Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

7. fejezet - VII. TÚL A RÉTEGZŐDÉSEN?

7. fejezet - VII. TÚL A RÉTEGZŐDÉSEN?

Tartalom

Ulrich Beck: Túl renden és osztályon? – Társadalmi egyenlőtlenségek, társadalmi individualizációs folyamatok és az új társadalmi alakulatok, identitások keletkezése
1. Bevezetés és problémafelvetés: a társadalmi egyenlőtlenség individualizálódása
2. A társadalmi egyenlőtlenségi viszonyok folyamatosságának megtörése marx és weber felfogásával a háború utáni fejlődés során
3. Az individualizálódó élethelyzetek megjelenési formái, ellentmondásai és fejlődési tendenciái
4. Újabb kérdések: az egyenlőtlenség szempontjából releváns szociokulturális mi­liők stabilitásának feltételei, új társadalmi alakulatok és identitások keletkezése.
Stefan Hradil: Társadalmi helyzetek és miliők: egy fejlett társadalom struktúrájának elemzése
1. A társadalmi egyenlőtlenségek elméletének cselekvéselméleti megalapozása
2. Társadalmi helyzetek
3. Társadalmi miliők
Angelusz Róbert: Rétegződés és láthatóság
1. A nagycsoportok körvonalai
2. Az „osztálytudat” és a nagycsoportok áttekinthetősége
John Scott: Társadalmi osztály és rétegződés a késő modernitásban
1. Bevezetés
2. A gazdasági osztályok meghatározása
3. Az osztályhelyzetek kauzális hatásai
4. A társadalmi osztályok kialakulása
5. Osztálytapasztalat, osztályidentitás és osztályképzetek
Befejezés
Róbert Péter: Osztály és párt Magyarországon
1. Osztályszavazás – létezik még?
2. Osztályhelyzet és pártpaletta magyarországon
3. A kutatás fókusza
4. Adatok és mérések
5. A statisztikai elemzés
6. Szavazói pártprofilok, osztályprofilok változása: 1990-1998
Összefoglalás
Jegyzetek
Függelék
Randall Collins: Szituációs rétegződés: Az egyenlőtlenség mikro–makro elmélete
1. Makro- és mikroszituációs osztály, rend, és hatalom
Tardos Róbert: Foglalkozás, miliő, kapcsolathálózatok: külön világok? Egy tipológiai kísérlet körvonalai
1. Egy tipológiai kísérlet körvonalai
2. Kapcsolathálózati elemzés - elméleti és módszertani kiindulópontok
3. Egy foglalkozási miliőtipológia felépítése és első eredményei
Függelék

Ulrich Beck: Túl renden és osztályon? – Társadalmi egyenlőtlenségek, társadalmi individualizációs folyamatok és az új társadalmi alakulatok, identitások keletkezése[484]

1. Bevezetés és problémafelvetés: a társadalmi egyenlőtlenség individualizálódása

Aki ma elhagyja a kutatási rutin ösvényeit és újra napirendre tűzi az egyenlőtlenségkutatás tárgyának és miértjének kérdését, az egy látszólag ellentmondásos ténnyel kerül szembe, amelyet nehéz tisztázni: a társadalmi egyenlőtlenség szerkezete a fejlett országokban történelmi és politikai szempontból egyfelől meglepő stabilitást mutat. Az idevágó kutatási eredményekből megtudhatjuk, hogy a technikai és gazdasági változások és az utóbbi két-három évtized minden reformtörekvése ellenére társadalmunk nagy csoportjai között húzódó egyenlőtlenségi viszonyok – egyes eltolódásoktól, átcsoportosulásoktól és átmeneti zónáktól eltekintve – nem változtak meg lényegesen. Kissé nagyvonalúan úgy foglalhatnánk ezt össze, hogy azoknak a szülőknek a gyermekei, akik harminc évvel ezelőtt a jövedelem, a hatalom, a képzettség és a presztízs hierarchiájának alsó harmadába tartoztak, ma az esetek túlnyomó többségében szintén a jövedelem, a hatalom, a képzettség és a presztízs hierarchiáinak alsó harmadába kerülnek.[485] Az egyenlőtlenség egyes dimenzióiban végbement ugyan bizonyos csoportok kiegyenlítődése (például a jövedelem esetében), és felfelé irányuló mozgások is tapasztalhatóak (a nők és a munkáscsaládból származó gyermekek arányának növekedése a főiskolákon); de „kollektív lecsúszás” is előfordul, például az érettségi vagy egyes diplomák elértéktelenedése (ezek megszerzése önmagában gyakran nem segíti tovább a diákot, ehhez szüksége van az egyes oktatási vagy munkahelyekre való felvételhez megkövetelt jegyátlagra); valamint új társadalmi egyenlőtlenségek is keletkeztek (például a peremcsoportok helyzetének rosszabbodása, egyes vállalkozói csoportok jövedelmének aránytalanul nagy növekedése, a hatalmi helyzet eltolódása a gazdaság koncentrációs folyamatai nyomán).[486]

Másfelől az egyenlőtlenség témája (legalábbis klasszikus változataiban) figyelemre méltó következetességgel hiányzik a mindennapok, a politika és a tudományok napirendjéről. Lehetséges, hogy a nyolcvanas években újra társadalmi gyúanyaggá válik a „nullanövekedés” vagy „negatív növekedés” társadalmának elosztási konfliktusai következtében, azt követően, hogy a folyamatosan növekvő munkanélküliség meghaladja a kétmilliós határt. Az elmúlt két évben mindenesetre meglepő, mennyire „szétmorzsolódtak” társadalmilag az egyenlőtlenség kérdései, az elosztási viszonyok relatív állandósága mellett is. Itt-ott megjelennek ugyan más összefüggésben (például az „új szociális kérdésről” folytatott vitában) és provokatív változataikkal is találkozni (harc a nők jogaiért, polgári kezdeményezések az atomerőművek ellen, egyenlőtlenségek különböző generációk között, regionális és vallási konfliktusok stb.). Ha azonban a nyilvános és a politikai vitákat a tényleges fejlődés valós mércéjének veszi az ember, akár a következő végkövetkeztetést is megfogalmazhatja: ma a Német Szövetségi Köztársaságban olyan viszonyok közt élünk, amelyek túl vannak az osztálytársadalmon, amelyek közt az osztálytársadalom képe csak jobb alternatívák híján, elmúlt idők képeként marad fenn.[487]

Az itt következő gondolatok kiindulópontja ebben az értelemben egy paradoxon feloldása, amely – ha minden az elképzelések szerint alakul – egyszersmind némi fényt vet az eddigi egyenlőtlenség-kutatásra is – közelebbről az a paradoxon, hogy valami állandó marad és ugyanakkor radikálisan át is alakul. A tézis a következőképpen hangzik: az NSZK fejlődésében viszonylag állandók maradtak a társadalmi egyenlőtlenség elosztási viszonyai, miközben az emberek életfeltételei ezzel egy időben drasztikus mértékben megváltoztak. Ez a szintek eltolódásával vált lehetségessé (különösen a jövedelem és az iskolázottság szintjeinek eltolódásával, de más össztársadalmi változások révén is), amelyeket az idevágó kutatás magától értetődőnek tekint, tudomásom szerint azonban az NSZK társadalmi szerkezete fejlődésének lényegi elemeként szisztematikusan sosem ragadott meg és dolgozott ki.

Ebben az értelemben a következőkben meg kell mutatnunk, hogy a szintek eltolódásával (gazdasági fellendülés, oktatási expanzió stb.) a szubkulturális osztályidentitások fokozódó mértékben elenyésznek, a „rendi” színezetű osztályhelyzet hagyománya elvész, es megindul az élethelyzetek és életutak diverzifikálódása és individualizálódása, amely a társadalmi osztályok és rétegek hierarchia-modelljét aláássa, valóságtartalmát pedig mindinkább kérdésessé teszi.[488]

Az össz-szint ugyanis a tartós egyenlőtlenségi viszonyok esetében is vagy felfelé vagy lefelé tolódik el, s ez a szintbeli eltolódás az emberek életfeltételeinek szempontjából – az ennek következtében meginduló fejlődés és változás révén – sokkal jelentősebb, mint az új szinten újra létrejövő távolságok és viszonyok. A szintemelkedés révén az egyes társadalmi csoportok az ötvenes és hatvanas évek gazdasági újjáépítése és a hatvanas és a hetvenes évek oktatási expanziója révén olyan változásokat és javulásokat tapasztalhattak saját életfeltételeikben és kilátásaikban, amelyek valószínűleg sokkal meghatározóbb és messzebbre vezető hatásokkal járnak, mint az egyes csoportok között korábban vagy később újra megjelenő vagy egyenesen elmélyülő távolság a jövedelmi és oktatási hierarchiában. A szinteltolódás éppen azokban a csoportokban érezteti a leginkább a hatását, amelyeknek helyzete korábban a legrosszabb volt: a társadalmi egyenlőtlenség alsóbb régióiban. A munkások esetében az anyagi életszínvonal ugyanolyan mértékű emelkedésének például sokkal nagyobb jelentősége volt, mint a középosztálybeli és felsőosztálybeli alkalmazottaknál, mivel ezzel a munkásháztartások első ízben jutottak hozzá a privátszféra bizonyos individuális kibontakozási lehetőségeihez (nagyobb lakás, autó),[489] miközben ugyanaz a fejlődés a felsőbb osztálybeli alkalmazotti háztartásokban legfel­jebb a már magától értetődő és ismert lehetőségek megsokszorozódását hozta magá­val (második autó, nyaraló).

Ugyanez a helyzet az oktatási lehetőségek megnyílásával és az oktatás iránti igény megnövekedésével a munkáscsaládokban a hatvanas és hetvenes években.

Remélhetőleg senki sem veti majd a szememre, hogy félreismerem vagy félre aka­rom magyarázni a jelenleg is fennálló egyenlőtlenségek jelentőségét. De a fejlődés jelentőségét az emberek életében mégsem vezethetjük le kizárólag és automatikusan az egyenlőtlen elosztási viszonyokból, amelyek implicite a statisztikailag egyenlő el­oszlás normájából indulnak ki. Az értékeléskor inkább és alapvetően az emberek vo­natkoztatási horizontját, illetve társadalmi és életrajzi kiindulási helyzetét kell figyelembe vennünk. Ebben az értelemben az első bekapcsolódás az oktatásba (a hagyományos gondolkodási és nyelvi formák ezzel együtt járó elhagyásával, a felemelkedés céljá­nak megfogalmazódásával) valószínűleg sokkal nagyobb jelentőségű és messzebbre vezető az egyik csoport szempontjából, mint a viszonylag egyenletes emelkedés és a fennálló képzési lehetőségek tágítása a másik csoport számára, s az oktatásba való bekapcsolódás jelentősége akkor is érvényesülhet, ha ezzel a csoport viszonylagos helyzete a társadalmi rendben egyáltalán nem változik.

Ugyanakkor nemcsak a jövedelmi és az oktatási szinteltolódások képesek radikáli­san megváltoztatni (konstans egyenlőtlenségi viszonyok mellett) az emberek életfel­tételeit – méghozzá az élethelyzetek és az életutak individualizálódásának irányában. Ez azáltal is lehetséges, hogy

  • a mobilitás révén (a társadalmi és földrajzi mobilitás értelmében) az emberek életútja leválik szülői családjukéról, nagy váltásokon megy át, és ebben az értelem­ben „individualizálódik", ezzel pedig az ismeretségi körben és a szomszédok körében új vonatkoztatási mintázatok és az együttélés új formái keletkeznek,[490]

  • a szociális állam biztosítási- és adózási rendszerének megalkotásával a bérmunkáslét alapvető kockázatai (és az „osztályszolidaritás" kiépülésének ezek nyomán keletkező ösztönzői) csökkentek vagy részlegesen meg is szűntek (például munkanélküliségi biztosítás, betegbiztosítás),[491]

  • létrejött a „mesterséges” belső differenciálódás (például az iskolai végzettség és az üzemi státushierarchia formájában) és ezzel a csoporton belüli felemelkedés és lesüllyedés. Ezek a tendenciák viszont ott is kikényszerítenék a megfelelő egyéni felemelkedés vágyát, ahol az egyenlőtlenség-kutatás értelmében vett „társadalmi felemelkedésről” még sokáig nem lehet szó,[492]

  • a versenyviszonyok (és az ezekkel együtt járó, egyéni leválasztódáshoz és elszigetelődéshez vezető kényszerek) időben és társadalmi tekintetben egyaránt kiterjedtek, vagyis ezeket az életút során korábban és több társadalmi viszonyban lehet tapasztalni,[493]

  • a régi lakóterületeket új nagyvárosi települések váltják fel, a maguk lazább ismeretségi és szomszédsági viszonyaival,[494]

    a munkaerőpiaci dinamika mind szélesebb népességrétegekre terjed ki (a nem bérből élők csoportja egyre kisebb, a bérből élők csoportja pedig egyre nagyobb lesz), ezzel minden különbség ellenére a közös vonások, különösen a közös kockázatok (munkanélküliség, lefokozás stb.) áthidalják az eltérő jövedelmi szintek és iskolai végzettségek közti távolságot,[495] - a főállású munkaidő folyamatosan csökken, aminek következtében (az életszínvonal és az iskolai végzettség egyidejű növekedésével) csoport- és generációspecifikus kü­lönbségek jönnek létre a privátszféra kibontakoztatási és alakítási lehetőségeiben,[496]

  • e folyamatok és változások révén a hagyományos, szubkulturális különbségek és „szociokulturális miliő" beszűkült és felszakadozott, ezzel társadalmi alapját és jelentősé­gét vesztette az a mód, ahogyan a mindennapokban és az életvilágban is azonosítható osztályszerkezetbe beépülnek az emberek.[497]

Az elmúlt három évtizedben ebben az értelemben – ez tézisünk – az emberek anyagi és szociokulturális életfeltételei és kilátásai az egyenlőtlenség-kutatás figyelmének küszöbe alatt gyors átalakuláson mentek keresztül, és ez az átalakulás ma is folytatódik. Ebből ered e kutatási irány egyre súlyosbodó problémája, amely tárgyát – hogy úgy mondjam – fogalmilag kiengedte a kezéből. A valóság búcsút mondott az össztársadalmi rétegző­dési modellekben gondolkodó egyenlőtlenségkutatásnak; elillant előle, és ez a döntő oka annak, hogy a szociológiai egyenlőtlenség-kutatás (egyébként nemcsak ez) egyre inkább a társadalmi irrelevancia „duzzogójába” kényszerül.[498]

A kutatás és a valóság divergenciája önmagában is igen érdekes és megmagyará­zandó jelenség. Azonban ezek az inkább kutatásszociológiai és kutatáselméleti kér­dések nem tartoznak jelenlegi témánkhoz. E tanulmányban a felvázolt perspektíva szisztematikus kidolgozásával foglalkozunk, amely szerint az elmúlt két-három évti­zedben minden gazdag nyugati ipari országban különösen az NSZK-ban – a konstans egyenlőtlenségi viszonyok palástja alatt mindeddig ismeretlen hatókörű és erejű társadalmi „individualizálódási folyamat” indult meg és tart ma is. Pontosabban: egy történel­mileg sajátos jellegű „individualizációs hullám, amelynek során a viszonylag magas materiális életszínvonal és az oktatási esélyek növekedéséből, a mobilitási folyamatokból, a versenyviszonyok kiterjedéséből, a munkahelyi viszonyok jogi kodifikációjából, a főállású munkaidő megkurtításából és más dolgokból eredő, igen messzemenő társadalmi biztonság háttere előtt az emberek a történelmi hagyomány megtörésével kikerültek hagyományos kötődéseikből, gondoskodási viszonyaikból, és kizárólag magukra, valamint saját egyéni „(munkaerőpiaci) sorsukra” kell hagyatkozniuk, minden kockázattal, lehetőséggel és ellentmondással szemben.[499]

Az individualizálódás fogalmával egy olyan folyamatra szeretném felhívni a figyelmet, amelyet mindeddig normatív hangsúlyokkal, elsősorban a kibontakozó polgárság esetében fogalmaztak meg, ugyanakkor – s ez a fogalom egy új és pontosabb körülhatárolását követeli meg – más formában a modern kapitalizmus „szabad bérmunkására” is jellemző. Nem annyira a kapitalizmus korai szakaszát és a feudális kötődések ezzel együtt járó feloldódását jellemzi, mint inkább a jóléti tömegdemokráciák munkaerőpiaca folyamatainak dinamikáját. A tézis a következő: a munkaerőpiacra való belépéssel (valamint a bérmunka terjedésével) egyre újabb individualizációs hullámok indulnak meg a családhoz, a szomszédsághoz, a kollégákhoz fűződő, a foglalkozási és szakmai kötelékekben, valamint az egy-egy meghatározott regionális kultúrához, hagyományhoz és vidékhez fűző kötelékekben. Ezek az individualizációs hullámok versenyeznek „a munkaerő-piaci kollektív sors” tapasztalatával, például a „bérmunkáslét” társadalmi kockázataival (munkanélküliség, képzettségi értékvesztés stb.). Ezért fordított arányban e kockázatok megszűnésével – a viszonylagos prosperitás és szociális biztonság körülményei között, ahogy ez az NSZK-ban kialakult – olyan tendencia indul el az életvilágban, mely az egyenlőtlenség szempontjából releváns („rendi” színezetű, „osztálykulturális”) közös vonások eltűnéséhez vezet.

Az így kibontakozó individualizációs dinamika nyomán sajátosan ambivalens helyzet áll elő: a statisztikai szemléletű, indikátorokat kereső rétegkutató (valamint a marxista osztályteoretikus) szemében esetleg nem történt lényeges változás, mivel egyfelől a jövedelmi hierarchia, a munkamegosztás szerkezete stb., másfelől pedig a bérmunka alapvető feltételei – általánosságban szemlélve – nem változtak. A másik oldalon viszont az emberek cselekvésében és életvezetésében háttérbe szorul a társadalmi osztályhoz való tartozás. Kialakul az a tendencia, amely individualizálódott létformákhoz és léthelyzetekhez vezet, ezek pedig – az egyéni lét materiális fennmaradásának érdekében – egyre határozottabban és kizárólagosabban az ember életterveinek és életvezetésének középpontjába kerülnek.[500]

Az „individualizálódást” itt (a szó jelentésének esetleges kézenfekvő félreértésével szemben) a társadalmasodás („Vergesellschaftung”) történelmileg specifikus, ellentmondásos folyamataként értjük: az individualizálódás a jóléti állam munkaerőpiacának fel- tételei között megy végbe, ebben az értelemben a társadalmi viszonyok terméke, és maga is egy bizonyos konfliktusokban gazdag társadalmasodási típushoz, vezet, azaz egy kollektíven individualizálódott létezésmódhoz, amely egyébként nincs közvetlen tudatában saját létezésmódja kollektív és standardizált aspektusának. De éppen ezen ellentmondásosság kiélesedése és tudatossá válása az, ami bizonyos feltételek között új szociokulturális közösségek kialakulásához vezethet. Lehetséges, hogy az előrehaladott individualizációs folyamatok feltételei között folyamatosan élesedő társadalmi kockázatok (munkanélküliség) a szakszervezet, a politika és a tudomány összjátékán át legyőzik az önállósodott magánháztartások elszigeteltségét, észrevehetővé teszik az új, nem hagyományos, igen különféle jövedelmi és képzettségi fokozatokat átfogó „osztályhelyzetet”, ennek nyomán pedig tudatosan létrehozzák a megfelelő szolidaritást. Az is lehetséges, hogy az individualizációs folyamat során a személyes kibontakozással és a „saját élet” (anyagi, térbeli, időbeli és a társadalmi viszonyok alakulásának megfelelő) megszerzésével kapcsolatos elvárásokat szisztematikusan kialakítják, s ezek ugyanakkor éppen kibontakozásuk folyamán egyre világosabban szembekerülnek a társadalmi és politikai korlátokkal, ellentmondásokkal és „visszaélésekkel” (illetve ezeket tudatosítják). Ily módon mindig új „individualizációs mozgalmak” keletkeznek, amelyek részben a társadalmi viszonyok szélsőségesen experimentális kezelésével, saját életükkel és testükkel kísérletezők körében alternatív és ifjúsági szubkultúrák különféle változataiban és nem utolsósorban olyan tiltakozási formákban és tapasztalatokban jelennek meg és éleződnek ki, amelyeket a privát szférába, a „saját életbe” való adminisztratív és ipari beavatkozások lobbantanak fel, és ezekkel szemben fejtik ki robbanékony és agresszív erejüket.

