Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

Angelusz Róbert: Rétegződés és láthatóság

Angelusz Róbert: Rétegződés és láthatóság[601]

1. A nagycsoportok körvonalai

A társadalmi látásviszonyok romlásának egyik legszembetűnőbb megnyilvánulása a társadalom differenciálódásának és a társadalmi nagycsoportoknak a csökkenő áttekinthetősége. A társadalom tagozódására, az osztály- és tagtudatok tanulmányozására irányuló vizsgálatok egyértelműen jelzik a felmerülő nehézségeket, a csoportidentifikációk elbizonytalanodását. Amíg akár csak száz évvel ezelőtt még kivételesnek számítottak az olyan helyzetek, amelyekben az emberek számára ne lett volna nyilvánvaló saját maguk és a környezetükben előforduló személyek társadalmi hovatartozása, addig a jelenhez közelítve egyre kevésbé kézenfekvő a nagycsoportok és a hozzájuk tartozó személyek felismerhetősége. A bizonytalanságok nem csak a laikusok szintjén jelentkeznek Szociológusok és más társadalomtudományok művelői bonyolult empirikus kutatásokat és többváltozós matematikai elemzéseket végeznek, hogy többé-kevésbé körvonalazni tudják a társadalom stratifikációját.

Az identifikáció legfőbb akadálya a társadalmi nagycsoportok határainak elmosódottabbá válása. Az éles kontúrokkal elváló rendektől az osztályok, majd a rétegek felé haladva a csoporthatárok elhalványulnak. A határok bizonytalanná válása mellett a csoportok belső differenciálódása is mérsékeli a csoportazonosítás lehetőségeit. A rendek viszonylagos zártsága, jogi intézményesítettsége, az életvitel szigorú normakötöttsége és egységessége, a reprezentatív státusszimbólumok kidolgozottsága biztosította a csoporthovatartozás és a társadalmi rang magas szintű felismerhetőségét. Meghatározott rendek esetében a normák a táplálkozásra, a ruházkodásra, a beszédmódra, a családi ünnepek megtartására, jóformán az élet valamennyi folyamatára kiterjedtek.[602] A tömegesen előforduló társadalmi cselekvések erős csoportspecifikus rendezettségben nyilvánultak meg, amelyek – nem intencionált – státusszignálként a státusszimbólumokkal együtt jóformán mindenki számára lehetővé tették a rendi hovatartozás azonosítását. A rendekben – a csoportok, a cselekvések és az interakciók szabályozottsága tekintetében is – nagyfokú összerendezettség, ha úgy tetszik, rend uralkodott A renden belüli és a rendek közötti érintkezések eltérő gyakorisága, a belső és külső interakciók – például a megszólítások – formális különbségei, a kontaktusok exkluzív megkülönböztető jellege még markánsabbá tették a rendek közötti határvonalakat.

Az osztályok kevésbé zárt képződmények. A jogi intézményesülés hiánya, a nagyobb mobilitási gyakoriságok és a velük járó inkonzisztenciák következtében az osztályok tagjai az erőforrások hasonló nagysága, helyzetük viszonylagos ekvivalenciája ellenére sem képeznek a rendekhez mérhető interakciós közösségeket. A rendi közösségek és „szabadságok" fokozatos megszűnésével az osztályok határai is kevésbé egyértelműek, mint a rendek esetében. Közrejátszik ebben a rendi és az osztalytagozódás eltérő szabadsága, amennyiben az utóbbi típusnál a csoport tagjai életlehetőségeiket szubjektíve is nyitottabbnak észlelik, nem tekintik annyira magától értetődőnek, mint a rendi besorolás öröknek látszó keretei között. A tömeges cselekvések csoportszerűsége. osztályspecifikus jellege ugyan továbbra is fennáll, az összefüggések lazább szerkezete miatt azonban kevésbé egyértelműek a rétegszignálok.[603] A biztos határok némileg mérsékeltebb pregnanciája és az életvitelek nagyobb pluralitása következtében kevésbé kikristályosodott a csoportnormák és a státusszimbólumok rendszere. Nehezebb a nagycsoporthoz tartozás felismerhetősége, ami csökkenti az osztályon belüli interakciók kiterjedtségét, a kapcsolathálózatok szövetének sűrűségét.

E jellegzetességek még határozottabban érvényesülnek az erőforrások nagyobb készletével rendelkező dinamikus társadalmak tipikus nagycsoportjainál, a társadalmi rétegeknél. A szintek számának növekedése a hierarchia egy kiterjedd zónájában, az előfonás-differenciál csökkenése, az ennek következtében élénkebb társadalmi mobilitás és a réteghatárok interaktív átjárhatósága önmagában is csökkenti a rétegek belső mobilitását. A csoport fogalmának – legyen szó akár kiscsoportokról, akár makroszociológiai értelemben vett nagycsoportokról – per definitionem ismérve a csoporton belüli interakciók viszonylag nagy gyakorisága. Ennek csökkenése a csoport kohéziójának oldódásához vezet. A belső és a külső interakciók hányadosának csökkenő rátája bomlasztja a rétegek integráltságát, határainak biztos körvonalait.[604] Az életvitel pluralizalódása, a hierarchia széles tartományában érvényesülő mobilitási aspirációk, az erőforrásokban némileg gazdagabb közeli rétegek elérhetősége, normáiknak és mintáiknak gyakori követése – a normák bizonyos határok közötti választhatósága – tovább növeli az identifikáció és a csoportintegráció dilemmáit.

A társadalmi rétegződés szempontjából releváns változók fontossági struktúrájában bekövetkezett átrendeződések kedvezőtlenül érintették a nagycsoportok láthatóságát. Az átalakulások helyes interpretációja érdekében célszerű áttekinteni a makrostrukturális változók főbb típusait. Blau a változók két típusát, a nominális és a graduális paramétereket különítette el egymástól.[605] Felfogása szerint a nominális paraméterek éles határokkal elváló csoportokra, például nemekre, fajokra, vallásokra, foglalkozásokra bontják a populációt. E csoportokat – logikai státusuk szerint – az egymásmellettiség jellemzi, azaz olyan „másságok”, amelyek önmagukban nem hierarchikusak. Ezzel szemben a graduális paraméterek, például a jövedelem, a vagyon, a hatalom, az iskolai végzettség, státusrangsorok alapján tagolják a társadalmat. E paraméterek folytonosak és így nem tartalmaznak stabil választóvonalakat, ugyanakkor jellegzetes attribútumuk a mérhetőség. A gradualitás éppen abban nyilvánul meg, hogy az egyes fokozatok a „több”, illetve a „kevesebb” terminusaival jellemezhetők. A nominális és a graduális paraméterek megkülönböztetésének kétségkívül nagy a heurisztikus értéke, mégis tartalmaz bizonyos ellentmondásokat. A graduális változók között szerepel például a jövedelem és az életkor. Az előbbi olyan változó, amely nem pusztán a több és a kevesebb, hanem a kedvezőbb és a kedvezőtlenebb hierarchikus kategóriáival is jellemezhető. Ez korántsem áll fenn az életkor esetében. Amíg a gazdasági erőforrások szűkössége következtében evidensnek tekinthető, hogy kedvezőbb több jövedelemmel rendelkezni, mint kevéssel, addig az életkor nem jelent a fokozatokkal rendre javuló vagy romló hierarchikus pozíciót. A nominális változóhoz hasonlóan – az uralkodó értékrendszer, illetve az életkor és az erőforrás-változók korrelációja – határozza meg, hogy az előbbi egyes szakaszai közül melyek tekinthetők kedvezőknek vagy kedvezőtleneknek.

