Ugrás a tartalomhoz

Ökológia

Dr. Horváth Balázs, Pestiné dr. Rácz Éva Veronika (2011)

Az ember megjelenése a bioszférában. A hódítások kora.

Az ember megjelenése a bioszférában. A hódítások kora.

A molekuláris genetikai vizsgálatok szerint az ember legközelebbi ma is élő rokona a közönséges csimpánz (Pan paniscus) és a törpecsimpánz (Pan troglodytes). (Ezekkel genetikai hasonlóságunk olyan fokú, hogy egy elfogulatlan kutató valószínűleg egy genusba sorolna bennünket /Diamond, 1992/.) A csimpánzok és az ember leszármazási vonala kb. 7 millió éve vált el egymástól. Közös őseink ─ az elválás után még sokáig ─ Afrikában éltek, a csimpánzok mai is kizárólag e kontinens lakói.

Az ember korábbi őseinek rendszertana még vitatott, az azonban bizonyos, hogy az 1,9 millió évvel ezelőtt megjelent Homo erectus már „ember volt”, és mindenképpen kiérdemli a Homo genusnevet. Bár Afrikában alakult ki (ottani populációit, főleg angol nyelvterületen, gyakran Homo ergasterként tartják nyilván), 1,7 millió évvel ezelőtt már a mai Grúzia területén is élt, 1,1 millió éve pedig Kelet-Ázsiában is megjelent. A Homo erectus folyamatos átalakulás során Homo sapiens-szé vált. A két faj közötti határt 600 000 évvel ezelőttre teszi a kutatók többsége (Takács-Sánta, 2008).

Az ember elterjedése és egyedszámának növekedése eleinte lassan ment, és a bioszféra működésében nem okozott különösebb zavart. Minden faj átalakítja kisebb-nagyobb mértékben azt az élőhelyet, amelyet lakik. Azokat a fajokat, amelyek ezt különösen nagymértékben teszik, ökoszisztéma-mérnököknek nevezzük (ilyen pl. a hód). Az ember viszont minden ismert fajon messze túltesz ebben a tekintetben ─ olyannyira, hogy már saját fennmaradását is veszélyezteti.

Érdekes módon fajunk bioszféra-átalakító tevékenysége nem egyenletesen nőtt az időben, hanem időről időre „ugrásokat” végzett, hogy aztán átalakító tevékenységét egy magasabb szinten folytassa. Ezeket az ugrásokat nagyrészt Takács-Sánta (2008) és Diamond (1992, 1997) műveire támaszkodva ismertetjük.

Az első ugrás a tűzhasználathoz kötődik. Ideje kérdéses: a Homo sapiens 250 ezer évvel ezelőtt már biztosan használt tüzet, de mivel már 500 ezer éve is előfordult a rendkívül hideg sarkkörön túli területeken, valószínűsíthető, hogy tűzzel való ismeretségünk negyedmillió évnél jóval korábbi időpontra tekint vissza. (Egyes, meg nem erősített adatok szerint már a Homo erectus is használhatott tüzet, akár már 1,8 millió évvel ezelőtt is). A tűzhasználat elsajátítása lehetővé tette a növényzet felégetését (pl. a nagytestű zsákmányállatok egy helyre terelésére vagy a ragadozók távoltartására), a hideg éghajlatú területeken való elterjedést, valamint a nyersen mérgező táplálékok elfogyasztását (főzés). Mindezek az ember további terjedését és a népesség növekedését okozták.

A második ugrás a nyelv kialakulásának köszönhető. Nem tudjuk, hogy ez mikor történt, és az is lehet, hogy nem hirtelen esemény volt, hanem évszázezrek alatt lezajló folyamat. A nyelv kialakulásának első elfogadott bizonyítékai 40 ezer évvel ezelőttre nyúlnak vissza, és egybeesnek az első művészi alkotások (ékszerek, barlangrajzok, agyagedények) korával (egyszersmind ezek képezik a nyelv bizonyítékait). Az egybeesés nem véletlen, hiszen a művészet is feltételezi a populáció minden tagja által ismert egyezményes jelképek ismeretét. A nyelv sokkal korábbi kialakulása sem kizárt, hiszen a Homo sapiens sapiens alfaj legkorábbi, mintegy 130 ezer éves maradványai is arról tanúskodnak, hogy ezek a korai egyedek is rendelkeztek már a beszédhez szükséges száj- és gégeberendezéssel, valamint agymérettel.