Nem tűnik túlzásnak, ha kijelentjük, hogy a jelenleg is tartó individualizációs folyamatok nyomán egy jelentős mértékű társadalmi és kulturális eróziós és evolúciós folyamat indult meg és folyik ma is, amelynek köztes fokait ismerjük ugyan (az életstílusok pluralizálódását, a házasság és a család új formáit, a változó alternatív kultúrákat, a munkaerőpiac „szürke zónáit”, a környezetvédelmi tiltakozások változatait stb.), változó megjelenési formáit és végső következményeit azonban ma még nem láthatjuk előre. E folyamat történeti újdonsága és sajátossága abban áll, hogy pontosan azokon a pontokon, ahol nyíltan politizálódik, mindig megőrzi szoros kötelékét a privát szférával, a saját élettel és tapasztalattal, és ebből meríti hajtóerejét.

E fentebb vázolt értelemben a társadalmi individualizációs folyamatoknak az, egyenlőtlenség-kutatás területén túl abban van általános jelentőségük, hogy megértsük a fejlett modernitás társadalmában jelenleg is végbemenő átalakulásokat. Nem tudom ezt itt bizonyítani vagy kifejteni, de véleményem szerint lényeges jelek utalnak erre, s ez egy relativizálódási, felbomlási vagy beolvadási folyamathoz vezet, de legalábbis az olyan központi életvilágbeli képződmények és „intézmények” társadalmi jelentésének és formájának megváltozásához, mint például a család,[501] a házasság, a gyermekvállalás, a nemi szerepek,[502] a közösségi kötődések,[503] a kollegiális és munkahelyi kapcsolatok,[504] s ezen keresztül hozzájárul általában az ifjúsági viselkedés és tiltakozás,[505] az úgynevezett „új társadalmi mozgalmak”[506] és a politikai magatartás különféle formáinak megértéséhez is.[507]

2. A társadalmi egyenlőtlenségi viszonyok folyamatosságának megtörése marx és weber felfogásával a háború utáni fejlődés során

Ha a 20. század nyolcvanas éveiben valaki szociológusként méghozzá központi teoretikus igénnyel – bevezeti az „individualizálódási folyamatok” tézisét, azt, tapasztalatból tudom, vagy a szakmának szóló búcsúlevélként vagy valódi meggyőződésből fakadó tettként vagy egyszerre mindkettőként kell érteni. Van-e dal, amely többször hangzott el, mint a (polgári) egyén halotti dala? Ha pedig valaki – mint én itt – tudatosan elhatárolja magát ettől, azzal kell számolnia, hogy az egyébként egymás ellen küzdők, az osztályteoretikusok, a rendszerteoretikusok, a kultúrkritikusok, a kritikai elmélet hívei, a fenomenológusok és az etnometodológusok, valamint a ravasz empirikusok és az agyafúrt társadalomtörténészek egyként felsorakoznak ellene. Nem feledkeztünk-e meg itt mindenről, nem ismertük-e félre? Falra hányt borsó lenne az egész? Az osztályjelleg, a rendszerszerűség, a tömegtársadalom, a tőkeösszefonódások, az ideológiai látszat, az antropológiai állandók és a társadalomtörténeti valóság differenciáltsága (hogy csak néhányat említsek)? S az individualizálódási folyamattal nem ér-e kényszerűen korai véget a szociológia, nem foszlik-e szét a „tárgya”, nem kongatjuk-e meg a vészharangot felette?

E félelmek ellen három érvet kell felhoznunk: először is itt szándékosan kiélezett állításokat fogalmazunk meg, hogy rámutassunk arra a véleményem szerint eddig figyelmen kívül hagyott vagy alábecsült, de mindenképpen meglepő tényre, hogy az erősen interdependens, a mamutszervezetek és a világszintű gazdasági, politikai és katonai összefonódások jellemezte nyugati országokban az individualizáció példátlan „motorja” működik (még ha továbbra is erősen fékezik, illetve befolyásolják az új társadalmi és kulturális kötődések és életstílusok, mint ezt a későbbiekben meg fogjuk mutatni). Fontos azonban, hogy egyszer önmagában (az ellenkező tendenciák félretételével) elméletileg is rekonstruáljuk és feltárjuk következményeit, mivel az individualizáció az osztályszerű társadalomszerveződés vetélytársa, s Mivel csak így tehetjük fel kellő radikalitással azt a kérdést, hogy mennyiben utal az egyenlőtlenség-séma értelemvesztése a fejlett társadalmak osztályszerkezetében végbemenő változásokra.

Empirikusan - másodszor – az „individualizáció” emlegetését azzal igazolhatjuk, hogy az elmúlt években számos (kvalitatív) interjúban került elő, mindig újabb változatban, a mindennapi életben tanúsított igény az „egy kis saját életre”, amely a generációváltások során (a nők, a fiatalok és számos más csoport esetében) központi célként jelenik meg. E kutatások azt mutatják, hogy e mögött a saját pénz, saját idő, saját lakótér, saját test stb. feletti szabad rendelkezés – és a révükön megnyíló lehetőségek – vágya húzódik meg, az az igény, hogy szabaduljanak az adott anyagi függéstől, szűkösségtől, külső meghatározottságtól és ellenőrzéstől, hogy „saját” szükségleteik és szempontjaik szerint hozzák létre és alakítsák társadalmi kapcsolataikat, s így teremtsék meg és hajtsák végre személyes-biográfiai életvezetésüket. Bármilyen illuzórikusak és ideológiai színezetűek is ezek az igények az egyes esetekben, mégis önmagában érvényes valóságot jelentenek, és az életfeltételek fejlődésének utóbbi két évtizedében számos mozzanatra támaszkodhatnak. Kimutatható ugyanis, hogy éppen ezekben a dimenziókban (pénz, munkaidő és szabadidő, lakótér, szexualitás stb.) – a korábbi generációk életfeltételeihez képest – a privát szférában határozottan kiszélesedtek az egyén döntési és változtatási lehetőségei.[508] Bármilyen ingatag is ez az „individualizációs hullám”, éppen ott válik érezhetővé, ahol olyan csoportok, amelyek erről nem is álmodtak, hirtelen a munkanélküliséggel vagy annak fenyegetésével találják szemben-magukat, és éppen a végbement individualizáció miatt – és a szociális állam biztosítékai ellenéreradikális törésekkel kell szembenézniük.[509]

E fejleményeket ugyanakkor – harmadszor - elméleti szempontból világosan el kell határolnunk a 18. században megjelenő „polgári egyén”-től. Igen általános formában azt mondhatjuk, hogy itt a piaci elv érvényesítése jelenik meg különféle változataiban és stádiumaiban, a maga kísérőjelenségeivel, a hagyományos kötelékek felbomlásával és az egyéni elszigetelődéssel együtt – ez a vezérfonala olyan különböző szerzők műveinek, mint Adam Smith és Emile Durkheim. A „(kora)polgári” individualizálódás, amely alapvetően a tőketulajdonon és a tőke gyarapításán nyugodott, és amely a feudális uralmi és jogi rend ellen folytatott küzdelem során kovácsolta ki társadalmi és politikai identitását, történetileg és szisztematikus szempontból ugyanakkor világosan megkülönböztethető az NSZK-ban erősen jelenlévő„munkaerő-piaci individualizációtól”, amely előfeltételezi az államilag szabályozott bérmunkát, és amely a munkaképesség megszerzésének, felkínálásának és felhasználásának ciklusát követve bontakozik ki. A három munkaerő-piaci komponens az oktatás, a mobilitás és a konkurencia – vonatkozásában a következő téziseket szeretném megfogalmazni:

  1. Ami a hivatalos oktatási-folyamatokat illeti, az individualizációs-folyamatok többszörösen is összekapcsolódnak velük. Az iskolai képzés meghosszabbodásával a családi környezet elhagyása magától értetődő sorssá lett. Ezzel egy időben a hagyományos orientációkat, gondolkodásmódokat és életstílusokat beolvasztották vagy kollektíve elnyomták az egyetemes oktatási és tanulási körülmények, tudástartalmak és beszédformák. Az oktatás – tartamától és tartalmától függően – lehetővé teszi a minimális önmeghatározási és reflexiós folyamatokat. Az oktatási rendszer ezentúl szelekciós folyamatokkal is összekapcsolódik, és ennyiben felébreszti, illetve megköveteli az egyéni felemelkedési terveket, amelyek ott is működnek, ahol illuzórikus a „felemelkedés az oktatás segítségével”, s ahol az oktatás a lecsúszás ellen szükséges eszközzé válik, azaz degradálódik (ahogy ez az oktatás expanziója nyomán részben történt). Végezetül a hivatalos oktatási folyamat csak a vizsgák, zárthelyi dolgozatok és tesztek „individualizációs tűfokán” keresztül csinálható végig, amelyek a maguk részéről individualizálódott oktatási utakat és munkaerő-piaci karriereket indítanak el.

  2. A munkaerőpiacra való belépéssel újabb mobilitási folyamatok kapcsolódnak össze, amelyek az emberek életútját összekuszálják, letérítik a hagyományos vágányokról és feloldják a hagyományos kötöttségek alól, az egyént pedig a gazdasági tönkremenés fenyegetésével arra kényszerítik, hogy cselekvőként és szervezőként saját életutat keressen magának, olyant, amely egyetlen számára hozzáférhető csoportra sem jellemző. A munkaerőpiac a kollektíven meghatározott munkaerő-kínálat és -kereslet centrális folyamatain keresztül és az általa minden megjelenési formájában (foglalkozási, lakóhelyi, szakmai és munkahelyi felemelkedés és lecsúszás stb.) elindított mobilitás révén az életút individualizálódásának motorjaként működik. Az emberek életútja önállósodik azon feltételekkel és kötelékekkel szemben, amelyek közül származnak vagy amelyeket később magukra vesznek (család, szomszédság, barátság, együttműködés), es olyan sajátlagos jelleget, saját valóságot nyer, amely csak személyes sorsként élhető meg és azonosítható.[510]

  3. Ugyanilyen irányba hatnak a versenyviszonyok, amelyek teljesen általános szinten kapcsolódnak össze a munkaerőpiaccal, de különösen az oktatási expanzió, a növekvő munkanélküliség, az iskolai végzettségek leértékelődése (stb.) nyomán kezdenek erősen hatni. A konkurencia a pótolhatóságon alapul, és ezzel arra kényszeríti az embereket, hogy e pótolhatóságot saját teljesítményük és személyük sajátlagosságának, egyszeriségének és egyéniségének hangsúlyozásával védjék ki és minimalizálják. A konkurencia növekvő nyomása ebben az értelemiben az egyformák individualizálódásához vezet, azaz olyan kapcsolati és viselkedési mezők individualizálódásához, amelyekre éppen a közös vonások (hasonló kiképzés, hasonló tapasztalat, hasonló tudás) jellemző. Éppen ott lép működésbe „a konkurencia savfürdője”, ahol (még) vannak közös vonások. A konkurencia ebben az értelemben lerombolja a hasonlók hasonlóságát; anélkül egyébként, hogy teljesen megszüntetné, és ezzel elszigetelődést hoz létre a homogén társadalmi helyzetű és kapcsolatrendszerű csoportokon belül (például foglalkozási csoportok, hivatás, részlegek, teamek).

Az oktatás, a mobilitás és a konkurencia egyáltalán nem függetlenek egymástól, hatásaik kiegészítik és átfedik egymást: az oktatás előfeltételezi és kikényszeríti a mobilitást, átvezet a konkurenciába, amely viszont megköveteli a mobilitást és az oktatást, és a többi. E komponensek az „individualizálódás” más-más tartalmával és jelentésárnyalatával kapcsolódnak össze (például eloldódás, elszigetelődés, reflexió, önkeresés, az egyéni tervek kényszere). A döntő az, hogy nem önmagukban, hanem csak közös hatásukban ösztönzik és hajtják tovább azt az individualizációs hullámot és ennek sajátos logikájú fejlődését, amely körülbelül az elmúlt két évtizedben indult meg az egyébként konstans egyenlőtlenségi viszonyokon belül.[511]

A jóléti államban meginduló individualizációs hullám sajátos vonásait az egyenlőtlenség-elmélet két klasszikusának – Karl Marxnak és Max Webernek – az elképzeléseivel egybevetve pontosíthatjuk, különös tekintettel a társadalmi osztályhatárok kontinuitásának és az „individualizálódás” és „osztályképződés” viszonyának kérdésére. Ami Marxot illeti, különösebb erőszaktétel nélkül nevezhetjük őt az „individualizáció” egyik legfontosabb teoretikusának, aki azonban korán megszakította idevágó gondolatait, amelyek saját történeti-politikai perspektívájukat tekintve teljesen következetesek. Életművében újra meg újra hangsúlyozta, hogy a modern ipari kapitalizmus elterjedése egy történelmileg ismeretlen mértékű és hatókörű felszabadítási folyamattal járt. Nemcsak arról van szó, hogy a feudális kötöttségek és függőségi viszonyok alóli felszabadulás előfeltétele a kapitalista termelési viszonyok létrejöttének, de a kapitalizmusban is megszabadulnak az emberek a hagyományos, családi, szomszédsági, foglalkozási és kulturális kötelékektől, életútjaik pedig teljesen összekuszálódnak.[512]

Az individualizálódó társadalom itt jelzett fejlődési variánsait ugyanakkor Marx nem követte végig, nem utolsósorban azért, mivel szerinte a kapitalizmus elszigetelődési és felszabadulási folyamatát hamarosan felváltja és ellensúlyozza az elszegényedés kollektív tapasztalata, és az ennek következtében meginduló és mindig újra nekilendülő osztályharc dinamikája. Ha jól értem, Marx a következőképpen érvel: éppen mivel a felszabadulási folyamat tömegesen megy végbe, és mivel a kapitalizmusban élő munkás élethelyzetének fokozatos rosszabbodásával jár együtt, nem a munkásosztály szétforgácsolódásához, hanem szolidaritásához és szervezett összefogásához vezet – az elszigetelődés kollektív tapasztalata nyomán tehát „magánvaló osztályból” „magáért való osztállyá” válik. Marx számára eleve eldöntött az érve nyomán megfogalmazódó kérdés, hogy ugyanis hogyan jöhet létre a proletár tömegszubjektum stabil szolidaritási köteléke az életutak összekuszálódása után, amely a kapitalizmussal szisztematikusan és állandóan együtt jár, mivel ő az individualizációs folyamatot mindig összeköti az osztályképződés folyamataival (az elszegényedési tézis különféle változatain és a munka közösen megtapasztalt elidegenedésén keresztül); úgy tűnik, az osztályteoretikusok jelentős része ma is ezen az állásponton van.

Az individualizáció tézise – ahogy ezt a jelen írás képviseli – közelebbről éppen a marxi érvelés tükörképeként határozható meg. Az individualizációs folyamatok – az itt használt értelemben – akkor és azzal arányban lépnek fel, amikor és ahogyan megszűnnek az osztályképződésnek az anyagi elszegényedés révén megjelenő feltételei – amint ezt Marx előre jelezte. Az individualizálódási tendenciák megjelenése tehát a munkaerőpiaccal kapcsolatos mobilitási és elszigetelődési folyamatokon túl (amelyek már a 18. és a 19. századra is jellemzőek) komplex össztársadalmi (szociális, gazdasági, jogi és politikai) keretfeltételekhez kötődik, amelyek – mindeddig legalábbis csak néhány országban, és itt is csak a jóléti állam fejlődésének igen kései szakaszában, valósultak meg. Ide tartozik többek-között az általános gazdasági prosperitás és az ehhez kapcsolódó teljes foglalkoztatottság, a szociális állam kiépítése, a szakszervezeti érdekérvényesítés intézményesítése, az oktatás expanziója, a szolgáltató szektor terjeszkedése és az ezáltal megnyíló mobilitási lehetőségek, továbbá a munkaidő csökkentése.

Max Weber elképzelései a második hagyományt jelentik, és ezek vizsgálatával egészíthetjük ki az imént jelzett szempontokat. Max Weber egyfelől, mint ismeretes, Marxnál sokkal világosabban látja és erősebben hangsúlyozza az élethelyzetek differenciáltságát és pluralitását a modern társadalomban. Másfelől tagadja a látensen jelen lévő széttöredezési és individualizálódási tendenciák előtérbe kerülését, méghozzá – Marxszal ellentétben – nem a másodlagos, az elszegényedéstől függő osztályképződés alapján, hanem azért, mert ezek áttörése egyáltalán nem is lehetséges, mivel beleütköznek a„rendi” hagyományok és szubkultúrák folyamatosságába és érvényességébe, amelyek a kapitalista ipari társadalom rendszerében összeolvadnak a kompetenciákkal, a piaci esélyekkel, és ténylegesen is elkülöníthető„társadalmi osztályhelyzetet” alkotnak.[513] Max Webernél már megjelenik az, amit a hatvanas évek végének munkásmozgalmaival foglalkozó történészek részletesen is kifejtettek,[514] hogy ugyanis azok az életvilágbeli normák, értékek és. életstílusok, amelyek a kibontakozó ipari kapitalizmusban élő embereket jellemzik, eredetüket tekintve nem annyira az „osztályszerkezet és osztályképződés” termékei (a marxi értelemben), hanem a kapitalizmust és az ipart megelőző időszak maradványai. A „kapitalizmus mint kultúra” ebben az értelemben nem az az eredeti képződmény, mint gyakran gondolják, hanem bizonyos „későrendi” kultúra, amelyet az ipari kapitalizmus rendszere „modernizál” és „felszív”, illetve e felszívási folyamat során magába olvaszt és felemészt. Noha a hagyományos életstílusok és magatartási formák „varázstalanítása” a fejlett társadalmakban indul meg, Max Weber (és az ő nyomdokain a mai egyenlőtlenség-kutatás központi áramlata)[515] az individualizációs folyamat társadalmi dinamikáját mindig az olyan „rendi színezetű” közösségképződésen keresztül ragadja meg, melyet piaci közvetítéseken keresztül őrzött meg és tompított a társadalmi osztályhelyzet.

A jelek – legalábbis századunk első felében – a társadalmi szerkezet weberi értelmezése mellett szólnak: a törések és átalakulások ellenére századunk első felében megszakítatlan maradt a „szociokulturális miliő” és a hagyományos életstílusok, életformák folyamatossága. Ugyanez a helyzet a generációközi mobilitás korlátaival és a miliőfüggő „kollektív eljárásokkal”, a kapcsolati hálózatok, szomszédsági viszonyok, házassági körök stb. homogenitásával.[516]

Ha hihetünk a társadalomtörténészeknek, igaz ez az ötvenes évekig tartó fejlődésre is; ugyanakkor – s ez a tézisem – nem igazaz ötvenes évektől a jelenbe vezető fejlődés esetében.Ekkor kezd szétesni a rendi alapú, „piac által közvetített közösség” bonyolult, labilis egysége, amelyet Max Weber a „társadalmi osztály” fogalmában foglalt össze. Különböző elemeit: a sajátos piaci esélyeken keresztül kialakuló anyagi helyzetet, a hagyományok és a „későrendi” életstílusok hatékonyságát, és ezen egységnek a közösségi kötelékekben és kapcsolathálókban megélt tudatát a fokozódó oktatási függőség, a mobilitási lehetőségek és kényszerek, a konkurencia-viszonyok kiterjeszkedése, a jogi kodifikáció stb. eltüntette vagy a felismerhetetlenségig megváltoztatta.

