Ugrás a tartalomhoz

Ökológia

Dr. Horváth Balázs, Pestiné dr. Rácz Éva Veronika (2011)

Chapter 2.  A környezeti tényezők és a környezet elemei (dr. Horváth Balázs)

Chapter 2.  A környezeti tényezők és a környezet elemei (dr. Horváth Balázs)

Környéknek nevezzük a világnak az élőlényt körülvevő részét; környezetnek pedig mindazt, ami nemcsak körülveszi, hanem ténylegesen hatással is van rá (lásd 1.2 fejezet definícióit). A környezet tehát a környéknél kisebb fogalom, annak részhalmaza. A különbségtételre azért van szükség, mert a környező világ elemei közül – legalábbis első közelítésben – nem mindegyik gyakorol észrevehető hatást egy bizonyos fajra. Például a folyó vizének széndioxid-koncentrációja a benne fürdőző víziló számára teljesen közömbös. Annál lényegesebb ugyanakkor az alámerülő vízinövényeknek, hiszen a fényerősség mellett ettől függ, milyen intenzíven fotoszintetizálhatnak (ez pedig meghatározza a növekedésük sebességét, egyéni túlélésüket és ezzel a faj sikerességét is). A szén-dioxid tehát mind a víziló, mind a vízinövény számára a környék része, de kettejük közül csak a vízinövény esetében alkotója a környezetnek.

A környezetnek a szén-dioxidon kívül még oly sok élettelen eleme létezik, hogy általában nem magát a szén-dioxidot, hanem az azt ─ és még sok minden mást, pl. oxigént, ionokat ─ tartalmazó vizet tekintjük környezeti elemnek. Az élettelen (abiotikus) környezet elemeinek listája így nem túl hosszú: fény, levegő, víz, talaj. Az élő környezet elemei közé pedig a fajtársakat (pl. a víziló számára a többi víziló), illetve a más fajokba tartozó egyedeket (a víziló számára pl. a nílusi krokodil) soroljuk. A környezeti tényezők a környezet egyes elemeinek jellemzői: a fény esetében a fényintenzitás, hullámhossz stb., a víz esetében az oxigénkoncentráció, Na-koncentráció, a hullámzás erőssége, áramlási sebesség stb., a talaj esetében pedig a foszfortartalom, kötöttség stb. Didaktikai okokból külön fejezetben mutatjuk be a környezeti tényezők közé számító hőmérsékletet, valamint a külön kategóriát képviselő domborzatot (amely nem környezeti elem és nem is környezeti tényező, hanem az élőhely olyan, a környezeti tényezők közé is sorolható jellemzőinek csoportja, mint pl. a tengerszint feletti magasság vagy a felszín hajlásszöge).

Az élőlények elterjedését az egyes környezeti elemekben (közegekben: levegő, víz, talaj) a környezeti tényezők értékei határozzák meg.  

A fény

A fény tehát a környezet élettelen (abiotikus) eleme, a fénnyel kapcsolatos környezeti tényezők pedig a fény egyes tulajdonságai: hullámhossz-összetétele és az egyes hullámhosszak részesedése a fény által szállított energiából, napi és éves eloszlása, iránya. A fény forrása a napsugárzás, amely energiájának 55%-át a látható fény, 40-45%-át az infravörös (infrared, IR) sugárzás, 1-5%-át pedig az ibolyántúli (ultraibolya vagy ultraviola, UV) sugárzás adja. Nappal a napsugarakra merőleges földfelszín 1 cm2-ére percenként átlagosan 5 J energia jut napsugárzás formájában, ami a Föld durván r2*π ≈ (6000 km)2 * 3,14 = (6 000 000 00 cm)2 * 3,14 ≈ 1,9 * 1017 cm2-es keresztmetszetével és 1 év = 365 * 24 * 60 = 525 600 perc időtartammal számolva nagyságrendileg 1,9 * 1017 * 525 600 ≈ 1023 J energiát jelent évente. Ez az óriási energiamennyiség tartja működésben a bioszférát a Földön.

