Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

John Scott: Társadalmi osztály és rétegződés a késő modernitásban

John Scott: Társadalmi osztály és rétegződés a késő modernitásban

1. Bevezetés

Egy új évszázad kezdete, egy új évezredéről nem is beszélve, megfelelőnek látszik arra, hogy újragondoljuk az osztálykategória érvényességét mai világunkban. Az osztályt a 18. század végétől fogva szinte magától értetődően tekintették kulcsnak a modern világ dinamikájának megértéséhez. A 20. század utolsó harmadában azonban a szociológusok egyre gyakrabban kezdtek olyan érveket felsorakoztatni, amelyek kétségbe vonják az osztályokon alapuló elemzést (lásd Clark – Lipset 1991; Pakulski –Waters 1996). Azt állították, hogy az osztály halott, elpusztította a posztkapitalista, posztindusztriális és posztmodern társadalmi folyamatok előrehaladása. Furcsa módon ekkor történt az is, hogy -– a marxista, a weberiánus és a funkcionalista elmélet hívei között zajló hosszú és terméketlen viták lezárultával -– az osztályelemzés vezető képviselői elkezdtek kidolgozni egy kifinomultabb módszert az osztályok vizsgálatára. E vita felszíne alatt az osztályelemzés világos és védhető stratégiája jött létre, amely ma már rászolgált arra, hogy a szociológia eszköztárának egyik központi elemeként tartsák számon. Persze ez a fejlemény sem problémátlan. Keresztúthoz érkeztünk a rétegeződés-kutatásokban, és az osztályelemzés lehetőségeinek –- és korlátainak –- áttekintése segíthet abban, hogy előrébb jussunk.

Az osztályelemzés kritikusai nem tévedtek mindenben: kétségkívül van egy jó adag igazság abban, amit mondanak. Az osztályelemzés nem a társadalom elemzésének mindent átfogó kerete, de ez nem azt jelenti, hogy el kellene vetni. A rétegződés többet jelent, mint csupán osztályokat, és ezt a „többet” megfelelő elméleti elemzésnek kell alávetni. Az egyenlőtlenség mai formáit mindazonáltal a klasszikus rétegződéselmélet fogalmaival is értelmezni kell. Megpróbálom megmutatni, hogy az osztályelemzés bírálói helyesen ismerték fel az osztályidentitásoknak és az osztálytudat régóta létező formáinak felbomlását. Ugyanakkor túlbecsülték mindennek jelentőségét magukra az osztályviszonyokra nézve. Nem annyira az osztályok halálának, mint inkább az osztályviszonyok átalakulásának vagyunk tanúi, no meg annak, hogy a társadalmi tagolódás és identitás új forrásai lépnek a helyükbe. Osztályviszonyok továbbra is léteznek, és hatással vannak az életesélyekre és életkörülményekre, ezért még mindig helye van az osztályelemzés megfelelő formáinak. Gondolatmenetem négy kulcskérdés áttekintéséből áll. Az első kérdés az, hogy miként definiálhatók az osztályhelyzetek és az osztályok a gazdaság szintjén. Itt a gazdasági osztályok számáról, a köztük lévő határokról és azokról a sajátos tulajdonviszonyokról és foglalkoztatási viszonyokról van szó, amelyek meghatározzák őket. A második kérdés arra irányul,hogy A második kérdés arra vonatkozik, hogy vajon az osztályhelyzet továbbra is jelentős oksági tényező-e az osztály tagjainak életében. Mekkora a különböző osztályhelyzetek oksági hatóereje, s mennyire befolyásolják az emberek életesélyeit és életmódját? A harmadik a társadalmi osztályok kialakulásának kérdése. Milyen mértékben szabják meg a mobilitás és a társulás folyamatai a gazdasági osztályok társadalmi osztályokká alakulását, s ennek következtében mekkora „nyitottság” jellemzi az osztályok hierarchiáját? A negyedik az osztályhoz tartozás észlelésének és az osztályidentitásnak a kérdése. Mennyire egységes az osztály önképe, s vajon ez befolyásolja-e az emberek tágabb tudatát és cselekedeteit?[624]

2. A gazdasági osztályok meghatározása

Az első kérdés arra vonatkozik, hogy mely kritériumokra van szükség az „osztályhelyzet” operacionalizálásához, hány csoportot lehet kialakítani e kritériumok használatával, és ki lesz az így létrejövő gazdasági osztályok tagja. Az osztállyal kapcsolatos elgondolások egy sor elméleti dimenzióban különböznek egymástól, a vezető kutatók azonban az osztály tágan vett weberi felfogásához tartják magukat (Weber [1914] 1968a, [1920] 1968b; lásd még Scott 1996). Ebben a megközelítésben az osztályviszonyok a tulajdon és más tőke-, termék- és munkaerőpiaci erőforrások eloszlásának folyományai. Az osztálykülönbségek a tőke birtoklásából és nem-birtoklásából és az ebből következő foglalkoztatási viszonyokból fakadnak. Amit Weber „osztályhelyzetnek” nevezett, az mindenütt létezik, ahol a tulajdonviszonyok és a foglalkoztatási viszonyok olyan sajátos képességek vagy hatalomformák kialakulását eredményezik, amelyek segítségével növelhetők vagy csökkenthetők az életesélyek. A weberiánus álláspontból az is következik, hogy a tisztán gazdasági osztályoktól eltérő társadalmi osztályokról csak ott lehet beszélni, ahol az osztályhelyzetek klasztereit mobilitási és társulási viszonyok erősítik és szilárdítják meg. A társadalmi osztály olyan háztartások demográfiai klasztere, amelynek tagjai főleg az osztályhelyzetüket alkotó sajátos tulajdonviszonyoknak, illetve foglalkoztatási viszonyoknak köszönhetik életesélyeiket.

Az osztályok mérhetőségére vonatkozó összes vita ellenére mindinkább elismerést nyer, hogy az úgynevezett „Goldthorpe-séma” (1987) az osztályelemzés e megközelítésének leghasznosabb alkalmazása, még akkor is, ha részleteit illetően még sok a vitás kérdés.[625] Egyes változatait a társadalmi mobilitás John Goldthorpe és Robert Erikson által végzett összehasonlító vizsgálatában alkalmazták, nagy-britanniai hivatalos használatra némileg módosították, és mind szélesebb körben fogadják el nemzetközileg is. Arról azonban nincs szó, hogy senki se kritizálná. Fő vetélytársa a Wright-féle osztályséma (Wright 1985, 1989, 1997), amelyet amerikai adatokra alkalmaztak, valamint abban az összehasonlító vizsgálatban használtak fel, amely, marxista eredete ellenére sokban hasonlít Goldthorpe elképzeléseire. Nemrég egy másik, Esping-Andersen (1993) által javasolt séma felhasználásával is végeztek összehasonlító kutatást.

Goldthorpe sémája a munkásosztály elpolgáriasodásának kritikai vizsgálatából, az úgynevezett „jómódú munkás” kutatásból eredt (Goldthorpe et al. 1968a, 1968b, 1969). Goldthorpe-nak és munkatársainak szilárd meggyőződése volt, hogy az osztályhelyzet meghatározásához tisztán gazdasági kritériumokat kell használni, és az ezekkel kapcsolatos kérdéseket meg kell különböztetni az elismertség és a társadalmi állás kérdéseitől, amelyeket Weber „rendi helyzetnek” nevezett. Lockwood ([1968] 1993) korábban két összetevőre bontotta az osztályhelyzetet: „piaci helyzetre” és „munkahelyzetre”. Egy meghatározott munkafajta piaci helyzetébe a jellemző foglalkoztatási feltételek tartoznak, elsősorban a jövedelem forrása és szintje, a gazdasági biztonság foka és a gazdasági előrejutás esélyei. A munkahelyzet az adott munkafajta elhelyezkedése a tekintély és ellenőrzés uralkodó rendszereiben (Goldthorpe 1987: 40).[626]

A séma legkidolgozottabb leírásában Erikson és Goldthorpe (1993: 37) azt állítják, hogy az osztályhelyzeteket azoknak a foglalkoztatási viszonyoknak az alapján lehet megkülönböztetni, amelyeken keresztül a munkavégzés formái szerveződnek. Ezek a foglalkoztatási viszonyok munkaerőpiaci pozíciókat (piaci helyzeteket) és termelőegységeken belüli hatalmi pozíciókat (munkahelyzeteket) foglalnak magukba. Szerintük a fejlett kapitalista társadalmak foglalkoztatási viszonyai három alapvető osztályhelyzetet határoznak meg: a munkaadókét, a munkavállalókét és az önfoglalkoztatókét. A munkaadók mások munkaerejét vásárolják meg, és a munkaszerződések révén hatalmat és ellenőrzést gyakorolnak a termelési folyamat felett. A munkavállalók áruba bocsátják munkaerejüket, és így a munkahelyi hatalom és ellenőrzés alanyaivá válnak. Végül az önfoglalkoztatók nem vásárolják meg, és nem is bocsátják áruba mások munkaerejét, hanem saját maguk számára dolgoznak.[627] Wright (1997: 13), marxi terminológiát használva, jórészt hasonló, de mégsem ugyanilyen megkülönböztetést tesz „tőkések”, „munkások” és „kispolgárság” mint a három fő gazdasági osztály között.[628] Az egyszerű háromosztatú rendszert ebben a formában azonban ritkán lehet empirikusan alkalmazni. A 19. századi tőkés társadalmak, meglehet, közel álltak ehhez a három osztályt magába foglaló sémához, a 20. század végén azonban egészen biztosan más a helyzet. A munkaadó és a munkavállaló alapvető osztályhelyzeteit ezért tovább kell tagolni, hogy tükröződjenek bennük a munka és a foglalkoztatás mind bonyolultabbá váló szerveződései.

