Ugrás a tartalomhoz

Ökológia

Dr. Horváth Balázs, Pestiné dr. Rácz Éva Veronika (2011)

A víz

A víz

A földi élet 3,5-4 milliárd éve a vízben keletkezett, és mintegy 3 milliárd évig nem is lépett ki onnan. A víz ma is igen fontos élőhely, a vizek-óceánok fotoszintetizáló élőlényei állítják elő a Földön évente termelődő oxigén mintegy felét. A víz felszínformáló tényező is, a vulkáni erők által létrehozott vagy felemelt kőzeteket lepusztítja, és anyagaikat elhordva részt vesz a tengerek feltöltésében. A Földön mindhárom halmazállapotában megtalálható, amit az asztrobiológusok az élet kialakulása egyik legfontosabb feltételeként tartanak számon (a 2010-ben tőlünk 20,3 fényévnyire talált Gliese 581g jelű bolygó épp azért került a figyelem középpontjába, mert az eddig felfedezett mintegy félezer extraszoláris bolygó közül ez az egyetlen, amelyen a víz mindhárom halmazállapotában előfordulhat4.

A víz ökológiai szerepe sokrétű:

a növények tápanyaga, a fotoszintézis kiindulási anyaga;
testalkotó anyag (az emberi test tömegének pl. mintegy 60%-a víz);
reakcióközeg (a sejtek biokémiai reakciói vizes közegben mennek végbe);
kiváló oldószer (ezért tartalmazhat a növények számára értékes ionokat a talajoldat, ezért szállíthat számos tápanyagot a vér stb.);
hőszabályozó anyag (nagy hőkapacitásánál fogva hőállandóságot biztosít az élőlényeknek, nagy párolgáshőjével pedig hatékony hőszabályozást tesz lehetővé);
kulcsfontosságú élőhely.  

A víz ökológiai fontosságára jól rávilágít az a tény, hogy egy élőhely éves csapadékmennyisége és az élőlények által évente termelt szervesanyag-mennyiség között egyenes arányosság áll fenn: minél több a csapadék, annál produktívabb (és rendszerint gazdagabb) az életközösség. A csúcson a trópusi esőerdők állanak.

A víz környezeti tényezőként jelentkező tulajdonságai:

a sótartalom,
az oxigéntartalom,
a hőmérséklet,
a széndioxid-tartalom,
az ásványianyag-tartalom.

A víz sótartalma széles tartományban változik: a világóceánok átlagos sókoncentrációja 35 ezrelék (de pl. a Finn-öbölben az édesvizű folyók hozzáfolyása miatt csak 1 ezrelék), és a sótartalmuk 77,8%-át a NaCl adja. A szárazföldi felszín alatti vizek ásványianyag-tartalma nagyon változó, rétegvizek esetében elérheti a 20 000 mg/l értéket is, ami 20 tömegszázalékos töménységnek felel meg.

A növények vízháztartása és vízigénye

A növények vízháztartásuk szerint lehetnek:

változó vízállapotúak (poikilohidratúrás növények); ezek kiszáradástoleránsak, testük víztartalma nagymértékben függ a környezet víztartalmától. Ilyenek a mohák, egyes páfrányok (pl. a pikkelypáfrány, Ceterach officinarum), néhány zárvatermő faj, de a növényeken kívüli taxonok közül a cianobaktériumok (a Nostoc fajok például 100 szárazon töltött év után is feléleszthetők), a zöldmoszatok, és a zuzmók is ide tartoznak;
állandó vízállapotúak (homoiohidratúrás növények): testük víztartalmát többé-kevésbé állandó szinten tartják, a nagyobb mérvű vízveszteséget nem bírják, attól elpusztulnak. Ilyen a legtöbb virágos növény.

Vízigény szerint a hajtásos növények következő típusait érdemes elkülönítenünk:  

  1. Vízinövények (hidatofiton):

    vízben élnek, az aljzathoz rögzített vagy lebegő életmódot folytatnak. Gyökérzetük csökevényes vagy teljesen hiányzik (pl.: rence). Kutikulájuk nincs, edénynyalábjaik fejletlenek. Gyakori az átszellőztető alapszövet, amely a vízfelszínen lebegést segíti elő. A szárazra kerülést és a kiszáradást nem viselik el.

  2. Mocsári növények (helofiton):

    vízzel borított talajon élnek, sok vizet vesznek fel, igen erőteljesen párologtatnak. Nincsenek szilárdító szöveteik, testük tartását a sejtek víztelítettsége biztosítja (ezért is hervadnak el olyan gyorsan).

  3. Közepes vízigényű növények (mezofiton):

    állandó közepes szintű vízellátottságot igényelnek, élénkzöld szín és nagy párologtató felület jellemzi őket. Több-kevesebb szilárdító szövettel rendelkeznek; pl.: a réti és erdei növények jelentős része.

