Ugrás a tartalomhoz

Társadalmi rétegződés olvasókönyv

Karl Marx, Ralf Dahrendorf, Max Weber, Talcott Parsons, Kingsley Davis, Wilbert E. Moore, Melvin M. Tumin, Gerhard E. Lenski, Frank Parkin, Erik Olin Wright, Szelényi Iván, Robert Erikson, John H. Goldthorpe, Pierre Bourdieu, Ferge Zsuzsa, Kolosi Tamás, Szántó Zoltán, Peter M. Blau, Mark Granovetter, Nan Lin, Angelusz Róbert, Tardos Róbert, Ulrich Beck, Stefan Hradil, John Scott, Róbert Péter, Randall Collins, Tardos Róbert

ELTE

Randall Collins: Szituációs rétegződés: Az egyenlőtlenség mikro–makro elmélete

Randall Collins: Szituációs rétegződés: Az egyenlőtlenség mikro–makro elmélete[638]

Vajon a hagyományos szociológiai elméletek képesek-e megragadni a mai rétegződés valóságát? Egyenlőtlenségek strukturált hierarchiájában gondolkodunk. A Bourdieu (1984) által megrajzolt kép egyike a legjellemzőbbeknek: a gazdasági hatalom mezeje és a kulturális ízléseknek az egyén által belsővé tett hierarchiája kölcsönösen újratermeli egymást; ez az elképzelés segít megmagyarázni azoknak a reformereknek a csalódásait, akik az oktatáshoz való hozzáférés megváltoztatásával próbálnak úrrá lenni az egyenlőtlenségen. Az empirikus kutatók a jövedelmi és vagyoni, oktatási és foglalkozási egyenlőtlenséget változó nagyságú tortaszeletekként mutatják be, amelyek méretét a faj, az etnicitás, a társadalmi nem és az életkor szabja meg. Elvont hierarchikus állványzatot látunk, amely objektívnak tűnő mennyiségi adatok képében nyilvánul meg. Vajon egybevág-e a megélt tapasztalat valóságával a rögzített, objektív hierarchiának ez a képe?

A jövedelem és a vagyon megoszlása 1970 óta mind egyenlőtlenebb (Morris – Western 1999). A drága éttermekben, ahol a gazdagok költik a pénzüket, mégis ezt látjuk: a pincérek lazán üdvözlik a vendégeket, név szerint mutatkoznak be, és olyan egyenrangúak módjára viselkednek, mint akik saját otthonukban rendeznek vendégséget; napi különlegességeket ajánlva a vendég szavába vágnak, és tanácsot adnak, hogy mit rendeljen; Goffman-féle rítusként értelmezve, itt a pincérek kérnek figyelmet előadásukhoz, miközben a vendégeknek udvarias hallgatóság gyanánt kell viselkedniük. Más példák: a szórakoztatóipar celebjei szertartásos alkalmakkor tudatosan köznapi öltözékben, borotválatlanul vagy szakadt ruhában jelennek meg; ahelyett hogy illően megtisztelnék az alkalmat, olyan stílust vesznek fel, amelyet előző nemzedékek munkásokhoz vagy koldusokhoz társítottak volna; ez a stílus, amelyet, ha az alkalom engedi (például péntekenként a munkahelyen) a fiatalok és mások is széles körben követnek, a státuszellenesség vagy a fordított sznobizmus történelmileg példátlan formája. Magas rangú kormánytisztviselők, nagyvállalati menedzserek és szórakoztatóipari celebek keverednek közéleti botrányokba szexuális életük, házvezetőnő alkalmazása, kábítószer-használat vagy magánéletük különválasztására tett erőfeszítéseik miatt; a társadalmi kiválóság távolról sem nyújt immunitást apró szabálysértésekkel szemben, inkább sebezhetővé teszi a magas rangú embereket a ranglétrán náluk lejjebb elhelyezkedő hivatalnokok támadásaival szemben. Buggyos nadrágot és hátrafelé fordított baseball-sapkát viselő, izmos fekete ifjú, kezében dühödt rapzenét játszó zenegéppel uralja a bevásárló utca járdáját, miközben a fehér középosztály tagjai tisztelettudóan a háttérbe húzódnak. Nyilvános gyűléseken, ahol nők és etnikai kisebbségek viszik a szót, és leplezik le a csoportjukkal szembeni társadalmi diszkriminációt, a magasabb társadalmi osztályokhoz tartozó fehérek zavartan hallgatnak, vagy a támogatói kórushoz csatlakoznak; ott, ahol a közvélemény alakul és a közpolitika formálódik, az alul levőké az erkölcsi tekintély.

Milyen fogalmakkal lehetne leírni ezeket az eseményeket? A felsorolt példák mikro-adatok; állításom szerint a makro-hierarchia ideáltípusával szöges ellentétben ezek jellemzik a mindennapi élet alakulását. A rétegződésre vonatkozó elméleteinkben és köznapi fogalmainkban egyaránt a hierarchia képe uralkodik; az alávetett helyzet erkölcsi felsőbbrendűségét hirdető szónoki taktika tulajdonképpen azon alapul, hogy egyszerre hirdetjük a makro-hierarchia létezését és fogadjuk el hallgatólagosan az alul levők dominanciáját a közvetlen beszédhelyzetekben. Az alul levőket megillető különleges bánásmód ellentmondást nem tűrő kikényszerítésének nevezhető „politikai korrektséggel” kapcsolatos nézeteltérések mikrónak és makrónak erre a fel nem ismert szétválasztására épülnek. A társadalomtudományban általában az objektív valóság státuszát tulajdonítjuk a statisztikáknak (például a jövedelemmegoszlásra, a foglalkozásokra, a műveltségi helyzetre vonatkozóan); az etnográfiai megfigyelések mégis gazdagabb és közvetlenebb empirikus adatokkal szolgálnak. A gond az, hogy az etnográfia csak különálló eseteket mutat be; ahhoz, hogy megbízhatóan le tudjuk írni a mindennapi élet tapasztalatainak általános megoszlását az egész társadalomban, valamilyen módszeres mintavétellel is meg kellene vizsgálnunk a különféle helyzeteket.

Állításom az, hogy a mikrohelyzetekre vonatkozó adatoknak fogalmi elsőbbségük van. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a makroadatok semmit sem jelentenek; de a statisztikák és felmérési adatok összegyűjtése csak akkor ad pontos képet a társadalmi valóságról, ha mikroszituációs alapjuk összefüggésében értelmezzük őket. A mikroszituációs találkozások alkotják mindenfajta társadalmi cselekvés és szociológiai bizonyítás kiindulópontját. Semmi sem valóságos, ha nem nyilvánul meg valahol valamilyen helyzetben. A makrotársadalmi struktúrák annyiban valóságosak, amennyiben több mikroszituációban is érvényes rendezett aggregátumokat alkotnak, vagy több mikroszituációban ismétlődő kapcsolati hálókból állnak (amelyek például egy formális szervezetet is lefedhetnek). Félrevezető makro-„valóságok” teremthetők azonban annak félreértése nyomán, hogy mi történik a mikroszituációkban. A felmérési adatokat mindig mikroszituációkban gyűjtik: az egyénektől például megkérdezik, hogy mennyit keresnek, mekkora szerintük egyes foglalkozások presztízse, hisznek-e Istenben, vagy mennyi hátrányos megkülönböztetés létezik szerintük a társadalomban. A kapott válaszok együttese valamilyen hierarchikus (bizonyos esetekben konszenzuális) struktúra objektív képének látszik. A vagyon megoszlásáról gyűjtött adatok azonban csak akkor jelentenek valamit, ha tudjuk, milyen „vagyon” létezik ténylegesen a szituációs tapasztalatban; a magasra szökött részvényárak dollárértéke nem ugyanazt jelentik, mint a készpénz a fűszeresnél. Ahogy Zelizer (1994) a tényleges pénzhasználat etnográfiai vizsgálata alapján kimutatja, számos olyan pénznem létezik, amely valójában csak korlátozott csereviszonyokban érvényesülő társadalmi és anyagi előnyöket hordoz. (Hiába birtokol egy meghatározott „könyv szerinti értéket” érő ékszert, a legtöbb ember, ha nem tartozik az ékszerkereskedők hálózatához, nem képes felismerni és a pénzügyi hatalom más fajtáira átváltani ezt az értéket.) Az ilyen csereviszonyokat „Zelizer-áramköröknek” nevezem. Egy sor kutatást kellene végeznünk azzal kapcsolatban, hogy miként konvertálódnak az elvont makro-eloszlások – amelyeket úgy hozunk létre, hogy a felmérések eredményeit állandó szituációfeletti értékekkel bíró, valós dolgokként kezeljük – az előnyök tényleges eloszlásaivá a szituációs gyakorlatban. Például:

A foglalkozások presztízsére vonatkozó felmérések szerint a legtöbb ember igen jó foglalkozásnak tartja a fizikusokét, az orvosokét és a tanárokét, utánuk következnek a vállalatigazgatók, a szórakoztatóiparban dolgozók és a politikusok, akiket viszont többre értékelnek a vízvezeték-szerelőknél és a kamionsofőröknél. Vajon többet mutat-e ez a konszenzus egy olyan szabályszerűségnél, hogy általában így és így beszélnek az emberek, amikor rendkívül elvont, összefüggéseikből kiragadott kérdéseket tesznek fel nekik? Bár a felmérések tanúsága szerint a „tanár” önmagában magas presztízspontszámot kap, ugyanakkor bármely konkretizálása („közgazdász”, „szociológus”, „vegyész”) csökkenti az értékét (Treiman 1977); a további konkretizálás („tanársegéd”, „főiskolai tanár”) pedig még lejjebb nyomja a rangsorban. Az újabb felmérésekben a „tudóst”, különösen a „fizikust” igen magasra értékelik, de azt jelenti-e ez, hogy a legtöbb ember egy fizikus mellett szeretne ülni vacsorameghívás alkalmából? Lehet, hogy a „vízvezeték-szerelő” alacsony értéket kap egy felmérésben, a gyakorlatban azonban jövedelme meghaladja sok magasabb iskolai végzettséggel rendelkező fehérgalléros alkalmazottét, és ez a legtöbb élethelyzetben előnyösebb pozíciót eredményező anyagi erőforrásokat jelenthet; a vízvezeték-szerelők, például, a stadionok páholyaiban ülhetnek, míg a fehérgallérosoknak meg kell elégedniük a távolabbi állóhelyekkel. Mi az építőmunkások valóságos rangja, ha az általuk végzett szabadtéri izomtevékenység stílusa tiszteletet vált ki egy olyan korszakban, amikor a legnagyobb presztízsű autófajta a nagyméretű, kamionra emlékeztető „közúti terepjáró”? A foglalkozási presztízs csak akkor ítélhető meg a valósághoz hűen, ha fel tudjuk mérni, hogy milyen helyzetekben találkoznak egymással az egyes foglalkozási pozíciók betöltői, s meg tudjuk ítélni a szituációk ebből fakadó tényleges rétegződését.

Az a közkeletű elgondolás, hogy az oktatásban eltöltött évek jelentik a kulcsot a rétegződési hierarchiához, akár fő indikátorként, akár valamely összetett mutató fő összetevőjeként, egyoldalú képet nyújt a mikroszituációs rétegződésről. Az iskolában töltött évek és a jövedelem közti puszta korreláció olyan adathalmaz, amely inkább elrejti, semmint feltárná, miként működik az oktatási rétegződés. Az iskolában eltöltött évek nem alkotnak homogén pénznemet; nem egyenértékűek a különböző iskolákban eltöltött évek abban a tekintetben, hogy milyen utánuk következő oktatási és foglalkozási csatornákba léphet velük az egyén. Magángimnáziumokban vagy magasra értékelt magánegyetemek alapszakos képzésében eltöltött éveknek például csak akkor van sajátos értékük az egyén foglalkozási szintje szempontjából, ha elősegítik az eggyel magasabb szintű iskolába történő bejutást; a felvételikkel foglalkozó egyetemi tisztviselők jól tudják, hogy liberal arts college -okba [általános természet- és humántudományos alapképzést nyújtó magánfőiskolákra – a szerk.] csak akkor érdemes járni, ha valaki az ottani szakiránnyal kapcsolatban álló MA-képzésben kíván részesülni, ugyanakkor külön előnyt nem jelent, vagy akár hátrányos is lehet, ha valaki azonnal be akar lépni a munkaerőpiacra. Az oktatásban szerezhető bizonyítványok a Zelizer- pénznemek sajátos fajtájának tekinthetők: bizonyos cserefolyamatokban van értékük, de ezeken kívül nincsen.

Az iskolában eltöltött évek akkor tesznek szert jelentős társadalmi értékre, amikor elismert bizonyítványokra váltják át őket. Ráadásul következményeiket tekintve maguk a bizonyítványok is különbözőek, attól függően, hogy adott történelmi időszakban milyen intenzitású verseny folyik a bizonyítványok birtokosai között (bizonyítvány-infláció), s hogy a bizonyítványok mennyire teszik közvetlenül lehetővé konkrét állások betöltését vagy szakmai működési engedélyek megszerzését (Collins 1979). Az oktatásban eltöltött évek csak igen hozzávetőlegesen jelzik, hogy milyen bizonyítványokkal rendelkezik valaki, a bizonyítványok birtoklása pedig csak homályos képet nyújt arról, hogy milyen mikroszituációs hasznuk van az emberek életében. Az oktatási rétegződés feltárásához a mikromegoszlás kutatására van szükség; ebbe a hivatalos elismerés szituációs előnyei és hátrányai egyaránt beletartoznának az iskolai tapasztalatok minden szintjén, az általánostól a középfokún át a felsőfokú oktatásig, majd tovább, a felnőttkori foglalkozási és társadalmi találkozásokig. Az a diák, aki az iskolarendszer hivatalos kritériumai szerint jól teljesít, nem élvez automatikusan mikroszituációs előnyöket; azokban a szegény városi környezetben működő középiskolákban, amelyekbe feketék járnak, a jó jegyeket szerző diáklány gyakran kap negatív reakciókat kortársaitól, akik azzal vádolják, hogy „játssza a fehéret”, vagy jobbnak gondolja magát náluk; a közvetlen közösségi rétegződésben inkább alacsonyra, mint magasra értékelik. Sok ilyen jól teljesítő diák inkább enged a mikroszituációs kortárscsoport nyomásának, és kimarad az iskolarendszerből (Anderson 1999: 93–97).

A mikroszituációs kritika még inkább érvényes arra az estre, amikor attitűdökkel kapcsolatos felmérési adatokból következtetnek valamilyen mélyebb társadalmi struktúrára. Az, hogy az amerikaiaknak közel 95%-a nyilatkozik úgy, hogy hisz Istenben (Greeley 1989: 14). keveset árul el arról, mennyire vallásos az amerikai társadalom; a felmérésekben adott válaszokat a tényleges templomba járással összehasonlítva kiderül, hogy az emberek erősen eltúlozzák, milyen gyakran járnak templomba (Hardaway et al. 1993, 1998); a vallásos hit mélyére hatolni igyekvő informális beszélgetések megmutatják, mennyire eltérő és teológiai szempontból jórészt eretnek nézetek húzódnak meg konformitásra utalni látszó felmérési adatok mögött (Halle 1984: 253–269). Hasonlóképpen nem árt, ha a faji vagy nemi megkülönböztetés mértékére, a szexuális zaklatásra, a gyermekbántalmazásra stb. vonatkozó felmérések eredményeit olvasva mindaddig gyanakszunk, amíg ezek mögé nem állítanak olyan szituációs felméréseket, amelyek nem rekonstrukciókra, egyoldalú visszaemlékezésekre vagy vélekedésekre támaszkodnak. Az ilyen kérdésekre adott válaszok ideologikusak és gyakran elfogultak, engednek a társadalmi mozgalmak mozgósításának, illetve a közmédia vagy konkrét szakmai érdekcsoportok figyelemfelkeltésének. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy a felmérések eltúlozzák a legtöbb társadalmi problémát; bizonyos esetekben inkább bagatellizálják vagy alábecsülik őket. A lényeg az, hogy ismereteink mindaddig nem lesznek igazán meggyőzőek, amíg nem változtatunk fogalmi Gestaltunkon, amíg lényegükből fakadóan objektívnak fogadjuk el az összesített makroadatokat, és nem kezdjük valamennyi társadalmi jelenséget mikroszituációk megoszlásaként felfogni. Nyitva kell hagynunk azt a lehetőséget, hogy a rétegződés tényleges tapasztalata a társadalmi találkozásokban rendkívül változékony, és alá van vetve a szituációk közötti versengésnek; és ahhoz, hogy legalábbis a jelenlegi történelmi körülmények között megértsük a rétegződést, a mikroszituációs dominancia mechanizmusainak elméletére van szükségünk. Lehet, hogy ezek a mechanizmusok kapcsolódnak a gazdasági, politikai és kulturális hatalomról alkotott régebbi, hierarchikus képünkhöz, de az is lehet, hogy nem, vagy pedig a kapcsolat mindinkább erőtlenné válik. Annak meghatározásához, hogy miért történik ez, a mikroszituációs körülmények között bekövetkező változás történelmi elméletére volna szükség.

