Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

Stefan Hradil: Társadalmi helyzetek és miliők: egy fejlett társadalom struktúrájának elemzése

Stefan Hradil: Társadalmi helyzetek és miliők: egy fejlett társadalom struktúrájának elemzése[542]

A korábbi fejezetekben rámutattam, hogy a Német Szövetségi Köztársaság társadalomszerkezetében, különösen a társadalmi egyenlőtlenségek struktúráiban jelentős változások mentek végbe, és hogy a megfelelő koncepcionális eszközök hiánya miatt nem tudunk a jelenbéli állapotról átfogó képet alkotni. Azalábbi fejezet célja tehát az ehhez szükséges eszközök megalkotása.Ennek során a struktúrakutatás korábban ismertetett ígéretes kezdeményezéseit egy egységes koncepcióban foglalom össze, mely magába foglalja az elméleti megalapozást, a saját fogalmiságot és a modellek hálóját.[543] Ezek segítségével megállapíthatóvá válik az emberek helye a társadalmi egyenlőtlenségek komplex szerkezetében.

E koncepciónak lényegében azt a feladatot kellene ellátnia, amit általában a rétegződéselméletektől várunk, és amit az ma már nem tud megfelelően teljesíteni A társadalmi egyenlőtlenségek ama struktúráinak leírásáról van szó, amelyek az egyének számára ténylegesen megtapasztalhatók, és amelyek meghatározzák a társadalom többi tagjához viszonyított helyzetüket. Az e helyen kidolgozandó társadalmistruktúra-koncepció kiindulópontját nem az egyenlőtlenségeket társadalmunkban termelő okok és folyamatok fogják képezni. Az osztályelméletek elemzése[544] ugyanis rávilágított arra, hogy a modern társadalmakban nagyon sokrétű konstituáló folyamatok figyelhetők meg, és ezek igen szelektív módon formálják az egyes emberek életkörülményeit és életesélyeit. Jelentős nehézségekkel kerülne tehát szembe az a társadalmi egyenlőtlenségeket megragadni kívánó koncepció, amelynek kiindulópontját az okok és az egyenlőtlenségek létrejötte alkotja. Az emberek perspektívájából mindig csak olyan aspektusokat őrizne meg, amelyeket analitikus szempontból külön kellene választani (pl. a gazdasági és foglalkozásbeli helyzet, illetve állami gondoskodás). Ugyanakkor nem tartalmazná azokat a dimenziókat, amelyek az egyén tapasztalati világában elválnak egymástól (pl. vagyon, egészségügyi ellátás). E helyen ezért a társadalmi egyenlőtlenségeknek nem magyarázó, hanem leíró modelljét fogom kidolgozni, amelynek célja az emberi léthelyzetek leírása.

Nem azért van szükségünk az új társadalmistruktúra-koncepcióra, mert semmit sem tudunk az új egyenlőtlenségekről. Éppen ellenkezőleg: a munkaerőpiacra, a peremhelyzetű csoportokra, a vendégmunkásokra, a nőkre és a különböző indikátorokra fókuszáló vizsgálatok és néhány egyéb kutatási irányzat révén viszonylag sok ismerettel rendelkezünk ezekről. Nekik köszönhetjük az „új” társadalmi egyenlőtlenségekkel kapcsolatos korábban idézett információkat (1. fejezet[545]). Éppen az ismeretek eme bősége miatt kellenek új fogalmak és modellek. Egy olyan általános képre van szükségünk, melynek segítségével áttekinthetjük az egyes emberek létkörülményeit és a társadalmi egyenlőtlenségek szerkezetének egészét is. Nem az adatok és az eredmények hiányoznak tehát, hanem az adekvát fogalmak és a szociológia számára használható modellek. A kérdés az: hogyan képzeljük el a fejlett társadalmakra jellemző egyenlőtlenségek szerkezetét, ha (már?) nem léteznek osztályok és rétegek?

Elképzeléseimet nagyjából ama öt követelmény[546] mentén fogom kifejteni, amelyeket a harmadik fejezet elején a korszerű társadalmistruktúra-koncepciók számára állítottam fel. Kezdjük az elsővel, amely szerint egy ilyen elméletnek tartalmaznia kell a társadalmi egyenlőtlenségek összes „lényeges” dimenzióját. Ennek biztosítása érdekében olyan eljárásmódra van szükség, amely egyszerre szisztematikus, elméletvezérelt és empirikusan jól informált.

1. A társadalmi egyenlőtlenségek elméletének cselekvéselméleti megalapozása

Igen ritka, sőt inkább kivételnek számít az, ha a társadalmi egyenlőtlenségek legfontosabb dimenzióit elméletileg is megalapozzák. Reinhard Kreckel (1982) néhány évvel korábban összegyűjtötte azt a néhány esetet, amikor ezt mégis megkísérelték, és az ezekkel folytatott számvetés nyomán kidolgozta saját javaslatát. A szakirodalomban szerinte csupán négy olyan kísérlet lelhető fel, amelyek valóban megalapozzák elméletileg a társadalmi egyenlőtlenségek dimenzióit:

  1. Max Weber[547] kétdimenziós megközelítése: osztályok és rendek,

  2. W. Gary Runciman (1965: 36–52, 1968) háromdimenziós koncepciója: osztály, státusz és hatalom,

  3. Friedhelm Neidhardt[548] négydimenziós megközelítése: pénz, hatalom, presztízs és tudás, valamint

  4. a Pierre Bourdieu (2011 [1983]) által megkülönböztetett gazdasági, kulturális és társadalmi tőke.

Kreckel (1982: 635 skk.) az elméleti megalapozás során szintén négy társadalmi egyenlőtlenségi dimenziót különböztet meg. Ezek a következők: vagyon, tudás, az emberek hierarchikus szerveződése és szelektív asszociációjuk. Mindenekelőtt azért ezek az egyenlőtlenségi dimenziók, mert az emberi cselekvés eredményeként szűkösek, és nem állnak mindenkinek egyenlő mértékben rendelkezésre. Ennélfogva olyan előfeltételeket képeznek, amelyek az emberi cselekvésre és a vágyott javak megszerzésére egyeseknek ismét csak jobb, másoknak pedig rosszabb kilátásokat biztosítanak. Kreckel (1982: 638) szerint a vagyon anyagi, a tudás pedig szimbolikus előfeltétele a cselekvésnek. A társadalmi egyenlőtlenségek e „disztributív”, azaz eloszláson alapuló dimenziói mellett kihangsúlyozza a „relacionális” egyenlőtlenségi dimenziók fontosságát is, melyek az emberi viszonyokból adódnak. Az egyik ilyen dimenzió a hierarchikus szervezetek egyenlőtlen pozíciói közötti aszimmetrikus kapcsolatok. A másik azokra a szimmetrikus kapcsolatokra vonatkozik, amelyek a különböző társulásokban való tagságból vagy az ezekből való kizáratásból adódnak (Kreckel 1982: 640–641). Ez a két dimenzió testesíti meg Kreckel szerint a cselekvés társadalmi előfeltételeit.

Meglepőnek tűnhet, hogy az egyenlőtlenségi dimenziók eddigi elméleti megalapozásait ilyen röviden tárgyaltam. Nem látom azonban értelmét annak, hogy immanens kritikának vessem alá őket, és ebből kiindulva építsem fel saját elképzelésemet. Az immanens kritika a nagy ráfordítás ellenére sem vezetne sehová, hiszen a szóban forgó érvelések önmagukban nagyon is koherensek. A fáradságos és terméketlen „belső” kritika helyett a „külső” szempontot veszem alapul, és ezen megközelítések eredményességét és teljességét fogom szemügyre venni.

Már első pillantásra feltűnik, hogy túlságosan kevés dimenziót különböztetnek meg. Csak szűk szegmenseket képesek megragadni abból a spektrumból, amit a társadalmi egyenlőtlenségek ma fontosnak tartott megjelenési formái alkotnak. A társadalmi biztonság és az erre vonatkozó politikák, továbbá a munkakörülmények és a környezeti viszonyok szempontjait például egyik felosztásban sem lehet jól elhelyezni.

Mi az oka annak, hogy a vonatkozó kísérletek ennyire szűklátókörűen kezelik a problémát? Az elméleti megalapozás alábbiakban kifejtendő kísérlete fényében meg fog mutatkozni, hogy:

  1. Mindegyikük társadalomképe túlzottan leszűkített; pl. alig vesznek tudomást arról, hogy az állam a társadalmi egyenlőtlenségek létrejöttének milyen fontos tényezőjévé vált, és arról sem, hogy a „jóléti dimenziók” milyen nagymértékben befolyásolják az emberek élethelyzetét.

  2. Valamennyien megelégszenek egy túlságosan leszűkített emberképpel; kiinduló feltételezésük szerint a társadalmi egyenlőtlenségek az individuális erőforrások, azaz a cselekvés olyan eszközei feletti eltérő rendelkezést jelentik, amelyek szinte tetszőleges célok eléréséhez használhatók fel. E feltételezés alapja az aktív, önálló ember, aki céltudatos cselekvéseivel érvényesíti önmagát környezetében és társas világában. Ezzel az emberképpel szemben felhozhatnánk azt, hogy bizonyos történelmi körülmények (pl. a háború utáni újjáépítés és a jóléti időszak) által került az előtérbe. Az azonban aligha vitatható, hogy ez az emberkép a társadalmi egyenlőtlenségek fontos aspektusairól nem vesz tudomást, főleg azokról nem, amelyek az embereket inkább passzívnak, az állandó befolyásoló hatásoknak, fenyegetéseknek vagy épp biztonságot nyújtó tényezőknek alávetett lényekként láttatják.

  3. Túl korlátoltak elméleti szempontból is; Max Weber kivételével az összes említett szerző olyan elgondolások felé hajlik, amelyek bizonyos elméleti premisszákból indulnak ki (Kreckel pl. abból, hogy az egyenlőtlenségek alapját a cselekvés materiális, szimbolikus és társadalmi előfeltételei jelentik), majd ezekből vezetik le a társadalmi egyenlőtlenségek dimenzióit. Nem veszik ennek során figyelembe e premisszák sajátos történelmi és társadalmi feltételeit, vagyis elsikkad az elméleti elgondolások empirikus előfeltételeire vonatkozó reflexió. Ezek alapján problémás az a felvetés, miszerint a jóléti államok és „posztmodern” struktúrával rendelkező társadalmak esetében elegendő az egyének cselekvési képességét alapul venni a társadalmi egyenlőtlenségek vizsgálata során.

Megpróbálom az egyenlőtlenségek dimenzióit átfogóbban és a mai viszonyoknak jobban megfelelő módon megalapozni elméletileg. Abból a definícióból indulok ki ennek során, amit már korábban is használtam (Hradil 1983), és ami más helyeken is megtalálható (lásd Kreckel 1976, 1980, 1983). A társadalmi egyenlőtlenségek azok a „ többé vagy kevésbé előnyös életesélyek és cselekvési lehetőségek, amelyek az emberek számára (a társadalmilag létrehozott életkörülmények formájában) tartósan adottak” (Hradil 1983: 101).

Amennyiben a társadalmi egyenlőtlenségek strukturális modelljévé szeretnénk bővíteni ezt a meghatározást, rögtön az elején több kérdés is felmerül.

  1. Mi alapján gondolhatjuk, hogy bizonyos életkörülményekből előnyök vagy hátrányok származnak? Mi a kritériuma annak, hogy ezen előnyök és hátrányok közül melyeket gondolunk „lényeges”-nek? Vagyis: mik azok az ismérvek, amelyek a társadalmi egyenlőtlenségek dimenziói alapjául szolgálnak?

    A társadalmi egyenlőtlenségek dimenzióinak meghatározásához az elemzésnek tehát vonatkoztatási pontokra van szüksége: a „jobb” és a „rosszabb” élet ismérveire. Az eddigi szakirodalomban ezeket igen ritkán tárgyalják. Általában csak közvetve, a dimenziók kialakításának indoklásából következtethetünk arra, hogy mi is áll a háttérben: ez legtöbbször az egyéni cselekvési képesség kritériuma. Azok az életkörülmények számítanak eszerint előnyösnek, amelyek lehetővé teszik az egyén számára, hogy cselekvése során tetszőleges célokat elérjen.

    A szóban forgó megalapozási kísérletekkel szemben megfogalmazott kritika során arra jutottunk, hogy a cselekvési képesség kritériuma önmagában nem elégséges. A jobb, illetve rosszabb életesélyeket és cselekvési lehetőségeket nem lehet egyedül a tetszőleges célok elérésére felhasználható és az egyének rendelkezésére álló cselekvési eszközök (erőforrások) alapján mérni.

    A javaslatom ezzel szemben az, hogy az életcélokat tegyük meg a társadalmi egyenlőtlenségek kritériumává: eszerint azok az életkörülmények és cselekvési feltételek a kedvezőbbek, amelyek az életcélok elérését nagyobb mértékben segítik elő. Ezáltal lehetőség nyílik egy szisztematikusabb és átfogóbb egyenlőtlenség-kutatásra, hiszen ha az életcélok jelentik a vonatkoztatási pontot, akkor a céltudatos emberi cselekvés alapjainál (az erőforrásoknál) jóval több mindent tudunk bevonni az elemzésbe.

    Nyilvánvaló, hogy pontosabb meghatározás nélkül az életcélok fogalma homályos marad. Felmerül a kérdés: mi értendő „életcélok” alatt, és hogyan tudjuk meghatározni őket? Csak akkor válhatnak az életcélok a társadalmi egyenlőtlenségek elméletének használható vonatkoztatási pontjaivá, ha ezen kérdéseket megválaszoltuk.

    A társadalmi indikátorok mérése köré szerveződött mozgalom és a szociálpolitika elmélete az életminőség, a jóllét[549] és a társadalmi helyzet fogalmainak megvitatása során már megválaszolták ezeket a kérdéseket. Meghatározhatjuk az életcélokat először is „szubjektív”módon, ekkor azokat a vágyakat és érdekeket jelentik, amelyeket az emberek tudatosan követnek. A társadalmi indikátorokra koncentráló irányzat képviselői és a szociálpolitika teoretikusai részletesen tárgyalták az ehhez hasonló definíciókat.[550]

    A kérdés körül kialakult vita során kiderült: túlzottan optimista az az elképzelés, amely az egyénekre bízná az életcélok és a „jó élet” kritériumainak meghatározását. Az emberek tévesen mérhetik fel törekvéseik hatásait, nem ritkán öntudatlanul mellékes jelentőségű célokat követnek a fontosak helyett, gyakran külső ideológiák és saját önigazoló magyarázataik hatása alatt állnak, sokszor a hagyományok vezérlik őket, más esetekben rákényszerülnek arra, hogy belenyugodjanak céljaik körének szűkítésébe, vagy tudatlanságból sohasem alakítanak ki bizonyos életcélokat. A vita résztvevőinek többsége[551] szerint a jelzett problémák akkor is fennállnak, ha elmélyítik az életcélok „szubjektív” definícióját (pl. megfogalmazódott egy olyan követelés, hogy azokra az alapvető törekvésekre kell szorítkozni, amelyeket az ember, ha „korlátozó körülmények nem befolyásolják és alaposan magába száll, saját életének céljaiként határoz meg” [Weisser 1959: 635]).

    Másodszor, az életcélok „objektív” módon is megállapíthatók. Ebben az esetben valamely elmélet alapján határozzák meg őket. Abraham Maslow amerikai pszichológus szükségletelméletét például kifejezetten gyakran használják fel e célból (Maslow 1977: 77 skk., vö. Möller 1983). Maslow az „általános emberi” alapszükségletek öt szintjét különíti el. „Alulról” „felfelé” a következőkről van szó: pszichológiai szükségletek (táplálék, szexuális tevékenység, alvás), biztonsági szükségletek (stabilitás és védettség), a szeretet és a másokhoz tartozás igénye, az ön- és a mások általi megbecsülés igénye, valamint az önmegvalósítás és önkiteljesítés szükséglete. Emellett természetesen más jellegű elméletek is vannak (pl. Etzioni 1968).

    Azonban az „objektív” életcélok sem kevésbé problematikusak. Az ilyen elméletek túl pesszimisták a társadalom tagjainak megismerő- és ítélőképességét illetően. Ennek pedig az a következménye, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek vizsgálata ki lesz szolgáltatva a társadalomtudományos elméletalkotóknak, akiknek az elméleteit nem lehet empirikusan ellenőrizni. Az ilyen elméletekben feltételezhetően megjelenik egyfajta gyámkodó attitűd is. Egyébként is önkényesnek tűnhet az a gondolat, hogy „objektív” módon meghatározhatjuk a szükségleteket.

    Ezért az alábbiakban egy harmadik válaszlehetőséget részesítek előnyben, amely hasonló középutas megoldással él, mint a társadalmiindikátor-kutatások nagy része, amikor a jólléti célok és standardok meghatározásával foglalatoskodnak (Zapf 1977: 14 skk.). „Életcélok” alatt az alábbiakban azokat az életminőségre vonatkozó célképzeteket értjük, amelyek viszonylag jól kikristályosodtak a politikai akaratképződési folyamatok során, és amelyek „hivatalos” vagy „félhivatalos” dokumentumokban nyilvánulnak meg (pl. törvényekben, pártprogramokban, szervezeti deklarációkban). Az életcélok fogalmának e meghatározása véleményem szerint jelentős előnyökkel rendelkezik a fentebb említett „szubjektív” és „objektív” definíciókkal szemben –- kiváltképp akkor, ha a társadalmi egyenlőtlenségek kritériumairól van szó. A „szubjektív” szükségletfogalmak hibái (az egyéni tetszőlegesség és a rövid távú történelmi érvényesség) éppúgy kiküszöbölhetők ezen meghatározás alapján, mint az „objektív” definícióknak a sajátos társadalmi szituációkkal szembeni történelmietlen közönye. Az életcélok itt használt definíciója által elkerülhető az, hogy az embereket pusztán az elméleti levezetések tárgyaiként kezeljük. E koncepció megengedi, hogy végső soron maguk az emberek határozzák meg szükségleteiket – de ebből a szempontból csakis a nyilvános akaratképzés tisztázó, szelektáló és elvonatkoztató folyamatait veszi figyelembe.

    Számos aggály merülhet fel ugyanakkor azzal kapcsolatban, hogy az „általánosan elismert életcélokat” tesszük meg vonatkoztatási pontként. Köztük az az ellenvetés is, miszerint a szükségletek artikulálása és az, hogy milyen mértékben tudják ezeket érvényesíteni a közvéleményben és a különböző politikai instanciákban, nagyban az érdekeltek hatalma által meghatározott. Olyannyira, hogy túlnyomórészt a hatalommal rendelkezők érdekei fejeződnek ki az általánosan elismert életcélokban –- miközben ezek alapján kellene a társadalmi egyenlőtlenségek elméletének meghatároznia az előnyös és hátrányos helyzeteket. A második ellenvetés, amely felhozható az ellen, hogy az általánosan elismert életcélokat tesszük meg kiindulási pontként, az információellátásra vonatkozik. Felmerül a gyanú, hogy a nyilvánosságba nem kerül be elég információ a „valós” vagy „igazi” szükségletek spektrumáról –- így a nyilvános vitákat a divatok és a véletlenszerű tematizálások stb. határozzák meg. Bizonyára mindkét kifogás jogos. Ezért nem is próbálom meg tagadni a hatalmi egyenlőtlenségek és az információs hiányosságok jelentőségét az életcélok nyilvános elismerésében. Mégis kitartok az általánosan elismert életcélok vonatkoztatási pontja mellet. Az akaratképződés a Német Szövetségi Köztársaságban demokratikus és plurális, így olyan szükségletek is megfogalmazódhatnak, amelyeket kisebb hatalommal rendelkezők képviselnek. Emellett ez az akaratképzési rendszer relatíve jól be tudja szerezni és fel tudja dolgozni az információkat, ami miatt a gyengébben képviselt célokat is viszonylag jó eséllyel ismerik el. Természetesen nem arról van szó, hogy ezeket az igényeket mindig ki is elégítik. Ez azonban egyáltalán nem is szükséges ahhoz, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek dimenzióinak létrehozásához szükséges normatív vonatkoztatási pontra szert tudjunk tenni. Mindez tehát ezt jelenti: az országunkban általánosan elismert életcélokat értékelhetjük annyira liberálisnak és racionálisnak, hogy ésszerűbbnek tűnik ez a középút, mint az életcéloknak a korábban kifejtett csapdákat magukban rejtő „objektív” vagy „szubjektív” meghatározásai. Emellett a demokratikus és pluralista társadalmak akaratképzési folyamatainak vizsgálata lehetőség is – lehetőség arra, hogy magát a folyamatot kritikusan vizsgálva kiküszöbölhessük a hatalom hatásait és az egyéb torzulásokat.

  2. Az előbb megfogalmazott válasz – miszerint az alapján kell megítélni az életkörülmények és cselekvési feltételek előnyösségét, hogy mennyire teszik lehetővé az általánosan elismert életcélok elérését –- több új kérdést is felvet. Hogyan érhetők el az életcélok? Hogyan/miben nyilvánul meg a szóban forgó életcél megvalósítása?

