Ugrás a tartalomhoz

Pigmentált elváltozások differenciáldiagnosztikája

Remenyik Éva (2011)

Debreceni Egyetem

Bőrtípusok

Bőrtípusok

A napfényre adott bőrreakció jellemzői alapján Fitzpatrick és munkatársai (1988) 6 kategóriába sorolták a föld lakosságát. A nyár folyamán az első 30 perces déli napfény-expozíció után vizsgálva az egészséges személyeket az 1. és a 2. táblázatban feltüntetett típusokat különböztették meg az erythema (leégés) és pigmentatio (lebarnulás) szerint:

A beosztás szerint az I-IV típusúak a „fehér" (kaukázusi) emberek, az V-be a „barna", a VI-ba a fekete bőrűek tartoznak. A két utolsó csoportba soroltak ugyan a vizsgálatkor alkalmazott 30 perces napfényhatásra soha nem égtek le, a szerzők azonban megjegyzik, hogy maximális expozícióra (egész napos napfényhatásra) mégis reagálhatnak erythemával és pigmentatioval.

Bár ez a kategorizálás a leggyorsabb módja az egyéni napfény-érzékenység hozzávetőleges (durva) megítélésének, természetesen nagy az individuális variabilitás a reakciókban. Úgyszintén csak nagy általánosságban fedi a valóságot a haj-, szem- és bőrszín alapján történő hozzárendelés az egyes típusokhoz. Az I-II-be tartozó személyek többnyire fehér bőrűek, szeplősek, szőke vagy vörös hajúak, kék szeműek, de némelyikük ritkán ég le, és vice versa, egy-egy barnább bőrű is könnyen leég. Epidemiológiai adatok amellett szólnak, hogy közöttük magasabb a bőrrák incidenciája, mint a napfénnyel szemben jóval toleránsabb és könnyen pigmentálódó III-IV típusban (Young 1996). Experimentális vizsgálatok tanúsága szerint (Young 1999) ez többek között azzal hozható összefüggésbe, hogy az UV-fényre érzékenyebb (I-II típusú) bőrben a DNS-károsodások száma relatíve nagyobb, a reparáció lassúbb és kisebb kapacitású. Holland szerzők (Rijken 2004) friss keletű összehasonlító vizsgálataiban az I-III bőrtípusban nemcsak az UV-indukált DNS károsodás mértékében volt szignifikáns különbség a VI típushoz viszonyítva, hanem egyéb, az erythema-képzésben, a bőröregedésben és a photocarcinogenesisben szerepet játszó paraméterekben is (gyulladásos sejtinfiltrátum, a bőröregedésssel kapcsolatos proteolitikus enzimek indukciója, KC proliferáció és immunszuppresszió), ami magyarázatul szolgálhat arra, hogy miért kevésbé fogékony a fekete bőr az említett bőrreakciókra.

ad 3/ Az UVR-okozta hám-hyperplasia szintén a bőr védelmét szolgálja a további expozíciókkal szemben. Az ezt előidéző epidermális proliferáció néhány órával az irradiáció után megindul, az első 24-48 órában észlelhető hámmegvastagodás azonban még főként az inter- és intracellularis ödéma következménye. A tényleges hyperplasia szövettanilag 72 óra elteltével válik nyilvánvalóvá, a basalis réteg kivételével a teljes hámot érinti, maximumát 1 hét alatt éri el (Johnson 1984). A sejtek proliferációja 7-10 nap múlva csökken, a hám eredeti normális vastagságát 30-60 nap múlva nyeri vissza. A bőrreakció lefolyását híven tükrözi az epidermális sejtek mitotikus aktivitásának változása. 1 órával az UVB irradiáció után humán KC-kben (is) jelentősen csökken a mitotikus ráta, ami 7 óra hosszáig tart, majd 24 óra múlva felgyorsul és maximumát 72 alatt éri el (Pathak 1971). Az események az irradiációt követően autoradiográfiával is pontosan nyomon követhetők. Segítségével a triciált timidinnel sűrűn jelzett, azaz az S-fázisban lévő sejtek száma regisztrálható, amely a szemikonzervatív DNS-szintézisben bekövetkező változásokat jelzi (Epstein 1969). A 70-es években végzett autoradiográfiás vizsgálatainkban egészséges bőrben az irodalmi adatokkal egyezően 3 MED UV-besugárzás után 2 órával az S-fázisban lévő basalis és epibasalis sejtek %-arányát valamelyest csökkentnek találtuk (átlagosan 1,75%-ról 1,63%-ra), ami 48 óra után igen jelentősen, statisztikailag szignifikánsan megemelkedett (4,29%, p < 0,02). Ezek a jellemző változások a szemikonzervatív DNS-szintézisben fényérzékeny dermatosisokban (PFE, PCT, DLE, XP) szenvedő betegeink hámsejtjeiben is hasonló módon játszódtak le (Horkay 1978, 1979/a, 1979/b, 1991).