A változók kétosztatú tipizálása mellett problematikus lehet az olyan fontos paraméterek besorolása is, mint a termelési javak tulajdona. A tulajdon a Blau-féle felosztás alapján graduális paraméternek tekinthető, amennyiben a tulajdonnélküliség → kis tulajdon → nagyobb tulajdon egyértelműen fokozatokat, sőt kumulatív struktúrát jelez. Ugyanakkor a tulajdont a nem-tulajdontól elválasztó fokozatok között a választóvonalak hasonlóképpen élesek, mint a nominális paraméterek közötti határok. Meghatározott jogi privilégiumok, például a választójoggal való rendelkezés tekintetében még nagyobb dilemmák forrása a nominális vagy graduális kategóriák merevsége. Egy társadalom szavazati joggal rendelkező tagjai nemcsak hierarchikusan kedvezőbb helyzetűek, hanem egyúttal a szavazati joggal nem rendelkezőktől is jól látható, éles határokkal válnak el. Az elemzett példák jelzik, hogy a nominális és a graduális paraméterek nem vagylagosak, és az utóbbiak nem azonosíthatók a Társadalom vertikális fokozataival. E megfigyelések alapján célszerűnek látszik a paramétereknek egy árnyaltabb, négy típusba sorolható felosztása. A típusok a hierarchikus viszony, illetve az éles választóvonal dimenziói alapján különíthetők el.

A strukturális paraméterek típusai

1. ábra. A strukturális paraméterek típusai

Az emergens változók a hierarchia szempontjából a fent-lent fokozatai mentén elhelyezkedő grádicsokat képeznek. Az egyes fokozatok egyúttal éles határvonalak is, mint például a termelési javak tulajdona vagy a jogilag intézményesült rangok fokozatai. A hierarchikus különbségek és az éles határok együttesen valóban emergens teszik az ilyen paraméterek mentén kialakuló csoportokat. A nominális paramétereknél - például nem, vallás, etnikum - hasonlóképpen jól kirajzolódnak a határok, de a csoportok között csak másságoktól, horizontális különbségektől beszélhetünk. A hierarchikus paraméterek - például jövedelem, vagyon, iskolázottság vagy a hatalom - a kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb terminusokkal jellemezhető folytonos változók, amelyek között csak külsődleges szempontok szerint, mesterségesen lehet határokat húzni. Hasonló folytonosság jellemzi az olyan graduális változókat, mint például az életkor vagy a gyerekszám, de esetükben a gradualitás nem tartalmaz magától értetődő előnyösebb státusokat.

Az elmúlt évtizedek fontossági hierarchiájában a paraméterek szerepében és összekapcsolódásuk konszolidációjában bekövetkezett változások egyértelműen csökkentették a társadalmi struktúra láthatóságát.[606] A paraméterek típusaiban a legfontosabb átalakulás a hierarchikus változók térnyerése és az emergens változók súlyának viszonylagos háttérbe szorulása. A hatalom struktúraképző potenciáljának növekedése egyike a legszembetűnőbb fejleményeknek. A hatalom ugyanakkor valamennyi releváns változó közül - hierarchikus jellege ellenére - a legnehezebben mérhető, sót az akaratérvényesítés sokrétűsége és számos ismeretlen nexuson alapuló látens jellege következtében valószínűleg a struktúra kg-kevésbé áttekinthető paramétere. A jogát privilégiumok fokozatos felszámolása urán a legutóbbi évtizedekben kétségtelenül a tulajdonviszonyok mentén zajlottak le a legrelevánsabb változások. A tulajdon stratifikációs szerepének relativizálódása a társadalmi nagycsoportok láthatósága szempontjából kedvezőtlen fejlemény. A szóban forgó strukturális átalakulások Max Weber osztályokról kialakított felfogásában is körvonalazódtak. Az általa tulajdonosi osztálynak (Besitzklasse) nevezett osztályok mellett a termelési osztályok (Erwerbsklasse) túlsúlya jutása és az utóbbiak között a piaci-értékesítési különbségek hierarchikus jellege több vonatkozásban is jelzi a változásokat, a tulajdon határkijelölő szerepének módosulását.[607] A termelési javak tulajdonával rendelkezők csoportja összeszűkül, a tulajdonos és a tulajdon nélküli csoportok méretdifferenciálja, elsősorban a hagyományos kispolgárság számarányának csökkenése, előtérbe állítja a kereső-osztályokon és a hivatalnoki karon belül a nem-tulajdonon alapuló erőforrások egyenlőtlenségeit.[608] Az erőforrások strukturális egyenlőtlenségeinek relevanciája megnövekszik. A tulajdonnal való rendelkezés és az egyenlőtlenségek kérdése a hierarchia jelentős sávjában elválik egymástól. A tulajdon nélküliek között is igen jelentősek a munkapiaci pozíciókban és az erőforrások készletében megnyilvánuló különbségek. E változások eredőjeként az eltérő erőforrások észlelésének valószínűsége lényegesen nagyobb, mint a tulajdoné. Az erőforrás-különbségek a rétegződés teljes mezőnyében érvényesülnek, míg a tulajdonosok az aktív keresőknek csak egy töredékét adják. A méretdifferenciálok következtében a tulajdon nélküli többség esetében a találkozás esélye kisebb a tulajdonosrétegekkel, mint az eltérő erőforrással rendelkezőkkel.[609] A szembesülés az erőforrás-különbségekkel mindennapi tapasztalattá válik, miközben nyilvánvaló, hogy az egyenlőtlenségek mögött a legtöbb esetben nincsenek tulajdonosi különbségek.