    Az erőforrás-alapú megközelítéssel szemben megfogalmazott ellenvetések fényében a válasz meglepőnek tűnhet: az általánosan elismert életcélok (éppúgy, mint az összes többi) elérése mindig az emberek cselekvése során megy végbe. Természetesen az életcéloknak nem csak a közvetlen, hanem a közvetett, és nem csak a tudatos, hanem a tudattalan megvalósításai is ide tartoznak –- ez a különbség az erőforrás-alapú megközelítéshez képest. (Pl. az egzisztenciális biztonság célja széles körben elfogadott. Abban az esetben beszélhetünk arról, hogy sikerült elérni ezt a célt, ha az emberek régóta biztonságban élnek, és cselekvéseikben a biztonságos élet manifesztálódik; vagyis nem csupán akkor, ha a helyzetük bebiztosítására vonatkozó cselekvéseik sikeresek vagy ha biztonságban vélik magukat.) Ha arra vagyunk kíváncsiak, mennyire sikerült az általánosan elismert életcélok megvalósítása, akkor az is szükséges, hogy az emberi cselekvésnek (illetve a cselekvés elmulasztásának) ne csak a szubjektív értelmét vegyük figyelembe, hanem az objektív funkcióit is.

  3. Amennyiben az életcélok megvalósítása mindig az emberek cselekvései során megy végbe, felmerül a kérdés: hogyan lehetséges ez a cselekvés? Melyek azok az előfeltételek, amelyek szükségesek az általánosan elismert életcélok többé-kevésbé sikeres eléréséhez?

    A válasz pedig: vannak olyan társadalmilag létrehozott, viszonylag tartós körülmények, amelyek bizonyos embereknek nagyobb, míg másoknak kisebb mértékben teszik lehetővé, hogy cselekvéseikkel megközelítsék életcéljukat. Ezek az egyenlőtlen előfeltételek teremtik meg az életcélok elérésére irányuló cselekvések keretfeltételeit.[552] Hogy e keretfeltételek miképpen hatnak, egyrészt függhet a „szubjektív”, egyéni észleléstől vagy ügyességtől, másrészt viszont –- az észleléstől függetlenül is -– létrehoznak „objektív”, egyének feletti cselekvési korlátokat és lehetőségeket. (A szegények „objektív” okokból nem tudják elérni a jólétre vonatkozó célokat, az azbeszttel dolgozó személyeknek nagyobb „objektív” esélyük van rákos megbetegedésre, a hivatalnok ezzel szemben viszonylag nagy anyagi biztonságban él, „akkor is, ha »szubjektív« szempontból ez számára egyáltalán nem is jelenik meg problémaként, mert teljesen természetesnek tartja, vagy fel sem tűnik neki” [Kreckel 1982: 643]).

A fenti definícióban az életcélok elérése szempontjából releváns cselekvések egyenlőtlen társadalmi előfeltételei jelentették a többé vagy kevésbé előnyös életkörülményeket. E szemléletmód által válik lehetségessé a társadalmi egyenlőtlenségek dimenzióinak megkülönböztetése (2. szakasz).

A három kérdés megválaszolása után a társadalmi egyenlőtlenségek korábban adott meghatározását precízebben tudjuk megfogalmazni.Társadalmi egyenlőtlenségek alatt azokat a társadalmilag létrehozott és viszonylag tartós cselekvési feltételeket értjük, amelyek az általánosan elfogadott életcélok megvalósítását a társadalom bizonyos tagjai számára nagyobb, mások számára kisebb mértékben teszik lehetővé.

Mielőtt e definíciót a társadalmi egyenlőtlenségek strukturális modelljének felvázolásához használnám fel, szükség van egy kitérőre, melynek során kihangsúlyozom és megvilágítom a definíció cselekvéselméleti jellegét.

A cselekvéselméleti megközelítések a társadalmi jelenségeket a társadalom egyes tagjainak szubjektíve értelemteli tevékenységeire vezetik vissza. A hagyományos cselekvéselméleteket azonban kritikák is érik. Ezek egyike szerint e teóriák csak a szándékos cselekvéseket, a cselekvéseknek csak a közvetlen és szándékolt következményeit, a cselekvés feltételei közül pedig csak azokat vonják be a vizsgálódásaik körébe, amelyek a cselekvők számára is ismertek. E kritikák szerint a megközelítés elhanyagolja az átfogó struktúrákat, és csupán a mikroszintű társadalmi összefüggésekre alkalmazható. A kifogások nem szükségszerűen jogosak. Az újabb cselekvéselméleteknek[553] sikerült bevonniuk vizsgálódásaikba (1) a cselekvés nem tudatosult feltételeit, (2) a kollektív cselekvést, (3) a cselekvés nem szándékolt következményeit, és (4) a komplex (közvetett) cselekvési összefüggéseket. Ezáltal képesek arra, hogy a strukturált jelenségeket az egyének cselekvéseivel összefüggésben vizsgálják.[554] A cselekvéselméleti megközelítések annyiban hasznosak a társadalmi struktúra elemzése szempontjából, amennyiben képesek megvalósítani az alábbi négy pontban foglaltakat. Ha ez sikerül nekik, akkor háttérbe tudják szorítani azokat a struktúraelemzés területén dominánssá vált strukturalista elméleteket, amelyek hajlanak arra, hogy az embert az ismertetőjegyek külső körülmények által meghatározott hordozójává redukálják.

Ebben a tágabb értelemben a társadalmi egyenlőtlenségek fentebb kidolgozott fogalma is cselekvéselméleti fogalom. Mind az életcélok, mind a cselekvés feltételei az emberi cselekvés termékei, nem pedig személytelen strukturáló folyamatok következményei. Az életcélok elérése is csak a cselekvések formájában mehet végbe, nem következik automatikusan abból, hogy az emberek bizonyos struktúrákban milyen pozíciókat foglalnak el (pl. jövedelmi csoportok vagy nemi szerepek).

  1. Ezeket a cselekvéseket (pl. az egészségben élt életet) gyakran olyan cselekvési feltételek határozzák meg, amelyek nem válnak tudatossá a cselekvők számára, és amelyek gyakran csak a szociológus „reflexiós többlete” (Haferkamp 1983: 86)[555] által válnak felismerhetővé.

  2. Az említett cselekvések nem mindig individuálisak. (A fentebbi értelemben vett életcélok pl. kollektíve értelmeződnek és bonyolult társadalmi egyeztetési folyamat nyomán érvényesülnek. Jól látható ez többek között a fogyatékkal élők integrációjára vonatkozó, manapság már messzemenően elfogadott cél esetében. A fejlett társadalmakban a hatalom mint cél is gyakran úgy érhető el, ha az egyének szervezett érdekképviseletek keretei között együttműködnek egymással.)

  3. Egyáltalán nem csak a szándékolt következmények számítanak. (Aligha feltételezhető, hogy bárkinek is a szándékos ténykedésére lehetne visszavezetni azt, hogy a jelenleg munkába álló személyeknek a születésszám csökkenése, a gazdasági válságjelenségek és az oktatási expanzió miatt drasztikusan csökkentek az esélyeik.)

  4. Az utóbb említett példa azt bizonyítja, hogy az itt kidolgozott egyenlőtlenség-fogalom kibővített cselekvéselméleti alapzata nemcsak a cselekvés közvetlen következményeit, hanem a nagyon komplex cselekvési összefüggéseket is figyelembe tudja venni.

A társadalmi egyenlőtlenségek fogalma mellett az alábbiakban kidolgozandó struktúramodell is a cselekvéselmélet ama alapvető gondolatából indul ki, hogy a társadalmi világ csak akkor ismerhető meg, ha az emberek szubjektíve értelmesként felfogott cselekvéseit (illetve a cselekvések elmulasztását) végigkövetjük, ha megértjük ezen cselekvések előfeltételeit, lefolyását, összekapcsolódásait és következményeit. Érdemes azonban ismét felhívni rá a figyelmet: ez nem jelenti azt, hogy a cselekvéselmélet az individuális cselekvők értelmi horizontjára korlátozódik.

2. Társadalmi helyzetek

A társadalmi egyenlőtlenségeknek (vagyis azoknak a társadalmi körülményeknek, amelyek nagy hatással vannak arra, hogy a társadalmilag elismert célokat az egyének cselekvéseik során mekkora eséllyel tudják elérni) van egy „objektív” és egy „szubjektív” oldala. Az egyenlőtlenségek „objektívek”, mivel az életcélok elérése szempontjából nem az életkörülmények és cselekvési feltételek egyéni érzékelése és használata számít, hanem egyedül ezek megléte. Csak az tud pénzt költeni, akinek van is. Maradjunk először ennél az „objektív” szempontnál.

2.1 A társadalmi egyenlőtlenségek dimenziói

Az „objektíve” egyenlőtlen életkörülményeket és cselekvési feltételeket érdemes dimenziókra bontani. Csak a dimenziók elkülönítése teszi lehetővé számunkra, hogy megkülönböztessük egymástól a fontos és a lényegtelen jelenségeket, hogy a megragadott jelenségek teljességéről tehessünk kijelentéseket, és hogy a társadalmi egyenlőtlenségek struktúráinak összefüggéseit vizsgálhassuk (pl. hogy miképpen függ össze egymással a képzettség és a jövedelem) (vö. Haller 1983: 21 skk.).

Az általánosan elismert életcélok korábban kifejtett vonatkoztatási pontja nem csak azért előnyös, mert segít a társadalmi egyenlőtlenségek elméletileg megalapozott definíciójának kidolgozásában. Kifejezetten hasznosnak bizonyul abban is, hogy a fejlett társadalmak viszonyait alapul véve rendszerezzük a társadalmi egyenlőtlenségek dimenzióit.

A Német Szövetségi Köztársaságban -– de több más országban is –- az előző évtizedekben jelentősen kiszélesedett a széles körben legitimként elismert életcélok spektruma.[556] A németországi akaratképzési folyamatok eredményeit megjelenítő dokumentumokban, vagyis a nagy pártok programjaiban, a szervezeti deklarációkban és a kormányzati nyilatkozatokban az igények szaporodása és ezek jóváhagyása jut kifejeződésre. Ez a következőképp foglalható össze: az 1970-es évekig azok az életcélok voltak túlsúlyban, amelyeket a gazdasági rendszer teljesítményeivel lehetett megvalósítani –- elsősorban a jólétre és a sikerre vonatkozó célok. Főként a pénz, az iskolai végzettség, a foglalkozási presztízs, valamint a munka és a nyilvánosság világában elfoglalt formális hatalmi pozíció alkották azokat a társadalmilag közvetített életkörülményeket és cselekvési feltételeket, amelyek e célok elérésének „objektíve” egyenlőtlenül eloszló és viszonylag tartósan fennálló előfeltételeit képezték. Ebből következően a társadalmi egyenlőtlenségek legfontosabb dimenzióinak is e létfeltételek bizonyultak.

A hetvenes évek során – feltehetőleg az újra fellépő gazdasági problémák, az akkoriban kormányzó szociáldemokrata-liberális koalíció kormányprogramjának súlypontjai és a fejlett társadalmak vélhetően általános fejlődési tendenciáinak hatására -– azok az életcélok váltak egyre fontosabbakká, amelyeket politikai és állami teljesítményekkel és szolgáltatásokkal lehetett kielégíteni. A legfontosabbak ezek közül: az egzisztenciális biztonság, az embert felőrlő élet- és munkakörülményektől való tehermentesítés, a tágan értelmezett egészség és a nyilvános döntési folyamatokban való részvétel igénye. Ezek az életcélok egyáltalán nem voltak teljesen újak, pl. a biztonságra való törekvés minden bizonnyal egyidős az emberiség történetével. Az újdonságot csupán az jelentette, hogy megjelentek a politikai akaratképzési folyamatban is, és nyilvánosan elismerték: a fejlett társadalmak egyenlőségre és esélyegyenlőségre vonatkozó ideáljainak ezeket is magukban kell foglalniuk.

Ezek az államhoz kapcsolódó életcélok azonban nem szorították háttérbe a korábban uralkodó „gazdasági” célokat. A kereső tevékenység, a teljesítményelv és az ezekkel összefüggő kockázatok és sikerlehetőségek folyamatosan fontosak maradtak; ez gondoskodott arról, hogy a gazdasági célok ne váljanak jelentéktelenné. Inkább arról van szó, hogy kibővült az általánosan elismert életcélok palettája. Összességében azt lehet tehát mondani, hogy ez a kibővülés az anyagi értelemben vett jóléti társadalomból [Wohlstandsgesellschaft]egy szélesebb értelemben vett jólléti társadalomba [Wohlfahrtsgesellschaft][557] történő fokozatos átmenetet jelezte.

Az átalakulás eredményeképp szükségszerűen azok az életkörülmények váltak egyre fontosabbakká, amelyek a népességen belül egyenlőtlenné tették az „új” (a jóléti állammal összefüggő életcélok megvalósítását lehetővé tevő) cselekvési lehetőségeket és életesélyeket. E létfeltételek közül az alábbiak olyannyira jelentősek, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek „új” dimenzióiként tartják számon őket: a munkanélküliséggel és szegénységgel összefüggő kockázatok, az ezen kockázatokkal szembeni biztosítás [Absicherung] hatékonysága, a munkakörülmények, a szabadidős lehetőségek, a lakásviszonyok és lakókörnyezet, valamint a demokratikus intézmények jellege.

A hetvenes évek vége óta az életcélok további csoportja is fokozottan szert tett nyilvános elismerésre. Ez többek között az említett területeken kifejtett állami ténykedés következményeivel volt összefüggésben (pl. az állam által „eltartott” csoportok stigmatizálásával és kiskorúvá tételével [Entmündigung]). Ezek a célok közvetlenül az embertársakra irányulnak. A korábban bemutatott „gazdasági” és a „jóléti állami” célokkal szemben ezeket „társas” céloknak nevezhetjük. Főleg az alábbi életcélokról van szó: integráció (pl. a vendégmunkások és peremcsoportok esetében), önmegvalósítás és emancipáció (utóbbi vonatkozhat az emberekkel való mindennapi érintkezésre és az élet külsődleges keretfeltételeire –- pl. jogi szabályozásra -– is).

Ezek a részben „posztmateriális” jellegű társas célok éppúgy nem szorították háttérbe a másik kettőt, mint ahogy a korábbi szakaszban az állami célok sem törölték el a gazdaságiak jelentőségét. Ha tehát figyelembe vesszük a nyilvánosan definiált életcélok síkját, bebizonyosodik, hogy nem általános értékváltás ment végbe, az ezt állító elméletek nem helytállóak. Ismét csak a spektrum kiszélesedéséről van szó. Ez a kibővülés ugyanakkor azt is jelentette, hogy az életkörülmények további területeire vetült fény: a társadalmi egyenlőtlenségek további aspektusaira figyeltek fel. Olyanokra, amelyek nagyon egyenlőtlenül teszik lehetővé az említett társas célok elérését. Különösen igaz ez a társas kapcsolatokra (pl. a vendégmunkások és a német népesség között), a társadalmi szerepekre és a feladatmegosztásra (pl. a nemek esetében), valamint a mindennapi életben megjelenő diszkriminációra és privilégiumokra.

Az alábbiakban az általánosan elismert életcélokat és a nekik megfelelő egyenlőtlen életkörülményeket és cselekvési feltételeket tekintem át. Az 1. táblázat átfogó képet nyújt a jelenlegi társadalmi egyenlőtlenségek fontos dimenzióiról. Ennek értelmezése során azonban figyelembe kell venni, hogy az ott megjelenő csoportosítás nem feltétlenül jelez kizárólagos kapcsolatokat. Általában ugyanazok az életkörülmények több életcél eléréséhez (vagy el nem éréséhez) járulhatnak hozzá.

7.1. táblázat - 1. táblázat. A társadalmi egyenlőtlenségek dimenziói

Szükségletek

Célok jellege

Az egyenlőtlen életkörülmények dimenziói

Anyagi jólét

Siker

Hatalom

Gazdasági

Pénz

Iskolai végzettség

Foglalkozási presztízs

Formális hatalmi pozíció

Biztonság

Tehermentesítés

Egészség

Részvétel

Jóléti állami

A munkanélküliség és a szegénység kockázatai

Társadalombiztosítás

Munkakörülmények

Szabadidős körülmények

Lakó(környezeti) körülmények

Demokratikus intézmények

Integráció

Társas

Társas kapcsolatok

Önmegvalósítás

Társadalmi szerepek

Emancipáció

Diszkrimináció/privilégiumok


A táblázatra vetett pillantás egyértelművé teszi, hogy a cselekvéselmélet (kibővített) teoretikus kerete segítségével sikerült a korábban[558] bemutatott „új” társadalmi egyenlőtlenségeket többdimenziós modellbe integrálni –- méghozzá oly módon, hogy történelmi alakulásukat[559] és szisztematikus összefüggéseiket is figyelembe vettem. Így teljesült a társadalmiegyenlőtlenség-modellek korszerűségének első feltétele.

A dimenziók ily módon felvázolt katalógusa nem csupán kibővülésével képes hozzájárulni az egyenlőtlenségek problémájának összetettebb szemléletéhez. A hagyományos rétegződéskutatások számára fontos erőforrások (melyek potenciálisan mindig felhasználhatók) mellett ugyanis más jellegű tényezőkkel is képes számolni: a kockázatokkal (amelyek potenciálisan mindig fenyegetnek minket) és a szükségletek kielégítésére (aktuálisan) pozitív vagy negatív módon ható befolyásoló tényezőkkel is. Mindez komplexebb társadalom- és emberképpel jár együtt: nem csak a munka ipari társadalomra jellemző világát, hanem az állami gondoskodás és a személyes interakciók területeit is tartalmazzák az így kialakított dimenziók. Az (aktív) cselekvő ember mellett pedig a cselekvései tekintetében külső hatásokat elszenvedő és szükségszerűségeknek kiszolgáltatott (passzív) embert is figyelembe vettem.

Az elemzési keret kiszélesítése abban is megnyilvánul, hogy az újabb rétegződésmodellek túlzottan korlátozó alapfeltevéseinek jó részét elhagytam, és „liberálisabb” követelményeket állítottam a helyükre. Nem csupán a külsődleges, gazdaságilag releváns, individuális alapon eloszló és lépcsőzetes (graduális) jellegű jegyek kerülhetnek be a kibővített egyenlőtlenségmodellbe. A dimenziók katalógusa az ilyen jegyek mellett a társas kapcsolatokra is tekintettel van,[560] figyelembe vesz individuálisan eloszló javak mellett közjavakat is, valamint a lépcsőzetes dimenziók mellett olyanokat is, amelyek vagy kizárólag szélsőséges formáikban jelentenek előnyöket, illetve hátrányokat (pl. privilégiumok és diszkrimináció), vagy lényegüknél fogva olyan sokrétűek (pl. részvételi lehetőségek és környezeti körülmények), hogy aligha érthetők meg lépcsőzetes sémák[561] segítségével.[562]

2.2 A társadalmi egyenlőtlenségek dimenzióinak összekapcsol(ód)ása

Az egyes emberek esetében alapvetően két dolog befolyásolja a társadalmi egyenlőtlenségek dimenzióinak együttes hatását.

  1. Az egyenlőtlen életkörülmények és cselekvési feltételek rendkívül sokrétűek; jó részük esetében pedig igaz, hogy közösen, egymással összefonódva befolyásolják az életcélok elérésének egyéni esélyeit. Aki tehát közelebb akar kerülni a társadalmi egyenlőtlenségek egzisztenciális jelentőségéhez, annak át kell térnie az egyes dimenziók analitikus felosztásáról e dimenziók szintézisére.

  2. Fentebb[563] részletesebben kifejtettem, hogy ha figyelembe vesszük a foglalkozásalapú és gazdasági jellegű dimenziók mellett a jóléti állami és a társas dimenziókat is, akkor azt találjuk, hogy a fejlett társadalmakban az életkörülmények és cselekvési feltételek tekintetében a legtöbb ember státusa inkonzisztens (azaz náluk az előnyök és a hátrányok egyidejűleg jelentkeznek). Ez empirikusan is alátámasztható (Berger 1984: pl. 252 sk.).[564]

Van, amikor az emberek státusattribútumai egymással összefonódva (1), máskor – szintén nem ritkán – pedig egymás ellenében fejtik ki hatásukat (2). Ennek fényében tanácsosnak tűnik, hogy feladjuk a hierarchikus rétegződésmodellek összegző eljárását, additív logikáját. Ez ugyanis -– mint azt korábban említettem -– a státusok konzisztenciáját feltételezi. Ehelyett az újabb státuszinkonzisztencia[565] és szocializációkutatások[566] kombinatív logikájának alkalmazása célszerű. E kutatások a státuszinkonzisztenciát inkább normális jelenségnek, semmint kivételnek tartják. A társadalmi struktúra e képe nem annyira a csoportok vertikális rétegződését, mint inkább az egyenlőtlen életkörülmények sajátos konstellációit mutatja.

