Ugrás a tartalomhoz

Ökológia

Dr. Horváth Balázs, Pestiné dr. Rácz Éva Veronika (2011)

Chapter 5. Biogeográfia (dr. Horváth Balázs)

Chapter 5. Biogeográfia (dr. Horváth Balázs)

A biogeográfia a szünfenobiológiának a biomok élővilágával, a fajok elterjedésével és különböző elterjedésük okaival foglalkozó területe. Részterületei közül kiemelendő a

növényföldrajz (fitogeográfia v. geobotanika),
állatföldrajz (zoogeográfia),
történeti biogeográfia (paleobiogeográfia)

A tudományterület a következő alapfogalmakkal operál. Adott terület flórája az ott élő növényfajok összességét jelenti, míg egy adott terület faunája az ott élő állatfajok összessége. Egy faj áreája a faj elterjedési területe. Az endemikus vagy bennszülött faj pedig olyan faj, amely a mindenkori ismeretek szerint csak az adott területen fordul elő. Ez a terület általában kicsi, a faj gyakran csak egyetlen tóban, hegyen, szigeten él. Minél hosszabb ideje tart vagy tartott egy terület fizikai vagy ökológiai akadályok általi elszigeteltsége a környező területektől, annál nagyobb az ott található endemikus fajok száma. A Bajkál-tóban élő több mint 650 fajból közel 600 az endemikus fajok száma.  

Reliktumnak nevezzük az olyan fajt vagy más rendszertani csoportot, mely valamely régebbi földtörténeti korban virágzó (akmikus), nagy elterjedésű, fajgazdag, majd fokozatosan kihalt (parakmikus) rendszertani csoport utolsó maradványa. Szokták ezeket a fajokat élő kövületeknek is nevezni. Ilyen fajok, ill. csoportok pl. a hidasgyík, a maradványhal, az okapi, a pörgekarúak, a négykopoltyús lábasfejűek (a Nautilus fajok), az erszényesek vagy a tüdőshalak.

Az endemizmusok jelentős része egyben reliktum is. A pilisi len (Linum dolomiticum) pl. Budapest környékén dolomitsziklagyepben él; ritka, többek között azért, mert korábban a terület egy részét feketefenyővel ültették be. Igazi ereklyenövény, vagyis reliktumendemizmus.

A biogeográfiára Alfred Wegener kontinensvándorlás-tana jelentős hatással volt7. A német geofizikus-meteorológus 1912-ben tárta a tudományos közösség elé elméletét, amelynek lényege, hogy Földünk szilárd kérge ─ a kontinensek és a tengerek alatt is ─ lemezekből áll, amelyek egymáshoz képest állandó mozgásban vannak, közelednek, távolodnak, rotációs mozgást végeznek. Közvetett bizonyítékait (többek között azért, mert a jelenség magyarázatával adós maradt) kezdetben kevesen vették komolyan, munkája 1925-ös amerikai megjelenésekor az American Association of Petroleum Geologists szervezet még külön szimpóziumot is tartott az elmélet cáfolatára. Csak több mint két évtizeddel Wegener korai halála után, az 1950-es években kezdtek gyűlni az elképzelést alátámasztó újabb adatok, míg az 1980-as években, köszönhetően a lézeres geodiméterek (geodetic distance meter) fejlődésének, a kontinensek távolságának centiméteres pontosságú megmérésével végérvényesen bizonyítani nem tudták az elmélet helyességét8. Wegenert ma a kontinensvándorlás atyjának, „a klasszikus természettudomány utolsó nagy diadala” elindítójának tekintjük (Gribbins, 2002).

A kb. 100 km vastag tektonikus lemezek a Föld története során helyüket, helyzetüket folytonosan változtatják: összeköttetésbe kerülnek, köztük szárazföldi hidak keletkeznek, ezeken keresztül pedig megindulhat az addig elkülönülten fejlődő szárazföldi növény- és állatfajok kicserélődése. Ugyanakkor az új szárazföldi összeköttetés természetesen gátat vet a tengeri élőlények terjedésének. Ellenben, ha a lemezek eltávolodnak, vagy egyes részeik víz alá kerülnek, akkor a szárazföldi összeköttetés szűnik meg, és a kontinensek között csak a repülő vagy szélsodorta élőlények és propagulumaik képesek áthidalni bizonyos távolságokat. A tengeriek számára viszont épp ilyenkor válik szabaddá az út az addig elválasztott óceánok között. Mindezek igen komplex, soktényezős folyamatok, ahol természetesen nemcsak az akadály léte, milyensége, de a környezeti faktorok és az egyes élőlények ökológiai igényei is meghatározóak. 250 millió éve, a Perm időszakban a Föld szárazföldjei egy egységes őskontinenst alkottak, amit Pangeának nevezünk. Az őskontinens lassan két részre, Laurázsiára és Gondwanára vált szét, amelyek később tovább darabolódtak. A kontinentális lemezek azóta még tovább távolodtak egymástól, de újabb 250 millió év múlva ismét egy egységes kontinensben egyesülnek majd. A lemezek ütközésekor hegységek gyűrődhetnek fel (így emelkedett ki a Himalája is az utolsó 10 millió évben), de az is előfordulhat, hogy az egyik a másik alá gyűrődik. A lemezek mozgásának évi 10-20 mm-es tempója az emberi köröm növekedésének sebességére emlékeztet.

A kontinensvándorlást ma már mérni tudjuk, de olyan közvetett bizonyítékai is vannak, amire már régen is felfigyelhettek. Ilyen például az, hogy Dél-Amerika és Afrika kontinensei alakilag egymáshoz illenek, vagy az a tény, hogy egyes közelrokon taxonok pont az egymáshoz alakilag passzoló földrészeken fordulnak elő vagy fordultak elő a múltban. A fosszíliák közül különösen érdekes a Lystrosaurus , egy, a Triász ban élt emlősszerű „hüllő” (a modern rendszertanban nem használjuk ezt a taxont, mert a rajta értett fajcsoport leszármazása nem monofiletikus) leleteinek előfordulása. Az állat alkatának rekonstrukciója és a kísérő fosszílák azt bizonyítják, hogy a Lystrosaurus egy édesvízi „hüllő” volt. Maradványait öt, ma egymástól távol levő területen találták meg: ezek közül három Antarktisz , Dél-Afrika és India, amelyek a Triász időszakban a Gondwana (ős) kontinenshez tartoztak. További előfordulása a mai Kína területére esik, a Himalájától északra, ami csak úgy magyarázható, ha elfogadjuk, hogy a néhai Gondwana indiai lemeze nagyobb volt, mint eredetileg feltételeztük, és a Himalája hegységrendszere az indiai táblának az ütközésekor, azon belüli felgyűrődéssel jött létre. (Kína nagy része így nem Laurázsiához tartozott.)