  4. Szárazságtűrő növények (xerofiton):

    száraz éghajlaton vagy legalább száraz talajon élnek,  jellemzőjük a mélyre hatoló gyökérzet, a csökkentett párologtató felület, a sok szilárdító elem, a vastag levéllemez, a felületük szőrözöttsége vagy a viaszbevonat. Sztómájuk rendszerint besüllyedt.

A szárazságtűrő növények stratégiáikat tekintve három fő csoportba sorolhatók:

Efemer növények: Rövid tenyészidejű növények, életciklusuk legfeljebb néhány hétig tart. Gyors virágzás és termésérlelés után teljesen eltűnnek, és mag formájában vészelik át a következő hosszú ideig tartó kedvezőtlen időszakot. A sivatagokra és a tundrákra jellemzőek.

A geofiton tagjai: Olyan növények tartoznak ide, melyek áttelelő szerve a felszín alatt rejtőzik. A geofitonok a talajba húzódnak vissza, hagymát, gumót, gyöktörzset, stb. fejlesztenek, míg a csapadékviszonyok alkalmassá nem válnak föld feletti hajtás fejlesztésére. A talajban rejtve töltött idő sok esetben nem a száraz periódus átvészelését segíti, hanem a fényviszonyok rendes éves ciklusa miatt alakul ki: a magyarországi erdőkben számos geofiton faj kora tavaszal virágzik és fotoszintetizál, mert ilyenkor még sok fény éri el a talajt. Mire a fák lombot fejlesztenek, megtöltik a talajban levő raktározó szerveiket tápanyagokkal, és a következő tavaszig a talajban rejtve maradnak.

Szukkulens növények : A kis mennyiségű és rendszertelen vízellátás kihasználásához való alkalmazkodásnak azt a módját képviselik, amikor a növény valamely szervében nagy mennyiségű vizet tárol. A vízraktározó szerv lehet szár, törzs (pl.: kaktuszok, egyes kutyatejek) vagy levél (pl.: kövirózsa, varjúháj).

A CO2-megkötés hagyományos és alternatív útjai

A zöld növények szerves anyagaikat a fotoszintézis során állítják elő. A növények többségénél a széndioxid-asszimiláció első stabil terméke a glicerinsav-3-foszfát. Mivel a glicerinsav-3-foszfát egy három szénatomos molekula, a biokémikusok ezeket a növényeket C3-as növényeknek nevezték el. A megkötés folyamatának első lépései úgy zajlanak le, hogy az öt szánatomos ribulóz-1,5-biszfoszfát megköti a levegőből a CO2-ot, így átmenetileg hat szénatomos instabil termékké alakul át, amely rögtön utána két darab három szénatomos molekulává – glicerinsav-3-foszfáttá - hasad szét. Izotópos vizsgálatokból tudjuk, hogy a két molekula egyikének karboxilcsoportja (-COOH) tartalmazza a szén-dioxid szénatomját.

A CO2-megkötést katalizáló enzim neve ribulóz-1,5-biszfoszfát-karboxiláz, röviden rubisco. A rubisco azonban ribulóz-1,5-biszfoszfátnak nemcsak a szén-dioxiddal, hanem az O2-nel való reakcióját is képes katalizálni (innen is a pontos név: ribulóz-1,5-biszfoszfát-karboxiláz/oxigenáz). E reakció akkor kerülhet túlsúlyba, ha a fotoszintetizáló sejtek, ill. a zöld színtestek környezetében kevés szén-dioxid áll rendelkezésre, ugyanakkor bőven van oxigén. Ilyenkor a folyamat egyik terméke, a két szénatomos glikolát a zöld színtestet elhagyván a mikrotesteknek (microbody) nevezett sejtszervecskékbe vándorol, ahol belőle oxigénfelvétellel járó reakciók során szén-dioxid képződik. Mivel a folyamat fényt és oxigént igényel, ugyanakkor szén-dioxid termelődésével jár, fénylégzésnek vagy fotorespirációnak nevezték el. A névből is látszik, hogy a fénylégzés a fotoszintézis ellentéte, fordítottja. A legtöbb növény gyakran kerül olyan helyzetbe, amikor a CO2 és az O2 kedvezőtlen aránya folytán a fotorespiráció jelentőssé válik, így a fotoszintézissel előállított szerves anyag viszonylag nagy hányada e folyamatnak áldozatul esve visszalakul CO2-dá.