A hagyományos belső különbségek és „szociokulturális miliő” (amelyek például a császárkor vagy a Weimari Köztársaság munkásságánál még tipikusak voltak) az ötvenes évektől fogva folyamatosan elolvadtak;[517] az ipari munkásságon belüli különbségek a városokban és vidéken kiegyenlítődtek (a korábban széles körben elterjedt „vegyesgazdaságbeli”, ipari-paraszti életmódot visszaszorította a bérmunka általánosodása).[518] Az oktatási reformmal párhuzamosan növekedett az oktatási függőség; újabb és újabb csoportok kezdtek dédelgetni továbbtanulási terveket. Az oktatási függőség növekedésével új belső különbségek keletkeztek, amelyek ugyan régi, hagyományos miliősajátságokat folytattak, de az oktatás közvetítő szerepe miatt alapvetően különböztek ezektől. Ennek következtében ugyanis – hogy Basil Bernstein megkülönböztetésével éljek egyetlen generációváltás során végbement az áttérés a „korlátozott” nyelvi kódról a „kidolgozott” nyelvi kódra (és ezzel együtt az áttérés az erősebben hagyományfüggő beszédformákról és gondolkodási formákról az „individualizálódó”, „reflexív” formákra).[519] Ily módon – összefüggésben a szolgáltató szektor megnövekedésével és az ezáltal megnyíló tevékenységi formákkal, valamint a vendégmunkások áradatának megindulásával és a vendégmunkások alacsony társadalmi helyzetével –új szociális „belső hierarchiák” és az ezekkel együtt járó felfelé és lefelé vezető utak és mobilitási folyamatok jöttek létre, s véleményem szerint nem ismerték fel ezeknek jelentőségét az emberek életvezetésében es perspektíváiban (mivel a kutatás által hangsúlyozott nagyobb határvonalakat nem érintik, illetve nem lépik át).

Egy további problémát is fel kell vetnünk és kissé alaposabban meg kell vizsgálnunk: ugyanebben az időszakban a hagyományos lakásviszonyokat és településszerkezeteket egyre inkább felváltotta az új„urbánus” városi település, és ezzel megindult a lakások – és az ezzel összefüggő társadalmi viszonyok és érintkezési formák – átalakulása. A hagyományos, a családon túlra is kiterjedő, erősen kommunális irányultságú településformák helyébe a modern nagyvárosi vagy kisvárosi települések léptek a maguk sokkal lazább szomszédi és ismeretségi viszonyaival. Ez nem jelenti szükségképpen azt, hogy e fejlődés során elterjedtek a társadalmilag elszigetelt, egyedül a család „belsejébe” koncentrálódó, „szigetszerű” életformák, noha ezt is jelentheti. Azt azonban mindenképpen jelenti, hogy az adott (mintegy mindent előíró) szomszédság (és természetesen az ehhez kapcsolódó szűkösség és a társadalmi kontroll-lehetőségek) ereje megtört, s hogy a jelenleg keletkező társadalmi kapcsolatokat és kapcsolathálókat az egyénnek kell megválasztania, létrehoznia, fenntartania es megújítania. A mobilitás stb. következtében létrejövő társadalmi „kapcsolathiány” betöltése az alany döntő és aktív kezdeményező szerepét feltételezi saját kapcsolataiban, ismeretségeiben, barátságaiban és szomszédi viszonyaiban.[520] Ez természetesen csak a főhivatású munka és a házimunka által adott időbeli, társadalmi, térbeli és gazdasági lehetőségek keretein belül lehetséges. Ez azzal járhat – hogy egy szélsőséget fogalmazzunk meg –, hogy a „hullakapcsolat”, a társadalmi izoláció es magány uralkodó kapcsolatformává válik (például az időskorúak fizikai es gazdasági terhei mellett, az erősen mobil munkáscsaládokban és alkalmazotti családokban.) Ez jelentheti azt is, hogy az ember ismeretségi körében, szomszédi és baráti viszonyaiban maga választotta és maga építette hierarchiák és rétegek jelennek meg, amelyek nem a helyi közelséghez – például a „fizikai” szomszédsághoz –, hanem helyileg és a helyi szinten túl az ember saját érdeklődéséhez, ambícióihoz, kötelességeihez kötődnek, így az egyes ember saját társadalmi kapcsolatkörének és viszonyhálójának kezdeményezőjeként és szervezőjeként érzi magát. Ez a generációváltás során azt is jelentheti, hogy új lakásformák keletkeznek, visszatér a kommunális-szomszédi lakásforma például a Wohngemeinschaft (lakóközösség, körülbelül: kommuna) –, a társadalmi együttélés új kísérleti formáival, valamint az új életstílussal, viszonymintáival való kísérletezéssel együtt.[521]

Az emberközi élet-, lakás- és viszonyformák alakítási lehetőségeinek megjelenése példaszerűen mutatja, hogyan jön létre a viszonylagos szociális biztonság és a privát életfeltételek „hagyományvesztésének” szakaszában egy sokrétű és sokarcú történeti „lehetőségtér” a privátszféra fejlődésében, amelyhez hozzátartozik többek között a kibontakozási lehetőségek átcsapása a politikumba, a „politikai magánélet” új jelensége is. Ez azt jelenti, hogy a történeti eredetű szabad privát tér belsőleg következetesen, külsőleg pedig lökésszerűen túllép társadalmi és jogi határain, a „megengedett–megtiltott” kulturális csomópontjain elhelyezkedő új társadalmi viszonyok és életformák felé – az ebből fakadó (politikai) fellendülési hatásokkal, kölcsönös identitásképző és identitástulajdonító folyamatokkal együtt, egészen a kultúra és az „ellenkultúra”, a társadalom és az „alternatív” társadalom kettéhasadásáig, ahogy ezt az utóbbi húsz évben újra tapasztalhattuk.

E fejlődési tendenciákból egyetlen következtetést vonhatunk le: a labilis, rendi meghatározottságú „piac–közösség–egység”, amelyet Max Weber a „társadalmi osztály” zseniálisan homályos fogalmába foglalt, e fejlődés során részben átalakul, részben eltűnik, mindent összevéve pedig elveszíti gyakorlati jelentőségét és észrevehetőségét az emberek életvezetésében. Ezzel párhuzamosan új társadalmi kötelékek és életformák keletkeznek, elszabadul a társadalmi viszonyok és fejlődési irányok sajátos dinamikája, amely nem írható le sem a Karl Marx-féle „osztályképződés”, sem a Max Weber-féle „társadalmi osztályhelyzetben”, végbemenő rendi-piaci közvetítésű közösségképződés fogalmával. Ha úgy tetszik, mondhatjuk, hogy a két nagy „gát”, amelyek Marx és Weber felfogása szerint felfogják a fejlett piaci társadalomban működő felszabadulási és elszigetelődési tendenciákat – azaz az elszegényedés vagy a rendi közösségképződés révén végbemenő osztályképződés –, a jóléti állam kialakulásával az ötvenes-hatvanas években átszakad, és ezzel a látens, de mindig jelen lévő individualizációs dinamika és a belefoglalt fejlődéslehetőségek mind jobban körvonalazódnak. Elméleti szempontból ez azt jelenti, hogy az individualizációs folyamat ereje fordítottan arányos az .osztályképződés lehetőségeivel (a marxi értelemben) és a szubkulturális életstílusok és érintkezési formák kötőerejével (a weberi értelemben): minél tartósabbá válnak az elszegényedés révén meginduló osztályképződéssel szembeszegülő tendenciák az életszínvonal emelkedése, a szakszervezeti érdekképviselet, a szociális állam biztosításai, a jogi kodifikáció stb. következtében, és minél inkább elhagyják az emberek származási környezetük hagyományos kötelékeinek, irányultságainak és érintkezési formáinak hálóját a különféle mobilitási folyamatok, az oktatási lehetőségek megsokszorozódása, a versenyviszonyok kiterjedése stb. következtében, annál. világosabban bontakoznak ki az individualizációs tendenciák – és fordítva: mindenütt, ahol az osztályképződésnek új alapjai alakulnak ki (munkanélküliség stb.), ahol a „rendi" színezetű hagyományok meg tudnak maradni (például vidéken és kisvárosi környezetben), vagy ahol új, egyenlőtlenségekkel járó kulturális közösségek keletkeznek, ott az individualizációs folyamatok korlátok közé szorulnak, illetve egyáltalán meg sem jelennek.

Milyen értelemben mondhatjuk, hogy az NSZK háború utáni történetében történeti törés ment végbe a társadalmi egyenlőtlenségi viszonyokban? Nyilván érdemes újból emlékeztetnünk arra, hogy a jóléti fejlődés során nem szűnt meg a különböző egyenlőtlenségi helyzetek közti viszony. Ahogy korábban, ma is kicsi az esélye annak, hogy ipari munkások gyermekeiből orvosok és építészek lesznek. Ahogy korábban, ma is vannak szembetűnő jövedelmi, iskolai végzettségi, munkaterhelési stb. különbségek az egyes csoportok között. A bérmunka kockázatait ugyanakkor a szociális állam egységesen enyhítette és ezzel egy időben általánossá tette. A gazdasági-technikai változások során mind újabb csoportok vonódnak be a bérmunkába, a jövedelmi és képzettségi határokat átlépve mind erősebb kiegyenlítődési folyamat megy végbe. Ez már megközelíti az élethelyzetek konstans egyenlőtlenségi viszonyok melletti homogenizálódását: az emberek életfeltételei ebben az értelemben a viszonylagos anyagi biztonság körülményei között mindinkább a bérmunka, a fogyasztás, az oktatás függvényei lesznek, mind nagyobb hatást gyakorol rájuk a mobilitás, a konkurencia, a tömegkultúra, az urbanizáció és az individualizálódás, és ezzel egyre inkább elveszítik hagyományaikat vagy egyenesen hagyománytalanná válnak. Ez csak a fejlődés egyik oldala, s ha csak ezt tartjuk szem előtt, arra a konklúzióra juthatunk, hogy az, NSZK történetében egyfajta „osztályképződés” megy végbe, abban az értelemben, hogy az élethelyzetek általánosodnak és egységesednek, s ez – Emil Lederer kifejezésével – a „foglalkoztatottak egységes osztálya” felé tart.

Döntő jelentőségű ezzel szemben a második szempont, az ugyanis, hogy ez az „objektív” osztályképződés a prosperitás jegyében – mint Weber és Marx különféle módon megmutatták – nem fogja össze a dolgozókat egy, a szociokulturális viselkedést meghatározó „társadalmi osztállyá” (egyik vagy másik értelemben). Az élethelyzetek homogenizálódása és hagyományvesztése a jóléti állam keretfeltételei között inkább individualizálódásként megy végbe. Az egységesedés és az „osztályképződés” folyamatai a viszonylagos jólét, képzettség, mobilitás stb. körülményei között individualizációs folyamatként jelennek meg – véleményem szerint ez az új fejlődés lényege. Ez azonban azt jelenti, hogy az individualizációs folyamatokat nem azonosíthatjuk az osztályhelyzet belső differenciálódási folyamataival, ahogy a történeti és az empirikus egyenlőtlenség-kutatás régóta teszi. Az individualizációs folyamatok, éppen ellenkezőleg, a belső differenciálódás kiegyenlítődésével, az élethelyzet hagyományvesztésével és homogenizálódásával esnek egybe. A jóléti állam feltételei között ebben az értelemben az individualizációs folyamatok általánosulásáról beszélhetünk, amely mind tágabb csoportokat fog át (munkások, nők, fiatalok), a „privát” életformák kibontakozásának konfliktusokkal terhes logikájával, alakítási lehetőségeivel és nyitottságával együtt.

E fejlődés folyamán a hierarchia-modell egyik alapfeltevése a társadalmi egyenlőtlenség vonatkozásában egyre inkább problematikussá válik – az a feltevés, amely Max Webernél programszinten jelenik meg, de Marx számára is érvényes, legalábbis azon a ponton, ahol a „munkásosztály” fogalmát empirikusan fel kell tölteni és értelmezni kell. Ezzel kapcsolatban végső soron a rendi csoportok és hagyományok alapján kell érvelnünk, hiszen a „munkások”, „alkalmazottak” stb. fogalmaknak különben nincs is jelentésük. Az ilyen ellentmondások ellenére abból fogunk itt kiindulni, hogy az osztályok a fejlett ipari társadalmakban a rend és az osztály folyamatosságán alapulnak, a rendi alapú szubkultúrák és a sajátos „munkaerő-piaci helyzetek” és az ezekhez kapcsolódó „képzettségi birtoklás” összeolvadásán. Másképpen fogalmazva: a rendi szubkulturális identitások vagy legalább reminiszcenciák fennmaradása nélkül az osztályok névleges, statisztikai csoportosításokká és kategóriákká fakulnak, amelyek a mindennapi életben nem jelennek meg (vagy, marxista nyelven, csak a kapitalizmusban mindig fennálló, a priori lehetőséggé lesznek). Ez azt jelenti, hogy az erősödő individualizálódással eltűnik annak lehetősége, hogy a társadalmi egyenlőtlenség hierarchia-modelljét az életvilág szempontjából értelmezzük.[522]

De mi történik voltaképpen, amikor a történelmi fejlődés folyamán a társadalmi osztályok életvilágbeli identitása ily módon elillan, amikor egyfelől általánosulnak a bérmunka körülményei és kockázatai, másfelől viszont elolvad az osztályok egzisztenciális, szubkulturális valóságalapja és tapasztalata? Ez a döntő, alig megválaszolható kérdés bukkan fel ezek után, hiszen végső soron egész nyelvünk, gondolkodásunk és képzeletünk hierarchikus-rendi jelentésekhez és modellekhez kötődik. Lehetséges-e egyáltalán egy nem rendi alapú „osztályidentitás” és mi volna ez? Megragadható-e még az osztályfogalom vagy általánosabban a társadalmi egyenlőtlenség hierarchiamodellje segítségével az „individualizálódó társadalmi szerkezet”, vagy pedig az egész hierarchikus egyenlőtlenséggondolatot – amennyiben nem akarunk lemondani a valódi, életvilágbeli értelmezésekről – szükségképpen rendi valóságmaradványokra kell vonatkoztatnunk? Mi lépne a helyére? És végül: Mennyiben járnak együtt az individualizációs folyamatok új ellentmondások kibontakozásával, amelyek viszont – jellegük és tartalmuk szerint – új társadalmi formákat és törésvonalakat hoznak létre? Hogyan és hol csapnak át az individualizációs folyamatok új társadalmi identitások és kötelékek keresésébe, új társadalmi életformák és életstílusok kifejlődésébe és kipróbálásába?

3. Az individualizálódó élethelyzetek megjelenési formái, ellentmondásai és fejlődési tendenciái

A társadalomtörténeti tanulmányok tanúsága szerint feltehető, hogy egyetlen történeti időszakban sem létezett az életvilág rendi alapú vagy osztálykulturális szempontból homogén hierarchiája (amelyet például a társadalmilag zárt közösségi élet, az ennek megfelelő kapcsolatkörök, munkahelyi tapasztalatok és konfliktusok közvetítenek). A-kibontakozó individualizációs folyamatok nyomán azonban mégis kifejlődött az emberek életfeltételeinek olyan belső dinamikája, amely belülről felemészti a „későrendi osztálykultúra” maradványait, méghozzá addig a végső pontig, ahol (az esetleg konstans, sőt növekvő objektív eloszlási egyenlőség mellett) megindul a társadalmi egyenlőtlenség individualizált szerkezetének kiépülése.[523]

A rendek és osztálykultúrák által meghatározott életvilág ellentettjeként létrejön egy mindig finomabb szövésű privatizált életvilág, A „privát szféra” ebben az értelemben egy „individualizálódó társadalmi életvilág” paradoxosaként gondolható el, azaz olyan életvilágként, amely (a jóléti államban szervezett bérmunka nyomására) centrifugális dinamikát fejleszt ki önmagában, s annak következtében alsóbb szintű egységei egyre újabb hullámokban önállósodnak és egymás számára környezetté válnak.[524]

Az individualizált alsóbb szintű egységek egyike, a kiscsalád élesebbre húzza határait és „szigetszerű létet” épít ki, amely egyre erősebben önállósul a fennmaradó életvilágbeli osztálykötődésekkel szemben, s ennek folyamán megváltozik a szomszédsági, ismeretségi, kollegiális viszonyok stb. jellege, és a mobil, privát kiscsalád számára cserélhető környezetté válik. Élesen fogalmazva: az ily módon széttagolódott és egymástól függetlenedett kiscsaládi életszférák „gombostűfejei” úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a „társadalmi osztályok hagymahéjai”, és az életvilágbeli viszonyok jellege egyre inkább a nagy szervezetek társadalmi viszonyainak jellegéhez hasonul: az emberek felcserélhetők egymással, és a személyiség meghatározta „sorsközösségek”, ismeretségek és barátságok határai egyre inkább visszaszorulnak a kiscsalád privát életének belső terébe.

E fejlődés ma a családon belüli individualizációs hullámban folytatódik, amely együtt jár például a nők munkába állásával és a gyerekek iskoláztatási kötelezettségével (valamint az önállósodott egyének napi és életvezetési terveinek ebből következő szükségével), a párkapcsolat egyre növekvő felcserélhetőségével (a növekvő válási arányszámmal), végül az egyedülálló ember teljesen individualizálódott, mobil „agglegény-életével” és magányosságával.

E fejlődés folyamán fokozódik az individualizált kiscsaládon belül végzett házimunka társadalmi elszigeteltsége, mivel a kiscsalád kikerül a zárt társadalmi életvilág közvetlen segítő környezetéből, kommunikációs és kapcsolatszintű összefüggéseiből, és minden funkciójának teljesítésében önmagára van utalva. Ugyanakkor a társadalmi izolációból következő terhek különböző módon oszlanak meg. Míg a munkavállaló férj a napi munkavégzés során áttöri a családi izolációt, a háztartásbeli nő életében az izolált kiscsaládon belül létrejön a par excellence individualizálódott munka. Az individualizálódás a háztartásbeli nőnél éri el tetőpontját; a háztartásbeli nő elszigetelődése az individualizálódott társadalom szimbólumai közé tartozik, s e közvetlen elszigetelődéshez és problémáihoz képest másodlagos a társadalmasodás azon foka, amely ebben az izolációban fejeződik ki. Az individualizációs folyamat előrehaladá­sával tehát minden társadalmi osztályt átfogva kiélesednek a férfiak és a nők élethely­zetének különbségei és ellentmondásai: egyfelől az individualizálódott, elszigetelt csalá­di magánélet egysége erősebbnek bizonyul az osztálykülönbségeknél, másfelől ezzel párhuzamosan egyre élesebben jelennek meg e létformákon belül a terhek és kocká­zatok megosztásának problémái, amelyeket a nőmozgalom politikai szintre emel, s amelyek az osztályokat keresztbe metsző, átfogó nemi konfliktusokat és konfliktus­helyzeteket szülnek.[525]

E ponton teljesen világossá válik, hogyan helyeződnek át az individualizációs folya­mat során a hagyományos konfliktusvonalak, és hogyan keletkeznek új ellentmondások. E gondolatok általánosításával azt is mondhatnánk, hogy a jóléti tömegdemokráciák­ban az individualizálódás éppen egy társadalmasodási folyamat kifejeződéseként és' en­nek feltételei között megy végbe, amely egyre inkább lehetetlenné teszi az (egyéni önál­lósodás értelmében vett) individualizálódást. Egyfelől az egyes ember egyre inkább kikerül a kötöttségek és gondoskodási viszonyok közül, és saját létfenntartása során csak önmagára és személyes munkaerő-piaci sorsára hagyatkozhat. Másfelől éppen magánéletének biztosítása érdekében egyre határozottabban és nyilvánvalóbban függ olyan viszonyoktól és szabályozásoktól, amelyeket nem tud befolyásolni. E ponton fo­kozódó mértékben keletkeznek olyan konfliktushelyzetek, kockázatok és problémák, ame­lyek eredetüket és jellegüket tekintve lehetetlenné teszik az egyéni megoldásokat. E problé­mák köztudomásúlag szinte mindenre kiterjednek, ami csak társadalmi és politikai viták tárgya: az úgynevezett (szorosabbra vagy lazábbra fűzendő) „szociális hálótól” kezdve a bérek és a munkafeltételek kezelésén át az oktatási lehetőségek létrehozásáig, a közlekedési problémák szabályozásáig, a környezetszennyezés elleni védekezésig stb. Röviden, az egyéni életet sosem lehetett kevésbé egyéni, autonóm módon élni, mint manapság, amikor az individualizálódás a legtovább jutott.