Hasonlóan a kontinensvándorlásra utaló jel a gerincesek ma is élő, ősi kialakulású csoportjainak, a kloakás és erszényes emlősöknek az előfordulása, amelyek csak a déli kontinenseken találhatók meg.

A kontinensek alakján túl és a mai taxonok és a múlt kövületeinek elhelyezkedése mellett további közvetett bizonyítékot jelent a hegységek elhelyezkedése (folytonossága) az összeillő kontinenseken.

A fajok áreája a faj kialakulása után általában növekszik, és a faj elterjed annak a területnek az egészén, amelyen számára kedvező környezeti feltételek vannak. Az elterjedésnek a körülmények térbeli-időbeli változása vagy valamilyen hasonló igényű faj konkurenciája szab határt. Állatok esetében legfontosabbnak azt az areát tekintjük, ahol a fajnak rendszeres és sikeres szaporodása történik. A szaporodással nem kapcsolatos areák egyrészt az időszakosan, de rendszeresen látogatott területek (telelő- és vonulóhelyek), illetve az ún. steril expatriációs helyek, ahol a faj előfordul, de annak hosszabb tartózkodására, létfenntartására és szaporodására a terület nem alkalmas.

A faj áreájának nagysága szerint lehet

nagy áreájú (több földrészen található; ezek földtörténetileg régebbiek, euriök, generalista, ált. kozmopolita fajok)
közepes áreájú ( egy földrészen található meg; közepes tűrőképesség jellemző a fajra)
kis áreájú ( kicsi v. igen kicsi elterjedési területű fajok, sokszor reliktumok v. endemizmusok)

A fajok áreáját folytonosság tekintetében is szokás csoportosítani. Az área lehet:

  1. folytonos (kontinuus; az área összefüggő terület) ill.

  2. nem folytonos (diszkontinuus), utóbbi pedig tovább osztható

    hézagos (2 vagy néhány nagyjából azonos területre osztott),
    elkülönített (egy nagyobb és több kisebb területre osztott) és
    szétszórt (szórványos; több, egymástól távolabbi kis területből álló) típusokra.

A Földön általában vagy klímaövek szerint a következő elterjedési formákat különböztetjük meg:

teljes elterjedés: a faj az egész Földön, mind az öt kontinensen előfordul; pl. vándorsólyom (Falco peregrinus), gyöngybagoly (Tyto alba), vándorpatkány (Rattus norvegicus)
sarkkörüli (cirkumpoláris) elterjedés: valamelyik sarkvidékre korlátozódik; pl. sarki róka, rozmárok, a Déli-Sarkon élő különböző pingvinfajok
kétsarki (bipoláris) elterjedés: mind az Északi-, mind a Déli-Sarkra kiterjed
egyenlítő körüli (cirkumtropikus vagy pantropikus) elterjedés: a trópusi övre terjed ki
mérsékelt övi (amfitropikus) elterjedés: az elterjedés a mérsékelt övre terjed ki
déli-félgömbi elterjedés: a Föld déli féltekéjén; pl. laposszegycsontú madarak
boreo-montán vagy boreo-alpin elterjedés: a sarkvidékre és a magashegységekre (vagy Európában az Alpokra) terjed ki általában
partmenti (litorális) elterjedés: a tengerpartokra szorítkozik; pl. számos madárfaj, a tengerparti föveny állatai (bolharákok, szöcskerákok stb.)
folyómenti (fluviatilis) elterjedés: patakok, folyók, folyamok menti elterjedés
szigetszerű (inzuláris) elterjedés: szigetrajokon belüli elterjedés

Előfordul, hogy egy genus két rokon faja egymástól távol eső, környezeti és ökológiai viszonyaiban hasonló területen mintegy helyettesíti egymást, ilyenkor helyettesítő (vikarizáló) elterjedésről beszélünk. Az 1. táblázatban néhány példát látunk erre.

Table 5.1. 1. táblázat

Eurázsia Észak-Amerika
európai hód (Castor fiber) kanadai hód (C. canadensis)
európai bölény (Bison bonasus) amerikai bölény (B. bison)
hiúz (Lynx lynx) kanadai hiúz (L. canadensis)
kínai alligátor (Alligator sinensis) alligátor (A. missisippiensis)

A fajok életének ugyanúgy szakaszai vannak, mint az egyedek életének. A fajok is létrejönnek, majd elterjednek egy kisebb-nagyobb területen (áreán); később visszaszorulnak, az área bizonyos részeiről ki is halnak, végül a faj mindenhonnan teljesen kipusztul. A fajkeletkezés és a fajpusztulás természetes folyamatok. A fajok néha sokáig nem változnak, és ma élő egyedeik anatómiailag nem különböztethetők meg a régi korokban élt őseik kövületeitől (ilyenkor élő kövületekről beszélünk), de a faj idővel, ─ ahogy változik a többi faj és a környezet, és alkalmazkodása már nem lesz megfelelő ─ akkor is kipusztul. A kipusztulás egy módon küszöbölhető ki, úgy, ha a faj folyamatos (vagy éppen hirtelen) átalakulással egy másik fajjá alakul. Erre szolgáltat példát az összes ma élő faj evolúciója.

A fajok szétterjedésére külső és belső tényezők lehetnek hatással. A külső tényezők lehetnek fizikai akadályok, de lehetnek ökológiai akadályok is. Fizikai akadály nak azt tekintjük, amelyen az élőlény fizikailag nem képes áthatolni, aktív vagy passzív mozgása gátolt, míg az ökológiai akadály nem az egyedek mozgását gátolja, hanem olyan területet vagy időszakot jelent, ahol a szétterjedő élőlény életfeltételei hiányoznak, megélhetése, túlélése nem biztosított. A gyakorlatban sokszor nehéz a kétféle hatást egymástól élesen elkülöníteni, mert a nagyobb kiterjedésű fizikai akadályok egyszersmind ökológiai akadályt is jelenthetnek, pl. egy magas hegylánc, melynek mentén az ökológiai feltételek, az életkörülmények is változnak, és nem csak a hegy fizikai, térbeli kiterjedése jelent akadályt. Ugyanaz a tényező (pl. egy folyó) fajtól függően lehet gátló, de lehet az elterjedést segítő tényező is.