Belénk, szociológusokba, ahogy a politikai színtér baloldalán lévő magasan képzett emberek legtöbbjébe, annyira beivódott a hierarchikus felfogás, hogy cinikus szórakozottsággal reagálunk a mindennapi élet hivatalosan illegitim kiváltságaira. Félrevezetőnek tartjuk a rendőrtisztek korruptságáról terjesztett pletykákat, hogy például nem bírságolják meg az elit tagjait, vagy hagyják magukat megvesztegetni, és politikát a „befolyásosak” világának gondoljuk, akiknek „mindenhová elér a kezük”. Mégis mennyire tekinthető ez néphitnek, amit esetleg nem igazolnak az ellenkezőjére utaló szituációs adatok? Egy volt állami tisztviselő osztotta meg velem idevágó tapasztalatát: gyorshajtás miatt megállította a rendőr, mire ő ezt mondta: „Tudja, ki vagyok én? Hát a maga főnöke.” (A tisztviselő annak az állami szervnek a főnöke volt, amely alá az országúti rendőrség tartozott.) A tiszt ezt válaszolta: „Az én főnököm X állam népe”, és írta tovább a bírságcédulát. A tisztviselő kimondottan baloldali nézeteket vallott, az esetet mégis méltatlankodva mesélte, fel volt háborodva, hogy a kiváltságok földalatti rendszere nem működött. Ezt a mikroszituációs rétegződés egy példájaként értelmezhetjük. Az országúti rendőr, hivatali sérthetetlensége révén szituációs hatalmat gyakorolt a saját feljebbvalója felett, nagyjából úgy, ahogy a beépített informátor is hivatali sérthetetlensége tudatában jelentheti fel szervezeten belüli feljebbvalóit szabálysértéseik miatt. Rendőrökkel készített interjúk a helyzet egy másik dimenziójára hívják fel a figyelmet. Ebben az államban a rendvédelem területén dolgozók, ha közlekedési szabályszegésen kapják őket, hovatartozásukat a következő kóddal fejezik ki: „Tudnom kellett volna”, majd felmutatják az igazolványukat. A rendőrök kivételt tesznek a hivatalos szabályok alkalmazásában, de ezt a szolidaritás és egyenlőség rituáléjának kíséretében teszik; negatívan reagálnak arra, ha valaki hierarchikus tekintélyét próbálja rájuk kényszeríteni.

1. Makro- és mikroszituációs osztály, rend, és hatalom

Még nem állnak rendelkezésünkre szituációs felmérések. Legfeljebb annyit tehetünk, hogy felvázoljuk, miként fest az olyan társadalmak mai helyzete, mint az Egyesült Államok a 20. század végén. Javaslom, fordítsuk le mikro-szintre az osztály, a rend, és a hatalom weberi fogalmait.

1.1 Gazdasági osztályok

A gazdasági osztály kétségtelenül nincs eltűnőben. Makroszinten a vagyon és a jövedelem eloszlása, társadalmakon belül és világméretekben egyaránt mind egyenlőtlenebb (Sanderson 1999: 346–356). Hogyan feleltethető ez meg az élettapasztalatok eloszlásának? Válasszuk szét a vagyon mint fogyasztói tapasztalat és a vagyon mint a foglalkozási tapasztalatok feletti ellenőrzés kérdését. Rendkívül nagy vagyonok gyakorlatilag egyáltalán nem feleltethetők meg fogyasztói tapasztalatoknak. Attól, hogy a Microsoft és néhány másik vállalatbirodalom fő részvénypakettjeinek (aktuális tőzsdei árfolyamok szerint változó) értéke több tízmilliárd dollár, birtokosaik még nem esznek jelentősen mást, nem laknak más otthonokban, nem viselnek más ruhákat vagy nem vesznek igénybe más szolgáltatásokat, mint az a több millió ember, akit a vagyonmegoszlási piramis felső 10%-ába lehet helyezni; s ha ehhez hozzászámítjuk azokat is, akik egyszer-kétszer luxusfogyasztásra adják a fejüket, az átfedés még ennél is nagyobb lehet. A pénzügyi eszközök birtoklásából eredő vagyonok zöme a kiindulóponthoz közel maradó Zelizer-áramkörökön belül marad; ezen azt értem, hogy akiknek több százmillió dollárjuk vagy még többjük van, ezzel a pénzzel nem igen képesek egyebet tenni, mint hogy pénzügyi eszközöket vásárolnak vagy adnak el a segítségével; a pénzvilág egyik része feletti ellenőrzést egy másik rész feletti ellenőrzésre cserélik el.

Ez ekkora vagyonokat nem a fogyasztáshoz, hanem a foglalkozási tapasztalatokhoz kell kapcsolnunk. A mikroszituációs tapasztalatok szintjén, aki jelentős pénzügyi eszközöket birtokol, az életviteléből adódóan gyakran érintkezik más pénzemberekkel. Rendkívül nagy pénzmennyiség birtoklásának fő vonzereje talán azokban az érzelmi energiákban és a csoporttagság azon szimbólumaiban rejlik, amelyek az állandó, éjjel-nappali telefonálás útján bonyolított izgalmas tranzakciókhoz kötődnek. Pusztán a fogyasztás felől nézve, a rendkívül gazdagok már elérték az elérhető anyagi javak maximumát; legtöbbjük mégis egészen előrehaladott koráig tovább dolgozik, néha kényszeresen sokat (a világmédia feletti ellenőrzésért küzdő cápák némelyike hetvenes-nyolcvanas éveiben jár). Ezen a szinten a pénz értéke teljesen a mikro-tapasztalatban rejlik: abban, hogy pénzt csinálnak rendkívül nagy presztízzsel járó cserefolyamatokban. A pénz itt szituációs hatalomnak felel meg, és semmi másnak.

Ezeknek a cserefolyamatoknak az irányát alapvetően úgy lehet megváltoztatni, hogy a pénzügyi áramkörben lévő vagyont jótékony szervezetekhez irányítják át, és így kikerül az eredeti tulajdonosok ellenőrzése alól. Az adományozó szemszögéből nézve itt vagyont cserélnek megbecsülésre, a jótékony adományozó erkölcsi presztízsére, ami gyakran konkrét formát is ölt: a személyes hírnevet úgy igyekeznek széles körben elterjeszteni, hogy az adományozóról nevezik el a jótékony célú szervezetet: Rockefeller Alapítvány, Carnegie Alapítvány, Milken Alapítvány, újabban pedig Gates Alapítvány, Packard Alapítvány stb. A kétfajta tőkekörforgás azonban nem esik messze egymástól. Az alapítványi igazgatók rendszerint a pénzpiacokra áramoltatják vissza az alapítványi vagyont, és csak kis részét fordítják működési költségekre, a saját fizetésükre és a non-profit szervezeteknek juttatott támogatásokra. Ha végignézünk a non-profit terület személyi állományán, akkor felső közép- vagy felső osztályhoz tartozó személyek csoportját látjuk, akik jórészt ugyanabban személyes kapcsolatokból álló hálózatban mozognak, mint azok, akik a pénzt adományozták (Ostrower 1995).

Ahogy lefelé haladunk a vagyoni és jövedelmi hierarchiában, növekszik a valóban anyagi fogyasztásra fordított pénz aránya. A legalsó jövedelmi szinteken a pénz esetleg teljes mértékben a fogyasztás céljait szolgálja. De még itt is, mint Zelizer kimutatja (1994), a nagy presztízsű vagy legalábbis izgalmas társadalmi találkozásokra fordítható pénz elsőbbséget élvez a pusztán köznapi pénzzel szemben: azoknál a 20. század elején az Egyesült Államokba érkezett bevándorlóknál, akik pompás temetéseket rendeztek, mert etnikai közösségükön belül ezek voltak a státusz jelzésének legfőbb szertartásai; azoknál a férfiaknál, akiknél elsőbbséget élvez az italra fordítandó pénz, amivel részt vehetnek a csak férfiakból álló kocsmai társaságban; vagy a prostituáltak pénze esetében, amelyet a helyben nagy presztízzsel bíró drogos „akció partikon” költenek el, miközben a segélyüket háztartási kiadásokra fordítják.

Fogjuk fel a gazdasági osztály egész struktúráját olyan pénzügyi áramkörnek, amelyet konkrét társadalmi viszonyok létrehozására és megerősítésére használnak fel. Itt nem a rendek, vagyis az osztályoktól analitikusan különböző, szabadidőbeli társas életre szerveződött közösségek társadalmi viszonyaira gondolok, hanem inkább a gazdasági osztálystruktúra, a foglalkozások, a kereskedelem, a hitel és a befektetések világának interakciókban történő megteremtésre és fenntartására. A „felső osztályhoz” azok tartoznak, akik tulajdonként forgatják a pénzt, és ennek során egyezkedések hálójában kapcsolódnak szorosan egymáshoz; az ilyen személyek lehet, hogy benne vannak a Social Registerben [az amerikai elit évről-évre megjelentetett ki-kicsodájában – a szerk.], de az is lehet, hogy nincsenek, és lehet, hogy részt vesznek valamiképpen a rendként felfogott felső osztály társas összejövetelein és szertartásain, de az is lehet, hogy nem; a felső osztályba mint rendbe viszont olyan emberek is beletartozhatnak, akik csak passzívan – házastársuktól vagy öröklés útján – szerezték a pénzüket, és nem vesznek részt a pénzügyi csere tényleges áramköreiben. Ily módon, a Bourdieu-féle modellel ellentétben, amely szerint a kulturális tevékenységek a gazdasági uralmat erősítik és viszont, én azt állítom, hogy a felső osztály mint rend általában azokból az áramkörökből szívja le a tőkét, amelyekben az megteremtődik, és fokozatosan leválik a vagyont létrehozó és fenntartó magról. A pénz folyamat, nem dolog; a felső osztály a pénzügyi tevékenységek áramköre, s ha valaki kiszáll ezekből a tevékenységekből, akkor fokozatosan lemarad. A felső osztály mint rend sznobériája, amely a „régi pénzt” állítja szembe az „újgazdagokkal”, visszájára fordítja a gazdasági hatalom tényleges helyzetét.[639]

Fel kell még térképeznünk, hogy miként fest egy adott történelmi korszakban (például a miénkben) a pénzcsere áramköreinek tényleges struktúrája. Vázlatosan a következőket ismerhetjük fel:

  1. Az olyan nagyléptékű tranzakciók aktív résztvevőiből álló pénzügyi elitet, amelyek lehetővé teszik, hogy egyes egyének elegendő nagyságú tőkét halmozzanak fel ahhoz, hogy személyükben váljanak a jó hírnév biztosítékává a pénzügyi koalíciókban. A következő kategóriába tartozók személytelenségével ellentétben, nekik személyes tapasztalataik vannak a pénzügyi áramkörökről.

  2. A (hagyományos kifejezéseket használva, nagyrészt a felső középosztályból és a felső osztály alsó részéből toborzódó) befektető osztályt, akiknek jól fizetett állásokból vagy közvetlen üzleti részesedésekből elég pénzük van ahhoz, hogy beszálljanak a pénzügyi befektetések játszmájába (tőzsde, ingatlan stb.), de csak névtelen játékosokként, akik nem férnek hozzá a nagy üzleteket kötők személyes áramköréhez. Mikroszituációs gazdasági valóságukhoz tartozik, hogy piaci jelentéseket olvasnak, tárgyalnak a brókerükkel, pénzügyi pletykákat terjesztenek, és ismeretségi körükben beszélgetési tőkéjük részét képezi a kérkedés. A neoliberális ideológia hívei szerint ebbe a csoportba a modern társadalmakban mindenki beletartozik, annak következtében, hogy nincsenek osztályok és mindenki birtokol egy kis darabot a piaci tőkéből. Ez az ideológia nem vesz tudomást a tőke általam leírt társadalmi áramköreinek különbségeiről, viszont jól tükrözi a valóságnak egy olyan oldalát, amelyet az osztály szigorúan makrohierarchikus felfogása nehezen tud megragadni.

  3. A vállalkozói osztályt, amely közvetlenül alkalmazottak foglalkoztatására, valamint áruk vételére és eladására használja a pénzét, és így jellemzően a csere helyi vagy specializált áramköreiben vesz részt. Legfőbb mikroszituációs tapasztalatai egyes személyekkel, szervezetükben vagy iparágukban folytatott ismételt alkudozásokra irányulnak; azaz a személyes hírnév világában működnek – a sajátjukéban és másokéban.[640] Más osztályok vagy gazdasági áramkörök tagjaitól eltérően az ő tapasztalataikba rendszerint beletartozik a versenytársak szemmel tartása, hogy ily módon kutassák ki a piaci réseket, ahogy ezt Harrison White (1981, 1992) hálózatelmélete leírja. A vállalkozói áramkörök az emberek többsége számára láthatatlanok, és csak igen helyhez kötött vagy specializált közösségekben észrevehetőek; ezért az ilyen helyzetben lévő egyének tágabb társadalmi presztízse a foglalkozások presztízsének felmérése során szerénynek is mutatkozhat. Az ilyen áramkörökben folyó pénz tényleges mértéke, és így a szóban forgó egyének jövedelme bármekkora lehet, néhány tíz dollártól néhány millióig; ennélfogva ez a szektor a hagyományosan jövedelmek hierarchiájaként ábrázolt osztályszerkezet egészére kiterjedhet.

  4. A celebeket, azaz a szórakoztatásra szakosodott szervezetek (film, zene, sport stb.) nagyon jól megfizetett alkalmazottait. Az ilyen üzleti vállalkozások természetében rejlik, hogy a közfigyelmet néhány, sztárként kezelt egyénre irányítják. A sportolók valójában kétkezi munkások, akik az irányítási láncolat alján helyezkednek el, amennyiben az edzők utasításait hajtják végre. Némelyikük (szükségképpen csak kis részük, hiszen a tömegfigyelmet felkeltő üzlet lényegileg a versenyre épül) alkuereje rendkívül magas fizetés kiharcolására is elegendő, ami megfelel a szórakoztatóipari termékek hatalmas piacának. A celebek mint nagy vagyonok birtokosai ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek, mint a felső pénzügyi osztály tagjai, amikor fogyasztásra akarják váltani vagyonukat. Sokat becsapnak ügynökei vagy brókerei, akik azzal kecsegtetik őket, hogy bekapcsolódhatnak a pénzügyi befektetések előttük ismeretlen világába; a legjobban azoknak megy, akik vagyonukat ugyanannak a szórakoztatóiparnak az ellenőrzésébe fektetik, amelyből kiemelkedtek (például jéghoki-sztárok, akik hokicsapatot vásárolnak). Ebből a következő szabály adódik: akik a vagyonukat ugyanazon a Zelizer-áramkörön belül tartják, amelyben létrejött, azok képesek legjobban megőrizni a vagyon pénzbeli értékét, és a legtöbb mikroszituációs presztízst is ők képesek kihozni belőle.

  5. Különféle közép- vagy munkásosztálybeli áramköröket, amelyeket a munkaerőpiacok és az azokat fenntartó információs és kapcsolati hálózatok alakítanak (Tilly – Tilly 1994). A pénz itt csakis puszta fogyasztási javak formájában alakul át tulajdonná. A gazdasági hálózatokkal kapcsolatos empirikus szociológiai kutatások egyes eredményei szerint a nagy, egyszeri kiadások (ház, autó stb.) esetében az ilyen osztályokba tartozók személyes kapcsolathálózatokban költik el a pénzüket, míg az ismétlődő, kisebb fogyasztási kiadásokra személytelen kiskereskedelmi szervezetekben kerítenek sort (DiMaggio – Louch 1998). Ezen ilyen hálózatok némelyike haszon formájában pénzt von ki más csere-áramkörökből, és ily módon hierarchiába rendeződik (vagy inkább több fajta hierarchikus viszonyba). Még nem jutottunk el odáig, hogy megmérjük és fogalmilag megragadjuk azokat a mechanizmusokat, amelyek révén a „haszon” az egyes áramkörök között mozog. Általában úgy tűnik, hogy akik „eléggé lent” vannak az áramkörök hierarchiájában, azok nehezen látják át, mi zajlik a felettük lévő áramkörökben, és még kevésbé nyílik alkalmuk arra, hogy pénzügyileg és társadalmilag be is lépjenek ezekbe a hálózatokba. Például minél mélyebbre kerül valaki a társadalmi osztályok hierarchiájában, annál inkább celebek (d) formájában képzeli el a felette lévőket, noha valójában a celebek állnak leginkább a periférián a vagyon áramköreihez tartozó összes gazdag ember közül.