Az ilyen megfontolásuk látszólag megkönnyítik a társadalmi egyenlőtlenségek dimenzióinak összekapcsolását. Ezek alapján csupán arra lenne szükség, hogy a megadott dimenziók alapján felmérjük a vizsgálatban szereplők életkörülményeit. Így megtudhatnánk, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek dimenziói hogyan viszonyulnak egymáshoz az egyes esetekben. Azonban bármennyire kézenfekvőnek és jól használhatónak tűnik is ez az eljárásmód, nem felel meg a társadalmi egyenlőtlenségek sajátosságainak.

A társadalmi egyenlőtlenségek a szükségletek cselekvő egyének általi egyenlőtlen kielégítését jelentik. A fentebb említett egyenlőtlen cselekvési feltételek azonban rendszerint együttesen hatnak. Az előnyös és hátrányos cselekvési feltételek bármilyen együttállása olyan cselekvési helyzeteket hoz létre, melyeknek együttes hatása nagyobb, mint egyes összetevőiknek (az egyes életkörülményeknek). Ezért figyelembe kell venni a cselekvési feltételek komplex kontextusait, mert ezek határozzák meg a szükségletek kielégítésére irányuló cselekvések sikerének „objektív” esélyeit. Nem csak az itt követett módszerrel, azaz elméletileg, hanem empirikusan is megalapozható az a meglátás, miszerint a cselekvési szituációkat a maguk teljességében és önállóságában mint kontextusokat kell elemezni. Egyértelműen erősebb összefüggést találunk ugyanis az egyenlőtlen életkörülmények és a viselkedések fajtái között, ha a dimenziókat alapul vevő megközelítésről áttérünk a kontextusokat szem előtt tartó eljárásmódra (Bertram 1979).

Amennyiben következetesen végrehajtjuk ezt a fordulatot, úgy ennek jelentős következményei lesznek a modellalkotás szempontjából. Ha a társadalmi egyenlőtlenségek kontextusait vizsgáljuk, akkor valami másra jutunk, mintha pusztán az egyes egyenlőtlen életkörülmények alakulását szemlélnénk.Nem feltételezzük azt, hogy az összes dimenzió ugyanannyira fontos a társadalom összes tagja számára (ahogy azt a rétegződéskutatások teszik), sőt az is megengedhető feltevés, hogy bizonyos dimenzióknak bizonyos személyek esetében egyáltalán nincs jelentőségük.

Az alábbi példákból és elemzésükből kiviláglik, hogy miért is van ez így. Vegyük szemügyre egy nagyon gazdag ember helyzetét: az ő esetében sem a munkakörülményeknek, sem a szociális ellátórendszer szolgáltatásainak, sem a (lakó)környezet jellemzőinek, sem a szabadidő területén végrehajtott állami infrastrukturális beavatkozásoknak nincs különösebb jelentőségük. (a) A jólétre és biztonságra vonatkozó céljait pénzével tudja megvalósítani, ehhez nem kell dolgoznia sem, és az állam segítségére sincs szüksége. (b) Bizonyára vannak bizonyos lakhatási és lakókörnyezeti igényei, azonban pénze segítségével ezeket szinte tetszés szerint kielégítheti. (c) Aligha van szüksége állami szabadidős létesítményekre, hiszen meg tud vásárolni minden olyan jószágot és szolgáltatást, amelyeket az állami intézmények hivatottak pótolni azok számára, akik erre nem képesek. A társadalom szegény tagjai számára épp a fordított eset áll fenn: mindegyik említett tényezőre szükségük van, még ha nem is azonos mértékben.

A gazdag és a szegény ember példáján szemléltetett jelenség a többi köztes helyzetben lévő személyre is vonatkozik. Az egyenlőtlen életkörülményeknek a különböző cselekvési kontextusokban fellépő összefonódó hatása a közvetlen és a közvetett funkcionális ekvivalensek következménye. Avagy cselekvéselméleti szempontból megfogalmazva, az egyes cselekvési feltételek

  1. helyettesítési (szubsztitúciós) vagy

  2. ellentételezési (kompenzációs) lehetőségeinek az eredménye.

Az (egyenlőtlen) cselekvési feltételek konstellációin belül akkor beszélhetünk funkcionális ekvivalensekről, ha az összes olyan életcél, amelyet egy bizonyos cselekvési feltétel segítségével el tudunk érni, közvetlenül vagy közvetetten megvalósítható más rendelkezésre álló cselekvési körülmény segítségével is. (Szociális biztonságra szert tehet az ember állami intézmények révén, de megvásárolhatja egyénileg is. Az egyén közvetlenül, a megfelelő munkakörülmények által is mentesítheti magát a felőrlő terhek alól, de közvetetten, a társas kapcsolatain keresztül is szert tehet olyan munkakörülményekre, amelyek tehermentesítéséhez szükségesek.)

  1. Helyettesítési (szubsztitúciós) lehetőségek akkor állnak fenn, ha bizonyos egyenlőtlen cselekvési feltételeket közvetlenül helyettesíteni lehet másokkal, úgy, hogy ugyanazok az életcélok válnak elérhetőkké. (A politikai döntések meghozatalában nem csak úgy tud részt venni az ember, hogy követi az ezt szolgáló intézményesített eljárásokat, hanem kapcsolatrendszerének célzott kiépítése által is. Az állami szabadidős infrastruktúra helyettesíthető pénzzel, így pedig létrejön a tehermentesítés és javul az egészség, szükség esetén akár szimfonikus zenekarok is bérelhetők.)

  2. Ellentételezési (kompenzációs) lehetőségekről beszélünk, ha bizonyos egyenlőtlen cselekvési feltételek nélkülözhetetlenek ugyan bizonyos életcélok eléréséhez, de mégis fennáll az a lehetőség, hogy más cselekvési feltételek segítségével szert tegyenek ezekre a nélkülözhetetlen feltételekre. Így közvetett módon mégis biztosítva van a szóban forgó célok elérése. (A pénz nem tehermentesít, de segítségével vásárolhatunk magunknak olyan lakókörülményeket, amelyek ezt megteszik.)

Ha a cselekvési feltételek adott konstellációjában az egyik komponens funkciója közvetlen vagy közvetett módon helyettesíthető valamelyik másik segítségével, akkor a cselekvési helyzet eme összetevője viszonylag jelentéktelen a cselekvő számára. Amennyiben egy adott konstellációban valamely komponens funkcióját a többi részben át tudja vállalni, akkor ez az összetevő fontos ugyan a cselekvő számára, de nem elsődlegesen. Ahhoz, hogy feltárjuk az egyenlőtlen cselekvési feltételek kontextusait és ezen kontextusok egyes összetevőinek súlyát, szükségünk van tehát a funkcionális ekvivalensek – azaz a szubsztitúciós és kompenzációs lehetőségek –- ismeretére.

A funkcionális ekvivalensek felderítéséhez elengedhetetlen az az információ, hogy a mindenkori életkörülmények az általánosan elismert életcélok elérése szempontjából inkább egymást erősítik-e, egymástól függetlenek-e vagy egymással ellentétes hatást fejtenek-e ki (hogy pl. a hatalmi pozíciók birtoklása mellett mennyiben van szükség pénzre is annak érdekében, hogy befolyást gyakorolhassunk az emberekre). A szubsztitúciós és kompenzációs lehetőségek csak részben működnek „automatikusan”, igen gyakran aktív ráhatást előfeltételeznek. Felderítésük érdekében tudnunk kell, hogy milyen módon lehet átalakítani, konvertálni az egyes életkörülményeket egymásba (pl. hogyan alakítható át a hatalom pénzzé, és fordítva).

Az egyes társadalmakra lebontva kell elemezni, hogy az előnyös és a hátrányos cselekvési feltételek funkciói hogyan kapcsolódnak össze, és milyen konvertálási lehetőségek léteznek. Az egyes társadalmak normáitól, intézményeitől és eljárásaitól függ ugyanis, hogy pl. megvásárolható-e a szociális biztonság, hogy a pénz kiegyensúlyozható-e hatalommal stb. Csak nagyon óvatosan szabad tehát általánosítani. A kontextusok létrejöttét, továbbá az erőforrások, kockázatok és terhek mindenkori relatív fontosságát az határozza meg, hogy a cselekvési feltételek a történelmi formálódás eredményeképpen, konkrétan hogyan különülnek el funkcionális szempontból, és hogy a cselekvési feltételek konvertálhatósága mennyiben korlátozott.

A bemutatott példák értelmezése egyúttal arra is rávilágított, hogy a funkcionális ekvivalensek, a szubsztitúciós és kompenzálási lehetőségek az egyes emberek számára rendelkezésre álló egyenlőtlen életkörülmények jellegzetességeitől függenek. (Nem tehetünk kijelentéseket pl. arról, hogy milyen mértékben lehet a rossz munkakörülményeket tehermentesítés céljából a jó családi viszonyok által kompenzálni, amíg nem tudjuk, hogy mennyire előnyös vagy hátrányos e kettő az adott ember esetében.)

Pontosan fel kell tehát mérni az adott konstellációt, vagyis ismerni kell az összes előnyös és előnytelen életkörülményt a maguk minőségében. Így lehet megállapítani az egyént körülvevő szituáció logikáját. Ekkor válik lehetségessé a társadalmi egyenlőtlenségek kontextusainak azonosítása és az egyenlőtlenségi dimenziók megfelelő összekapcsolása, ahogy azt a társadalmi egyenlőtlenségek korszerű modelljével szemben támasztott követelmények közül a második megkívánja (ld. [az itt nem közölt –- a szerk.] 3. fejezetet).

Az egyenlőtlenségi dimenziók összekapcsolása cselekvési kontextusokká nagyon fáradságos vállalkozás. Ha szigorúan vesszük az elvet, akkor meg kellene vizsgálni a társadalom minden tagjának előnyös-előnytelen cselekvési körülményeit, méghozzá minden egyes életcélokra irányuló cselekvési szituációt megelőzően. Annak fényében, hogy a társadalmistruktúra-elemzés célja az átfogó kép és az összehasonlíthatóság, ez abszurd dolog lenne. A következő kérdések merülnek fel: milyen módon lehet általánosítani az egyes cselekvéseket, életcélokat, életterületeket[567] és időtartamokat? Hogyan lehet elvonatkoztatni az egyéntől annak érdekében, hogy az egyenlőtlen életkörülmények tipikus kontextusait tudjuk megállapítani? Az emberek hogyan oszlanak el ezen kontextusokban? Ezek a kérdések a harmadik követelménnyel vannak összefüggésben, a következőkben pedig ezt próbálom meg kifejteni.

2.3 Társadalmi helyzetek: az egyenlőtlen cselekvési feltételek tipikus kontextusai

A modern társadalmistruktúra-elemzés fentebb[568] összegyűjtött építőkockái alapján két megoldás született az általánosítás problémájára. Az újabb státuszinkonzisztencia-kutatások (Kolosi 1983; vö. 3.2) tisztán kvantitatív módon járnak el: megvizsgálják a státuszhelyzetek összes lehetséges kombinációinak előfordulási gyakoriságát, hogy aztán megpróbálják kideríteni, melyek fordulnak elő a leggyakrabban, melyek alkotnak tehát így bizonyos csomópontokat. Ezeket tipikus státuszkombinációkként tartják számon.

Az újabb szocializációkutatások azokat az egyenlőtlen életkörülményeket „fonják össze”[569] tipikus konstellációkká (Bertram 1979; Steinkamp és Stief 1978; vö. 3.3), amelyekben különösen tisztán nyilvánulnak meg bizonyos szocializációs stílusok. Ebben az esetben tehát a viselkedési módok alapján döntünk az egyenlőtlen életkörülmények kontextusainak általánosításáról.

Egyik megoldás sem tűnik túl sikeresnek. Amennyiben viselkedés módok alapján próbálják meg optimalizálni a társadalmistruktúra-modelleket, úgy ezzel több kényszerítő körülmény jár együtt: nominális paramétereket is figyelembe kell venni; mint korábban említettem (vö. 3.3), ekkor minden egyes viselkedési mód leírására külön struktúramodellt kell alkalmazni (Rosenbaum 1983); és figyelmen kívül hagyják azt a kérdést, hogy hány ember rendelhető hozzá ezekhez a tipikus konstellációkhoz. Úgy gondolom azonban, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek modelljének meg kell tudnia különböztetni a társadalmi egyenlőtlenségeket és a puszta tagolódást; egyértelműnek kell lennie; és figyelembe kell tudnia venni a gyakoriságok eloszlását.

A kvantitatív megoldás eleget tesz ugyan ezeknek a követelményeknek, ám nem veszi figyelembe azt, amit az egyenlőtlenségek konstellációinak kontextuális tulajdonságairól az előbbi szakaszban kifejtettem. Ha a kedvező és kedvezőtlen életkörülmények kombinációit kvantitatív módon kapcsolják össze (vagyis úgy, hogy kizárólag az előfordulásuk gyakoriságát veszik alapul), akkor -– szelekciós és súlyozási kritériumok híján -– a társadalom összes tagja esetében ugyanazokat a dimenziókat kell alkalmazni, méghozzá azonos súllyal. A formális, tisztán empirikus alapon végrehajtott általánosítások ezért magukban rejtik azt a veszélyt, hogy a cselekvési logika tekintetében nagyon különböző életkörülmény-kontextusokat olvasztanak össze, vagy fordítva: nagyon hasonló kontextusokat választanak szét egymástól.

Ezen problémák elkerülése érdekében célszerűnek tűnik, hogy az egyenlőtlen életkörülményeket és cselekvési feltételeket tartalmi érvek mentén általánosítsuk. Akkor válik ez lehetségessé, ha a fenti gondolatot követve az egyenlőtlen életkörülményeket olyan cselekvési kontextusoknak tekintjük, amelyekben a funkcionális ekvivalensek, azaz a szubsztitúciós és kompenzációs lehetőségek létezése miatt bizonyos életkörülmények mindig fontosabbak másoknál. A kérdés ekkor az, hogy az adott életkörülmények közül melyek azok, amelyek a legerősebb befolyást gyakorolják az általános életcélok elérésére; másodszor, mely életkörülmények tekintendők fontosnak (mivel nincs tökéletes funkcionális ekvivalensük, vagyis nem helyettesíthetők, illetve kompenzálhatók teljes mértékben); és harmadrészt, mely életkörülmények nem fontosak (mert tökéletesen helyettesíthetők). Az e kérdésekre adható válaszok attól függenek, hogy az egyes életkörülmények milyen kombinációkban fordulnak elő a társadalom tagjainál.

Ezek alapján az egyenlőtlen cselekvési kontextusok általánosítását három gondolati lépésben lehet végrehajtani.

  1. Ha a társadalmi egyenlőtlenségek dimenziói közül néhány életkörülmény bizonyos formában jelenik meg (pl. nagyon sok pénz = gazdagság, nagyon kevés pénz = szegénység, magas szakmai kvalifikáció = szakértelem), akkor ezek meghatározóak az ember életkörülményei szempontjából. Ebben az esetben ugyanis semmivel sem pótolhatók, viszont bizonyos körülmények között sok dolgot helyettesíteni is tudnak, így pedig meghatározzák az egyén arra vonatkozó esélyeit, hogy cselekvése során általánosan elismert életcélokat érjen el. Ezek jelentik számára tehát az elsődleges erőforrásokat, kockázatokat és terheket stb.A következőkben ezek a domináns életkörülmények alkotják azt a kiindulópontot, amely alapján meg tudjuk különböztetni az egyenlőtlen életkörülmények és cselekvési feltételek általánosított, egyének feletti kontextusait, valamint a társadalom ezeknek megfelelő csoportjait.

    Ez a kiindulópont azonban mindig csak a társadalmi egyenlőtlenségek egyetlen dimenzióját veszi figyelembe, és így aránytalanul leegyszerűsíti a valós életkörülményeket. (Ha csak így járnánk el, akkor pl. az összes gazdag embert egy csoportba kellene sorolnunk.) Felmerül a kérdés, hogy mi a jelentősége a többi dimenziónak. Közömbös-e, hogy az ember hol helyezkedik el a többi dimenzióban? (Számít-e az pl., hogy valaki közmegbecsülésnek örvendő gazdag, vagy egy gátlástalan lakbéruzsorás?)

  2. Ezeket a megfontolásokat veszi figyelembe a második lépés.Ha a fentebb említett okok miatt bizonyos társadalmi egyenlőtlenségi dimenziók dominánsak egy ember életében, akkor a modern társadalmak intézményes szerkezete miatt a többi dimenzióban elfoglalt hely általában szintén hasonló, egy bizonyos „sávszélességben” mozog. (Magasan képzett munkavállalóknak pl. csak ritkán van szélsőségesen alacsony bérük, és igen ritkán laknak lebontásra váró ingatlanokban.)

    Így lehetségessé válik, hogy szétválasszuk egymástól az egyenlőtlen életkörülmények tipikus és atipikus konstellációit. Azon személyek helyzete nem tipikus, akiknél a szintén fontos, de nem domináns életkörülmények nem a megadott sávszélességben mozognak. Az ő helyzetük nem felel meg az „objektíve” „normális”1 cselekvési kontextusoknak. Látható tehát, hogy a tipikus sávszélességek gondolatával kezelhetővé válik a státuszkonzisztencia és -inkonzisztencia problémája egy olyan strukturális modell keretén belül, amely a státuszinkonzisztencia-kutatás kombinatorikus logikájára építve a státuszinkonzisztenciát normálesetnek tartja.

  3. Abban az esetben is marad azonban nyitott kérdés, ha a strukturális koncepciót a társadalmi egyenlőtlenségek tipikus és atipikus konstellációinak meghatározásával finomítjuk. E konstellációkat tekintve a nem domináns dimenziók közül melyek azok, amelyek fontosak, és melyek azok, amelyek nem? Bizonyos kontextusokban előfordul ugyanis, hogy egyes komponensek funkcionálisan egyenértékűek másokkal, és/vagy olyannyira konvertálhatók, hogy nincs önálló jelentőségük.

A mindenkori domináns erőforrás, veszély stb. és a tipikus vagy atipikus konstellációk ismerete által az is lehetségessé válik, hogy eldöntsük: a tipikus konstellációk mely komponensei fontosak és melyek nem. Feltételezhető például, hogy a magasabb státuszú személyek esetében kevesebb előnyös (vagy előnytelen) életkörülmény számít fontosnak, mivel növekszik ezek kölcsönös kicserélhetősége. (Azok számára pl., akik jól beintegrálódtak egy kapcsolathálózatba, vagy a hatalmi elithez tartoznak, az életkörülmények egész sora nem olyan fontos, mint mások számára, hiszen a kapcsolataik vagy a hatalmuk révén kívánságaik szerint alakíthatják őket.)

Összességében tehát az előnyös/előnytelen életkörülményeknek három csoportja van: domináns (elsődleges), fontos (másodlagos) és nem fontos dimenziók.

A három lépésben létrehozott koncepció alapján észrevehetjük a cselekvési feltételek tipikus kontextusait, amelyek viszonylag jó vagy rossz esélyeket biztosítanak az általánosan elismert szükségletek biztosítására. Ezeket a kontextusokat az alábbiakban társadalmi helyzeteknek nevezem.

Az elmondottak alapján három fogalmat kell tehát megkülönböztetnünk egymástól. Először is, az egyenlőtlen életkörülmények konstellációit. Ez alatt az életcélok vonatkozásában valószínűleg releváns cselekvési körülmények puszta együttállását értem. Másodszor, az egyenlőtlen életkörülmények által alkotott kontextusokat. Az egyenlőtlen cselekvési feltételek tetszőleges konstellációiról van itt szó, amelyeknek kielemeztük és súlyoztuk az egyes alkotóelemeit az életcélok elérésének szempontja szerint. Végül, harmadrészben, az egyenlőtlen cselekvési feltételek tipikus kontextusait, az imént definiált társadalmi helyzeteket.[570]

Ha figyelembe vesszük az elsődlegesen fontos életkörülményeket, akkor a helyzetek koncepciója által meg tudunk különböztetni speciális és általános társadalmi helyzeteket. A speciális helyzetek a lakosság egyes csoportjainak életkörülményeit jelölik. (Éppúgy megállapíthatjuk tehát a hajléktalanok és a munkás anyák társadalmi helyzetét, mint „a munkások helyzeté[t] Angliában”.[571]) A helyzetek koncepciójának döntő előnye a rugalmassága. Lehetővé teszi – a rétegződéselméletekkel ellentétben –, hogy az „új”, „horizontális” egyenlőtlenségek egyre növekvő jelentőségű státuskijelölő jegyeit is figyelembe vegyük: a nemeket, a regionális különbségeket, az életkort és a kohorszhoz tartozást, valamint az etnikai hovatartozást.