Az individualizációs folyamat során ennek megfelelően egyre erősebben jelentkez­nek a mögötte megbújó és általa kikényszerített társadalmasodás ellentmondásai. Ezek az ellentmondások az ismert osztálypolarizálódással szemben általános jellegűvé válnak, és olyan tartalmakban konkretizálódnak, amelyeknek csak egyik része az osztálykonfliktus, ezen túl azonban másfajta törésvonalakat és konfliktusokat is ma­gukba foglalnak. Az individualizálódó társadalom szisztematikusan fogékony lett a hagyományos osztályhatárokat keresztbe metsző konfliktusok, kötelékek és koalíciók iránt. A munkaerőpiaci partnerek ellentéte sem meghatározó ellentét többé. Közép­pontba kerülnek azok a formák, amelyekben a magánélet kényszerű, konfliktusokkal terhelt társadalmasodása jelenik meg: az olyan események, mint egy útépítés a ker­tünk közelében, a gyerekek rosszabbodó iskolai helyzete vagy a közelben épített atomhulladék-temető. A „kollektív sorsot” sokkal megfoghatóbbá es közvetlenül érezhetővé teszik az ilyen események, mint az elvonttá vált osztályhelyzet.

Az emberek saját társadalmiságuk megoldása érdekében így is koalíciók megköté­sére kényszerülnek. De az ilyen koalíciók többé nem szükségképpen és tartósan egyetlen sémát – például az osztálysémát – követik. Az egymástól függetlenedett privát életek társadalmi izolációját társadalmilag és politikailag a legkülönbözőbb események és fejlemények törhetik meg és hidalhatják át. Ennek megfelelően aztán pillanatnyi, helyzet- és témafüggő koalíciók jönnek létre és szűnnek meg a legkülön­félébb helyzetű csoportok között.[526] Egyszerre több vasat is tarthat az ember a tűzben, különböző rétegekből származó szomszédokkal együtt kezdeményezhet polgári akciót a repülőgépzaj elhárítására, lehet a fémipari szakszervezet tagja, és ugyanakkor sza­vazhat a jobboldalra a fenyegető gazdasági válság láttán. A koalíciók ebben az érte­lemben nem a hagyomány által meghatározott, illetve az „osztálytudat egységéből” fakadó cselekvések, hanem helyzet- és személyfüggő „célszövetségek” az egyén egzisz­tenciális küzdelmeiben a különböző társadalmilag adott küzdőtereken, olyan célszö­vetségek, amelyeknek előnyeit és hátrányait mérlegelnie kell, s amelyeknek közvet­len haszonnal kell kecsegtetniük.

Az is világos ezek után, hogy az individualizációs folyamat során a törésvonalak es a konfliktusos kérdések kikerülnek az osztály kategóriájából, s egy sajátos pluralizáló­dás megy végbe bennük. Az individualizálódott társadalmakban a látens, de virulens osztálykülönbségek új, tarka, az eddigi sémákba besorolhatatlan konfliktusok, ideoló­giák és koalíciók számára készítik elő a talajt: többé-kevésbé egyes témákhoz kötődő, korántsem egységes, inkább helyzetfüggő, személyfüggő, és mindig csak a közös ne­vező szempontjából egységesíthető konfliktusok és koalíciók számára, amelyek átfog­ják a hagyományos osztályhovatartozás pólusait.

Ily módon az előrehaladó individualizmus nyomán megindul az újonnan felfede­zett „osztályok” és konfliktusos kérdések körhintája: hol a munkanélküliek, hol a környezetvédelem, hol az idősek, hol a „női életösszefüggés”, hol az alternatív kultúra, hol a polgári kezdeményezések és újra meg újra, egyre újabb hullámokban az ifjúsági kultúra jelenik meg az „osztályokat” keresztbe metsző „osztályként”. Ezek mindegyi­két beszállítják a társadalomtudományos kutatás klinikájára „forradalmi alanyiság” gyanújával, ott többé-kevésbé alapos vizsgálatnak vetik alá, hogy ily módon – leg­alábbis elméleti szinten – e konfliktuscsoportok egyikét vagy másikát felruházzák a történelmi erejű vice-proletár jogarával és palástjával.[527] Az új, esetleg tartóstörés­vonalak mellett (nőmozgalom, környezetvédő mozgalom) a létrejövő társadalmi vi­szonyok alkalmanként a tömegkommunikáció által kierőszakolt divattémává és konf­ liktusdivattá lesznek, amelyek egyre gyorsabban követik egymást a nyilvános viták őszi, téli és tavaszi kollekciójaként.

Ennek megfelelően az individualizációs folyamatok következtében a társadalmi különbségek és az egyes pártokhoz kötődő választói preferenciák klasszikus megoszlása is elveszíti stabilitását és prognosztikai erejét. A politikai választások eredményét va­lószínűleg nem annyira a képviselt vagy meghirdetett politika „osztályimplikációi” határozzák meg, mint inkább a társadalompolitikai napirend mindenkori témáihoz („gazdasági válság”) mért közelség vagy távolság, illetve a politikát képviselő szemé­lyek televíziós szereplési képességei, s az, hogy mennyire sikerül e politikáknak az aktuálisan a viták középpontjában álló kollektív-individualizált konfliktushelyzete­ket megragadniuk és kezelniük.

Ugyanakkor a társadalmi osztályhatárokon túli konfliktusok és konfliktusos kérdések megjelenése a fejlődési dinamikának csak egyik oldalát írja le. Ezzel egyidejűleg – mint jeleztük már – az individualizálódás folyamata egyben az életfeltételeknek a bérmunka nyomására végbemenő homogenizálódási folyamataként is jellemezhető. Azt is mond­hatnánk, hogy az „elszigetelődés kollektív sorsa” a magasan fejlett társadalmakban egy olyan – Marx által előre nem látott – forma, amelyben a „munkavállalók (»selbständi­gen«) osztályának” egységesedése ma végbemegy. Látnunk kell ugyanakkor, hogyan jelenik meg, hogyan értelmezhető és hogyan dolgozzák fel életösszefüggéseikben az emberek a „kollektív bérmunkássors” ilyen aspektusait az individualizálódó társadalomban.

Először is az egymással felcserélhető kiscsaládok függetlenedett magánszférájában tűnnek el a közös, hagyományos, az életet és a isiunkát átfogó tapasztalat- és jelen­tés-összefüggések; másrészt a stabil közvetítő instanciák (család, munkahelyi csoport, szomszédság) jelentősége szorult vissza. Az egyén és a társadalmi struktúra egy­re közvetlenebb kapcsolatba kerül egymással, így a kollektív sors közvetlenül egyéni sorsba és pszichés konfliktusokba csap át, és csak ezekben az individualizálódott és pszi­chologizálódott formákban ragadható meg és rekonstruálható – közvetve és „racio­nálisan” – a maga köznapi jellegében. Egy hasonlattal azt is mondhatnánk, hogy az osztálytudat tükre eltörött, de nem esett szét, és minden töredék az egészet tükrözi a maga sajátos látószögéből, anélkül, hogy a repedések behálózta kép a kis részekre ta­golódó tükörfelületen egy közös képet mutatna.

Az egymástól elváló magánszférák nem rendelkeznek azzal a hagyományos életvi­lágbeli alappal, amely lehetővé tenné a bennük individualizálódott általános problémák értelmezését és általánosságuk megértését. A munkanélküliség, a munkaerő megkopása, a visszaminősítés stb. közvetlenül egyéni problémaként jelenik meg, és csak az újságokból, az orvostól, a szakszervezeti tisztviselőktől és a szociológusoktól – mindenképpen másodlagosan, másodkézből – tudhatja meg az egyén, hogy ami sze­mélyes életét megkeseríti, amivel küzd és amit tűrnie kell, az lakása falain túl más magánszférákban ugyanígy megjelenik.

Ha igaz is, hogy az életvilágban az érintettek számára a társadalmi osztályhelyzet nem tapasztalható meg közvetlenül, ez nem jelenti azt, hogy semmilyen formában sem létezik. Az élethelyzetek közös vonásai ugyanis – a tudományos konstrukciókon túl – másodlagos módon is létrehozhatók a gyakorlatban, méghozzá úgy, hogy az ér­ dekeket szakszervezetek vagy foglalkozási szövetségek szervezik meg és artikulálják. Akár úgy, hogy képviselők révén vagy közös akciókkal az ember maga is alakítja annak a munkaerő-részpiacnak a feltételeit, amelyhez tartozik, hogy megakadályozza a mun­kaerő-piaci bajokat és javulást érjen el, akár pedig úgy, hogy például a jövedelmek­kel vagy a munkafeltételekkel kapcsolatos stratégiai alkukban és ezek eredményei­ben érzékelhetővé válnak az érintettek élethelyzetének közös vonásai, illetve úgy, hogy az életvilágbeli izolálódást szervezett társas lét, szabadidős tevékenységek, politikai iskolák stb. és ezeknek megfelelő szolidaritási törekvések, mozgalmak enyhítik vagy törik meg. Ez azonban azt jelenti, hogy az individualizációs folyamat nyomán az élethelyzetek közösségének problémáját áthelyezik az egyéni-életvilágbeli cselekvés szintjéről a szervezeti-politikai cselekvés szintjére. Az „osztályhelyzet” ezzel olyan üggyé lesz, amelyet a tudomány, a politika és a szövetségek segítségével az itt érvényes sza­bályok szerint „kialkusznak”, és ebben az értelemben szó szerint „előállítanak”.[528]

Az emberek cselekvési kényszereinek keletkezése szempontjából ugyanakkor ennek az újonnan „előállított kollektivitás”-nak csak közvetett jelentősége van. Amikor az emberek az individualizációs hullámok során újra és újra kikerülnek a társadalmi há­lókból és privatizálódnak, kettős folyamat megy végbe: egyfelől az érzékelési formák magánjellegűvé és egyidejűleg – az időtengely mentén ahistorikussá válnak. A gyere­kek nem ismerik már szüleik életösszefüggéseit, hogy a nagyszülőkről ne is beszél­jünk, vagyis az élet érzékelésének időhorizontja egyre jobban összeszűkül, míg végül – határesetben – a történelem (örök) jelenné zsugorodik össze, és minden a saját én, a saját élet tengelye körül forog. Egyfelől csökkennek azok a területek, ahol a közösen elhatározott cselekvés hatással van az egyéni életre, másfelől növekednek azok a kényszerek, amelyek arra késztetik az embert, hogy maga alakítsa ki saját életútját, méghozzá éppen azokon a pontokon, ahol ő maga is e viszonyok terméke.

Az individualizálódás ebben az értelemben azt jelenti, hogy az ember életrajza ki­oldódik az eleve adott kötöttségekből, nyitottá, döntéstől függővé válik, és az egyes ember feladatává lesz. Csökken a döntések számára zárt életlehetőségek aránya, és nő a döntések számára nyitott, magukat előállító életrajzoké. Az életút individuali­zálódása azt is jelenti, hogy az életrajzok „önreflexűvé” válnak: a társadalmilag adott életrajz átalakul önmagát létrehozó életrajzzá, méghozzá oly módon, hogy az egyén válik „saját életének megformálójává”, s ezzel „ő eszi meg, amit főzött”. A hivatás, a képzésforma, a lakóhely, a házastárs megválasztása, a gyermekek száma stb. a maguk al- és al-al-döntéseivel nemcsak meghozható döntések, de meg is kell hozni őket, e döntéseket senki sem veszi le az ember válláról.[529]

Az individualizációs folyamatok során az egyénnek meg kell tanulnia, hogy cse­lekvési centrumnak, „tervirodának” tekintse magát saját életútjával, képességeivel, céljaival, emberi viszonyaival stb. kapcsolatban. A „társadalom” a létrehozandó élet­út szempontjából „változóként”, aprómunkaként jelenik meg, amellyel egyénileg kell megküzdenie. Az oktatási lehetőségek szűkössége persze mindent érintő probléma; de mit jelent a saját sorsom kovácsolása szempontjából, amelyet senki sem vállalhat át helyettem? Mit tehetek, mit kell tennem, hogy 2,5-es iskolai átlaggal is orvosnak ta­nulhassak? Ily módon a társadalmi viszonyokat és determinánsokat, amelyek az egyé­ni életet befolyásolják, „környezeti változóként” kell felfognunk, amelyeket az egyéni cselekvési körre vonatkoztatott „intézkedési fantázia”, a kapcsolatok és tevékenységi lehetőségek „belső differenciálódása” enyhít, gátol vagy helyez hatályon kívül.

A mindennapok aktív cselekvési modelljére van szükség, amelynek középpontjában az. én áll, s amely cselekvési lehetőségeket mutat meg és tár fel a számára. Ez azt jelen­ti, hogy az intellektuális álcsatározások mögött ki kell fejleszteni egy énközpontú vi­ lágképet, amely az én és a társadalom viszonyát, hogy úgy mondjam, a feje tetejére állítja, és a társadalmat az egyéni életút alakítása szempontjából felhasználhatónak tekinti és azzá is teszi. Ily módon azonban – megfordítva – a társadalmi konfliktusok és ellentmondások individualizálódása és szubjektivizálódása előtt is megnyílik a zsi­lip. Az egyén számára az események, az őt meghatározó társadalmi. viszonyok nem pusztán olyan események és viszonyok, amelyek kívülről törnek rá, hanem legalább részben a saját maga által meghozott döntések következményei is, amelyeket fel kell dol­goznia és amelyekre választ kell adnia.

Ezzel azonban a társadalmi problémák közvetlenül pszichés diszpozíciókba csap­nak át, személyes elégedetlenségbe, bűntudatba, szorongásba, pszichés konfliktusok­ba és neurózisba. Paradox módon újfajta közvetlenség jön létre egyén és társadalom kö­zött, a válság és a betegség közvetlensége, abban az értelemben, hogy a társadalmi válságok egyéni és pszichikai válságként jelennek meg, és már nem, vagy csak igen közvetetten foghatók fel és dolgozhatók fel társadalmi jelenségként.[530] Kétségtelenül ebben keresendő a mai „pszichohullám” gyökere, amely egyben az eddig végbement individualizálódás mércéjeként is használható.

A társadalmi probléma közvetlen átcsapása személyes problémába valóság, és ak­kor is egyéncentrikus, pszichoterápiás cselekvésre késztet, ha ezzel csak a jéghegy csúcsát érhetjük el, és az individualizálódás cirkulusa közben jó néhány fordulattal tovább pörög. Az egyén és a társadalom rövidre zárt kapcsolatában ugyanis olyan pszichés problémák és viselkedési zavarok keletkeznek, amelyek már egy társadalmi katasztrófa szubjektivizálódásával érnek fel. Ily módon megszilárdul az újdonság ideo­lógiája, mivel így a pszichés katasztrófa privát jellegének látszata nem törhet meg.

Ez nem utolsósorban abban is megnyilvánul, hogy a pszichoterápiás és pszi­choanalitikai megközelítések jelentős részében a társadalmat magától értetődően re­dukálják az individualizálódott kiscsalád paradigmájára, és a problémák gyökerét mindig a családi szocializáció kisgyermekkori szakaszában keresik, mintha ez volna az ember és a társadalom kialakulásának egyetlen izzáspontja. Ily módon nem tárul­nak fel és nem törhetők meg a pszichés konfliktusok keletkezésének társadalmi ös­szefüggései. A társadalmi individualizációs folyamat félreismert, a gondolkodást és a cselekvést megzavaró és meghamisító premisszákat sugall arról, hogy hol a hiba: nem a körülményekben, amelyek folytán létrejön, hanem termékében, a kiscsaládi magánéletek elkülönült monászaiban.

4. Újabb kérdések: az egyenlőtlenség szempontjából releváns szociokulturális mi­liők stabilitásának feltételei, új társadalmi alakulatok és identitások keletkezése.

Mindeddig nem foglalkoztunk azzal a kérdéssel, hogy mely feltételek és mozgások fékezik vagy akadályozzák tudatosan az ismertetett individualizációs folyamatokat (és segítik ezzel például a rendi alapú életformák és közös vonások viszonylagos stabilitá­sát és megújulási lehetőségét). Kétségtelenül több dolgot is fel lehetne itt sorolni (s egy következő elméleti lélegzetvételre is szükség volna ahhoz, hogy ezek működését is feltárjuk): ide tartoznak a kollektív cselekvés logikája nyomán keletkező (új) társadalmi mozgalmak a szervezéssel és intézményes úton helyreállított „közös vonások” másodlagos létrehozása (politikai pártok, szakszervezetek és szövetségek), új, közös problémák ki­dolgozása, például. a közösség szintjén. (kommunális csoportok és kezdeményezések), az oktatási rendszerben (az oktatási generációk között elmélyülő egyenlőtlenségek) vagy a munkahelyen (a munkanélküliség kollektív tapasztalata) ; ezen túl a tömegkul­túra és médiumainak hatása (televízió, az egész „szabadidőpiac”, beleértve a „popkul­túrát” is), de legfőképpen a professzionalizálódás szervezeti feltételei és stratégiái (amely tipikus „üvegháza" a rendi orientációk és életvilágok fennmaradásának és új­raéledésének), valamint a tájegységek és települések történetéhez kötődő, regionális kulturális identitások, amelyeknek – mint az utóbbi évek fejleményei mutatják – erős fellendülési hullámai éppen az individualizációs folyamattal csapnak össze.

Legalább egy ponton közelebbről is meg kell vizsgálnunk a rendi alapú miliők sta­bilitásának feltételeit. Miközben a „kvalifikációtulajdon”, mint láttuk, kényszerűen individualizálódik, a földtulajdonnal éppen az ellenkezője történik: ahol ma is a földtulaj­don alkotja az anyagi és társadalmi élet alapját, azaz a mezőgazdaságban, ott nyilván­valóan kizárt a térbeli mobilitás (itt még az iskolázottság sem szükségszerű előfeltétel) és ezzel megszűnnek az individualizálódás lényegi feltételei. Az immobilitáson és az iskolázottságtól való függetlenségen túl a földtulajdon örökölhetősége és az örökség an­ticipációja is lényegesen fékezi legalább a családon belüli individualizálódást, egysze­rűen azért, mivel a családi kapcsolat az egyes családtag számára anyagi szempontból releváns marad. Ennek megfelelően ez nemcsak a (megművelt) földterület esetében igaz, hanem minden tulajdon esetében: ahogy például a mellékfoglalkozású mezőgazda­ság (egészen a kertművelésig) akadályozza a mobilitást és ezzel az individualizációt, ez a háztulajdon és – bizonyos nagyságrendtől kezdve – a pénztulajdon esetében is így történik. Ez lehet az oka annak, hogy – ezt csak sejtésként fogalmazzuk meg – fenn­maradnak és nagyobb jelentőséget kapnak a rendi orientációk, életstílusok és érint­kezési körök a föld és telektulajdon különféle fokozataival jellemezhető vidéki és kis­városi miliőben, de más módon is, például a tulajdonos polgárság köreiben.