A nyelvnek köszönhetően az emberek közötti kommunikáció hatékonyabbá vált, komplexebb együttműködést és hosszabb távú tervezést téve lehetővé. A nyelv kialakulása a gondolkodás további fejlődésére is pozitívan hatott vissza. Új típusú vagy új anyagokból (pl. csontból) készült szerszámok jelentek meg, amelyekkel a hatékony kommunikációt használva őseink a nagytestű állatok vadászatában is komoly sikereket könyvelhettek el. Mindezek következménye volt a bioszféra-átalakításban ekkor tapasztalható ugrás.

A tűz, a nyelv, a fejlett gondolkodás, az új eszközök és az új vadászati módszerek birtokában a Homo sapiens sapiens egyes populációi 100 ezer évvel ezelőtt elhagyták Afrikát, és fajunk csakhamar megvetette a lábát a Föld legtöbb szárazföldjén. Kelet-Ázsiában már 67 ezer éves leleteit is találták a modern embernek. Ausztráliát és Új-Guineát (amelyek akkoriban egybefüggő szárazföldet alkottak) 50-60 ezer éve érte el több mint 100 km-es hajóút után, míg Észak-Amerikába ─ a Bering-szoroson keresztül ─ 13-15 ezer évvel ezelőtt jutott el, ahonnan viszonylag rövid idő (talán ezer év) alatt benépesítette az egész kontinenst. Az európai hódítók XV. századi amerikai megjelenésekor az indiánok népessége becslések szerint 10-18 milliós lehetett Észak- és Dél-Amerikában együttvéve.

A sarkkörön túli terjeszkedést ─ és a Bering-szoroson való átkelést ─ a csontból készült tűk és a velük varrt ruhák és sátrak tették lehetővé, melyek legkorábbi leletei Európában kerültek elő, és 40 ezer évvel ezelőttről származnak. A sarkkör átlépésének első bizonyítékai 36 ezer évesek.

Az új területek benépesítése emberi és állati részről is sok áldozatot követelt. A hódító modern ember, a Homo sapiens sapiens nagyobbrészt kiszorította vagy elpusztította a már régebbóta ott élő emberpopulációkat (pl. a Homo erectust), kisebbrészt keveredett velük (pl. a Homo sapiens neanderthaliensis-szel). Az eredmény mindenesetre az lett, hogy a modern emberen kívül az összes értelmes emberféle kipusztult a Földről. Hasonló sorsra jutott az Ausztráliában és Amerikában élő nagytestű gerincesek többsége, amelyek ─ feltehetően nem véletlenül ─ pont akkor haltak ki, amikor őseink ott megjelentek. A mai afrikainál lényegesen nagyobb termetű, talán 500 kg-ot is elérő amerikai oroszlánt, valamint a szintén e kontinest (is) benépesítő amerikai mamutot, masztodot, gepárdot, a háromtonnás földi lajhárt, a medve nagyságú hódot, a kardfogú macskát, tevét, lovat és egyéb impozáns fajokat mi már csak kövületekből ismerhetjük. Ugyanígy jártak Ausztráliában az óriáskenguruk és az erszényes oroszlánok, Európában a gyapjas orrszarvú és az óriás szarvas, Krétán és Cipruson a törpe elefánt és a törpe víziló, Dél-Afrikában az óriás bivaly és óriás fokföldi ló, Új-Zélandon az óriás moa. A felsorolást sokáig lehetne folytatni. A modern ember hódításai nyomán olyan pusztítást végzett a nagytestű faunában, amire a dinoszauruszok 65 millió évvel ezelőtti ─ és teljesen más okból bekövetkezett ─ kihalása óta nem volt példa (Diamond, 1992). Valószínű, hogy először az önmagához hasonló ─ és szintén többé vagy kevésbé értelmes, de mindenképpen könnyen elejthető ─ főemlősfajokat pusztította ki vagy ritkította meg, és csak utána tért át egyéb nagytestű zsákmányállatokra (Csányi, 1994), amelyek közül sok faj kihalását a Homo sapiens sapiens fejlett vadászmódszereivel és fegyvereivel akaratlanul okozta.