A növények szétterjedése vegetatív szaporodással (gyökérsarj, inda) vagy magterjesztéssel történhet; utóbbit a szél (repítőkészülékek segítségével), az állatok vagy a víz mozgása teszi lehetővé. A víz általi termésszállítás például számos pálma terjedésében játszik szerepet.

Az állatok szétterjedése a faj életterétől függően különböző lehet. A tengeriek általában lárvakorban terjednek, hiszen a kifejlett egyedek gyakran ülő életmódúak (szesszilisek). Az édesvízi fajok lárvája ugyanakkor élete nagy részében általában egy jól behatárolt térrészben, kisebb víztömegben él ─ viszont a kifejlett alak röpképes, ezért ez utóbbi játszik jelentősebb szerepet a faj terjesztésében.

Érdekes módon az aktívan mozgó állatok és a helytülő növények közül utóbbiak terjedése a gyorsabb.

Az állatok (olykor gyors) terjedésére jó példa a burgonyabogár (Leptinotarsa decemlineata Say, 1824) esete (Kaszab, 1962; Sáringer, 1990). A faj őshazája az észak-amerikai Sziklás-hegység, Mexikó északi része és Új-Mexikó (USA) állam területe. Eredeti tápnövényei szárazságtűrő burgonyaféle gyomnövények voltak, főképp a Solanum rostratum. A ritka levélbogárfaj csak később, Nebraska államban találkozott a termesztett burgonyával, amely számára kiválóan alkalmas tápnövénynek bizonyult. Colorado államból kiindulva kezdett terjeszkedni 1856 körül, és 16 év alatt 3000 km-t megtéve haladt kelet felé (1. ábra). Az Atlanti-óceánt 1874-ben érte el, és 1880-ra elterjedési területe már 4 millió km2-re növekedett. Ez részben annak volt köszönhető, hogy Észak-Amerikában a számára legjedvezőbb, +10 ─ +15 °C-os évi középhőmérsékletű élőhelyeken évi 3 nemzedéke is kifejlődik. Európába először 1876-ban hurcolták be, majd még több alkalommal is, de akkor még mindegyik esetben sikerült kiirtani. Az első világháború utolsó éveiben azonban Franciaországban ismét megjelent, és minden erőfeszítés ellenére folyamatosan terjedt kelet felé. Ausztriát 1940-ben, hazánkat 1947-ben érte el. Az első kolóniát Hédervárnál találták (itt újabban bronzszobor is őrzi az emlékét), és bár sikerült kirtani, a délről és nyugatról érkező újabb előörsök végleg megvetették a lábukat Magyarországon.

1. ábra: A burgonyabogár (Leptinotarsa decemlineata) terjedése Európában

A fordított irányú fajcserére példa az európai seregély (Sturnus vulgaris) szétterjedése az Észak-Amerikai kontinensen (2. ábra):

2. ábra: A európai seregély (Sturnus vulgaris) terjedése Észak-Amerikában

Általában véve a szétterjedés különböző lehet: diffúz, ugrásszerű vagy szekuláris migráció.

A diffúzió a populációk generációkon keresztüli, fokozatos mozgását jelenti számukra kedvezőtlen helyeken át. A fajok ez esetben fokozatosan növelik elterjedésük határait. Példa erre a házi veréb (Passer domesticus) terjedése Észak-Amerikában nyugat felé, vagy a pézsmapatkány (Ondatra zibethica), amely Közép Európában van terjedésben.

Az ugrásszerű diszperzió az egyedek (ill. propagulumok) mozgását jelenti nagy távolságokon keresztül. Ezt az eredeti szétterjedők populációinak sikeres megtelepedése követi. Az egész nagyon rövid időn belül történik, ami rövidebb, mint egy egyed élettartama. Ez alatt a terjedők teljesen barátságtalan területeket „ugorhatnak” át. Ilyen például a pókok terjedése a légáramlatokkal, vagy a vadgesztenyelevél-aknázómoly (Cameraria ohridella) lárváinak vagy bábjainak eljutása messze vidékekre vadgesztenyefák alatt parkoló autókra hullott levelekben.

A szekuláris migráció „időtlen” vándorlásként értelmezhető, egy olyan lassú terjedést jelent, amelynek során a terjedő fajok jelentős evolúciós változásokon mennek át. A szekulárisan vándorló fajok elterjedési határai nagyon hosszú, olykor geológiai időtartam alatt változnak. A faj új környezetbe kerül, miközben maga a környezet is változik. A természetes szelekció hat a vándorlókra, ezért egy-egy új régióban a leszármazó populációk különböznek a származási hely ősi populációitól. Pl. a tevék családjának (Camelidae) dél-amerikai tagjai, a láma (Lama peruana) és a vikunya (Vicugna vicugna) a kihalt észak-amerikai ősök leszármazottai, és a Pliocén időszakban vádoroltak délre az újonnan létrejött Panama-szoroson át.

A fajok terjedése tehát együttjárhat azok jelentős megváltozásával, fajképződéssel is. A fajképződésnek kétféle módját tartjuk lehetségesnek:

Szimpatrikus fajképződés ─ egyetlen népesség utódainak elterjedési területükön belül létrejövő reproduktív izolációhoz vezető mechanizmusa. Ez esetben az új fajok előfordulásai ökológiai izolátumok, azonos geográfiai területen belül szubpopulációk, amelyek különböző élőhelyeket (habitatok) kedvelnek.

Allopatrikus fajképződés ─ két vagy több szubpopuláció gátakkal történő szeparálódását követő reproduktív izoláció kialakulása. A gátak olyan ökológiailag alkalmatlan élőhelysávok, ahol az élőlények nem élnek meg, és amit nem tudnak keresztezni egyetlen „ugrással”. A géncsere kizárt. Sokak szerint ez a fajképződés egyetlen lehetséges módja. Másodlagosan az utódfajok szimpatrikussá válhatnak a gátak átalakulásával, átjárhatóvá válásával. Ez esetben azonban az ökológiai specializáció következmény, nem pedig ok.

Az adaptív radiáció során a közös őstől származó fajok az élőhely adottságainak megfelelően diverzifikálódnak az ökológiai niche-ek sokféleségéhez. A Hawaii mézevő madarak vagy egyes afrikai tavak halfajai például így jöttek létre. Az adaptív radiáció lehet robbanásszerű és fokozatos.