A légkör külső rétegeit elérő napsugárzásnak mintegy fele jut le a földfelszínre, a többi a légkörben vagy elnyelődik, vagy a felhőkről visszaverődik. A felszínt elért napsugarak 10%-a (a légkör külső rétegeit elértnek 5%-a) a felszínről visszaverődik, de 90%-a elnyelődik, és a talajt felmelegíti. Mivel a felmelegedett talajfelszín a Napnál jóval alacsonyabb hőmérsékletű, az általa kibocsátott sugarak (minden test bocsát ki elektromágneses sugárzást) jellemző hullámhossza a látható fényénél nagyobb hullámhosszakra esik. Ez a szemmel nem látható, hosszúhullámú (távoli infravörös) hősugárzás ugyanakkora energiát hordoz, mint a beeső (elnyelődött) napsugárzás, de azzal ellentétes irányú. Abban is különbözik a látható fénytől, hogy számára a légkör nagymértékben átlátszatlan: a felfelé haladó sugárzás egy részét a légkör egyes komponensei (vízgőz, CO2, metán és egyéb gázok) elnyelik és részben visszasugározzák. A légkörnek ezt a hővisszatartó működését nevezzük üvegházhatásnak, ennek köszönhető a Föld magas ─ pl. a légkörrel nem rendelkező Holdénál sokkal magasabb ─ átlaghőmérséklete. Az üvegházhatás tehát egy természetes és a bioszféra számára nélkülözhetetlen jelenség, legalábbis abban a mértékben, amelyben az ipari forradalom előtt létezett. A napsugárzással bejutott energia végül mindenképpen kijut a Föld hatásköréből, és visszasugárzódik a világűrbe (leszámítva azt, ami elhalt szerves anyag formájában elraktározódik, és hosszú idő alatt pl. kőszéntelepek formájában őrződik meg), de az üvegházhatásnak köszönhetően egy időre csapdába esik, ezzel magasabb hőmérsékleten tartva a Földet, lehetővé téve az anyagok körforgását és végső soron az általunk ismert életet.

Egy terület fényviszonyait 3 tényezővel szoktuk jellemezni:

a fény erősségével (a napsugárzásra merőleges felszín esetében 5 J/cm2/min),
a megvilágítás időtartamával (Magyarországon a napsütéses órák száma 2000 körül van évente) és
a fény összetételével (szórt és direkt fény aránya).

A direkt fény kevesebb narancs és vörös összetevőt tartalmaz, így színe kékesebb, „hidegebb”. Ennek megfelelően élettani hatásai is mások.

Egy terület fényviszonyai ennek megfelelően a földrajzi szélességtől, a domborzattól, az évszaktól, a felhősödés mértékétől és a biotikus tényezőktől függ.

Mint említettük, a földfelszín a beeső fényt átlagosan kb. 10%-ban veri vissza. Ez azonban erősen változó: a hó akár a 80-95%-át is visszatükrözheti, míg az erdők csak 10-20%-át. A Föld átlagos reflexiós koefficiense (albedója) 31%, jóval megelőzve például a sötét kőzetek által borított Hold 6-8%-os értékét.

A fény hatása a növényekre

A növények fényigény szerint lehetnek

hosszúnappalos növények, amelyeknek a virágzáshoz legalább napi 12-16 óra megvilágításra van szükségük. Ebbe a csoportba tartoznak a hideg és a mérsékelt égövi növények (pl. a rozs), illetve
rövidnappalos növények, amelyeknek ugyanehhez 8-12 óra is elég. Ilyenek a trópusok növényei, pl. a nálunk is termesztett kukorica.

A fotoszintézishez szükséges fényelnyelést lehetővé tevő növényi színanyagok (pigmentek) számos típusát ismerjük, sőt, egyetlen növényegyed is ezek közül többfélével rendelkezik. A klorofill a-ra és b-re az jellemző, hogy a 380-tól 780 nm-ig terjedő hullámhosszú komponensekkel rendelkező látható fényből elsősorban a szélsőségeket: a rövid hullámhosszú (400-500 nm-es, kék) és valamivel kisebb mértékben a nagy hullámhosszú (650-700 nm-es, narancssárga és vörös) összetevőket nyelik el. A kettő közötti (500-600 nm-es, vagyis zöld és sárga) fotonok alig képesek gerjeszteni a klorofillmolekulák delokalizált elektronjait, így a fehér napfénynek ezeket az összetevőit visszaverik. Ezért zöldek többek között a ─ fotoszintézisüket jórészt klorofillra alapozó ─ nyitva- és zárvatermő növények. A szintén fontos szerepet játszó karotinoid típusú pigmentek elnyelési maximuma a kék-kékeszöld tartományban van; a fehér fényből ezeket a komponenseket elnyelve és a fennmaradó összetevőket (zöldet, sárgát, narancssárgát, vöröset) visszaverve e pigmenteket nagy tömegben narancsszínűnek vagy vörösesnek látjuk. A klorofillok fokozatos lebomlásával nekik köszönhetően nyernek vöröses árnyalatot az őszi lomblevelek.