A nagytestű gerincesek vadászata nemcsak az új vadászati eszközök és módszerek alkalmazása lehetett ennyire „sikeres”, hanem azért is, mert a távoli kontinensek Homo sapienshez nem szokott faunája nem látott fenyegetést az emberben. Az Egyesült Államok ember által ritkán háborgatott vidékein a vadállatok ma sem mutatnak félelmet, hanem meglepően szelíden viselkednek az emberrel szemben. Afrikában nagyvadjai azért maradhattak fenn, mert az ember is a kontinens gyermeke, a vadakkal együtt evolválódott, és ahogy őseink egyre tökéletesebb vadászati technikákat fejlesztettek ki, az állatoknak volt idejük alkalmazkodni hozzá. A többi kontinens megafaunája (nagytestű állatai) viszont rögtön egy hatékony módszereket alkalmazó, hatékony kommunikációt folytató modern emberrel szembesültek, amelynek gyorsabban áldozatul estek, mint hogy megfelelő „ellenintézkedéseket”, evolúciós stratégiákat fejleszthettek volna ki. Az őslakos megafauna és az új hódító faj közötti küzdelem talán csak néhány száz évet vehetett igénybe, és mindig az új faj javára dőlt el.

 A harmadik nagy ugrást a mezőgazdaság feltalálása tette lehetővé. Az ember (Homo) létezése túlnyomó részében vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott. Ha a Homo fajok történetét gondolatban 24 órára sűrítjük, azt mondhatjuk, hogy az első 23.54 percben vadászó-gyűjtögetők (illetve sokszor inkább gyűjtögető-vadászók) voltunk, és csak az utolsó 6 percben foglalkozunk mezőgazdasággal. Az élelem tudatos előállításának módszere a Földön legalább öt helyen alakult ki egymástól függetlenül: először a Termékeny Félholdon a mai Irak területén, később Kínában, Mezoamerikában, az Andokban és a mai Egyesült Államok keleti részén. A Termékeny Félhold területén a növénytermesztés mintegy 10 500 ─ 11 500, az állattenyésztés pedig kb. 10 000 évvel ezelőtt alakult ki. A váltás időpontja nemcsak ismereteink hiányossága miatt bizonytalan, hanem azért is, mert az átállás nem egyik napról a másikra történt, hanem fokozatos volt. Az első természeti nép mezőgazdálkodóvá válása valószínűleg csak egy vagy néhány növényfaj termesztésbe vonása révén indult meg, amit csak lassan követtek a többiek. Végül eljutottak oda, hogy az élelmezésükhöz szükséges termények és állati termékek túlnyomó többségét maguk állították már elő. Több ezer évet vett igénybe, mire egy-egy kontinens népei az összes termeszthető növény- és tenyészthető állatfaj háziasítását megoldották. A háziasítás során a vad fajokat az emberi célokra fokozatosan alkalmasabbá tették azzal, hogy a kívánatosabbnak gondolt tulajdonságokkal rendelkező egyedeket (pl. nagyobb mag, nagyobb zsírtartalmú hús) szaporították tovább. (A meződazdálkodás sokszor nem is vált kizárólagossá: a fejlett világ népessége ma is részben vadon élő fajokból oldja meg élelmezését, gondoljunk a tengeri halászatra.) A mezőgazdaságra később átváltó népek átállása általában gyorsabban valósult meg, hiszen a módszert és a termeszthető-tenyészthető fajokat készen kapták a már régebbóta azzal foglalkozó népektől.

A mezőgazdaság kialakulásában négy ok játszhatott közre:

  1. A túlvadászat miatt csökkent az elejthető vadak száma

  2. A jégkorszak után kellemesebb klíma köszöntött be

  3. Megjelentek a termesztést lehetővé tevő fejlett technológiák és eszközök

  4. A népesség lassan, de folyamatosan növekedett

Számos faj rendelkezik olyan élettani, etológiai vagy más mechanizmussal, ami túlszaporodását megakadályozza (a rókák pl. nem nevelik fel a kicsinyeiket, vagy petetermelődésük leáll, ha egyedsűrűségük elér egy kritikus értéket). Az ember esetében ilyen mechanizmus nem fejlődött ki, vagy ha régebben rendelkezett ilyennel, az utóbbi százezer évben, a Föld meghódítása idején ─ mint hosszú ideig szükségtelent ─ az evolúció során elvesztette. Feltételezésünk szerint a mezőgazdaságra való áttérésre a növekvő népesség élelemmel való ellátásának kényszere miatt volt szükség.