Míg korábban egyéni tőkés vállalkozók adtak vagy nem adtak munkát, addig ma a munkavállalók zömét részvénytársaságok alkalmazzák; Erikson és Goldthorpe itt arra utalnak, amit Berle és Means (1932) a tulajdon és az ellenőrzés szétválásának nevezett a kapitalista üzleti vállalkozásban. Szerintük ez azt jelenti, hogy a nagyvállalkozó tulajdonosok szinte teljesen eltűntek, és a nagy szervezetekben a foglalkoztatás szempontjából lényegtelenné váltak a tulajdonos-munkaadók. A „munkaadók” ma főleg a kisvállalkozók (a kispolgárság) és a másokat foglalkoztató tulajdonos- gazdálkodók. Ez az állítás azonban empirikus alapon kétségbe vonható (Scott 1997). A megváltozott tulajdoni szerkezet a nagyvállalatokban nem vezetett a fő részvényesek teljes eltűnéséhez, jóllehet közülük sokan már közvetlenül nem vesznek részt azoknak a vállalatoknak az irányításában, amelyeknek a részvényeit birtokolják. Lehet, hogy a nagy részvénytulajdonosok a hagyományos értelemben nem „munkaadók”, ám vagyonuk és osztalékjövedelmük révén osztályhelyzetük mégis teljesen eltér a bérből élő menedzserekétől és a kispolgárságétól.[629] A tulajdonukat, amely a tőkepiacon eladható-megvehető, Goldthorpe azzal, hogy túlzottan a munkaerőpiacra összpontosítja figyelmét, nem igazán tartja fontosnak. Goldthorpe és Wright munkájából egyaránt hiányzik annak felismerése, hogy a nagytulajdonosok osztályhelyzete világosan eltér a „munkaadókétól”.

Erikson és Goldthorpe, ahogy Wright is, nem azzal igazolják a tulajdonosi osztályhelyzeteknek ezt az elhanyagolását, hogy azok már nem léteznek. Azt mondják, hogy amennyiben -– mint véleményem szerint –- továbbra is léteznek, oly kevesen vannak ilyen helyzetben, hogy semmilyen felmérésbe nem kerülnének be elegendő számmal ahhoz, hogy megbízható elemzést lehetne készíteni róluk. És tekintve, hogy Goldthorpe sémáját felméréseken alapuló kutatásokra dolgozták ki, a szerzők indokoltnak tartják, hogy a nagy magántulajdonosokat nem tekintik külön gazdasági osztálynak. Gyakorlatilag bármely tulajdonost, aki felbukkanna a mintában, egyszerűen be lehet sorolni a bürokratikus menedzserek közé -– nem mintha ehhez az osztályhoz tartoznának, hanem azért, mert biztonságosan „eldughatók” ott anélkül, hogy torzítanák az empirikus eredményeket. A tulajdonosok „elit” osztálya -– ahogy Goldthorpe nevezi őket -– ennélfogva csupán lábjegyzet a sémához, és nem annak egyik alapvető kategóriája. Ugyanakkor azonban kétségkívül előnyösebb, ha egy általános osztályséma tartalmazza az összes idevonatkozó kategóriát, még ha valamelyik fogalmi rubrika a legtöbb kutatási beszámolóban valószínűleg üresen marad is.

A munkavállalói osztályhelyzeteket szerintük a munkaadó szervezetek bürokratizálódásának megfelelően kell tagolni. Dahrendorf ([1957] 1959) nyomán úgy vélik, hogy ennek alapján különbséget kell tenni a munkahelyi hatalmat gyakorló bürokraták és az e hatalomnak alávetett nem-bürokraták között. Ennek megfelelően két alapvető munkavállalói osztályhelyzetet különböztetnek meg: a szolgáltatási szerződés alapján dolgozó munkavállalókét és a munkaszerződés alapján dolgozó munkavállalókét.

A szolgáltatási szerződéssel dolgozó munkavállalók hosszú távú, aránylag biztos foglalkoztatási feltételek között működnek, általában szolgálati idő szerint növekvő fizetési skála és a foglalkoztatáshoz kötött nyugdíjjogosultság alapján foglalkoztatják őket. Az ilyen munkavállalóknak mint munkaadó szervezetük ügynökeinek delegált hatalmuk van, illetve speciális tudásalapú szakértelmet használnak fel munkájukban.[630] E hatalom vagy szakértelem gyakorlásához a szolgáltatási szerződés alapján dolgozó munkavállalóknak bizonyos fokú önállóságot kell élvezniük munkájukban, és a munkaadó szervezet iránti erkölcsi elköteleződést intézményesített „bizalmi” viszonyok mozdítják elő (Erikson -– Goldthorpe 1993: 42). Wright is felismerte ugyanezt a trendet, és megjegyzi, hogy „az osztályszerkezet Goldthorpe-féle felfogása nagyrészt a menedzseri és szakértői pozícióknak ugyanazokat a relációs tulajdonságait érinti, mint a jelen könyvben kifejtett megközelítés.” (Wright 1997: 25–26). Gazdasági tekintetben a szolgáltatási szerződés alapján dolgozó munkavállalók a Goldthorpe által „szolgáltató osztálynak” vagy „fizetésből élőknek” nevezett csoportot alkotják.

Ezzel szemben a munkaszerződés alapján dolgozó munkavállalók rövidtávon és pontosan meghatározott formában válják pénzre erőfeszítéseiket. Darabbérben vagy órabérben dolgoznak valamely munkaadó szervezet számára, és munkájukat gyakran egy bürokratikus, szolgáltatási szerződés alapján dolgozó munkavállaló felügyelete alatt végzik. Azokban az ágazatokban, ahol kevésbé elterjedtek a nagyvállalati szerveződési formák, az ilyen munkások egyéni munkaadók munkavállalói maradnak, s az előbbiek közvetlenül is felügyelhetik a munkájukat. A munkaszerződés alapján dolgozó munkavállalók legkézenfekvőbb elnevezése a „munkásosztály”.

A legegyszerűbb osztályséma tehát éppen öt alapkategóriát foglalna magába: a nagy tulajdonosok osztályát, a kis munkaadókét, a szolgáltató osztályt, az önfoglalkoztatókat és a munkásosztályt. Erikson és Goldthorpe azonban azt állítják, hogy további osztály-megkülönböztetésekre is szükség van. A szolgáltatási szerződés alapján dolgozó munkavállalók, az általuk gyakorolt hatalom, illetve az általuk élvezett önállóság szintje szerint a szolgáltató osztály magasabb és alacsonyabb szintjébe tartozhatnak. A munkaszerződés alapján foglalkoztatott munkavállalók, szakértelmük függvényében szakmunkások és szakképzetlen munkások osztályára bonthatók. Erikson és Goldthorpe, inkább ad hoc alapon, de elismerik a mezőgazdasági tulajdonviszonyok, illetve foglalkoztatási viszonyok különállását, és a másokat foglalkoztató tulajdonos-gazdálkodókat megkülönböztetik más kis munkaadóktól, a mezőgazdasági munkásokat pedig más, munkaszerződés alapján dolgozó munkavállalóktól.

A fogalmi kirakós játék utolsó elemei az irodai és felügyelő munkavállalók „köztes” vagy vegyes kategóriái. Az irodai és adminisztrációs rutinmunkát végző dolgozók bürokratizált foglalkoztatási környezetben dolgoznak, de nincs vagy alig van önálló hatalmuk. A kétkezi munkát végző felügyelők, akiknek igen korlátozott hatalmuk van munkatársaik felett, nem részei bürokratikus hierarchiának, és nem élvezik szolgáltatási szerződésen alapuló foglalkoztatás előnyeit. „Köztesek” foglalkoztatási viszonyaik szerint, de hogy jövedelmüket és erőforrásaikat tekintve is „köztesek”-e -– középen állnak-e –-, azt empirikus kérdésként kell kezelni.

Ezek a megkülönböztetések ma széles körben elfogadottak az osztályelemzők körében, s egy sor olyan osztályhelyzet leírását teszik lehetővé, amelyek felhasználásával jellemezhetővé válik az osztályhelyzet kauzális jelentősége az életesélyek és élettapasztalatok szempontjából. Egy kifinomult osztályséma alapformája például 11 gazdasági osztályt foglal magába: nagytulajdonosok, kis munkaadók, farmerek, önfoglalkoztatók, felsőbb szintű szolgáltatók, alsóbb szintű szolgáltatók, rutinmunkát végző nem fizikaiak, felügyelő fizikaiak, szakképzett fizikaiak, szakképzetlen fizikaiak és mezőgazdasági munkások. Sem ezek a kategóriák, sem a közöttük levő határok nem merevek és nem általános érvényűek; Goldthorpe felismeri, hogy az adott kutatás igényeinek megfelelően gyakran előnyös összevonni vagy szétválasztani osztályhelyzeteket. Az, hogy a gazdasági osztályok sémája technikai, operacionális eszköz, azt jelenti, hogy nem adható egyetlen válasz a „Hány [gazdasági] osztály van?” kérdésre (Runciman 1989). „Annyi, amennyit empirikusan hasznosnak bizonyul megkülönböztetni az adott elemzés céljai szempontjából” (Erikson -– Goldthorpe 1993: 46, 18. jegyzet).

Goldthorpe például rendszeresen használ egy háromosztályos változatot (szolgáltató, köztes, munkás-), de használ egy hétszintűt is. A Goldthorpe-séma korai, hétosztályos változatát használták az eredeti Nuffield mobilitás-kutatásban (Goldthorpe 1987), egy módosított hétosztályos változatot pedig kifejezetten összehasonlító vizsgálatok céljára dolgoztak ki. Rose a brit kormányzat által használt osztálysémára vonatkozó tanulmányában (Rose – O’Reilly 1998) ezt a rugalmasságot igyekezett beépíteni saját séma-variánsába. Az ő osztályozási rendszere legnagyobb kiterjedésében 14 kategóriából áll, bár módszeresen összezsugorítható kilenc, nyolc, öt és háromosztályos változatokká.