Természetesnek vesszük, hogy minél erősebb a fény, annál intenzívebb a fotoszintézis (amit például az időegység alatt keletkező O2 mennyiségével lehet mérni). Valóban így van, de csak egy bizonyos fényintenzitás-tartományban (1. ábra). Ennél erősebb megvilágításnál a növény fotoszintetizáló rendszere „telítődik”, és bármekkora fényerősségnél sem képes intenzívebb CO2-megkötésre (az ábrán ezt jelzi a görbe vízszintesbe hajló szakasza). A görbe X tengely alatti szakasza esetében ─ tehát egészen gyenge megvilágításnál ─ pedig még nincs is nettó fotoszintézis, mert a növény által a fotoszintézisben megkötött CO2 mennyisége kisebb, mint amennyi CO2–ot a (fotoszintézis közben is folyó) légzése során előállít. A görbe és az X tengely metszéspontját fénykompenzációs pontnak nevezzük; e pontban a fotoszintézis során előállított és a légzés során felvett O2 mennyisége azonos, tehát se nettó O2–termelés, se nettó O2–felvétel nincs, és ugyanez igaz a CO2-ra is). A fénykompenzációs pontnál alacsonyabb fényintenzitás mellett nemcsak oxigén-, hanem szervesanyagtermelés se megy végbe, ezért a növény rövid időn belül elpusztul.

A fotoszintézis intenzitásának fényintenzitástól való függése (az időegység alatt termelt szerves anyag vagy O2, illetve az időegység alatt felhasznált CO2 mennyiségével kifejezve) az egyes növényfajoknál is más és más. A 2. ábra szerint a kukorica és a cukornád 4 J/cm2/min fényintenzitásnál legalább ötször annyi CO2-ot termel, mint a tölgy- vagy a juharfajok.

A növényeket fényigényük szerint több csoportra oszthatjuk:  

  1. A fényigényes (heliofil) növények a direkt fényt kedvelik, ilyenek a nyílt gyeptársulások, a sivatagok, a sztyeppék növényei vagy az útszéli gyomok.

  2. Az árnyéktűrő (helio-szkiofil) növények igénylik a közvetlen megvilágítást, de elviselik az árnyékolást is. Ilyen változó fényigényűek az erdőszéli növények, a kisvirágú nenyúljhozzám vagy pl. az őszi kikerics.

  3. Az árnyékkedvelő (szkiofil) növények nem viselik el a közvetlen napsugárzást, szórt fényt igényelnek. Az erdők gyepszintjének fajai általában e csoportba tartoznak (odvas keltike, orvosi tüdőfű, farkasboroszlán stb.).

  4. A sötétségkedvelő (szkotofil) növények általában barlangokban vagy vizek mélyén élnek. Számos fajukban klorofill helyett más színanyagok dominálnak, vagy egyáltalán nem is fotoszintetizálnak.

A fény hatása az állatokra

Az állatoknál is megkülönböztethetünk heliofil, szkiofil, umbrofil (árnyékkedvelő) és szkotofil fajokat. A nyílt gyepek sáskafajai fénykedvelők, ugyanakkor a vakond, a drótférgek és a többi talajlakó faj a szkotofil kategóriába tartozik, ezek a fényt elől menekülnek.

A fény az állatok életében sokoldalú szerepet tölt be. Meghatározza napi ritmusukat: nappali életmódú a legtöbb madár és hüllő, ugyanakkor szürkületkor vagy sötétben vadásznak a denevérek, és ilyenkor repülnek számos rovarfaj egyedei is. A nappal aktív fajoknak ezen túlmenően hatással van a napközbeni tevékenységére is a fényintenzitás (pl. hogy repülnek-e vagy egy helyben ülnek), a megvilágítás időtartama pedig egyes lepkefajok esetében a nemzedékek váltakozását és a bábból kikelő imágók (kifejlett egyedek) színét is meghatározza. Igen fontos szerepe van a fénynek ezen kívül a legtöbb állat tájékozódásában is. Ezen nemcsak a formák és színek érzékelését értjük, hanem olyan speciális eseteket is, mint a méhek tánca vagy az éjjel repülő rovarok távoli fényforrások alapján történő tájékozódása.