Az általános társadalmi helyzeteknek az összlakosság leírása a célja. Az általános társadalmi helyzetek kialakítása kizárólag az egyenlőtlen cselekvési feltételek kontextusainak domináns változóitól (és azok értékeitől) függ. A speciális helyzetekkel ellentétben nem vesszük tehát figyelembe, hogy hogyan kapcsolódnak össze bizonyos csoportjegyekkel. A 2. táblázat az eddigi megfontolások és a vonatkozó empirikus kutatások alapján megpróbálja felvázolni az általános társadalmi helyzetek németországi modelljét. Ez elméleti és empirikus megalapozása ellenére módszertani szempontból hipotetikus konstrukciót jelent, amit két szinten lehet és kell ellenőrizni. Először is, a cselekvési feltételek „objektív” kontextusainak megalkotását kell ellenőrizni. Meg kell tehát vizsgálni az alábbiakat:

  1. Az elsődleges változó a maga megjelenési formájában valóban olyannyira képes más erőforrásokat, kockázatokat és terheket stb. pótolni vagy kompenzálni, illetve valóban olyannyira nem lehet más cselekvési feltétellel helyettesíteni, hogy jogosan emeltük ki dominánsként?

  2. A társadalmi egyenlőtlenségeknek az elsődleges cselekvési feltétellel összefonódó további dimenziói valóban azokban a „sávszélességekben” mozognak-e, amikre az empirikus kutatások előzetes kiértékelése alapján számíthatunk?[572]

  3. Az elsődleges cselekvési feltételek további feltételekkel történő (és a változók bizonyos értékeiben tetten érhető) összekapcsolódása valóban annyira helyettesíthetővé teszi a további komponensek egy részét, hogy jogosnak tűnik kihagyni őket a felosztás során?

Másodszor, az alábbiakban következő tipológiát (2. táblázat) ellenőrizni lehet és kell „szubjektív” valóságtartalmának és gyakorlati használhatóságának szemszögéből is. Előfordulhat, hogy az egyes társadalmi helyzetekhez rendelt emberek gondolkodás- és cselekvésmódjai nem mutatnak jelentős különbséget, vagy nagyobbak a helyzeteken belüli különbségek, mint a helyzetek közöttiek. Ebben az esetben a társadalmi helyzetek tipológiája irreleváns lenne a cselekvések szempontjából, aminek két oka lehetséges. Vagy arról van szó, hogy megnőtt az életmód kialakítására rendelkezésre álló individuális mozgástér, hogy tehát a szubkulturális tagolódás egyre kevésbé függ a társadalmi helyzetektől. Vagy pedig arról, hogy a helyzetek „objektív” szempontból releváns tipológiája mellett szükség van egy másik, „szubjektív” tekintetben releváns tipológiára is. Egyik eset sem jelentené az alábbiakban megjelenített tipológia kudarcát, csupán arra a belátásra késztetne, hogy jelentősége a definitórikus szintre korlátozódik, vagyis hogy csak és kizárólag az „objektív” cselekvési feltételeket veszi figyelembe.[573]

7.2. táblázat - 2. táblázat. Társadalmi helyzetek Németországban[a]

A helyzet neve

Az egyenlőtlen életkörülmények elsődleges dimenziói és azok értékei[b]

Az egyenlőtlen életkörülmények másodlagos dimenziói és azok értékei[c]

Hatalmi elit

Formális hatalom 1

Pénz 1–2

Iskolai végzettség 1–2

Presztízs 1–2

Gazdagok

Pénz 1

Iskolai végzettség 1–3

Presztízs 1–2

Formális hatalom 1–3

Műveltségi, képzettségi elit

Iskolai végzettség 1

Pénz 2–3

Presztízs 1–2

Formális hatalom 2–3

Menedzserek

Formális hatalom 2

Pénz 1–2

Iskolai végzettség 1–2

Presztízs 2

Munkakörülmények 2–4

Szabadidős körülmények 3–4

Szakértők

Iskolai végzettség 2

Pénz 1–3

Presztízs 2–3

Formális hatalom 2–4

Munkakörülmények 2–4

Szabadidős körülmények 2–4

Hallgatók

Iskolai végzettség 3

Pénz 3–5

Munkakörülmények 1–3

Szabadidős körülmények 1–3

Átlagkeresetűek alacsony kockázatokkal

Pénz 3–4

Kockázatok 1–2

Iskolai végzettség 3–4

Presztízs 3–4

Formális hatalom 3–4

Munkakörülmények 1–3

Szabadidős körülmények 1–2

Lakhatási körülmények 2–3

Átlagkeresetűek közepes kockázatokkal

Pénz 3–4

Kockázatok 3–4

Iskolai végzettség 3–4

Presztízs 3–4

Formális hatalom 3–4

Munkakörülmények 2–4

Szabadidős körülmények 2–4

Lakhatási körülmények 2–4

Társadalombiztosítás 2–4

Átlagkeresetűek nagy kockázatokkal

Pénz 3–4

Kockázatok 5–6

Iskolai végzettség 4–5

Presztízs 4–5

Formális hatalom 4–5

Munkakörülmények 3–5

Szabadidős körülmények 2–4

Lakhatási körülmények 3–4

Társadalombiztosítás 3–5

Nyugdíjasok

Pénz 2–4

Társadalmi szerepek 4–5

Presztízs 4

Társadalombiztosítás 3–5

Szabadidős körülmények 3–4

Lakhatási körülmények 2–5

Demokratikus intézmények 4–5

Társas kapcsolatok 3–5

Tartós munkanélküliek

Pénz 4–5

Kockázatok 5–6

Iskolai végzettség 4–5

Presztízs 4–5

Társadalombiztosítás 4

Lakhatási körülmények 2–5

Demokratikus intézmények 4–5

Társas kapcsolatok 3–5

Társadalmi szerepek 4–5

Szegények (munkaerőpiacon kívül)

Pénz 6

Presztízs 5

Társadalombiztosítás 4–5

Szabadidős körülmények 3–5

Lakhatási körülmények 4–5

Demokratikus intézmények 4–5

Társas kapcsolatok 3–5

Marginális csoportok

Diszkriminációk 5–6

Pénz 3–5

Iskolai végzettség 4–5

Társadalombiztosítás 3–5

Lakhatási körülmények 3–6

Demokratikus intézmények 4–6

Társadalmi szerepek 4–6

[a] A társadalmi helyzetek itt következő listája nem feltétlenül értendő hierarchiaként.

[b] Az egyszerűség és áttekinthetőség kedvéért mindegyik dimenzió esetében ugyanaz a változók beosztása (1: nagyon kedvező, 6: nagyon kedvezőtlen)

[c] Az adott helyzetekre jellemző nem jelentős dimenziókat nem tartalmazza a táblázat.


Mielőtt rátérnék a táblázatban javasolt modell előnyeire és problémáira, szükséges felhívni a figyelmet két tendenciára. Először is, megerősíthetjük a modell jellegére vonatkozó fentebb elméletileg is megalapozott feltételezésünket, miszerint az alsóbb státuszú helyzetekben a társadalmi egyenlőtlenségek több dimenziója fontos, mint a felső státuszú helyzetek esetében. Másodszor, a különböző társadalmi helyzetekben részben más dimenziók fontosak. Különösen szembetűnő a kereső tevékenységet folytatók és nem folytatók csoportjai közti különbségek. Így például a nyugdíjasok és a kereső tevékenységet nem végző szegények számára az iskolai végzettség és a formális hatalom dimenziója nem különösebben jelentős. Ellenben a társas kapcsolatok, a szabadidős infrastruktúra, a társadalombiztosítás és a demokratikus intézményekben gyakorolt politikai befolyás mértéke „objektíve”[574] nagyobb hatással van az általánosan elismert életcélok elérésére, mint más csoportok esetében.

Ez nem probléma, hiszen többek között ez volt a modellalkotás célja: rámutatni arra, hogy a fejlett társadalmak társadalmi struktúráját nem lehet minden ember esetében ugyanazon jegyekkel ábrázolni.

A fenti modell minden bizonnyal számos kérdést vet fel. A következőkben ezek közül térek ki néhányra. Felmerül pl. az a kérdés, hogy hova sorolható a háziasszonyok és a gyerekek két nagy lakosságbeli csoportja? Valóban „státushiányosak” a háziasszonyok, valóban nem besorolhatók a társadalmi egyenlőtlenségek dimenziói által létrehozott skatulyákba, ahogy azt Kreckel (1985) feltételezi? Nem gondolom, hogy erről lenne szó. A háziasszonyok és a gyerekek társadalmi helyzete is leírható a társadalmi egyenlőtlenségek itt felhasznált dimenziói segítségével. Csakhogy az életcélokat és a cselekvést középpontba állító megközelítés miatt a társadalmistruktúra-elemzés szükségszerűen inkább háztartásalapú, és nem az individuumból fog kiindulni. A szükségleteket kielégítő cselekvések lehetőségeit ugyanis rendszerint a háztartás minden tagja esetében ugyanazok az erőforrások, kockázatok és terhek határozzák meg. Éppen az „új”, javarészt államilag vagy a társas viszonyok által közvetített egyenlőtlenségek (pl. társadalombiztosítás, lakhatási körülmények vagy diszkrimináció) azok, amelyek általában egész háztartásokat érintenek. A cselekvéselméleti megközelítés azonban torzításokat okozhat azon kereső tevékenységet végző háztartástagok esetében, akik nem számítanak családfenntartónak [Haupternährer] (pl. háziasszonyok és munkaviszonyban lévő fiatalok esetében). Helyzetük felemás: rájuk nyomja a bélyegét az, hogy egy háztartás tagjai, másrészt az, hogy munkaviszonnyal rendelkeznek. Megfontolandó kérdés, hogy adott esetben az ilyen személyek egyidejűleg nem két társadalmi helyzethez tartoznak-e.

Vannak olyan munkavállalók is, akiknél nem áll fenn ilyesfajta ellentét a háztartáshoz tartozás és a kereső tevékenység között, ám akik esetében mégis fel kell tennünk a kérdést: valóban egy és csakis egy társadalmi helyzethez sorolhatók? Minden bizonnyal vita tárgyát képezhetné, hogy egy munkában álló mérnök a specialisták vagy az átlagkeresetűek helyzetéhez sorolandó-e. Az az egyetemi tanár pedig, akit államfővé választanak, egyszerre tartozik a hatalmi és a műveltségi-képzettségi [Bildung] elithez. Vagy: mely társadalmi helyzet írja le a gazdaságilag önállókat (gazdákat, iparosmestereket)? Világosan kiviláglik ezek alapján, hogy csupán tipológiával, nem pedig mindent leíró klasszifikációval van dolgunk. Az egyes helyzetek nagyon is megengednek kettős tagságokat és köztes helyzeteket. A kettős tagság és a köztes helyzet tulajdonképpen annak következményei, hogy a cselekvési feltételek tipikus kontextusaiként felfogott társadalmi helyzeteket tartalmi szempontból alapoztam meg. Ez az „életlenség” nem feltétlenül hátrány véleményem szerint. Így például kifejezetten informatív lehet az a kijelentés, mely szerint a szóban forgó mérnök köztes helyet foglal el a specialisták és a biztos helyzetű átlagkeresetűek helyzete között. Ugyanez vonatkozik azokra, akik többféle elithez is tartoznak. A tipológia életlensége ugyanakkor nem éri el azt a szintet, amikor már nem lehetne kvantitatív jellegű kijelentéseket tenni. Azáltal, hogy az elsődlegesen fontos életkörülményeket és a másodlagos dimenziók „megengedett” kombinációit egyértelműen körülhatároltuk, a megfelelő operacionalizálás után lehetővé válik, hogy meglehetősen pontos kijelentéseket tegyünk az egyes társadalmi helyzetek méretéről.

2.4 Összegzés: a helyzetalapú koncepció előnyei

Az alábbiakban azokat az előnyöket foglalom össze, amelyeket a társadalmi helyzetek fentebb kifejtett modellje a hagyományos rétegződéselméletekkel szemben kínál.

  1. A társadalmi helyzetek modellje magában foglalja a társadalmi egyenlőtlenségek összes olyan megjelenési formáját, amelyeket ma fontosnak tartanak: az összes dimenziót, az összes elosztási módot, valamint az egyenlőtlenségeket okozó, minden jelentős tényező vektorterét [Ursachenfelder].

  2. A kedvező és kedvezőtlen életkörülmények nagyon sokféle kombinációja és konstellációja ragadható meg a társadalmi helyzetek által. Mivel szakítottunk a rétegződéskutatások korlátozó jellegű megkötéseivel és előfeltevéseivel, a legkülönfélébb csoportosításokra, problémákra és időpontokra illeszkedő helyzetmodellek kidolgozása is lehetségessé vált. Kis- és nagyléptékben egyaránt alkalmazhatók, segítségükkel a társadalmi egyenlőtlenségek elnagyolt és differenciált megjelenési formái ugyanúgy leképezhetők. Az így létrehozott különféle formák mégsem csupán a módszertani eljárás művi termékei (artefaktumok).

  3. A helyzetalapú modellek rugalmasságuk és tágasságuk ellenére sem keverik össze a társadalmi egyenlőtlenségeket a társadalmi tagolódással. Kizárólag a társadalmi egyenlőtlenségek jelenségei képezik azokat az életkörülményeket, amelyek társadalmi helyzetekké kapcsolódnak össze. Fontos ugyanakkor azt is figyelembe venni, hogy az előnyös vagy hátrányos életkörülményekre összpontosító helyzetmodell nem feltétlenül foglalja magába azt a feltételezést, miszerint a társadalmi egyenlőtlenségek össz-szerkezete szükségszerűen hierarchikus.[575] A társadalmi helyzetek nem minden esetben helyezhetők el egymás felett és alatt. Meg kell tehát szabadulnunk a vertikális elrendeződés gondolati sémájától. A vertikalitás gondolata gyakran épp a társadalmi egyenlőtlenségek ama megjelenési formáinak értelmezését torzítja el, amelyek a modern társadalmakban fontosak.

  4. A rétegződésmodellekkel szemben az itt javasolt modellnek van explicit elméleti megalapozása. Ez pedig nemcsak hogy nem szűkíti le a nézőpontot, hanem egyenesen szakít a hagyományos, elméletnélküli rétegződésmodellekre jellemző implicit korlátozásokkal.

  5. A társadalmi helyzetek modellje nem életidegen rendszerezési modell: tipikus és nagy mértékben homogén cselekvési szituációk rekonstrukcióján alapszik. Jelentősen jobb lehetőségek kínálkoznak így az emberek életesélyeinek megismerésére, mintha csupán a rendelkezésre álló erőforrások absztrakt figyelembevételére törekednénk, anélkül, hogy számba vennénk, hogyan hatnak ezek egymásra, és milyen módon lehet felhasználni őket.

  6. A helyzetalapú modellek -– az életstílusok pluralizálódásának és az életmódok helyzetektől való szétkapcsolódásának valóban megfigyelhető tendenciái ellenére –- jobb esélyekkel tudják magyarázni a cselekvést, mint a bevett rétegződéskoncepciók. Ezt főként az teszi lehetővé, amit már említettem, hogy ti. a helyzetalapú modellek ráilleszthetők speciális csoportosításokra és problémákra is, így elkerülhető a rétegződésmodellekre jellemző túlzott általánosítás. A helyzetek tehát relevánsak a cselekvés szempontjából. Ezt erősíti meg az a tény is, hogy a szociológia gyakorlatorientált, alkalmazott kutatási irányzataiban (pl. a választói magatartás vizsgálatában, vagy a szocializációkutatásban) manapság a társadalmi struktúra olyan elképzeléseiből indulnak ki, amelyek inkább a helyzetalapú modellekre emlékeztetnek. A társadalmi helyzetek modelljének ennek ellenére nem a cselekvések különbségeinek magyarázata, hanem csak az „objektíve” jobb vagy rosszabb életesélyek leírása a feladata, tekintet nélkül arra, hogy ezen esélyek milyen cselekvésekben valósulnak meg.

3. Társadalmi miliők

A társadalmi helyzetek koncepciójának az eddig bemutatott formájában nem csupán előnyei vannak. Abból az elképzelésből indul ki, hogy bizonyos életkörülmények „objektív” módon kihatással vannak az egyének cselekvési lehetőségeire és az interszubjektív módon meghatározott életcélok elérésére. Ez azonban kétféleképpen is kételyt ébreszthet. Feltehető egyrészt a kérdés, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek eme „objektív” hatásmechanizmusai az összes ugyanazon helyzetben lévő egyén számára azonosak-e. Másfelől, szintén kérdéses, hogy valóban megengedhető-e az az eljárás, amelynek során a jobb vagy rosszabb életkörülmények általi érintettséget kizárólag objektív mechanizmusként írjuk le, és ennek során figyelmen kívül hagyjuk az emberi szubjektivitást. E két kifogás miatt fogalmazódott meg a korszerű társadalmistruktúra-elméletek negyedik követelménye, hogy valóban járjunk utána az egyenlőtlen életkörülmények mindennapi gyakorlatokra tett hatásainak, ne pusztán levezessük azokat. E követelményeknek az alábbiakban próbálok meg eleget tenni. Először az egyenlőtlen életkörülmények „objektív” hatásainak kérdésére térek ki.

A társadalmi helyzetek általi érintettség kérdése: „objektív” közvetítő tényezők

Nem véletlen, hogy a társadalmi helyzetek koncepciójának az egyenlőtlen életkörülmények objektív jellege jelenti az alapját. Néhány, a szociológiában az utóbbi években népszerűvé vált és a szubjektivitásnak túlzottan nagy szerepet tulajdonító elképzeléssel ellentétben a társadalmi helyzetek elképzelése arra hívja fel a figyelmet, hogy bizonyos életkörülmények befolyással vannak az emberek cselekvéseire és szükségletkielégítő tevékenységeire –- függetlenül attól, hogy tudatában vannak-e ennek, vagy sem; hogy ennek megfelelően értelmezik-e életkörülményeiket, vagy másképp. (A szegények bizonyos dolgokat nem tudnak megvásárolni; az egészségkárosító munkakörülmények közepette dolgozó személyek nagyobb valószínűséggel fognak megbetegedni; a szegényes közlekedési kapcsolatokkal rendelkező lakóhelyeken élő emberek gyakrabban kényszerülnek otthon maradni, mint mások. Ezek nem az emberi szubjektivitástól függenek. Objektív hatásokról van szó.)

A társadalmi struktúra közkeletű koncepciói azzal a hallgatólagos feltételezéssel élnek, hogy az előnyös és előnytelen életkörülmények „objektív” hatóereje ugyanazokat a hatásokat eredményezi minden érintett esetében. A rétegződésmodellek pl. abból indulnak ki, hogy az érettségi mindenki számára ugyanazt az erőforrást jelenti. Ezt a premisszát –- a társadalmi helyzet koncepciója által –- már korábban kétségbe vontuk: a társadalmi egyenlőtlenségek bármely dimenziójának hatása a többi dimenzióval alkotott sajátos konstellációtól és az így létrehozott cselekvési kontextustól függ. (A munkaviszonynak ugyanaz a bizonytalansága kevésbé súlyosan fogja érinteni a jól képzett személyeket, mint a képzetleneket. A család által tehermentesített embereket kevésbé súlyosan érintik a munkahelyi megterhelések, mint pl. a többgyermekes egyedülálló anyákat.) Az egyenlőtlen életkörülmények hatásai azonban nem csak ezektől a „vertikális” kísérő körülményektől függenek, hanem közvetett módon bizonyos „horizontális” keretfeltételek től is. (Ugyanannak a jövedelemnek különböző a használati értéke városban és faluban, idősek és fiatalok esetében. Azonos végzettség rendszerint nagyobb előnyt biztosít a férfiaknak, mint a nőknek, és nem hoz akkora hasznot a népesebb kohorszok tagjainak, mint a kisebb méretű kohorszok képviselőinek.)

Ebből az következik, hogy a társadalmi helyzetek hatásait csak akkor tudjuk megfelelően felmérni, ha olyan életkörülményeket is figyelembe veszünk, amelyeknek önmagukban nincs közvetlen hatásuk a nyilvánosan elismert életcélok elérésének lehetőségére. A mindenkori társadalmi helyzettel együtt az életkörülmények eme „horizontális” jellemzői sokkal pontosabb felvilágosítást nyújtanak arról, hogy mekkora esélyük van az embereknek az életcélok megvalósítására. Mivel a társadalmi egyenlőtlenségek struktúráját cselekvéselméleti szempontból szemléljük, ezeket „objektív” közvetítő tényezők nek nevezhetjük. E tényezők pontosítják azt, hogy milyen módon érintik az egyenlőtlen életkörülmények az embereket, mivel tisztázzák az egyes életkörülmények helyi értékét és megszabják a cselekvés várható játékterét.

Vannak bizonyos előnyei annak, hogy ezek a cselekvési feltételek az egyenlőtlenségek szempontjából nem közvetlenül relevánsként, hanem csak közvetítőkként szerepelnek a modellben. Lehetővé válik, hogy figyelembe vegyük az olyan – az egyenlőtlenségek számára vitathatatlanul fontos – tényezőket, mint a családi állapot, a lakhatási körülmények, az életkor, a születési időpont stb. Vagyis az, hogy megragadjuk az „új” társadalmi egyenlőtlenségek egyik fontos aspektusát, a „horizontális egyenlőtlenségeket”,[576] méghozzá anélkül, hogy összekevernénk az egyenlőtlenségeket a társadalmi tagolódással. A „horizontális” változók egyenlőtlenségi modellekbe történő beépítésének eddigi kísérletei mind olyan sokdimenziós strukturális modelleket eredményeztek, amelyek végső soron nem tettek már különbséget egyenlőtlenségek és tagolódás között. A társadalmi egyenlőtlenségek nézőponttól függővé váltak. Példaszerűen ábrázolható ez Peter M. Blau jól ismert társadalmistrukúra-elméletével.