Egy r égi megfigyelés szerint a földrajzi határoknál egyszerre számos növényfaj elterjedése ér véget. Ennek alapján Földünk florisztikailag eléggé jól elkülönülő területekre osztható. E flórabirodalmak a következők (egy lehetséges felosztás szerint):

  1. Holaktikus régió (Európa, Észak-Amerika, Észak- és Közép-Ázsia)

  2. Paleotropikus régió (Afrika, Dél-Ázsia, Óceánia)

  3. Neotropikus régió (Közép- és Dél-Amerika)

  4. Ausztráliai régió (Ausztrália)

  5. Fokföldi régió (Dél-Afrika)

  6. Antarktiszi régió (Tűzföld, Patagónia, Új-Zéland, Antarktisz)

Az állatföldrajzi felosztás is többféle lehet, nálunk a Dudich-féle a leginkább elfogadott.  

A biomok

A biomok a társulások nagy egységei, amelyek a Földön zonálisan helyezkednek el. (A biom a bioszféra után a legnagyobb egyed feletti szerveződési szint.) Elhelyezkedésüket elsősorban a hőmérséklet és a csapadék mennyisége határozza meg. Mivel ezek alapvetően a szélességi körökkel változnak, a biomok elhelyezkedése is zonális. A vegetációzónáknak elvileg párhuzamosan kellene elhelyezkedni a szélességi körökkel, de a klimatikus viszonyokat módosító tényezők miatt ez nem teljesen így van a valóságban. A biomok pontos határai ugyanis sok egyéb tényezőnek is függvényei. Ilyen éghajlatot ─ és ez által az élővilág előfordulását is ─ módosító tényezők a következők:

az óceántól való távolság (a kontinensek belsejében kevesebb a csapadék és nagyobb a hőingadozás),
a nagy szélrendszerek (pl. passzát, monszun stb.),
a tengeráramlások (pl. Golf-áram, Észak-atlanti áram Európa partjait fűti, a Labrador-áram Észak-Amerika keleti partjainak csökkenti a hőmérsékletét), valamint
a domborzat (magashegységekben vertikális zonalitás alakul ki).

A fő éghajlati övezetek az alábbiak:

  1. A hideg övezet és biomjai:

    sarkvidéki öv
    állandóan fagyos
    sarkköri öv
    tundra
  2. A mérsékelt övezet és biomjai:

    hideg mérsékelt öv:   

    tajga

    valódi mérsékelt öv: 

    szélsőségesen szárazföldi területek: - mérsékelt övi sivatagi
    szárazföldi terület: - száraz kontinentális
    mérsékelten száraz terület: - nedves kontinentális    
    óceáni területek: - óceáni 

    meleg mérsékelt öv:

    szubtrópusi monszun
    mediterrán       
  3. A forró övezet és biomjai:

    térítői öv: - trópusi sivatagi

    átmeneti öv: - szavanna

    egyenlítői öv: - egyenlítői

5.1.1. A forró öv biomjai

A forró öv a 0-25. szélességi körök között található. A trópusi biomok kialakulásában a csapadék évi mennyisége a meghatározó ökológiai tényező. Három biom tartozik ide: a trópusi esőerdők, a szavannák és a trópusi sivatagok.

A trópusi esőerdők

A trópusi esőerdők az Egyenlítő mentén kb. 20º-os sávban húzódnak. Kiegyenlített, magas hőmérséklet, 25-27 ºC évi középhőmérséklet jellemző rájuk, az évi hőingadozás mindössze 1 ºC körüli. A levegő páratartalma igen magas, az évi csapadékmennyiség 1500-3500 mm közötti. Termőtalajuk szerves anyagban szegény, humuszfelhalmozódás gyakorlatilag nincsen annak ellenére sem, hogy nettó primer produkciójuk óriási. Ennek oka a gyors szerves-anyagbontás, és az állandóan nagy mennyiségű csapadék következtében lejátszódó felszíni talajréteg-kimosódás. Talaja egyébként vasban és alumíniumban gazdag laterit. Termelői szintje (növények) dús, erőteljes növekedésű, fajokban gazdag, fái örökzöldek, lombjuk folyamatosan cserélődik.

A trópusi esőerdő szintezettsége

Az erdő lombkoronaszintje rendkívül tagolt, nemritkán 5-7 szintre is elkülönül. Szintjei:

felső lombkoronaszint (25-55 m)
középső lombkoronaszint (15-25 m)
alsó lombkoronaszint (5-15 m)
cserjeszint (5 m)
gyepszint

A legmagasabbak a trópusi esőerdők óriásfái, amelyek egymástól távol helyezkednek el, és lombkoronájuk kiemelkedik az alsóbb szintekből. Az óriásfák hatalmas törzsének megtartását támasztógyökerek segítik. Sűrű lombtakarójuk csak nagyon kevés fényt enged át, ezért összefüggő cserjeszint nem fejlődik a trópuzsi esőerdőkben. Sok a fára felkúszó lián, és gazdag a fán lakó epifiton növényzet is, amelyek többsége nem parazita, hanem kommenzalizmusban él az aljzatul szolgáló fával (ilyenek pl. az orchidea- és broméliafajok). 1-1 óriásfán 30-40 epifiton növény is élhet.

Az óriásfák Afrikában a mimózafélék közé tartoznak, Ázsiában jellemzően Dipterocarpus- vagy Dracontomelon-fajok, Ausztráliában Eucalyptus-fajok, Amerikában pedig Cecropia-fajok.

Az esőerdők állatvilága még változatosabb, itt él az óriás hangyász (Kelet- és Dél-Amerikai esőerdők), jaguár, lajhárfajok, nyílméregbékák, tukán, ara, bőgőmajmok, csuklyásmajmok, cerkófmajmok, papagájok, kolibrik, sokféle „hüllő”, kétéltű, ízeltlábú fajok sokasága, paradicsommadarak, okapi, párduc, tapír, stb.

Természetvédelmi szempontból érdekes adat, hogy a trópusi esőerdők a szárazföldeknek csak 6 %-át borítják, de az összes földi faj mintegy felének szolgálnak élőhelyül. Értékük is ennek megfelelő.

A szavannák

A szavannák nagyjából a 10-25º szélességi körök közötti sávokban találhatók. A tengerparttól távolodva a száraz időszak hossza nő, amelynek hossza, ill. a csapadék mennyisége szerint három típusukat különítjük el (2. táblázat).