  6. Rossz hírű vagy törvénytelen áramköröket, amelyek a hivatalos adó- és engedélyezési rendszeren kívüli szürke piacoktól a büntetendő árukig és szolgáltatásokig (drogok, szex, fegyver, életkorhoz kötött alkohol és dohány stb.), a lopott vagyontárgyakig és a nyílt rablásig terjednek. Akármelyik ilyen áramkörbe lépjen is be valaki (illetve akármelyikben versengjen a belépésért) vagy fényes sikerrel vagy csúfos bukással fog járni illegális/bűnözői pályafutására nézve. Az efféle áramkörök némelyikén átfolyó és bizonyos egyéneknél felhalmozódó pénz puszta mennyisége tekintélyes méreteket ölthet, és átfedésben lehet az elvont jövedelmi hierarchia középső, sőt néha akár felső szintjeivel is. Bár egyes résztvevők rendkívül kívánatosnak tartják az átjárást ezen hálózatok között (vagyis a pénzmosást), a társadalmi szerveződés súlya mindkét részről a pénznemek jelentősebb átválthatósága és a cserefolyamatok keveredése ellen hat. A törvénytelen áramkörök kerülik a sápszedést, amelynek révén a kormányok általában részt vesznek a tiszteletreméltó cserefolyamatok mindegyikében, s rendszerint kötelességüknek érzik, hogy a kérdéses folyamatok résztvevőinek érdekében szabályozásokat vezessenek be és infrastruktúrát hozzanak létre. Már maga az a tény, hogy az ilyen áramkör némelyike törvénytelen, azt jelenti, hogy el kell őket rejteni a hivatalos áramkörök szabályozói elől; ennek következtében az ilyen áramkörökön belüli mindennapi érintkezés rítusai és szimbólumai egészen más hangneműek. Az ilyen eltérések hallgatólagos elismerése olyan mechanizmus, amelynek révén az emberek felfogják az osztályok közötti erkölcsi kirekesztést, amelyet Lamont (1992, 2000) mutat be. A pénzügyi áramkörök különböző kultúrákat foglalnak magukba, ahol a „kultúra” nem valamiféle tárgyiasult dolgot jelent, hanem csupán a mikroszituációs találkozások stílusának rövidítése.

  7. Végül a társadalom peremén a legalsó osztályt, amelyet úgy foghatunk fel, hogy azok tartoznak ide, akik kívül állnak a pénzbeli csere mindenfajta áramkörén. De még a hajléktalanok, koldusok, guberálók is érintkeznek különböző áramkörökkel, adományokat, természetbeni alamizsnát, kidobott vagy ellopott javakat kapnak. Elvileg ebbe a csoportba tartoznak mindazok, akikhez lecsurog valami az aktívabb kölcsönös cserére épülő áramkörökből, beleértve azokat is, akik szociális segélyben és egyéb juttatásokban (nyugdíjban stb.) részesülnek. Ez a csoport nem pusztán alacsony fogyasztási színvonala miatt érzi rendkívül megalázónak a helyzetét, hanem azért is, mert szigorúan meg van szabva, hogy milyen további cserékben használhatják azt, amit kapnak: a pénzből gyakran csak bizonyos kiadásokat fedezhetnek; a természetbeni adományok is gyakran használati érték szerint határozódnak meg (Zelizer 1994). Bizonyosfajta csere még itt is elképzelhető, jórészt barter formájában. A pénzügyi rétegződés e szintjének lakói bármely más osztályétól eltérő mikroszituációs találkozásokat élnek át: a barterviszonyok rendkívül specifikusak, hiányzik belőlük az a szimbolikus megbecsülés és szabadság, amely a szélesebb körben felhasználható pénzeszközök birtoklásából fakad.

A gazdasági osztály mikroszintre történő lefordítása nem hierarchikus osztályszerkezetet mutat, amelyben az egyes osztályok egymás fölött helyezkednek el, hanem rendkívül eltérő léptékű és tartalmú, egymást átfedő tranzakciós áramköröket. Minthogy ezek az áramkörök a kapcsolatok egyedisége vagy névtelensége, a bennük zajló ellenőrzés jellege, és a gazdasági manipulációra vagy fogyasztásra irányultság tekintetében rendkívül különbözőek, az egyéneket a gazdasági viszonyokra vonatkozó tapasztalataik különböző szubjektív világokba helyezik, még ha ezek a távolból láthatatlanok is.

1.2 Rendek

A „státusz” az egyik legbizonytalanabb jelentésű terminus a szociológia szótárában.[641] Még úgy is többféle értelmét különböztethetjük meg, ha félretesszük azt a semmitmondó használatát, mely általában véve a rétegződésben elfoglalt helyre vonatkozik, és jelentését a kulturális megbecsülés konkrét szférájára korlátozzuk. Itt a legelvontabb a foglalkozási presztízsvizsgálatok által mért státusz. Meglehet, hogy az efféle dekontextualizált kérdéssorok, amelyek különféle kategóriákra irányulnak, csak az emberek tapasztalatán kívül rekedt eseményekkel kapcsolatos ideológiák eloszlását mutatják meg. Így két fő értelmezési lehetőség marad: a rendnek mint a társadalmi hálózatok valóságos szervezetének weberi fogalma és a tisztelet mint mikroszituációs viselkedés.

Weber (1922/1968: 926–939) olyan közösségként határozza meg a rendet, amelynek közös kulturális életstílusa, elfogadott társadalmi identitása és nyilvánosan (akár jogilag is) elismert becsülete vagy társadalmi rangja van. Ennek az ideáltípusnak a legvilágosabb példái a középkori rendek (amilyen az arisztokrácia, a polgárság vagy a parasztság), bár széles körben alkalmazható etnikai és vallási közösségekre és más életstílus-csoportokra is. Weber a rend fogalmát a gazdasági osztállyal szembeállítva határozta meg: eszerint a rendek nem pusztán statisztikai kategóriák, hanem valódi társadalmi szervezettel bíró csoportok. Rendek gazdasági osztályok köré is szerveződhetnek, feltéve hogy az osztályok kulturálisan elkülönülnek és csoportként szervezik meg önmagukat. A gazdasági felső osztály például „felső tízezerként” szerveződhet meg és bekerülhet a Social Registerbe. Történeti kérdés, hogy az osztályalapú rendeknek továbbra is olyan szilárd határaik vannak-e, mint a korábbi időszakokban, vagy a gazdasági osztály alapvetően statisztikai kategóriává alakult át. Amennyiben a rendek sokkal behatóbban tagolják az élettapasztalatokat, mint az elvont értelemben vett osztályok, akkor egy ilyen történelmi változás azt jelentené, hogy az osztályidentitás, az osztályok közötti konfliktus és az osztályok cselekvésre való mozgósíthatósága jelentősen meggyengült.

Mennyire zárkóznak el a rendi közösségek – mennyire éles határok választják el őket egymástól a mindennapi életben? És mennyire alakul ki rangsor a rendek között, mikor rendeződnek nyilvánosan elfogadott hierarchiába? Mikor tekinthetők pusztán horizontálisan elkülönült csoportoknak, egymás számára idegen törzseknek? (hipotézisekhez ld. Turner 1984) Történeti változás mindkét tekintetben végbemehet: a különböző rendek kulturális életstílusa homogenizálódhat; és/vagy lehet, hogy a csoportok tagjai ritkában gyűlnek össze, és identitásuk kevésbé befolyásolja, hogy hol töltik idejüket. A Social Register még mindig létezik, de tagjai talán kevesebb időt töltenek már ezekben a körökben, mint más környezetben (például a szórakoztatóipar celebjeivel), és összejöveteleikre kevésbé irányul közfigyelem, mint a 20. század fordulóján (Amory 1960; történelmi összehasonlításhoz ld.: Annett – Collins 1975; Elias 1983). Alacsonyabb rendi helyzetben sok etnikai és vallási csoport sem igazán alakítja tagjainak életét, és puszta statisztikai kategóriává válik, amelynek az élettapasztalatok szempontjából nincs jelentősége (Waters 1990).[642]

A rendeknek változó mértékű mikroszituációs valóságuk van: némelyek egymást lazán átfedő hálózatok, és csak egyes részeik találkoznak valaha is szemtől szembe (például az olasz-amerikaiak összessége). Némelyek éles határokkal rendelkeznek, mert aszerint lehet valaki a tagjuk vagy veszítheti el a tagságát, hogy részt vesz-e a társas összejöveteleken. Hasznunkra válhat itt a szituációk tipológiája:

  1. munkahelyi szituációk;

  2. hivatalos szertartások (amelyeket valamilyen formális szervezetben végeznek);

  3. társas szituációk, amelyek egy kontinuum mentén sorakoztathatók fel: a viszonylag fókuszáltaktól és formalizáltaktól a viszonylag fókuszálatlanokig és informálisakig; e kontinuum szélső pontján találhatók a

  4. nyilvános szituációk.

A rendi-viszonyok jórészt a harmadik kategórián belül, a társas szituációkban jelennek meg, noha bizonyos fokig a második kategóriában is előfordulnak. A kontinuum erősen fókuszált végén formális értelemben vett rituálét találunk: előre megtervezik az eseményt, esetleg széles körben hirdetik, a cselekmények hagyományos forgatókönyvet követnek és lehetőség szerint elpróbálják őket; ide tartoznak az esküvők, a hagyományos táncmulatságok, az ünnepi vacsorák. A felső osztályok régimódi etikettjében (ld. Goffman 1959, 1963; Annett – Collins 1975) részletes magatartáskódex található: az urak és a kíséretükben lévő hölgyek rituális bevonulása a vacsorára, a vendégek ültetése, pohárköszöntők és egyéb ivási rítusok, udvarias beszélgetési formák, kártyázás és más közös mulatságok vacsora után. A kevésbé fókuszált vagy „lazább” szituációk felé haladva jórészt improvizált interakciós rítusokat találunk: ebédek és más közös étkezések ismerősökkel (amelyek gyakran informális, baráti stílusban bonyolított üzleti megbeszélések), bulikon és kommerciális szórakoztató eseményeken való részvétel.

Felső végén a kontinuum átfedést mutat az olyan formális szertartásokkal, mint a politikai beszédek, a kormányzati szertartások, a felvonulások, az iskolai évzárók vagy az istentiszteletek. Valamennyi szertartás megerősíti a csoporttagságot, bár némelyik sokkal lazábban kapcsol össze közösségeket, mint a többi. Politikai beszédekkel megpróbálhatják megszólítani egy nemzet polgárait, egy politikai párt tagjait vagy egy adott jelölt támogatóit, az általuk teremtett identitás azonban az emberek életének csak meglehetősen kis részére terjedhet ki, szemben a rendszeresen végzett rendi tevékenységekkel. A szoros értelemben vett weberi rendek a kontinuum közepe táján találhatók; a rituálék itt bensőségesebb és gyakrabban kinyilvánított elköteleződésekkel járnak. Még lejjebb található a kisebb goffmani interakciós rituálék futólagos udvariassága, az alkalmi beszélgetések, kölcsönös üdvözlések, kis viccelődések, pletykálkodások, csevegések az időjárásról vagy arról, hogy meddig kell még várni a buszra. Az alvégen a társadalmi viszonyok fókuszálatlan interakciókra bomlanak: utcai tömeg vagy egyszerűen az egyidejű jelenlét az utcán vagy más, sokak számára elérhető helyen (Goffman 1963, 1971, 1981). De mint Goffman megjegyzi, még itt is találkozunk legalább hallgatólagos ellenőrzéssel; később részletesebben kitérek arra, hogy milyen változatai vannak a nyilvános viselkedésnek az önmérséklet, az udvariasság vagy a veszekedő hajlam tekintetében. Itt is megfigyelhetők eltérések a szituációs rétegződésben, jóllehet nagyon illékonyak.

Ez a kontinuum jó háttérül szolgál a rendbe való bekerülés vagy az abból történő kirekesztés és tisztelettudó viselkedés szituációs vizsgálatához. Két aldimenzióról beszélhetünk: a) mennyi időt vesznek igénybe a csoportrituálék az emberek életében, rendszeresen vagy alkalmilag végzik-e őket, s ily módon mindennapos vagy epizodikus közösséget jeleznek-e; b) mekkora lelkesedést és szolidaritást teremt egy rituális közösség mihelyt működni kezd; a folyamatosan működő rendek nem szükségképpen keltenek lelkesebb elköteleződést, mint az időszakosak. Ennek megfelelően két általános megállapítást javasolok.

Ahol a formális, rendkívül fókuszált rituális alkalmak (esküvők, vacsorák, fesztiválok), ugyanazon emberek részvételével rendszeresen ismétlődnek, ott szilárdak a rendek közötti határok. A rendeken belül és kívül mindenki számára világos, ki a csoport tagja és ki van abból kirekesztve. És annál inkább igaz ez, minél nyilvánosabbak a rituális összejövetelek: például, amikor a „Négyszázak” vacsorára és táncmulatságra gyűltek össze New York legelőkelőbb luxusszállodájának báltermében, és az elithez nem tartozó osztályok tömegei sorakoztak fel a járdán, hogy lássák őket jönni-menni, akkor ennek a rendnek a határai és rangsorolási rendszere széles körben váltak nyilvánossá. A státusznak itt dologszerű jellege van, a következő neo-durkheimiánus alapelv értelmében: minél szertartásosabb és nyilvánosabb a rituális tevékenység, annál eldologiasodottabb a társadalmi tagság adott kategóriája.És megfordítva: minél kevésbé rögzített forgatókönyvet követő, előre megtervezett és széles körben meghirdetett a társas összejövetel, annál láthatatlanabbak a társadalmi határok.Szociometriai szerveződés ekkor is létezhet, abban az értelemben, hogy bizonyos emberek rendszeresen jönnek össze másokkal, de összejöveteleik az összefonódásoknak és személyes kapcsolatoknak csak nagyon helyhez kötött észlelését tükrözik, nem teremtenek kategoriális identitást vagy státuszt. Az ilyen privát és töredezett hálózatok annyiban továbbra is fenntarthatnak kulturális különbségeket, hogy bizonyos kulturális tőkék bizonyos társadalmi hálózatokban cirkulálnak, ám kívülállók számára láthatatlanok, és életstílus-csoportokként széles körben nem észlelhetők.

Hipotézisem szerint a rendek határai annyira elmosódottak, amennyire gyengén fókuszált társas rítusokra épülnek. Kifejlett weberi rendek, amelyeket – egykor még ruharendeletek által előírt (japán példákhoz ld. Ikegami 1999) – látható jelekről lehet felismerni, csak akkor létezhetnek, ha a mindennapi élet menete rendkívül formalizált. Ilyen feltételek között az emberek identitása meghatározott kategóriákhoz kötődik („úriember”, „arisztokrata”, „polgár”, „paraszt”, „kétkezi munkás” – még ha ezek már nem is jogi kategóriák). A kontinuum másik végén az identitás egyre személyesebb. Egy adott egyént egy kisebb-nagyobb közönség név szerint ismer, és valamilyen tekintetben talán jó hírűnek is tart. A széleskörű ismertség ritka, bizonyos sportcsillagokra, színészekre, illetve más híres vagy hírhedt egyénekre korlátozódik: ilyen az O.J. Simpson-ügy tárgyalását vezető bíró, de nem ilyenek a bírák általában véve. A legtöbb egyént csak lokális hálózatokon belül ismerik, azokon kívül láthatatlan, bármekkora legyen is a híre belül. Sok tekintetben inkább a hírnév és a figyelem, mint a megbecsülés hierarchiájáról van itt szó.

A második általános megállapítás arra vonatkozik, hogy milyen szituációs státusz létezhet még elfogadott rendi rítusok és határok hiányában is. Tekintet nélkül arra, hogy valaki hol helyezkedik el a kontinuumban s hogy mennyire formális vagy informális a rituálé, a rituálék intenzitásuk szerint is különböznek. Egyes rituálék másoknál sikeresebben képesek kollektív élményt teremteni: némelyek laposak, felszínesek, csak a formára ügyelnek; mások közös érzelmeket keltenek (szentimentalizmus, könnyek, áhítat, nevetés, a kívülállókkal vagy bűnbakokkal szembeni düh), és újjáélesztik a szolidaritás érzését. Az intenzitás különböző fokozatai a kontinuum bármely pontján lehetségesek: egy formális szertartás (esküvő, beszéd, bál) kudarcot vallhat vagy sikerrel járhat, ahogy egy buli is lehet tömény unalom, baráti szórakozás vagy emlékezetes tivornya. Itt egy második kontinuummal van dolgunk: a szituációk aszerint is rangsorolhatók, hogy mekkora figyelmet keltenek; attól függően van nagyobb vagy kisebb presztízsük, hogy miként játsszák el őket. A formalitás vagy a fókusz kontinuumának felső szintjein a rituálé intenzitása nem sokat számít; az ilyen rituális alkalmakkor a formális befogadás és kirekesztés tagolja a társaságot, és a létrejövő kategoriális identitások mindent áthatóak és kikerülhetetlenek; emiatt a rítusok, legyenek mégoly unalmasak is, mégis határozott tagsági státuszt hordoznak. Ahogy a viszonylag informális és fókuszálatlan rituálék felé haladunk, nagyobb erőfeszítésre van szükség az érzelmi intenzitásuk növeléséhez, ha azt akarjuk, hogy jelentősen hassanak a társadalmi pozícióhoz kapcsolódó érzésekre. Ez magyarázhatja, hogy a mai amerikaiak gyakran miért olyan harsányak, miért hívják fel magukra hangosan a figyelmet sporteseményeken, szórakozóhelyeken, nagy bulikban és más nyilvános alkalmakkor.

Az imént mondottakból adódik a második általános megállapítás vagy hipotézis: minél informálisabbak vagy improvizáltabbak a rituálék, a hatáskeltés érdekében annál nagyobb szükség van a hivalkodásra, az otromba érzelgősségre, a feltűnő és hangos viselkedésre.Akik ki vannak éhezve intézményesült rituális státuszra (például a fekete alsó osztály, a tinédzserek és általában a fiatalok), azok rendszerint a szituációk intenzív dramatizálásának eszközeit keresik.