A társadalmi struktúra elemzésének alapfogalma szerinte a „strukturális paraméter”: „minden olyan kritérium strukturális paraméternek számít, ami az emberek és hálózataik egymástól való elkülönülésének implicit elveit jelentik (…) a társadalmi struktúrát azok a társadalmi pozíciók definiálják, amelyek meghatározzák az őket betöltő személyek egymáshoz való viszonyait” (Blau 1978 [1974]: 204).

A társadalmistruktúra-elemzés lényegi feladata így a legfontosabb paraméterek meghatározása és ezek viszonyának analizálása. Blau a paraméterek két osztályát különbözteti meg: a nominális és a graduális paramétereket.

A nominális paraméterek „élesen húzzák meg a populáció alcsoportjainak határait. E csoportok számára nem létezik inherens rangsorrend; annak ellenére nem, hogy a csoporthoz való tartozás empirikus tekintetben összefüggésben állhat társadalmi státuszbeli különbségekkel. A nem, a vallás, a faji identitás és a szakma jó példákat jelentenek a nominális paraméterekre. Másodsorban vannak graduális paraméterek, amelyek egy státuszhierarchia alapján differenciálják az embereket. A státuszhierarchia alapvető jellemzője, hogy folytonos eloszlású, azaz nem maga a paraméter hoz létre határokat a rétegek között; az empirikusan megfigyelhető eloszlásban viszont olyan diszkontinuitások mutatkozhatnak, amelyek hierarchikus határokra utalnak. A graduális paraméterek legjobb példái az iskolai végzettség, az életkor, a jövedelem, a presztízs és a hatalom” (Blau 1978 [1974]: 205).

A nominális és a graduális paraméterek két strukturális területet különítenek el, amelyeket Blau heterogenitásnak és egyenlőtlenségnek nevez: „a nominális paraméterek horizontális differenciálódást, avagy heterogenitást, a graduális paraméterek pedig vertikális differenciálódást, avagy egyenlőtlenséget eredményeznek” (Blau 1978 [1974]: 207).

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nominális paraméterek által meghatározott társadalmi csoportok a graduális paraméterek alapján ne lehetnének egyenlőtlen helyzetben egymáshoz képest: „a nominális és a graduális paraméterek erős korrelációi alapján újfajta paramétereket lehet létrehozni, amiket talán ordinális paramétereknek nevezhetnénk. Ezek olyan csoportokba sorolják be az egyéneket, amelyek markáns határokkal rendelkeznek, és rangsort is alkotnak” (Blau 1978 [1974]: 207).[577] Blau ennek kapcsán „kvázi-kasztok” létezéséről beszél (pl. az USA fekete és fehér lakossága kapcsán).

Az egyenlőtlenség és a heterogenitás pontosan eme összegubancolódását szeretném elkerülni az objektív közvetítő tényezők elgondolásával.

A közvetítő változók bevezetésének további előnye is van. Hasonlóan az összes olyan elképzeléshez, amelyek a nem pontosan definiálható viselkedés, illetve cselekvés esélyeire és lehetőségeire vonatkoznak, a társadalmi helyzetek elképzelése is diszpozíciós koncepciót[578] jelent módszertani szempontból. Nem hozzáférhető a közvetlen empirikus tesztelés számára (ahogy azt már fentebb, az ellenőrzési kritériumok kapcsán bemutatattam). Ez azonban egyebek mellett az immunizálódás veszélyét is magában rejti. Ekkor –- a megfigyelendő életesélyek többértelműsége miatt -– nem lehet döntő módon megcáfolni azokat a feltételezéseket, amelyek bizonyos életkörülményekhez bizonyos életesélyeket kapcsolnak. Legjobb esetben is csupán a diszpozíciós koncepciók jelentőségének viszonylagossá tételéről lehet szó, azáltal, hogy folyamatosan felmutatják a nekik ellentmondó eredményeket. A rétegződéselméletek –- amelyek a többdimenziós, objektivista verzióikban maguk is diszpozíciós koncepciók –- ennek a nagyfokú immunitásnak köszönhetik szívósságukat és túlélésüket.

A diszpozíciós koncepciók alapvető jellemzőin a közvetítő tényezők sem tudnak változtatni. Ez nem is várható el tőlük, hiszen a fentebb megnevezett életkörülményekből nem szükségszerűen, csak bizonyos esélyekkel, valószínűségekkel következnek egyenlőtlenségek. Az életkörülmények egyenlőtlen volta egyebek mellett éppen a meghatározatlan események lehetségességében, nem pedig a meghatározott események aktuális bekövetkezésében rejlik. Az életkörülményekből viszonylag széles – és éppen ezért szigorúan nem körülhatárolható – cselekvési esélyek következnek, többé vagy kevésbé súlyos kockázatok és fenyegetések fakadnak. Álláspontom szerint ezért nem mondhatunk le arról, hogy a lehetségességnek és a meghatározatlanságnak ezt az aspektusát is beszámítsuk az egyenlőtlenségek koncepciójába. Nem korlátozhatjuk magunkat csupán az aktuálisan lezajló vagy már végbement, és ezért közvetlenül mérhető eseményekre.

A közvetítő változók teljesítménye ezzel összefüggésben az, hogy leszűkítik a lehetőségek terét (a lehetséges események számát), így pedig hozzárendelik ezen lehetőségtereket az említett általános életcélokhoz. (Mivel pontosítják azt –- és ezáltal hipotézisek megalkotását is lehetővé teszik azzal kapcsolatban –-, hogy a jólétre, biztonságra és egyebekre vonatkozó életcéljaik tekintetében milyen egyenlőtlen lehetőségterekkel rendelkeznek azonos jövedelmi szinten fiatalok és öregek, vidékiek és városiak.) Jól meghatározható cselekvési kategóriák hiányában ezeket a lehetőségtereket sem lehet ugyan közvetlenül – hipotetikus-deduktív módon – ellenőrizni, de mivel a közvetítő tényezők által pontosabban körülhatárolhatóvá válnak, legalább lehetőség nyílik fokozatos, induktív kifürkészésükre.

Összességében tehát az objektív közvetítő tényezők gondoskodnak az egyenlőtlenségi modellek cselekvésmagyarázó-erejének növekedéséről, és önmaguk immunizálására irányuló hajlamának csökkenéséről. Így hamarosan empirikusan is rá lehet majd mutatni, mely előnyök és mely hátrányok kapcsolódnak össze mely életkörülményekkel.

A társadalmi helyzetek kezelésének módjai: „szubjektív” közvetítő tényezők

Mivel az életcélok –- és így: az egyenlőtlenségek -– az emberek cselekvései által valósulnak meg, ezért –- az eddigi hallgatólagos feltételezéssel ellentétben –- az egyenlőtlenségek szempontjából nemcsak az „objektív” életkörülmények és cselekvési feltételek lehetnek relevánsak. Hogy mi a jelentősége bizonyos munkakörülményeknek, bizonyos társadalombiztosítással kapcsolatos intézkedéseknek, hogy milyen módon használja fel valaki a pénzét vagy a hatalmát, hogy mennyire tehermentesítik az embert a szabadidős körülményei, hogy hogyan sikerül feldolgozni a munkanélküliséget – mindez az értelmezésektől, a szituációk meghatározásától, a beállítódásoktól, a szándékoktól és a szükségletek értékek szerinti rangsorolásától, vagyis: „szubjektív”tényezőktől is függ.[579] (Például: a mindennapok szempontjából a foglalkozás ugyanakkora mértékű presztízsének sokkal nagyobb jelentősége van egy fiatal becsvágyó menedzser számára, mint egy ambícióktól mentes, szabadidő-orientált személy számára.[580] Van aki, nem vágyik semmire sem jobban, mint az egész életre szóló szociális biztonságra, mások undorodnak tőle – ez is beállítódás kérdése.)

Sok minden szól amellett, hogy nő ezen „szubjektív” tényezők hatóereje és önállósága a fejlett társadalmakban.[581] A jólét, a tudás expanziója és az egyre szélesebb tömegeket érintő egzisztenciális biztonság azt eredményezték, hogy egyre kevesebb ember él kiszolgáltatott körülmények között, és egyre több embernek egyre több olyan eszköze áll rendelkezésére, amelyek segítségével –- többé vagy kevésbé tág határok között –- önmaguk alakíthatják életüket és cselekvéseiket. Ehhez hozzájön még az a tényező is, hogy a modern társadalmak tagjai átlagosan egyre kevesebb ideig vannak ugyanazon strukturális életkörülmények hatásainak kitéve. Vagyis egyre kevesebb idő áll rendelkezésre arra, hogy az „objektív” tényezők bizonyos módon formálják az embert, mivel a társadalmi változás gyorsul és az individuális mobilitás hosszútávon növekszik.

A fejlett társadalmak élethű egyenlőtlenségi modelljének tehát figyelembe kell vennie az emberi szubjektivitást.[582] Nem szabad a „determináló tényezők szociológiáját” (Tenbruck) művelnie, amely a társadalmi egyenlőtlenségek jelentőségét kizárólag a külső adottságokból vezeti le. Az sem jó, ha a társadalmi egyenlőtlenségek esetében a „szubjektivitást” vizsgálva kizárólag az emberek reakcióira szorítkozunk, például az egyenlőtlen életkörülmények észlelésére és értékelésére, valamint az ezek által létrejövő elégedettségre – bármennyire komplex oksági modelleket lehet is így létrehozni.

A társadalmi egyenlőtlenségek korszerű modelljei esetében inkább azzal kell foglalkoznunk, hogy az emberek hogyan kezelik az „objektív” életkörülményeket, mihez kezdenek velük.[583] Ezek a viszonylag autonóm beállítódások, mentalitások és mércék[584] ugyanis szintén befolyással vannak arra, hogy az általánosan elismert életcélok közül melyeket tartanak fontosabbnak (pl. a siker, a biztonság vagy az önmegvalósítás áll-e az első helyen); hogy milyen módon értelmezik az „objektíve” többé vagy kevésbé előnyös életkörülményeket és ezek kísérő körülményeit (pl. a pénzre mint inkább mellékes élvezeti cikkre, vagy mint olyan dologra tekintenek, ami életfontosságú, és amivel spórolni kell); és hogy az adott lehetőségek közepette milyen konkrét cselekvések valósulnak meg (hogy a pénzzel nemtörődöm módon vagy tervszerűen bánnak).

Ezért az emberek beállítódásait és mentalitásait analitikus módon szétválasztom az „objektív” tényezőktől. Ezek „szubjektív” közvetítő tényezők ként önálló helyet kapnak a társadalmi egyenlőtlenségek általam javasolt koncepciójában. Ezzel az analitikus szétválasztással természetesen nem feltételezzük azt, hogy a beállítódások és tudatformák empirikusan is minden esetben függetlenek lennének a külső körülményektől. Ha viszont adott a (viszonylagos) autonómia jelensége, akkor az analitikus szétválasztás által lehetővé válik a (viszonylag) autonóm szubjektivitás elemzése.

A „szubjektív” közvetítő tényezők – csakúgy, mint az „objektívek” – a társadalmi helyzet és aközött közvetítenek, ahogyan az egyének ezekben az helyzetekben gondolkodnak és cselekszenek, ahogyan a helyzettel „bánnak” [„Umgehen”]. A közvetítő tényezők bevezetése e tekintetben azt jelenti, hogy elfordulunk a rétegződésmodellek kétszintű megközelítésétől (struktúra és egyén), és figyelembe veszünk egy harmadik közvetítő szintet is (Hradil 1983).[585] Ha ismerjük a társadalmi helyzeteket és az érintettek esetében fennálló közvetítő tényezőket, akkor sokkal pontosabb információkra tehetünk szert arról, hogy milyen valószínűsége van a társadalmi helyzetükben való gondolkodás és cselekvés (a helyzettel bánásmód) egyes formáinak és a szükségletek kielégítésének.

Társadalmi miliők: életstílusok és társadalmi egyenlőtlenségek

A társadalmi egyenlőtlenségek fentebb (2. szakasz) bemutatott dimenzióihoz hasonlóan a közvetítő tényezők sem egymástól elszigetelten fejtik ki hatásukat. És hasonlóan ahhoz, hogy az egyenlőtlenségi dimenziók hatása csak akkor válik láthatóvá, ha egymással összefüggésben vizsgáljuk őket (ezért is dolgoztuk ki a társadalmi helyzet koncepcióját), az itt tárgyalt (3.1 és 3.2 szakasz) közvetítő tényezők hatását is csak akkor tudjuk helyesen felmérni, ha az általuk alkotott kontextusokban szemléljük őket. Ezt a célt szolgálja a társadalmi miliők koncepciója.

  1. A közvetítő tényezők „összekapcsolódása”

Az „objektív” és a „szubjektív” közvetítő tényezők (pl. nem, életkor, lakóhely vagy politikai beállítódás, élettervezés) tehát nem csupán leszűkítik a cselekvési esélyek egyenlőtlen cselekvési körülményekből (pl. az iskolai végzettségből) eredő lehetőségterét, hanem el is tolják, módosítják is a belőlük származó előnyöket és hátrányokat. (Az érettségi pl. több lehetőséget nyit meg a férfiak, mint a nők előtt, egy ambiciózus ember számára nagyobb tőkét jelent, mint egy olyan számára, aki csak a mának él.) A közvetítő tényezők tehát az erőforrások, kockázatok, terhek stb. szűrőiként vagy erősítőiként működnek.

Ennek következtében a közvetítő tényezők jelentős különbségeket hozhatnak létre az egyes társadalmi helyzeteken belül. Vegyük a fentebb felsorolt társadalmi helyzetek egyikét példaként: egyáltalán nem mindegy, hogy a munkanélküli fiatal vagy öreg, hogy optimista vagy rezignált, hogy ép családban vagy izoláltan él. A munkanélküliség hatása és feldolgozása e kísérő körülmények mindenkori jellege és változatos kombinációi alapján igen különböző lesz.

Az egyének életében a közvetítő tényezők nagyon sokféle módon kapcsolódhatnak össze egymással. Az embert szinte megkísérti a társadalmi egyenlőtlenségek individualizálódásának (Beck 2011 [1983]) gondolata, mely szerint e közvetítők olyannyira viszonylagossá teszik a társadalmi egyenlőtlenségeket, hogy már nem tudjuk kimutatni, hogy bizonyos körülmények azonos módon érintenek embereket.

Eddig azonban biztosan nem kell elmennünk. Hasonlóan ugyanis ahhoz, ahogyan a társadalmi egyenlőtlenségek dimenziói is tipikus társadalmi helyzetekké kapcsolódnak össze, úgy a közvetítő tényezők is tipikus „kötegekbe” fonódnak össze. Ezek sok ember számára hasonló módon szabályozzák, hogy milyen módon érintik a társadalmi egyenlőtlenségek őket (3.1 szakasz), és hogyan cselekszenek az előnyös-előnytelen életkörülmények között (3.2 szakasz). Ezáltal pedig korlátozzák a differenciálódási folyamatokat.

Miért jön létre ez a tipikus összefonódás? Ennek megértéséhez szükséges ismét arra emlékeztetni (ld. 1. szakasz), hogy a társadalmi egyenlőtlenségek a (tudatosan vagy tudattalanul, közvetlenül vagy közvetetten) életcélokra irányított cselekvések által jön létre. Hasonlóan a társadalmi egyenlőtlenségek dimenzióihoz, az („objektív” és „szubjektív”) közvetítő tényezők is a cselekvés körülményeit, feltételeit jelentik. A mindenkori lakókörülmények adottságai, a kohorszok történelmi elhelyezkedése, a normákkal és életcélokkal kapcsolatos beállítódások mind maguk is formálják a cselekvési lehetőségeket, méghozzá azokat is, amelyek a pénzzel, szabadidővel stb. való eltérő rendelkezésből következnek. A közvetítő tényezők együtt cselekvési szituációt alkotnak. Ezt a társadalmi egyenlőtlenségek dimenzióitól elsősorban az különbözteti meg, hogy ezek a tényezők részben mentális jellegűek, azaz részben a cselekvők fejében találhatók. Ez az oka annak, hogy a szituáció összessége csak részben ered kívülről, vagyis a szituációnak a szociológus elemző által „objektíven” megragadható logikájából (erről van szó a társadalmi helyzetek esetében). A szituációs kontextus másrészt a cselekvők „szubjektív” értelmező tevékenységének eredményeként jelenik meg: úgy, ahogyan ők maguk definiálják – bizonyos értékek, beállítódások és célok mentén – a szituációt. A mindenkori szituációban hatást kifejtő közvetítő változók tehát minden esetben hibrid jellegűek, az „objektív” és a „szubjektív” aspektusok pedig könnyen ellentmondásban is állhatnak egymással.

Az az állítás, miszerint a közvetítő tényezők egy össz-kontextust alkotnak, még nem jelenti azt, hogy igazoltuk ezek általánosíthatóságát, vagyis olyan kontextusok kialakítását, amelyek sok embert hasonló módon érintenek. Hiszen akár azt is feltételezhetnénk, hogy a közvetítő tényezők végtelen sok kontextusa létezik. Ez azonban két ok miatt is valószínűtlen. Először is, az emberek nem egymástól elszigetelten, hanem együtt élnek, és társas kapcsolatokat hoznak létre. A társas kapcsolatok által pedig rendszerint kialakulnak az „objektív” cselekvési körülmények közös meghatározásai. Az együtt élő emberek beállítódásai és tudatformái a dolgok közös megvitatása és az egymáshoz alkalmazkodás folyamatai által hasonulnak egymáshoz. Stabil csoportok tagjai esetében így nagyjából hasonló lesz a mindenkori társadalmi helyzetnek, illetve a helyzet összetevőinek, továbbá az „objektív” közvetítő tényezőknek tulajdonított jelentőség. (Pl. az irodai épületek „felsőbb szintjein” jellemző a presztízstörekvés, míg az „alternatív” csoportokban lenézik ezt a beállítódást –- mindkettő csoportszintű folyamatok eredménye.)

Másodszor, gyakran külső hatások gondoskodnak róla, hogy közös beállítódások és tudatformák alakuljanak ki a társadalmi helyzettel kapcsolatban. (Így pl. egészen más jelentősége lesz a pénznek a háborús gyermekek számára, mint a konzumerizmus és a válság gyermekei számára.[586] Ennek oka, hogy a lakosság eme részei különböző külsődleges keretfeltételek közepette nőttek fel.)

Az interaktív értelmezési folyamatok és a kollektív tapasztalatok így az „objektív” életkörülmények és a „szubjektív” beállítódások, tudatformák tipikus összekapcsolódásait hozzák létre, vagyis a közvetítő tényezők közös konstellációit. Említettem már (2. szakasz), hogy ha a szociológus elemző a cselekvési feltételek tipikus konstellációit és ezek belső logikáját az életcélok elérésének szempontjából veszi szemügyre, akkor azok összességét a cselekvés kontextusaként rekonstruálhatja. Ehhez hasonlatos, hogy a társadalom tagjainak alkalmazkodási és értelmezési teljesítményei által a közvetítő tényezők is egész kontextusokká, meghatározott életstílusokká olvadnak össze. Az életstílusokat[587] nem szabad összetéveszteni a mindennapokban megfigyelhető gondolkodással és viselkedéssel. Sokkal inkább a társadalmi csoportok tipikus viselkedési mintáit jelentik, amelyek kizárólag a konkrét gondolkodástól és viselkedéstől történő elvonatkoztatás révén ismerhetők meg (mind a kutatók, mind a társadalom tagjai számára). Ebben az értelemben az életstílusok az emberi cselekvés strukturális feltételei és a gyakorlatban megvalósult cselekvés között helyezkednek el.

Az életstílusok kategoriális és módszertani szempontból vett köztes helyzete első pillantásra nagy hasonlóságot mutat a Bourdieu által javasolt közvetítő kategóriával, a habitussal. A habitus szerinte a „gyakorlat egységesítő generáló elve” (Bourdieu 1982 [1979]: 277), avagy a „hasonló cselekvésmintákat létrehozó diszpozíció” (uo.), mely a társadalmi csoportok „hasonló gondolkodási, felfogásbeli, ítéletalkotásbeli és cselekvési sémái”-ból ered (Bourdieu és Passeron 1971 [1970]: 143).

Az életstílus itt javasolt kategóriája azonban különbözik a bourdieu-i habitustól abban, hogy a habitusfogalom kizárólag a szociokulturális jelenségekre vonatkozik. Bourdieu a habitust viselkedésszabályozó gondolatvilágként fogja fel. Ezáltal jönnek létre szerinte a gyakorlat különböző formái. Saját életstílus-fogalmam ezzel szemben bármilyen jellegű tényszerű cselekvési szabályszerűségre vonatkozik. Így nem csupán a szociokulturális eredetű viselkedési mintákat foglalja magában (pl. a szocializáció hatásait), hanem kiterjed az objektíven kikényszerített viselkedésekre is, még akkor is, ha ezeket szociokulturális szemszögből tagadják (erre példa az, hogy az autók iránt lelkesedő fiatal külföldieknek megfelelő szakirányú végzettség nélkül kevés esélyük van helyet kapni a gyakorlati autószerelői képzésben).

