Ugrás a tartalomhoz

Pigmentált elváltozások differenciáldiagnosztikája

Remenyik Éva (2011)

Debreceni Egyetem

Az UVR okozta pigmentatio

Az UVR okozta pigmentatio

elsősorban védelmi feladatot tölt be az újabb expozíciók okozta gyulladásos reakció és annak minden sejt- és molekuláris biológiai következményével szemben. Ez az élettani funkció a melaninszintézis stimulálása révén valósul meg és a melanin (M) fényszűrő (abszorbeáló és szétszóró) képességén, valamint szabadgyökkötő kapacitásán alapul. A bőr természetes festékanyaga, a barna vagy fekete, ciklikus, lúgban nem oldódó eumelanin és a vörösessárga, kéntartalmú, nem ciklikus, de lúgban oldódó feomelanin a hám basalis rétegének KC-i között 10:1 arányban elhelyezkedő melanocyták (MC-k) terméke. A kétféle M szintetizálása a sejtek Golgi-apparátusában történik, majd a festékanyag az ellipszoid alakú melanosomákban halmozódik fel. Ezek az M-t tartalmazó sejtorganellumok a MC dendritjei révén jutnak át a KC-ba. Itt leginkább sapkaszerű elrendeződésben, a mag felett raktározódnak a citoplazmában. (Hölzle 2003). Minden MC átlagosan 40 KC-val alkot egy un. epidermális melanin egységet.

Az MC-k száma kortól és testtájéktól függően igen különböző. Gyermekkorban a legmagasabb, az öregedéssel fokozatosan csökken. A krónikusan napfény-exponált bőrben szintén magasabb. Az arcon kétszer annyi MC van mm2 -enként, mint a gluteus területén. Bőrtípusonként viszont az MC-kben nincs számbeli különbség. A pigmentáltság mértékét az egyes MC-k melanizációjának foka és az M raktározásának módja határozza meg. A fehér (kaukázusi) emberek KC-iban a melanosomák kicsik és membránnal körülvett nagyobb komplexekbe tömörülnek, egy-egy sejtben számuk alacsony (~ 100), a feketebőrűekben jóval nagyobbak, egyenként és nagyobb számban (~ 400) raktározódnak egy-egy KC-ben és nemcsak a stratum basaléban, hanem még a szarurétegben is megtalálhatók. Ily módon a bőr pigmentáltsága alapvetően genetikailag meghatározott és a melanosomák nagyságától, mennyiségétől és eloszlásától függ, amelyet azonban az élet folyamán jelentősen befolyásol a napfény-expozíció.

Az M-szintézis többlépcsős komplex biokémiai folyamat, amely genetikai kontroll alatt áll (Barsh 1996). Kulcsszerepet az MC stimuláló hormon (MSH) receptora, a melanokortin-1 receptor (MC1R) tölt be, amely meghatározza a képződő eu- és a feomelanin arányát (Remenyik 2005). Populáció-vizsgálatok szerint az MC1R génnek több mint 20 allél variánsa ismert, amelyek közül némelyek expressziója jóval kifejezettebb I-II bőrtípusúakban (l. később). Az M-szintézis kiindulópontja a tirozin, kulcsenzime a réztartalmú tirozináz. Hatására a melanosomákban a tirozin előbb dihidroxifenilalaninná (DOPA) alakul, majd DOPA-kinonná oxidálódik. A következő lépésben, a polimerizációban számos egyéb enzim is részt vesz és a reakció két irányba halad tovább: DOPA-krómon és dihidroxiindolon át eumelanin, illetve a DOPA-kinon ciszteinhez és glutationhoz való kapcsolódása révén ciszteinil-DOPÁ-n keresztül feomelanin keletkezik. Az emberi bőrben mindkét M-féleség jelen van, sötétebb bőrűekben az eumelanin dominál .

Az UVR effektusa mind a pigmentatio klinikai megjelenésére, mind a folyamat biokémiai hátterére spektrumterületenként különböző, hasonlóan az erythema-keltéshez. Az azonnali („direkt") pigmentatiot (immediate pigment darkening, IPD) főként az UVA indukálja azáltal, hogy az MC-ben jelenlévő redukált vagy részlegesen redukált szintelen praemelanint néhány perc - óra alatt M-mé oxidálja. Eközben a melanoszómák gyorsan elmozdulnak a dendritvégek irányába a pigment mielőbbi továbbadása érdekében, megnövekszik átjutásuk a KC-ba, ahol megváltozik eloszlásuk is. Ezzel szemben az UVB az M-szintézis egészét stimulálja, a hatás azonban csak 10 óra múlva kezdődik az expozíció után. Ennek során a sugárzás aktíválja a tirozinázt és a nyugvó MC-ket, fokozza az MC-k proliferációját, megnöveli a melanoszómák számát és bennük a melanizáció sebességét, serkenti az M átadását a KC-kbe (Epstein 1989). Az eredmény, a késői („indirekt") pigmentatio (lebarnulás, permanent pigment darkening, PPD) napok – egy-két hét elteltével jelenik meg, majd hónapok alatt fokozatosan elhalványodik.

Német szerzők 2003-ban közölt eredményei arra utalnak, hogy az UVB-R okozta megnőtt dendrit képződés egészséges emberi bőr tenyésztett MC-iben együtt jár a HMB-45 aktivációs marker szignifikáns indukciójával, a K.1.2.58 differenciálódási marker csökkent expressziójával és a Ki-67 proliferációs marker szintén szignifikáns down-regulációjával. Ugyanakkor az UVA effektusa ezekre a markerekre minimális, jelezve, hogy a két UV-spektrum hatásmódja a pigmentálódásra eltérő (Abdel-Naser 2003).

Ugyancsak molekuláris biológiai vizsgálatok szólnak amellett is, hogy az UVR okozta melanogenesis iniciálásában (is) a klasszikus DNS-fotoproduktumok, a CPD-k, illetve ezek exciziós reparációja játszanak meghatározó szerepet (Young 1999), amelyek indukciója a KC-khez hasonlóan az MC-kben is kimutatható (Schothorst 1991, Wenczl 1997). Emellett számos más experimentális megfigyelés is szól. A T4 endonukleáz, amelyről ismert, hogy elősegíti a CPD-k reparációját, az UV-effektushoz hasonló módon stimulálja mind in vivo, mind in vitro humán MC-kben a pigmentképzést (fokozza a tirozináz aktivitását, növeli az M-tartalmat, stb., Gilchrest 1993). Gilchrest és munkacsoportja újabb experimentális vizsgálatai kimutatták, hogy CPD-k bőrbe juttatása nemcsak a NER aktivitását fokozza, hanem pigmentatiot is hoz létre (Goukassian 2004), a NER-ben meghatározó szerepet játszó p53 aktivációja pedig megnöveli a tirozináz mRNS szintet (Khlgatian 2002). Mindez arra is utal, hogy a pigmentatio egyik fontos részjelensége a bőr p53-mediált adaptív reakciójának az UVR indukált DNS károsodásra. Megjegyzendő azonban, hogy a protektív hatás mellett az M, különösen a feo-M oxidatív stresszt is jelenthet a sejtek számára, apoptosist (Takeuchi 2004) és a natív kataláz módosulását indukálhatja (Maresca 2006).

Az UVR-n kívül természetesen egyéb faktorok, többek között a már említett MSH, valamint egyéb hormonok (ACTH, ösztrogének, stb.) is kontrollálják a melanogenesist, némelyek, például az ösztrogének, a napfénnyel együtt hatva (l. „A nap-(UV)-fénnyel kapcsolatos pigmentzavarok" fejezetben).