A mezőgazdaság a bevezetését követő évezredekben tovább súlyosbította azt a problémát, amelynek leküzdésére feltalálták: tovább növelte a népességet, méghozzá sokkal nagyobb sebességgel, mint korábban bármikor lehetséges volt. Ez megint csak több tényezőnek köszönhető:

A természetes életközösségekben a biomassza túlnyomó része az ember számára nem ehető, a mezőgazdasági területeken viszont szinte csak a táplálásunkra alkalmas fajok élnek. Így egy négyzetkilométernyi mezőgazdasági terület 10-szer vagy akár 100-szor annyi embert is el tud tartani, mint egy négyzetkilométernyi vadon (természetes társulás).
A mezőgazdálkodással járó letelepedés miatt a nők gyakrabban szülhettek és átlagosan több gyereknek adhattak életet. A vadászó gyűjtögetők szokásos életmódja ugyanis az, hogy ideiglenes letelepedési helyük környékén felélik az emberi fogyasztásra alkalmas növény- és vadkészletet ─ eközben mindennap egy kicsivel távolabb kell menniük élelembeszerzés céljából ─, majd amikor már túl sok időt és energiát kellene naponta gyaloglásra fordítaniuk, új helyre költöznek. Általában évente többször is továbbállnak, vagy egy nyári és egy téli lakóhely között ingáznak. A költözések hosszabb vándorutat jelentenek, amelyek alkalmával a nők csak akkor tudnak lépést tartani a többiekkel, ha nem kell egynél több gyereket kézben cipelniük, vagyis, ha nem szülnek négy évenként gyakrabban (a négyévesek már saját lábon teszik meg az utat). A mezőgazdaság lehetővé tette, sőt feltételezte a tartós letelepedést, ami a szülések gyakoriságának növekedését, végső soron a populációgyorsuló növekedését vonta maga után.
A vadászó-gyűjtögető társadalmakban a nők fő tevékenysége általában a gyűjtögetés, a férfiaké pedig a vadászat. Sok népnél a gyűjtögetésből származik az elfogyasztott élelem nagyobbik része (a Kalahári-sivatagi busmanoknál és a Kelet-Afrikai hadzánál akár 85%, szemben a vadászat fedezte 15%-kal), ráadásul a gyűjtögetés a vadászatnál jóval biztosabb módja is a táplálék megszerzésének. A nők társadalmi megbecsültsége ennek megfelelően nem marad el a férfiaké mögött. A mezőgazdaság elterjedésével azonban a nők társadalmi helyzete sokat romlott, és a női népesség a világ nagy részén vagy talán egészén ma is többé-kevésbé alávetett helyzetben van. A csökkenő társadalmi rang egyszersmind azt is jelentette, hogy több gyereket kellett szülniök, mint amennyit maguktól vállaltak volna.

A természeti népek a rendszeres vándorlás miatt nem halmozhatnak fel javakat nagy tömegben, élelmet pedig nem is szükséges felhalmozniuk, hiszen azt bármikor megtalálhatják lakóhelyük környékén. A busmanok összes magántulajdona elfér egy hátizsákban, és mindössze tíz-tizenegynéhány kg-ot nyom. Ha újra kell minden darabját készíteni, az sem vesz igénybe többet egy-két heti munkánál. A vadászó-gyűjtögető társadalmakban senkinek sincs ennél több tulajdona (egalitárius társadalom). A letelepedéssel azonban lehetővé vált nagy élelmiszerkészletek és anyagi javak felhalmozása, ami csakhamar társadalmi rétegződéshez, vagyoni, státuszbeli és hatalmi különbségek kialakulásához vezetett. A társadalmi különbségek megjelenése, majd növekedése egyre gyakoribbá tette egyes személyeknek vagy csoportoknak a még nagyobb vagyon vagy hatalom elnyeréséért folytatott, gyakran fegyveres konfliktusait. Az egyének és a csoportok közötti versengés ma is bioszféra-átalakító tevékenységünk legfőbb okainak egyike. (Például azért, mert a versengést nagyobb eséllyel nyeri meg az a csoport, amelyiknek nagyobb a népessége.)

A letelepedett ember életének egyre nagyobb hányadát töltötte mesterséges környezetben, így egyrészt nem alakult ki megfelelő érzékenysége a természeti környezet szépsége iránt (Lorenz, 1973), másrészt egyre távolabb kerültek attól a helytől, ahol tevékenységük környezeti problémái jelentkeztek (Takács-Sántha, 2008). Mindezek a jelenségek ma még fokozottabban megfigyelhetők.