A rituális intenzitás dimenziója a személyes hozzáférés szerint rétegezi az embereket. Aki valamely társas összejövetelen a figyelem középpontjában áll – a társaság lelke, az osztály bohóca, a ceremóniamester (Bales [1950, 1999] kiscsoport-vizsgálataiban az expresszív vezér) –, annak van az adott helyzetben és a hálózatokban, amelyekben a hírneve beszélgetések révén forog, a legmagasabb személyes státusza. A szituáció intenzitását a fenyegető erőszak érzete és a kihívás rituáléjának bemutatása is fokozhatja. Anderson (1999: 78, 99) megjegyzi, hogy a belváros „színterei” sűrűn lakott helyek, ahová a fiatalok azért járnak, hogy felvágjanak, és hogy valakinek érezzék magukat egyszerűen attól, hogy ott vannak; ilyen környezetben a harcra úgy hivatkoznak, mint „műsorra”. A kockázattal való kacérkodás abból a célból, hogy megmutassák, mennyire képesek kezelni a helyzetet – ezt nevezte Goffman (1967) „a dráma helyének”. További példák közé tartozik a szerencsejáték, ahol nagy pénzek forognak kockán; Goffman (1969) szerint hasonló struktúra adhat magyarázatot a nagyon nagyra tartott, akár elit jellegű gazdasági cselekvéseknek – például a pénzpiacok manipulációjának – a vonzereje. Az olyan elvont státuszhierarchia, mint a foglalkozási presztízsrangsor, valóban távol áll a tapasztalatoknak attól a megoszlásától, amely a mikroszituációs státuszt alkotja. Egy zseniális munkamániás fizikust vagy egy mogorva sebészt elvont szinten lehet, hogy sokra tartanak, de valószínűleg különös alaknak mutatkozna egy buliban. Ismét látható, hogy az intenzitás, a fókusz és a szituációkban megnyilvánuló tagsági viszony eloszlásának újfajta vizsgálatára van szükség.

Intenzív társadalmi rituálék itt-ott mindenütt létezhetnek, de a legtöbb ember számára viszonylag észrevehetetlenek maradhatnak. Történelmileg ez nyilvánvalóan különbözik egy olyan társadalomtól, amelyben a közösség tudta, ki párbajozik, ki a bál szépe vagy a szezon új csillaga: azaz egy olyan helyzettől, amelyben a személyes hírnév intézményesült rendi struktúrában horgonyzódott le. Manapság a személyes hírnév csak annyira és azokban a hálózatokban terjed, amennyire és ahol a rituálék láthatók a mostani társadalomban. Ilyen zárt hálózatok, a „státusz-aranyhalak” gömb alakú akváriumai, ma főleg gyermekek körében léteznek. A kisgyermekek az óvodában klikkekbe szerveződnek: verekedősökből és bűnbakjaikból, népszerű játékvezérekből és követőikből, félénk vagy önelégült magányosokból álló kis csoportokba (Montagner et al. 1988). Valószínűleg a középiskolákban találjuk a leginkább látható és igen tagolt klikkeket – előkészítősök, sportolók, vallásos evangelkálisok, kábszeresek, lázadók, gürizők (Coleman 1961, Stinchcombe 1964, Milner 1999; a mai középiskolákban bonyolultabb klikkstruktúrák alakultak ki, főleg vallási és intellektuális/művészi ellenkultúra klikkek megjelenésével). Ha egyáltalán lehet irányról beszélni, az a konfliktusok mind nyíltabbá válása a különböző rendek között, ami a számkivetettek vagy alárendelt státuszúak uralkodó klikkekkel szembeni iskolai erőszakcselekményeiben nyilvánul meg.

Az iskolák alkotják az egyikét annak a kevés színtérnek, amelyen kvázi-rendek alakulhatnak ki, intézményesült életstílus-különbségekkel, társadalmi megbecsüléssel és megvetéssel, a személyes hírnéven túlmutató kategoriális identitásokkal. Annyiban kvázi-rendek ezek, hogy nincsenek állandó tagjaik, annyiban viszont valódiak, hogy társadalmi hatást fejtenek ki azokban az években, amelyekben formálják a fiatalok életét. Az ifjúsági csoportok helyi struktúrája egy tágabb kategoriális kirekesztés háttere előtt alakul ki. A fiatalok alkotják a modern társadalom kevés olyan csoportjának egyikét, akikre a jogi értelemben vett cselekvőképtelenség és a jogi korlátozások sajátos formái vonatkoznak – ennyiben hasonlóak a jogilag meghatározott középkori rendekhez. Ki vannak rekesztve a szabadidős fogyasztás bizonyos rituális formáiból, amilyen például az alkoholfogyasztás vagy a dohányzás; ők az egyetlen csoport, amelyre hivatalos tabut kényszerítenek a csoporthoz nem tartozókkal folytatott szexuális érintkezés tekintetében. A világban ki vannak jelölve azok a helyek, ahová fiatalok nem mehetnek; főleg olyanokról van szó, amelyeken társas rituálék folynak (helyek, ahol italozni lehet, például bárok vagy partik), vagy a szórakoztatás olyan helyszínei, amelyeken a társadalmi izgalomkeltés – a szexuális tevékenység – legintenzívebb formáit mutatják be; az eredmény a felnőtteknek fenntartott rituális intenzitás hierarchiájának dramatizálása. Ezt a kirekesztést a hivatalos felnőtt világ – a politikusok nyilvános, formális eseményeken elhangzó kijelentései szerint – a fiataloknak a rossz befolyással szembeni védelmével indokolja; ez a hozzáállás tágítja a morális szakadékot a felnőttek hivatalos formában megjelenő szubjektív világai és a fiatalok élményei között. A valós élethelyzetek szempontjából ez azzal jár, hogy a fiatalok, akár a (valamikor 18 éves kornál meghúzott, ma általában 21 éves korra emelt) életkori határ alatt vannak, akár valamivel idősebbek, rutinszerűen azzal szembesülnek, hogy bizonyítaniuk kell életkorukat alacsonyrangú tisztviselők, jegypénztárosok, jegyszedők vagy bolti eladók előtt (akik engedelmességet követelő és kirekesztésre jogosult hivatalos személyekként lépnek fel). Ennélfogva a fiatalok alkotják az egyetlen jelenlegi csoportot, amely kategoriális státuszánál fogva hivatalosan is alá van vetve kisszerű megaláztatásoknak, s ebből a szempontból azokra a feketékre hasonlít, akik nem hivatalosan hasonló teszteknek vannak alávetve; mindkét csoportról becstelenséget feltételeznek, amíg be nem bizonyítják az ellenkezőjét. Ez az egyik oka annak, hogy az ifjúsági kultúra miért érez együtt a fekete kultúrával, és miért utánozza éppen annak leginkább lázadó elemeit.

A csoportok közötti határok mindenütt jelenvaló hétköznapi újrateremtése segíti elő az ifjúsági ellenkultúra létrejöttét. Az ifjúsági stílus és viselkedés a felnőtt stílusok közvetlen ellentéteként jön létre: hátrafordított baseball-sapka, mert az előrefordított számít normális stílusúnak; buggyos nadrág és szakadt ruhák, mert ezek szembe mennek a normális stílussal (ld. Anderson 1999: 112). Az ellenkultúra a felnőtt kultúra határvonalán kezdődik, és az ellenkező irányba halad; a fiatalok közösségén belül olyan státuszhierarchia jön létre, amely mind jobban távolodik a tisztes felnőttek világától. Ahogy telnek az évek, mind több, nagyobb és extrémebben elhelyezett testpiercinggel, tetoválással és bőrbe égetett díszítéssel találkozunk. Ezek közül sok emlékeztet az indiai fakírok vallási státuszhierarchiában használatos gyakorlatokra; ezek a szent számkivetettek azért igyekeznek vallási karizmájukat szélsőségekkel bizonyítani, hogy távol tartsák magukat a köznapi élettől. A fiatalok kvázi-rendjén belül számos kulturális stílus és klikk-struktúra él; a felnőttekével szembenálló kultúra szélsőséges formái az egyik szélső ponton helyezkednek el, míg mások (sportolók, előkészítősök, buzgómócsingok, evangelikálisok) kompromisszumokat kötnek a tisztes felnőttek világával, amelyhez csatlakozniuk kellene, vagy akár pozitív elkötelezettséget is vállalnak vele szemben. A leginkább elterjedtnek mégis a felnőttekkel szembenálló ellenkultúra valamilyen fokozata látszik; ahogy egyre kiterjedtebbé válik a felnőttek morális keresztes hadjárata, amely rituálisan lealacsonyítja a fiatalokat, úgy fokozódik a polarizálódás az ifjúsági ellenkultúrában.

Amellett érveltem, hogy az ifjúsági ellenkultúra azoknak a tinédzserekkel szembeni, nyilvános, jogilag érvényre juttatott kirekesztéseknek az ellenhatásaként jön létre, amelyek stigmatizált ifjúsági identitást kölcsönöznek ennek a csoportnak. Az ifjúsági ellenkultúra azonban a fiatal felnőttek között is terjed. Ennek oka több strukturális folyamatosságban rejlik: a fiatalok gazdaságilag általában nem nagyon önállóak; ha egyáltalán van állásuk, az rendszerint a szolgáltatások legalsó szintjén található; az iskolai bizonyítványok inflációja nyomán hosszabbá vált az iskolában töltött idő, ezért a státuszuk a felnőttek foglalkozási rangsorán kívül van. Ráadásul a tömegmédia célcsoportját az ifjúsági kultúra alkotja, minthogy ők a szórakoztatóipar legaktívabb fogyasztói; ennélfogva az ifjúsági kultúra, a rá jellemző kivagyi elidegenedéssel a leginkább felismerhető típusok közé tartozik az amúgy privatizálódott köztudatban. És van egy olyan gazdasági elit, a szórakoztatóipar celebjei, akik hajlanak arra, hogy rajongóik ellenkulturális szimbólumaival ékeskedjenek; bár a celebek kívül esnek a gazdasági hatalom fő áramkörein, az osztályszerkezetben mégis ők a legláthatóbban sikeres emberek. Az ellenkulturális stílust tehát nemcsak az elidegenedés jeleiként erősítik meg az elnyomott rend tagjai, hanem pozitív státuszjegyként is megjelenik az ifjúsági közösségben és a szabadon lebegő nyilvános hírnév világában egyaránt. Ha igaz az, hogy a mai társadalomból feltűnően hiányoznak a látható rendi határok, az egyetlen, hivatalosan is létező kvázi-rendi határ, amely a fiatalok és a felnőttek között húzódik, a mindennapi élet egészét átfogó státuszhierarchia olyan nyilvánosan elfogadott jegyeit mutatja, amelyek visszájára fordítják osztály és hatalom szilárd, ám láthatatlan struktúráit.

1.3 Tisztelet

A legapróbb összetevőkből álló mikroszituációs szinten jutunk el a tisztelettudó viselkedéshez, azokhoz az illékony gesztusokhoz, amelyekkel az egyén kifejezi tiszteletét a másik iránt. A szigorúan szervezett társadalmakban a történelem során a mindennapi élet tele volt a tisztelet feltűnő gesztusaival: mély meghajlás, tisztelettudó megszólítások („Uram”, „Asszonyom”, „Ha volna szíves, kisasszony”), tiszteletteljes hanghordozás (ld. Chesterfield 1774/1992; japán példákhoz ld. Ikegami 1995). Mindezek aszimmetrikus rítusokat példáznak. Goffman (1967) a 20. század közepének a legtöbb rítusát kölcsönösként írja le: mások udvarias elismerése kézrázással, üdvözléssel és rövid beszélgetéssel, kalapemelés, ajtónyitás. A gesztusokat az egyének viszonozzák, ezzel mutatva ki státuszegyenlőségüket; Goffman utalt rá, hogy valakinek a beengedése a kölcsönösség kis köreibe már önmagában is a rendi tagolódás kifejezésre juttatása volt, hiszen a magasabb státuszúaknak volt a legkifinomultabb modora, s így ezekből a körökből mindazok ki voltak rekesztve, akik nem tudták elvégezni a kölcsönös tisztelet szertartásait.

Hasznos volna megvizsgálni, hogy milyen mértékű és jellegű tiszteletadásra kerül sor mai társadalmi szituációkban. A tisztelettudó viselkedés rávetíthető helyzet-tipológiánkra. Hagyjuk egy pillanatra figyelmen kívül a munka során tanúsított tiszteletet (jobb lesz ezt alább a szervezeti hatalom egyik formájaként tárgyalni), és azt a fajta tiszteletadást, amely a formálisan megtervezett szertartásokba van beleépítve.[643] Különösen érdekes volna megvizsgálni tiszteletadást viszonylag strukturálatlan társadalmi helyzetekben és a nyilvánosság fókuszálatlan tereiben.

A mai embereknek szerintem viszonylag kevés kategoriális tiszteletben van részük. A tisztelet legfőbb alapja a személyes hírnév; ez pedig annak a függvénye, hogy jelen van-e az a hálózat, amelyben az illetőt személyesen ismerik. Egy híres szociológussal valamelyest tisztelettudóan viselkedhetnek szociológiai konferenciákon (főleg úgy, hogy könnyebben adnak neki szót), vagy szociológus-partikon, de ezen a szférán kívül nem; a legtöbb ilyen szakember csak szűkebb szakterületének művelői körében tapasztal egyáltalán tiszteletet. Vizsgálatunknak azt kellene feltárnia, hogy hány olyan specializált hálózat létezik, amelyben elég figyelmet fordítanak más hálózatokra ahhoz, hogy tagjaikat megbecsülésben vagy megvetésben részesítsék. Ilyen tisztelet-eloszlások nemcsak foglalkozási közösségekben lelhetők fel, hanem különféle önkéntes egyesületekben és érdekhálózatokban, műkedvelőknél, illetve a hivalkodás és a verseny különböző színterein is. Az Egyesült Államokban nagyszámú önkéntes egyesület létezik, és valószínűleg mindegyiknek van belső státuszhierarchiája. Noha ezek az egyesületek egymásról nagyrészt nem vesznek tudomást, a felnőtt lakosság jelentős része élettapasztalatainak egy darabkáját talán ilyen kis világokban szerzi, amelyekben ideiglenesen egy kevés tiszteletben részesül.

Az ilyen speciális szervezeteken és hálózatokon kívül a szituációktól független tisztelet jórészt celebekre korlátozódik. Őket a tömegmédia teremti, főként a szórakoztatóipar, amelynek a bevétele jórészt abból származik, hogy „sztár–identitásokat” terjesztenek és adnak el; a hírmédia ugyancsak a hírnévre épülő identitásokat hoz létre (politikusok, bűnözők, megkapó hétköznapi történetek szereplői), és információkat ad el róluk. A tömegmédia az egyetlen hely, ahol bármi rendszeresen a figyelem középpontjába kerülhet, ami közel áll a társadalom többségéhez; ez nemcsak abban segít, hogy a szóban forgó identitások nagy jelentőségre tegyenek szert, hanem a hírszolgáltató és szórakoztató szervezetek számára is könnyebbé teszi, hogy kitöltsék a tervezett műsoridőt. (A hírek világában ezt „sztorifejésnek” nevezik, különösen „uborkaszezonban” fontos, amikor nincsenek „új szenzációk”.) A hírnév hierarchiája rendkívül meredek; az eliten kívül a túlnyomó többség névtelen emberekből áll, vagyis olyanokból, akiknek a saját foglalkozási vagy ismeretségi körükön kívül nincs nevük.

Noha a mai társadalomban a celebeknek van a legtöbb tiszteletben részük, annál sokkal kevesebb jut nekik, mint amennyi a felső osztály tetején levőknek jutott a korábbi történelemben. Az emberek ritkán hajolnak meg előttük, vagy engedik maguk elé őket; ehelyett inkább megpróbálnak közel kerülni hozzájuk, hogy meg tudják érinteni őket, kapjanak tőlük valamit (fotót, ruhadarabot, kézírást); nem úgy bánnak velük, mint az arisztokratákkal, inkább úgy, mint valamiféle totemállattal egy törzsi vallásban. Ez találó analógia, mivel a totemizmus befelé egalitárius csoportok vallása, márpedig a modern nyilvánosság egalitárius. Megérinteni egy hírességet és elvinni egy darabkát belőle megfelel Durkheim leírásának arról, ahogy az emberek szent tárgyak jelenlétében viselkednek: mágnesként vonzza őket a vágy, hogy részesedjenek a kollektív manából. A celeb a modern figyelem terében azon kevés fókuszpont egyike, amelynek révén a kollektív érzelmi energia magasra korbácsolható. Durkheim értelmezését követve a híresség imádása a csoport önimádatát jelenti, azon képességének imádatát, hogy izgalmi állapotba kerülve kilép köznapi életéből valamiféle transzcendencia felé. Tegyük hozzá, hogy a nyilvánosságnak és a hírességekre irányuló figyelemnek egyaránt lehet negatív és pozitív alapja; a celebek körüli botrányok rendkívül népszerűek (kell-e említenem O.J. Simpson tárgyalását?).[644] Ezek is az erősen fókuszált figyelem formái; a megbotránkozás kiváltképp alkalmas a közösen átélt intenzitás megteremtésére. A celebek előtti tisztelgés sajátos, inkább részvételi, mint hierarchikus jellegű.[645]

A tömegmédia figyelme által kitüntetett celebek az egyedüli emberi lények, akik Durkheimi értelemben szent tárgyakként, a kollektív tudat emblémájaként szolgálhatnak a társadalom bármely részében. Nem csoda hát, hogy a hétköznapi emberek, a celebek képmásával vagy jelvényeivel díszített ruházat viselésének szimpatikus mágiájával élve megpróbálják kisajátítani a maguk számára e mana vagy emblematikus erő egy darabkáját. A törzsi népek klánjuk totemjét festették a testükre (Lévi-Strauss 1958/1963); a mai emberek, különösen azok, akik foglalkozásukkal nem tűnnek ki, ami legalább a kategoriális identitás külön szféráját nyújtaná számukra, sporthősök számát és nevét feltüntető pulóvert viselnek, és olyan pólót, amelyre szórakoztatóipari sztárok fényképét nyomatták. Egy olyan társadalmi struktúrában, amelyben nincsenek látható rendek, még kevésbé klán-identitások, csak a médiasztárok szolgálhatnak olyan emblémák gyanánt, amelyek valamilyen fókuszált csoport kollektív energiájában való részvételt fejeznek ki.