A részvénytulajdon megjelenése a tulajdonviszonyok változásának és a látásviszonyok romlásának a legfeltűnőbb indikátora. A részvények térhódítása egyfelől a tulajdon növekvő oszthatóságán, másfelől a részvénytulajdon anonim jellegén keresztül korlátozza a tulajdonviszonyok és az arra épülő stratifikáció láthatóságát. Az anonimitás a tulajdon részleges titkosításának lehetőségét tartalmazza. A tulajdonos különböző cégek közvetítésével álcázhatja, hogy kinek a kezében van az irányítópakett. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a közvetítőcégek sokszor maguk is anonim részvénytulajdonra épülő vállalkozások. A részvénytulajdon anonim jellege elsősorban a hierarchia csúcsain kendőzi el a tulajdon koncentrációjának fokát, a tulajdonos személyes azonosíthatóságát, a tulajdonmegoszlás aktuális ismeretét. A részvénytulajdon nagymértékű oszthatósága – bár sok tekintetben virtuálisan – lefelé is tágítja a tulajdonosok körét. Az így keletkező, esetenként kettős kötésű – egyszerre alkalmazott és részvénytulajdonos – rétegek sokkal kevésbé felismerhetők, mint a középrétegek hagyományos tulajdonnal bíró csoportjai. A tulajdonnal rendelkezés nominális választóvonala hierarchikus prediktorrá válik, amely immáron nem választja el oly élesen a tulajdonosi és a tulajdon nélküli osztályokat. Nemcsak a tulajdon határkijelölő, vagylagos jellege válik bizonytalanná, hanem a tulajdon fokozatai és az egyéb változók konszolidációja is. A tulajdon nem hoz létre olyan átütő erejű látható törésvonalat, amely nagymértékben egybeesne és korrelálna a különböző erőforrások törésvonalaival. A változók összerendezettségét a mobilitási folyamatok következtében keletkező státusinkonzisztenciák, a struktúraképző nominális változók bővülése – például az ágazatok és a foglalkozások differenciálódása – és a különböző paramétertípusok mérsékelt illeszkedése is korlátozza. A strukturális változók konszolidációjának mértéke az osztályhatárok kikristályosodásán keresztül döntő mértékben befolyásolja a struktúra áttekinthetőségét. A konszolidáció javítja, az interszekció pedig rontja az osztályok láthatóságát.

A réteghatárok elbizonytalanodása mellett a hasonló hierarchikus szinteken elhelyezkedő csoportok növekvő fragmentálódása és az individualizálódási folyamat is kedvezőtlenül érinti a látásviszonyokat. Az individualizálódás mértéke mindenekelőtt a társadalom teljes erőforráskészletének egy főre eső nagyságától és annak növekedési ütemétől függ. Az erőforrások gyarapodásával előbb-utóbb kialakul az a helyzet, amelyet U. Beck a szintek eltolódásának nevezett.[610] Az erőforrások gazdagabb készlete – az erőforrás-differenciál változatlanságát tételezve – lehetővé teszi, hogy a hierarchia egyre növekvő tartományában érvényesüljön az életformák szabadabb választhatósága. Éppen az életstílusoknak ez a viszonylagos cserélhetősége a modernizáció egyik legmarkánsabb ismérve. Az individualizálódás a csoportképződés szabadabb feltételeinek megteremtésével lehetővé teszi, hogy a társadalom nagycsoportjain belül bizonyos rendies vonásokkal is felruházott interakciós csoportok keletkezzenek, amelyek szövevényesebbé teszik a társadalom horizontális tagoltságát. A magas szintdifferenciál mellett szerveződő hierarchikus tagoltságot átmetszi egy olyan horizontális csoportképződés, amely számottevően megnöveli a struktúra egészének és makrocsoportjainak komplexitását. E transzformációk folyományaként az erőforrások tekintetében közel eső szintek határain átnyúló, de az életstílusukban hasonló irányultságú emberek hálózati összefüggéseiket és interakciós gyakoriságukat nézve sokkal inkább tekinthetők csoportoknak, mint az erőforrásokkal rendelkező személyek interakciószegény vagy izolált halmazai. Az erőforrások különböző szintjein átívelő tartós kommunikációs és kulturális cserefolyamatok olyan interakciós mobilitásnak tekinthetők, amelyek gyakran kiindulópontját, első lépcsőfokát képezhetik egy későbbi társadalmi helyzetváltozásban is realizálódó vertikális mobilitásnak.

A növekvő szintdifferenciál, valamint a csökkenő erőforrás- és méretdifferenciál feltételei mellett lezajló intenzív rétegközi interakciós és mobilitási folyamatok ellentmondásosan érintik a társadalmi nagycsoportok percepcióját. A mobilitás másképpen hat a láthatóságra és a megközelíthetőségre. Láthatóságon a szóban forgó szociális objektiváció – esetünkben egy társadalmi nagycsoport – körvonalazhatóságát és tagságának azonosíthatóságát értem, megközelíthetőségen pedig azt, hogy a kívülállók számára mekkora esély nyílik a csoport tagjaival való tartósabb kontaktusok kialakítására, s ezen keresztül a csoport életviszonyainak alakulásáról első kézből származó tapasztalatok szerzésére.[611] A csoport láthatósága rendszerint pozitívan korrelál zártságával és homogenitásával. Stabilitásának és zárt jellegének kikezdése a fellépő státusinkonzisztenciákon, a növekvő mobilitási és csoportközi interakciókon keresztül hozzájárulhat a csoport határainak elmosódásához, növeli heterogenitását és ezáltal rontja a láthatóság feltételeit. E folyamatoknak más a csoportok megközelíthetőségére kifejtett hatása. A növekvő csoportközi interakciók és az intenzívebb mobilitás a bővülő rétegközi kapcsolatokon keresztül közelítik egymáshoz a szomszédos rétegeket. A személyes interakciók közvetítésével számos lehetőség nyílik a másik csoportról formálódó közvetlen tapasztalatok és benyomások szerzésére. Minél sokrétűbbek a másik csoport életvilágáról szerzett személyes tapasztalatok – állandónak véve a társadalmi látásviszonyok egyéb feltételeit –, annál nagyobb az esélye annak, hogy reálisabb, kiegyensúlyozottabb kép alakuljon ki a megfigyelés tárgyát képező integrációról.

A szomszédos csoportok növekvő megközelíthetősége természetesen csak bizonyos határig érvényesül. Meglehetősen kézenfekvőek az átjárhatóság rétegközi korlátai is. A nagyobb megközelíthetőség elsősorban a szomszédos rétegek között alakul ki. A távolabb eső rétegek viszonylatában mind a csoportközi kontaktusokat, mind az első kézből szerzett tapasztalatokat illetően már sokkal kisebb mértékben valósul meg a közelíthetőség. Minél nagyobb a két réteg egymástól való távolsága, annál csekélyebb lehetőség nyílik a személyes tapasztalatok szerzésére. Két réteg távolsága egyfelől erőforrás-különbségüktől, másfelől a közöttük elhelyezkedő rétegek számától függ. Mindkét tényező csökkenti a közöttük lévő interakciók számát. Az alacsony szintdifferenciál vagy a feljebb elhelyezkedő réteg nagy mérete csökkentheti a csoportközi kontaktusokban mért rétegközi távolságokat. A szomszédos rétegek jobb megközelíthetősége a rétegződés komplex elérhetősége szempontjából nem jár feltétlenül pozitív egyenleggel. Ha a csoportközi mobilitások és interakciók összességükben növelik a rétegek számát, a „széthúzódó” hierarchiában egyes rétegek távolsága növekedhet. A távolabb eső rétegeknél – különösen ha a fokozatok differenciálódása még növeli is a struktúra egészének komplexitását – a korábbiakhoz képest nehezebbé válhat a hozzájutás az első kézből szerzett tapasztalatokhoz.