Nagyon fontos megjegyezni, hogy a mezőgazdaság megjelenése, ellentétben a történelemkönyvek által az egész civilizált világban a mai napig tanított tétellel, nem szüntette meg az éhezést, nem növelte az általános jólétet, és nem csökkentette az ember túlélésért folytatott küzdelmének intenzitását. Mindezek ellenkezője történt. A természeti népekre jellemző napi 2-6 órás „munka” helyett a mezőgazdálkodók idejük sokkal nagyobb részét voltak kénytelenek a puszta létfenntartásukra fordítani. A társadalmi egyenlőtlenség és a háborúskodás miatt is növekedett az emberi szenvedés mennyisége. A vadászó-gyűjtögetők rendkívül sokféle (táplálék) növényt és -állatot ismernek lakóhelyük környékén (pl. Storch ─ Welsch, 1973; Diamond, 1992), ezért igen kicsi a valószínűsége annak, hogy egy bizonyos időszakban ezek mindegyike elérhetetlenné válik valamilyen oknál fogva. A természeti népek körében ezért ritka az éhezés, sőt, még az alultápláltság is. A nagy éhezések valójában akkor jelentek meg az emberiség történetében, amikor az ember fennmaradását egy vagy néhány termesztett tápláléknövényre alapozta. Ha a kiválasztott haszonnövény fejlődésének az időjárás nem kedvezett, vagy kártevő, kórokozó támadta meg, akkor valóban éhínség várt az emberre. Ez a mezőgazdaság feltalálása előtt azonban ismeretlen volt.

A járványok megfékezését a tudomány legnagyobb vívmányai között tartják számon. Az igazság azonban az, hogy a tüdővész, a lepra és a kolera csak az alultáplált tömegeknek otthont adó, zsúfolt, saját szennyvizükkel fertőződő mezőgazdálkodó települések elterjedésével kaphatott lábra, a himlő, a bubópestis és a kanyaró pedig a még sűrűbben lakott városok megjelenéséhez kötődik. A kis népsűrűségű, rendszeresen vándorló, erős immunrendszerrel rendelkező vadászó-gyűjtögetők körében ilyen betegségek ritkán bukkantak fel, és akkor sem dúlhattak sokáig. Kórokozóink jó része (kanyaró, szamárköhögés, tuberkulózis, himlő, influenza stb.) egyébként eredetileg háziállataink kórokozója volt, és csak a tömeges állattartás elterjedése miatt váltak képessé ─ és lett alkalmuk egyáltalán ─ az ember megfertőzésére (Diamond, 1992, 1997). A különféle kórokozók így a civilizált emberi populációkban széles körben elterjedtek, és idővel a városok növekedésének komoly akadályaivá váltak. A helyzet olyan súlyos volt, hogy az európai városok népesség tekintetében csak a XX. század elejére váltak önfenntartóvá, addig ugyanis a falvakból a városokba költöző parasztok beáramlása ellensúlyozta a városi lakosság tömegbetegségek okozta állandó fogyását. A XIX-XX. század (orvos)tudománya tehát azt a problémát oldotta meg (ráadásul csak részlegesen), amit a tudomány egy másik ága, az agrártudomány évezredekkel korábban előidézett.

A mezőgazdálkodók és a vadászó-gyűjtögetők tápláléka minőségében is egészen más. Előbbiek kalóriáik nagy részét magas szénhidráttartalmú táplálék, gabona, burgonya, valamint nagy zsírtartalmú, kis telítetlenzsírsav-tartalmú hús és tej formájában veszik magukhoz, míg utóbbiak táplálkozásukat jórészt nyers gyümölcsökre, zöldségekre, dió- és mogyorófélékre, tojásra, mézre, valamint kis zsírtartalmú, de nagy telítetlenzsírsav-tartalmú vad- vagy halhúsra alapozták (Eaton ─ Shostak ─ Konner, 1988). A természeti népek táplálkozása ezért sokkal egészségesebb, amit az is jól mutat, hogy fogaik még idősebb korban sem lyukadtak ki. Az elmúlt évtizedekben a XX. századot megért természeti népeken széles körű antropológiai kutatásokat végeztek (pl. Truswell ─ Hansen, 1976), amelyek megerősítették, hogy jó egészségi állapotban élnek meg viszonylag hosszú életet, körükben a vérnyomás korral való növekedése nem figyelhető meg, és egyéb keringési betegségek és a rák is rendkívül ritkán fordul elő (ugyanakkor a civilizált világban a népesség kétharmada, Magyarországon a háromnegyede ilyen betegségekben hal meg).