Az e helyen használt életstílus-fogalom másrészt abban különbözik a habitus bourdieu-i koncepciójától, hogy definíciószerűen le van választva a társadalmi egyenlőtlenségek külső struktúráiról. Bourdieu szerint a társadalmi osztályok homogén életkörülményei „homogén kondicionálási és alkalmazkodási folyamatokat” (Bourdieu 1982 [1979]: 175) eredményeznek, amelyek így létrehozzák a habitusokat mint cselekvési diszpozíciókat. Ily módon –- a nem konvencionális szóhasználat ellenére -– Bourdieu valójában az osztályelméletekre mindig is, a rétegződésmodellekre pedig legkésőbb a hatvanas évektől jellemző teljesen konvencionális determinista elképzelések foglya marad. A közvetítő tényezők tipikus összefonódásainak és a nekik megfelelő életstílusoknak az itt használt koncepciójára ezzel szemben az jellemző, hogy nem feltételez eleve szisztematikus összefüggést bizonyos életcélok és bizonyos társadalmi helyzetek között. Az a fajta társadalmistruktúra-elemzés, amely mellett síkra szállok, empirikusan (és nem elméletileg) eldöntendő kérdésként kezeli azt, hogy léteznek-e összekapcsolódások társadalmi helyzetek és életstílusok között, azaz léteznek-e helyzetspecifikus életstílusok. Az életstílusok éppúgy lehetnek „objektív” keretfeltételek (az egyenlőtlen életkörülmények vagy bizonyos közvetítő tényezők) termékei, mint az emberek „szubjektív” teljesítményeinek eredményei. Mivel az emberek – mint ismeretes – egyre kevésbé vannak rákényszerítve az egymáshoz való alkalmazkodásra, ezért úgy tűnik, növekszik annak esélye, hogy az életstílusok a társadalmi helyzettől függetlenül alakuljanak.

  1. A miliő fogalma

Létezik egy régi szociológiai[588] fogalom, melynek célja épp olyan konkrét csoportok megnevezése, amelyekben az „objektív” és (a tőlük függő vagy tőlük független) „szubjektív” tényezők bizonyos életstílusokká olvadnak össze: a miliőfogalom. Az eddigi koncepcionális megfontolások e fogalom segítségével konkretizálhatók, és vázolhatók fel strukturális modellként.

Nem tudok e helyen részletesen kitérni a szociológiai miliőfogalom és a miliőelméletek hosszú történetére, de ez nem is lenne célszerű. Mégis érdemes utalni miliőkoncepciókra és megvitatni néhányukat, mert ezáltal pontosítható a saját fogalmam, és az is jobban kiviláglik, hogy ez az előbbiekhez képest mit képvisel (lásd ehhez: Keim 1979: 27–49).

A klasszikus miliőkoncepciók az egyén és az őt körülvevő társadalmi körülmények viszonyának összességét szem előtt tartották. Auguste Comte-nál az organizmus összes létfontosságú külső körülményére vonatkozik a fogalom. Hippolyte Taine miliőfelfogása az ember belső, szellemi környezetét is magában foglalja. Émile Durkheim megkülönböztette egymástól a külső társadalmi miliőt a belsőtől. Az újabb miliőfogalmak is a társadalmi környezete közepette („au milieu de”[589]), formáló hatásainak kitéve szemlélik az embereket, azonban jóval kevésbé igényesek a régebbi koncepcióknál. Legtöbbször nem ölelik fel a (külső és/vagy belsővé tett) társadalmi körülmények összességét, hanem rendszerint csak bizonyos társadalmi alrendszerekre (pl. a szociokulturális környezetre) és intézményes területekre (pl. családi miliőkre) koncentrálnak. A fogalom elsőként említett korlátozottságát jól szemlélteti Dirk Käsler miliődefiníciója. A miliő szerinte az a „megélt és [az emberre] hatást gyakorló (szub)kulturális környezet, amely egy »stílus« kialakulását ösztönzi” (Käsler 1984: 22, 325). Dieter Claessens miliőfogalma jól szemlélteti a meghatározások második fajta korlátozottságát. Az általános kulturális miliőtől elkülöníti a különös családi miliőket: „eddig túlzottan kevés elemzői figyelmet kapott az a formáló hatás, amit a családi miliő – vagyis az illatok, hangok, mozgások, viselkedések legkülönbözőbb árnyalatainak összességéből álló »családi stílus« –- gyakorol a nyitott, fejlődésben lévő egyénre” (Claessens 1962: 134).

Az újabb miliőkoncepciók e sajátos változatai mellé gyakran társul egy további is. Az egyén szemszögét veszik alapul, és innen nézve a miliő manapság legtöbbször csupán az individuumot közvetlenül körülvevő társadalmi szituáció köztes területét jelenti. Ezek „mögött” pedig további tényezők vannak, amelyeket a miliő közvetíti az egyén felé. Különösen jól kiviláglik ez az ökológiailag releváns „pszicho-miliők” fogalma esetében. Ezek alatt a szerzők a szelektíven érzékelt képek, gondolatok és elképzelések tapasztalatokkal és szükségletekkel való összekapcsolódásai révén létrejövő komplexumait értik (Sprout és Sprout 1971 [1965]: 32; vö. Käsler 1984: 327).

A jelen vizsgálat során használt miliőfogalom –- hasonlóan a többi újabb elképzeléshez –- szintén bizonyos szektorokra és szintén a miliőknek az egyének és a „külvilág” közti közvetítőfunkciójára koncentrál. A következőkben az alábbi értelemben használom a miliő fogalmát: azon emberek csoportja, akik olyan külső életkörülményekkel és/vagy belső beállítódásokkal rendelkeznek, amelyek alapján közös életstílus jön létre.[590]

E meghatározásból kitűnik, hogy a miliő fogalmának is ugyanaz a kibővített cselekvéselmélet az alapja, mint a társadalmi helyzet fentebb kidolgozott fogalmának. Mindkét koncepció abból indul ki, hogy a társadalmi világot akkor tudjuk a legjobban megismerni, ha a cselekvők számára szubjektíven értelmes cselekvéseket követjük, beleértve ebbe mindazokat az előfeltételeket, cselekvési folyamatokat, összefonódásokat és következményeket, amelyek ezekkel összefüggésben állhatnak. Ahogy már említettem: ez nem jelenti azt, hogy a cselekvéselmélet megértési horizontja az egyén szintjén maradna. Az ilyen elmélet nem lenne elégséges, hiszen a legreflexívebb és legjobban informált cselekvők sem tudják az összes társadalmi okot beépíteni az őket mozgató indítékokba, és nem képesek számolni az összes következménnyel sem. A helyzetek korábban kifejtett elképzelése és a miliők imént kidolgozott koncepciója számára alapként szolgáló kibővített cselekvéselmélet abból a feltételezésből indul ki, hogy a szociológus megértési többlettel rendelkezik. Képes tehát olyan „objektív” cselekvési körülményeket, célokat, összefüggéseket és hatásokat figyelembe venni, amelyeket maga a cselekvő nem ért (1. szakasz).

A társadalmi helyzetek koncepciójának elméleti megalapozása szinte kizárólag ebből a megértési többletből indult ki, hiszen a helyzetek már a definíciójuk szerint is „objektív” életkörülményeket testesítenek meg. Ezzel szemben a miliők megalkotása során éppúgy meg akarjuk ismerni a cselekvők „szubjektív” mozgatórugóit és céljait, mint a cselekvéseik „objektív” előfeltételeit és következményeit. Az életstílusok és a miliők e kétféle konstitúciós folyamat eredményei –- és így is kell kezelni őket.

Az elméleti megalapozásnak módszertani következményei is vannak. Míg a társadalmi helyzetek vizsgálata esetében analitikus és kvantitatív módszerekre van szükség, addig a miliők esetében kicsit más a helyzet. A miliők felépülésének (egyikféle) alapját jelentő észlelési és értelmezési folyamatok ugyanis szükségessé teszik, hogy a kvantitatív mellett hermeneutikus és kvalitatív[591] eljárásokat is alkalmazzunk. A miliőkutatás tehát egyszerre követel meg analitikus és hermeneutikus, kvantitatív és kvalitatív módszereket.

A purista elméletfelfogások követelményeinek ugyan nem felel meg az itt használt hibrid jellegű, „objektív-szubjektív” miliőfogalom, de ez a vegyes minőség épp az új társadalmi egyenlőtlenségek vizsgálata számára jelent előnyt. Az első fejezetben bemutatattam, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek németországbeli szerkezete alapján egyre világosabbá válik, hogy a korábban egységes észlelési módok, értékelések és szubkulturális tulajdonságok egyre jobban szertefoszlanak. Felbomlóban vannak például a munkástudat kollektív struktúrái és a sajátos alkalmazotti mentalitások, eltűnőben vannak a társadalmi rétegek között megfigyelhető értékbeli és viselkedésbeli különbségek. Az életstílusok pluralizálódni látszanak, ami részben a differenciáltabb életkörülményekre adott reakciónak tulajdonítható, részben pedig az életstílusok és a külső életkörülmények szétkapcsolódásának számlájára írható. Az életstílusok ezáltal gyakran inkonzisztenssé válnak. A fent kifejtett miliőfogalmat e tendenciák megragadására hoztam létre, ezért határoztam meg a társadalmi helyzetektől (elvileg) függetlenítve. Így már vizsgálható, hogy az emberek életstílusa milyen mértékben független társadalmi helyzetüktől (hogy az életstílusokat milyen mértékben kell döntések eredményeként felfognunk, pl. az „alternatív” és a fogyasztásorientált életmód között). Ez a miliődefiníció ugyanakkor az életstílusok objektív körülmények által történő formálásának lehetőségét is magában foglalja. (Ilyen formáló hatással lehetnek például a jövedelmi viszonyok, vagy – mint „objektív” közvetítő tényezők – a nagyváros és a vidék eltérő fogyasztási lehetőségei és kényszerei.[592])

  1. A társadalmi miliők funkciói

A fenti értelemben vett miliők az életstílusok alapján különülnek el egymástól. Első pillantásra ez csupán társadalmi tagolódást, és nem társadalmi egyenlőtlenségeket jeleníti meg. Mi közük van tehát a miliőknek a társadalmi egyenlőtlenségekhez?

Két funkciója van a miliőknek, ami relevánssá teszi őket az életcélok egyenlőtlen megvalósítási lehetőségei szempontjából. Először is, szabályozzák az előnyös és előnytelen életkörülmények jelentőségét, használatát és feldolgozását. Az „objektív” és a „szubjektív” tényezők kontextusait jelentik, amelyek konkretizálják, hogy az előnyös-előnytelen életkörülmények hogyan érintik az embereket (3.1 szakasz), illetve azt, hogy milyen módon bánnak e körülményekkel hétköznapi gyakorlati tevékenységeik során (3.2 szakasz). Ez pedig azt jelenti, hogy az eltérő miliőhovatartozás bizonyos körülmények között ugyanazon társadalmi helyzetet is meglehetősen eltérővé formálhat, és hogy az azonos miliőhovatartozás egymáshoz közelítheti az eltérő helyzetek hatásait is, legalábbis amennyire ezt az utóbbiak „objektíven” megengedik.[593] (Így egészen más jelentősége van pl. a szociális biztonságnak az „alternatívok”, a feltörekvők és a művészek csoportjai, mint a munkások és a hivatalnokok tipikus miliői számára. Viszont alig különbözik a hivatalnok és a tartós munkanélküli hétköznapi viselkedésmódja abban az esetben, ha ugyanahhoz az „alternatív” miliőhöz tartoznak.[594])

Az eddig tárgyalt funkción túlmutat, másodszor, az, hogy a társadalmi miliők nemcsak a tagjaik, hanem a kívülállók esetében is hatást gyakorolnak a társadalmi egyenlőtlenségekre. Az egyes miliők életstílusai manifesztté teszik az egyenlőtlen életkörülményeket, „megkettőzik”, és a külvilág felé szimbolikusan megjelenítik őket. A miliők így nem pusztán bizonyos önállósággal rendelkező közvetítők, hanem önálló formáló instanciák is: maguk is termelőivé válnak az egyenlőtlen életkörülményeknek (azon személyek számára, akik nem tartoznak az adott miliőhöz). A miliők tiszteletet és megvetést, kizárást és befogadást, privilégiumokat és diszkriminációt, bizalmat és előítéleteket hoznak létre. (Így pl. a felemelkedésorientált miliő alkalmazottjai nemcsak, hogy különösen érzékenyek a presztízsrangsorok legkülönfélébb változataira, de a lakosság többi csoportjánál sokkal határozottabban megjelenik náluk az a tendencia is, hogy embertársaikat különböző presztízsalapú szempontok szerint osztályozzák.)

Elsősorban tehát a fentebb (2.1 szakasz) társasnak nevezett és a rétegződésmodellek által rendszerint elhanyagolt egyenlőtlenségi dimenziókban tükröződik a miliők hatása, és e dimenziók kihatással vannak a nem miliőtagokra is. A miliők koncepciója így képes a rétegződéselméletekre a hatvanas évektől jellemző „objektivizmus” és „ökonomizmus” meghaladására, és arra, hogy ismét bevonja az egyenlőtlenségkutatásba a társadalmi egyenlőtlenségek szociokulturális, szubjektív és relacionális aspektusait. Ezeket Weber a rend fogalmával, Warner pedig az interaktív presztízsrétegek koncepciójával próbálta megragadni.[595] Bár az is igaz, hogy a miliők aktív egyenlőtlenségi funkciói esetében a Weber és Warner által középpontba állított presztízsnél jóval többről van szó (vö. Bourdieu 1982 [1979]: 279).

Az egyenlőtlenségek társas dimenziói, azaz a társas kapcsolatok, szerepek, privilégiumok és a diszkrimináció egyenlőtlenségei tekintetében tehát a miliőknek kettős funkciójuk van. Egyrészt újratermelik, pontosítják és módosítják ezen életkörülményeket (pl. a nemek felé megfogalmazott eltérő viselkedési elvárások által), másrészt életkörülményeket termelnek a kívülállók számára (pl. azáltal, hogy szembesítik őket a miliőre jellemző sajátos nemi szerepfelfogásokkal). A társadalmi egyenlőtlenségek gazdasági és állami dimenziói esetében a miliők újratermelő, vagyis közvetítő, konkretizáló, szelektáló és felerősítő funkciói vannak túlsúlyban, ahogy azt korábban részletesen is kifejtettem.

  1. A miliők tipológiája

Ha megpróbáljuk az így kialakított miliőfogalomból kiindulva megalkotni a társadalmi miliők tipológiáját, akkor a lehetőségeknek a helyzetalapú modellek konstrukciója során felmerült sokaságánál is nagyobb tárházával szembesülünk. Először is, különbséget kell tenni mikro- és makromiliők között. A mikromiliők olyan életstíluscsoportok, melyeknek tagjai közvetlen személyes kapcsolatban állnak egymással: családok, munkahelyi ismerősi körök, ifjúsági csoportok, szomszédságok, faluközösségek stb. Különösen fontos a család funkciója, ezek a közvetlenül megélt belső viszonyok ugyanis hétköznapi tapasztalatokra és cselekvésekre fordítják le az emberek számára a külső viszonyokat (így az egyenlőtlenségeket is).[596] A családformák fejlett társadalmakra jellemző sokfélesége pedig még inkább hozzájárul ahhoz, hogy ez a „fordítás” családonként igen különböző módon valósuljon meg.

A makromiliők a „hasonló” életstílussal rendelkező emberek csoportjait jelentik, és e szempontból nem lényeges, hogy ismerik-e egymást: ezek a személyek tartozhatnak más kapcsolathálózatokhoz, mely esetben soha nem is találkoznak egymással. Mivel az életstílusokat nagyon sokféle szempont alapján lehet „hasonlónak” tekinteni, a makromiliők igen különböző tagolódásai állapíthatók meg (regionális csoportok, felekezetek, foglalkozási miliők, politikai miliők,[597] szabadidős miliők, nemzedéki miliők stb.).

A miliők sajátos életstílusát az „objektív” külső életkörülmények (struktúra) és az egyének „szubjektív” belső beállítódásainak és viselkedési módjainak (gyakorlat) közvetítő kategóriájaként fogom fel. Mind a makro-, mind a mikromiliők ezen a köztes, közvetítő szinten helyezkedik el. Mindkettő a közvetlenül megfigyelhető viselkedés absztrakciója, de az elvonatkoztatás különböző mértéke jellemző rájuk. A mikromiliők életstílusait még leginkább a viselkedés- és gondolkodásmódok konkrét együttesei által jellemezhetjük (ezen együtteseknek az alkotórészeit összetartozóként is érzékeljük). A makromiliők életstílusai ezzel szemben az alapvető beállítódások és a nagyon általános viselkedési tendenciák együtteseként ábrázolhatók.

Célom a makromiliők olyan össztársadalmi modelljének felvázololása, amelynek fő tagolási elve, hogy milyen funkciót töltenek be e miliők a társadalmi egyenlőtlenségek struktúrájában. Így tehát annak a kérdésnek kell utánajárni, hogy mely általánosan elfogadott életcélok (2.1 szakasz) válnak az egyes életstílus-csoportok számára mindennapjaikban különösen fontossá. (Ez az eljárás hasonló elvet követ az egyes életkörülmények elsődlegessége alapján azonosított, tipikus, összehasonlító jellegű társadalmi helyzetek elkülönítésekor választotthoz.) Ha az egyes miliőket az alapján határozzuk meg, hogy mely életcélok elsődleges jelentőségűek tagjaik számára, akkor feltételezhető, hogy a miliők hétköznapjaiban azok az életkörülmények válnak a legfontosabbakká, amelyektől ezen életcélok elérését várják. Az életcélközpontú miliőfelosztásban tehát az életkörülmények eltérő „szubjektív” fontossága is visszatükröződik.

A 3. táblázat az egyenlőtlenségek szempontjából releváns makromiliők tipológiáját mutatja be. Alapját az alkalmazott „életvilág-kutatás” (Becker és Nowak 1982) azon miliőtipológiája képezi, amelyet korábban[598] a fejlett társadalmistruktúra-elemzés egyik építőköveként mutattam be.[599] Az egyes miliőkben uralkodó beállítódásokat és tudatformákat az alapján vizsgáltam meg, hogy mely általánosan elismert életcélok fejeződnek ki bennük, vagyis hogy mely életcélok dominánsak az egyes miliőkben. A hedonisztikus miliőben például az önmegvalósítás, a tehermentesítés és az integráció életcéljai kerülnek előtérbe. Ezért arra számíthatunk, hogy a hedonista miliő mindennapjaiban azoknak az életkörülményeknek tulajdonítanak különleges jelentőséget, amelyek olyan cselekvéseket tesznek lehetővé, amelyek által kielégíthetik e három szükségletet. A következő körülmények lesznek tehát különösen fontosak a hedonisztikus miliőben: az integráló és dezintegráló társas kapcsolatok, az identitások kialakítását elősegítő, illetve az identitások szempontjából romboló hatású társadalmi szerepek, a tehermentesítő vagy megterhelő munkakörülmények és szabadidős körülmények stb.

7.3. táblázat - 3. táblázat. Társadalmi miliők a Német Szövetségi Köztársaságban

Elnevezés

Uralkodó általános életcélok

Az egyenlőtlen életkörülmények uralkodó dimenziói

Konzervatív emelkedett miliő

Siker

Iskolai végzettség

Hatalom

Formális hatalom

Kispolgári miliő

Siker

Iskolai végzettség, foglalkozási presztízs

Biztonság

Kockázatok

Jólét

Pénz

Tradicionális munkásmiliő

Biztonság

Kockázatok, társadalombiztosítás

Jólét

Pénz

Tehermentesítés

Munka- és szabadidős körülmények

Felemelkedésre törekvő miliő

Siker

Iskolai végzettség, foglalkozási presztízs

Jólét

Pénz

Technokratikus-liberális miliő

Részvétel

Demokratikus intézmények

Siker

Iskolai végzettség

Önmegvalósítás

Társadalmi szerepek

Hedonisztikus miliő

Önmegvalósítás

Társadalmi szerepek

Tehermentesítés

Munka- és szabadidős körülmények

Integráció

Társas kapcsolatok

Alternatív-baloldali miliő

Integráció

Társas kapcsolatok

Részvétel

Demokratikus intézmények

Önmegvalósítás

Társadalmi szerepek


Csakúgy, mint a helyzetek modelljét (2.3 szakasz), a miliőmodellt is hipotetikus konstrukcióként kell kezelni. Ez a hipotetikus jelleg elsősorban nem is a miliőkben megnyilvánuló életstílusokkal, és nem is az „objektív” jegyek, a beállítódások és a tudatformák összekapcsolódásaival van összefüggésben, hiszen ezekre vonatkozóan viszonylag biztos lábakon álló tudással rendelkezünk.[600] A miliőtipológia leginkább a társadalmi egyenlőtlenségek szerkezetében betöltött funkciója tekintetében hipotetikus, vagyis azzal összefüggésben, hogy az egyes miliőknek milyen szerepet tulajdonítunk az egyenlőtlen életkörülmények erősítésével, gyengítésével, reprodukciójával és jelentőségkijelölésével kapcsolatban. Ezek a funkciók – csakúgy, mint a társadalmi helyzetek funkciói -– nem teljesen vethetők alá empirikus ellenőrzésnek, hiszen többé-kevésbé határozatlan körvonalú cselekvési diszpozíciók képezik az alapjukat, nem pedig empirikusan közvetlenül megfigyelhető viselkedésformák. A hipotetikus modell empirikus tesztelése tehát nem történhet meg egy lépésben, megítélésének kulcsa, hogy a gyakorlati alkalmazása során beválik-e, vagy sem.