A távoli rétegek közül különösen a piramis magas szintjein elhelyezkedő elitcsoportok megközelíthetősége korlátozott. A jelentős erőforrás-különbségeken túl e csoportok csekély mérete, exkluzivitása és esetenként fellépő bezárkózási törekvései – különösen az alsóbb rétegek számára – jelentősen csökkentik a személyes elérhetőség esélyeit. A különböző elitcsoportok életvilága rendszerint olyan zárt exkluzív intézmények keretei között zajlik, amelyeknek megfizethetetlen árai, illetve nagyfokú védettsége a kisemberek számára jóformán lehetetlenné teszik a bepillantást. Az elit egyes tagozatainak láthatóságát napjainkban az is korlátozza, hogy gyakran kerülik a személyes fellépést a tömegkommunikáció nyilvános fórumain. A rang és a pompa nyilvános fitogtatása korántsem olyan átfogó érvényű, mint a korai reprezentatív nyilvánosság feltételei között. Különösen a gazdasági elit csúcsain elhelyezkedőknél válhat az életvezetés és a biztonsági stratégia részévé a vagyont és a pazar gazdagságot elfedő inkognitó. E tényezőkkel hozható kapcsolatba, hogy például a milliomosokról az emberek többségében kialakult kép rendszerint olyan kívülről megteremtett konstrukció, amelynek alig van köze az első kézből szerzett tapasztalatokhoz.

2. Az „osztálytudat” és a nagycsoportok áttekinthetősége

A bemutatott folyamatok: a strukturális paraméterekben bekövetkezett súlyponteltolódások, a rétegképző változók mérsékelt konszolidációja, az osztályhatárok elbizonytalanodása, a csoportközi interakciós és mobilitási folyamatok bővülése külön-külön és összességükben is csökkentik a társadalmi osztályok, rétegek megfigyelhetőségét. E változások további – a társadalmi látásviszonyok szempontjából – kedvezőtlen folyománya, hogy romlanak az osztály- és a rétegtudat kialakulásának feltételei. Könnyen belátható, hogy a kollektív tudat létével, kikristályosodásának szintjével szorosan összefügg a nagycsoportok láthatósága. A kifejlett, átfogó szolidaritásban, belső szervezettségben, esetleg demonstratív formákban is megnyilvánuló osztály- vagy rétegtudat természetesen segíti, hiánya pedig korlátozza a nagycsoportok helyes percepcióját. A legközvetlenebbül a csoporthatárok elmosódása és belső fragmentálódása okozza a kollektív tudat szerveződésének nehézségeit. Az osztállyá válás, az osztálytudat kialakulása bizonyos fokig eleve feltételezi az együvé tartozás kereteinek és alapjainak ismeretét, a csoporttagság beazonosíthatóságát. Az osztályhatárok helyes percepciója, a külső és belső határok pontos felismerése nélkül csekélyek a kollektív tudat formálódásának esélyei. Az osztályhatárok láthatósága, a „mi”-tudat kialakulása és a csoportban zajló interakciók sűrűsödése szorosan összefonódó, egymást erősítő folyamatok. A világos határok növelik az interakciók gyakoriságát, a hálózat összekötöttségét (connectedness) és sűrűségét (density), s ezáltal kedvezően érintik a kollektív tudat és az együttes fellépés kialakításának kommunikációs lehetőségeit. Megfordítva: a nagycsoport-határok elmosódása, a belső tagolódás konfúziója csökkenti az interakciós hálózatok hatékony működését, az osztály-vagy rétegidentitás megteremtésének esélyeit.

A kollektív tudat kialakulásának státusekvivalencia-észlelése mellett fontos előfeltétel a csoporthelyzet kontextuális jegyeinek és okainak együttes tisztázása is. Ez teszi lehetővé a hasonló érdekirányok felismerését, integrációját, esetleg közös célok megfogalmazását. Kollektív tudatról két feltétel együttes érvényesülése esetén beszélhetünk. A csoport valamennyi (vagy csaknem valamennyi) tagjának azonos attitűdjének kell lennie az adott konkrét vonatkozásában, például a bérek alacsony szintje vagy valamilyen jogintézmény megítélésében. A másik feltétel, hogy a csoport valamennyi tagja (vagy szinte valamennyi tagja) tudatában legyen annak, hogy mindenki más, valamennyi érintett csoporttag osztja ezt a meggyőződést.[612] A „tudom, hogy mindenki hozzám hasonlóan látja” bizonyossága olyan mozgósító hatású potenciális erőforrás, amely szükséges feltétele a kollektív erőfeszítések megvalósulásának. A sikeres kollektív cselekvés mind a kollektív tudat megerősödése, mind a szóban forgó csoport láthatósága szempontjából meghatározó jelentőségű. A sikeres kollektív cselekvésnek azonban – más okok miatt is – igen törékenyek a feltételei. N. Olson elemzése nyomán számos szerző az úgynevezett „potyautas-effektus” megjelenésében és leszerelő hatásában látja az eredményes kollektív cselekvés legfőbb akadályát.[613] A kollektív cselekvések, például egy sikeres sztrájk megvalósítását keresztezheti, hogy az egyének még a célokban való egyetértés esetén is akkor járnak a legjobban, ha személyesen nem csatlakoznak a sztrájkhoz. Ez a racionális gazdasági logika szabályai szerint a sztrájk sikeressége vagy sikertelensége esetén egyaránt fennáll. A sztrájk győzelme a potyautasok számára a legkedvezőbb. A kivívott kollektív javakból – a bérek emelése, a kollektív szerződés előnyös átalakítása stb. – ugyanúgy részesülnek, mint a megmozdulásban részt vevő társaik. Emellett nem osztoznak azokban a hátrányokban – jövedelemcsökkenés, esetleges elbocsátás –, amelyek a sztrájk résztvevőit sújtják. A potyautasok kooperáló társaikhoz képest a sztrájk sikertelensége esetén is kedvezőbb mérleggel kerülnek ki a konfliktusból. Miután nem csatlakoztak a sztrájkhoz, nem kell számolniuk a részvétel személyes költségeivel, sőt megítélésük a menedzserek szemében feltehetően javulni fog.