A házi méh a virágokban gazdag rét irányát a nap irányához viszonyítva jegyzi meg: a kaptárból nézve a kettő közötti szögeltérés alapján talál vissza. Ami különösen érdekes, hogy ezt nemcsak ő maga jegyzi meg, hanem a többi méhnek is tovább tudja adni. Az erre szolgáló nyolcas alakú tánc során a kaptár függőleges falán szaladgál, mégpedig úgy, hogy a nyolcas középső szakaszának (a 8-ast alkotó két kör érintkező vonalának) a függőlegessel bezárt szöge akkora legyen, mint amekkora szöget a Nap iránya zár be a rét irányával. Mivel a tánclépések sebessége a kaptár-rét távolsággal arányosan csökken, a méhtársak azt is tudni fogják, milyen messze repüljenek. De a közölt távolság csak méhléptékkel mérve igaz, hiszen valójában nem a méterekben mérhető távolságot, hanem a rét elérésének energiaigényét adja meg (tehát szembeszélben ugyanazon rét esetében nagyobb távolságot ad meg, mint hátszélnél.) Külön meg kell jegyeznünk, hogy ha a méhlegelő felfedezése és a tánc között órák telnek el, a rovar a Nap állásának időközben történt változását is beleszámítja, és annak megfelelően módosítja a nyolcas közepének függőlegessel bezárt szögét. A méhhírnök az átszámítást még akkor is pontosan elvégzi, ha az előző nap délután talált virágok helyét másnap reggel kell „elmondania” a többi méhnek. Ráadásul akkor is a helyes irányt adja meg, ha közben akadályt kell kikerülni, pl. egy nagy sziklát; sőt, még akkor is, ha erős oldalszél volt, amit csak ferde testhelyzettel tudott kompenzálni, tehát ő maga repülés közben nem is olyan szögben látta a Napot, mint amit tánc közben meg kell adnia a többieknek (Sedlag, 1979).

Gyakran tapasztaljuk, hogy éjjelente rovarok tömegei repülnek a mindenütt világító mesterséges fényforrások közelébe (és pusztulnak el ott). Ez azért történik így, mert a különböző rovarfajok evolúciójuk során olyan környezethez alkalmazkodtak, ahol éjszaka az egyetlen fényforrás a Hold és a csillagok voltak. Mivel ezek iránya ─ óriási távolságuk miatt ─ hosszabb távra repülés során sem változik, a belőlük érkező fénysugarak alapján könnyen lehetett tájékozódni. Az éjjel egyenesen repülni kívánó rovarnak mindössze meg kellett jegyeznie, hogy a kiválasztott fényforrásból érkező fény milyen szög alatt éri a szemeit induláskor, majd a repülés során ezt a szöget tartania kellett. Ha ez sikerült, a rovar egyenesen repült. A rovarok ma is ugyanezt teszik, csakhogy tájékozódási alapnak leggyakrabban egy, az égitestekhez képest sokkal erősebb fényű utcai lámpát választanak ki, ezek pedig túl közel vannak ahhoz, hogy egyenes repülés során a belőle érkező fénysugarak szöge ne változzon. A rovar ezt a változást pontosan érzékeli, és úgy könyveli el, hogy bizonyára letért az egyenes irányról. Ezért repülési irányát úgy módosítja, hogy az eredeti szög helyreálljon. Ha ezt folyamatosan megteszi (és az eredeti szög 90 fok volt), végül körpályán kering a lámpa körül, mindvégig abban a tudatban, hogy egyenes vonalú mozgást végez. Amennyiben a kiindulási szög 90 foknál kisebb, röppályája kör helyett spirális lesz: egyre közeledik a fényforráshoz, míg az izzóhoz érve halálra nem égeti magát. Egy eredetileg hasznos evolúciós alkalmazkodás így válhat hátrányossá egy faj számára (ugyanerre számos példát találunk az ember táplálkozása kapcsán is, lásd később).