Következtetések: a miliőkoncepció előnyei

A hagyományos rétegződésmodellek az emberek „objektív”, elsősorban a foglalkozással kapcsolatos jegyeire koncentrálnak (jövedelemre, iskolai végzettségre, foglalkozási presztízsre). Ezáltal elhanyagolják a társadalmi egyenlőtlenségek „szubjektív”, nem gazdasági és relacionális vonatkozásait, amelyek épp ma bírnak különös jelentőséggel. Többek között ezért is vádolták meg a rétegződésmodelleket életidegenséggel.

Így fogalmazódott meg a társadalmi egyenlőtlenségeket megfelelően leírni kívánó modellekkel szemben az a követelmény, hogy képesek legyenek az egyenlőtlen életkörülmények hétköznapi hatásmechanizmusainak megragadására, és hogy -– amennyiben lehetséges -– építsék be ezeket a mechanizmusokat.

A miliőkoncepció képes megfelelni e követelményeknek, és hozzá tud járulni a társadalmi egyenlőtlenségek életközelibb strukturális modelljéhez. A helyzetek koncepciójával közösen használva felmérhetjük, hogy milyen jelentőséggel bírnak és milyen cselekvési lehetőségeket nyitnak meg bizonyos társadalmi előnyök és hátrányok az érintettek számára, hogy az érintettek hogyan viszonyulnak a saját és mások életére jellemző előnyös és előnytelen életkörülményekhez, illetve hogyan kezelik ezeket. Természetesen a miliőkoncepció sem tud ezekkel kapcsolatban tökéletesen biztos kijelentéseket tenni, mivel elvonatkoztat az egyes emberek személyiségétől. Mégis jóval nagyobb pontossággal írja le, és nagyobb valószínűséggel találja el a valóságot, mint azok a struktúraelméletek, amelyek teljesen figyelmen kívül hagyják az emberi szubjektivitást.

A miliőkoncepció leginkább azért tud életközeli lenni, mert figyelmének középpontjában az életvilág közbülső szintje áll, amely közvetít az össztársadalmi struktúrák és az egyéni érintettség között.

Tovább közelíti a miliőkoncepciót az élethez, hogy lehetővé teszi a társadalmi egyenlőtlenségek valamennyi jelentős életvilágbeli közvetítő instanciájának (a családi, foglalkozási, regionális, politikai stb. miliőknek) a rugalmas és beható vizsgálatát. A miliőkoncepció nem olyan megközelítés, amelyet arra használunk, hogy előre meghatározott jegyek alapján egy meghatározott séma skatulyáiba soroljuk be az embereket; a miliők tagolását, a miliők jellegét és formáját az emberek életformái határozzák meg.

Berger Viktor fordítása

Hivatkozott irodalom

[bib_543] Bahrdt, Hans Paul. 1984. Schlüsselbegriffe der Soziologie. Beck. München .

[bib_544] Beck, Ulrich. 2011 [1983]. Túl renden és osztályon? Jelen kötetben. Korábbi kiadása: In Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. 418–468. Új Mandátum 1997. Budapest .

[bib_545] Beck, Ulrich, Michael, Brater, és Bernd, Wegener. 1979). Berufswahl und Berufszuweisung. Zur sozialen Verwandtschaft von Ausbildungsberufen. Frankfurt am Main, New York: Campus.

[bib_546] Becker, Ulrich és Nowak, Horst. 1982. Lebensweltanalyse als neue Perspektive der Meinungs- und Marketingforschung. In European Society for Opinion and Marketing Research (szerk.): Fitting Research to Turbulent Times. ESOMAR Congress, Vol. 2. 247–262. ESOMAR . Amsterdam .

[bib_547] Becker, Schmidt és Becker, Regina. 1983. Probleme einer feministischen Theorie und Empirie in den Sozialwissenschaften. (Konferenciaelőadás, kéziratban.).

[bib_548] Berger, Regina. 1984. Zusammenhänge und Abhängigkeiten zwischen Lebensbereichen. In Glatzer, Wolfgang Zapf (szerk.): Lebensqualität in der Bundesrepublik. Objektive Lebensbedingungen und subjektives Wohlbefinden. Frankfurt am Main, . 249–263. Campus . New York .

[bib_549] Bertram, Hans. 1979. Sozialökologische Konzepte in der Sozialisationsforschung und Mehrebenenmodelle. In Heinz Walter, Rolf Oerter (szerk.): Ökologie und Entwicklung. Donauwörth: . 210–228. Auer .

[bib_550] Bertram, Hans. 1981. Sozialstruktur und Sozialisation. Zur mikroanalytischen Analyse von Chancenungleichheit. Darmstadt, Neuwied: Luchterhand.

[bib_551] Bertram, Hans. 1982. Anmerkungen zu: Melvin L. Kohn: Persönlichkeit, Beruf und soziale Schichtung. Soziologische Revue 5: . 133–137.

[bib_552] Bertram, Hans. 1982. Von der schichtspezifischen zur sozialökologischen Sozialisationsforschung. In Vaskovics László (szerk.): Umweltbedingungen familialer Sozialisation. Beiträge zur sozialökologischen Sozialisationsforschung. Enke. Stuttgart .

[bib_553] Bertram, Hans. 1983. Arbeit, Familie und Lebensführung. Zur empirischen Überprüfung der Reproduktionsmodelle sozialer Ungleichheit. (Kézirat: pályázati anyag a DFG számára.) . München.

[bib_554] Blau, Peter M. 1978 [1974]. Parameter sozialer Strukturen. In uő. (szerk.): Theorien sozialer Strukturen. Ansätze und Probleme. 203–232. Westdeutscher Verlag . Opladen .

[bib_555] Blau, Peter M. 1977. Inequality and Heterogenity. A Primitive Theory of Social Structure. New York: Free Press. [Magyarul részlet: Egyenlőtlenség és heterogenitás. (Jelen kötetben.) Korábbi kiadása: In Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. . 277–294. Új Mandátum 1997 . Budapest .

[bib_556] Bourdieu, Pierre. 1971 [1966]. Osztályhelyzet és osztálypozíció. In Ferge Zsuzsa (szerk.): Francia szociológia. 402–433. Közgazdasági és Jogi Kiadó . Budapest .

[bib_557] Bourdieu, Pierre. 1982 [1979]. Die feinen Unterschiede. Kritik der gesellschaftlichen Urteilskraft. Frankfurt am Main: Suhrkamp.

[bib_558] Bourdieu, Pierre. 2011 [1983]. Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke. (Jelen kötetben) Korábbi kiadása: In Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. 56–177. Új Mandátum 1997 . Budapest.

[bib_559] Bourdieu, Pierre, Bourdieu, Jean, és Claude, Passeron. 1971 [1970]. Die verstimmten Partner. Methoden und Ergebnisse einer empirischen Untersuchung. In uők. Die Illusion der Chancengleichheit. 129–161. Stuttgart .

[bib_560] Claessens, Dieter. 1962. Familie und Wertsystem. Eine Studie zur „zwieten, sozio-kulturellen Geburt” des Menschen. Duncker & Humblot. Berlin .

[bib_561] Dittrich, Karin A. 1985. Familienalltag und Familienbeziehung. Frankfurt am Main, . Campus. New York .

[bib_562] Etzioni, Amitai. 1968. The Active Society. New York: Free Press.

[bib_563] Fürstenberg, Friedrich. 1977. Einführung in die Arbeitssoziologie. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft.

[bib_564] Geiger, Theodor. 1932. Die soziale Schichtung des deutschen Volkes. Stuttgart: Enke.

[bib_565] Geiger, Theodor. 1962 [1955]. Typologie und Mechanik der gesellschaftlichen Fluktuation. In uő. Arbeiten zur Soziologie. 114–151. Luchterhand. Neuwied.

[bib_566] Giddens, Anthony. 1976. New Rules of Sociological Method. A Positive Critique of Interpretative Sociologies. Hutchinson. New York .

[bib_567] Giddens, Anthony. 1979 [1973]. Die Klassenstruktur fortgeschrittener Gesellschaften. Suhrkamp. Frankfurt am Main .

[bib_568] Gleiss, Irma. 1980. Psychische Störungen und Lebenspraxis. Entwurf einer psychologischen Perspektive der sozialen Epidemiologie. Weinheim, . Beltz. Basel .

[bib_569] Habermas, Jürgen. 1994 [1985]. A jóléti állam és az utópikus energiák kimerülése. In uő. Válogatott tanulmányok. 283–308. Atlantisz . Budapest .

[bib_570] Haferkamp, Hans. 1976. Soziologie als Handlungstheorie. (3. kiadás.) . Westdeutscher Verlag. Opladen .

[bib_571] Havighurst, Robert J és Feigenbaum, Kenneth. 1959. Leisure and Life-Style. American Journal of Sociology 64(4).

[bib_572] Hütter, Ulrike. 1984. Lebensphase und gesundheitliches Befinden als Aspekte der Lebenslage. Frankfurt am Main, Mannheim: Sonderforschungsbereich 3 (Mikroanalytische Grundlagen der Gesellschaftspolitik), Nr. 147. 396–404.

[bib_573] Haferkamp, Hans. 1983. Soziologie der Herrschaft. Analyse von Struktur, Entwicklung und Zustand von Herrschaftszusammenhängen. Westdeutscher Verlag. Opladen .

[bib_574] Haller, Max. 1983. Zur Klassen- und Sozialstruktur fortgeschrittener kapitalistischer und sozialistischer Gesellschaften. Anmerkungen zum Buch von W. Wesolowski: Class, Strata and Power. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie 35(4):. 752–760.

[bib_575] Hillen, Karl Bernhard. 1975. Lebenslage-Forschung in den Sozialwissenschaften, insbesondere in der Sozialpolitik. (Disszertáció: Bochumi Egyetem.) .

[bib_576] Hopf, Christel. 1979. Soziologie und qualitative Sozialforschung. In Christel Hopf és Elmar Weingarten (szerk.): Qualitative Sozialforschung. 11–37. Klett-Cotta . Stuttgart.

[bib_577] Hradil, Stefan. 1983. Die Ungleichheit der sozialen Lage. In Reinhard Kreckel (szerk.): Soziale Ungleichheiten. (Soziale Welt Sonderband 2). 101–118. Otto Schwartz & Co. Göttingen.

[bib_578] Ingham, Geoffrey K. 1970. Social Stratification: Individual Attributes and Social Relationships (Critical Note concerning Runciman). Sociology 4(1): . 105–113.

[bib_579] Jung, Dirk. 1982. Vom Kleinbürgertum zur deutschen Mittelschicht. Analyse einer Sozialmentalität. Die Mitte. Saarbrücken.

[bib_580] Käsler, Dirk. 1984. Die frühe deutsche Soziologie 1909 bis 1934 und ihre Entstehungs- Milieus. Eine wissenschaftssoziologische Untersuchung. Westdeutscher Verlag. Opladen .

[bib_581] Kappelhof, Peter. 1979. Zur Strukturanalyse von primären Umwelten. Zeitschrift für Soziologie 8(2). 145–157.

[bib_582] Keim, Karl-Dieter. 1979. Milieu in der Stadt. Ein Konzept zur Analyse älterer Wohnquartiere. Stuttgart, Berlin, Köln, Mainz: Kohlhammer.

[bib_583] Kleinherz, Gerhard. 1970. Probleme von Reformen im Bereich der materiellen Alterssicherung. WSI-Mitteilungen 28.

[bib_584] Kolosi, Tamás. 1983. Status Groups in Hungary. Angewandte Sozialforschung 11(2–3):. 163–183.

[bib_585] Kreckel, Reinhard. 1976. Dimensions of Social Inequality. Conceptual Analysis and Theory of Society. Soziologische Gids 23(7). 338–362.

[bib_586] Kreckel, Reinhard. 1980. Klassenstrukturanalyse zwischen Marx und Weber. Soziologische Revue 3(3). 251–259.

[bib_587] Kreckel, Reinhard. 1982. Class, Status and Power? Begriffliche Grundlagen für eine politische Soziologie der sozialen Ungleichheit. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie 34(4):. 617–648.

[bib_588] Kreckel, Reinhard. 1983. Theorie sozialer Ungleichheiten im Übergang. In uő. (szerk.): Soziale Ungleichheiten. (Soziale Welt Sonderband 2). 3–14. Otto Schwartz & Co. Göttingen .

[bib_589] Kreckel, Reinhard. 1985. Status Inconsistency and Status Deficiency in Meritocratic Society. (Konferenciaelőadás: „New Differenciations of Status Structures?” című konferencia, az International Sociological Association rendezésében, Duisburg, 1985. május 7–9.) .

[bib_590] Leder, Hans-Claus. 1969. Theodor Geigers „Theorie der sozialen Schichtung”. (Disszertáció: Heidelberg.).

[bib_591] Lepsius, Mario Rainer. 1966. Parteisystem und Sozialstruktur. Zum Problem der Demokratisierung der deutschen Gesellschaft. In Wilhelm Abel, Knut Borchardt, Hermann Kellenbenz, Wolfgang Zorn (szerk.): Wirtschaft, Geschichte und Wirtschaftsgeschichte. Festschrift zum 65. Geburtstag von. 371–393. Fischer. Stuttgart.

[bib_592] Lindenberg, Siegwart M. 1977. Individuelle Effekte, kollektive Phänomene und das Problem der Transformation. In Klaus Eichner, Werner Habermehl (szerk.): Probleme der Erklärung sozialen Verhaltens. Meisenheim: Hain, 46–84.

[bib_593] Lüdtke, Hartmut. 1984. Metodologische und theoretische Probleme bei der Untersuchung von Lebensstilen. (Konferenciaelőadás, kéziratban.) .

[bib_594] Maslow, Abraham H. 1977 [1954]. Motivation und Persönlichkeit.Olten, . Walter Verlag. Freiburg .

[bib_595] Mannheim, Karl. 1996 [1929]. Ist Politik als Wissenschaft möglich? In uő. Ideologie und Utopie. Frankfurt am Main: Schulte, Bulmke. 95–167.

[bib_596] Michels, Robert. 1968 [1922]. Beitrag zur Lehre von der Lehre zur Klassenbildung. In Bruno Seidel, Siegfried Jenker (szerk.): Klassenbildung und Sozialschichtung. 146–180. Wissenschaftliche Buchgesellschaft . Darmstadt.

[bib_597] Möller, Rudolf. 1978. „Lebenslage” als Ziel der Politik. WSI-Mitteilungen 31(10): . 553–656.

[bib_598] Mombert, Paul. 1968 [1920]. Die Tatsachen der Klassenbildung. In Bruno Seidel, Siegfried Jenker (szerk.): Klassenbildung und Sozialschichtung. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft. 113–145.

[bib_599] Mooser, Josef. 1983. Auflösung der proletarischen Milieus. Klassenbindung und Individualisierung in der Arbeiterschaft vom Kaiserreich bis in die Bundesrepublik. Soziale Welt 34(3): . 270–306.

[bib_600] Mooser, Josef. 1984. Arbeiterleben in Deutschland 1900–1970. Klassenlagen, Kultur und Politik. Suhrkamp. Frankfurt am Main.

[bib_601] Naegele, Gerhard. 1978. Soziale Ungleichheit im Alter. Sozialpolitische und sozial-gerontologische Aspekte der Einkommenserzielung und -verwendung älterer Menschen. (Disszertáció: Kölni Egyetem.).

[bib_602] Nahnsen, Ingeborg. 1975. Bemerkungen zum Begriff und zur Geschichte des Arbeitsschutzes. In Martin Osterland (szerk.): Arbeitssituation, Lebenslage und Konfliktpotential. Frankfurt am Main, Köln: Europäische Verlagsanstalt. 145–166.

[bib_603] Neidhardt, Friedhelm. 1967. Soziale Schichtung und soziale Stabilität. München. (Publikálatlan habilitációs munka, kéziratban.).

[bib_604] Offe, Claus. 1972. Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. Suhrkamp. Frankfurt am Main .

[bib_605] Preuss-Lausitz, Ulf (szerk.). 1983. Kriegskinder, Konsumkinder, Krisenkinder. Zur Sozialisationsgeschichte seit dem zweiten Weltkrieg. Weinheim, . Beltz. Basel .

[bib_606] Raschke, Joachim. 1980. Politik und Wertwandel in den westlichen Demokratien. Aus Politik und Zeitgeschichte 36(szeptember). 23–45.

[bib_607] Rosenbaum, Heidi. 1983. Die Konzeption der Sozialstruktur in der schichtenspezifischen Sozialisationsforschung. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie 35(1). 41–58.

[bib_608] Runciman, W. Gary. 1965. Relative Deprivation and Social Justice. University of California Press. Berkeley .

[bib_609] Runciman, W. Gary. 1968. Class, Status and Power? In John A. Jackson (szerk.): Social Stratification. 25–61. Cambridge Universsity Press . Cambridge .

[bib_610] Schwartz, Barry. 1981. Vertical Classification. A Study in Structuralism and the Sociology of Knowledge. Chicago: University of Chicago Press.

[bib_611] Sprout, Harold és Margaret, Sprout. 1971 [1965]. Ökologie. Mensch – Umwelt. Goldmann. München .

[bib_612] Steinkamp, Günther. 1983. Auf der Suche nach den sozialstrukturellen Bedingungen sozialen Handelns: Melvin Kohn. Zeitschrift für Sozialisationsforschung und Erziehungssoziologie 3(1). 105–116.

[bib_613] Steinkamp, Günther. 1984. Sozialstruktur und familiale Sozialisation: Probleme einer konzeptionellen Verknüpfung makro- und mikrosoziologischer Analyseebenen. (Konferenciaelőadás, kéziratban.) 1984.10.12. Dortmund: 22. Deutscher Soziologentag.

[bib_614] Steinkamp, Günther és Wolfgang, H. Stief . 1978. Lebensbedingungen und Sozialisation. Die Abhängigkeit von Sozialisationsprozessen in der Familie von ihrer Stellung im Verteilungssystem ökonomischer, sozialer und kultureller Ressourcen und Partizipationschancen. Westdeutscher Verlag. Opladen .

[bib_615] Thimm, Walter és Edmund, H. Funke. 1977. Soziologische Aspekte der Lernbehinderung. In Gustav O. Kanter (szerk.): Handbuch der Sonderpädagogik, Band 4: Pädagogik der Lernbehinderten. Berlin: Marhold. 581–612.

[bib_616] Thompson, John B. 1984. The Theory of Structuration. An Assessment of the Contribution of Anthony Giddens. In uő. (szerk.): Studies int he Theory of Ideology. 148–172. Polity Press . Cambridge.

[bib_617] Tumin, Melvin M. 1968 [1967]. Schichtung und Mobilität. Grundfragen der Soziologie, Band 5. Juventa. München .

[bib_618] Weber, Max. 1987 [1922]. Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai 1. Szociológiai kategóriatan. Közgazdasági és Jogi Kiadó. Budapest .

[bib_619] Wegener, Bernd. 1982. Two Approaches to the Analysis of Judgements of Prestige: Interindividual Differences and the General Scale. Mannheim: ZUMA-Paper.

[bib_620] Weisser, Gerhard. 1959. Grundsätze der Verteilungspolitik. In Bernhard Külp, Wilfrid Schreiber (szerk.): Soziale Sicherheit. Köln, . 110–135. Kiepenheuer und Witsch. Berlin.

[bib_621] Wiehn, Erhard R. 1975. Soziale Schichtung. In Erhard R. Wiehn, Karl Ulrich Mayer (szerk.): Soziale Schichtung und Mobilität. Eine kritische Einführung. 9–121. Beck . München .

[bib_622] Wilensky, Harold L. 1960 [1964]. Work, Careers, and Social Integration. In Shmuel N. Eisenstadt (szerk.): Comparative Social Problems. 306–319. Free Press . New York.

[bib_623] Zapf, Wolfgang (szerk.). 1977. Lebensbedingungen in der Bundesrepublik. Sozialer Wandel und Wohlfahrtsentwicklung. Frankfurt am Main, . Campus. New York .



[542] Forrás: Stefan Hradil: Sozialstrukturanalyse in einer fortgeschrittenen Gesellschaft. Opladen: Leske + Budrich, 1987, 139–170, 193–196.