Az osztályok közötti határoknak ez a gyakorlatias felfogása vezetett másokat annak feltételezéséhez, hogy a gazdasági osztály fogalmát a maximális rugalmasság elérése érdekében még kevésbé aggregált formában kellene elgondolni. Esping-Andersen és munkatársai (1993) például megpróbálják tekintetbe venni azokat a változásokat, amelyek a foglalkoztatásban a „poszt-indusztrializmushoz” kapcsolódóan következtek be. Annak a mintájára, ahogy Goldthorpe a mezőgazdaságot kezelte, ők hasznosnak találnák, ha különbséget tennénk a szolgáltató ágazatbeli foglalkoztatás és a gyártó ágazatbeli foglalkoztatás között. Mint Esping-Andersen kimutatja, az 1980-as években már a szolgáltatatói ágazatban (pénzügyek, elosztás, egészségügy, oktatás, jóléti szektor) alkalmazott munkaerő[631] aránya a Németországban mért 26,2 %-tól az USA-ban mért 44%-ig terjedt.

Esping-Andersen szerint a szolgáltatói szerződés alapján foglalkoztatottak kategóriáján belül jobban meg kell különböztetni a vezető beosztású és szakértő alkalmazottakat. Szerinte a szakértő alkalmazottak, és nem a menedzserek élvezik azt az önállóságot és bizalmat, amely leginkább jellemzi a Goldthorpe-féle szolgáltató osztályt. A vállalatvezetők az irányítási struktúrák foglyai, bürokratikusan megszervezett munkájukban csak korlátozott önállóságot élveznek, s ezért eltérő az osztályhelyzetük a szakértőkétől. A szolgáltatói szerződés alapján foglalkoztatottak alsóbb szintjein hasonló különbségek lelhetők fel a középszintű szakemberek és technikusok, valamint adminisztratív megfelelőik között.

Hasonló okokból Grusky és Sørensen (1998) még radikálisabb szétbontást javasolt, azzal érvelve, hogy a legtöbb esetben a sokkal finomabb gazdasági osztályozás bizonyul hasznosnak. Olyan foglalkozásokból kialakított szűk kategóriák használatát javasolják, amelyeknél technikai hasonlóságok lelhetők fel a munkaviszonyokban és a más foglalkozásokhoz fűződő viszonyokban. Szerintük ebből közös élmények és érdekek fakadhatnak, ezért velük lehet a leghasznosabban mérni a gazdasági osztályhoz tartozás hatásait.

A legradikálisabb javaslat szerint a foglalkozások folytonos skálája megfelelőbb az elkülönült gazdasági osztályokból álló sémánál. Az úgynevezett Cambridge-i skála (Prandy 1991) azonban nem a tulajdon mértékére és a foglalkoztatási viszonyokra épül, hanem a barátválasztásokból vezetik le. Bár ezek összefügghetnek gazdasági osztályhelyzetekkel, ahogy ezt a következő szakaszban kimutatom, de nem mérik azokat közvetlenül. Gershuny (2000) ugyanakkor egy gazdaságierőforrás-skála használatának lehetőségét hangsúlyozza, s azt állítja, hogy a jövőbeli kutatásoknak hasznára válhat, ha ebbe az irányba haladnak.

Nyilvánvalóan megoldatlan kérdésről van szó, és a kategoriális sémák nem szükségképpen összeférhetetlenek a folytonos skálákkal. A problémát azonban nem lehet egyszerűen azzal elintézni, hogy rámutatunk a különböző mérőszámok prediktivitására. Az osztálysémák és osztályskálák természetesen gyakorlati célokra alkalmazott eszközök, s egyrészt ennek alapján értékelendők. De ennél többek is. Kísérletek arra, hogy leírjuk a sajátos tulajdoni és foglalkoztatási struktúrákból fakadó tényleges társadalmi megosztottságokat. Az osztályelemzés fő célja, hogy feltárja az erőforrások elosztásában bekövetkező fontosabb töréseket, amelyek a tulajdonviszonyokból és a foglalkoztatási viszonyokból fakadnak: ezek jelzik a jellegzetes életesélyeket teremtő strukturált cselekvési képességeket. Az osztálysémák segítségével megpróbálhatjuk különböző osztályhelyzetekbe és gazdasági osztályokba rendezni ezeket a megosztottságokat. Jövőbeli kutatások feladata lesz tisztázni azokat a gazdasági osztályok közötti határokat, amelyek az egyes konkrét társadalmakban ténylegesen azonosíthatók, és eldönteni, vajon léteznek-e a megosztottságnak közös mintái. Fel kell tárni azokat a sajátos oksági erőket, amelyek e megosztottságok mögött rejlenek, s amelyek az osztályhelyzetek szerkezetét alkotják. Végül, leíró jelleggel össze kell hasonlítani a gazdasági osztályok viszonylagos nagyságát a különböző társadalmakban.

3. Az osztályhelyzetek kauzális hatásai

Az osztályelemzés középponti problémái közül a második az osztályviszonyok kauzális jelentősége. Mihelyt azonosítottuk az értelmezhető gazdasági osztálykülönbségeket, meg kell mérnünk az egyének életesélyeire és élettapasztalatára gyakorolt hatásukat. Ha a gazdasági osztálykülönbségeknek csekély a hatásuk a tágabb társadalmi viszonyokra, akkor aligha érdemes azonosítani őket, és az osztályelemzés bírálóinak igazuk van. Ezeknek a kauzális hatásoknak a vizsgálata alapvetően fontos abból a szempontból, hogy a mai fejlett társadalmak még mindig osztálytársadalmaknak nevezhetők-e.

Miközben az osztályelemzés bírálói elhamarkodottan nevezik lényegtelennek az osztályhelyzetet, s ennélfogva elhamarkodottan nyilvánítják halottnak az osztályokat, védelmezői igen szűkszavúan bizonyítják osztálysémáik empirikus erejét. Emiatt nem bővelkedünk megfelelő empirikus információkban, amelyek szükségesek lennének a vita eldöntéséhez.

A Nagy-Britanniában folytatott kutatások azonban kellően bizonyítják, hogy az osztályhoz tartozás az egyik fő oksági tényező maradt az emberek életében. Reid (1998), különféle osztályszempontú mérőszámokat felhasználva értékes adatokat gyűjtött össze az osztályhoz tartozás hatásainak igazolásához. A jövedelem és a vagyon nagyságával mérve az osztályviszonyok egyértelműen hierarchikus jelleget mutatnak. Noha a legélesebb gazdasági választóvonal egyik oldalán azok vannak, akik járadékosként vagy vállalkozóként a tulajdon és a tőke haszonélvezői, másik oldalán pedig azok, akik elsősorban a munkaerőpiactól függenek (Scott 1997: 9. fejezet), a munkavállalók különböző kategóriái között is jelentős különbségek lelhetők fel. A szakértő alkalmazottak és a vezetők például kétszer akkora jövedelem felett rendelkeznek, mint a betanított és szakképzetlen munkások, és négyszer-hatszor nagyobb valószínűséggel vannak birtokukban vállalati részvények, amelyek után nem munkából szerzett jövedelmet és tőkehozamot élveznek (Savage 2000: 52). A szakképzetlen munkásoknál kétszer nagyobb azon szak- és vezető alkalmazottak száma, akik saját tulajdonú házban laknak, és a különbség majdnem ugyanekkora a munkavállalói nyugdíjalapok tagságát illetően is. Ezeknek az erőforrásbeli különbségeknek a piaci helyzet tágabb oldalai felelnek meg: a munkanélküliség aránya a szakképzetlen kétkezi munkások körében majdnem ötször olyan magas, mint a szolgáltató osztályban, és a szakképzetlen fizikai munkások sokkal nagyobb valószínűséggel vannak időszakonként 1 évnél hosszabb ideig munka nélkül (Reid 1998: 84, 89, 105, 149, 111).

A szolgáltatói szerződés alapján dolgozó munkavállalók tehát jelentősen kedvezőbb helyzetben vannak, mint a munkaszerződés alapján foglalkoztatott szakképzett és szakképzetlen munkavállalók. Ám nem egyértelműen lineáris hierarchia figyelhető meg valamennyi osztályban az összes változó vonatkozásában. A szakképzett fizikai munkások jövedelme például kissé magasabb, mint az irodai rutinmunkákat végzőké, bár a körükben magasabb a munkanélküliség, és kisebb valószínűséggel élnek saját tulajdonú otthonban vagy rendelkeznek saját nyugdíjbiztosítással. A levonható következtetés mégis világos: a gazdasági osztályhoz tartozás továbbra is döntően határozza meg az egyéb területeken élvezhető életesélyekhez rendelkezésre álló erőforrásokat.

Egyértelmű különbségek mutatkoznak a különböző osztályok egészségi állapotában is: a gyermek- és csecsemőhalandóság, a várható életkor, a látás- és hallásproblémák, a hosszantartó betegségek és fogyatékosságok mind erősen osztályhoz kötöttek. Kétszer annyi szakképzetlen munkásnak van problémája a látásával, mint szolgáltatási szerződés alapján dolgozó munkavállalónak, háromszor annyi szenved halláskárosultságban, és tízszer annyinak nincsenek ép fogai (Reid 1998: 52, 55; Payne -– Payne 2000: 213). Kétszer annyi szakképzetlen munkás küszködik ér- vagy szívproblémákkal, illetve túlsúllyal, mint szakértő alkalmazott, és a szakértő és vezető alkalmazottak átlagosan 3,2 centiméterrel magasabbak a szakképzetlen munkásoknál (Reid 1998: 54, 58; Payne –- Payne 2000: 217). Az osztály-hovatartozás és az egészségi állapot leggondosabb és legkifinomultabb vizsgálatában Rose és Pevalin (2000) kimutatták az osztályhelyzet erős hatását a halandóságra, ami akkor válik nyilvánvalóvá, ha az osztályt a foglalkoztatási viszonyokkal mérik.[632] Ezekben az egészségügyi problémákban az életkörülmények jelentős különbségei tükröződnek. Hétszer annyi szakképzetlen munkás lakik túlzsúfolt otthonokban, mint amennyi szakértő alkalmazott, és ötször annyinál nincs központi fűtés (Reid 1998: 152, 154).