A klasszikus értelemben vett tiszteletadáshoz hasonlót, amelyben az uralom és az alárendeltség, a megbecsülés és a megvetés nyílt gesztusai jelennek meg, leginkább a feketék lakta belvárosokban találunk. Elijah Anderson (1999) egy olyan helyzetet ír le, amelyben a feketék többsége a tágabb társadalmi környezet szokásos mércéi szerint próbál élni: munkahely, tanulás, családi és egyházi élet. Ám a szegénység, a diszkrimináció és mindenekelőtt a rendőri védelem hiánya miatt, a belvárosban „az utca törvénye” érvényesül: minden egyén (különösen a fiatal férfiak) a fizikai erejét próbálja kimutatni, azt a benyomást keltve, hogy veszélyes kötekedni vele. Igen sok tisztelet kívánnak meg másoktól; gyakran apró jelek miatt, például azért, mert valaki néhány tizedmásodperccel hosszabban néz rá egy másik férfira, amit az ellenséges „megbámulásként” értelmez, harc tör ki, és egy szemvillanás emberöléshez vezethet (Anderson 1999: 41, 127). A nem illendő viselkedést – ha valaki bömbölteti a zenét, vagy az utca közepén parkol – a legtöbb lakos általában elnézi vagy elfogadja, csak hogy kerülje a veszekedést. Bár két szabályrendszer vagy rituális rend van érvényben – az „utca törvényének” hivalkodó keménysége és a Goffman által leírt viselkedés normális szabályrendszere a tágabb társadalmi környezetben –, a fekete gettó mikroszituációiban az előbbi a domináns.

A főáramhoz tartozó fehér közösségben a rendi tagolódás láthatatlan vagy csak specializált hálózatokban látható; a foglalkozás és a vagyon nem vált ki tiszteletet, és nem is alkot közismert kategoriális identitással bíró, látható rendeket. A nyilvános interakciókban az egyenlőség érvényesül, egy kevés szolidaritással együtt, személyes távolságtartás, amelyet a kölcsönös udvariasság és informalitás enyhít valamelyest. Goffman (1963) ezt udvarias figyelmetlenségnek nevezi. Mint megjegyzi, nem pusztán közömbösségről van szó, hiszen bizonyos távolságból szemmel kell tartanunk másokat ahhoz, hogy elkerüljük a velük való érintkezést, amikor a közelünkbe érnek: ez a járdán végzett manőverektől, amelyek az összeütközés elkerülését szolgálják, a tekintet elfordításáig és az apró gesztusok ellenőrzéséig terjed, amelyeknek az céljuk, hogy ne tolakodjunk be mások személyes, privát terébe. Ezzel szemben a feketéknél az utca törvényéből következő rendi tagolódás hivalkodó és gyakran ellenséges. Az erősek és az alávetettek otromba szituációs hierarchiáját hirdeti; az egalitárius találkozások itt jellemzően ellenséges egalitarizmusról árulkodnak, amelyet bármikor újrakezdhető erőszakos konfliktusokban tesztelnek. A domináns egyének az utcai tér ellenőrzését igénylik maguknak; mások óvatosan vizslatják őket. Az udvarias figyelmetlenség hallgatólagos ellenőrzése itt egy sokkal fókuszáltabb és feszültebb nyilvános helyzetté alakul át. Az alávetettek tanúsítanak udvarias figyelmetlenséget, amit az erősek megkövetelnek tőlük.[646]

Az utca törvénye nemcsak tagadja a középosztálybeli teljesítmény és tisztesség szokásos kritériumait, hanem teljes körű ellenkultúrát állít szembe vele. A viselkedés középosztálybeli mércéit a félénkség megannyi jelének tekintik; ráadásul a hagyományos teljesítmények (iskola, fegyelmezett munkastílus, legális munka) bármely jelét státuszigénynek tekintik, s így burkolt sértésnek azokkal szemben, akik nem tudnak ilyesmit felmutatni. Emiatt, mondja Anderson, sok „rendes” vagy „becsületes” fekete lakos veszi át az ellenkultúra külső jegyeit: bandaöltözetet és -jelvényt hord, az utca urainak beszédstílusát utánozza, lázadó zenét, dühös és gúnyos rapet hallgat. Az utca törvénye lesz a nyilvános uralkodó kultúra, egyrészt azért, mert a becsületes fiatalok ezzel védekeznek az erőszak veszélye ellen, másrészt pedig azért, mert az ellenkultúrának szituációs presztízse van. Az utca törvénye olyan rítusok sora, amelyek a legintenzívebb érzelmeket keltik, és uralják a figyelem fókuszát; a normális goffmani társas modor szelíd udvariassága és alkalmazkodó készsége eltörpül mellette és képtelen versengeni vele a figyelem terében.[647]

Milyen eszközökkel, szituációs fegyverekkel uralkodik az ellenkultúra az interakciók felett? A feketék lakta belváros utcai helyzeteiben nyers erőszakkal és a vele való fenyegetéssel: az izmok mutogatásával, a fegyverhasználatra utaló viselkedéssel, azzal, hogy a legcsekélyebb becsületbeli ügyben is készek a verekedésre. A szexi és jó kinézetnek nagy a presztízse, különösen a nőknél; belépőt jelentenek a szexuális színtérre, az izgalom fókuszai, a szexuális hódításokért folyó versengés eszközei, amelyek lehetővé teszik annak kimutatását, hogy az illető jó viszonyban van az utca uraival. A szóbeli vitézkedés, különösen a sértéseknél és visszavágásoknál egy másik szituációs fegyver; együtt jár a düh és gúny előrecsomagolt hangjaival a rapzenében, és általában a mesterséges erősítéssel képzett hangzavarral, amely uralja a hangokra irányuló figyelem terét.

A fekete utcai helyzet a szélsőséges esete annak, amikor az epizodikus szituációs erőforrások túlsúlyban vannak a makrostrukturális kapcsolatokból merített erőforrásokkal szemben. Az ilyen kapcsolatok nincsenek teljesen elvágva, hiszen az utcai találkozásokat is befolyásolják olyan szituációfeletti tényezők, mint az adott személy híre, hogy könnyen folyamodik erőszakhoz, vagy hogy a múltban visszakozott; az ilyen (pozitív vagy negatív) szituációfeletti erőforrások főleg olyan találkozásokban működnek, ahol a közösség tagjai személyesen vagy pletykákból ismerik egymást. Az utcai találkozást a rokonokhoz vagy más szövetségesekhez fűződő kötelékek is befolyásolják, ahogy olyan helyi rendi jegyek is, mint a bandajelvények. Ezek az utcai találkozások közel vannak a kontinuum egyik végéhez, történetileg azonban nem egyediek. Ugyanilyen „erények” – a harckészség, a fizikai erő, a kihívások keresésének rituális stílusa, az életnek a becsület és dicsőség érdekében történő kockáztatása, a dicsekvés és sértegetés verbális kultúrája – bukkannak fel egy sor más helyzetben is: a legjobban dokumentáltak ezek közül a Homérosz-korabeli görögök és a skandináv vikingek az óészaki sagák korában. Mindezekre a helyzetekre jellemző, hogy az állam igen gyenge vagy nem is létezik; a hatalom harcosok ad hoc bandáinak kezében van, és még rokonsági folytonosság sem igen áll fenn köztük.[648]

Még itt is leegyszerűsítés volna arra következtetni, hogy a tisztelet alapja a puszta erőszak. Mindig is hatásosabb fenyegetőzni, mint harcolni, és a koalíciók még a legerősebbek számára is fontosak. Ennek megfelelően a szokványosan fenyegető helyzetekben történő interakció a megfélemlítés és a becsülettel való kérkedés rituáléinak formáját ölti. Anderson adatai között találunk utalást arra, hogy még a legkeményebb „bűnözői elemek” sem csupán a leggyengébbeken élősködnek a közösségben; ahhoz hogy valakiről elterjedjen, hogy kemény fickó, szükség van egy másik, szintén kemény fickó megtámadására. A homéroszi hősök közötti csatáknak ugyanez a struktúrájuk, noha az irodalmi kép kétségkívül idealizált. Ily módon még az erőszaknak is át kell mennie a ritualizáció szűrőjén, ha a szituációs uralom hatékony eszközévé akarják tenni.

Az amerikai társadalom főáramában a nyilvános találkozások szelíden alkalmazkodóak, míg a gettóbeli utcai stílus jórészt konfrontatív a szituáció urai részéről és konfrontáció-kerülő azok részéről, akik az adott szituációban alávetett szerepet játszanak. Anderson (1999: 20) megjegyzi, hogy a fekete fiatalok néha a fehérek megfélemlítésére használják az utca törvényét és ennek érdekében a középosztály terrénumára merészkednek. A főáramhoz tartozó fehérek interakciós stílusa a makroszerkezetben található háttérfeltételeken alapszik: az erős állam létezésén és azon, hogy az állam a rendőrség, az oktatási és más szabályozó szervek képében mélyen belenyúl a mindennapi élet menetébe. A fehér középosztály tagjai hozzászoktak a hosszútávon ható szervezeti hálózatokhoz, amelyek a bürokratikus szabályozás személytelen stílusában működnek, és jórészt ellenőrzés alatt tartják az emberek közötti érintkezés feltételeit. Az erőszak jelentős mértékben az állami szervek monopóliuma; a napi érintkezésben nem igazán játszik szerepet. Amikor a fehérek a fekete utcai stílussal találkoznak, rendkívül kellemetlenül érzik magukat – majdnem úgy, mint egy Garfinkel-féle kísérlet alanyai (Garfinkel 1967).

A fehérek számára azonban nem könnyű egyszerűen bűnözőiként kezelni az utca törvényét, hiszen ez rendkívül stilizált rítusokban jelentkezik, amelyek rendszerint álcázzák a nyílt fenyegetést. Ráadásul a fehér társadalom hivatalos médiumai, különösen az oktatási és szórakoztató médiumok az 1960-as évek polgárjogi mozgalmainak sikere óta fontosnak tartják hangsúlyozni a fajok közötti egyenlőséget és a kategoriális diszkriminációval való szembenállást. A hivatalos megnyilatkozásoknak és a bíróságok szertartásos kinyilatkoztatásainak ezt az egalitarizmusát tovább erősíti a középosztály nyilvános érintkezéseinek megszokott stílusa, az egalitárius informalitás azzal az általános hajlammal együtt, hogy minden olyan magatartást és viselkedést elfogadjanak, ami megtartja a rituális távolságot. Mint Goffman (1967: 81–95) rámutatott, ritualizmusunk megengedi, hogy minden egyén a magánélet és a türelem páncéljában, a rituális tagság erős kötelékei nélkül közlekedjen a mindennapi életben, és egyszersmind biztonságban is érezze magát afelől, hogy nem sértik meg a magánszféráját. Az ilyen rituális stílusú emberek képtelenek megbirkózni a konfrontáción alapuló utcai stílussal, amelyre a szituacionálisan erősek és gyengék közötti harsány egyenlőtlenség jellemző. A goffmani szabályrendszert követő középosztálybeli fehérek tisztelettudóbbak a konfrontálódó feketékkel szemben, mint a „becsületes” gettólakók, az utóbbiak ugyanis szituációs védelem céljából követik az utca törvényét. A fehérekkel való érintkezés emiatt az utca törvényét követő feketékben megerősíti a fehér társadalmi rend iránti megvetést (Anderson 1999); ugyanakkor a fehérek zavartsága, még ha nem is jut kifejeződésre, segít megerősíteni egy olyan interakciós választóvonalat, amely fenntartja a fajok közötti korlátokat.

A kategoriális identitások jórészt eltűntek, a helyükbe a tisztán lokális érvényű személyes hírnév lépett azokban a hálózatokban, amelyeken belül ismerik az egyént, és amelyeken kívül névtelen marad. Ha igaz az, hogy a kategoriális identitásokat az interakcióban jelentkező rituális korlátok tartják fenn, akkor az utca törvénye és a goffmani nyilvános magatartási kódex közötti fekete/fehér rituális választóvonal egyike a kategoriális identitás néhány megmaradt alapjának.

1.4 Hatalom

A hatalom egy másik hagyományosan eldologiasított fogalom. A Weber-féle definíciót, amely szerint a hatalom az akarat keresztül vitele az ellenállással szemben, még nincs eléggé lefordítva mikroszintre. Különbséget tehetünk a között a hatalom között, amellyel más emberek rávehetők, hogy az adott helyzetben engedjenek és a között a hatalom között, amely bizonyos eredmények bekövetkezését éri el. Régóta folyik a vita arról, vajon az utóbbi szükségképpen maga után vonja-e az előbbit; Parsons (1969) szerint a hatalom elsődlegesen nem zéróösszegű (én nyerek, te veszítesz), hanem inkább társadalmi hatékonyság kérdése, és a teljes közösség ér el általa valamit, amit korábban nem ért el. Nevezzük az elsőt D-hatalomnak (tiszteltadásra [deference] irányuló vagy parancsoló hatalom), a másodikat E-hatalomnak (hatékonyságra [efficacy] irányuló hatalom). Az utóbbi néha létezik mikrohelyzetekben is, de csak akkor, ha a kívánt eredmény a parancsoló szeme láttára érhető el.[649] Itt a D-hatalom és az E-hatalom empirikusan egybeeshet, sok helyzetben viszont a D-hatalom formális vagy rituális: az egyik személy adja ki a parancsokat, szélső esetben ellentmondást nem tűrő hangon és magatartással, míg a másik verbálisan és testtartásában is engedelmeskedik. Fennmarad azonban a kérdés, hogy a parancsokat valóban végrehajtják-e, és ha még így van is, az lesz-e az eredmény, amit a parancsadó akart. A D-hatalom társadalmilag mindig jelentős, még akkor is, ha teljesen le van választva az E-hatalomtól; következményekkel jár az értelemmel bíró társadalmi tapasztalat szempontjából, mert alakítja a személyes viszonyok „kultúráját”. Abban a társadalomban, amelyben a D-hatalom tekintetében jelentős egyenlőtlenség áll fenn, éles különbségek mutatkoznak a társadalmi identitás terén is, és nagy mennyiségű parázsló neheztelés és elfojtott konfliktus halmozódik fel (ehhez ld. Collins 1975: 2. és 6. fejezet). Az E-hatalom koncentrációjának valószínűleg nincsenek ilyen hatásai, de ez még empirikus alátámasztásra váró hipotézis.

Az E-hatalom jellegzetesen szituációk feletti vagy hosszú távú; ha valóságos, akkor olyan eseményeket kell érintenie, amelyek azért következnek be, mert a parancsokat és szándékokat valamilyen társadalmi hálózat közvetíti. Az E-hatalom általában makro jellegű, nagyszámú emberi cselekvésre és helyzetre terjed ki. Mozgásba hozni valamilyen nagy szervezetet az E-hatalom enyhe formája; ha a szervezet eléri a szándékolt eredményt, még nagyobb E-hatalomról van szó; tovább haladva a kontinuum mentén, az E-hatalom legmagasabb foka egy teljes társadalmi struktúra oly módon történő átalakítása, hogy az embereket összekapcsoló hálózati minták a jövőre nézve állandó jelleggel megváltoznak.

Ritkán próbálkoztak azzal, hogy bármelyik dimenzió tekintetében megmérjék a hatalom eloszlását. Blau (1977) szerint a hatalom az ellenőrzés szervezeti kiterjedtségével mérhető: az egyénnek annyiban van hatalma, amennyiben parancsokat adhat ki egy csomó alárendeltjének, akiknek viszont szintén vannak beosztottjaik, és így tovább egészen addig, amíg a teljes parancsláncolat mennyiségileg megfogható lesz. Az ilyen mérést azonban pontatlanná teszi az, hogy túl sommásan intézi el a hatalom mibenlétét; ha mikroszituációs mintavétellel tudnánk megvizsgálni a szervezetekben levő parancsláncolatot, akkor eltéréseket találnánk abban, hogy különböző, főnökök és beosztottak közötti interakciós helyzetekben mennyi D-hatalmat gyakorolnak. Blau valószínűleg az E-hatalomra gondolt, feltételezve, hogy a parancsokat valóban végrehajtják, és a parancs-láncolat az egyik módja annak, ahogy egy „magasabb rangú” személy akaratát „alacsonyabb rangú” személyek végrehajtják.