A pénztőkét ugyanis a tulajdonosok mobilitása nélkül is lehet rugalmasan és mobi­Ian alkalmazni. A „pénz mobilitása” a tulajdonos osztály immobilitását is lehetővé te­szi. A tőke ezen túl az individualizáló oktatási folyamatoktól is függetleníti az em­bert, és az általa megnyíló rendelkezési lehetőségek segítségével viszonyok és kötelezettségek hálóját hozza létre. Ezek azok a keretfeltételek, amelyek közt a család, a „klán” megőrzi jelentőségét a társadalmi osztályviszonyok közvetítő elemeként. A „tulajdonos család” a hagyaték szabályozásával és a családtagok ezáltal lehetővé vá­ló ellenőrzésével – mint mondtuk már – egyrészt tényleges stabilizáló alaphoz és esz­közhöz jut. Másrészt a családi kapcsolati háló, „társadalmi tőkéje” (Bourdieu) a kap­csolatok közvetítésének helyévé válik, és a „jó név” lesz az a kulcs, amely „megnyitja az ajtókat”.[531] Látható, hogy ahol a tőketulajdon rendileg zárt kapcsolatkörökkel és életformákkal párosul (például a gazdag nemesek esetében, de a termelési eszközök birtokában lévő „középosztály” vagy másképpen a magasabb szintű hivatalnokok kö­rében is), a kiscsaládok elkülönüléséhez és belső individualizálódásához vezető fo­lyamatok nem működnek akadálytalanul. Itt ma is a család uralkodik, mivel az osz­tályspecifikus hatalomban és hozzáférési lehetőségek elosztásában játszott szerepét az individualizációs folyamatok ellenére is meg tudta őrizni.

Ha a (föld- és tőke-) tulajdon különféle fokozataiban alapvető példája annak, ho­gyan „immunizálódhatnak” a rendi alapú szociokulturális miliők az individualizácós folyamatokkal szemben, akkor még arra a kérdésre is választ kell találnunk, hogyan keletkeznek új kollektív identitások, milyen jövő vár az életvilágbeli kötelékekre és szolidaritásokra az individualizálódó és hagyományait elvesztő társadalomban. Mikor és hogyan csap át az individualizációs folyamat saját ellentétébe, hogyani és milyen eredményekkel születik meg az igény új társadalmi közösségek és életformák kialakí­tására, kipróbálására? Három szélsőséges (egymást semmiképp sem kizáró, hanem esetleg egymást átfedő és kiegészítő) fejlődési irány és változat jelöli ki az e ponton megnyíló „lehetőségteret”.

  1. A rendi szolidaritás vége nem az osztályok vége, hanem az osztályok emancipá­lódásának kezdete a regionális és partikuláris sajátságok és korlátok alól; új fejezet kezdő­dik az osztályok történetében, amelynek történeti logikáját és dinamikáját még fel kell tárni, amelyről azonban nem tudhatjuk, hozzátartozik-e még bármilyen értelem­ben az „osztályszolidaritások” létrejöttének történetéhez.

  2. A magánszféra kibontakozása során a foglalkozás és a munkahely elveszti konf­liktus- és identitásképző jelentőségét, és a társadalmi kötelékek és konfliktusok ke­letkezésének új helyszíne és forrása jön létre: a privát társadalmi viszonyok, élet- és munkaformák alakítása és irányítása; ennek megfelelően új társadalmi alakulatok és identitások születnek, túl az „osztálytársadalmon”, amelytől jellegüket, tartalmukat és logikájukat tekintve egyaránt különböznek.

  3. Az osztályok vége nem „forradalmi ősrobbanás”, nem az „osztálynélküli társa­dalom” kezdete, hanem kollektív elszigetelődés a „munkavállalók hagyományvesztett tár­sadalmában”.

Az individualizáció és a nem rendi „osztályszolidaritások” keletkezése

A munkásosztály és a munkásmozgalom a 20. század második felében végbemenő fejlődéséről folytatott viták egy hamis alternatíva foglyai. Egyfelől egyre újabb érveket hoznak fel amellett, hogy a munkásság helyzete szembetűnően javult a kapitalizmus­ban (anyagi jólét, az oktatási lehetőségek megnyílása, szakszervezeti és politikai szer­vezetek, az így kiharcolt jogok és szociális biztonság stb.). Ezeknek az érveknek köz­vetlenül vagy közvetve célja és végkövetkeztetése annak kimutatása, hogy a szervezett munkásság a kapitalizmusban elérte leglényegesebb céljait, ezzel pedig egyszerre betöltötte és elveszítette történelmi-politikai küldetését, tehát integráló­dott, „elpolgárosodott", és ennek következtében fokozatosan el fog tűnni. A másik ol­dalon arra mutatnak rá, hogy az élethelyzet minden javulása ellenére a bérmunka viszonya és a vele járó függőség, elidegenedés és kockázat érintetlen formában meg­maradt, sőt hatásai kiterjedtek és kiélesedtek (munkanélküliség, a képzettség érték­vesztése stb.). Ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy a munkásság viszonylagos egyenlőt­lensége (a hatalom, a jövedelem, az oktatás stb. terén) nem változott jelentősén a kapitalizmusban. Ez az érv a munkásosztály folyamatosságát, problémáinak és küldeté­sének fennmaradását próbálja bizonyítani a kapitalizmus jóléti szakaszában.[532]

Annyiban mindkét érv hamis, hogy egy rendi osztály jellegű egység rögzítésére tö­rekednek, azaz a rendet és az osztályt ott is összekeverik, ahol történetileg ezek éppen egymásból fejlődnek ki. Az egyik tévesen a (munkás)osztály és általában a társadalmi struktúra osztályjellegének végére következtet a rendi csoportként értett „munkásság” helyzetének változásaiból és javulásából, a másikaz alapvető osztálymeghatározottsá­gok (bérmunka-viszonyok, stb.) fennmaradásából és a viszonylagos egyenlőtlenségből a „munkásosztály” történelmi-rendi egységének fennmaradására következtet. Egyik esetben sem ismerik fel az itt középpontba állított fejlődést: azt ugyanis, hogy a rend és az osztály történelmi szimbiózisa megszűnik, méghozzá oly módon, hogy egyfelől „elolvadnak" a rendi szubkultúrák, másfelől általánosulnak az osztályjelleg bizonyos alapvető vonásai. Ha ezt észrevesszük, akkor szisztematikusan meg kell vizsgálnunk, miért nem az osztályok vége, hanem inkább az „osztályképződés” egy új formájának kezdete az osztályok feloldódása a rendi sajátságok és korlátok alól. De mire fut ki a „nem rendi osztályképződés” fejlődési variánsa, mit kell értenünk ezen?

Az individualizációs folyamatok során megváltozik a saját osztályhelyzet közös vo­násairól való tudás tartalma és hatásköre, valamint az osztályhelyzet keletkezésének és érvényesülésének helye és módja. A szolidaritási normákat és az élethelyzetek kö­zös értelmezéseit nem tekinthetjük többé a családi, szomszédsági és kollegiális viszo­nyokban megjelenő és megújuló adottságoknak. A (bizonyos értelemben az ipari rendszer falusi kultúrájának pandantját alkotó) közösség szintjén létrejövő báziskul­turális osztályszolidaritás „elvékonyodik” az individualizációs folyamatok során, ez azonban nem jelenti szükségképpen azt, hogy a közös vonások tudata egyszer s min­denkorra megszűnik. A közös vonások forrása, hogy úgy mondjam, „alulról” „felülre” helyeződhet át. A közös vonások nem az emberek közvetlen életösszefüggéseiben, nem áttekinthető, helyileg zárt szubkultúráikban „állnak fenn", hanem sajátos szer­vezeti kontextusokban, régiók feletti szinten, és sajátos módszerekkel szándékosan „hozzák létre” őket. Ez kétségkívül azt jelenti, hogy a közös vonások kikerülnek a megélt szubkulturális miliő spontaneitásából és „ölmelegéből” és – a helyi kultúrákkal és életösszefüggésekkel szemben – absztrakt jelleget kapnak. Ezzel egy időben ugyan­akkor megtörik a rendi alapú, helyhez kötött miliők bornírtsága és egoizmusa is, és a közös vonásokat olyan vonatkozások, tartalmak és problémák formájában határozzák meg, amelyek túllépik a szűkös helyi horizontot és megteremtik az „osztályérdekek" általános politikai szerveződésének és képviseletének előfeltételeit. Az individualizáló­dás ebben az értelemben túlléphet a család, a szomszédság és a közösség partikuláris kötelékein, és megteremtheti az „egyetemes” lojalitás létrehozásának feltételét, amely viszont lehetővé teszi egy hatékony politikai mozgalom megszervezését.

Ezzel párhuzamosan ugyanakkor az is változik, ahogyan e közös vonások létrejön­nek és ahogyan újratermelik, szelektálják, interpretálják és artikulálják őket. A csa­lád és a szomszédság „megélt” közös vonásainak helyébe egyre inkább a szervezeti-szakszervezeti érdek-meghatározás és érdekképviselet lép. A közös vonások létrehozásának és elismerésének „eszközeként” funkcionáló kerítés melletti beszélge­tést megszüntetik a továbbképző intézmények, a „politikai iskolák” stb., amelyek vi­szont előfeltételezik a díjszabásra vonatkozó alkudozásokat, a tudományos kutatáso­kat stb. Mindennek során pedig egyre élesebbé válik az a probléma, hogy amit „közös vonásként” definiálnak, az nem egyszerűen alakíthatóvá és absztrakttá, a po­litikai-ideológiai küzdelmek csataterévé lesz, hanem éppen ezért azok számára, akik­nek „közös vonása” kellene hogy legyen, egyre kevésbé élhető meg és fogadható el „kö­zös vonásként”. A közös vonások keletkezésének átkerülése „alulról” „felülre” azzal a veszéllyel járhat, hogy a „közös vonások”-ból a szakértők és a szervezetek termékei lesznek, és ezzel megtartják az absztrakt, önkényes, mesterségesen előállított vonás nimbuszát, aminek következtében a cél, azaz a közös vonások létrehozása pontosan annak martaléka lesz, amit meg kellene haladnia: az individualizálódásé.

A társadalmi osztályok „rendi valóságának” eltűnése során egyre kevésbé lehetsé­ges a szolidaritás keletkezését csoportspecifikusan vagy munkásspecifikusan visszavezetni a „proletár termelőmunkás” történelmi ősképére. A „munkásosztály”, „alkalmazotti” osztály stb. emlegetése alól eltűnik az életvilágbeli tapasztalat, s ezzel érvényét veszti az a körül folyó véghetetlen viták alapja és vonatkoztatási pontja, hogy a proletariá­tus „polgárosodott-e el” vagy az alkalmazott „proletarizálódott”.[533]

Az „osztályjelleg” leválhat a csoportkategóriákról és átlépheti a foglalkozás, isko­lázottság stb. rendi határait (például magába foglalhatja az alkalmazotti és irodai munkák egy részét is), de olyan dimenziók mentén is terjeszkedhet, amelyek, hogy úgy mondjam, keresztbe metszik az eltűnő rendi-társadalmi osztályhatárokat: a mun­kanélküliség „sorscsapása” egyre több jól és rosszul fizetett embert, akadémikust és iskolázatlant, városi és vidéki lakost érint, és fordítva, azok köre, akik viszonylag vé­dettek a munkanélküliséggel szemben (például a közhivatalnokok és az állami alkal­mazottak, akiknek ebben az értelemben egy „osztályhelyzetet” tulajdoníthatunk), szintén átfogja a foglalkozási rendszer hierarchiájának minden fokát. Nyilvánvaló ebből, hogy a rendi és csoportspecifikus meghatározottságoktól megszabaduló osz­tályjelleg nem ismeri a jövedelmi és képzettségi, rendi, életkori és környezetbeli ha­tárokat. A kedvező vagy hátrányos intézkedések ugyanazt a népességcsoportot is más-más szempontból érintik, úgyhogy a csoportokat és a személyeket keresztbe metsző osztályjelleg csak az élethelyzet egyes kockázati dimenziói mentén állapítható meg: a szakképzettség értékvesztése és az egészségkárosodás nem feltétlenül érinti a jöve­delmi egyenlőtlenségeket, a fenyegető munkanélküliség gyorsíthatja vagy éppen el­lenkezőleg, gátolhatja ezeket, és egyaránt előfordulhatnak a foglalkozások hierarchiá­jának alsó és felső szintjein.

Az osztályjelleg kiszélesedése ebben az értelemben átlép a proletarizálódás törté­neti képén, és a bérmunkával járó kockázatok megoszlásának és általánosodásának en­nél sokkal absztraktabb formáját ölti.[534] Ennek következtében a szakszervezetek le­hetséges és tényleges klienseinek rétege jelentősen kiszélesedik, viszont új módon veszélyben is forog: a „proletarizálódás" képében benne rejlik az érintettek egységesü­lése, összefogása az anyagi elszegényesedés és az elidegenedés tapasztalata nyomán. A bérmunkával járó kockázatok viszont önmagukban nem alkotnak közös vonásokat. Kivédésükhöz szükség van a jogi rendezésre, amely viszont a társadalmi igények in­dividualizálódását segíti elő, mert általános és kollektív jellegüket először is nyilván­valóvá kell tenni, méghozzá az individuális-terápiás kezelési formákkal szemben.[535] A szakszervezeti és politikai értelmezések és feldolgozási formák egyre inkább ver­senyre kényszerülnek például az individualizálódó egészségügyi és pszichoterápiás gondozással és kompenzációkkal, amelyek bizonyos körülmények között sokkal konkrétabban és az érintett számára sokkal világosabban „oldják meg” a létrejött za­varokat és terheket.

Azt a szerepet, amelyet a szakszervezet e ponton játszhat, nemcsak politikája, ha­nem szervezeti struktúrája is befolyásolja. A német egységes szakszervezet áthidalja ugyan a „foglalkoztatott munkavállalók” („abhängig Beschäftigten”) belső különbsé­geit, de csak egy olyan szakértői politikának köszönhetően, amely a bázis individuali­zálódásának kedvez. A közvetkező évek vitái során esetleg igen hamar kiderül majd, milyen mértékig jelent olyan „politikai ügyet” a szakszervezet és tagjai számára a szociális állam védelme, amely egy (hagyományait tudatosan vállaló) politikai közössé­get is létre tud hozni.

A családi privatizmustól a politikai privatizmusig: magánszféra kibontakozása, illetve az új társadalmi alakulatok,törésvonalak és identitások keletkezése

A nyugati ipari országokban már az ötvenes és hatvanas-években végzett kutatások meggyőzően kimutatták, hogy a különféle foglalkozási csoportok munkahelyi maga­tartása, valamint munkateljesítményük, a közömbösség és elkötelezettség mértéke nemcsak a munkahelyi tapasztalatoktól és terhektől függ, hanem elsősorban a ma­gánélet és a munkáslét általános összefüggéseiből érthető meg.[536] Általánosan tapasz­talható, hogy az élet súlypontja és az „elért” dolgokkal kapcsolatos büszkeség alapja az ipari munkásoknál is a magánszféra, nem pedig az „elidegenedettként” megélt bérmunka és ipari munka.[537]

Igaz, hogy az ipari munkások (és más foglalkozási csoportok) osztály- és bérmun­kássorsuk lényeges aspektusait elnyomják azzal, hogy a fogyasztásra, a családra és a magánéletre koncentrálnak (ahogy ezt egyes megfigyelők újra meg újra hangsúlyoz­zák). De az is igaz, hogy akik megállnak ennél az értékelésnél, nem ismerik fel, hogy a magánszférának így (ambivalens módon, a kultúripar és a szabadidőipar nyomására) meginduló kibontakozása nem egyszerűen ideológia, amelyet önmaga stabilizálására talált ki a rendszer, hanem valódi folyamat és az emberi életfeltételek megváltoztatá­sának és alakításának valódi esélye. E folyamatnak csak a kezdetét jelenti az a családi privatizmus, amely az ötvenes-hatvanas éveket jellemezte. Időközben nyilvánvalóvá vált, hogy ez is sokféle megjelenési formát ölthet, és ki tudja bontakoztatni saját di­namikáját, amely végül (például a család, a házasság és a gyermekvállalás jelentés­változásaiban, de az „alternatív kultúrák” gyors váltakozásában is) belülről politizálja a privatizmust, illetve kiterjeszti vagy elmossa a magánéletet és a nyilvánosságot el­választó hagyományos határokat. A tudatos politikai reformkísérleteknél sokkal tar­tósabb, újszerűbb és valószínűleg mélyebbre nyúló formában, a szociokulturális magátólértetődőségek és életformák erózióján és evolúcióján keresztül, hogy úgy mondjam, „hátulról” és „kis másképp-csinálások” révén kényszeríti változásra és al­kalmazkodásra a társadalmi-politikai rendet. Ebben az értelemben az utóbbi évtized hagyományvesztése olyan tanulási potenciált szabadított fel, amelynek történelmi hatásait (például a nevelésben és a nemek viszonyában) izgatottan várhatjuk.

Míg a munkásmozgalom és a szakszervezeti mozgalom (s végső soron a foglalkozási és professzionális csoportok) politikai hatalma és alakító ereje a munkateljesítmény visszatartásán nyugszik, a kibontakozó magánszféra politikai potenciálja a munkatípusok és magánéleti feltételek történetileg megjelenő alakítási lehetőségének provokatív tapasztalatá­ból táplálkozik, valamint az ebből eredő lehetőségből, hogy az életvilágba mélyen be­ágyazódó kulturális magátólértetődőségeket a másképp-csinálás közvetlen aktusa révén megtörjék és meghaladják. Ily módon mindig új társadalmi „kereső mozgalmak” nyo­mulnak be az individualizációs folyamatok során keletkezett üres térbe, amelyek a kö­zösség és a szolidaritás új formáit hozzák létre és próbálják ki az ezekkel járó (többek közt negatív) tanulási folyamatokkal együtt. Azt is mondhatnánk, hogy az ötvenes évek ipari munkásának „privatizmusa”, amelyről oly sok kutatásban esik szó, az elsődle­ges társadalmi viszonyok prioritását jelzi előre, amelyet később a különféle társadalmi cso­portosulások és mozgalmak egyre inkább kitágítanak, megformálnak és részint a nyilvá­nos és politikai szférába is átvisznek – a polgári kezdeményezésektől a maguk sokféle tematikus irányával a környezetvédelmi kezdeményezések színes palettáján és a kon­vencionálisabb kísérleteken át egészen a nőmozgalom különféle áramlatáig –, hogy a munkaidő szabályozásával egymáshoz igazítsák a főállású munkát és az életet – ezek ti­pikus példái a magánélet és a politikum összeolvadásának.

A nőmozgalom számos más téma mellett a kiscsaládban élő háztartásbeli nő társa­dalmi elszigeteltségének problémáját is felvetette és kipellengérezte, s ily módon nagyban és kicsiben, a társadalmi osztályokat keresztbe metszve jelenítette meg a ne­mileg specifikus törésvonalakat és konfliktushelyzeteket is. E mozgalmak hajtóereje nem utolsósorban abból táplálkozik, hogy a normák hagyományvesztése és a nők kezdődő individualizálódása következtében a családi munkamegosztás egyre inkább az önala­kítás lehetőségei körébe került, s ezzel a munkamegosztás tartósan családi és házassági politikává lesz. Bármilyen megoldás születik is az ebből eredő döntési lehetőségekkel és munkamegosztási problémákkal kapcsolatban, a kultúrába mélyen beágyazódott férfi „rendi" önértelmezés minden foglalkozási csoportban és a gazdasági és politikai rendszer hierarchiáiban és intézményeiben megrendül. A nőmozgalom „hatalma" ebben az értelemben a mindennapok és a magátólértetődőségek eróziójából és átala­kulásából ered, amely a családi mindennapoktól indulva a hivatalos munka és a jog­rendszer minden területére kiterjed és a „tűszúrások politikájával” döntő és fájdal­mas változásokat vetít előre a férfivilág számára.