Az ilyen különbségek az élet sok más területén is tükröződnek. Az oktatás területén, amely döntő fontosságú a későbbi felnőttkori kereset és foglalkozási mobilitás szempontjából, ugyanez az osztályhoz kötött grádiens mutatkozik. A szakképzetlen munkások gyermekeinek háromnegyede szakképzettség megszerzése nélkül lép ki az oktatási rendszerből, ami a szakértő alkalmazottak gyermekeinek csak 3%-val fordul elő. S megfordítva, a szakképzetlen környezetből érkezőknek csak 1%-a részesül felsőfokú oktatásban, miközben a szakértő alkalmazotti környezetből származóknak háromnegyede végez ilyen tanulmányokat (Reid 1998: 161, 179). Egyértelmű lineáris osztályhierarchia figyelhető meg az autók, telefonok, számítógépek, mosógépek és mosogatógépek birtoklása terén. Miközben a tévékészülékek birtoklása egyenletesebben oszlik meg, a betanított és szakképzetlen munkások 50%-kal több időt fordítanak tévézésre, mint a szakértő alkalmazottak és a vezetők. A szakértő alkalmazottak a szakképzetlen munkásoknál 50%-al nagyobb valószínűséggel olvasnak napilapot, és inkább a Daily Telegraphot vagy a Timest forgatják, mint a Sunt. Miközben a szakértő alkalmazottak és a vezetők 13%-a vásárol évente öt vagy több keménykötésű könyvet, addig a szakképzetlen munkások háromnegyede egyáltalán nem vesz könyveket (Reid 1998, 220; lásd Bourdieu [1979] 1986 az ilyen kulturális különbségekről Franciaországban).

Az osztályelemzés művelői, az efféle alapvető életfeltételekre gyakorolt hatásán túl azt is mindig hangsúlyozták, hogy az osztály a politikai nézeteket és érdekeket is meghatározza. Az erre irányuló vizsgálódások középpontjában a politikai pártok választói támogatottságának osztályalapja áll. Tanulmányok egész sora (Campbell et al. 1960; Alford 1963; Lipset [1953] 1960; Butler –- Stokes 1969; Lipset -– Rokkan 1967; Korpi 1983) jutott arra a megállapításra, hogy a politikai attitűdök és a választásokon leadott szavazatok spektruma „balról” „jobbra” jórészt megfelel adott társadalom osztálygrádiensének. Ezt erősítette a társadalmi osztályok demográfiai alakulásának hatása az osztályok habitusára, amiről részletesebben a következő fejezetben lesz szó. Még ott is, ahol a bal- vagy jobboldali politikai beállítottság gyenge volt, az osztályalapú közösségek tagjai arra a pártra szavaztak, amelyet a közösségükkel azonosítottak: a „magunkfajta emberek” pártjára. A politikai értékek és az osztályelköteleződések ily módon egymást erősítve teremtettek osztálytagolódást a politikai viselkedésben. A politikai részvétel és szimpátia megjósolható az osztályhoz tartozás alapján, minthogy éppen ezzel magyarázható.

Ezek a vizsgálatok azonban arra is utaltak, hogy a 20. század második felében az osztályhoz tartozás politikai hatása meggyengült. Jól láthatóvá vált a politikai részvétel általános hanyatlása, ami a politikai pártok és más egyesületek aktív tagságának számában is megmutatkozik (Putnam 2000), s ezt gyakran úgy tekintették, hogy a szolidaritástól és az egyesüléstől az individualizmus és instrumentalizmus felé történő tágabb eltolódás tükröződik benne. Egyesek szerint ez a választók összetételének változását jelzi: csökken a kétkezi munkások száma, s növekszik a szakértő és vezető alkalmazottaké. Az újabb viták kulcskérdése, hogy ez a trend elérte-e azt a pontot, amelytől kezdve az osztályhoz tartozás jelentéktelen változóvá válik a szavazási minták magyarázatában. Ebben a gondolatmenetben középponti helyet foglalnak el azok az állítások, melyek szerint a szavazási minták ma olyan elköteleződéseken és azonosulásokon alapulnak, amelyek vetélkednek az osztályhoz tartozással, s mindinkább fel is váltják azt, vagy hogy a szavazási döntésekben manapság gyakorlatias egyéni döntések fejeződnek ki (Sarlvik –- Crewe 1983). Más szerzők viszont az értékelköteleződések növekvő jelentőségében egy tágabb „posztmaterialista” értékrendszer tükröződését látják (Inglehart 1990, 1997). A szavazást egyik felfogásban sem az osztályhoz tartozás alakítja: az osztályalapú politika átadja helyét a konkrét ügyekkel vagy az identitással kapcsolatos politikának (Franklin -– Mackie 1992; Franklin 1985).

Mindezek értékeléséhez Nieuwbeerta és De Graaf (1999; lásd még Hout et al. 1995) kínálnak szempontokat, akik az 1956 és 1990 közötti időszakra 20 országból mutatnak be összehasonlítható adatokat. A kérdéses országok közül Nagy-Britanniában és Skandináviában volt a legmagasabb, az Egyesült Államokban és Kanadában a legalacsonyabb az osztályhoz kötődő szavazás aránya. Azokban az országokban, amelyekben az időszak elején magas volt az osztályalapú szavazás, látható csökkenés következett be, de ez csak hat országban volt jelentős. Ezek: Ausztrália, Nagy-Britannia, Németország, Hollandia, Norvégia és Svédország (Nieuwbeerta -– De Graaf 1994: 41). Egy összehasonlító vizsgálat ide vonatkozó kutatásai azonban arra utalnak, hogy ez csak egy része a teljes képnek.

Nagy-Britannia vonatkozásában Goldthorpe azt mutatta ki, hogy 1964 és 1992 között állandó maradt az osztályhoz kötött szavazás szintje, igaz, választásról választásra haladva megfigyelhetők bizonyos ingadozások (Goldthorpe 1999: 61-63). Szerinte az I–IV osztály „természetesen” a konzervatívokra szavaz, míg az V–VII osztály „természetesen” a Munkáspártra. A konzervatívok támogatottsága azonban viszonylag gyenge osztályelköteleződésen alapul, ahhoz az aránylag erős pozícióhoz képest, amellyel a Munkáspárt rendelkezik a fizikai dolgozók osztályában. A konzervatívok támogatottsága ezért könnyebben lemorzsolódhat. Goldthorpe ugyanakkor kimutatja, hogy nem beszélhetünk a konzervatívok osztályhoz kötött szavazatainak hosszú távú lemorzsolódásáról: ingadozások előfordultak, de az általános minta fennmaradt. Ezt a következtetést erősíti meg Evans és Norris elemzése az 1997-es választásról (1999), és a 2001-es ideiglenes eredmények (Billinghurst 2001) szintén erre utalnak.

Bár az Egyesült Államokban soha sem jöttek létre erős osztálypártok, egyértelmű adatok mutatják, hogy az osztályhoz tartozás erősen hat a szavazói magatartásra (Hout et al. 1999). Az osztályhelyzet hatása a szavazásra állandó vonása az amerikai politikának, de az osztályok és pártok közötti szövetség konkrét mintái időről időre változnak. Az osztályok hol ezt, hol azt a pártot támogatják, a pártok pedig a megváltozott osztályidentitásokhoz igazított üzenetekkel próbálnak választói támogatottságra szert tenni. Az 1930-as évektől az 1970-es évekig a kétkezi munkások szavazatait, a szakszervezeti tagság közvetítésével a Demokrata Párthoz gyűjtötte be. A szervezettségben és a szervezeti tagságban bekövetkezett (részben a megváltozott osztályidentitásokat tükröző) változások megszakították ezt a kapcsolatot, és átrendezték az osztályok és pártok szövetségét, anélkül hogy megszüntették volna. Ez az átrendeződés azzal járt, hogy a szakértő alkalmazottak és a fehérgallérosok körében megnőtt a demokraták, míg az önfoglalkoztatók és a szakképzett fizikai munkások körében a republikánusok támogatottsága. Hout és munkatársai fokozódó „kettősségről” számolnak be a szolgáltató osztály szavazási szokásaiban: a szakértő alkalmazottak a demokraták, míg a vezetők a republikánusok felé fordulnak.

Németország nyugati felében (Muller 1999) az osztályhoz tartozás hatása a szavazói magatartásra abban nyilvánul meg, hogy a fizikai munkások továbbra is a szociáldemokratákat, a tulajdonosok és alkalmazottak pedig a CDU-t támogatják. Ezt azonban részben ellensúlyozza, hogy a protestáns és katolikus hívők minden osztályban erőteljesen támogatják a CDU-t. A kispolgárság és a munkásosztály –- a két fő párt legnagyobb támogatói -– létszámának csökkenése változtatott ezen a mintán, míg a köztes osztályok létszámának növekedése bonyolultabbá tette az osztályok és pártok közötti viszonyt. A szolgáltató osztálynak az Egyesült Államokban fellelhető „kettőssége” Németországban is megnyilvánult, ahol a szaktudás köré szerveződő, magasan képzett szakértő alkalmazottak nagyobb arányban támogatták a baloldalt, mint konzervatívabb megfelelőik a háború előtti időszakban. Ez abban is tükröződik, hogy növekvő mértékben támogatják az SPD-t, még inkább pedig a Zöldeket. Ugyanakkor az irányítási feladatok köré szerveződő vezetők és adminisztrátorok erősen konzervatívak maradnak és a CDU-t támogatják. Az a tény, hogy a Zöldek az önállóságot hangsúlyozzák és ellenzik a bürokráciát, szintén a párt kispolgári támogatottságának növekedéséhez vezetett.

Norvégiában és Svédországban kissé eltérő mintát látunk, bár mindkettőben tovább élnek az osztályhatások. Norvégiában (Ringdal –- Hines 1999) korábban igen erős volt a hagyományos szövetség osztályok és pártok között, 1957 után azonban csökkent az ereje. Ez aláásta az 1936 óta kormányzó munkáspárti-agrárpárti koalíciót. A munkásosztály létszámának csökkenése arra ösztönözte a Munkáspártot, hogy a centrum felé mozduljon el. Akárcsak Németországban, a feljövőben levő szolgáltató osztály itt is erősen elkötelezte magát a Baloldali Szocialista Párt mellett, amely mind inkább „zöld” irányvonalat vett fel. Svédországban (Svallfors 1999) továbbra is erős a „hagyományos” séma, amelyben a nagyobb etnikai, vallási vagy regionális különbségek hiánya és a centralizált szakszervezeti mozgalom változatlan ereje tükröződik.