De épp ez az, ami vizsgálatra szorul. Sok módja van annak, ahogy valami félrecsúszhat. A szervezetekre vonatkozó szakirodalom beszél olyan munkásokról, akik maguk ellenőrzik saját munkaritmusukat, ellenállva közvetlen (és ez által távolabbi) feletteseik ellenőrzésének (Burawoy 1979; Willis 1977); jelképes D-hatalommal ruházzák fel főnökeiket, amikor a jelenlétükben tisztelettudóan viselkednek, de visszatérnek a saját munkastílusukhoz, amikor nincsenek jelen (azaz a D-hatalomnak való engedelmeskedést homlokzatként használják ahhoz, hogy elfedjék az E-hatalommal szembeni engedetlenségüket). A D- és E-hatalom közötti eltérés különösen nagy az olyan női ügyintézők esetében, akik tisztelettudóak a (rendszerint férfi) tekintéllyel szemben, de a legnagyobb láthatatlan hatalmuk van arra, hogy valamit elintézzenek egy bürokratikus szervezetben, illetve hogy az elintézését megakadályozzák; ezt nevezte Marcia Marx (1993) a női ügyintézők „árnyékhierarchiájának”. Jelentős szakirodalom elemzi annak a tényleges ellenőrizhetőségét, hogy mennyire láthatók a munkaműveletek, mennyire szabványosított és számszerűsíthető a munkateljesítmény és mennyi bizonytalanság van abban, hogy minek a bekövetkezte várható (összefoglalásához, ld. Collins 1988: 13. fejezet; Etzioni 1975). A menedzserek közvetett ellenőrzéssel (a fizikai környezet alakításával, a kommunikáció és az információáramlás manipulálásával) megpróbálhatják szűkíteni az emberek előtt nyitva álló választási lehetőségeket az egész parancs-láncolat mentén. Az efféle áttérések a közvetett ellenőrzésre csökkentik a D-hatalmat, amelyet a menedzserek, reményeik szerint E-hatalomra cserélnek fel. De az E-hatalom még itt is kétértelmű vagy többdimenziós marad; egyes szervezetek kényszeríthetik az alkalmazottakat a nekik tetsző munkavégzésre, viszont képtelenek lehetnek arra, hogy maga a szervezet hasznot termeljen, vagy legyőzze vetélytársait a versenyben. A tábornokoknak nagy D-hatalmuk van (sarokcsattogtatás, tisztelgés, „igen, uram!”), és a katonai parancsláncolat elég könnyen felmérhető abból a szempontból, hogy összesen mennyi bokacsattogtatás van az egyik tiszt D-hatalmi szférája és egy másik tiszté között. Közrejátszanak azonban olyan esetlegességek is, amelyek befolyásolják, hogy a hadsereg mennyire gyorsan és milyen mértékben teszi valójában azt, amit a tábornok parancsol, további esetlegességek pedig meghatározzák, hogy a haderő valóban megnyeri-e a csatát.

A szervezetekről szóló szakirodalom tele van annak taglalásával, hogy miként változott a szervezeti ellenőrzés formája különböző történelmi korszakokban és eltérő fizikai és gazdasági környezetek, illetve technológiák viszonylatában (Chandler 1962, 1977). Az 1500-as évekkel kezdődően, a hadászati forradalom és az állam szerepvállalása óta a szervezetek mérete és centralizációja óriási méreteket öltött, és hasonló átalakulás ment végbe a kapitalista vállalkozásokban az 1800-as és a korai 1900-as években (Mann 1993). Ebből a D-hatalom és bizonyos fokig az E-hatalom mind nagyobb koncentrációja következik a felső tisztviselők mikrotalálkozásaiban. A 20. század vonatkozásában a szervezetelemzők általában az ellenőrzés szétszóródásáról beszélnek: fent a menedzserek ellenőrzésének felhígulása miatt, ami a részvénytulajdonlás és ezen keresztül a pénzügyi koalíciók következménye; középen a feladatok növekvő komplexitása és bizonytalansága miatt, amihez a személyzet hallgatólagos E-hatalma vagy legalábbis felforgató hatalma (egyfajta negatív E-hatalom) társul; alul pedig a (hol növekvő, hol csökkenő kihívást jelentő) szakszervezetek ellenszervezetei és az informális munkacsoportok miatt, újabban meg annak az ellentétes trendnek köszönhetően, hogy a szervezetek elektronikus eszközökkel, részletekbe menően ellenőrzik a munkások viselkedését (Fligstein 1990; Leidner 1993). Vállalati összeolvadások és felvásárlások hullámai követik egymást; ugyanakkor ezzel ellentétes folyamatok is zajlanak: részlegek önállósodása, több profitközponttal működő cégek, franchise és kiszervezés; újabban pedig olyan cégek laza hálózatainak megjelenése, amelyek „sem piacinak, sem hierarchikusnak” (Powell 1989) nem nevezhető formában kereskednek a szakértelemmel és a személyzettel. Ha a D-hatalom és az E-hatalom minden szervezeti formában állandó volna, akkor összeadhatnánk a parancsláncolatok által történő ellenőrzés közvetlen és közvetett szintjeinek változó számát, és nyomon követhetnénk a hatalomkoncentráció emelkedő-süllyedő mintáit. A D-hatalom és az E-hatalom azonban kétségkívül nem állandó. Ez nem azt jelenti, hogy nem érdemes ilyen mérésekkel próbálkozni, de a mérésnek többdimenziósnak kellene lennie, és valószínűleg igen vegyes történeti mintázat lesz az eredménye.

A D-hatalom, jellegét tekintve mindenütt enyhébbé vált, már ahol egyáltalán előfordul; használata ugyanis speciális enklávékba szorult vissza, ahol az „igen, uram!” jellegű mikro-engedelmesség bevettnek számít. Az E-hatalom más történet; létezik néhány igen nagy hierarchia, vagy olyan, amelyik arrafelé található, ahol a pénzügyi erőforrások láncolatai és a befolyás más formái széles hullámokként haladnak végig a társadalmi hálózatokon, s így néhány egyén valóban hatással lehet milliók élettapasztalataira. A 21. század fordulóján a világ kommunikációs iparában zajló átszervezések és összeolvadások, amelyek megavállalkozásokat hoznak létre a lap- és könyvkiadás, a tévé, a műholdas műsorszórás, a telekommunikáció, a kábelszolgáltatás és a filmipar területén a mind koncentráltabb E-hatalom példájául szolgálhatnak. Mégsem világos, hogy az ilyen nagy szervezetek, illetve hálózatok E-hatalma nagyobb lesz-e annál, amekkorával például a 20. század fordulójának nagy kapitalista oligopóliumai bírtak. A nagy szervezetek gyakran nagy illúzióknak bizonyulnak, már ami azt illeti, hogy mennyire képesek kezükben tartani sorsukat, vagy akár viselkedésüket. A 20. század első felének úgynevezett totalitárius diktatúrái papíron teljesen centralizáltnak látszó struktúrákkal rendelkeztek; a kommunista szervezetek számára mégis óriási nehézséget jelentett a csúcson hozott politikai döntések helyi viselkedésre történő lefordítása (Kornai 1992). A terrorisztikus módszerek alkalmazása nem növelte az E-hatalmat a rendszerben, jórészt inkább arra tett kísérletnek látszott, hogy a D-hatalmat a központtól nagyobb távolságra is kiterjesszék.

Korai volna még empirikus következtetéseket levonni ezekből az elméleti megfontolásokból. Mindaddig nem fogjuk megtudni, hogy mi történik a hatalomkoncentrációval – még ha mega-összeolvadások mennek is végbe a legfontosabb mai iparágakban –, amíg nem kísérelünk meg szituációs mintát venni az ilyen szervezetekben működő a D-hatalomból, és nem modellezzük az E-hatalom különböző fajtáit (mennyire jutnak valóban érvényre a parancsok és mennyire járnak eredménnyel). Vajon Rupert Murdoch és a hozzá hasonlók örököseiből lesznek egy orwelli világ jövőbeli diktátorai; vagy az E-hatalom a nem szándékolt következmények és Perrow (1984) „normális baleseteinek” szintjén marad; vajon a szervezetek tagjai mind mentesebbek lesznek a kényszerektől vagy burkolt manipuláció tárgyaivá válnak? Mindezt még ki kell dolgozni a mikroszituációs hatalom tényleges dimenzióinak vizsgálatával.

Van egy további, ironikus csavar is az E-hatalom koncentrációjának mintázatában. Francis Bacon, aki élethossziglani köztisztviselő és szervezeten belüli politikus volt a megszilárduló Erzsébet-kori államban, és akinek a pályája a főminiszteri feladat ellátásában jutott tetőpontjára, a saját tapasztalatain merengve kijelentette, hogy a hatalom csapda azok számára, akik gyakorolják: „A magas poszton álló emberek háromszorosan szolgák: a fejedelem vagy az állam szolgái; a hírnév szolgái; és a feladataik szolgái. Így tehát nem szabadok, sem személyükben, sem tetteikben, sem idejüket illetőleg. Furcsa vágy az, amely a hatalom elnyerésére és a szabadság elvesztésére, vagyis a mások fölött való a hatalom megszerzésére és a maguk fölött való hatalom elvesztésére ösztönöz.” ([1625] 1965: 70; magyarul 1987: 45)

Bacon nem tett különbséget a kétfajta hatalom között; mint a legtöbben, valószínűleg ő is úgy gondolta, hogy a hatékonyságra irányuló hatalom és a tiszteletadásra irányuló hatalom egy és ugyanaz. De ironikus figyelmeztetése elsősorban azokra illik, akik az E-hatalmat akarják gyakorolni: bele vannak gabalyodva annak a szervezetnek a kommunikációs középpontjába, amely felett uralkodni próbálnak, és nem képesek az ellenőrzés elveszítése nélkül kilépni a hálózatból. A D-hatalom hanyatlásával párhuzamosan valószínűleg fokozódott az E-hatalom utáni vágy nemcsak a csúcson, hanem a mostani szervezeti hálózatok kiterjedt középszintjein és horizontális szövetségi szerkezeteiben is. A „munkamániás” kifejezést azokra használjuk, akik az ilyen pozíciók rabjaivá váltak. Az E-hatalom jórészt illúzió, egyszersmind azonban addikció is.

1.5 Történelmi változás a szituációs rétegződésben

A rétegződés uralkodó hierarchikus szemlélete, miszerint olyan szilárd struktúráról van szó, amelyben, a hallgatólagos feltételezés szerint a mikro a makrót tükrözi – történelmi örökség. Bourdieu-nél az egyéni habitust átható és a gazdasági hatalom mezejét újratermelő gépies kulturális körforgás figyelmen kívül hagyja a szituációs interakciót; nem meglepő, hogy kérdőívekkel dolgozó kutató elképzeléséről van szó, aki egyénekről gyűjt adatokat, amelyeket azután elvont hierarchikus térben rendez el (ld. különösen Bourdieu 1984: 128–129, ahol az adatok a korrespondencia-együtthatók dimenziói szerint vannak elrendezve, hasonlóan a faktorokhoz a faktoranalízisben). A felfogás régimódi. Mint a rétegződésről alkotott legtöbb elképzelésünk, ez is Marx korára nyúlik vissza, amikor a mikroszituációs valóság a mostaninál sokkal szorosabban kapcsolódott a hatalom- és tulajdonmegoszláshoz. Weber nyelvén szólva olyan történelmi korszak volt ez, amelyben az osztályok rendekként szerveződtek meg, és az osztályhoz tartozás kategoriális identitást jelentett, voltaképpen a legfontosabb társadalmi identitást. Nem egyszerűen azt állítom, hogy történelemben egykor a makrostruktúráknak volt uralkodó szerepük, mára viszont a mikroszituációs elrendeződés elvált a makroelrendeződéstől. Akármilyen történelmi időszakról legyen szó, a makrostruktúra mindig mikroszituációkból tevődik össze. Amit állítok az az, hogy ma a mikroszituációk egészen más feltételek szerint rétegződnek, mint amilyenek a 20. század elején vagy még korábban álltak fenn.

A fő történelmi különbség az, hogy a társadalmak korábban patrimoniális háztartások köré szerveződtek. A weberi terminus olyan struktúrára utal, amelyben a fő politikai és gazdasági egység a családi lakóhely, kiegészülve szolgákkal, őrökkel, csatlósokkal, inasokkal és vendégekkel. A gazdasági termelés a háztartásban vagy az általa ellenőrzött területen zajlik. A politikai és gazdasági viszonyok háztartások közötti szövetségek, az uralom a legtöbb katonát összegyűjtő legnagyobb koalícióké. A felső osztály a legnagyobb háztartásfőkből áll. Ebben a struktúrában nehéz volt különválasztani a gazdasági osztályt, a politikai hatalmat és a rendi tagságot. Általában a legnagyobb háztartásoké volt a legnagyobb tulajdon, ők vonultatták fel a legnagyobb fegyveres erőt és gyakoroltak ellenőrzést a legtöbb politikai alárendelt felett; hasonló arányosság jellemezte a kisebb háztartásokat is. A megkülönböztetéseket gyakran jogi kategóriákban is megfogalmazták (például arisztokraták és közemberek, és néha olyan alkategóriákban is, mint a nemesség különböző szintjei). E rendek elnevezése közismert volt; Marx az elsők egyike volt, aki a gazdasági osztályt tekintette alapdimenziónak, ám az osztályt éppen azért tartotta kiemelkedő fontosságúnak, mert a mindennapi élet a tulajdonnal és hatalommal bíró, megbecsült háztartásfők köré szerveződött.

A rendek határait folyamatosan megerősítették és nyilvánossá tették a mindennapi életben. Az embert mindig emlékeztették arra, hogy melyik háztartáshoz tartozik, és hogy annak mi a rangja, belülről és kívülről egyaránt. A rendhez tartozás kikerülhetetlen volt, minthogy gyakorlatilag nem volt hely az olyan személyek számára, akik nem tartoztak valamely ismert háztartáshoz vagy nem álltak annak gazdasági ellenőrzése és politikai védelme alatt; az ilyen személyek gyalázatos számkivetettnek, gyakorlatilag nem létezőnek számítottak. A háztartásokat egyenlőtlen interakciók jellemezték; voltak, akik parancsokat adtak és akik parancsokat kaptak, tiszteletben részesültek vagy részesítettek másokat, attól függően, hogy szolgaként, csatlósként vagy a háztartásfő rokonaként mi volt a rangjuk. Az egyéneknek volt mozgásterük a hierarchiában, de csak ha egyik háztartásból a másikba költöztek, vagy ha magasabbra kerültek a háztartásuk belső struktúrájában, és közelebbi bizalmi és függőségi viszonyba kerültek a háztartás fejével. Még viszonylag magas rangú személyek esetében is előfordulhatott, hogy bizonyítaniuk kellett hűségüket és odaadásukat valamely náluk is magasabb rangú személy iránt.[650] A magas rangú személyeket inasok vették körül, és az egyén rangját általában a kíséretének mérete mutatta.[651] Ez azt jelentette, hogy a magas rangú személyek (és azok, akik szolgálatot teljesítettek körülöttük) állandóan szertartásszerű helyzetben voltak (élethűen dokumentálják ezt XIV. Lajossal kapcsolatban: Lewis 1957; Elias 1983); a csoportok mindig magas rangú személyek körül alakultak ki, és rájuk fókuszáltak, aminek következtében nagyon megsűrűsödtek a rituális interakciók. Az eredmény a fókuszban levő társadalmi kategóriák felfokozott társadalmi valósága – sőt eldologiasodása –, ennek következtében pedig a társadalmi rangnak és az egyén magas rangú személyekhez való közelségének a messzemenő tudatosulása volt. Mindent egybevetve, a mindennapi interakciókat nagyarányú ritualizáltság jellemezte; a rítusok jórészt aszimmetrikusak voltak, így egyeseknek több tisztelet jutott, mint másoknak.

A mindennapi társadalmi interakció jellege mindenekelőtt a patrimoniális háztartás összezsugorodásának és megszűnésének köszönhetően változott meg. Az elmúlt évszázadok folyamán ez, több makroszintű fejlemény hatására fokozatosan következett be. A centralizált állam felemelkedése a katonai hatalmat kivette a háztartások kezéből, a jövedelem beszedésére és a társadalom szabályozására szolgáló kormányzati bürokrácia terjeszkedése újfajta szervezeti teret hozott létre: az irodát, amelyben egyének meghatározott célból és korlátozott ideig léptek interakcióba egymással. A kategoriális identitásokat az egyes állampolgárok kormányzati listákra történő felvétele váltotta fel, amelyek adózási, társadalombiztosítási, oktatási, sorozási és szavazati joggal kapcsolatos célokat szolgáltak. A bürokrácia a gazdaság területére is átterjedt, amikor a munkát a háztartáson kívül kezdték megszervezni.