Ez a racionális cselekvés valószínűségét bizonyára eltúlzó mérlegelés viszonylagos realitása ellenére leegyszerűsíti a tényleges reagálások feltételeit. Az alkalmazott logika nem számol eléggé a társadalmi cselekvések sokféleségével.[614] A racionális cselekvés mellett az értékracionális, az affektív és a tradicionális szempontok is befolyásolhatják az emberek viselkedését, sőt meghatározott feltételek között túlsúlyra is juthatnak a célracionális megfontolásokkal szemben.[615] A társadalmi cselekvések lehetséges motívumai széles skálán mozognak, és a társadalmi költségeknek és hozadékoknak még racionális cselekvés esetén is komplexebb az értékelése, mint a szigorú értelemben vett gazdasági kalkulációké. A részvétel költségeinek és hozadékainak egybevetésénél a csoport tagjainak mérlegelni kell a győzelem esélyeit is, hiszen a győztes sztrájk, akár potyautasról, akár résztvevőről legyen szó, előnyösebb fejlemény, mint a sztrájk sikertelensége. A siker esélye nagymértékben függ a résztvevők számától, a potenciális sztrájkolók részvételi hajlandóságától és azok küszöbeloszlásától.[616] Vannak emberek, akik – akár értékracionális, akár affektív vagy tradicionális motívumoktól vezérelve – viszonylag kisszámú kooperáló társ esetén is készek a kollektív akcióra, és vannak olyanok is, akik csak akkor csatlakoznak, ha szinte mindenki részvétele valószínűnek látszik. A kedvező küszöbeloszlások növelik, a kedvezőtlenek viszont csökkentik a sikeres sztrájk esélyét. A sztrájkolók és a potyautasok arányának alakulása – és az erről alkotott téves vagy helyes kép – jelentősen befolyásolja az események kimenetelét.

A potenciális résztvevőknek emellett más tényezőkkel is számolniuk kell. A kívülmaradás megsérti a szolidaritás normáját, ami a csoporttársak büntetőakcióját válthatja ki. Lehetnek olyan – esetenként kemény és kikezdhetetlen – normák, amelyeket még gazdasági előnyökért sem érdemes megsérteni. A potyautas különösen a csaknem teljes körű részvétel esetén számíthat arra, hogy csoporttársai viszonylagos egyöntetűséggel deviánsnak tekintik magatartását. A potyautas döntése rendszerint olyan társadalmi cselekvés, amely nemcsak az akció gazdasági racionalitását mérlegeli, hanem a cselekvés számos egyéb társadalmi konzekvenciáját. Olson messzemenően antiszociologikus elmélete eleve eltekint azoktól a kontextuális hatásoktól, amelyek a cselekvőket a valóságos életben gyakran befolyásolják. Elmélete ezért csak olyan feltételek mellett igazán működőképes, amikor indokolt eltekinteni a kontextuális hatásoktól, illetve ha a döntések „tisztán” gazdasági természetűek. Az adott cselekvéstípusoknál a cselekvések ráfordításai és hozamai minél mesterkéltebben fejezhetők ki a gazdasági előnyök és hátrányok terminusaiban, annál kevésbé lehet szó a gazdasági racionalitás tiszta érvényesüléséről. A várható következményeknek és a cselekvéstípusoknak ez a tágasabb értelmezése teszi lehetővé, hogy a kollektív cselekvések esetenként a társadalmi nagycsoportokban is létrejöjjenek.[617] A szavazásokon való részvétel, például olyan országokban, ahol nem kötelező a szavazás, pusztán a racionális cselekvések feltételezése alapján aligha értelmezhető. A sokmillió választó mellett egyetlen szavazat súlya ugyanis annyira jelentéktelen, hogy bárki úgy gondolhatja, a saját részvétele nem befolyásolja majd a választás eredményét.[618] A racionális kalkuláció – a szavazás „költségeit” és várható hozadékait egybevetve – az abszencia, illetve a hasznosabb időtöltések mellett szól, mégis az emberek döntő többsége értékracionális, emocionális motívumoktól vezérelve vagy akár a szokás alapján részt vesz a választásokon.

A fentiekben hangoztatott érvek nem akarják kétségbe vonni a potyautas-szindróma létezését és azokat az individuális kalkulációkat, amelyek korlátozzák a kollektív cselekvés létrejöttének esélyeit. Inkább arra irányulnak, hogy nyomatékosítsák a racionális cselekvés érvényesülésének határait és a társadalmi cselekvéseket kondicionáló feltételrendszerek meghatározó szerepét. Társadalmi helyzetektől és viszonylatoktól elvonatkoztatott racionális cselekvések aligha léteznek. A differenciálódás és a heterogenizálódás folyamatai olyan kontextuális keretfeltételek, amelyek folyamatosan artikulálják a társadalmi cselekvések vonatkoztatási horizontját és a kooperáció lehetséges kiterjedését. Az osztályok belső fragmentálódása – származzék az bármely okból – akadályokat gördít a közös tudat kialakulása elé. A nagycsoportok belső differenciáltsága, a réteghelyzetek és az interakciós csoportok részleges szétválása, a státusinkonzisztencia növekedése és heterogenizáló hatása korlátozza a csoportidentifikációt, a közös érdekirányok percepcióját, összehangolását, a konvergens kommunikáció esélyeit. A kollektív tudat kialakulásának sokrétű, iterációs folyamatai feltételezik a horizontális kommunikáció szabad áramlását, az informális csatornák és a nyilvános fórumok aktív működését, az osztályon belüli bázis- és a nyilvános kommunikáció eleven kölcsönhatását, a rétegközi mobilitási és interakciós folyamatoknak olyan szinten tartását, amely nem feszíti szét az osztályok kereteit.[619] Ezek hiányában a rétegen belüli kommunikáció egyre kevésbé képes megvalósítani az osztály- vagy rétegspecifikus kommunikáció makroszintű összehangolását.

A heterogenitás növekedése és a cselekvés kollektív feltételeinek kialakulása között a kapcsolat negatív irányú. A társadalmi osztályok és rétegek mellett számos, nominális paraméterekkel leírható csoport létezik, amelyek sokszor élesen átmetszik az előbbiek határait. Bizonyos paraméterek megoszlása, mint például a nemé, viszonylag kiegyenlített, más nominális paramétereké, mint például a vallásé, az etnikumé vagy a pártpreferenciákon alapulóké, változó határok között mozog. A rétegződés és a nominális paraméterek interszekciója következtében a különböző nominális paraméterek felparcellázzák az erőforrások ekvivalenciáján alapuló osztályokat vagy rétegeket. Az erős etnikai, vallási, foglalkozási vagy ágazati tagoltság például egy osztályon belül nagymértékben növeli a heterogenitás szintjét. Egy kétértékű paraméter heterogenizáló hatása nagyobb az egyenletes, ötven-ötven százalékos megoszlás mellett, mint akkor, ha egy kilencven és egy tíz százalékos csoportra bontja a populációt. Más szempontból nézve kiegyenlített eloszlás esetén annál nagyobb a heterogenitás, mennél több osztatú a szóban forgó paraméter. A heterogenitást természetesen különböző változók idézhetik elő, s elvileg valamennyi releváns paraméter növelheti egy-egy osztály vagy réteg belső tagoltságát. A rétegeket átmetsző csoportképző paraméterek emelkedő száma természetesen növeli a heterogenitás mértékét.[620] A rétegződés és a nominális paraméterek konszolidációja-interszekciója a rétegek megosztottságát különbözőképpen érinti: egyes rétegek heterogenitása akár jelentősen is eltérhet egymástól.