A második világháború után a fotoszintézis-sötétszakasz egyes lépéseinek felderítésén fáradozó biokémikusok – amelynek meghatározó körfolyamatát a Berkeley-kutatócsoport vezetőiről, Melvin Calvinról és Andrew Bensonról Calvin-Benson-ciklusnak vagy röviden Calvin-ciklusnak neveztek el - nagy meglepetéssel vették tudomásul, hogy számos növényfaj esetében a CO2-megkötés első stabil terméke nem a három szénatomos glicerinsav-3-foszfát, hanem a négy szénatomos oxálecetsav (oxálacetát). Ezeket a növényeket ennélfogva C4-es növényeknek nevezték el . E fajok ugyanazt a Calvin(-Benson)-ciklust végzik, mint C 3-as társaik, de néhány rövid reakciót elékapcsolnak a folyamatnak. Először is, a foszfoenolpiroszőlősav-karboxiláz (PEP-karboxiláz) nevű enzim segítségével a három szénatomos foszfoenol-piroszőlősavból (PEP) és CO2-ból négy szénatomos oxálecetsavat (ez még továbbalakulhat szintén négy szénatomos almasavvá) állítanak elő a levél alapszövetének fő tömegét alkotó mezofillumsejtek zöld színtestjeiben. A keletkezett oxálecetsav (vagy almasav) ezt követően átdiffundál a levélerek szállítószöveteit körülvevő nyalábhüvely-parenchima sejtjeibe, amelyek zöld színtestjeiben PEP-ra és CO2-ra bomlik. Ekkor aztán beindul az a folyamat, amellyel a C 3-as növényeknél az egész sötétszakasz kezdődik: a CO2-ot felveszi a ribulóz-1,5-biszfoszfát, majd a hat szénatomos átmeneti termék két darab három szénatomos glicerinsav-foszfáttá bomlik. Innentől a C 3-as és a C4-es növények fotoszintézise azonos lépéseken halad keresztül.

Akkor mi értelme van a C4-esek elékapcsolt reakciójának (PEP + CO2→ oxálacetát), ha az oxálecetsav rövidesen visszaalakul kiindulási anyagaiba? A folyamatot katalizáló enzim, a PEP-karboxiláz (a rubiscoval ellentétben) nem érzékeny az oxigénre, így az általa katalizált folyamat alacsony CO2– és magas O2–koncentrációnál sem vezet fénylégzéshez. Mikor fordulnak elő ilyen viszonyok? Ha kevés a víz a talajban, és nagy a forróság, a növény az elhervadás elkerülésére igyekszik bezárni gázcserenyílásait. Ezzel ugyan megelőzheti a túlzott vízveszteséget, de a zárt légrések a CO2-felvételt is megakadályozzák, és az eredmény alacsony CO2-koncentráció lesz. Ez a C3-as növényeknél fénylégzéshez, következésképpen szervesanyag-veszteséghez vezetne. Ám a C4-es növények PEP + CO2 → oxálacetát → PEP + CO2 körfolyamata futószalag módjára szállítja a CO2-molekulákat a mezofillumsejtekből (ahol a fényszakasz is zajlik) a nyalábhüvelysejtekbe (ahol a sötétszakaszé a fő szerep). Így a nyalábhüvelysejtekben jelentősen megnő a CO2-koncentráció, fénylégzés pedig nem következik be se a mezofillumban (az oxigénre érzékeny enzim hiánya miatt), se a nyalábhüvelyben (a sok CO2 miatt). A C4-es növények ennek következtében a száraz, meleg élőhelyek meghódítására alkalmasabbak C3-as társaiknál. Ez az anyagcsereút kizárólag zárvatermőkben fordul elő, hasznnövényeink közül pl. a kukoricában. Ennek tükrében érthető a korábban említett különbség: a C4-es növények ugyanolyan fényintenzitásnál több szerves anyagot állítanak elő, a fény és a fotiszintetikus intenzitás kapcsolatát leíró görbéjük csak nagyobb fényerősségeknél mutat telítődést, és magasabb hőmérsékleten sem csökken a fotoszintézisük hatásfoka.

A CAM (Crassulacean Acid Metabolism) a C4-eshez hasonló, de attól megkülönböztethető anyagcsereút. A varjúhájfélékre (Crassulaceae) és számos más szukkulens növényre, kaktuszra jellemző, olyan fajokra, amelyek különösen száraz és forró éghajlaton honosak. Ezek a növények gázcserenyílásaikat csak éjjel nyitják ki; a nappali forróság idején, hogy megakadályozzák a vízveszteséget, zárva tartják. Éjjel CO2-ot vesznek fel a levegőből, PEP-karboxilázzal négy szénatomos karbonsavakká alakítják, amelyeket nagy mennyiségben tárolnak másnap reggelig. Akkor zárt légrések mögött elbontják azokat, a felszabaduló CO2 a Calvin(-Benson)-ciklusba jut, a PEP pedig a következő éjjel újabb CO2-ot köthet meg, vagy egyéb úton alakul át. A C4-es növényekhez képest a különbség mindössze annyi, hogy itt a PEP a lebontó folyamatok során éjjel keletkezik, a C4-eseknél pedig nappal, a fotoszintézis során jön létre. További különbség, hogy a CAM növényeknél a CO2 oxálexetsavvá alakítása, majd elbontása időben különül el (az egyik éjjel, a másik nappal megy végbe), míg a C4-es növényeknél térben (az oxálecetsavvá alakítás a mezofillumban, az elbontás a nyalábhüvelyben történik). Jellegzetes CAM növény például az ananász (Ananas comosus).