Ennyi negatívum ismeretében felmerülhet a kérdés, hogy akkor mi értelme volt a mezőgazdaság feltalálásának, és miért vált mára mégis csaknem kizárólagossá az egész Földön. Ahogy előbb említettük, a növénytermesztés és az állattenyésztés nem egy csapásra terjedt el és lett domináns létfenntartási stratégia, hanem olyan apró lépésekben, amelyek az akkor élő egyéneknek talán fel sem tűnhettek. Az újabb és újabb növények fokozatos termesztésbe vonása logikus válasz lehetett az akkori lassú népességnövekedésre, és arra a tényre, hogy az ember akkorra már az egész bolygót benépesítette. Mivel nem volt hová tovább terjeszkedni, a növekvő népesség problémájára ─ a számbeli növekedés megfékezésén kívül, amit civilizációnk ma is vonakodik megtenni ─ a környezet eltartóképességének a növelése, azaz a mezőgazdaság fokozatos bevezetése volt az egyetlen megoldás.

A mezőgazdaság kialakulási központjai körül élő többi ─ a vadászó-gyűjtögető életmódnál megmaradt ─ népnek már ennyi választása sem maradt. A mezőgazdaságra átállt népek növekedése még gyorsabbá vált, mint azelőtt, így a helyhiány tovább fokozódott. A környező vadászó-gyűjtögetők vagy átvették a jónak egyáltalán nem nevezhető életmódot, vagy harcba szálltak a folyton terjeszkedő és előbb-utóbb az ő földjükre is szemet vető mezőgazdákkal. Bár támadóiknál egészségesebbek és erősebbek voltak, a földművesek számbeli fölénye miatt hosszú távon nem lehetett esélyük a győzelemre. A földművelő-állattenyésző életmód így terjedt el az egész Földön. A mezőgazdaságra való áttérésnek tehát sok hátránya, és csupán egy előnye volt (az is csak a szomszéd társadalmakkal szemben, hiszen abszolút értelemben hátrány): a számbeli fölény.

A régészeti leletekből pontosan ismerjük, hol mikor tértek át az új életmódra. Európában a mezőgazdaság rendkívül lassan, évi mindössze 1000 m-es sebességgel terjedt, ami feltehetően azzal magyarázható, hogy a kontinens vadászó-gyűjtögető lakói tökéletesen tisztában voltak annak hátrányaival, nem kívántak arra áttérni, és csak kényszer hatására tették meg. Nem véletlen, hogy a máig megmaradt természeti népek kizárólag a mezőgazdaságra legkevésbé alkalmas helyeken (sivatagokban, trópusi esőerdőkben, fagyos területeken) tudtak csak fennmaradni, és további létük még így is kérdéses.

A harmadik ugrás tárgyalását Richard Lee és Irven DeVore (1968) szavaival zárjuk:„A vadászó életmód az ember legsikeresebb és legtovább fennmaradt alkalmazkodási módja. (…) Mindmáig nyitott kérdés, hogy képesek leszünk-e fennmaradni azok között az egyre bonyolultabb és labilisabb ökológiai viszonyok között, amelyeket magunknak teremtettünk. Amennyiben kudarcot vallunk, a jövő interplanetáris régészei bolygónkat azon égitestek közé fogják sorolni, ahol a kisléptékű vadászatnak és gyűjtögetésnek egy nagyon hosszú és stabil időszakát a technológia és a társadalom egy szinte átmenet nélküli, gyors felvirágzása követte, ami hamarosan kipusztuláshoz vezetett.”

A negyedik ugrást a civilizációk kialakulása tette lehetővé. (A civilizáció definiálása sokféleképpen lehetséges, de a különböző szerzők között abban egyetértés van, hogy a civilizáció feltételezi az állam, azaz a városok és a társadalmi rétegződés meglétét.) Az első városok Mezopotámiában alakultak ki 5500 évvel ezelőtt. A városok kialakulása nemcsak a népsűrűség további növekedését, a betegségek elterjedését és az emberi tevékenység környezeti hatásainak még távolabbra kerülését jelentette. A városokban nem folyik élelemtermelés. A városokba élelmiszerek formájában óriási mennyiségű szerves és ásványi anyag áramlott be a környező földekről, amelyek aztán ahelyett, hogy idővel visszakerültek volna, a szennyvízzel a folyókba, onnan pedig a tengerekbe távoztak. A termőföldek így aztán fokozatosan kimerültek. A termőföldek tápanyagban való elszegényedése (és eróziója) a mi civilizációnk számára is nagy probléma.