Ezek a szavazással foglalkozó kutatások egyrészt azt mutatják, hogy az osztályhelyzet továbbra is alakítja a politikai választásokat, másrészt azt is, hogy ez a korábbinál kevésbé monolitikus módon történik, és más, nem gazdasági tényezők is közrehatnak benne. Weber az életesélyek meghatározásában a gazdaságiak mellett a nem gazdasági tényezők szerepét is felismerte. Különösen a hatalom társadalmi megoszlásának három különböző dimenziójára –- az osztályra, a rendre és az irányításra –- mutatott rá, és úgy vélte, hogy ezek külön-külön hatnak az életesélyek alakulására.[633] A mi szempontunkból az a legfontosabb, hogy felismerte az osztály és a rend kölcsönös függőségét a mai társadalmakban.[634] A rendi viszonyok a presztízs vagy társadalmi megbecsülés közösségen belüli megoszlásából erednek: az emberek, értékeik alapján magasabb vagy alacsonyabb rendűnek ítélik egymást, s ily módon elismerik vagy nem ismerik el, illetve meghatározott ranghoz kötik az adott személy életmódját.

A rendi helyzet az életesélyek egyik oksági meghatározója, és egy kidolgozott szociológiai elemzésnek fel kell ismernie, hogy az életesélyekben mutatkozó egyenlőtlenségek egyaránt függvényei az osztályhelyzetnek és a rendi helyzetnek, amelyek együttesen határozzák meg az életesélyeket. Egymással kölcsönös függőségben hatnak, és önálló hatásaik megkülönböztetése igen nehéznek bizonyulnak. Egy foglalkozás például olyan emberekből áll, akik sajátos foglalkoztatási helyzetben vannak a munkaerő-piacon, egyszersmind azonban sajátos rangot vagy presztízst is kölcsönöz nekik abban a társadalomban, amelyben élnek (Parkin 1971). A tőkés osztályhelyzetek weberi magyarázata a rendnek mint az osztályt megerősítő tényezőnek a szerepét hangsúlyozza. Szerinte az osztályviszonyok anyagi vonásai a tudat és az identitás középponti vonásává válnak, mert elsősorban a hozzájuk kapcsolódó életstílusok alapján értékelhető a rendi becsület. Ennélfogva az osztályviszonyok olyan legitimációs aurába burkolóznak, amely a rendi helyzetet meghatározó értékekből ered. A szavazói magatartásra vonatkozó adatokból kiderül, hogy az osztály és a rend közötti szoros megfelelés átalakult. Az értékek manapság kisebb valószínűséggel korrelálnak a hagyományos, közvetlen módon az osztálypozíciókkal, és ez lehetővé teszi az osztálypolitika újradefiniálását. Tanulmányom egy későbbi szakaszában kitérek ezekre az értékváltozásokra is.

Még jelentős kutatásokra van szükség arra vonatkozóan, hogy miként hat az osztály az életesélyekre és az élettapasztalatokra. Az osztálygrádienseket olyan összehasonlító vizsgálatok segítségével kell teljes körűen bemutatni, amelyekből kiderül, hogy az e területen bekövetkezett változások az osztályszerkezetben bekövetkezett változásokhoz kapcsolódnak. Az ilyen kutatásoknak természetesen fel kell ismerniük és számba kell venniük más, nem osztályszerű tényezőket is, s meg kell próbálniuk bemutatni, hogyan érvényesülnek ezek az osztály mellett és azzal együtt.

4. A társadalmi osztályok kialakulása

A harmadik kérdés a gazdasági osztályok átalakulása demográfiailag körülhatárolt társadalmi osztályokká. Giddens ezt a „strukturálódás” folyamatának nevezte (1973: 107)[635], a társadalmi elzárkózás folyamatának, amelynek során egy meghatározott osztályhelyzetet elfoglaló egyének, más aggregátumoktól többé vagy kevésbé világosan elkülönülő, nagy társadalmi aggregátumokká kapcsolódnak össze. Giddens szerint ez a folyamat inter- és intragenerációs foglalkozási mobilitás útján megy végbe. Ahol egyének és családtagjaik csak korlátozott számú foglalkozás körében mozognak, amelyek ráadásul az alkalmazás feltételeit tekintve hasonlóak, akkor azoknak, akik ezen a zárt mobilitási tartományon belül élnek, egyformák lesznek a tapasztalataik. Goldthorpe ezt nevezte a társadalmi osztályok „demográfiai” kialakulásának. A társadalmi osztályok a gazdasági helyzeten túlmenően annyiban léteznek, amennyiben az ilyen osztályhelyzetet elfoglaló egyének, foglalkozási mobilitásuk révén viszonylag állandó demográfiai aggregátumokká kapcsolódnak össze: „a mobilitás foka és mintája dönti el, hogy az osztályok mennyiben tekinthetők a társadalmi munkamegosztásban adott időszak alatt hasonló helyet elfoglaló egyének vagy családok összességének” (Goldthorpe 1987: 39).

A társadalmi osztályok közötti határok kialakulásában azonban közrejátszanak az egyének más társulási formái is. A család- és háztartásalapítási minták például a házassági, partnerségi és szülői kötelékeken keresztül kapcsolnak egymáshoz egyéneket, biztosítván, hogy a háztartás összes tagja osztozhasson, azokban az életesélyekben és tapasztalatokban, amelyeket a háztartás domináns tagja foglalkozási helyzete révén szerzett. Ennek felismerésével oldódott meg az a probléma, amelyről nagy viták folytak az 1980-as években az osztályelemzés terén, az tudniillik, hogy az egyén vagy a család tekintendő-e a rétegződés egységének. Feminista bírálók (Acker 1973; Delphy 1981) joggal mutattak rá a hagyományos megközelítés (Goldthorpe 1983) elégtelenségére, amely egyszerűen származási vagy házassági családjuk alá sorolta be a nőket. Mára világossá vált, hogy az osztályhelyzetek vizsgálatánál az a megfelelő stratégia, amelyik a nőket és férfiakat mint egyéneket külön-külön veszi tekintetbe, de a társadalmi osztálynak a nők és férfiak által közösen létrehozott családi háztartások az alapegységei.[636]

Az osztályhoz kötődő életkörülmények közös tapasztalatát szintén erősítik a szabadidős interakciók osztályalapú mintái, amelyek a barátság és elfogadás szolidáris formáinak kialakulását eredményezik, és ezen keresztül, a családalapítás terén a párválasztás, tágabban pedig a társadalmi kohézió és támogatás mintáinak alapjául szolgálhatnak. Ahol a körforgásnak és a társulásnak ezek a viszonyai oly módon erősítik egymást, hogy adott osztályhelyzetben levő emberek között rendszeres és megjósolható kapcsolati mintákat teremtenek, ott ezek az emberek egyetlen társadalmi osztályt alkotnak.

A mai vizsgálatok zöme a társadalmi osztályok demográfiai létrejöttében inkább a mobilitást, mint a társulást állította középpontba (de lásd Goldthorpe 1987: 6. fejezet). Mint Goldthorpe megjegyzi, a mobilitási minták valószínűleg együtt járnak társulási mintákkal -– a „személyközi és tágabb társadalmi viszonyokkal” amelyek a mobilitás „kísérőjelenségei” (Goldthorpe 1987:64), jóllehet közvetlen adatokat erre nem említ. Egy társadalmi osztály tagjai gyakrabban mozognak e társadalmi pozíciók között és gyakrabban lépnek egymással interakcióba, mint a rétegükön kívüli személyekkel. Korlátozott társadalmi mobilitás révén erősítik meg a maguk és gyermekeik társadalmi helyét, és rokoni, illetve közeli, bensőséges interakciók révén, mint amilyen a szabadidős társas élet és a klubtagság, azokkal társulnak, akikkel együtt alkotják társadalmi rétegüket.

Az Angliában és Wales-ben megfigyelt mobilitási minták arra utalnak –- mondja Goldthorpe –- hogy a szolgáltató osztály társadalmi elzárkózása viszonylag alacsony fokú. Ennek fő oka az osztály növekedése, ami azzal jár, hogy a határain kívülről kell tagokat toboroznia. Noha a toborzás különböző osztályhelyzetekből történik, a lefelé irányuló mobilitás alacsony szintje azt eredményezi, hogy a szolgáltató osztály, az idő előrehaladtával egyre inkább megszilárdítja demográfiai identitását (Goldthorpe 1987: 333). Bár gazdasági osztályként felismerhető, tagjainak eltérő társadalmi eredete miatt társadalmi osztályként viszonylag gyengén meghatározott. A munkásosztály viszont aránylag nagy fokú társadalmi elzárkózást mutat, bár Goldthorpe szerint ez is sokkal kisebb mértékű, mint volt a 20. század első felében. A döntő tényező itt a munkásosztályhoz kapcsolódó állások számának összezsugorodása, ami azt jelenti, hogy nincs túl nagy szükség az osztályon kívülről történő toborzásra. A szolgáltató osztályból és a köztes osztályhelyzetekből történő lefelé irányuló mobilitás alacsony szintje miatt a munkásosztály, származását tekintve homogénebbé vált és így megnőtt az esélye a nagyobb osztályszolidaritásnak és -kohéziónak. Goldthorpe ezen kívül még amellett is érvel, hogy „alsó közép” osztály nem létezik. A különböző köztes osztályhelyzetek demográfiailag nem szerveződnek egyetlen társadalmi osztállyá. Ehelyett több kisebb, elkülönültebb és aránylag nyitott osztállyá alakulnak. Ezen kívül több köztes foglalkozás nem tekinthető a munkában töltött élet végső céljának, pusztán átmeneti helyzetnek más helyek felé.