A rétegeket, osztályokat átmetsző paraméterek olyan hidakként foghatók fel, amelyek növelhetik a rétegközi és csökkenthetik a rétegen belüli interakciók szintjét. Példát említve: ha az etnikai szegregáció átnyúlik a réteghatárokon, növelheti a rétegek közötti és csökkentheti a rétegen belüli érintkezések sűrűségét. Különböző nominális paraméterek tényleges heterogenizáló szerepe eltérő. A felmerülő témáktól és a csoportok jellegzetességétől függően egy-egy paraméter tényleges hatása széles skálán mozoghat: egyes esetekben következményei elhanyagolhatók, máskor viszont megosztó szerepe akár átütőerejű lehet. A rétegeken és osztályokon belüli heterogenitás kétféleképpen is akadályozza a kollektív cselekvés feltételeit. Egyrészt, ahogy erre már utaltunk, növeli a rétegközi hidak számát, a réteg más csoportok iránti nyitottságát. A rétegközi érintkezések alkalmával olyan társadalmi cselekvések valósulnak meg, amelyek során az emberek nemcsak a saját csoportjuk látásmódjához igazítják cselekedeteiket, hanem más rétegek felfogásához is. Az így keletkező feszültségek természetesen korlátozzák a rétegspecifikus kollektív akciók esélyeit, az együttes fellépésekhez szükséges álláspontok és érdekek összehangolódását. A magas szintet elérő heterogenitás emellett a rétegeken belüli interakciókon keresztül is csökkenti a kollektív cselekvés lehetőségeit. A nagyobb heterogenitás definícószerűen azzal jár, hogy a szóban forgó rétegen belül is növekszik a másság, illetve annak az esélye, hogy a réteg valamelyik tagja tőle eltérő csoportbeágyazottságú személyekkel kerüljön kapcsolatba. Ebben az értelemben a „másfélék” sokaságához képest akár mindenki kisebbségbe kerülhet. A kollektív tudat formálódása szempontjából elsősorban a kommunikációs sorompókat felállító paraméterek hatnak bénítóan. Ha az osztályokon, rétegeken belül kialakuló választóvonalak a státusekvivalencia ellenére is erősen szegregált csoportokra osztják a populációt, az a kommunikációs pályák torzító szerveződéséhez vezet. Az ilyen törésvonalakon belül intenzív marad a kommunikáció, de a szegregált alcsoportok között számottevő kommunikációs rövidzárlatok és deficitek keletkeznek. Az ilyen típusú hiányok a pluralizmus ignoranciájához vezethetnek, amelyek megvalósulásával egy osztály vagy egy réteg tagjai akkor is kisebbséginek láthatják saját csoportjukat, ha azok ténylegesen többségben vagy akár túlnyomó többségben vannak.[621] A pluralizmus téves megítélése – ha a kommunikációs vákuumok hatását a tömegkommunikációs eszközök nem ellensúlyozzák, hanem még erősítik is a többségi álláspont téves percepcióját – a küszöbeloszlások torz észleléséhez, a kollektív tudat és cselekvés meghiúsulásához vezet. A heterogenitás fentiekben felvázolt szerepével bizonyára összefüggésbe hozható, hogy az erős heterogenitás rendszerint kedvezőtlenül érinti az osztálytudat kifejlődését. Ezt szem előtt tartva könnyebben megválaszolható az a klasszikusnak számító kérdés is, hogy az Egyesült Államok munkásai körében miért nem alakult ki még időlegesen sem az európaihoz hasonlítható osztálytudat. Feltehetően e társadalom multikulturális jellege és kivételes heterogenitása fontos szerepet játszott az osztályöntudat hiányában.

A csoporttudat, a szolidaritás és a kollektív cselekvés formálódásának esélyei a hierarchia fokozataitól függően is változnak. Számos tényező következtében felülről lefelé haladva összességében inkább romlanak a kollektív cselekvés szerveződésének feltételei.[622] A legmagasabb szinten az erőforrások bősége, a hatalom koncentrációja rendkívüli lehetőségeket kínál a közös érdekek hangsúlyozására, a látásviszonyoknak az elit szempontjából kedvező konstruálására. A csúcson elhelyezkedők viszonylag kis száma, egymás könnyű elérhetősége, az interakciók gyakorisága, hálózati sűrűsége is kedvezően befolyásolja a közös érdekek felismerését és azok együttes megvalósítását. Elsősorban az erős fragmentáltság és a nagymértékű státusinkonzisztenciák folyományaként a közép szélesedő mezőjében elhelyezkedők csoportjainál a fokozatok finom gradualitása és az ennek nyomán megvalósuló vertikális mobilitás kedvező lehetőségei csökkentik a közös érdekirányok kialakítását és a kollektív cselekvéseket. Az elithez képest e rétegek kiterjedtsége és a „szelektív ösztönzőkhöz" szükséges erőforrások mérsékeltebb állománya is növeli a potyautas-szindróma megjelenésének valószínűségét és ezen keresztül a kollektív cselekvés lehetőségeit korlátozó tényezőket. Az alsó szintek felé közeledve elsősorban az erőforrások hiánya, a nyilvános kommunikáció fórumainak korlátozott elérhetősége akadályozza az osztálytudat szerveződését. A lent elhelyezkedő rétegek éppen a csoportintegráltság alacsony szintje miatt kollektív fellépésre rendszerint nehezen mozgósíthatók. Ha kiépülnek a vertikális mobilitás bizonyos csatornái, a felemelkedés felcsillanó esélyei is nehezítik a széles bázison nyugvó kollektív tudat kialakulását.

A kollektív tudat, illetve a kollektív cselekvés megvalósulása nem tekinthető tehát egyetemes, valamennyi osztályra, rétegre kiterjedő jelenségnek, és nyilvánvalóan az sem állítható, hogy kibontakozása a nagycsoport fejlődésének szükségszerű velejárója. A látens, illetve a reflexív csoporttudat és a hozzájuk kapcsolódó cselekvésmódok sokkal gyakoribb kísérőjelenségei a társadalmi nagycsoportoknak, mint a kollektív tudat. A három említett forma áttekinthetősége érdekében érdemes formálisan is felvázolni a típusok dimenzióanalízisét.