Útban a „munkavállalók” individualizálódott „társadalma” felé

Bármilyen sokféle kiindulópont és tendencia vezet is az új társadalmi alakulatok, tö­résvonalak és közös vonások kialakulásához, és bármilyen tartósak is az ezek követ­keztében meginduló változások és megrázkódtatások, mindőjüket korlátozza az az alapvető tény, hogy maguk is egyre újabb individualizációs hullámoknak vannak kitéve.Az „individualizáció motorja” teljes erővel pörög, és egyelőre nem tudni, hogyan jö­hetnek létre egyáltalán ilyen körülmények között olyan tartós új társadalmi összefüg­gések, amelyeket a „társadalmi osztályok” mélyszerkezetéhez hasonlíthatnánk. Ha az itt elővezetett elméleti megfontolásokat vesszük alapul, ez csak olyan mérvű történel­mi cezúrák révén lenne lehetséges, amelyek jelenleg legalábbis egyre valószínűtlenebb­nek tűnnek: valódi anyagi szükség (mondjuk egy drámai mértéket öltő gazdasági válság következtében), a bérmunka drasztikus korlátozása a társadalombiztosítási rendszer fennmaradása mellett, a piaci, az oktatási és a mobilitástól való függéshez vezető tendenciák megfordulása, miközben a közvetlen szükségletre irányuló kommunális csoportmunkák és kezdeményezések tudatos állami és jogi „fejlődési segítséget” kapnak.[538]

Ezzel szemben a következő években a nyugati indusztriális államoknak a munka­nélküliséggel és a gazdasági válsággal szemben olyan társadalmi és technológiai újí­tásokat kell bevetniük, amelyek tovább hajtják az individualizációs folyamatokat és új dimenziókat tárnak fel előttük. Ez a helyzet a munkahelyi viszonyok rugalmassá té­telével, méghozzá egyfelől az iskolai végzettség és a munkahely egymáshoz rendelésé­nek vonatkozásában, továbbá az oktatás és a foglalkozás viszonyainak „szakmát­lanításával (Entberuflichung)”,[539] másfelől az „élethossziglani egész napos munka” mélyen ülő kulturális normája eltűnésével az új munkaidő-szabályozás következté­ben.[540] A munka és az életmód megválasztásában jelentkező egyéni választási lehető­ségek és kényszerek példátlan mértékben kiszélesednek, s ennek hatására elindul az élethelyzetek egyelőre megjósolhatatlan individualizálódása az időtengely mentén. Ugyanilyen döntő hatásuk lehet az új kommunikációs médiumoknak a maguk sokféle felhasználási lehetőségével, amelyek – ha hihetünk a vitatott szakértői álláspontok­nak – mindenképpen drasztikus változásokkal járnak együtt, amelyek a jelenlegi tár­sadalmi kapcsolatok, érintkezési és kommunikációs formák elszigetelődéséhez és in­dividualizálódásához vezetnek.

Ha ez a becslés megállja a helyét, akkor nagyobb jelentőséget kaphatnak a társa­dalmi struktúra olyan fejlődési variánsai, amelyeket sem Marx, sem Weber nem lá­tott előre. Az esetleg konstans vagy egyenesen elmélyülő jövedelmi, oktatási és ha­talmi egyenlőtlenségek mellett a társadalmi egyenlőtlenségek klasszikus témáit és konfliktusait egyre inkább kiszorítják a társadalmi individualizációs folyamat témái és immanens ellentmondásai. Ennek következtében az ember egyre inkább arra kényszerül, hogy szembenézzen saját magával, individualitásának kibontakoztatásá­val, személyes „honnan”-jával és „hová”-jával, miközben foglya marad a standardi­zált és egymástól elszigetelődött élethelyzeteknek. Ezt a sajátos átmeneti szakaszt, amelyben a megmaradt és kiélesedő osztályelemek egy „osztályok utáni társadalom” elemeivel találkoznak (mely utóbbinak ugyanakkor semmi köze Marx víziójához egy „osztálynélküli” társadalomról), négy alapvető vonása felől alaposabban is meg kell vizsgálnunk:

  1. Az individualizációs folyamatok során a fennmaradó vagy megújuló egyenlőt­lenségek statisztikai eloszlási egyenlőtlenségek formáját öltik, amelyeket egyre kevés­bé értelmezhetünk az életvilág szintjén, mivel megszüntetik az emberek és csoportok közti egyértelmű egyenlőtlenségeket.. Határesetben tehát egy olyan egyenlőtlen tár­sadalmi struktúra képe áll előttünk, amelyben az életvilágbeli csoportok és kollektívák stabilitásának feltételei eltűnnek, s ezzel érvényüket vesztik azok az előfeltevések, ame­lyek segítségével az emberek azonosulhatnak a stabilan egyenlőtlen helyzetű cso­portokkal, és megtalálhatják a politikai mobilitás ennek megfelelő formáit. Az indi­vidualizációs folyamatok megfosztják a társadalmi osztálykülönbségeket valódi, életvilágbeli identitástartalmuktól. A csoportok saját szemükben és egymás tükré­ben egyaránt elveszítik sajátságaikat és ezzel identitásképző erejüket is. E fejlődés fo­lyamán a társadalmi egyenlőtlenségek egyre inkább csoportspecifikus (kockázati) di­menziókhoz tapadnak, amelyek – tendenciájukban – nem kumulálódnak egyre nagyobb népességrétegek számára, hanem a csoportokat és személyeket keresztbe metszik, és témától, dimenziótól és helyzettől függően különböző részhelyzeteket, ezzel pedig különböző gondolkodási módokat, koalíciós kényszereket és érdekérzékelési, konfliktuskezelési formákat hozhatnak létre.[541]

  2. Noha a lényeges társadalmi egyenlőtlenségek és az osztályjelleg elemei fennma­radhatnak és meg is újulhatnak, e fejlődés során elhomályosul a társadalmi mobilitás gondolata a megélhető, rendi alapú társadalmi osztályok közti egyéni mozgás értel­mében, amely mindeddig, századunkkal bezárólag, óriási identitásképző erővel ren­delkező társadalmi és politikai téma volt. E fogalom „tartalma kiürül”, mivel az egy­séges kollektív élethelyzetek eltűnésével a társadalmi mobilitási folyamatok kezdő-és végpontjai is elveszítik egyértelműségüket. Helyére a jövedelem növelésére, a mun­kavégzés könnyítésére, az oktatás révén elérhető felemelkedésre stb. irányuló törekvé­sek lépnek, azaz olyan törekvések, amelyek az egyén biztonságát, anyagi és társadalmi létét szolgálják különféle dimenziók és kockázati tényezők mentén, a szülői család ki­induló helyzetéhez mérten.

  3. Az egyenlőtlenséghez kapcsolódó életvilágbeli kollektivitások és identitások fel­bomlásával egyáltalán nem tűnnek el az egyenlőtlen kockázatok és esélyek, pusztán átdefiniálódnak: a társadalmi kockázatok individualizálódásának történelmileg példát­lan útjai nyílnak meg. A kollektív életvilágbeli gondoskodási és problémakezelési for­mák (család, szomszédság, munkahelyi csoport) elhalványulnak, és pótlásukra jogi biztosítékokra vagy egyéni erőfeszítésekre van szükség. Ezzel arányosan növekszik az egyéni teljesítményben való gondolkodás jelentősége, a fennmaradó vagy elmélyülő egyenlőtlenségek társadalmi igazolásában éppúgy, mint az egyén bűntudatában és ön­tudatában. Ezt az is erősíti, hogy a klasszikus védelmező formák – a család, az oktatás és a hivatás – veszítenek funkcionális erejükből (amit a válások növekvő száma, az is­kolai végzettségek leértékelődése és a foglalkozási elvárások cseppfolyósodása vilá­gosan mutat). Ezzel egy időben ugyanakkor az egyes ember helyzetét új módon hatá­rozzák meg az olyan „történelmi véletlen-változók”, mint a gazdasági válságok (vagy fellendülések), a munkaerő-piaci hullámok, a numerus clausus, a születési évjárat erőssége vagy gyengesége stb.

  4. Az egymástól függetlenedett magánéletek társadalmi izolációjának megtörésé­hez, úgy tűnik, végső soron szükség van a természetes kategóriák sajátos konkrétságára. Ez abban nyilvánul meg, hogy a csoportképződési folyamatok az életvilágban egyre kevésbé tapadnak a „megszerzett helyzethez” (oktatási fokozat, jövedelem stb.), annál erősebben viszont a személyek askriptív ismertetőjegyeihez, amelyek ma is nyilvánvalóan hátrányos megkülönböztetésekkel társulnak: a fajhoz, a bőrszínhez, a nemhez, a korhoz, a testi korlátozottsághoz és az ezek alapján létrehozható pólusokhoz és csoportosítások­hoz. Rendkívül erős és politizáló potenciálra tesznek szert az ilyen „tulajdonított” egyenlőt­lenségek – kivédhetetlenségük, állandóságuk, a teljesítményelvvel ellentétes jellegük, konkrétságuk és közvetlen észlelhetőségük miatt –, valamint az előrehaladott individu­alizáció és elszigetelődés feltételei között ezáltal lehetségessé váló társadalmi és egyéni identifikációs folyamatok. Az ilyen természet által közvetített kollektív érintettségek csak bizonyos személyes ismertetőjegyeken túl, környezeti változások segítségével jö­hetnek létre, mint például egy atomerőmű vagy egy autópálya építése, amelyek egy adott terület lakosai számára „közös kockázatot” hoznak létre. Ebből a nézőpontból magyarázatot kapunk arra is, hogy a társadalmi osztályhatárok eltűnésével párhuza­mosan miért kapnak új jelentőséget a „természet által közvetített egyenlőtlenségek” (harc a női jogokért, faji zavargások, ifjúsági tiltakozó megmozdulások, környezetvédelmi kezdeményezések stb.) és miért határozzák meg a nyilvános vitákat.

Kétségtelen, hogy ezek pusztán lehetséges fejlődési tendenciák, amelyeket itt kiélezett formában mutattunk be, s amelyek egyáltalán nem zárják ki egymást, hanem társul­hatnak vagy átfedhetik egymást. A három bemutatott fejlődési változat ugyanakkor egyetlen kérdésbe torkollik, amely ismételten aláhúzza ezt a nyitottságot. Ez a kérdés arra vonatkozik: sikerül-e a megindult individualizációs folyamatok igényeinek és ígé­reteinek figyelembevételével, túl renden és osztályon, új módon, személyes, társadalmi és politikai problémáiknak tudatában lévő szubjektumokként összefogni az egyéneket és a csoportokat? Vagy az individualizációs folyamat során elolvadnak-e a társadalmi és a politikai cselekvés utolsó bástyái is, és az individualizálódó társadalom a válság és a betegség határán politikai apátiába süllyed, amelyben minden lehetséges, még a de­magóg politikai közelmúlt lélekrontásának új, alattomos formái is?

fordította Babarczy Eszter

Irodalom

[bib_421] Badura, B. 1981. (szerk.): Soziale Unterstützung und chronische Krankheit, . Frankfurt am Main.

[bib_422] Badura, B. 1982. „Soziologie und Sozialpolitik”, in: Beck, U. (szerk.): Soziologie und Praxis, a Sozialen Welt kü­lönszáma (1, Göttingen,).

[bib_423] Baethge, M. 1982. „Wandel betrieblicher Strukturen und Angestelltentätigkeiten, Vortrag beim 21. Deutsche Soziologentag”, megjelent: SOFI-Mitteilungen, 7. sz..

[bib_424] Bahrdt, H. P. 1975. „Erhählte Lebensgeschichten von Arbeitern”, in: Osterland (szerk.): Arbeitssituation, Lebenslage und Konfliktpotential, . Frankfurt am Main.

[bib_425] Ballerstedt, E és Glatzer , W. 1979. Soziologischer Almanach, . Frankfurt am Main.

[bib_426] Beck, U, Brater , M, és Daheim, , H. 1980. Soziologie der Arbeit und der Beruf. Reinbeck.

[bib_427] Beck-Gernsheim, E. 1980. „Neueren Ergebnisse der empirischen Sozialforschung und der Soziologie über Ehe und Fami­lie”, in: Rupp et al.: Eheschließung und Familien bindung heute . Wiesbaden.

[bib_428] Beck-Gernsheim, E. 1983. „Modernisierung der Familie”, in: Bolte, K. M. (szerk.): Subjektorientierte Soziologie, . Frankfurt am Main.

[bib_429] Beck-Gernsheim, E. 1983. „Vom »Dasein für aradere« zum Anspruch auf »ein Stück eigenes Leben« - Verän­derungen ins weiblichen Lebenszusammenhang”, in: Soziale Welt, Heft 3.

[bib_430] Benserel, , Heinze, , és Könne (szerk), . 1982. Zukunft der Arbeit. Hamburg.

[bib_431] Berdahl, , Lüdtke, , és Medick , . et. al.: Klasse und Kultur, Frankfurt am Main,1982. Berger/Berger/Kellner: Das Unbehagen in der Modernität, Frankfurt am Main, 1975.

[bib_432] Berger, P A. „Die Krise, sofern es sie gibt...” Zum 21. Deutschen Soziologientag vom 13-16. Oktober in Bamberg", in: Soziale Welt, Heft 2, 1983. Bergmann/Brandt/Körber/Mohl/Offe: „Herrschaft, Klassenverhältnisse und Schichtung”, in: Adorno (szerk): Spätkapitalismus od.

[bib_433] Bernstein, B. 1972. Studien zur sprachlichen Sozialisation, Düsseldorf.

[bib_434] Birnbaum, P. 1982. „Referat zu: Nachkriegsgesellschaften in historischen Vergleich.” in: Kolloquium des Insti­tuts für Zeitgeschichte, München/Wien.

[bib_435] Blau, P. M. 1967. „Social Mobility and Interpersonal Relations”, American Sociological Review, vol. 21, 1956. Blau, P M.-Duncan, O. D.: The American Occupational Structure, . New York.

[bib_436] Bolder, A. 1975. „Abweichende Qualifikationskarrieren ins Arbeitermilieu”, in: Soziale Welt, Fej. 2, 1982. Bolte, K. M. et al.: Soziale Ungleichheit, 4. kiadás, . Opladen.

[bib_437] Bolte, K. M és Recker , H. 1976. „Vertikale Mobilität” in: König, R. (szerk.): Handbuch der empirischen Sozial­forschung, 5. kötet, . Stuttgart.

[bib_438] Bourdieu, P. 1982. Die feinen Unterschiede, . Frankfurt am Main.

[bib_439] Brandt, G. 1981. „Die Zukunft der Arbeit in der nachindustriellen Gesellschaft”, IHSJournaI, Volume 5.

[bib_440] Brock, D és Vetter , H.-R. 1982. Alltägliche Arbeiterexistenz, . Frankfurt am Main.

[bib_441] Brock, D és Vetter , H.-R. 1979. Was kanra der Belastungsbegriff leisten?”, in: Soziale Welt, Heft 3/4, 1982. Conze, W.-Engelhardt; U.: Arbeiter ins Industrialisierungsproceß, . Stuttgart.

[bib_442] Daniels, P és Weingarten , K. 1982. Sooner or Later: The Timing of Parenthood in Adult Lives. New York.

[bib_443] Demos, J és Boocock, S. S. 1978. Turning Points - Historical and Sociological Essays on the Family. Chicago.

[bib_444] Duncan, O. D. 1968. „Social Stratification and Mobility”, in: Sheldon/Moore (szerk.): Indicators of Social Change. New York.

[bib_445] Durkheim, E . 1973. Der Selbstmord, (magyarul: Az öngyilkossäg. KSK, Bp. 1987). Neuwied.

[bib_446] Durkheim, E . 1977. Ober die Teilung der sozialen Arbeit. Frankfurt am Main.

[bib_447] Einemann, E és Wittemann , K. P . 1982. „Theses über Krisenerfahrung und Krisenbewußtsein”, SOFI-Mit­ teilungen, Nr. 7..

[bib_448] Elias, N. 1977. Ober den Prozeß der Zivilisation, 2 Bände. (magyarul: A civilizáció fo­lyamata. Gondolat Kiadó, Bp. 1987.). Frankfurt am Main.

[bib_449] Ezioni, A. 1983. An Im modest Agenda, . New York.

[bib_450] Fischer, , Fischer, , Fuchs, , és Zinnecker , . 1981. Jugend '81 Lebensentwürfe, Alltagskulturen, Zukunftsbilder, „Shell­Studie”, 2 Bände, . Hamburg.

[bib_451] Fuchs, W . 1983. „Jugendliche Statuspassage oder individualisierte Jugendkultur?”, in: Soziale Welt, Heft 3.

[bib_452] Fürstenberg, F és Strong , D. 1978. The Tinting of Marriage in the Transition of Adulthood: Continuity and Change”, in: Demos/Boocock (szerk.). Chicago.

[bib_453] Gallie, D. 1982. The Agrarian Roots of Working-Class Radicalism”, British Journal of Political Science, 110. 12.

[bib_454] Giddens, A. 1973. The Class Structure of Advanced Societies, London, 1973 (németül: Frankfurt am Main, 1979, 1973).

[bib_455] Goldthorpe, J. H. et al. 1970. Der „wohlhabende” Arbeiter in England, 3 Bände, München, 1970 (angol kiadás: London, 1968).

[bib_456] Gorz, A. 1980. Abschied vom Proletariat. Frankfurt am Main.

[bib_457] Gouldner, A. W. 1980. Die Intelligenz als neue Klasse. Frankfurt am Main.

[bib_458] Groh, D. 1980. „Zur Einführung”, in: Thompson, E. P.: Plebeische Kultur und moralische Ökonomie, . Frankfurt am Main.

[bib_459] Habermas, J. 1981. Theorie des kommunikativen Handelns, 2 Bände, (magyarul: A kommunikatív cselekvés elmélete, ELTE, Bp. é. n. - részletek). Frankfurt am Main.

[bib_460] Haller, M. 1980. „Soziale Ungleichheit und Bildungsexpansion in Österreich”, in: Beck, U. et al. (szerk.): Bil­dungsexpansion und betriebliche Beschäftigungspolitik. Frankfurt am Main.

[bib_461] Handl, J, Mayer , K. U, és Müller, W . 1977. Klassenlagen und Sozialstruktur, Empirische Untersuchungen für die Bundesrepublik Deutschland. Frankfurt am Main.

[bib_462] Haupt, H.-G. 1979. „Soziale Ungleichheit und Klassenstrukturen in Frankreich seit Mitte des 19. Jahrhun­derts”, in: Wehler (szerk.).

[bib_463] Heinze, R. G és Olk , T. 1983. „Arbeitsrecht und Differenzierung von Arbeitsmarktlagen”, in: Voigt, R. (szerk.): Abschied vom Recht?, . Frankfurt am Main.

[bib_464] Herkommer, S. 1982. „Arbeit und Nichtarbeit”, in: Schmidt, G. et al. (szerk.): Materialien zur Industriesoziolo­gie, . Opladen.

[bib_465] Hobsbawm, E. J. 1979. „Soziale Ungleichheit und Klassenstrukturen in England: Die Arbeiterklasse”, in: Wehler (szerk.).

[bib_466] Hondrich, K. O. (szerk.). 1982. Soziale Differenzierungen. Frankfurt.

[bib_467] Hörning, K. (szerk.). 1971. Der „neue” Arbeiter - Zum Wandel sozialer Schichtstrukturen. Frankfurt am Main.

[bib_468] Hörning, K. 1982. Angestellte im Großbetrieb. Stuttgart.

[bib_469] Hosten, E. 1980. „Neuere Entwicklungen von Familien und Eben in Westeurop”, in: Rupp et al.: Eheschließung und Familienbindung heute, . Wiesbaden.

[bib_470] Hradil, S. 1982. „Entwicklungstendenen in der Schicht- und Klassenstruktur der Bundesrepublik”, előadás a szociológusnapon.

[bib_471] Inglehart, R. 1971. „The Silent Revolution in Europa: Intergenerational Change in Post-Industrial Societies”, The American Political Science Review, Vol LXV.

[bib_472] Inglehart, R. 1979. „Wertwandel und politisches Verhalten”, in: Matthes (szerk.): Sozialer Wandel in Westeuropa. Frankfurt am Main.

[bib_473] Kaelble, H. (szerk.) . 1978. Geschichte der sozialen Mobilität seit der industriellen Revolution. Königstein.

[bib_474] Kaelble, H. (szerk.) . 1978. Historische Mobilitätsforschung. Darmstadt.

[bib_475] Kaelble, H. 1978. „Soziale Mobilität in den USA und Deutschland 1900-1960”, in: Historische Mobilitätsforschung. Darmstadt.