Erikson és Goldthorpe foglalkozási mobilitással kapcsolatos összehasonlító tanulmánya továbbra is a legjobb elemzés az osztályhelyzetek általános nyitottságáról és az időbeli változások irányáról. Végkövetkeztetésüket, miszerint a fejlett nyugati társadalmak többsége jól leírható a mobilitás „mag-modelljével”, amely csak irány nélküli időbeli változásokat jelez, ma széles körben elfogadják. A tanulmány azonban az osztályok kialakulásának itt tárgyalt kérdésére is vet némi fényt, és segít tágabb összefüggésbe helyezi Goldthorpe korábbi eredményeit. Mintegy háromötöde azoknak, akik a szolgáltató osztályba születettek Angliában, Skóciában, Franciaországban és Németországban, pályája kezdetén is ugyanezen osztály tagja volt. Ez az arány csak kismértékben alacsonyabb Svédországban és Írországban. Egyetlen másik osztály sem közelíti meg az állandóságnak ezt a szintjét: noha a szolgáltató osztályok lentről toborozták tagjaikat és változó összetételűek, akik szolgáltató osztálybeli pozícióba jutottak, rendszerint ilyenben is maradtak (Erikson -– Goldthorpe 1993: 219).

Azoknak a kétötöde, akik szakképzett fizikai munkás környezetben születtek Angliában, Skóciában, Franciaországban és Svédországban, akkor is ugyanehhez az osztályhoz tartozott, amikor dolgozni kezdett. Németországban azonban ez az arány majdnem 50%-ra emelkedik, amiben az ipari tanoncság fontosságának fennmaradása tükröződik. Az arány Írországban szintén kissé magasabb. A szakképzetlen munkás környezetbe születettek mintegy harmada az összes vizsgált országban maga is szakképzetlen munkát végzett. Számos adat utal tehát arra a fajta társadalmi elzárkózásra, amely munkásosztállyá teszi a munkaszerződéssel foglalkoztatottakat.

A kispolgári osztályok létrejötte némileg nagyobb változatosságot mutat. Angliában, Skóciában és Svédországban az ide születettek mintegy ötöde maradt nagy valószínűséggel ebben az osztályban, Írországban és Franciaországban ez az arány majdnem egy harmadra, Németországban pedig 50%-ra növekedett. Ez az osztály, összetételét tekintve, általában elég vegyes. A gazdálkodóknál a megfelelő arányszám azonban kevesebb mint egyötöd volt Svédországban, egynegyed Angliában és Németországban, mintegy kétötöd Skóciában és Franciaországban és 50% Írországban. Az összes vizsgált országban a gazdálkodó osztály és a mezőgazdasági munkásosztály mutatta, összetételét tekintve a legnagyobb homogenitást.

A társadalmi osztályok kialakulására vonatkozó adatok tehát csekély számúak és eléggé korlátozott érvényűek. Míg az osztályhelyzet (gazdasági osztály) és a társadalmi osztály megkülönböztetése középponti jelentőségű volt Weber gondolatmenetében és beépült Goldthorpe kutatási programjába, addig számos vizsgálat elkendőzte ezt a megkülönböztetést vagy kizárólag a gazdasági osztályra irányult. Az eljövendő kutatások egyik kulcsterülete lesz ennek helyrehozatala, és a társadalmi osztályképződés azon változó mintáinak feltérképezése, amelyek a munka- és foglalkoztatási viszonyok átalakulása, illetve a hagyományos osztályalapú közösségek felbomlása nyomán alakultak ki.

5. Osztálytapasztalat, osztályidentitás és osztályképzetek

Az osztályelemzéssel kapcsolatban felmerülő negyedik kérdés arra vonatkozik, hogy az osztályhelyzetekhez mennyire társul olyan osztálytapasztalat, amelyhez sajátos osztályidentitás és osztálytársadalom-kép tartozik. Egy „osztálytársadalomban”, ahol a gazdasági és társadalmi osztályok alapvetőek a társadalmi rétegződés logikája szempontjából, az egyes osztályok tagjai rendszerint közös tapasztalattal rendelkeznek azokról az osztályfüggő körülményekről, amelyek között élnek. Lehet, hogy ez a tapasztalat nem az „osztály” nyelvén fejeződik ki, de valamiképpen utal azokra a különbségekre és egyenlőtlenségekre, amelyek az egyik osztályt elválasztják a másiktól, s arra is, hogy milyen pozíciót foglalnak el egymáshoz képest. Ez az osztálytapasztalat gyakran áll laza és összefüggéstelen társadalmi képzetekből, és természetesen együtt létezhet a társadalmi tapasztalat és identitás más formáival.

Az osztályok állítólagos halálával kapcsolatos érvrendszer központi eleme az az állítás, hogy a társadalmi élet poszt-indusztriális és „posztmodern” formáinak kialakulása hosszú távon az alsóbb-, illetve felsőbbrendűség jegyeinek eltűnéséhez vezet azokkal a tudatformákkal együtt, amelyek azelőtt láthatóvá és egyértelművé tették az osztályviszonyokat. Ugyanakkor e feltételezés szerint maguk az osztályviszonyok is meggyengültek, és ily módon csökkent a láthatóságuk és ideológiai hangsúlyosságuk. A rétegződésnek ez a „széttöredezése” megszüntette a kapcsolatot a ma létező fellazult osztályviszonyok és a társadalmi szerkezet más összetevői között. Lehet, hogy az osztályviszonyok nem tűntek el teljesen, de kevésbé szervezettek, kevésbé kollektív és közösségi jellegűek lettek. A társadalmi képzetek, állítják az osztályelemzés e bírálói, ma különböző, egymást gyakran átfedő életstílusok, s az osztálytudat ellentétes formáinak szembenállása köré szerveződnek.

Az osztály csökkenő ideológiai súlyára vonatkozó állítások megalapozottabbak, mint az osztályviszonyokra vonatkozó hasonló kijelentések, ám az osztályidentitás és az osztályképzetek továbbra is fontosak. Vizsgálatok szerint a Nagy-Britanniában élő emberek több mint 90%-a továbbra is hajlamos elfogadni az osztályok létezését, és önmagát valamelyik osztályba sorolja. A lakosságnak majdnem a fele a „munkásosztályba” sorolja magát, egynegyede pedig a „középosztályba”. Ezek az arányok alig változtak az 1950-es évek óta, amikor a Glass-féle vizsgálat (1954) úgy találta, hogy a válaszolók fele a munkásosztályhoz sorolja magát. Némileg meglepő, hogy az Egyesült Államokban szintén 90% fölött van azok aránya, akik elfogadják az osztályok létezését és hajlandóak valamelyik osztályhoz sorolni magukat. Valamivel több mint egyharmad sorolta magát a „munkásosztályhoz” és valamivel több mint 50% a „közép” vagy „felső közép” osztályhoz (Jackman –- Jackman 1983, idézi Devine 1996: 80).

Egyetértettek azzal is, hogy az ilyen osztálykülönbségek eltérő életstílusokkal és érdekkonfliktusokkal járnak: akik „szegénynek” vagy „munkásosztálybelinek” tartották magukat, azok különösen nagy valószínűséggel tekintették bajaik okának a szembenálló osztályérdekeket. Marshall és munkatársai számolnak be arról, hogy Nagy-Britanniában az emberek rendszerint a jövedelmi és műveltségi szinttel szoros összefüggésben álló foglalkozási csoportoknak tekintik az osztályokat. Egyetértenek tehát azzal, hogy munka-alapú feltételek határozzák meg a különbségeket és egyenlőtlenségeket, és ezeket továbbra is képesek és hajlandók „osztálykülönbségeknek” nevezni (Marshall et al. 1988). Általánosabb formában, Wright összehasonlító vizsgálatából (1985) derült ki, hogy a gazdasági osztálykülönbségekhez jelentős eltérések társulnak a profittal, a vállalatvezetéssel, az elosztással és a vállalati hatalommal kapcsolatos attitűdökben. Ez az osztályok közötti polarizáció Svédországban és az Egyesült Államokban egyaránt létezett, noha a mértéke Svédországban sokkal nagyobb volt.

Az említett adatok ellenére Kingston (2000: 90 skk.) helyesen állítja, hogy ma sokkal lazább a kapcsolat a gazdasági osztályhelyzet és az osztállyal való szubjektív azonosulás között. A kapcsolat egyes felmérésekben talált ereje attól függ, hogy pontosan hogyan fogalmazzák meg a kérdéseket. Így például az amerikai válaszadók túlnyomó többsége a „középosztályba” sorolja magát, ha nyitott kérdésben arra kérik, nevezze meg az osztályát, de sok kétkezi munkás „munkásosztálybelinek” vallja magát, ha két osztálycímke közül kell választania. Spontán módon kisebb valószínűséggel adnak az emberek ilyen leírásokat: ha a kérdés ezekre vonatkozik, akkor egyetértenek velük, és továbbra is képesek használni őket társadalmi világuk elemzésére, saját maguktól azonban inkább szűkebb foglalkozásuk megjelölésére és az önbesorolás más eszközeire hagyatkoznak. Rendszerint nem az „osztály” sajátos nyelvét használják társadalmi pozíciójuk meghatározására, és az osztályhelyzet már nem vált ki mélyebb identitás- és hovatartozás-érzést (Savage 2000: 37, 111–116).

Az osztályelemzés bírálói szerint az osztályképzeteknek ez a gyengülése a társadalmi különbségek olyan új forrásainak létrejöttéhez kapcsolódik, amelyek új identitásokat és kulturális kötődéseket hoznak létre. Helyesebb volna azonban ebben az osztályszerkezet Beck (1986) által leírt fokozódó „individualizációjának” megjelenését látni. Az osztályegyenlőtlenségek már nem a közös osztálysors valamilyen mindent átható érzéséhez kapcsolódnak. A radikális vagy reflexív modernitás körülményei között a társadalmi identitás sokkal inkább a fogyasztásban megnyilvánuló életstílusbeli különbségekhez, a társadalmi nem, a szexuális irányultság és az etnicitás különbségeihez, a mai modernizáció által teremtett kockázatok megértésére és ellenőrzésére irányuló kísérletekhez kapcsolódik. Bár Beck általában túlértékeli az osztályviszonyok hatásának csökkenését az életesélyekre, kétségkívül helyesen mutat rá a társadalmi identitás ezen új alapjaira.