Az, hogy a modern korban az élet magánterületeken, munkahelyeken és a kettő között elhelyezkedő közterületeken szerveződik meg, történelmileg új fejlemény. Az interakciófajtáknak ez az új társadalmi ökológiája alapjaiban változtatta meg a mindennapi találkozások rituális sűrűségét és a vele járó kategoriális identitás-sémákat. A fogyasztás szférája manapság elkülönül azoktól a helyektől, ahol a termelés zajlik és ahol a politikai és gazdasági alapú hatalmi viszonyok érvényesülnek. A fogyasztás ma a magánszférában zajlik, vagy legalábbis olyan helyzetekben, amelyekben nem tesz szert társadalmilag látható rangra. A mindennapi élet súlypontja a fogyasztás területére tevődött át. Ezt erősíti, hogy a fogyasztási cikkeket előállító ipar, beleértve a szórakoztatást és az erre szolgáló eszközöket, a gazdaság legnagyobb és leginkább látható részévé fejlődött. A folyamat melléktermékeként nőtt a szórakoztatóipar sztárjainak fizetése és jelenlétük egyre általánosabbá vált, ellentétben a patrimoniális társadalommal, ahol a szórakoztatók csupán szolgák voltak, akik a nagy háztartások támogatásától függtek. A szórakoztatóipar sztárjai a mai kor szent tárgyai, hiszen ők alkotják a figyelem egyetlen, széles körben látható középpontját egy olyan magánszférában, amelyben a kapcsolatok alkalmiak (azaz rituális jellegüktől megfosztottak), továbbá mentesek a munka és a hatalom viszonyaitól. Azt lehetne mondani, hogy a szórakoztatóipar sztárjai, akiket laza, informális stílus jellemez, megfelelő szimbólumok a modern fogyasztói tapasztalat sajátosságainak kifejezésére.[652]

Az egyének ma megválaszthatják, mely szituációkban alakítanak ki érzelmi elköteleződést. Munkaszituációjukra irányuló figyelmüket csökkenthetik, hogy inkább magán fogyasztói életükre összepontosítsanak. Ez különösen az alárendelt pozícióban levő munkásokra jellemző; Halle (1984) mutat rá, hogy a munkások csak a munkahelyükön tekintik magukat a munkásosztály részének, míg otthon nagy valószínűséggel a kiterjedt középosztály tagjának tartják magukat. Magas rangú szakértői és menedzseri állásokban levő személyek erősebben azonosulnak munkahelyi pozíciójukkal, de amikor leteszik a munkát, ők is a fogyasztás anonim világába lépnek be.

Az egyéni privátszféra megnőtt, részben a fogyasztás magánvilágának elkülönülése miatt, részben pedig azért, mert a vagyoni szint emelkedése lehetővé tette, hogy maga a háztartás is külön terekre tagolódjék. Még az arisztokraták palotáiban sem volt külön szoba alvásra, mosakodásra vagy öltözködésre; még rendkívül személyes fizikai tevékenységek is szolgák és kísérők jelenlétében zajlottak. A gazdagok körében a magán hálószobák és öltözőfülkék az 1700-as években jelentek meg és az 1800-as években terjedtek el; ekkortól a lakóépületekbe folyosókat iktattak abból a célból, hogy más szobák érintése és lakóik háborgatása nélkül lehessen az egyes szobákba belépni (Girouard 1978). A 20. század közepén ezt a fajta lakóhelyet, amelybe fürdőszoba is tartozott, mindenki számára normálisnak tekintették. A mindennapi élet anyagi körülményeiben bekövetkezett változások tették lehetővé az emberek túlnyomó többsége számára a színpadi és a színfalak mögötti tér goffmani megkülönböztetését. Ez az egyik oka annak, hogy az egyéni hírnév miért lett fontosabb a kategoriális identitásnál.

Habermas (1984) kifejezése, „az életvilág gyarmatosítása” pontatlanul jellemzi a modern történelem főáramát. Megfelel az állami beavatkozás trendjének, az állami bürokratikus szervek által az egyénre rótt mind több kötelezettségnek, ami együtt járt a patrimoniális háztartást körülvevő határok áttörésével. Ugyanakkor Habermas érvelése nem veszi figyelembe a társadalmi szituációk tényleges mintázatát. A patrimoniális háztartás a napi tapasztalat szintjén konkrét és gyakran elnyomó módon alakította a gazdasági és politikai viszonyokat. Az állami beavatkozás felváltotta és felbomlasztotta a patrimoniális struktúrákat, de a kormányszervekkel való érintkezés a tényleges tapasztalat szintjén rendszerint kis töredékekben zajlik, és nem jelent folyamatos nyomást; a velük való kapcsolat személytelen bürokratikus viszonyokban jön létre, amelyekben alig van valami a társadalmi kategóriákat eldologiasító rituáléból vagy büszkeséggel és megszégyenüléssel járó tiszteletadásból. A mai társadalmi struktúra olyan élettapasztalatot eredményez, amelyben az egyének többsége legalább időszakosan, s néha egészen hosszú ideig is szituációs távolságot képes tartani a makrostrukturális viszonyoktól.

Luhmann ([1984] 1995) úgy írta le a strukturális változást, mint a rétegződés által szervezet társadalom felől a funkcionális specializációk által szervezett társadalom felé történő elmozdulást. Ez megfelel annak a változásnak, amelynek során hanyatlásnak indul a patrimoniális háztartás és a mindennapi interakció elválik a tulajdon és a politikai/katonai hatalom mindenütt jelen való tapasztalatától. A rétegződés azonban nem tűnt el minden tekintetben; a gazdasági erőforrások makro-eloszlása egyenlőtlenebb, mint valaha. Mikroszinten pedig, nemcsak kormányzati és gazdasági szervezeteken belül, hanem a köztereken is továbbél a szituációs hatalom. A idevágó hétköznapi tapasztalatok közül a legáltalánosabbak a biztonsági őrökkel, légi utaskísérőkkel, jegyellenőrökkel, rendőrjárőrökkel és más bürokratikus kistisztviselőkkel való találkozások. Ezeknek a kistisztviselőknek meglehetősen korlátozott szituációs hatalmuk van, és inkább hátráltatni vagy feltartani képesek az embereket, mint hatékonyan ellenőrizni a viselkedésüket; egyfajta erősen helyhez kötött, negatív E-hatalommal bírnak, D-hatalommal viszont alig, hiszen kevés megbecsülésben vagy tiszteletben van részük. Az ilyen helyzetek eltérnek a korábbi történelmi tapasztalattól; a patrimoniális háztartásokban még a fegyveres őrök is rendkívül rang-tudatosak voltak, és ritkán vagy soha sem engedték volna meg maguknak, hogy hátráltassanak egy társadalmilag fölöttük álló személyt. Még az átmeneti időszakban is, amikor a patrimoniális háztartások már kezdtek eltűnni, de az osztályalapú státusz-identitások még széles körben elismert kategóriák voltak, a rendőrök úgy cselekedtek, mintha az alsóbb rendbe tartoztak volna, és udvarias tiszteletben részesítették a „nemesnek” tekintett személyeket. A rendőröknek és más szakosodott bürokratikus tisztviselőknek tehát megnőtt a szituációs hatalma, hiszen már semmi sem készteti őket arra, hogy tiszteletet tanúsítsanak bármely kategoriális identitással szemben.

1.6 Metaforák

A hierarchikus képzetek helyett a mai szituációs tapasztalatok horizontális-térbeli ábrázolására van szükség. A mostani élet ókori vagy középkori pikareszk történetre emlékeztet. Ezek a kalandos történetek arról szóltak, hogy mi történik, ha az egyén elhagyja otthonát, kimerészkedik a patrimoniális háztartásból, ahol meghatározott helye van a társadalmi rendben. Amikor Odüsszeusz vagy az argonauták elhagyják otthonukat, vagy Malory és Spenser lovagjai a kastélyukat, olyan világba kerülnek, amelyben gazdasági és politikai helyzetüknek kevés vagy semmilyen hasznát nem veszik. Legvadabb kalandjaikban a rendi struktúrán kívülre merészkednek, ahol már nincs kategoriális identitásuk azok szemében, akikkel érintkeznek; legjobb esetben is harci vitézségük vagy ravaszságuk személyes híre juthatott el azokhoz, akikhez ellátogatnak.

A modern ember köznapi tapasztalatai jórészt hasonló jellegűek. Bizonyos fokig nekünk is megvan az otthoni bázisunk, olyan hálózatok, amelyeken belül személyesen ismernek bennünket, beleértve bizonyos foglalkozási vagy készség-gyakorló közösségeket is, amelyekben az emberek valamelyest tisztelettel bánnak azokkal, akiknek rangjuk van. Ezek azonban rendkívül sajátos, lokális régiók, s amit ott kapunk, nem visszük magunkkal társadalmi kapcsolataink többségébe. Hálózataink makro-kapcsolatai már nem fontosak; szituációk tömegén át vezet az utunk, amelyekben alig van valami, ami szolidárissá tenne azokkal az emberekkel, akikkel találkozunk, vagy tiszteletet ébresztene, vagy amiből hatalom származhatna, azt a fajta hatalmat kivéve, amit a leginkább kézzelfogható módon hozunk magunkkal. A különlegesen erős és sportos, fenyegető, jóvágású vagy szexi, gyorsszavú, szellemes, vagy egyszerűen csak hangoskodó emberek fel tudják hívni magukra a figyelmet, és néhány pillanatra talán a helyzet uraivá válhatnak. Akikből feltűnően hiányoznak ezek a tulajdonságok, azok szituációs értelemben alávetettekké válhatnak. Strukturálisan azonos helyzet az, hogy vajon Odüsszeusz túljár-e a Küklopsz eszén, vagy hogy sikerül-e Iászónnak megszereznie az aranygyapjút, annak köszönhetően, hogy a király lánya beleszeret. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a társadalmi osztály háttér-erőforrásai nem segíthetik az egyént a szituációs manőverezésben. Ám az erőforrásokat át kell alakítani valamivé, ami közvetlen szituatív benyomást kelt. Ha sok pénz van nálad, akkor kiszolgálnak ugyan (bár nem feltétlenül udvariasan) egy drága étteremben, de akár ki is rabolhatnak miatta; lehetsz mégoly fontos ember egy adott szakmában, vagy lehet nagy hatalmad valamilyen szervezetben, mit sem érsz vele, ha a társadalmi világ más részeire utazol. James Joyce dolgozta ki a hasonlatot: mai Ulyssese 1904-ben, kicsiny hírnévmorzsákat, szolidaritást és ellenségességet bezsebelve utazgat Dublin városi hálózataiban. Joyce leírása túlzottan az átmeneti időszakot veszi célba, kisvárost mutat be, amelyben a hírnév hálózatai még meglehetősen kiterjedtek. Ha ezeket a hálózatokat kicsiny családi és foglalkozási enklávékra zsugorítjuk, és hozzávesszük a mindenre kiterjedő szórakoztató tömegmédiát, az iparilag gyártott sztár-figurák ismerősnek tűnő hírnevével – akkor megérkeztünk mai világunkba.

Jobb metafora volna talán az országút, különösen az államközi autópálya. Itt formális egyenlőség uralkodik; minden autó egyenlő, ugyanazok a törvények érvényesek rájuk, és szituációs szempontból rendszerint a civilizált viselkedés valamilyen, igen laza szabályrendszerét követik (nem vágnak be mások elé, és nem tartanak fel másokat). Akárcsak a gyalogosforgalom goffmani modelljében (1971), az autóvezetők is főleg azért kísérik figyelemmel egymást, hogy tartsák a távolságot; a szemkontaktust, még ha lehetséges volna is (közlekedési lámpáknál, vagy mikor a kocsik párhuzamos sávokon haladnak), általában kerülik, a gesztusok igen ritkák. Az udvarias figyelmetlenség az uralkodó szokás.

Az országút szituációs egyenlősége általában a motivált közömbösség, nem a szolidaritás vagy az ellenségesség egyenlősége. Egyértelmű kivételt képeznek ez alól a rendőrautók, amelyek a megkülönböztető fény- vagy hangjelzés formájában tiszteletet várnak el, és maguk megszegik a másokra kényszerített szabályokat (sebességhatár, záróvonal átlépése, stb.). Egy egyszerű viselkedési kritérium alapján – ki milyen jármű elől tér ki – a rendőrautók az utak királyai. Van azonban tisztán szituációs dominancia is. Ez valamennyire összefügghet tisztán fizikai tulajdonságokkal: a drága, gyors kocsi uralkodik a szokványos autók felett, mert lehagyja őket; leplezetlen tisztelet fejeződik ki abban, ahogy az országút domináns haladási sávját elfoglaló kocsi elől kitér a többi autó, amikor közeledni látják.[653] A szituációfölötti erőforrások, főleg a pénz, átalakíthatók olyan anyagi javak birtoklásává, amiknek a segítségével valaki képes lehet uralkodni az országúti szituációs találkozások felett. A kicsi, öreg vagy rosszul karbantartott kocsik, amelyek valószínűleg szegények birtokában vannak, az út szélén döcögnek, és gyakorlatilag az összes nagyobb és gyorsabb autóval szemben tisztelettudóan viselkednek. Ebből látható, hogy a gazdasági hatalom bizonyos fokig szituációs dominanciává alakítható át, a politikai hatalom viszont egyáltalán nem alakítható át az országúton (hacsak valaki nem kormánytisztviselő rendőri kísérettel, vagy maga is rendőr). A dominancia azonban nem szigorúan a gazdasági osztály függvénye; kamionsofőrök néha szituációs uralmat gyakorolnak, különösen viszonylag rendőrmentes vidéki utakon, járművük puszta méretei révén erőszakolva be magukat a fő sávba. Van azonban a dominanciának egy emergens, teljesen szituációs fajtája is azoknál az autóknál, amelyek megelőzik a többieket és tiszteletadásra kényszerítik őket (bár néha versengés folyik akörül, hogy ki halad ki előtt, s hogy kiből lesz az utak hőse). A nagyjából egyforma gyorsulású kocsik közül némelyeket olyan személyek vezetnek, akik agresszivitásukkal elijesztik a többiek zömét. Előfordulhat, hogy egyes egyének (vagy akár egyének kategóriái, például a tinédzserek) másoknál inkább válnak az „utak elitjévé”, s ebben akár még az a szituációfeletti ismétlődés is benne lehet, amit „személyiségvonásnak” szoktak nevezni. Abban a vonatkozásban azonban a vezetők nem kategorizálhatók egyértelműen, hogy kik a különösen dominánsak vagy a különösen alávetettek; az is meglehet, hogy az utakon tapasztalható dominancia epizodikus és átmeneti jellegű, ami abból fakad, hogy vezetők adott alakzatán belül, adott időben, a vezetésből fakadó érzelmi energia adott módon halmozódik fel vagy használódik el.

Azok a kategoriális identitások, amelyek újra és újra valóságosan megélt, mindenki által látható rituálékhoz kapcsolódó közösségeken alapulnak jórészt eltűntek. A nyomukban az egyéni hírnév maradt, ami általában csekély társadalmi karizmát hordoz, nagyrészt hiányzik belőle a társas érzelmek manája, amely felkelti a vágyat az érintkezésre, vagy a hajlandóságot a tiszteletadásra; a hírnév, a nyilvánosság egészéhez képest általában csak igen korlátozott hálózatokra szorítkozik. A rendi identitás kevés, még most is látható jegyeinek egyike a faj; ennek köszönhető, hogy a faj mint társadalmi kategória annyira képtelen feloldódni a köztereket jellemző udvarias figyelmetlenség egalitarizmusában. Már nyoma sincs a legtöbb olyan helyzetnek, amelyben az osztályalapú rendek valóságos léttel bírnának, azok pedig, amelyek megmaradtak, a magánszférába húzódtak vissza, ahol a tagság nyilvános jelvényei már nem léteznek. Paradox módon hiába találhatók fekete bőrű amerikaiak az osztályszerkezet minden pontján, annak következtében, hogy az osztálykülönbségek nem kapnak nyilvános elismerést, az összes fekete egyetlen, rituálisan kirekesztett kategóriába kerül. A társadalmi mobilitás az anyagi fogyasztás és az életkörülmények terén előrelépést jelent, ugyanakkor nem jár már együtt nyilvános tisztelet vagy státusz kivívásával. A fekete bőrű amerikaiaknak ma valószínűleg jobban menne a sora, ha erősebb volna az osztálytudat; az osztálykategóriák segíthetnének megszüntetni a faji kategóriákat, és a mindennapi élet rituális dinamikájában megnehezítenék a kategoriális kirekesztést és diszkriminációt.

A mai élet makro-intézményi minták hajtóerején alapuló trendje a másik irányba tart. Mindinkább olyan világban élünk, amelyben a hatalom csak speciális szervezetekben működik, és senkinek nem tesz a fejére glóriát; ebben a világban a gazdasági osztálynak jórészt csak akkor van jelentősége, ha a pénztermelő cserefolyamatokon belül maradunk, és az a kevés mikroszituációs előnye, ami van, abból fakad, hogy pénzt fektethetünk az anyagi fogyasztásba, és ezáltal könnyebben válhatunk a szemtől-szembeni helyzetek uraivá; ebben a világban a kategoriális hírnév jórészt megszűnt, a személyes hírnév pedig – a szórakoztatóipar sztárjainak mesterséges hírnevét leszámítva – csak korlátozott hálózatokban terjed. A nagy kivétel a faji hovatartozás lehet, hiszen az alsó osztályhoz tartozó feketék utcai találkozásainak szituációs rituáléja igencsak eltér az uralkodó társadalom nyilvános középosztálybeli rituáléjától. Egy olyan világban, amelyben a legtöbb rendi struktúra, a közösségek között húzódó rituális határok döntő többsége láthatatlan, a fekete utcai kultúra a legláthatóbb rituális határ. A nyilvánosság, amelyet – negatív és pozitív értelemben egyaránt – a hír- és szórakoztató média teremt meg a számára, a premodern társadalom rendi szerveződésének utolsó maradványává teszi: a patrimoniális viszonyok strukturálisan egyenértékű megfelelőjévé a személytelen bürokrácia és a priváttá vált hálózatok világának közepén.