Angol szerzők (Eaglstein 1975) a fokozott hámsejtproliferáció egyik lehetséges mediátorának az UV-erythema kiváltásában is fontos szerepet betöltő PG-ok egyikét, a PGE-t tartották. A szemikonzervatív DNS-szintézisben lejátszódó változások időbeli lefolyását tanulmányozva az S-fázisban lévő sejtek számát PGE bőrbe injiciálása után ugyanabban az időpontban (48 óra múlva) találták a legmagasabbnak, mint amikor az UV-besugárzást követő DNS-szintézis fokozódás is eléri maximumát. A 70-es években végzett experimentális munkánk eredménye arra utalt, hogy a PGE-hez hasonlóan az általunk vizsgált PGF-2alfá-nak is hasonló stimuláló hatása van a szemikonzervatív DNS-szintézisre, ily módon valószínűleg szintén hozzájárul az UVR okozta hámsejtproliferáció mediálásához (Horkay 1980, 1981).

A hám-hyperplasia hátterében álló molekuláris biológiai történéseket többek között francia szerzők (Del Bino 2004) tanulmányozták. Csupasz egerekre vitt emberi bőr graftokban sunburn sejteket (SBC) indukáló egyszeri mérsékelt dózisú UVB irradiáció után 14 napig követték nyomon a hámdifferenciálódásban (epidermális keratinokban, konstitutív differenciálódási markerekben) lezajló reverzibilis változásokat. Az első 48 órában a kóros szaruréteg képződésével párhuzamosan az involukrin, a lorikrin, az I típusú transzglutamináz, a filaggrin és a keratin K2e alterációja volt megfigyelhető. A keratin K14 expressziója megnőtt, a keratin K10-é késleltetett volt. A hám-proliferációs ráta növekedésével párhuzamosan újonnan szintetizált keratin K6, K16, K17 és K19 indukálódott. A normális KC proliferáció és differenciálódás két héten belül állt vissza. Hasonló megfigyeléseket tettek koreai kutatók is egészséges emberi bőrben végzett vizsgálataik alapján. A Ki-67 proliferációs marker fokozott expressziója a basalis sejtekben jól korrelált a megnőtt metabolikus rátával. Az irradiációt követően a hám proliferáció és differenciálódás párhuzamosan fokozódott a növekvő dózissal és az ismételt expozíciókkal (HJ Lee 2002, DS Lee 2005).

Ha a bőrt ismételt nap/UV-fény hatás éri (például experimentális vizsgálatban három héten át heti három UV-expozíció a hát bőrén), a hám-hyperplasia jóval kifejezettebb, aminek az eredményeként a normális 10-15 helyett akár 25 rétegű stratum corneum is kifejlődhet (Lehmann 1992). Ez a vastag szaru átlagosan 4 protektív faktor erősségű védelmet tud biztosítani az UVR erythema-keltő hatásával szemben (Hölzle 2003), ami elsősorban a középhullámú spektrum effektusának tulajdonítható. Összehasonlító kísérletes vizsgálatok eredménye ugyanis azt mutatta, hogy ha az indukált pigmentatio azonos volt is, az UVB sáv gyulladást kivédő hatása mintegy kétszerese az UVA-énak, amelynek csaknem hiányzik a stratum corneum rétegeit megnövelő képessége.

A már idézett francia szerzők (Del Bino 2004) vizsgálataikból molekuláris biológiai szempontból arra is következtetnek, hogy a visszarendeződési (kéthetes) periódusban történő ismételt UV expozíciók potenciálisan hosszútávú káros következményekkel járhatnak, mint például a bőröregedés és a photocarcinogenesis.