[bib_476] Kern, H és Schumann, M. 1982. „Arbeit und Sozialcharacter: Alte und neue Konturen, Vortrag beim 21. Deutschen Soziologentag”, megjelent: SOFI-Mitteilungen, Nr. 7.

[bib_477] Klages, H és Kmieciak, B. (szerk.) . 1979. Wertwandel und gesellschaftlicher Wandel. Frankfurt am Main.

[bib_478] Klein, J. 1965. Samples from English Cultures, Two Volumes, . London.

[bib_479] Kocka, J. 1979. „Stand - Klasse - Organisation. Strukturen sozialer Ungleichheit in Deutschland vom späten 18. bis zum frühen 20. Jahrhundert ins Aufriß”, in: Wehler (szerk.).

[bib_480] Kocka, J. 1981. Die Angestellten in der deutschen Geschichte. Göttingen.

[bib_481] Kocka, J. 1983. Lohnarbeit und Klassenbindung. Bonn.

[bib_482] Konrád, Gy és Szelényi , I. Die Intelligenz auf dem Wege zur Klassenmacht, Frankfurt am Main, 1978. (ma­gyarul: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Gondolat Kiadó, Bp. 1989.).

[bib_483] Kreckel, R. 1982. Class, Status and Power? - Begriffliche Grundlagen für eine politische Soziologie der sozialen Ungleichheit, KZSS, Jg. 34, Heft 4.

[bib_484] Kudera, , Mangold, , és Schmidt, . 1983. „White Collar - Blue Collar = Grey Collar?”, in: Soziale Welt, Heft 2.

[bib_485] Lenz-Romeiss, E. 1970. Die Stadt - Heimat oder Durchgangstation?, . München.

[bib_486] Lasch, C. 1979. The Culture of Narcissism (németül: München, 1980. Magyarul: „Az önimá-dat társadalma.” Európa Kiadó, Bp., 1984.). London.

[bib_487] Lepsius, M. R. 1973. „Parteiensystem und Sozialstruktur”, in: Ritter, G. A. (szerk.): Deutsche Partaien vor 1918. Köln.

[bib_488] Lepsius, M. R. 1979. „Soziale Ungleichheit und Klassenstruktur in der Bundesrepublik Deutschland”, in: Wehler (szerk.).

[bib_489] Lepsius, M. R. 1982. „Referat zu: Nachkriegsgesellschaften ins historischen Vergleich”, in: Kolloquien des Insti­tuts für Zeitgeschichte. München/Wien.

[bib_490] Lutz, B. 1979. „Die Interdependenz von Bildung und Beschäftigung und das Problem der Erklärung der Bil­dungsexpansion”, in: Matthes (szerk): Sozialer Wandel in Westeuropa. Frankfurt am Main.

[bib_491] Mackensen, R. 1982. Soziale Netzwerke im Wandel, (kézirat). Berlin.

[bib_492] Mackensen, R. 1979. Gemeinwesenarbeit im neuen Wohnquartier. Bonn.

[bib_493] Macklin, E. D. 1981. „Education for choice: implications of alternatives in lifestyles for family life education”, Family Relations 30, Heft 4.

[bib_494] Mann, M. 1973. Consciousness and Action among the Western Working Class. London.

[bib_495] Marx, K. 1971. Die Frühschriften. Stuttgart.

[bib_496] Matthes, J. 1982. Die Soziologen und ihre Zukunft, kézirat.

[bib_497] Mayer, K. U és Müller , W. 1976. „Soziale Ungleichheit, Prozesse der Statuszuweisung und Legitimitätsglaube”, in: Hörning (szerk.): Soziale Ungleichheit, . Darmstadt.

[bib_498] Meier-Dallach, H -E. 1980. „Räumliche Identität - Regionalistische Bewegung und Politik”, Information zur Raumentwicklung, Heft 5.

[bib_499] Mertens, D és Kaiser , M. (szerk.). 1978. Berufliche Flexibilität in der Diskussion, 3 Bände. Nürnberg.

[bib_500] Meulemann, H. 1982. „Bildungsexpansion und Wandel der Bildungsvorstellungen zwischen 1958 und 1978”, Zeitschrift für Soziologie 3.

[bib_501] Moore, B. 1982. Ungerechtigkeit - Die soziale Ursachen von Unterordnung und Widerstand. Frankfurt am Main.

[bib_502] Mooser, J. 1983. „Abschied von der » Proletarität« - Sozialstuktur und Lage der Arbeiterschaft in der Bundesrepublik Deutschland in historischer Perspektive”, 1982, Soziale Welt, Heft 3, 1983 (itt a kézirat nyomán idézzük).

[bib_503] Muller, S és Otto, H.-U. (szerk.). 1980. Sozialarbeit als Sozialbürokratie, . Neuwied.

[bib_504] 1981. OECD: Interfutures: Herausforderungen der Zukunft, . Hamburg.

[bib_505] Offe, C. 1982. „Politische Herrschaft und Klassenstrukturen”, in: Kress/Senghaas (szerk): Politikwissenschaft, . Frankfurt am Main.

[bib_506] Opielka, M. 1983. et al.: Die Zukunft des Sozialstaates, . Stuttgart.

[bib_507] Osterland, M. 1973. Materialen zur Lebens- und Arbeitssituation der Industriearbeiter in der Bundesrepublik Deutschland, . Frankfurt am Main.

[bib_508] Osterland, M. 1975. „Innenbetriebliche Arbeitssituation und außerbetriebliche Lebensweise von Industriearbeitern”, in: Uő. (szerk.): Arbeitssituation, Lebenslage und Konfliktpotential. Frankfurt am Main.

[bib_509] Osterland, M. 1978. „Lebensbilanzen und Lebensperspektiven von Industriearbeitern”, in: Kohli, M. (szerk.): Soziologie des Lebenslaufes, . Darmstadt.

[bib_510] Pappi, F. U. 1979. „Konstanz und Wandel der Hauptspannungslinien in der Bundesrepublik”, in: Matthes (szerk.): Sozialer Wandel in Westeuropa, . Frankfurt am Main.

[bib_511] Pelull, W és Voskamp, U. 1982. „Jugend und Krise”, SOFI-Mitteilungen 7.

[bib_512] Pirker, T. 1977. Die verordnete Demokratie, . Berlin.

[bib_513] Pollard, S. 1979. „Soziale Ungleichheit und Klassenstrukturen in England: Mittel- und Oberklassen”, in: Wehler (szerk.), . Göttingen.

[bib_514] Puls, D. (szerk.). Wahrnehmungsformen und Protestverhalten - Studien zur Lage der Unterschichten in 18. und 19. Jahrhundert, Frankfurt am Main, 1979. Rapoport/Fogarty/Rapoport (szerk.): Families in Britain, London, 1982.

[bib_515] Rerrich, M. 1983. „Veränderungen der »Familienarbeit«”, kézirat, . München.

[bib_516] Reulecke, J és Weber , W. (szerk.). 1978. Fabrik, Familie, Feierabend. Bem-ige zur Sozialgeschichte des Alltags ins In­ dustriezeitalter, . Wuppertal.

[bib_517] Riesman, D. 1981. „Egozentrik in Amerika”, Der Monat, Nr. 3.

[bib_518] Rosenmayer, L. és H. 1978. „Der alte Mensch in der Gesellschaft”, . Reinbek.

[bib_519] Roussel, L. 1980. „Eben und Ehescheidungen”, in: Rupp et al.: Ehesließung und Familienbindung /sense, . Wies­baden.

[bib_520] Schäfers, B. 1979. Sozialstruktur und Wandel der Bundesrepublik Deutschland. München.

[bib_521] Schelsky, H. 1961. „Die Bedeutung des Klassenbegriffs für die Analyse unserer Gesellschaft”, in: Seidel-Jen­ker (szerk.): Klassenbildung und Sozialschichtung, . Darmstadt.

[bib_522] Schlosser, M. 1981. Freizeit und Familienleben von Industriearbeitern, . Frankfurt am Main.

[bib_523] Schmid, J. The Family Today: Sociological Highlights on an Embattled Insitution”, in: European Demographic Information Bulletin, Volume XIII, No. 2., 1982. Schneider: „Die Bildungsentwicklung in den westeuropäischen Staaten 1870-1975”, Zeitschrift für Soziologie, Jg.

[bib_524] Schulz, W. 1980. „Sozialkontakte in der Großstadt”, Institut für Stadtforschung, Wien, 1978. Schulz-Weiß-Strodl: „Else- und Familienleben heute”, Wien.

[bib_525] Seidel, B és -Jenkner , S. (szerk.) . 1976. Klassenbildung und Sozialschichtung, Darmstadt, 1968. Sennett, R.: The Fall of Public Man, . Cambridge.

[bib_526] Smith, G. 1982. „Referat Nachkriegsgesellschaften ins historischen Vergleich”, in: Kolloquium des Instituts für Zeitgeschichte, . München/Wien.

[bib_527] 1983. Study Comission in the Family: Families in the Future, . London.

[bib_528] Teichler, U, Hartung , D, és Nuthmann, , R. 1976. Hochschulexpansion und Bedarf der Gesellschaft. Stuttgart.

[bib_529] Thernstrom, S. 1973. The Other Bostonians: Poverty and Progress in the American Metropolis 1880-1970, . Camb¬ridge.

[bib_530] Thernstrom, S. 1978. „Soziale Mobilität der Arbeiterklasse in Amerika”, in: Kaeble (szerk.), . Königstein.

[bib_531] Touraine, L. 1977. The Self-Production of Society, . Chicago.

[bib_532] Touraine, L. 1982. Die antinukleare Prophetic, Frankfurt am Main/New York.

[bib_533] Touraine, L. 1983. „Soziale Bewegungen - Spezialgebiet oiler zentrales Problem soziologischer Analyse”, in: Soziale Welt, Heft 2.

[bib_534] Treinen, H. 1965. „Symbolische Ortsbezogenheit”, in: KZfSS 17.

[bib_535] Voigt, R. (szerk.) . 1980. Verrechtlichung, . Königstein.

[bib_536] Weber, M. 1972. Wirtschaft und Gesellschaft, 3. kiadás, (magyarul: Gazdaság ás társadalom, KJK, Bp., 1987.). Tübingen.

[bib_537] Wehler, H. U. (szerk.) . 1979. Klassen in der europäische Sozialgeschichte, . Göttingen.

[bib_538] Wehler, H. U. 1979. „Vorüberlegungen zur historischen Analyse sozialer Ungleichheit”, in: Klassen in der eu­ropäische Sazialgeschichte. 9-32. Göttingen.

[bib_539] Westergaard, J. 1965. The Withering Away of Class: A Contemporary Myth”, in: Anderson, P. et al.: To­wards Socialism. London.

[bib_540] Wilensky, H. L. 1960. 1960): „Work, Careers and Social Integration”, International Sociological Science Journal 4.

[bib_541] Zapf, W. (szerk.). 1978. Lebensbedingungen in der Bundesrepublik. Frankfurt am Main.

[bib_542] Zennecker, J. 1981. Accessoires - ästhetische Praxis und Jugendkultur. Opladen.



[484] Ulrich Beck: Jenseits von Stand und Klasse? Soziale Ungleichheiten, gesellschaftliche Individualisierungsprozesse und die Entstehung neuer sozialer Formationen und Identitäten In.: Soziale Ungleichheiten. Verlag Otto Schwartz and Co., Göttingen, 1983, 36-74. oldal. A jelen fordítás forrása: Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Válogatott tanulmányok. Új Mandátum, Bp., 1997, 418-468. old.

[485] E nagyon általános állítás pontosítását lásd a Német Szövetségi Köztársaság társadalmi szerkezetének újabb leírásaiban, például: Bolte, Kappe és Neidhardt (1975); W. Zapf (1978); Handl, Mayer és Müller (1977); M. R. Lepsius (1979); B. Schäfer (1979); K. O. Hondrich, (1982); S. Hradil (1982).

[486] E tapasztalatok alapján világos oka van annak, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek magyarázatának klasszikus kérdése átadja a helyét a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének magyarázatát kereső kérdésnek. De arra is rá kell kérdeznünk, mi teszi a társadalmi egyenlőtlenségeket azokban a társadalmakban, amelyekben minden változik, minden folyik; ennyire immunissá a változásokkal szemben, ennyire, minden várakozást meghaladóan, reprodukcióképessé? Ez a „stabilitás a változásban”, amelyet joggal nevezhetünk „ultrastabilitásnak”, teljességgel valószínűtlen jelenség a modern társadalom önértelmezése, gazdasági, technikai és politikai fejlődése fényében.

[487] Ebben kétségkívül az NSZK osztályszerkezetének sajátos fejlődési útja is kifejeződik, amely különbözik például a nagy-britanniai és a franciaországi fejlődéstől. Nagy-Britanniában a társadalmi osztály-hovatartozás a mindennapokban is világosabban észrevehető volt, maradt, és tudatos identifikáció tárgyát képezi. Szilárdan összekapcsolódik a beszédstílussal (az akcentussal, a kifejezésekkel, a szókinccsel), a lakónegyedek éles osztálymegoszlásával („housing classes”), az oktatási formákkal, a ruházkodással és mindennel, ami az „életstílus” kifejezésben foglalható össze. (Lásd ehhez – valamint a francia helyzet sajátosságaihoz – Gordon Smith (1982]; Pierre Birnbaum [1982] Sidney Pollard [1979); Eric J. Hobsbawm [1979); Heinz-Gerhardt Haupt [19791; P. Bourdieu [19821.)

[488] „Társadalmi osztályokról” itt a Max Weber-i értelemben beszélünk ( Wirtschaft und Gesellschaft [Gazdaság és társadalom], 5. kiadás, 1972: 532-540). A gazdaságilag definiált társadalmi kategóriák (az „osztályhelyzet” Webernél köztudottan „piaci helyzetet” jelent) ebből a szempontból csak az életvezetésnek és az életstílusnak, az értékorientációknak és a viselkedési sajátságoknak a „ rendi különbségekkel való legkülönfélébb kapcsolataiban” válnak elkülöníthető társadalmi egységgé.

[489] A munkások felemelkedése és életminőségének javulása 1950 után óriási mértékű; mint Joseph Mooser (1982) mondja kiváló szakirodalmi áttekintésében, „átfogó és társadalomtörténeti szempontból forradalmi javulás, mivel ezzel az életformák nagy egyenlőtlenségei tűntek el... Az 1880-as évektől 1970-ig az ipari munkás átlagos reálbére megháromszorozódott,ezen belül a legnagyobb ugrás az 1950-et követő időre esett... Ha csökkent is a reálbér-növekedés az utóbbi évtizedben, az NSZK-ban élő munkások alaptapasztalata alighanem (szintén) a jólét fokozódása...” (18.). „Az egykor exkluzív fogyasztási lehetőségek demokratizálódása” viszont a munkásság előtt mindeddig ismeretlen egyéni kibontakozási lehetőségeket tárt fel. Ez a korábban középosztálybeli-exkluzív tulajdonformákban is megmutatkozik, azaz a ház- és lakástulajdonban.

1950-ben a munkáscsaládok 6 százaléka rendelkezett saját házzal vagy lakással, 1968-ban már 32 százaléka, 1977-ben pedig 39 százaléka (uo. 21). Ebben megint a munkások lakáshelyzetének radikális megváltozása fejeződik ki: ha a század elején a szűkös lakótér még kikényszerítette a „félig nyitott proletár családszerkezetet”, amelyben a háztartást a szomszédoktól, az utca életéről, a kocsmáktól és az egyesületi kultúrától csak áttetsző határok választották el, a jobb felszereltségű nagyobb lakások (a munkaidő csökkentésével együtt) lehetővé tették a magánéleti életformát a proletárok számára is:

„E változás szimbóluma... a lakószoba lett, a magánszféra és a nem-munka jellegű tevékenység tudatosan hangsúlyozott élettere. Ide jellemzően tiszta ruhában léptek be, nem úgy, mint a régi konyhalakásba, ahol munkaruhában üldögéltek, és amelyet, ellentétben a korábbi »tisztaszoba« hideg »pompájával«, hétköznap is használtak. E változás alapvetően befolyásolta az egész életformát...”; előtérbe került a tömegkommunikáció és a tömegkultúra, megváltoztak a szocializáció feltételei és a nevelési stílus stb. (Uo. 32 és következő oldalak.)

[490] Ami a társadalmi mobilitást illeti, fellépése a vizsgált időszakban nem annyira az esélyegyenlőtlensé­gek megszűnésére vezethető vissza, mint inkább a foglalkozási szerkezet megváltozására, különösen a szolgáltató szektor kiépülésére a hatvanas és a hetvenes években. Az alkalmazottak és tisztviselők alsó és középrétegének kereken fele és az alkalmazottak felsőbb rétegének harmada – az 1920 és 1936 között született férfi-népesség 1971-es helyzete szerint munkáscsaládból származik. Ez a következőt jelenti: 1971-ig minden évjáratból a segédmunkások fiainak 15,4, a betanított munkások fiainak 23,4, a szakmunkások fiainak 30,4, valamint a vezető szakmunkások és mesterek fiainak 45,2 százaléka (főként alsó és középszintű) alkalmazott és tisztviselő lett (Mayer és Müller, 1976: például 116).

[491] Ebben az értelemben a munkaügyi viszonyok jogi rendezése az állami jóléti politikai keretein belül alapvető lendületet adott a társadalmi igények individualizálódásának, ami viszont megváltoztatta a munkásmozgalom cselekvési feltételeit: a munkajog kodifikálása az egyéni munkavállalói jogokat erősítette, amelyeket az egyes ember közvetlenül érvényesíttethet a munkaügyi bíróságok előtt, s ezzel korlátozta a kollektív érdekképviselet és cselekvés jelentőségét (lásd például M. R. Lepsius, 1982: 53,62; valamint a kérdés tárgyalását R. Voigt, 1980; Müller és Otto, 1980 műveiben).

[492] Az ilyen belső szelekciós folyamatok és kényszerek az oktatás expanziója során minden területen, a munkások közt is, felerősödtek. A kvalifikációs követelményeknek a foglalkozási szerkezet kiépülésével összekapcsolódó növekedése a munkás-foglalkozásokban, a beiskolázás, a végzettség és a státus összekapcsolódása az üzemekben ahhoz vezetett, hogy a segédmunkás „az utóbbi évtizedekben egyre inkább »egyéni kudarccá«” lett (Mooser, 1982:14). „A munkás-foglalkozásokba való bekerülés tehát ... a »kiválasztódás és alkalmazkodás« mind keményebb folyamatává vált, amelynek során a rosszabb pozíciók ma még egyértelműbben a strukturálisan gyenge csoportoknak, például a nőknek és a külföldieknek jutnak” (15.).

[493] Nemcsak a munkahelyekért folyó versenyről van szó, hanem különösen az oktatási helyekért, jegyekért és jegyátlagokért folyó versenyről, amely az oktatási expanzió folyamán egyre erősödik, azaz az életút során egyre korábbi szakaszokat ér el. Példaszerűen mutatja ezt a régi társadalmi egység, az „iskolai osztály” felbomlása és ezzel a választási lehetőségek, kombinációk sokasodása és a diákok individualizálódása.

[494] E fejlődés folyamán az ipari centrumok és városok növekedésével a hatvanas években eltűntek a „hagyományos” lakóterületek (a rokonságok és szomszédságok szoros hálójával, közösségi tudatukkal és a kölcsönös segítségnyújtás, a kollektív cselekvés és a társadalmi kontroll különféle formáival), és a helyükben erősebben kevert lakónegyedek keletkeztek, amelyekben – mint Goldthorpe és munkatársai megjegyzik – „a jómódú munkások irodai és kereskedelmi alkalmazottak, sőt részlegvezetők, ipari technikusok és mérnökök szomszédságában élnek” (Goldthorpe et al, 1971: III: 95; lásd még J. Klein, 1965: 246-282).