Table 5.2.  2. táblázat: A szavannák fő típusai

  Száraz évszak hossza Évi csapadékmennyiség
erdős szavanna 3-5 hónap 1200-1400 mm
füves szavanna 5-7 hónap 500-1200 mm
tüskés szavanna 7-10 hónap 300-500 mm

A szavannák élővilága gazdag, a z óvilági szavannákon sok a nagytestű állat, valamint igen nagy a termeszek és a levélvágó hangyák száma; újvilági társaikra pedig a pálmák, kaktuszok és a kevés nagytestű állat jellemző. Gyakoriak az a kácia-fajok (az Acacia genus a hüvelyesek rendjének mimózafélék /Mimosaceae/ családjába tartozik, fajai Afrika és Ausztrália szavannáin elterjedtek), és a sok faj közül jellemző még a mályvavirágúak rendjébe tartozó, akár 40 m törzskerületű óriásfa, a majomkenyérfa, amelynek virágait denevérek porozzák be. Állatvilágából megemlítendők a különféle majomfajok, Afrikában a zöld cerkófmajom (Cercopithecus mitis), a huszármajom (Erythrocebus patas), az egyéb emlősök közül gyakori a sujtásos sakál (Canis adustus), a hiénakutya (Lycaon pictus), a foltos hiéna (Crocuta crocuta) és a csíkos hiéna (Hyaena brunnea). A nagymacskák jellegzetes faja az oroszlán (Panthera leo) és távolabbi rokona, a gepárd (Acinonyx jubatus). A növényevő megafauna tagjai közül többek között a mocsári antilop (Kobus kob), a gazella (Gazella gazella), a csíkos gnú (Connochaetes taurinus), az impala (Aepyceros melampus), a zsiráf (Giraffa camelopardalis), a fekete orrszarvú (Diceros bicornis), a strucc (Struthio camelus) érdemelnek említést.

Ausztráliában az emlősök közül az erszényesek, pl. a koala (Phascolarctos cinereus), a nyugati óriáskenguru (Macropus fuliginosus), a madarak közül pedig a papagájok, az emu (Dromaius novaehollandiae) és a sisakos kazuár (Casuarius casuarius) a fauna legjellemzőbb fajai.

A trópusi sivatagok

A trópusi sivatagok a 15-50° szélességi körök közötti szélességekre jellemzők, az antipasszátszelek hatására alakultak ki a trópusi és szubtrópusi területek határán. Évi középhőmérsékletük 20 °C körüli és igen magas a napi hőingás. Az évi csapadékmennyiség a 250 mm-t sem éri el, egyes helyeken akár évekig nem esik eső. Talajuk humuszmentes köves homok, amihez a növények vízraktározással vagy párolgáscsökkentéssel alkalmazkodnak.

A szélsőséges környezethez csak kevés állat- és növényfaj alkalmazkodott. A gyér, szegényes növényzetben a pozsgások, a törpecserjék és az egyévesek jellemzőek. A növények szára vagy levele pozsgás, vízraktározó, és a párologtató felületüket minimálisra csökkentették. Gyakran a lomblevelek vékony levéltövisekké módosulnak, ez is a párolgáscsökkentés funkcióját látja el. A növények bőrszövete vastag, gyakori a szőrözöttség, ami a hőingadozás ellen is védelmet nyújt. A fajok száma viszonylag alacsony.

A sivatagok osztályozása alapkőzet szerint lehetséges. Így megkülönbözethetünk szikla-, és kősivatagokat, kavicssivatagokat, homoksivatagokat, agyagsivatagokat, sós agyagsivatagokat, gipszsivatagokat.

sivatagok növényei közül kiemeljük az ürömöket (Artemisia sp.), a libatopféléket (Chenopodium sp.), a levél nélküli vesszős cserjéket (Caragana sp.), a Belső-Ázsia sós sivatagaira jellemző tamariska-fajokat (Tamarix sp.), a Dél-Afrikai kavicskaktuszokat (Lithops sp.), valamint a különleges nyitvatermőt, a Welwitschia mirabilis-t Dél-Afrikában.

A szubtrópusi biomok

Alapvetően kétfélék lehetnek a csapadék eloszlása alapján, esős nyarúak (mediterrán) vagy esős telűek (monszun).

Az esős telű (azaz mediterrán) területekre a meleg, száraz nyár és az enyhe, esős tél jellemző. Talaja humuszban gazdag terra-rossa, terra-fusca, vagy fahéjbarna talaj. A mediterrán éghajlatú területek az emberi tevékenységtől régóta érintettek, és ma is visszaszorulóban vannak. A forró, csapadékban szegény nyár miatt az örökzöld növényzet elsősorban kemény, bőrnemű levélzettel és sűrűn szőrös levélfonákkal védekezik a felesleges párolgás ellen. Jellemző növénye a  magyaltölgy (Quercus ilex), a szabdaltlevlű tölgy (Quercus coccifera), a paratölgy (Quercus suber), a rododendronok, a szelídgesztenye (Castanea sativa), a ciklámen, az örökzöld puszpáng (Buxus sempervirens), a ciprus (Cupressus sempervirens), a libanoni cédrus (Cedrus libani), a mandulafenyő (Pinus pinea), a feketefenyő (Pinus nigra), a közönséges jegenyefenyő (Abies alba), a babérfa (Laurus nobilis), valamint a pisztácia (Pistacia lentiscus) .

Azokon a területeken, ahol a monszun okozta esős időszak a meleg nyári hónapokkal egybeesik, ott a keménylombú erdőket felváltják a babérlombú erdők. A klíma az egész év folyamán meleg és csapadékos, kicsi a napi és az évi hőingás, a tél enyhe és fagymentes. A Földön a Kaukázus nyugati oldalán, Kelet-Ázsiában (Korea, Kína, Dél-Japán), Florida atlanti partjainál, a Kanári szigeteken, Ausztráliában (Új-Dél-Wales) és Új-Zéland északi szigetén található meg. 

Kelet-Ázsiai területei nagyobbrészt mezőgazdasági művelés alatt állnak. Itt él sok egyéb faj között a kámforfa (Cinnamomum camphora), a kamélia (Camellia japonica), a gazdaságilag jelentős teacserje (Thea sinensis), a cikászok (Cycadaceae) és a japán ciprus (Cryptomeria japonica).

A mérsékelt öv

A mérsékelt övbe tartoznak a 40–65. szélességi körök között elhelyezkedő, a nyugati szelek hatása alatt álló területek. Amerika, Európa és Ázsia középső részeinek uralkodó éghajlata ez; a déli féltekén jelentősége alárendelt, mert ott az adott szélességeken kevés a szárazföld. Jellemzője a négy évszak, a Nap évi járása határozza meg a hőmérsékleti viszonyokat. A nyár meleg, ekkor hosszúak a nappalok. Télen a napsugarak alacsony hajlásszöge miatt hideg van és rövidek a nappalok. Az évi középhőmérséklet +10 és –10°C között változik, az évi hőingadozás nagy, a kontinensek belseje felé növekszik.