A civilizációk kialakulásával a társadalom tovább rétegződött, megjelentek a főállású (élelmet nem termelő) kézművesek, katonák, királyok, írnokok és egyéb specialisták, újabb lökést adva az eszközök és a technológiák fejlődésének. 5000 évvel ezelőtt megjelent az írás is, amely az információ hosszú távú megőrzését lehetővé tette, és elősegítette a társadalom további központosítását (a nyomtatás az i.sz. XV. századtól tette az írott szöveget tömegek számára elérhetővé). A fémek nagy mennyiségben való gyártása 5500 éve kezdődött, az olvasztás és az öntés feltalálásának köszönhetően. Ezeken túlmenően új mechanikai eszközök (emelő, ferde sík, csiga, s ezek változatai, az ék, a csavar és a fogaskerék) és új mezőgazdasági technológiák (öntözés, ekehasználat) is hozzájárultak a további bioszféra-átalakításhoz és népességnövekedéshez. Az öntözést először Egyiptomban, az ekét először Mezopotámiában alkalmazták, mindkettőt kb. 5000 évvel ezelőtt (és hosszabb távon mindkettő a talajok termékenységének csökkenéséhez vezet). A civilizációk környezetátalakító tevékenységét új energiaforrások is segítették: 5000-6000 évvel ezelőttől az állati izomerő (főleg a ló és a szarvasmarhafélék), mely a mezőgazdaság intenzívebbé tételét és a termények városokba szállítását könnyítette meg; majd az i. e. I. századtól a víz, az i. sz. X. századtól pedig a szél erejét is igénybe vették, bár ezek jelentősége az állati erőét nem érte el.

A bioszféra-átalakítás ötödik nagy ugrása során az európaiak meghódították a többi földrészt (elsősorban Amerikát és Ausztráliát), és leigázták azok őslakosságát. Nem a véletlen vagy az európaiak rátermettsége volt az oka, hogy nem az amerikai indiánok vagy az ausztrál bennszülöttek tették ugyanezt az európai lakossággal. Eurázsia egyrészt a legnagyobb kontinens, ezért a legtöbb potenciálisan háziasítható növény- és állatfajjal rendelkezett. A világon ma is elterjedt haszonnövények és -állatok őseinek túlnyomó többsége valóban Eurázsia lakója volt eredetileg, és csak elenyésző kisebbségük származik más földrészekről (Afrika vagy Amerika legtöbb nagytestű állatfaját például máig sem sikerült háziasítani, és a mai termesztett gabonaféléinkhez hasonló fajok kinemesítésére alkalmas ősök sem nagyon voltak másutt). Másrészt az Eurázsiában egyszer sikeresen háziasított fajok könnyedén elterjedhettek a földrész fő tengelyét adó kelet-nyugati irányban, mert akármilyen messzire jutottak a szélességi kör mentén, nagyjából ugyanolyan éghajlati körülmények között maradtak. (Az Újvilág észak-déli irányban elnyújtott kontinensén ugyanakkor nehéz lett volna pl. egy északon háziasított fajt Dél-Amerika hasonló szélességi körön fekvő tájaira átvinni az Egyenlítő-vidék számára élőhelynek alkalmatlan trópusi esőerdein keresztül.) A világtörténelem alakulása és a Földön jelenleg uralkodó hatalmi viszonyok az egyes kontinensek flórájában és faunájában, végső soron a földrészek méretében és tengelyében már akkor kódolva voltak, amikor az ember még meg sem jelent (Diamond, 1997). (A nagy földrajzi felfedezéseket lehetővé tevő közvetlen ok egyébként az iránytű elterjedése volt, amit a kínaiak találtak fel a Csou dinasztia idején, i.e. 1160 körül, és fsze-nannak, dél felé mutatónak neveztek.)