Az osztály továbbra is az identitás egyik forrása, de ebben a minőségében a társadalmi tapasztalat és identitás új forrásaival osztozik. A társadalmi nem osztály-meghatározottsága például még mindig jelentős, de már kevésbé ágyazódik be az osztálykülönbségekbe, és sokkal hangsúlyosabb forrása az identitásnak. A nőknek a fizetett munkával kapcsolatos megváltozott pozíciója, a férfi foglalkoztatottság jelentős területeinek összeomlásával párosulva hatalmas változásokat idézett elő a munkaszervezetben és a háztartáson belüli viszonyokban, „felrobbantva az osztály és a társadalmi nem közötti hagyományos összefüggést” (Esping-Andersen 1993). A nemi identitás önállósulása és kiszabadulása a patriarchális és osztályalapú identitásnak alárendelt korábbi helyzetéből, a hagyományos, osztályhoz kötött férfi és női szerepek jelentős újradefiniálását indította el. Hasonlóképpen, a fogyasztásban megnyilvánuló különbségekre hatnak ugyan az osztályhelyzetek kényszerei, de a társadalmi identitás általában véve már inkább az erőforrások adott eloszlása által lehetővé tett különböző pénzköltési mintákat tükrözi, mint magukat az osztálykülönbségeket. Az identitás új forrásai tehát inkább kiegészítik, mint teljesen felváltják az osztályokat.

Ez az osztályviszonyok átstrukturálódásának, az osztály és a rend közötti viszonyok átrendeződésének tekinthető. Az osztályok közötti különbségeket korábban hagyományos, rendi alapú életstílusok erősítették meg és tették láthatóvá. A hagyományos eszméket a bevett értékek folyamatos erodálódása miatt egyre nehezebb megőrizni. A reflexív modernitás egyik kulcsmozzanata az, hogy immár a társadalmi élet minden kulturális alapja kétségbe vonható. Az osztályt összetartó társadalmi szolidaritás már nem gyökerezhet élesen elkülönülő és hagyományok által szentesített életmódokban. Az egyes osztályok tagjai már nem érzik úgy, hogy egy múltból örökölt közös életstílust kellene követniük. Mindaz, ami egykor osztályalapú lakókörzetek és intézmények formájában szilárdnak tűnt, most szétporlad, és az osztálykörülményeket mind ingatagabb és illékonyabb képzetek összefüggésében tapasztalják meg. Az identitás osztályalapú „séma” nélkül jön létre -– tulajdonképpen mindenfajta szokványos kulturális séma nélkül. A múlt szilárd és pontosan körülhatárolt rendjei helyébe a rendi különbségek változékonyabb és ingatag kaleidoszkópja lépett, és ez a cseppfolyósság teremti meg a teret, amelyben egyesek – -akiknek megvannak hozzá az anyagi erőforrásaik –- szabadabban választhatják meg életstílusukat.

Jellemző erre a társadalmi változásra, hogy a tudományos nyelvben az „életstílus” [lifestyle] kifejezés gyakorlatilag felváltotta az „élet stílusa” [style of life] kifejezést. Ez a konkrét különbségtétel nem Webertől származik; a Lebensstil szokványos angol fordítása, a „style of life” helyesen ragadja meg a módot, ahogy szerinte ez a fogalom a csoport létezésének – egész életmódjának –- teljességét tükrözi. A személy státusza, mondja Weber általában következik „életének stílusából”. Az a mód, ahogyan az emberek a foglalkozásukkal és a nemi szerepükkel összefüggő feladatokat végzik, a szokások és gyakorlatok, amelyeket etnikai és más társadalmi csoportok tagjaiként követnek, az élet sajátos és különálló stílusait határozzák meg a számukra. Mint Weber kimutatta, az életnek ezek a stílusai sajátos osztályhelyzetekben gyökereznek, amelyek hatással vannak az életmód alakulására, és ennélfogva a státusz megítélésének alapját alkotják.

Ezzel szemben az „életstílus” kifejezés a mai fogyasztói kultúrával kapcsolatos diskurzusokban vált népszerűvé, és nem jelent többet „bizonyos javak, helyek és idők használatának módjánál, amely jellemző az adott csoportra, de nem alkotja társadalmi tapasztalatának egészét” (Chaney 1996: 5). Az ízlést és a preferenciákat már nem szabályozzák olyan behatóan szilárd társadalmi mércék. „Életstílusbeli választásokként” jelennek meg, melyekért az emberek egyéni felelősséget vállalnak, s amelyek alapján mások megítélik őket. Az életstílusok lényegüknél fogva sokrétűek, s az emberek egy sor életstílusbeli döntést hoznak, amelyeknek nem kell integrálódniuk egyetlen, mindent átfogó életstílusba. A társadalmi tudatosságnak ezen az ingatag talaján az osztály homogenitást teremtő feltételei a társadalmi identitás és tudat kevésbé fontos forrásaivá válnak.

A szóban forgó kulturális változások tehát nem az osztály végét jelentik, hanem a rendi helyzetek átstrukturálódását, s ennek következtében az osztály és a rend közötti viszony átrendeződését. Az osztályelemzés bírálói ezt az átrendeződést ünnepelték –- tévesen –- az „osztály halálaként”. Bár fontos, hogy érzékenyebben figyeljünk fel annak a szoros kapocsnak a felbomlására, amely korábban osztályok és rendek között állt fenn, s egyszersmind a rendi tagolódás ennek megfelelő pluralizálódására is, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a gazdasági osztálykülönbségeknek továbbra is jelentős súlya van (Eder 1993: 12). A jövő kutatásainak az osztály és a nem-osztályjellegű tényezők interdependenciájára kell összpontosítaniuk a társadalmi identitás vizsgálatában, feltárva azokat a mechanizmusokat amelyek révén a fennálló osztályviszonyok a tudatot és a szemléletet alakítják e megváltozott körülmények között.

Befejezés

Az osztálykülönbségek továbbra is az egyik döntő strukturális jellemzőjét adják a mai társadalmaknak, hatással vannak az emberek életesélyeire és politikai cselekedeteire. Mellettük azonban a társadalmi tagolódás más tényezői is hatnak, és az osztályelemzésnek már nem tulajdonítható –- ha valaha egyáltalán tulajdonítható volt – kizárólagos magyarázó erő. Ugyanakkor az osztályt nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni, vagy oksági következményeit letagadni. A mai társadalmi identitások és a belőlük fakadó politikai cselekvések bármiféle megértésének el kell ismernie az osztály és a társadalmi tagolódás más tényezői között kölcsönhatást. Ebből a helyzetértékelésből következnek a társadalmi rétegződés kutatásának legfontosabb jövőbeli feladatai.

Berényi Eszter fordítása

Irodalom

[bib_624] Acker, J. 1973. Women and Social Stratification. A Case of Intellectual Sexism. American journal of Sociology, 78.

[bib_625] Alford, R. 1963. Party and Society. The Anglo-American Democracies. Westport, CT. Greenwood Press.

[bib_626] Beck, U. [1986] 1992. Risk Society. Towards a New Modernity. London: Sage. (Magyarul: A kockázat-társadalom. Budapest: Századvég 2001).

[bib_627] Berle, A. A és Means, G. C. 1932. The Modern Corporation and Private Property. Macmillan. London.

[bib_628] Billinghurst, A. 2001. General Election 2001. Findings from the British Election Study. Sociology Review, 11.

[bib_629] Bourdieu, P. [1979] 1986. Distinction. Routledge and Kegan Paul. London.

[bib_630] Butler, D és Stokes, D. E. 1969. Political Change in Britain. Forces Shaping Electoral Change. Macmillan. London.

[bib_631] Campbell, A, Converse, P. S, Miller, W. E, és Stokes, D. E. 1960. The American Voter. John Wiley. New York.

[bib_632] Chaney, D. 1996. Lifestyle. Routledge. London.

[bib_633] Clark, T. N és Lipset, S. M. 1991. Are Social Classes Dying? International Sociology, 6.

[bib_634] Dahrendorf, R. [1957] 1959. Class and Class Conflict in an Industrial Society. Routledge and Kegan Paul. London.

[bib_635] Delphy, C. 1981. Women in Stratification Studies. In H. Roberts szerk.: Doing Feminist Research. Routledge and Kegan Paul. London.

[bib_636] Devine, E. 1996. Social Class in America and Britain. Edinburgh University Press. Edinburgh.

[bib_637] Eder, K. 1993. The New Politics of Class. Sage. London.

[bib_638] Erikson, R és Goldthorpe, J. H. 1993. The Constant Flux. (Az első fejezet magyarul: A kutatás elméleti alapja, adatai és stratégiája. In Andorka Rudolf – Stefan Hradil – Jules L. Peschar szerk.: Társadalmi rétegződés. Budapest: Aula, 1995.). Clarendon Press. Oxford.

[bib_639] Esping-Andersen, G. szerk. 1993. Changing Classes. Sage. London.

[bib_640] Esping-Andersen, G, Assimakopoulou, Z, és van Kersbergen, K. 1993. Trends in Contemporary Class Structure. In G. Esping-Andersen szerk.: Changing Classes. Sage. London.

[bib_641] Evans, G és Norris, P. 1999. Critical Elections. British Parties and Voters in Long-term Perspective. Sage. London.

[bib_642] Fitzpatrick, R és Dollamore, G. 1999. Examining Adult Mortality Using the National Statistics Socio-economic Classification. Health Statistics Quarterly, 2.

[bib_643] Franklin, M. 1985. The Decline of Class Voting in Britain. Oxford University Press. Oxford.

[bib_644] Franklin, M, Mackie, T, és Valen et al.., H. 1991. Electoral Change. Responses to Everyday Social and Attitudinal Structures in Western Countries. Cambridge University Press. Cambridge.

[bib_645] Gershuny, J. 2000. Social Position from Narrative Data. In R. Crompton – F. Devine – M. Savage – J. Scott szerk.: Renewing Class Analysis. Blackwell. Oxford.

[bib_646] Giddens, A. 1973. The Class Structure of the Advanced Societies. Hutchinson. London.

[bib_647] Glass, D. U. szerk. 1954. Social Mobility in Britain. Routledge and Kegan Paul. London.

[bib_648] Goldthorpe, J. H. 1983. Women and Class Analysis. In Defence of the Conventional View. Sociology, 17.