A mérsékelt övi sivatagoktól eltekintve három zónát érdemes itt megkülönbözetnünk, a füves pusztákat, a mérsékelt övi lomberdőket és a tűlevelű erdőket.

Füves puszták

A füves pusztákat viszonylag kevés csapadék (200-500 mm, a hosszúfüvű prérin azonban akár 600-1000 mm) és nagy éves hőingás (>25 ° C) jellemzi. A csapadék nagy része kora nyáron hull, a téli csapadék hó. A száraz és a hideg időszakok elkülönülése miatt gyakran két nyugalmi időszak is lehet. A füves pusztákat Észak-Amerikában prérinek, Dél-Amerikában pampának, Eurázsiában sztyeppnek nevezik.

A hosszúfüvű prérik 600-900 mm évi csapadék mellett jöhetnek létre, 450-500 mm esetén rövidfüvű préri alakul ki Észak-Amrikában. A prérik állatvilágát sokféle „ hüllő” (pl. Sistrurus catenatus , Crotalus atrox, C. viridis és más csörgőkígyók), madár ( Tympanuchus cupido , T. pallidicinctus, Centrocerus urophasianus, Speotyto cunicularia, Ammodramus bairdii, Calamospisa melanocorys, Spizella pallida, Calcalcarius ornatus), rágcsáló (pl. Perognatus flavescens, Spermophilus franklinii, S. spilosoma, Cynomys ludovicanus), valamint rovarevők, oposszumok alkotják. Jellemzőek még a nagytermetű növényevők, pl.a bölény is.

A Dél-Amerikai pampák a déli szélesség. 32°-38°-nál jönnek létre ott, ahol a csapadék eléri az 1000 mm-t. Fagy ritkán fordul elő, az éves hőingás 20-22°C. Nyáron kevesebb a csapadék, ezért ebben az évszakban aszályos időszakok alakulhatnak ki. A pampák emlősei közül a vikunya (Lama vicugna) valamint rokona, a guanako (Lama guanaco), az övesállatok (pl. Zaedyus pichy), a vadkutyák (Lyncogon patagonicus, Dusicyn griseus), a tengerimalac, a pampanyúl (mara) érdemelnek említést. A pampákat erszényes emlősök is lakják, pl. az amerikai oposszum (Didelphis marsupialis), amely táplálkozását tekintve nagyrészt ragadozó, de sok minden mást is elfogyaszt. A pampák nagytermetű pikkelyes hüllői a leguánok (Oroctotretus pectinatus, Liolaemus magellanicus, L. fuscus), a madarak közül pedig a Darwin-strucc (Pterocnemia pennata) nevezetes.

A sztyeppék

Az eurázsiai sztyeppék állatvilága alapjaiban a prérikéhez hasonló (jellemző fajaik közül többen hazánkban is gyakoriak): a pusztai sas (Aquila rapax), a kerecsensólyom (Falco cherrug), a fogoly (Perdix perdix), a pártás daru (Anthropoides virgo), a túzok (Otis tarda), a lillebíbic (Vanellus gregarius), a pusztai szajkó (Podoces panderi), a rózsaseregély (Sturnus roseus), a fácán (Phasianus colchicus); a rovarevők közül a különféle cickányfajok (Sorex sp.), a pireneusi pézsmacickány (Galemys pyrenaicus), a vakond (Talpa europea), a sün(disznó) (Erinaceus europeus); és a rágcsálók, pl. a mormota (Marmota marmota), ürge (Citellus citellus), hörcsög (Cricetus cricetus), sztyepplemming (L. lagurus), üregi nyúl (Oryctolagus cuniculus).

A mérsékelt övi lomberdők

A mediterrán táj felől a mérsékelt égövbe átlépve a keménylombú erdőket felváltják a lombhullató erdők. Elterjedési feltételük a meleg-nedves, legkevesebb 4-6 hónapos vegetációs időszak enyhe téllel, évi 10-15 ºC középhőmérséklettel és 500-600 mm évi csapadékmennyiséggel, amely néhol elérheti az 1000 mm-t is. A lomberdőkben az évszaknak megfelelő aszpektusok alakulnak ki. Talaja kedvező humusztartalmú barna erdőtalaj, barnaföld, csapadékosabb területeken kilúgozott podzolos erdőtalaj, mészkőfelszíneken pedig a rendzina dominál. A talaj mikroorganizmus-sűrűsége és biomasszájának tömege is lényegesen nagyobb, mint a tűlevelű erdőkben.

A lomberdők E urópa, Észak-Amerika és Ázsia csapadékos mérsékelt övi területeire jellemzők. A lomberdők markáns függőleges tagozódást (szintezettséget) mutatnak:

felső lombkoronaszint (12-20 m)
alsó lombkoronaszint (5-12 m)
cserjeszint (0,5-1 m)
gyep- és mohaszint (0-0,5 m)

A tűlevelű erdők

Azokon a területeken, ahol a nyár rövid és a tél hosszú, a lomblevelű erdőket a tűlevelű erdők váltják fel. A tűlevelű erdők összefüggő növényzónát alkotnak az eurázsiai és az amerikai kontinensen. A négy évszak váltakozása ugyanúgy megvan, mint a lomberdők esetében, de a nyár rövid és meleg, júniusban a középhőmérséklet akár a 20 ºC-ot is elérheti, míg a tél hosszú és hideg, a hőmérséklet akár helyenként –60 ºC alá is süllyedhet. A tavasz és az ősz két rövid, átmeneti időszakra korlátozódik. A csapadék összes évi mennyisége 150─400 mm, ami melegebb éghajlaton kevés lenne, de itt a gyenge párolgás miatt a víz lefelé mozog a talajban, ami kimosódást eredményez, így jön létre a jellegzetes, szürke színű, savanyú talaj, a podzol. Az altalaj tartós megfagyása miatt a kevés csapadék a vékony talajrétegben marad, s így a növények vízigényét kielégíti. A fagyott altalaj következménye a gyakori túlnedvesedés és elláposodás. (A tajga szó jelentése „swampland”, vagyis mocsárföld, ingoványos talaj.) A szervesanyag-produkció 5,5 t/év hektáronként, valamivel kisebb a trópusi esőerdők 7,3 t/éves értékénél. A talajélőlények aktivitása kicsi.