A fotoszintézis intenzitását limitáló tényezők; az eutrofizáció

A szárazföldi fotoszintézist a klimatikus tényezők közül a fény, a hőmérséklet és az elérhető víz mennyisége korlátozhatja, amelyek közül az utóbbi kettő szokott ténylegesen korlátozó tényezőként fellépni. A vizekben a fő limitáló tényező általában a foszfor alacsony koncentrációja. Foszfor vízbe juttatásával (pl. műtrágyák, mósószerek formájában) a vízi élőhelyek eutróffá válhatnak: a korlátozás alól kikerült algák elszaporodnak, először rendszerint a zöldmoszatok, amelyeket a folyamat előrehaladtával felváltanak a fonalas kékbaktériumok. A felgyorsult szaporodás következtében megnövekedő sejttömeg sejtjei előbb-utóbb elpusztulnak, és lebontásuk a tó vizében oldott összes oxigént igénybe veszi. Amíg a víztömeg át nem keveredik (ami mélyebb tavak esetében évente kétszer, tavasszal és ősszel történik meg), a tó élővilágának komoly oxigénhiánnyal kell szembenéznie. Anaerob élőlények szaporodnak el, amelyek a problémát tovább súlyosbítják anyagcseretermékeikkel, hiszen azok – ellentétben az aerobok vétermékével, a szagtalan CO2-dal – sokszor mérgezők vagy bűzösek.

Az amerikai Erie-tó is eutróf. Kétszáz évvel ezelőtt a tó vize tiszta volt és viszonylag sok oxigént tartalmazott. Manapság azonban több mint 15 millió ember él a tó vízgyűjtő területén. A közeli városok több mint 250 milliárd liter háztartási és ipari szennyvizet vezetnek évente a tóba, ráadásul az egész környező terület intenzív mezőgazdasági művelés alatt áll, amit természetesen műtrágyákkal tesznek különösen jövedelmezővé. A XX. század elején az algák szaporodása soha nem látott méreteket öltött, például az 1929-ben Clevelandnél mért 81 db/ml értékről 1962-re 2423 db/ml-re ugrott (Purves ─ Orians ─ Heller, 1995). A baktériumok közül az Escherichia coli úgy elszaporodott, hogy sok strandot be kellett zárni népegészségügyi aggályok miatt. Ahogy a mélyebb rétegekben csökkent az oxigén koncentrációja, számos őshonos faj kipusztult. Ezek helyett olyan kagyló-, csiga- és szúnyogfajok települtek be vagy szaporodtak el, amelyek képesek voltak az anaerobbá váló viszonyok között is fennmaradni. A Hexagenia genusba tartozó kérészfajokat így váltották fel bizonyos kevéssertéjű férgek. A halfajok közül az addig domináns hering, csuka, ponty, sügér, pisztráng helyett a gazdaságilag kevésbé értékes fajok szaporodtak el, nehéz helyzetbe hozva a halászatot is. 1972 óta az Egyesült Államok és Kanada jóval több,mint 7,5 milliárd dollárt áldozott a vízgyűjtó terület szennyvíztisztító telepeinek fejlesztésére, aminek eredménye gyorsan megmutatkozott: a bevezetett foszformennyiség a maximumértékhez képest mintegy 80%-kal mérséklődött, és a víz foszfortartalma is jelentősen csökkent. 1985 óta már „csak” 11 000 tonna foszfor jut a vízbe évente (ez volt az intézkedések megtervezésekor megnevezett célérték is). Az Erie-tó mélyebb rétegei azonban még ma is szegények oxigénben a nyári hónapok alatt, bár a helyzet súlyossága csökkenőben van. Mindazonáltal a tó élővilága sohasem nyerheti vissza korábbi gazdagságát: egyes fajok végleg kipusztultak, más fajokat, pl. a véletlenül betelepített zebrakagylót pedig már nem lehet eltüntetni. Az Erie-tóhoz hasonló nagy tavak vize lassan cserélődik, és évtizedekbe kerül, mire minősége eléri a korábbi értékét – ez azonban nem jelenti, hogy akkor élővilága is teljesen regenerálódik.