[543] Világos ezek alapján, hogy a koncepció egy olyan átfogó fogalmiságot fog az alábbiakban jelenteni, amely magába foglalja az elméleti alapot, az általános alapfogalmakat és a modelleket.

[544] A könyv itt nem közölt 2. fejezetében –- a szerk.

[545] Új társadalmi egyenlőtlenségek alatt a diskurzus résztvevői –- köztük Hradil -– azon egyenlőtlenségeket értik, amelyeket a korábbi rétegződés- és osztályelméletek nem tárgyaltak; vagy azért, mert a rájuk jellemző sajátos perspektíva alapján nem tűntek különösebben fontosnak, vagy azért, mert ténylegesen újonnan jöttek létre a jóléti államokban. Pl. munkakörülmények, szabadidős körülmények, lakásviszonyok, lakókörnyezet, előítéletek, diszkrimináció; a nemek, régiók, etnikai és életkorcsoportok stb. közötti egyenlőtlenségek, illetve a jóléti állam transzferei okozta egyenlőtlenségek (Hradil 1987: 29–49) -– a ford.

[546] A szerző az alábbi követelményekről beszél. (1) A korszerű struktúraelméletnek tartalmaznia kell a társadalmi egyenlőtlenség összes „lényeges” dimenzióját („lényeges”, amennyiben fontosságukat elméletileg is megindokolják). (2) Képesnek kell lennie annak megragadására, hogy az egyes relatíve kedvező és kedvezőtlen életkörülmények hogyan fejtik ki egymással összefonódva hatásukat az egyének életére. (3) Olyan sémát kell nyújtania, ami alapján a társadalom mindegyik tagja besorolható valamelyik egyenlőtlenségi csoportba. Ezen sémának azonban olyan kategóriákkal kell rendelkeznie, amelyek kellőképpen rugalmasak: figyelembe veszik azt, hogy az egyes kategóriák számára a társadalmi egyenlőtlenség különböző dimenziói eltérő fontossággal bírnak. (4) Integrálnia kell a modellbe az emberi szubjektivitást és az emberek cselekvését is. (5) Figyelembe kell vennie, hogy a mentalitások és az életstílusok nem csak a társadalmi egyenlőtlenség következményei, hanem önálló dimenziói is, így az elméletben is kellőképp reflektálni kell erre (Hradil 1987: 97–98) –- a ford.

[547] Kreckel ennek során az általam is használt Weber-kötetet vette alapul (1987 [1922]: 303–308), ugyanakkor a szokásos, valamint a 2.2.1 fejezetben elővezetett értelmezéssel szemben arra a következtetésre jutott, hogy a hatalom Webernél nem jelent önálló dimenziót. Szerinte a hatalom e két dimenzió felett helyezkedik el.

[548] Neidhardt (1967) kiadatlan habilitációs munkájának egy fejezetéről van szó.

[549] Jólét és jóllét fogalmához ld. a 15. lábjegyzetet -– a ford.

[550] Vesd össze mindenekelőtt Rudolf Möller (1978) munkájával, aki Gerhard Weisser öt, fokozatosan elmélyülő élethelyzet-definíciója kapcsán mutatott rá az életcélok (érdekek) szubjektív meghatározásának problémáira (lásd továbbá mások mellett Nahnsen 1975; Hillen 1975; Naegele 1978). (Gerhard Weisser [1898–1989]: német társadalomtudós, szociáldemokrata politikus, a német szociáldemokrata párt godesbergi programjának [1959] egyik atyja, az élethelyzetek koncepciójának egyik kidolgozója. Szerinte az élethelyzetek meghatározásához nem elegendőek az olyan „kemény” változók, mint a jövedelem, végzettség, lakásméret stb., hanem ama esélyeket is figyelembe kell venni, hogy az egyes emberek, illetve csoportjaik mekkora eséllyel rendelkeznek a szubjektív jóllét elérésére – a ford.)

[551] Pl. Naegele (1978), de a társadalmiindikátor-kutatók túlnyomó többsége is.

[552] Ez az alábbiakban részletesebben kifejtendő cselekvéselméleti álláspont alapvetően különbözik az egyenlőtlenség-kutatás determinista struktúraelméleteitől, de Hans Bertram (1983: 183) ama tézisétől is, mely szerint a környezet kikényszerít bizonyos döntéseket.

[553] Lásd ehhez Hans Haferkamp (1976, 1983: 79 skk.), Anthony Giddens (1976: pl. 121); a kritikájukhoz John B. Thompson (1984: 148 skk.).

[554] Anthony Giddens (1976: 122, 1979 [1973]: 270 sk.) oly módon tett erre kísérletet, hogy a struktúrákat, a cselekvéseket és az ezekből újból létrejövő struktúrákat az „erőforrások”, a „szemantikai” és „morális szabályok”, valamint a köztük fellépő közvetítő folyamatok segítségével kapcsolta össze.

[555] A fogalmat Helmut Schelsky alkotta meg.

[556] Az alábbi szakaszolás időbeli szempontból Joachim Raschke (1980), tartalmilag pedig Jürgen Habermas (1994 [1985]) írásán alapszik.

[557] Szó szerint mindkét kifejezés jóléti társadalmat jelentene magyarul, de az első (Wohlstandsgesellschaft) a jólétnek inkább az anyagi aspektusait hangsúlyozza, míg a második (Wohlfahrtsgesellschaft) a szubjektív jólétet is figyelembe veszi. Ezen jelentésbeli eltérés megjelenítésére használom az Andorka Rudolf-féle fordítási megoldást, melyben -– hasonló megfontolások alapján -– az angol „welfare” kifejezés jólétként, a „wellbeing” pedig jóllétként szerepel (lásd: Andorka Rudolf [2006]: Bevezetés a szociológiába. Budapest: Osiris, 2. kiadás, 571). A jóléti állam német megfelelője a Wohlfahrtsstaat, ebben az esetben a Wohlfahrt-kifejezés ellenére a jólétnél maradtam, ugyanis a jóléti állam a bevett kifejezés –- a ford.

[558] A könyv itt nem közölt 1. fejezetében -– a szerk.

[559] A társadalmi egyenlőtlenségek középtávú történelmi alakulásának figyelembevétele ellenére sem szabad azt hinnünk, hogy egyetemes modellt alkottunk meg, amely a társadalmi egyenlőtlenségek minden vonatkozását figyelembe veszi. A történelmi folyamatok bonyolultsága miatt „mindig csak a túlsúlyban lévő dolgokra tudunk rámutatni” (Below 1920, idézi: Mombert 1968 [1920]: 217).

[560] A többdimenziós rétegződéskutatásokkal szemben megfogalmazott legrégebbi kifogások egyike, hogy elhanyagolják a relacionális egyenlőtlenségeket (vö. Ingham 1970; Bourdieu 1971 [1966], Haller 1983: 22).

[561] Az egyenlőtlenség dimenzióinak fenti megformálása így kifejezetten ama néhány szerző által alkalmanként hangoztatott meggyőződés (pl. Schwartz 1981) ellen irányul, mely szerint a társadalmi egyenlőtlenséget kizárólag vertikális tagolással tudjuk megragadni, illetve felfogni.

[562] Ezt a sokféleséget azonban a társadalmi helyzetek empirikusan is használható modelljének felvázolása során (4.2.3) némileg mégis csökkenteni kell annak érdekében, hogy könnyebbé váljon az operacionalizáció.

[563] A könyv itt nem közölt 1. fejezetében -– a szerk.

[564] Érdemes megjegyezni, hogy az 1978-as és az 1980-as jóléti felmérés adataiban már akkor is megmutatkozik az alacsony fokú státuszkorreláció, amikor még figyelembe se vesszük azokat a változókat, amelyektől általában a státuszinkonzisztencia megjelenését várnánk (szabadidős lehetőségek, infrastruktúra, szociális biztonság, munkakörülmények).

[565] Lásd különösen Kolosi (1983), vö. 3.2 fejezet.

[566] Lásd Bertram (1981, 1982a, 1982b, 1983), Steinkamp (1983, 1984), vö. 3.3.

[567] Hütter (1984) az élethelyzetek olyan koncepcióját próbálta meg kidolgozni, ami figyelembe veszi az életterületek (munka, család, szabadidő stb.) közti különbségeket.

[568] A könyv itt nem közölt 3. fejezetében – a szerk.

[569] Az erőforrások összefonódásának fogalmához lásd Kreckel (1983).

[570] Vö. ezzel a társadalmi helyzet fogalmát – a munkavállalókra vonatkoztatva – Fürstenbergnél (1977: 115): „a munkavállalók ama szociális-jogi, gazdasági, társadalmi, szociálpszichológiai és politikai jegyei és tulajdonságai (…), amelyek meghatározzák élethelyzetüket és életsorsukat. Objektív, ellenőrizhető adottságokról van szó”. Vagy lásd az élethelyzet szociálpolitikai meghatározásait. Ezek rendszerint Weisser definícióján (4.2.1) alapulnak: „az a társadalmi körülmények által biztosított játéktér, ami az egyén számára a fontos érdekeinek kibontakoztatása és kielégítése számára adott” (Nahnsen 1975: 150); Vagy az a játéktér, „amit a külső körülmények ama érdekek kielégítése számára biztosítanak, amelyeket [az ember] az élete értelme szempontjából meghatározónak tart” (Kleinherz 1970: 75).

[571] Utalás Friedrich Engels művére: A munkásosztály helyzete Angliában. Budapest: Magyar Helikon, Európa, 1980 [1845] – a ford.

[572] A változókombinációk gyakorisági eloszlásának elemzéséről és a vonatkozó változók kereszttáblás elemzéséről van szó az 1978-as és 1980-as jóléti felmérés és az 1982-es Allbus esetében. (Allbus –- Allgemeine Bevölkerungsumfrage der Sozialwissenschaften: Általános társadalomtudományos lakosságfelmérés. 1980 óta kétéves rendszerességgel végrehajtott, Németországra nézve reprezentatív felmérés a lakosság társadalmi-strukturális helyzetéről, attitűdjeiről és cselekvésmódjairól – a ford.) Mivel ezek a változókészletek a fentebb definiált társadalmihelyzet-modell változóihoz képest viszonylag hiányosak vagy eltérő jellegűek, a számításoknak inkább csak heurisztikus jelentőségük volt. A számítási munkálatokért köszönet illeti D. Bendert.

[573] Ez a lehetőség ismét utal arra, hogy a társadalmi helyzetek tipológiájának létrehozása során kizárólag a szükségletek kielégítésének „objektív” esélyeit vettük figyelembe, és hogy a gondolkodás- és cselekvésmódokkal kapcsolatos explicit vagy implicit feltételezések semmiféle befolyást nem gyakoroltak a modellalkotásra. Ha ez történt volna, akkor a felépítési elvek tekintetében inkonzisztenssé vált volna a modell, és ha a „szubjektív” differenciálódást próbálnánk egy ilyen modellel magyarázni, akkor tautologikussá válna a magyarázat.

[574] Nem árt ismét felhívni a figyelmet arra, hogy e szakaszban (4.2) kizárólag az „objektív” életkörülményekről és cselekvési feltételekről van szó, nem pedig arról, hogy az emberek milyen jelentőséget tulajdonítanak a társadalmi egyenlőtlenség egyes dimenzióinak.

[575] Hasonló véleményen volt már Theodor Geiger (1962 [1955]) is a második világháború utáni időszakban, lásd még Leder (1969: 140).

[576] E helyen válik világossá, hogy az, amit fentebb a bizonyos csoportokhoz kötődő speciális társadalmi helyzetekként jelöltem, igen gyakran a társadalmi helyzetek közvetítő tényezőkkel való összefonódása.

[577] Lásd még ezen többdimenziós struktúrakoncepció revideált változatát (Blau 1977, különösen 211), valamint Blau megközelítésének tárgyalását Lindenbergnél (1977).

[578] Diszpozíciós annyiban, hogy csak diszpozíciókat (hajlandóságot, hajlamot, fogékonyságot, esélyt, valószínűséget) fejez ki, nem pedig bizonyos események elkerülhetetlen vagy szükségszerű bekövetkezését –- a szerk.

[579] Ugyanaz a feltételezés húzódik meg az „objektív” és a „szubjektív” tényezők megkülönböztetése mögött, mint ami a helyzetek és miliők elkülönítését motiválja, és ami a cselekvő számára tudatos és nem tudatosult cselekvési aspektusok megkülönböztetését eredményezte a cselekvéselméletekben. Arról a feltételezésről van szó, hogy az emberek egyszerre objektumok és szubjektumok, és hogy a társadalmi valóság, különösen a fejlett társadalmakban, kétféle módon épül fel. Egyrészt „objektív” módon, társadalmi-strukturális összefüggések és történelmi körülmények által jön létre és marad fenn. A társadalom másrészt „szubjektív” módon épül fel: az egyének és csoportjaik hozzák létre, szenvedik el hatásait, értelmezik és dolgozzák fel. Ez a tézis azt is kimondja tehát, hogy a „szubjektív” valóság nem pusztán az objektív életkörülmények visszatükröződését jelenti (vö. Becker-Schmidt 1983: 2 sk.).

[580] Vö. Bernd Wegener azon törekvéseivel, hogy elszakadjon az objektív presztízsskáláktól, és a presztízs mérését a mindenkori szubjektív érzékeléstől tegye függővé (Wegener 1982: 10).

[581] Claus Offe az állami instanciák strukturális problémáit vizsgálva már 1972-ben felismerte „a szubjektív politikai cselekvésorientációk növekvő relevanciáját a rendszer számára” (Offe 1972: 113).

[582] Wiehn így fejezte ezt ki: „a társadalmi osztályok, a rétegződés és a társadalmi mobilitás elméletének tehát e tekintetben is szüksége van az eldologiasodás megszűntetésére és az ember tekintetbe vételére” (1975: 118 sk.).

[583] A társadalmi struktúra kvalitatív elemzései és ezen irányzat kvantitatív eljárások felett gyakorolt kritikája rámutatott (3.4) arra, hogy a „szubjektív” közvetítő tényezők viszonylagos autonómiáját leginkább a kvalitatív társadalomkutatás során lehet megragadni. Vö. Hopf (1979: 20) írásával, ahol a szerző a „közvetítő változók” bevonását a kvalitatív kutatások egyik előnyeként ábrázolja. Vagy lásd Theodor Geigert, aki a helyzetektől viszonylag független mentalitások vizsgálatával kapcsolatban a következő eljárást ajánlja: „a mentalitások egzakt kutatásának (…) valójában behaviorista módszerekkel kellene kezdenie, csak ezután kezdhetne neki a megértő értelmezésnek” (Geiger 1932: 80).

[584] A viszonylagos autonómia feltételezése nem jelenti azt, hogy a tudatos tényezőkre kellene korlátozódnunk. A szubjektivitás nem merül ki a manifeszt, azaz lekérdezhető tudati tartalmakban, hanem magában foglalja a latens, tudattalan, elfojtott vagy még ki sem alakult tartalmakat is (Becker-Schmidt 1983: 5).

[585] A kétszintű megközelítések kritikájához lásd Kappelhof (1979: 146).

[586] Erre utal a Preuss-Lausitz (1983) által szerkesztett, a második világháború utáni szocializáció történetét végigkövető kötet címe is.

[587] Az életstílus fogalmához lásd: Havighurst és Feigenbaum (1959: 397); Wilensky (1960 [1964]: 312); Tumin (1968 [1967]: 95); Lüdtke (1984: 6).

[588] Eltekintek a nem társadalmi jelenségekre (hanem például a természeti környezet tulajdonságaira) vonatkozó miliőfogalmak tárgyalásától.

[589] Francia kifejezés, jelentése: közepette, középen – a ford.

[590] Mindenekelőtt a politikai szociológiában dolgoznak olyan miliőkoncepciókkal, amelyek hasonlítanak erre a definícióra. Vö. pl. azzal a miliőfogalommal, amit Mario Rainer Lepsius használt a német pártrendszer kialakulásának vizsgálatára. A „társadalmi-morális miliők” szerinte „olyan társadalmi egységeket jelölnek, amelyek több strukturális dimenzió (például: vallás, regionális hagyományok, gazdasági helyzet, kulturális orientációk, illetve az állam és az egyén között elhelyezkedő szervezetek és csoportosulások rétegspecifikus összetételének) egybeesése alapján, jönnek létre” (Lepsius 1966: 383). Az általam használt életstílus-miliőket azonban meg kell különböztetni a szervezeti miliőtől, amelynek fogalma szintén a politikai témájú írásokban terjedt el (lásd Mooser 1983, 1984). És kiváltképp nem azonos a kizárólag „objektív” jegyek mentén definiált és operacionalizált miliőkkel, így például a foglalkozási miliőkkel (Beck, Brater és Wegener 1979).

[591] A hermeneutikus-kvalitatív módszerek használatának szükségessége nem csupán a miliők és életstílusok relatív autonómiájából következik, hanem a „szubjektív” szituációmeghatározások és életstílusok komplexitásából is, ami inkább egy, az egészet szem előtt tartó megközelítést követel meg (lásd Hopf 1979: 19; Jung 1982: 5).

[592] Ez a miliőkoncepció azt is megengedi, hogy közelebbről is megvizsgáljuk azt az elterjedt feltételezést, mely szerint az életmód helyzettől való függetlensége rétegenként és régiónként különböző mértékű. E szerint a felsőbb státuszcsoportok tagjai és a nagyvárosiak jóval nagyobb mozgástérrel rendelkeznek az életstílus alakítása tekintetében, mint az alsó réteghez tartozó személyek és a kisvárosi, illetve falusi lakosok (lásd Bourdieu 1971 [1966]: 48).

[593] Egyes, a társadalmi egyenlőtlenségek hatásait vizsgáló gyakorlatias kutatások a leírt miliőfunkcióhoz igen hasonlatos eredményekre jutnak, de anélkül, hogy használnák a miliő fogalmát. Az alábbi idézetek jól szemléltetik ezt. Ha a társadalmi epidemiológia elvonatkoztat „az össztársadalmi összefüggéstől (amely esetben a társadalom pusztán az eltérő privilégiumokkal rendelkező társadalmi csoportok összege lesz), akkor ennek az a következménye, hogy a társadalmi rétegekkel és osztályokkal szemben támasztott materiális és normatív követelmények különbségeit nem vehetjük figyelembe. Kimondatlanul azt a véleményt képviseljük ekkor, hogy pl. az alacsony iskolai végzettség minden réteg számára ugyanazt jelenti” (Gleiss 1980: 39 sk.). Vagy a kriminológiában: a társadalmi egyenlőtlenségek egyrészt közvetlenül fejtik ki hatásukat, másrészt e hatások a „megszámlálhatatlanul sokféle interakciós szituációk alapján kristályosodnak ki, [ezek alapján] reprodukálódnak és alakulnak át” (Bohnsack 1978: 5).

[594] Az életmód differenciáló és homogenizáló funkciójára vonatkozó elképzelés nem új, csupán elterelődött róla a figyelem azáltal, hogy a rétegződéselmélet kezdeti életmódra koncentrálását háttérbe szorította az idők során az objektív helyzetek vizsgálata. Már Robert Michels (1968 [1922]: 178) is kihangsúlyozta, hogy az életvezetés egyesítheti, és el is választhatja egymástól az osztályokat.

[595] A miliők második egyenlőtlenségi funkciója -– hogy életkörülményeket hoz létre a kívülállók számára –- a korai rétegződéselméletek felfogásához hasonlatos. Utóbbit Hans Paul Bahrdt a következőképpen írta le: „a szubjektív beállítódások az objektív adottságokból indulnak ki, és sajátos felhalmozódásuk ismét objektív viszonyokat hoz létre, amelyek aztán ismét a szubjektumok cselekvésének alapjává válnak” (Bahrdt 1984: 134).

[596] A szociális munkások és a szociálpedagógusok hangsúlyozzák, hogy az olyan problémák szempontjából, mint például a családi problémák vagy a tanulási nehézségek és akadályok, a társadalmi-strukturális tényezők csakis azáltal válnak valóban relevánssá, hogy a családi struktúrák közvetítik őket (Dittrich 1985; Thimm és Funke 1977: 600 skk.).

[597] A politikai miliők weimari köztársaság viszonyaiból kiinduló leírását nyújtja pl. Mannheim (1996 [1929]: 138). Ezek a miliők nála: (1) a bürokratikus konzervativizmus, (2) a konzervatív historizmus, (3) a liberális-demokratikus gondolkodás, (4) a szocialista-kommunista koncepció és (5) a fasizmus.

[598] A könyv itt nem közölt 3. fejezetében – a szerk.

[599] Becker és Nowak felosztását a Sinus-Intézet miliőtipológiájaként tartják számon. Ez ugyanakkor a hradili miliőtagolással szemben nyolc csoportot tartalmaz. Hradil csoportosításából hiányzik a 8. miliő, a tradíciónélküli munkásmiliő. Ez már csak azért is meglepő, mivel könyve 130–131. ugyanezt a miliőtipológiát ismertetve Hradil kitér erre a csoportra is, itt viszont indoklás nélkül elhagyja – a ford.

[600] Lásd ehhez a kvalitatív „életvilág-kutatások” szokatlanul széles körű irodalmának ismertetését korábban (3.4.3).