A látens csoporttudat, a reflexív csoporttudat és a kollektív tudat sajátosságai, valamint a hozzájuk kapcsolódó cselekvésmódok

2. ábra. A látens csoporttudat, a reflexív csoporttudat és a kollektív tudat sajátosságai, valamint a hozzájuk kapcsolódó cselekvésmódok

A látens csoporttudat esetében a csoport tagjainál fennáll a státusok hasonlósága, de – rendszerint a kontaktusok hiánya következtében – a csoporthoz tartozók nem veszik figyelembe cselekvéseik kialakításnál a hasonló helyzetű társaik viselkedését. Helyzetük azonossága folytán reagálásaik pusztán tömegcselekvések. Attitűdjeik eltérhetnek ugyan más társadalmi rétegek megnyilvánulásaitól, de cselekvéseik egyöntetűségét erősen korlátozhatja, hogy kialakításuknál nem veszik tekintetbe státusekvivalens társaik hasonló érdekirányultságát és cselekvéseit. Az izolált helyzetfelfogások és a célkitűzések szóródása mellett az is növeli a viselkedések amorf jellegét, hogy a hasonlóan cselekvőknél hiányzik a cselekvéseiket megerősítő minták percepciója. A reflexív csoporttudat akkor keletkezik, ha a csoport tagjai között kialakul az interakciók meghatározott sűrűsége, tudatában vannak helyzetük hasonlóságának, és cselekedeteik kialakításánál tekintetbe veszik, hogy környezetükben a hasonló státushelyzetű társak miként cselekednek. A reflexív csoporttudat típusánál megvalósul ugyan a hasonló helyzetűek cselekvésének egy részleges percepciója, de nem jön létre az akciókat tudatosan összehangoló szervező tevékenység. A státusok ekvivalenciája és a helyzetek hasonlóságának reflexiója alapján mégis létrejönnek a rétegspecifikusabb cselekvésmódok. Az ilyen cselekvések azonos kihívás esetén rendszerint egyöntetűbbek és határozottabban eltérnek a csoporton kívüliek reagálásaitól, amikor csupán reflektálatlan tömegcselekvés érvényesül. Végül a kollektív tudat megjelenésénél a csoporttagok nemcsak azt észlelik, hogy „közös csónakban utaznak”, hanem azt is, hogy csoporttársaik is tisztában vannak helyzetük hasonlóságával. A helyzetnek és értelmezésének ez a kölcsönösen reflektált azonossága, ha valóban helyes percepciókon alapul, komoly esélyt kínál az összehangolt egységes fellépésre, a kollektív cselekedetek megvalósítására.

A felvázolt eltérések következtében a három tudati forma észlelhetősége és stratifikációs imputációja is különböző.[623] Mind e tudati képződmények, mind e cselekvéstípusok eltérő mértékben kapcsolódhatnak a társadalmi nagycsoportokhoz, és ez jelentősen befolyásolhatja a nagycsoportok áttekinthetőségét. A látens csoporttudat gyakran fontos akadálya a rétegek felismerhetőségének. A hozzá tartozó tudati alakzatok és cselekvésmódok hasonlósága korlátozott, és még ha el is térnek a csoporton kívül állók tipikus cselekvésmódjától, a csekély eltérések és a jelentős rétegen belüli szórások következtében kevéssé láthatók, és csak a rendkívül éles szemű vagy szakavatott megfigyelők számára jelennek meg státusszignálként. Az összefüggés laza szerkezete esetén az emberek többsége nem képes a cselekvések jellegéből a réteghovatartozásra következtetni. A cselekvések csoportspecifikus vonatkoztatási kereteinek figyelembevétele javítja a láthatóság feltételeit. A státusekvivalens társak cselekedeteinek percepciója homogenizálóan hat a csoportcselekvésre és javítja a helyes imputációk valószínűségét. A korrelációk erősödése következtében a tipikus cselekvések egyúttal orientatív státusszignálokká válnak, amelyek kiegészülve a szándékosan prezentált státusszimbólumokkal, nagymértékben könnyítik a rétegek felismerhetőségét. A kollektív tudat speciális ismérve az átfogóan érvényesülő egyenlőség, az eltérések csekély hányada. E jellegzetesség természetesen megnöveli a helyes imputációk lehetőségét. A kollektív cselekvések emellett demonstratív hatásukon keresztül is ráirányítják a figyelmet a csoport társulási képességeire és érdekérvényesítő erejére.

Aligha tévedünk, amikor napjainkban a kollektív tudat osztályszintű megnyilvánulása kapcsán „csökkenő esélyekről”, „szétforgácsoltságról” beszélünk. A kollektív tudat kategóriájához sorolható jelenségek inkább csak partikulárisan, az osztályoknál, rétegeknél kisebb csoportokban alakulnak ki. A társadalmi nagycsoportok szintjén inkább a reflexív és mindenekelőtt a látens csoporttudat szindrómáival találkozhatunk. A heterogenitás növekedése és a felső osztályok kivételes konstrukciós potenciálja akadályozza ugyan az osztály- vagy a rétegtudatok kikristályosodását, nincsenek azonban jelentős változások a társadalmi erőforrások szélsőséges megoszlásában. Ez a furcsa kettősség okozza a jól látható erőforrás-különbségek és a rosszul látható osztályok és rétegek paradoxonát.



[601] Forrás: In Angelusz Róbert: A láthatóság görbe tükrei. Társadalomoptikai tanulmányok. Budapest, Új Mandátum, 2000. 39–58.

[602] Vö. K. M. Bolte – D. Kappe – E Neidhardt: Soziale Ungleichheit. Opladen, Leske Verlag, 1975, 5. oldal

[603] A nem intencionált, de azért „beszédes” szignáltok és az intenclonált szimbólumok különbségeivel kapcsolatban üsd I. L Aranguren: Sozioligie der Kommunikation. München. Kindlers Universitäts Bibliothek, 1967, 30. oldal

[604] A makroszociológiai értelemben használt csoportok egyik leglényegesebb ismérve, hogy a csoporton belüli interakciók száma meghaladja a csoportközi interakciókét. A belső és külső interakciók rátájának nagysága a csoport típusa szempontjából is meghatározó attribútum. E kérdéskörrel kapcsolatban lásd P.M. Blau: Structural Contexts of Opportunities. London–Chicago, The University of Chicago Press. 1994. 5. oldal

[605] Blau társadalmi paraméterekről kialakított koncepciójával kapcsolatban lásd még M. Blau: Inequality and Heterogenity. New York. Free Press, 1973 és P. M. Blau – I. E. Schwartz: Crosscutting Social Circles. New York–London, Academic Press, 1984.