[495] 1950 és 1976 között például az önállók aránya 14,5 százalékról 9,1 százalékra esett, miközben a foglalkoztatottak aránya 71,6 százalékról 86,3 százalékra emelkedett (lásd Lepsius, 1979: 169). Ezzel párhuzamosan a „nem önálló munka" társadalmi profilja is radikálisan megváltozott. A császárságban ez még lényegében a munkássághoz való tartozás szinonimája volt, 1970-ben viszont a munkások egyfelől, az alkalmazottak és risztviselők másfelől egyforma nagy csoportot jelentenek a „nem önállók osztályában”.

[496] „Míg az ötvenes évek közepén egy aktív férfi-munkás esetében éves átlagban egy munkavégzéssel töltött órára 2,9 nem munkavégzéssel töltött óra jutott, ez az arány 1980-ban 1:5,1; ha megfigyeljük továbbá, hogy a fiatal munkások átlagosan két ével idősebbek (17 évesek), amikor munkába állnak és hogy a halálozási kor körülbelül három évvel kitolódott – 72 évre –, akkor képet kapunk arról, milyen mértékben növekedett egyetlen generáció alatt a munkavégzésen kívüli életidő” (Kern és Schumann, 1982: 62).

[497] A „szociokulturális miliő” elméleti és empirikus megkülönböztetését lásd elsősorban M. R. Lepsius (1973), valamint (a század elejére vonatkozólag) Reulecke és Weber (1978) tanulmányait. J. Mooser (1982) a következőképpen foglalja ezt össze: „A szociáldemokrata, katolikus, evangélikus, liberális és lengyel munkás: mindnek megvolt a maga pártja, a maga szakszervezete, sajtója és egye­sülete egészen a saját fogyasztói egyesületig... A legtartósabban ható erőt a katolikus és a szociálde­mokrata környezet fejtette ki. Az előbbi egy alapvető identitást nyújtó politikai vallásosságon és egyházon alapult, az utóbbi egy átfogó szubkultúrán, amelyhez gazdasági, társadalmi, politikai-nem­zeti és egyházi-vallási sajátosságok tartoztak, s amelyben az ember – egy berlini munkástitkár szavai­val – szociáldemokratának született, ahogy katolikusnak vagy evangélikusnak is születik az ember” (35.). Az NSZK esetében T. Pirker (1977) kimutatta, hogy a munkásmozgalom e hagyományát sok­rétű egyesületi és szövetségi szubkultúrájával (munkás-sportegyesületek, atlétikai klubok, kerékpár-egyesületek, dalárdák stb.) szétzúzta a nácizmus, és 1945 után nem éledt újjá. A pártszervezet (szo­ciáldemokrácia) folyamatossága mögött tehát történeti törés húzódik meg a munkásság kulturális környezetében.

[498] Erről általánosságban lásd J. Matthes vitaindító előadását (1982) a 21. bambergi német szociológus­napon.

[499] 16 E tézisnek több előfutára és párhuzama is van a szociológiai vitákban. Szűkebb értelemben az NSZK munkásságának fejlődésével kapcsolatban Hans Paul Bahrdt (1975: 24-35) fogalmazta meg, történelmi-induktív formában pedig Josef Mooser (1982); a nők családi és életkörülményeinek megfelelő változásairól lásd E. Beck-Gernsheim (1983a, 1983b); erről mint az életstílus és az értékképzetek fejlődésének történeti tendenciájáról lásd OECD: Interfutures (1981: 270), a társadalmi életvilágok pluralizálódásának és individualizálódásának szempontjából pedig lásd Berger és Kellner (1975: 65-74). Fontos párhuzamot látok a „társadalom széthullásáról” folytatott vitában, ahogy ez az Alain Touraine (1982, 1983) írásai körüli vitákban megfogalmazódott; kissé messzebbre tekintve Emile Durkheim (főképpen „Az öngyilkosság”) kérdésfelvetésének aktualitását is hangsúlyozni szeretném, valamint Norbert Elias (1977) civilizációelméleti perspektíváját. (A jelenlegi angolszász vitákról lásd például Richard Sennett, 1976; Christopher Lasch, 1980; David Riesman, 1981; Amitai Etzioni, 1983.)

[500] Itt egy olyan fejlődési változat is tapasztalható, amelyet tudomásom szerint szisztematikusan még nem gondoltak végig: az ugyanis, hogy az egyenlőtlen elosztási struktúrák (a jövedelemben, az oktatásban stb.) és a társadalom osztálykulturális infrastruktúrája eltávolodnak egymástól és külön-külön fejlődnek, így (a szerkezetben és az elosztásban) konstans egyenlőtlenségi viszonyok az életvilágban elveszítik az osztálytársadalomra jellemző vonásokat.

[501] Lásd az „új családformákról” szóló vitákat (a válások növekvő száma, „házasság a hűség látszata nélkül”, „kései gyermekvállalás”, lakóközösségek, „új életstílusok” stb.): J. Demos és S. Boocock (1978); E. Hofsten (1980); L. Roussel (1980); E. Beck-Gernsheim (1980, 1983a); Schultz és Strodl (1980); Rapoport, Fogarty és Rapoport (1982) kötetének tanulmányait; lásd még Schmidt (1982) – A megjelenési formák többnyire nem is annyira újak. A hagyományvesztés (például a terhességmegszakítás ás a válási jog) és az orvosi-technikai újítások (például a fogamzásgátló) fényében azonban, szemben a korábbi helyzettel, előfeltételezik az egyén döntését.

[502] Lásd ehhez E. Beck-Gernsheim (1983b); M. Rerrich (1983); P. Daniels és K. Weingarten (1982); F. Fürstenberg és D. Strong (1978).

[503] Például: R. Mackensen (1979, 1982); Treinen (1965); H.-A. Schubert (1977); F. Lenz-Romeiss (1970); H. P Meier-Dallach (1980); H. Becker és K. D. Keim (1973); S. Guidani és M. Bassano (1982).

[504] Véleményem szerint nem túlzás, ha az iparszociológia döntő irányváltásáról beszélünk: ehhez lásd például H. Kern és M. Schumann (1982); D. Brock és H.-R. Vetter 1982); S. Herkommer (1982); E. Einemann és K. P. Wittemann (1982).

[505] Lásd különösen W. Fuchs (1983), valamint Fischer Fuchs és Zinnecker (1981), például: „Ahogy az utóbbi két évszázad folyamán az életrajzi gondolkodás és az – egy önmagáért felelős énből kiinduló cselekvés, egy személyes életút terve – egyre lejjebb hatolt a társadalom rétegeiben és a munkásság nagy részét is elérte, az életvezetés individualizálódása és biografizálása, valamint az ezzel összekötődő jelentésvilágok ma elérik a fiatalokat is (ahhoz hasonlóan, ahogy sok nő életvezetését és életfelfogását is kezdi meghatározni)” (2. kötet: 8); hasonló érvek találhatók W. Pelull és U. Voskamp (1982) kötetében.

[506] Különösen A. Touraine-nél (1982 és 1983).

[507] Lásd az „értékváltásról” szóló vitát és a „posztmateriális értékorientációk” megfogalmazását: R. Inglehart (1977, 1979); H. Klages és P. Kmieciak (1979); F. U. Pappi (1979) – és sok más szerzőnél.

[508] A munkásság esetében lásd Mooser (1982); Kern és Schumann (1982); a nők esetében lásd BeckGernsheim (1983); a fiatalok esetében Fuchs (1983).

[509] Az individualizáció egyik hátulütője a hagyományos gondoskodási formák (család, szomszédság) felbomlása, s általában a kiegészítő megélhetési források (például a háztáji gazdaság) eltűnése, illetve ezzel a megnövekedett függés a bérmunkától és a konzumszférától az egyén életének minden területén. Ha az individualizálódó élethelyzetek központi forrása – a főállású munkahely – elvész, az egyén – a társadalombiztosítás ellenére – a szakadék szélére kerül. Az USA-ból már ijesztő hírek érkeznek: több mint 12 millió munkanélküli, több mint 30 millió ember a szegénységi küszöb alatt ( Der Spiegel, 1983/2: 78-89). Ugyanakkor az NSZK-ban is tapasztalhatók riasztó átrétegződések a szociális segélyre szorulók és az úgynevezett „nem letelepedettek” között (lásd G. Deffner riportját a Süddeutsche Zeitungban, 1982: 12, 24). A nők csoportja a jövőben különösen komoly veszélyekkel néz majd szembe: egyfelől az individualizáció következtében kikerültek a család hagyományos gondoskodási hálójából, és az új válási törvény is arra kényszeríti őket, hogy foglalkozást találjanak és a saját lábukra álljanak. Másfelől munkaerőpiaca helyzetük igen bizonytalan, és a munkanélküli nők százalékos aránya köztudottan jóval meghaladja a férfi-munkanélküliséget (lásd Beck-Gernsheim, 1983b).

[510] Hogy különösen a földrajzi mobilitással milyen erősen kapcsolódnak össze az individualizáló következmények, vitatott kérdés a történeti és a szociológiai kutatásban. Egyfelől a történész Stephan Therstrom (1978) például híres „Boston-tanulmányában” addig megy, hogy az USA szegény ipari munkásságának meg nem állapodottságát, „periodikus vándorlásait” teszi felelőssé az amerikai proletariátus észrevehetetlenségéért: „Ezek az emberek adják Amerika állandó proletariátusát, ... de mindig dezorganizált, atomizált proletariátust képeztek... Tehetetlenül sodródnak az egyik városból a másikba, elidegenedve, de láthatatlanul és erőtlenül...” (213). Másfelől a különféle migrációs mozgások már a középkorban is jellemzőek voltak, valamint a 19. századi és a 20. század eleji különböző iparosodási és urbanizációs szakaszokra is (lásd ehhez például H. Kaelble, 1978a és 1978b kötetének tanulmányait), miközben az NSZK esetében Úgy tűnhet, mintha nem volna kifejezetten jellemző a földrajzi mobilitás növekedése (a nemzetközi mobilitási kutatások elméleti irányzatainak kiváló összefoglalását lásd J. H. Goldthorpe,1980: 1-37). Ez arra mutat, hogy különbséget kell tenni a mobilitási folyamatok fajtái és kontextusai között: lényeges többek között, hogy a mobilitási folyamat egy homogén rendi miliőben megy-e végbe, ahol a mobil személyek adott vándorlási ritmus szerint újra visszatérnek, vagy egy másik helyen, származási miliőjükben telepednek meg. Ettől el kell választanunk az egész kollektívákat érintő migrációs mozgásokat (éhezés vagy politikai-vallási üldöztetések következtében), amelyek nem járnak individualizálódással (vö. a vendégmunkás-kultúrák „exportját” a szülőföldről az NSZK-ba). Egészen más a munkaerő-piaci mobilitás, amely állandóan, kisebb-nagyobb hullámokban, az egyént önmagában érinti, és életútjával teljesen összefonódik (lásd még K. M. Bolte és H. Recker, 1979).

[511] Az említett komponensek mellett meg kell említenünk a munkaerő-piaci és foglalkozási viszonyok jogi kodifikációját (lásd fentebb, 8. lábjegyzet). Ennek alapján az igényeket egyénileg lehet és kell érvényesíteni, miközben a kollektív cselekvési és érdekérvényesítési formák veszítenek jelentőségükből. Említést kell tennünk továbbá a munkaerő-piaci viszonyok rugalmassá válásának tendenciájáról is (az oktatás és a foglalkozás kérdésében, a munkaidő-szabályozásban stb.), valamint a technikai újításokról (például az új médiumokat, lásd fentebb).

[512] Lásd például K. Marx (1971), különösen 395-408. (Lásd még S. Herkommer, 1982.)

[513] Weber szerint „társadalmi osztály” ebben az értelemben a német birodalomban „a munkásság egésze", a „kispolgárság”, az „értelmiségi és professzionátus csoport” (beleértve a hivatalnokokat és az alkalmazottakat), valamint a „tulajdonos osztály és az oktatási alapon privilegizáltak” (Weber, 1972: 179), a rend és az osztály viszonyáról Webernél lásd H. U. Wehler (1979); J. Kocka (1979); R. Kreckel (1982).

[514] Különösen E. P. Thompson nagy hatást gyakorolt munkái nyomán (1963, 1980); a vitát lásd D. Groh (1980), valamint D. Puls (1979) kötetének tanulmányait. (Lásd még B. Moore, 1982; A. Giddens, 1973; M. Mann, 1973; D. Gallic, 1982; Berdahl és Lüdtke et al., 1982; legújabban J. Kocka, 1983.)

[515] Lásd különösen H. U. Wehler (1979); J. Kocka (1979); M. R. Lepsius (1979); A. Giddens (1973).

[516] Lásd különösen J. Kocka írásait (1979, 1981), valamint U. Beck, M. Brater és H. Daheim könyvét (1980: III. fej).

[517] Lásd fentebb, 14. lábjegyzet.

[518] 1907 és 1939 között az ipari és kézművesipari munkások 10-11 százaléka még mezőgazdasági „mellékfoglalkozással” is rendelkezett. 1950 után ilyesmivel nem találkozunk. A hetvenes években teljesen szétbomlott egy évszázados társadalmi formáció: a „munkásparasztok” feszült szimbiózisa (lásd J. Mooser, 1982: 8 skk. összefoglalását, valamint Bahrdt, 1975: 29 skk.).

[519] Lásd B. Bernstein, 1972: 256-277.

[520] Lásd Josephine Klein: „The chance is probably not one of importance in real activities... but the choice of words indicates from passive acceptance of a neighbourhood to the selection of friends, a matter involving choice and therefore a more active behavior, a sign of the use of social skills. In these ways, the move away from a close-knit community increases the number of occasions on which individual choices are called for, and may thereby set in motion a progress of individuation” (1965: 271, 274). A társadalmi kapcsolatok hasonló fejlődését a nagyvárosban Wolfgang Schultz (1978) mutatja be.

[521] Lásd R. Mackensen (1982), továbbá B. Badura (1981: 20-38) összefoglalását.

[522] K. M. Bolte (1975) már a hatvanas évek elején felhívta a figyelmet a réteghatárok eltűnésére, például a vidéki és a városi miliő közti átmenetre és a rétegkategóriák viselkedési relevanciájának ebből eredő általános problematikájára.

[523] Lásd például E. B Thompson, B. Moore és J. Kocka említett munkáit.

[524] Szemben Jürgen Habermasszal (1981), aki a gazdasági, bürokratikus és jogi racionalitás terjeszkedése folytán „gyarmatosított” életvilágról beszél, és ezzel az életvilágbeli cselekvési összefüggéseket passzívnak tekinti, ez azt mutatja, hogy bizonyos feltételek mellett (a munkaerő-piaci, mobilitási, oktatási stb. kényszerek közvetítésével) az osztálykulturális életvilágokon belül is létrejön egy sajátos dinamika; amely alapvetően megváltoztatja ezeket.

[525] Lásd E. Beck-Gernsheim (1980).

[526] Lásd a „diszparitás-elmélet” párhuzamain. Bergmann, Brand, Körber, Mohl és Offe (1969), valamint C. Offe (1969).

[527] Lásd A. Gorz (1980: 62 skk).

[528] Érdekes módon M. R. Lepsius (1979) fontos tanulmányában meglehetősen kevés szó esik az osztály­kultúrák kontinuitásáról az NSZK-ban, míg a szakszervezeti érdekképzés és érdekközvetítés keretfel­tételeit részletesen tárgyalja. Itt – közvetve – az artikuláció és az érdekképzés másodlagos, intézmé­nyes folyamataira kerül a hangsúly, amelyek – ahogy Ralf Dahrendorf Nagy-Britannia esetében megfogalmazta – esetleg még egy „osztályok nélküli osztályharchoz” is elvezethetnek (lásd ehhez még G. Smith, 1982: 25 skk., valamint Lepsius, 1982: 65 sk).

[529] Ebben az értelemben propagálja például E. D. Macklin (1981) az „education for choice”-ot. Az em­bereket fel kell készíteni arra, hogy válasszanak a különféle családformák és életstílusok között: to marry or not to marry, to parent or not to parent, to co-parent or single-parent, to make a life-long or open-ended commitment, to be sexually exclusive or non exclusive...” (567. sk).

[530] Ezzel – hogy Durkheimet továbbgondoljuk – az „organikus szolidaritást” egy harmadik fázisban megint a „mechanikus szolidaritás” új formája követi: az előrehaladt individualizálódás következté­ben újra „feltétlen hasonlóságról” beszélhetünk, legalábbis a társadalmi válságok közvetlen szubjek­tivizálását tekintve.

[531] Lásd P. Bourdieu tanulmányait.

[532] Tipikus példái ennek H. Schelsky (1961), valamint a B. Seidel és S. Jenkner (1968) által szerkesz­tett kötet legtöbb tanulmánya és az „új munkásról” folytatott viták (összefoglalása: K. H. Hörning, 1971; az elhangzó érvekről jó összefoglalást ad J. Westergaard, 1965; a vita angol és francia párhuza­mait lásd J. H. Goldthorpe et al., 1971: III. kötet: bevezetés.)

[533] Hasonló értelmezést találhatunk M. R. Lepsiusnál (1982). Szerinte „a munkások és alkalmazottak dichotómiája a munkavállaló kategóriájával való önjellemzés következtében nagyrészt túlhaladottá vált. A munkavállaló elsősorban munkajogi és szociálpolitikai kategória, nem áthagyományozódó kulturális kategória... és ennyiben azt is mondhatnánk, hogy az NSZK-ban az osztálytársadalom nagyrészt átalakult munkavállaló-társadalommá” (52. – a szerző kiemelése). Kern és Schumann (1982: 75) szintén felfedeznek egy, „az (egyelőre?) viszonylag egyszerű »munkavállaló-felfogás« keretein belül végbemenő differenciálódást..., amelyben számos munkás nézete szerint – az alkalmazot­tak szintén helyükön vannak. A munkás munkájának megváltozott formájában megjelenik a telje­sítmény tudata is, amely kollektív marad, de magában foglalja az üzem egész működését, beleértve a technikusokat, mérnököket és ipari kutatókat is”. Lásd még Hörning (1982). Az erősebb polarizációk megmaradását az önértelmezésben lásd Kudera, Mangold, Ruff és Schmidt (1983).

[534] E „megoszlás” elméleti magyarázata még várat magára. A társadalomtudomány kockázatfogalmáról folytatott vitát lásd D. Brock és H-R. Vetter (1982); W. Machewsky (1982), és különösen E Böhle (1982).

[535] Hogy milyen rögös út vezet a kockázatok társadalmi okainak és feltételeinek feltárásához, az átdefi­niálásokon, individualizálódáson és jogi rendezésen keresztül, példaszerűen mutatják a szociális és munkaegészségügy körüli viták, lásd például von Ferber, von Ferber és Slezina (1982); B. Badura (1981, 1982).

[536] Ma is érdemes elolvasni H. L. Wilensky (1960) úttörő munkáját.

[537] Az NSZK vonatkozásában lásd különösen M. Osterland (1975, 1978).

[538] Lásd a „munkaerőpiac szürke zónáiról”, az „informális szektorról” és a „munkástársadalom válságá­ról” szóló vitákat, többek közt Benseler, Heinze és Könne (1982) kötetének tanulmányait, valamint: C. Schlegelmilch (1982); P. A. Berger (1983) és M. Opielka et al. (1983).

[539] E vitát lásd például D. Merten és M. Kaiser (1978) kötetének tanulmányaiban.

[540] Lásd ehhez C. Offe, K. Hinrichs és H. Wiesenthal (1982).

[541] Nem mutattunk rá eddig S. Hradil tanulmányának számos paralel gondolatára. E ponton különösen világossá válik a hasonlóság a „társadalmi helyzet" általa használt fogalmával, de egy fontos különb­ség is, amely végső soron empirikus megvilágításra szorul. Ha helyesen értem, Hradil az egységesség posztulátumát, amely a társadalmi osztályok és rétegek kezelését általában jellemzi, kiterjeszti a ki­sebb csoportokra és társadalmi miliőkre is, miközben olyan tendenciát vélek felfedezni, amelynek során ezek az egységek történelmileg felbomlanak és jellegzetes részhelyzetek keletkeznek a helyük­ben (például a munkahelyi és a magánszféra mentén vagy más kockázati dimenziókban).