést egy magasabb pozícióban helyet foglaló személy is kezdeményezheti egy alsóbb pozícióban helyet foglalóval szemben. Strukturálisan ezt várhatjuk, mivel az alacsonyabb pozíciókban helyet foglalók sok szükséges szolgáltatást nyújtanak. Mivel a magasabb pozíció nagyobb erőforrások fölött rendelkezik és nagyobb erőforrásokhoz jut hozzá, mint az alacsonyabb pozíció, az alacsonyabb pozícióban helyet foglaló személy rendszerint kénytelen reagálni a valamely felsőbb szinten helyet foglaló személy által kezdeményezett cselekvésre, abban a reményben, hogy ezért azután jutalomban részesül. A jelen dolgozatban, ahol a státuselérés fogalma a magasabb foglalkozási státus elérését célzó erőfeszítések folyamatára utal, figyelmünket azokra az egyénekre összpontosítjuk, akik jobb erőforrásokat akarnak találni.

[432] Egy olyan kisvilág-vizsgálat során, amelyben csomagoknak megjelölt célszemélyekhez való továbbítását követtük nyomon, azt találtuk, hogy azokat a csomagokat, amelyek végül is sikeresen eljutottak a célszemélyekhez, általában olyan közvetítők továbbították, akiknek a foglalkozási presztízse nagyobb volt, mint azoké, akik a csomagot küldték, illetve kapták (Lin, Dayton és Greenwald, 1978).

[433] Igaz, hogy az álláskeresés elkezdését gyakran nem tervezik meg előre (lásd Granovetter, 1974). Sok álláskilátás véletlenszerű alkalmakkor (például összejöveteleken) és alkalmi ismeretségeken alapuló interakciók révén nyílik meg. Az álláskeresés nem szükségszerűen kezdődik mindig azzal, hogy az egyén tudatosan és aktívan, álláskeresési céllal igyekszik kapcsolatokat létesíteni. Ezzel azonban nem kívánjuk tagadni azt az alapvető kiinduló tételt, hogy az egyének a struktúra különböző szintű pozícióiban helyezkednek el, s ezért lehetőségük van olyan „véletlenszerű” alkalmakhoz hozzájutni, amelyeken bizonyos típusú és mennyiségű erőforrásokkal és társadalmi erőforrásokkal rendelkező résztvevők jelennek meg. Empirikus úton ki is mutatták (Campbell, Marsden és Hurlbert, 1986; Lin és Dumin, megjelenés előtt), hogy a magasabb szintű pozícióknak nagyobb lehetőségük van hozzájutni a hierarchikus struktúra eltérőbb jellegű, heterogénebb pozícióihoz, mint az alacsonyabb szintű pozícióknak, s ezért nagyobb mértékben ellenőrzik a társadalmi erőforrásokat. Azt várhatjuk tehát, hogy a magasabb szintű pozíciókhoz való hozzájutás „véletlenszerű” alkalmai strukturálisan bőségesebbek az információ és a befolyás munka- és egyéb típusaiban. Az elmélet piramis-feltételezéséből deduktívan kikövetkeztethető ilyen strukturális előnynek egyértelmű hatása van akkor, amikor az egyén végül is hozzákezd az álláskereséshez.

[434] Breigernek a foglalkozások osztályhierarchiáját taglaló műve (1981) a mobilitások belső homogenitásának és külső heterogenitásának elvén nyugszik. Az osztályozási rendszert tehát a mobilitási sémákból, nem pedig az erőforrásokból és a társadalmi erőforrásokból vezette le. Úgy vélem, hogy messzemenő megfeleltetést tapasztalunk az ebből következő, a mobilitási és az erőforrás-kritériumokon alapuló empirikus osztályozásokban. Elméleti és tautologikus okokból szükséges az erőforrás-alapú hierarchiák empirikus levezetése és bemutatása.

[435] Hechter (1983) ugyancsak az egyéni perspektívából fogalmazta meg állításait. Két tényezőt lát a társadalmi kapcsolatokban és társadalmi csoportokban, amelyek előmozdítják a szolidaritást: a függőségi viszonyokat és a csoportok vezetőinek ellenőrző funkcióit. En mindkét tényezőt strukturálisnak tekintem. Hechter elméletében ezért annak leírására irányuló kísérletet kell látnunk, hogy a szolidaritás miként alakulhat ki a kiscsoport-struktúrából, nem pedig hogy az egyéni választások vagy cselekvések miként eredményeznek társadalmi struktúrát.