[bib_649] Goldthorpe, J. H. [1980] 1987. Social Mobility and Class Structure. Clarendon Press. Oxford.

[bib_650] Goldthorpe, J. H. 1999. Modelling the Pattern of Class Voting in British Elections, 1964–1992. In G. Evans szerk.: The End of Class Politics? Class Voting in Comparative Context. Oxford University Press. Oxford.

[bib_651] Goldthorpe, J. H, Lockwood, D, Bechoffer, F, és Platt, J. 1968a. The Affluent Worker: Industrial Attitudes and Behaviour. Cambridge University Press. Cam­bridge.

[bib_652] Goldthorpe, J. H, Lockwood, D, Bechoffer, F, és Platt, J. 1968b. The Affluent Worker: Political Attitudes and Behaviour. Cambridge University Press. Cam­bridge.

[bib_653] Goldthorpe, J. H, Lockwood, D, Bechoffer, F, és Platt, J. 1969. The Affluent Worker in the Class Structure. Cam­bridge University Press. Cambridge.

[bib_654] Grusky, D. B és Sorensen, J. B. 1998. Can Class Analysis be Salvaged? American Journal of Sociology, 103.

[bib_655] Hout, M, Manza, J, és Brooks, C. 1995. The Democratic Class Struggle in the United States. American Sociological Review, 60.

[bib_656] Hout, M, Manza, J, és Brooks, C. 1999. Classes. Unions, and the Realignment of US Presidential Voting, 1952–1992. In G. Evans szerk.: The End of Class Politics? Class Voting in Comparative Context. Oxford University Press. Oxford.

[bib_657] Inglehart, R. 1990. Culture Shift in Advanced Industrial Society. Princeton University Press. Princeton. NJ.

[bib_658] Inglehart, R. 1997. Modernization and Postmodernization: Cul­tural, Economic, and Political Change in 43 Countries. Princeton University Press. Princeton, NJ.

[bib_659] Jackman, M és Jackman, R. 1983. Class Awareness in the United States. University of California Press. Berkeley, CA.

[bib_660] Kingston, P. W. 2000. The Classless Society. Stanford University Press. Stanford, CA.

[bib_661] Korpi, W. 1983. The Democratic Class Struggle. Routledge and Kegan Paul. London.

[bib_662] Lipset, S. M. [1959] 1960. Political Man. Heinemann. London.

[bib_663] Lipset, S. M és Rokkan, S. 1967. Cleavage Structures, Party Systems and Voter Alignment. In S. M. Lipset and S. Rokkan szerk.: Party Systems and Voter Alignment. Free Press. New York.

[bib_664] Lockwood, D. [1958] 1993. The Black-Coated Worker. Oxford University Press. Oxford.

[bib_665] Marshall, G, Rose, D, Vogler, C, és Newby, H. 1988. Social Class in Modern Britain. Hutchinson,. London.

[bib_666] Muller, W. 1999. Class Cleavages in Party Preferences in Germany – Old and New. In G. Evans szerk.: The End of Class Politics? Class Voting in Comparative Context. Oxford University Press. Oxford.

[bib_667] Nieuwbeerta, P és De Graaf, N. D. 1999. Traditional Class Voting in Twenty Postwar Societies. In G. Evans szerk.: The End of Class Politics? Class Voting in Comparative Context. Oxford University Press. Oxford.

[bib_668] Pakulski, J és Waters, M. 1996. The Death of Class. Sage. London.

[bib_669] Parkin, F. 1971. Class Inequality and Political Order. McGibbon and Kee. London.

[bib_670] Payne, J és Payne, G. 2000. Health. In G. Payne szerk.: Social Divisions. Macmillan. London.

[bib_671] Prandy, K. 1991. The Revised Cambridge Scale of Occupations. Sociology, 24.

[bib_672] Putnam, R. D. 2000. Bowling Alone. The Collapse and Revival of American Community. Simon and Schuster. New York.

[bib_673] Reid, I. 1998. Class in Britain. Polity. London.

[bib_674] Ringdal, K és Hines, K. 1999. Changes in Class Voting in Norway. 1957-1989. In G. Evans (ed.). The End of Class Politics? Class Voting in Comparative Context. Oxford University Press. Oxford.

[bib_675] Rose, D és Pevalin, D. J. 2000. Social Class Differences in Mortality Using the National Statistics Socio-economic Classification. Social Science and Medicine, 51.

[bib_676] Rose, D és O’Reilly, K. 1998. The ESRC Review of Government Social Classifications. Office of National Statistics and ESRC. London.

[bib_677] Runciman, W. G. 1989. How Many Classes? Sociology, 23.

[bib_678] Sarlvik, B és Crewe, I. 1983. Decade of Dealignment. Cambridge University Press. Cambridge.

[bib_679] Savage, M. 2000. Class Analysis and Social Transformation. Open University Press. Buckingham.

[bib_680] Scott, J. 1996. Stratification and Power. Structures of Class, Status and Command. Polity Press. Cambridge.

[bib_681] Scott, J. 1997. Corporate Business and Capitalist Classes. Oxford University Press. Oxford.

[bib_682] Scott, J. 2001a. If Class is Dead, Why Won’t It Lie Down? In M. Kohli – A. Woodhead szerk.: Inclusions and Exclusions in European Societies. Routledge. London.

[bib_683] Scott, J. 2001b. Power. Cambridge. Polity Press.

[bib_684] Svallfors, S. 1999. The Class Politics of Swedish Welfare Policies. In G. Evans szerk.: The End of Class Politics? Class Voting in Comparative Context. Oxford University Press. Oxford.

[bib_685] Weber, M. [1914] 1968a. The Distribution of Power Within the Political Community: Class, Status, Party. In G. Roth – C. Wittich szerk.: Economy and Society (Magyarul: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai 2/3. Budapest: KJK, 1996, 8. fejezet, 6. §.). Bedminster Press. New York.

[bib_686] Weber, M. [1920] 1968b. Status Groups and Classes. In G. Roth – C. Wittich szerk.: Economy and Society. (Magyarul: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai 1. Budapest: KJK, 1987, 4. fejezet). Bed­minster Press. New York.

[bib_687] Wright, E. O. 1985. Classes. Verso. London.

[bib_688] Wright, E. O. (1989. The Debate on Classes. Verso. London.

[bib_689] Wright, E. O. 1997. Class Counts. Cambridge University. Cambridge.



[624]  Ezekkel a kérdésekkel részletesebben foglalkozik Scott (2001a).

[625]  Maga Goldthorpe kerüli a „weberiánus” megnevezést, annak tágabb elméleti következményei miatt. Itt egyszerűen arra gondolok, hogy az „osztály” milyen alapjelentéséből indul ki.

[626]  Én amellett érveltem (Scott 1996), hogy a munkahelyzet az a jellemző forma, amelyet az „irányítási helyzet” ölt az osztálytársadalmak gazdasági szférájában. A kifejezést a jelent tanulmány későbbi szakaszában tárgyalom.

[627]  Fontosságuk ellenére, ami abból következik, hogy az egyik alapvető osztályhelyzetet foglalják el, Goldthorpe nem igazán tárgyalja az önfoglalkoztatókat, csak magától értődőnek feltételezett jellegzetességeikre támaszkodik.

[628]  Marx természetesen csak két alapvető osztályhelyzetet határozott meg kora társadalmában -– a tőkésekét és a proletárokét –-, de a későbbi marxisták ezt módosították, és egész sor „köztes” osztályhelyzetet írtak le.

[629]  Meglepő, hogy Wright szintén lebecsüli a tulajdonosi osztályhelyzetek jelentőségét, jóllehet megpróbálja fogalmilag megragadni őket (lásd Wright 1997, 48). Mint megjegyzi, „amikor empirikus elemzésekben ‘tőkés osztályra’ hivatkozom, jórészt viszonylag kis munkáltatókra gondolok, nem befektetési portfóliók gazdag tulajdonosaira. Kétségkívül semmi olyat nem elemzek, ami az ‘uralkodó osztályhoz’ hasonlítana”. (Wright 1997).

[630]  Másutt „irányítás” és „szakértelem” címszó alatt elemeztem a hatalmi viszonyok e két oldalát (Scott 2001b, 2. és 5. fejezet). Goldthorpe a vezetők és beosztottak viszonyának közgazdasági elméletét [ agency theory] fontosnak tartja a döntési hatalom átruházásának elemzéséhez.

[631]  Ez nem ugyanaz, mint Goldthorp-nál szolgáltatási szerződésen alapuló foglalkoztatás kategóriája.

[632]  Fitzpatrick és Dollamore (1999) munkájából, valamint ehhez kapcsolódó, a hivatalos brit osztályozás érvényességének ellenőrzését célzó munkákból merítenek.

[633]  Weber, amikor kifejezetten a rétegződést tárgyalta, figyelmét az osztályra és a rendre, valamint a „párthoz” fűződő viszonyukra összpontosította, ami ahhoz a közkeletű félreértéshez vezetett, hogy Weber az osztályt, a rendet és a pártot tekinti a három fő dimenziónak. Valójában azonban a harmadik dimenziót itt nem említi meg, és ezt az „uralom” és a bürokrácia jórészt különálló elemzéséből kell kihámozni. A párt és az irányítás (illetve az uralom) Weber számára teljesen eltérő jelenségek. Erről részletesebben lásd Scott (1996).

[634]  Az irányítási helyzetek akkor a legfontosabbak, amikor az osztályban és az osztály révén, a „munkahelyzet” egyik elemeként működnek. Wright megvilágító erővel tárta fel az irányítás („tekintély” vagy „uralom”) fontosságát és szerepét az osztálykülönbségek megerősítésében és kiterjesztésében, noha e gondolat weberi folyományainak némelyikét figyelmen kívül hagyja. Csak a volt szovjet blokk országaiban befolyásolta a politikai irányítás jelentősebben az életesélyeket.

[635]  Giddens későbbi munkáiban konkrétabb jelentést adott a kifejezésnek.

[636]  Ezzel természetesen nem akarjuk tagadni, hogy az életesélyeket és az élettapasztalatokat az ilyen háztartási hatások éppúgy alakítják, mint a személyes osztályhelyzet ettől független hatásai.