A tajga számos fenyőfaj hazája: lucfenyők (Picea sp.), ezüstfenyő (Picea glauca), egyéb fenyőfajok a Pinus nemzetségből, vörösfenyők (Larix sp.), balzsamfenyő (Abies balsamea), a lombos fák közül pedig a nyír (Betula pendula), a nyárfajok (Populus sp.), az enyves éger (Alnus glutinosa), a fűzfélék (Salicaceae) fajai tartoznak az alkotó fajok közé. A tajga gazdasági jelentősége óriási: a Földön kitermelt famennyiség 80%-a tűlevelű fajokból származik, és ennek a 70%-át a boreális zóna adja.

A tajga nagy erdőségei több nagytermetű emlősfajnak is otthont adnak: jávorszarvas (Alces alces), rénszarvas (Rangifer tarandus), karibu rénszarvas (Rangifer caribon), európai hód (Castor fiber), kanadai hód (Castor canadensis), a ragadozók közül a barnamedve (Ursus arctos), hiúz (Lynx lynx), halászó nyest (Martes pennanti), a madarak közül a kis bukó (Mergus albellus), a fajdkakas (Tatrao urogallus), a császármadár (Bonasa bonasia), a nyírfajd (Lyrurus tetrix), a szakállas bagoly (Strix nebulosa), a macskabagoly (S. uralensis) és a fenyőpinty (Fringilla montifringilla), a kétéltűek közül az erdei (Rana sylvatica) és mocsári béka (Rana temporaria), a kígyók közül pedig a keresztes vipera (Vipera berus) és az elevenszülő gyík (Lacerta vivipara) tipikus faj.

A tundra

A tundrán félévenként váltakozik a hosszú nappalok ─ rövid éjszakák időszaka a hosszú éjszakák ─ rövid nappalok időszakával. Az évi középhőmérséklet általában 0 ºC alatti, a nyár igen rövid és hideg, a nyári középhőmérséklet 10 ºC alatt van. A csapadék igen kevés, évi 150-300 mm, a rövid vegetációs periódus időtartama mindössze 2-3,5 hónap. Télen a hóborítás vastagsága 10-50 cm is lehet. A tundra Eurázsia és Észak-Amerika magas északi szélességű területeire jellemző. Fajszegény biom, mindössze 200-300 virágos növény hazája, amelyek a sejtnedvük megfagyása ellen cukorszármazékok, pektin vagy egyéb oldott anyagok felhalmozásával védekeznek. Ezek a vegyületek a nedvek fagyáspontját nagymértékben csökkentik. A tundrán a napsugárzás igen tartós, alig zavarja meg borultság, ami lehetővé teszi a folyamatos fotoszintézist és a növények tápanyag-felhalmozását.

A tundra típusai:

erdős tundra
sarki fahatár
törpecserjés és bokros tundra
tőzeghalmos tundra
mohás és zuzmós tundra
hegyi tundra

A magashegységekben felfelé haladva a síkvidéken jellemző társulásokat egyre specializáltabb növényegyüttesek váltják fel, míg a hegység földrajzi szélességétól függő magasságban elérkezünk a hóborította régióhoz.

A trópusi magashegységek többé-kevésbé jól elkülöníthető régiói az alábbiak:

hóvidék (nivális)         (5000 m -)
alpin tundra                (4500-5000 m)
puna (füves)               (3500-4500 m)
paramo (bozótos)        (3000-3500 m)
köderdők                    (2000-3000 m)
hegyi esőerdők           (1000-2000 m)

Hasonlítsuk ezt össze a mérsékelt övi magashegységek régióival:

nivális régió               >3000 m
szubnivális régió        2400-3000 m
alpin régió                 1900-2400 m
szubalpin régió          1500-1900 m
montán régió             800-1500 m
szubmontán régió      <800 m

A mérsékelt övi magashegységek régiói nagyobb felbontásban és alulról felfelé:

Síkvidéki (planár) régió: a klímazonális, Leggyakoribb fafaja a kocsányos tölgy.
Dombvidéki (kollin) régió (400–600 m): az évi átlaghőmérséklet 8 °C feletti, uralkodó fafaja a kocsánytalan tölgy, délebbre a cser.
Középhegységi (szubmontán) régió (800 m alatt): a régió felső határát a kocsánytalan tölgy elterjedésének határa jelöli ki. A társulásokban a bükk állományszerűen vagy szálanként elegyedve található, számos lombos elegyfajjal (juharok, hársak, gyertyán stb.).
Hegyvidéki (montán) régió (800 -1500 m): felső határa egybeesik a zárt erdővegetáció határával. Uralkodó fafaja a luc, alacsonyabban elegyedik a bükk és a jegenyefenyő. Szárazabb termőhelyeken az erdeifenyő dominál, elegyfafajként pedig előfordul a hegyi szil, a hegyi juhar, a magas kőris és a madárberkenye.
Alhavasi (szubalpin) régió (1500 -1900 m): a törpefák és cserjések magassága, zárt erdő már nem alakul itt ki. Henyefenyő, a törpe boróka (Juniperus communis ssp. nana), havasi éger, védettebb fekvésekben a hangarózsa (Rhododendron hirsutum, myrtifolium) fordul elő. A szálanként előforduló fatermetűek között leggyakoribb a vörösfenyő, továbbá elszórtan luc- és cirbolyafenyőket találunk.
Gyephavas (alpin) régió (1900 -2400 m): az évi középhőm. 0 °C alatt van, a fás növények csak a párnaalkotó törpecserjék (a hangafélek családjába tartozó Rhododendron-, Empetrum-, valamint Loiseleuria-fajok). A összefüggő gyepvegetációt csenkesz-, sás- és szittyófajok, adják törpe, gazdagon virágzó kétszikűekkel (tárnicsokkal, kőtörőfüvekkel) elegyedve.
Szubnivális régió (2400 -3000 m között): itt már nem találunk összefüggő növénytakarót. Kopár, kőtörmelékes talajfelszín fogad ebben a magasságban gyepfoltokkal és párnaalkotó kétszikűekkel.
Nivális régió (3000 m felett): ezek a gyakorlatilag egész évben hóval borított területek. Nyáron ugyan előfordulnak hómentes foltok, de moha- és zuzmóvegetáción kívül csak néhány növény él meg, pl. a gleccserboglárka (Ranunculus glacialis), amely az Alpokban egészen 4200 m magasságig előfordul.