[606] A paraméterek konszolidációja korrelációs összefüggéseik nagyságától függ. „Az erős korrelációk konszolidálják a csoporthatárokat és a hierarchikus különbségeket. A gyenge korrelációk arra vallanak, hogy a társadalmi differenciák átmetszik egymást, ami feltételezi, hogy akik bizonyos tekintetben különböznek, más vonatkozásban hasonlóak egymáshoz” (E M. Blau: Structural Contexts of Opportunities, 5. oldal).

[607] Webernek a Besitzklasse és az Erwerbsklasse fogalmáról adott rövid definícióit lásd M. Weber: Wirtschaft und Gesellschaft. Köln–Berlin, Kiepenhauer–Witssch, 1964, 223. oldal. Weber megközelítésében a Besitzklasse és a Erwerbsklasse kombinált használata egyszerre tartalmazza a konfliktuselméleti és a funkcionalista megközelítés bizonyos elemeit. Weber ennyiben a két iskola közötti későbbi szintézistörekvések egyik korai előfutárának tekinthető.

[608] A méretdifferenciál a szintdifferenciál és az erőforrás-differenciál terminusaival kapcsolatban lásd Nan Lin: „Társadalmi erőforrások és társadalmi mobilitás – a státuselérés strukturális elmélete.” In Angelusz R. (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Budapest, Új Mandátum, 1999, 391-399. oldal.

[609] Blau makrostrukturális felfogásának egyik fontos tétele, hogy a csoportok méretei befolyásolják a csoporton belüli, illetve a csoportok közötti kontaktusok arányát. A csoportok közötti kontaktusok aránya így függ attól, hogy miként oszlik meg a populáció a csoportok között. Egy kis csoport tagjának például nagyobb a kontaktuskialakítási esélye egy nagyobb csoport tagjával, mint fordítva. Vö. P. M. Blau: Structural Contexts...,9-10. oldal.

[610] A társadalmi individualizációs folyamatról és strukturális következményeiről kialakult felfogásával kapcsolatban lásd U. Beck: „Túl renden és osztályon.” In Angelusz R. (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Budapest, Új Mandátum, 1999. Lásd még U. Beck: Risikogesellschaft. Auf dem Weg in eine andere Moderne. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1998.

[611] Az első- és másodkézből szerzett tapasztalatok megkülönböztetéséről lásd A. Gehlen: Die Seele im Technischen Zeitalter. Hamburg, Rowohlt, 1957, 49. oldal.

[612] Optikai akadályok a kollektív tudat kialakulásának mindkét feltételét korlátozhatják. A pluralizmus ignoranciája a közös attitűdök fennállása esetén megakadályozhatja a második feltételt, a konszenzus átfogó percepcióját. Hasonló okok, például kommunikációs akadályok esetén a közös attitűdök hiánya miatt nem alakul ki stabil kollektív tudat még akkor sem, ha a pluralizmus téves becslése következtében a csoport tagjai úgy észlelik, hogy szinte mindenki egyöntetűen ítéli meg a helyzetet.

[613] A kérdésről lásd M. Olson: A kollektív cselekvés logikája. Budapest, Osiris, 1997.

[614] Olson elméletével kapcsolatban lásd még D. Knoke – N. Wisley: „Social Movements.” In D. Knoke (szerk.): Political Networks. The Structural Perspective.Cambridge, Cambridge University Press, 1994.

[615] A cselekvéstípusok sokféleségéről, összefonódottságukról és a tisztán racionális cselekvések ritkaságáról lásd M. Weber: Gazdaság és társadalom. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, I. kötet, 1987, 53-54. oldal.

[616] A küszöbeloszlások és a kollektív cselekvés összefüggéseiről lásd M. Granovetter: „Threshold models of collective behavior.” American Journal of Sociology (83),1978.

[617] A szigorú értelemben vett célracionális cselekvések esetén az említett okok miatt kollektív cselekvés nem jöhet létre. A kollektív cselekvés elméletében a „szelektív ösztönzők” kínálják azt a „mentőövet”, amivel magyarázni lehet, hogy kollektív cselekvések esetenként mégis létrejönnek. A szelektív ösztönzés azonban olyan laza fogalom, amibe szinte bármi belefér, ami keresztezi a racionális cselekvés útját; ha a potyautas-effektus nem érvényesül, mindig fennáll a lehetőség a szelektív ösztönzők mobilizáló hatására hivatkozni.

[618] Már Coleman felhívta a figyelmet azokra a nehézségekre, amelyeket a racionális választás hívei számára a részvétel interpretációja okoz. Fejtegetései során arra a következtetésre jut, hogy egyetlen szavazat hatása olyan kicsi a választás végeredménye szempontjából, hogy az nem lehet kellő ösztönzés arra, hogy a racionális választó pusztán emiatt venne részt a választáson. Lásd J. A. Coleman: Foundations of Social Theory. Cambridge (Mass). – London, The Belknap Press of Harvard University Press, 1990, 289. oldal.

[619] A báziskommunikáció értelmezésével kapcsolatban lásd R. Geissler: Massmedien, Basiscommunication und Demokratie.Tübingen, J. C. Mohr (Paul Siebeck), 1973. Magam a báziskommunikáció fogalmát Geisslernél némileg szűkebben értelmezem. Ehhez lásd „Az új kommunikációs technikák és a nyilvánosság” című tanulmányt.

[620] A heterogenitás mértékével és mérésével kapcsolatban lásd például P M. Blau – 1. E. Schwartz: Crosscutting Social... 17. oldal.

[621] A pluralizmus ignoranciájának kérdéseiről lásd például H. J. O'Gorman 1975: „Pluralistic ignorance and white estimates of white support for racial segregation.” Public Opinion Quarterly, (3), illetve I. M. Fields – H. Schuman „Public Beliefs About the Beliefs of the Public.” Public Opinion Quarterly, 1976 (tél). Meglepőnek tartom, hogy a pluralizmus ignoranciájának egyre bővülő irodalmában nem találtam olyan kísérletet, amely a saját rétegtudat és a „más” hasonló státusúak rétegtudatának egybevetésével az osztálytudat mérésére próbálták volna alkalmazni a pluralizmus ignorancia szemléletét és mérési technikáit.

[622] R. Collins interpretációja szerint Weber stratifikációs felfogásában is érvényesült egy olyan elképzelés, hogy a felsőbb osztályok felől lefelé haladva csökken az osztályok szervezettsége és így az osztálytudat kialakulásának valószínűsége. Lásd R. Collins: Max Weber A Skeleton Key.London–New Delhi, Sage, 1989.

[623] Az imputáció fogalmát a kognitív képződmények és a társadalmi csoportok tudati összekapcsolódása értelmében használom. Ez a hozzárendelés lehet helyes vagy tévedésen alapuló. A fogalom értelmezésével kapcsolatban felmerülő problémákról lásd A. Child 1970: „The Problem of lmputation Resolved.” In I. E. Curtis – I. W. Petras (szerk.): The Sociology of Knowledge.New York – Washington, Praeger.