Berényi Eszter fordítása

Irodalom

[bib_741] Amory, Cleveland. 1960. Who Killed Society? . Harper. New York.

[bib_742] Anderson, Elijah. 1999. The Code of the Street. Decency, Violence and the Moral Life of the Inner City. Norton. New York.

[bib_743] Annett, Joan és Collins, Randall. 1975. A Short History of Deference and Demeanor. In Collins 1975.

[bib_744] Bacon, Francis. [1625] 1965. Essays. New York: Macmillan. (Magyarul: Esszék. Budapest: Európa, 1987).

[bib_745] Bales, Robert Freed. 1950. Interaction Process Analysis. Addison-Wesley. Cambridge, MA.

[bib_746] Bales, Robert Freed. 1999. Social Interaction Systems. Theory and Measurement. Trans­action Publishers. New Brunswick, NJ.

[bib_747] Blau, Peter M. 1977. Inequality and Heterogeneity. A Primitive Theory of Social Structure. Free Press. New York.

[bib_748] Borkenau, Franz. 1981. End and Beginning. On the Generations of Cultures and the Origins of the West. Columbia University Press. New York.

[bib_749] Bourdieu, Pierre. 1984. Distinction. A Social Critique of the Judgement of Taste. Harvard University Press. Cambridge, MA.

[bib_750] Burawoy, Michael. 1979. Manufacturing Consent. University of Chicago Press. Chicago.

[bib_751] Chandler, Alfred D. 1962. Strategy and Structure. MIT Press. Cambridge, MA.

[bib_752] Chandler, Alfred D. 1977. The Visible Hand. The Managerial Revolution in American Business. Belknap Press. Cambridge, MA.

[bib_753] Chesterfield, Lord. [1774] 1992. Letters. Oxford University Press. New York.

[bib_754] Coleman, James S. 1961. The Adolescent Society. Free Press. New York.

[bib_755] Collins, Randall. 1975. Conflict Sociology. Toward an Explanatory Science. Academic Press. New York.

[bib_756] Collins, Randall. 1979. The Credential Society. Academic Press. New York.

[bib_757] Collins, Randall. 1988. Theoretical Sociology. Harcourt, Brace, Jovanovich. San Diego.

[bib_758] DiMaggio, Paul és Louch, Hugh. 1998. Socially Embedded Consumer Transactions. For What Kind of Pur­chases Do People Most Often Use Networks? American Sociological Review, 63. 619–637.

[bib_759] Elias, Norbert. 1983. The Court Society. New York: Pantheon. (Magyarul: Az udvari tárasadalom. Budapest: Napvilág, 2005.).

[bib_760] Etzioni, Amitai. 1975. A Comparative Analysis of Complex Organizations. Free Press. New York.

[bib_761] Finley, Moses I. 1977. The World of Odysseus. Chatto & Windus. London.

[bib_762] Fligstein, Neil. 1990. The Transformation of Corporate Control. Harvard University Press. Cambridge, MA.

[bib_763] Garfinkel, Harold. 1967. Studies in Ethnomethodology. Englewood Cliffs, NJ. Prentice-Hall.

[bib_764] Gibson, David. 1999. Taking Turns and Talking Ties: Sequencing in Business Meetings. Doktori disszertáció, Columbia University, Szociológia Tanszék.

[bib_765] Girouard, Mark. 1978. Life in the English Country House. Yale University Press. New Haven, CT.

[bib_766] Goffman, Erving. 1959. The Presentation of Self in Everyday Life. New York: Doubleday. (Magyarul: Az én bemutatása a mindennapi életben. Budapest: Pólya, 2000.).

[bib_767] Goffman, Erving. 1967. Interaction Ritual. Doubleday. New York.

[bib_768] Goffman, Erving. 1963. Behavior in Public Places. Free Press. New York.

[bib_769] Goffman, Erving. 1969. Strategic Interaction. University of Pennsylvania Press. Philadelphia.

[bib_770] Goffman, Erving. 1971. Relations in Public. Basic Books. New York.

[bib_771] Goffman, Erving. 1981. Forms of Talk. University of Pennsylvania Press. Philadelphia.

[bib_772] Greeley, Andrew M. 1989. Religious Change in America. Harvard University Press. Cambridge, MA.

[bib_773] Habermas, Jürgen. 1984. Theory of Communicative Action. Beacon Press. Boston.

[bib_774] Halle, David. 1984. America's Working Man. Work, Home, and Politics among Blue-Collar Property Owners. University of Chicago Press. Chicago.

[bib_775] Hardaway, C. Kirk, Marler, Penny, és Chaves, Mark. 1993. What the Polls Don’t Show: A Closer Look at U.S. Church Attendance. American Sociological Review, 58. 741–752.

[bib_776] Hardaway, C. Kirk, Marler, Penny, és Chaves, Mark. 1998. Overreporting Church Attendance in America. American Sociological Review, 63. 123–130.

[bib_777] Ikegami, Eiko. 1995. The Taming of the Samurai. Honorific Individualism and the Making of Modern Japan. Harvard University Press. Cambridge, MA.

[bib_778] Ikegami, Eiko. 1999. Civility and Aesthetic Publics in Tokugawa, Japan. Harvard University Press. Cambridge, MA.

[bib_779] Katz, Jack. 1999. How Emotions Work. University of Chicago Press. Chicago.

[bib_780] Kleinberg, Aviad M. 1992. Prophets in Their Own Country. Living Saints and the Making of Sainthood in the Later Middle Ages. University of Chicago Press. Chicago.

[bib_781] Kornai, János. 1992. The Socialist System. The Political Economy of Communism. Princeton University Press. Princeton, NJ.

[bib_782] Lamont, Michéle. 1992. Money, Morals and Manners. The Culture of the French and the American Upper-Middle Classes. University of Chicago Press. Chicago.

[bib_783] Lamont, Michele. 2000. The World in Moral Order. Working Men Evaluation – Immigrants, Blacks, the Poor, and the Upper Half. Harvard University Press. Cambridge, MA.

[bib_784] Leidner, Robin. 1993. Fast Food, Fast Talk. Service Work and the Routinization of Everyday Life. University of California Press. Berkeley.

[bib_785] Lévi-Strauss, Claude. 1958] 1963. Structural Anthropology. New York: Doubleday. (Magyarul: Strukturális antropológia. Budapest: Osiris 2002.).

[bib_786] Lewis, W. H. 1957. The Splendid Century: Life in the France of Louis XIV. Doubleday. New York.

[bib_787] Luhmann, Niklas. 1984] 1995. Social Systems. Stanford, CA: Stanford University Press. (Magyarul: Szociális rendszerek. Budapest: Gondolat 2009.).

[bib_788] Mann, Michael. 1986. The Sources of Social Power I.: A History of Power from the Beginning to A.D. 1760. Cambridge University Press. Cambridge, U.K.

[bib_789] Mann, Michael. 1993. The Sources of Social Power II.: The Rise of Classes and Nation-states, 1760 to 1914. Cambridge University Press. Cambridge, U.K.

[bib_790] Marx, Marcia Jean. 1993. Women and Power: Managers in the Gender-Segregated Hierarchy. PhD Disszertáció, University of California, Riverside.

[bib_791] Milner, Murray Jr. 1999. Explaining Status Relations. The Case of Brahmans, Nurds, and Sociological Theo­rists. Előadás az Amerikai Szociológiai Társaság éves konferenciáján.

[bib_792] Montagner, Hubert, Restoin, A, Rodgriquez, D, Ullman, V, Viala, M, Laurent, D, és Godard, D. 1988. Social Interactions among Children with Peers and their Modifications in Relation to Environmental Factors. In Michael R. A. Chance szerk.: Social Fabrics of the Mind. London: Lawrence Erlbaum.

[bib_793] Morris, Martina és Western, Bruce. 1999. Inequality in Earnings at the Close of the Twentieth Century. Annual Review of Sociology, 25:623–657.

[bib_794] [ca. 1280] 1960. Njal's Saga. Penguin Books. Baltimore.

[bib_795] Ostrower, Francie. 1995. Why the Wealthy Give. The Culture of Elite Philanthropy. Princeton University Press. Princeton, NJ.

[bib_796] Parsons, Talcott. 1969. Politics and Social Structure. Free Press. New York.

[bib_797] Perrow, Charles. 1984. Normal Accidents. Basic Books. New York.

[bib_798] Powell, Walter. 1989. Neither Markets nor Hierarchy: Network Forms of Social Organization. Research in Organizational Behavior, 12. 295–336.

[bib_799] Sanderson, Stephen K. 1999. Social Transformations. A General Theory of Historical Development. Blackwell. Oxford.

[bib_800] Searle, Eleanor. 1988. Predatory Kinship and the Creation of Norman Power. 840–1066. University of California Press. Berkeley.

[bib_801] Stinchcombe, Arthur L. 1964. Rebellion in a High School. Quadrangle Books. Chicago.

[bib_802] Stone, Lawrence. 1967. The Crisis of the Aristocracy, 1558–1641. Oxford University Press. New York.

[bib_803] Tilly, Chris és Tilly, Charles. 1994. Capitalist Work and Labor Markets. In Neil J. Smelser and Richard Swedberg szerk.: Handbook of Economic Sociology. 283–312. Princeton University Press. Princeton, NJ.

[bib_804] Treiman, Donald J. 1977. Occupational Prestige in Comparative Perspective. Academic Press. New York.

[bib_805] Turner, Jonathan R. 1984. Societal Stratification. A Theoretical Analysis. Columbia University Press. New York.

[bib_806] Waters, Mary C. 1990. Ethnic Options. Choosing Identities in America. University of California Press. Berkeley.

[bib_807] Weber, Max. [1922] 1968. Economy and Society. New York. Bedminster Press.

[bib_808] White, Harrison C. 1981. Where Do Markets Come From? American Journal of Sociology, 87 . 517–547.

[bib_809] White, Harrison C. 1992. Identity and Control. A Structural Theory of Social Action. Princeton University Press. Princeton, NJ.

[bib_810] Willis, Paul. 1977. Learning to Labor. Columbia University Press. New York.

[bib_811] Zelizer, Viviana. 1994. The Social Meaning of Money. Basic Books. New York.



[638]  Situational Stratification: A Micro-Macro Theory of Inequality. Sociological Theory, 18. évf., 1. sz., 2000, 17–43. old.

[639]  Amikor a szociológusok a saját osztályhierarchia-modelljükbe építik ezeket a fogalmakat, a dologtalan felső osztály mint státuscsoport ideológiájának rabjává válnak, aminek talán az az oka, hogy ez a csoport beszédesebb és könnyebb megkérdezni, mint az aktívan pénzt kereső felső osztályt.

[640] A munkaerő- és árúpiacoknak vannak anoním oldalai is, amelyekkel a klasszikus és neoklasszikus közgazdaságtan foglalkozik. Mindazonáltal, mint az újabb gazdaságszociológia hangsúlyozza, a piacok hálózatok szerinti társadalmi tagolódása vélhetően a vállalkozók életének legfontosabb oldalává teszi az egyéni kapcsolatokat. A csere anonim és egyéni oldalai közötti viszonyt még csak most kezdik felmérni.

[641]  A weberi rend (Stand) kifejezést status groupként, sőt néha egyszerűen statusként fordítják angolra – a szerk.

[642]  Fő kivételnek az evangelikális keresztények tűnnek, akiknél, a kutatási eredmények szerint a személyes barátságok jelentős részben a gyülekezeten belül alakulnak ki,,a társas összejövetelek gyakran az adott csoportra korlátozódnak, és a rivális környezetben végbemenő találkozások hiányozni látszanak, például gyermekeik otthoni iskoláztatása miatt. Az „új keresztény jobboldal” olyan része a társadalomnak, amely megpróbálja újjáéleszteni a rendek közötti erkölcsi hierarchiát. Emiatt jelentenek anatémát sok más amerikai számára.

[643] Úgy tűnik, hogy ezeknek a szertartásoknak a történelmi változása az egyes kategoriális státuszt birtokló személyek előtti meghajlástól és ünnepélyes megszólításuktól a tiszteletadás olyan finomabb formái felé halad, amelyek megszabják, ki juthat szóhoz és kinek van befolyása a beszélgetés menetére. Ez utóbbiról mikroszituációs adatokat közöl Gibson 1999; a hosszú távú trendről ld. Annett and Collins 1975).

[644] Sajtóhírek szerint az amerikai Kongresszus és az elnök félbehagyta a hivatalos teendőit, hogy figyelemmel kísérje az O.J. Simpson-per lezárását.

[645] Precedenst jelentenek a vallási értelemben szent tárgyakként kezelt személyek: például az a középkori szent, akinek révült állapotai vonzották a nézőket, akik késekkel és égő tárgyakkal böködték, hogy megbámulják a fájdalommal szembeni érzéketlenségét (Kleinberg 1992).

[646]  Ez elmozdulást jelent a kontinuumon a viszonylag fókuszálatlan nyilvános interakciótól a rendkívül fókuszált felé. A felső szélsőséget kínai mandarinok jelentették, akiket fegyveres őrök kíséretében vittek végig az utcán, miközben a köznépnek el kellett fordítania a szemét róluk és a földre kellett vetnie magát.

[647]  Ez segít megmagyarázni, miért van akkora presztízse a fekete alsó osztály erőszakban gyökerező ellenkultúrájának olyan csoportok körében, amelyeknek élethelyzetére nem igazán jellemző az erőszak fenyegetése: a középosztálybeli fehér fiatalok és a szórakoztatóipar sztárjai között, akikre, mint a jelen cikk elején említettem, a „fordított sznobéria” jellemző. Részleteiben azonban a fehér ellenkulturális stílus nem azonos fekete utcai stílussal. A fekete keményfiúk kedvelik a drága sportruházatot, a csillogó autókat, a szexi nőket; a fehér ellenkultúra hívei szakadt ruhában járnak, testékszert viselnek, borotválatlanok, ápolatlanok. A fekete utcai huligánok stílusa nem informális, míg a fehér ellenkultúra képviselői a szélsőségességig viszik az informalitást. Az „utca törvénye” ott jön létre, ahol az erőszakos fenyegetés általi uralom a mikroszituációk részévé válik, míg a középosztálybeli fiatalok és a szórakoztatóipar celebjei tisztán szimbolikus lázadást képviselnek, nem tartanak igényt a mások feletti fizikai uralomra.

[648] Történetileg ez olyan helyzetekben fordult elő, amikor embercsoportok messzire utaztak vagy rablóhadjáratot folytattak, gyakran nőket ejtve foglyul. Mindezekben az esetekben igen hangsúlyos volt a fiktív rokonság létrehozása. Látható ez Andersonnak (1999) a fiktív szülőkre, fivérekre és unokatestvérekre mind védelmező és támogató szövetségesekre vonatkozó adataiban; általános volt ott is, ahol a törzsi rend martalócok bizonytalan körvonalú bandáira bomlott fel. Ld. Finley 1977; Borkenau 1981; Njal’s Saga [1280 körül] 1960; Searle 1988.

[649]  Michael Mann (1986) ezt „le a fejükkel” hatalomnak nevezte, és azt állította, hogy hagyományos zsarnokságokban az ilyen hatalom tényleges hatóköre igen korlátozott lehetett; ezt nevezte „intenzív” és „extenzív” hatalom közötti különbségnek.

[650] Például Francis Bacon, aki a Tudor-monarchia magas rangú tisztségviselőinek fia és unokaöccse volt, s maga is magas hivatalt viselt és tagja volt az arisztokráciának, igen szertartásos tisztelettel fordult saját patrónusaihoz. A tiszteletadás mintázatát a patrimoniális háztartásokban Shakespeare valamennyi darabja, a Csing-dinasztia korabeli kínai regények, s gyakorlatilag a 20. század előtti világ teljes leíró irodalma szemlélteti.

[651] Hangsúlyos témája ez Shakespeare Lear királyának, amelynek cselekménye arról is szól, hogy hány fegyveres kísérője lehet egy lordnak. Stone (1967) bemutatja, hogy az ezzel kapcsolatos küzdelmek folytonosak voltak a korszakban: az állam megpróbálta néhány háztartásbeli őrre korlátozni a magánhadseregek létszámát, ezáltal monopolizálva az ellenőrzést a mind centralizáltabb állam részéről, ami a „hadsereg-forradalom” kezdeti szakaszával is együtt járt.

[652] A szórakoztatóipar sztárjai kívül állnak a gazdasági osztály és a szervezeti hatalom áramkörein, sőt még a kategoriális rendek hálózatain is. Sok pénzük van, de nem vesznek részt olyan tevékenységekben, amelyek a felső osztály pénzügyi áramköreit alkotják. Nincs sem E-hatalmuk, sem a szó szoros értelmében vett D-hatalmuk.

[653] A szerző ezt mindkét oldalról megfigyelte, s egyszer talán etnográfiai elemzést tesz közzé az országúti vezetőről. Vezetőkkel készített interjúk elemzéséhez, amely az abból eredő frusztrációjukat hangsúlyozza, hogy önálló cselekvőként képtelenek kommunikálni másokkal, akik gátolják őket, ld. Katz 1999.