Az édesvizek élővilága

Az édesvízi életközösségek nem stabil összetételű vizekben élnek, hiszen mind a tavak, mind a folyók vizének kémiai összetétele állandóan változik. A tavaknál a párolgás és a csapadék mennyisége évszakosan is előidézi a sótartalom ingadozását, a folyóvizek összetétele pedig még inkább változik, hiszen a folyó különböző földrajzi területen halad keresztül, ahol a környezeti adottságoknak ─ a vízgyűjtőterület kőzetminőségének, a klimatikus tényezőknek és az élővilág hatásának ─ megfelelően változik a vízminőség.

Vízi és vízparti társulások

Termelő szintjüket különböző vízben lebegő (pl. békalencse-fajok / Lemna sp./) ill. aljzatban gyökerező (pl. tündérrózsafélék) hínárnövények adják. Elsődleges fogyasztóik a különböző egysejtű planktonok (kandicsrákok, bolharákok) és növényevő halak (ponty, compó, keszegfélék, amur, busa). A másodlagos- és harmadlagos fogyasztók közül a nagyobb vizekben előfordul a ragadozó őn, csuka, lesőharcsa, süllő. A kétéltűek ritkán fejlődnek halas vizekben, inkább a sekély, gyorsan felmelegedő vizű élőhelyeket kedvelik: pl. kecskebéka, mocsári béka, sárga- és vöröshasú unka, tarajos- és pettyes gőte. A madarak közül sok faj kötődik a vizekhez: fehér gólya, barna rétihéja, kormorán (kárókatona), bakcsó, szürke- és vörös gém, bölömbika, kis- és nagy kócsag. A vizek lebontó szervezetei ugyanazon főbb taxonokba tartoznak, mint a szárazföldi rekuperálók: baktériumok, férgek, puhatestűek (csak a gombák hiányoznak).

A tavak élővilága

A tavak ökológiai szempontból önálló zárt rendszert alkotnak. A Föld összes tavának vízmennyisége csekély, a szárazföldek területének csupán 1,8%-át teszik ki. Típusai klímazónánként különbözőek, mind víz-, mind hőháztartásukat tekintve. A mérsékelt övi tavak a téli évszakban befagynak, az Antarktisz tavait egész évben vastag jég borítja. A hőmérséklet növekedésével csökken a víz oxigéntartalma, ugyanakkor az élő szervezetek oxigénigénye megnő. A tavak vertikális (függőleges) metszetében megkülönböztetünk pelágikus és bentális életteret. A pelágikus térben azok az élőlények élnek, amelyeknek a fejlődési ciklusa nyílt vízfelszínhez kötött, a bentális élőlények pedig aljzathoz kötött életmódot folytatnak. A bentális régió tovább tagolható litorális (partmenti) és profundális (mélytavi) területre.

A tavak tápanyagellátottság szerint csoportosíthatók. A disztróf tavak jellemzője a magas humusztartalom, amely miatt barnavizű tavaknak is nevezik. Az eutróf tavakra bőséges tápanyagkészlet és sok szerves anyag jellemző. A szerves anyag bomlása miatt oxigénszintjük viszonylag alacsony. Vizük színe zöldessárga, szürkés, zavaros. Az oligotróf tavak tápanyagszegények, kevés szervesanyaggal rendelkeznek. Magas az oxigéntartalmuk, mélyek és átlátszóak, esetleg kékes-zöldes színűek.

A tavak elöregedése során megváltozik az ökoszisztéma, a feltöltődést követően fertő, illetve mocsár keletkezik. Tipikus élővilágukat járommoszatok (Sarastrum sp.), egyéb moszatok, ágascsápú rákok (Cladocerák) és kerekesférgek (Rotatoriák) alkotják.

Az európai tavakban a part felső részén a nádzóna helyezkedik el, amelynek uralkodó faja a nád, amit néha tavi káka vagy gyékény helyettesít. A szennyezőanyagok nagy részét ezek a nádasok tartják vissza, fontos víztisztító szerepük van. A parttól befelé haladva a hínárosok két típusa jelenik meg, az alámerülő és a rögzült hínárok. Az európai tavak jellemző növényei a nád (Phragmites australis), tavi káka (Scirpus lacustris), széleslevelű gyékény (Typha latifolia), keskenylevelű gyékény (Typha angustifolia), bodros békaszőlő (Potamogeton crispus), úszó békaszőlő (Potamogeton natans), füzéres süllőhínár (Myriophyllum spicatum), csavarthínár (Vallisneria spiralis), fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), sulyom (Trapa natans), vízitök (Nuphar luteum), apró békalencse (Lemna minor), rucaöröm (Salvinia natans) és a kolokán (Stratiotes aloides).

A folyók élővilága

A folyóvizek sótartalma 60% karbonátból, 10% szulfátból és 5% kloridból áll. A folyók átmeneti ökológiai rendszert képviselnek, különböző adottságú ökorendszereket kötnek össze. A torkolatvidéken az ökoszisztéma állandó anyag- és energiacserében áll a tengeri ökoszisztémával. Ebben a régióban a sótartalmat széles határok között elviselő (eurihalin) fajok élnek. A mederfenék közelében az oxigénellátottság igen rossz, ennek ellenére számos puhatestű és örvényféreg faj kedveli ezt az élőhelyet. A folyók környezeti terhelése a múlt században jelentősen megnövekedett, és az antropogén hatás következtében a faji összetétel is sok helyen megváltozott.

A folyóvizek egyes szakaszait, attól függően, hogy a forrás és a torkolat között milyen magasságú és esésű részen járunk, az alábbi osztályokba szoktuk sorolni:

A pisztrángos régió a felső szakaszon, a forráskilépést követően található. Vize oxigénben rendkívül gazdag, egész évben egyenletesen hideg, a patakágy pedig általában kavicsos, köves.

A pórhalak által betelepült régió jellemző faja a pórhal (Thymallus thymallus), patakágya homokos, a víz hőmérséklete magasabb.

A márnarégió jellemző faja a márna (Barbus barbus); gyorsfolyású szakasz, ahol homokos vagy iszapos a folyóágy.

A dévérkeszegek zónájában a legjellemzőbb halfaj a dévérkeszeg (Abramis brama). Ez a folyónak egy lassú folyású szakasza, ahol a víz zavaros, oxigénszegény és meleg. Bentális élővilága igen gazdag, és sajátos madárfajok is köthetőek ehhez a területhez, pl. a vízirigó vagy a mexikói rigó.