Az Európán kívüli világ meghódítása nyomán az áruk földrészek közötti cseréje is megindult, és olyan vívmányok jutottak el a távoli kontinensekre, valamint azokról Európába, amelyek a bioszféra-átalakítás jelentős növekedéséhez vezettek (pl. eke, csak itt vagy ott ismert haszonnövények és -állatok stb.). Így terjedt el szerte a világban az eurázsiai sertés, juh, kecske, szarvasmarha, búza és árpa, így jutott a legnagyobb termésátlagokat nyújtó burgonya és kukorica Amerikából Európába, és így került a dél-amerikai manióka és batáta Afrika és Ázsia nagyrészt terméketlen vidékeire, és vált ott később nagy emberi népesség eltartójává. A folyamat természetesen tovább fokozta azt a már többször említett jelenséget, hogy az árucikkek előállítási és felhasználási helye közötti távolság immár interkontinentális méretekre növekedése miatt az emberek egyre kevésbé voltak képesek érzékelni életmódjuknak az egyre hosszabb szállítási út miatt (is) egyre jelentősebb környezeti hatásait. A XVII. századtól kialakuló világgazdaság legfőbb haszonélvezője Európa volt, hiszen a tengerentúlon megtermelt javak túlnyomó része (főképp az arany) ide áramlott, gazdaggá téve a kor fő gyarmatosítóit, az indiánokat leigázó spanyolokat és az Indiát uralmuk alá hajtó portugálokat. Így az európai polgárok egyre gazdagabbak, a földbirtokosok és a lovagok egyre szegényebbek lettek, megteremtve az alapját a későbbi társadalmi változásoknak.

A rendszeres kereskedelem nemkívánatos fajok behurcolását is elkerülhetetlenül maga után vonta. Nemcsak arról van szó, hogy a mezőgazdasági kultúrákban kárt okozó fajok „követték” gazdanövényeiket azok új elterjedési területeire, hanem arról is, hogy egyéb idegenhonos fajok egy-egy új élőhelyre kerülve gyakran hatalmas területeket foglaltak el, ahol ráadásul még tömegessé is váltak (invazív fajok). Az idegenhonos fajok behurcolása a fajok mai tömeges kihalásának egyik legfőbb oka.

A haszonélőlények cseréje minden kontinensen hozzájárult a népesség gyorsuló növekedéséhez, ami a XVII. század közepétől vált rohamossá. Ekkorra a világ népessége megduplázódott az időszámításunk kezdetén a bolygón élt kb. 250 millióhoz képest. A következő megduplázódáshoz, köszönhetően az előbb vázolt folyamatoknak, már csak 150 évre volt szükség.

Az emberiség hatodik, máig is tartó ugrása a tudományos-technikai-energetikai forradalom. A XVIII. század második felében a kőszén vált az új gépek fő üzemanyagává, a XIX. század közepére pedig a tudományos alapkutatások eredményeit tömegesen kezdték el használni. Ekkortól nemcsak a természeti erőforrások felhasználása fokozódott, hanem a szennyezések is egyre komolyabb problémává váltak, és ezzel az ember bioszféra-átalakító tevékenysége új szintre lépett.

A kőszenet Kínában már 2000 évvel ezelőtt is használták, Európában pedig a XII. századtól, de meghatározó energiaforrássá csak a XVII. századi Angliában vált. A kőszén az emberiség addigi legkoncentráltabb energiaforrása volt, és új hajtóerőt jelentett a megnövekedett energiaigényű gazdaság számára. Ahogy a kézműipari manufaktúrát felváltotta a gépi munkán alapuló tömegtermelés, a gépeket pedig víz vagy szél helyett a kőszén energiája működtette, az ipar egyre nagyobb súlyt szerzett a gazdaságon belül, maga mögé utasítva az addig legfontosabbnak tekintett mezőgazdaságot. A XIX. század közepétől a kőszén vezető helyét az energetikában a kőolaj vette át, amelynek kJ/kg-ban kifejezett energiasűrűsége még elődjéét is felülmúlja. A gőzgépeket felváltották a jobb hatásfokú és nagyobb teljesítménysűrűségű belső égésű motorok. A XX. század második felében ismét új energiaforrás jelentkezett, az addig figyelmen kívül hagyott földgáz.

Az elektromosság Michael Faraday munkásságától kezdődően (az elektromágneses indukció felfedezése, 1831) kezdhette meg felfelé ívelő pályáját. A XIX. század végétől a transzformátorok és az elektromos motorok feltalálása ösztönzőleg hatott az energiafelhasználás meredek emelkedésére. Az 1800 és 2000 között eltelt kétszáz év alatt a világ energiafelhasználása a 40-szeresére nőtt. Ma a világ elsődleges energiatermelése 4/5 részben a kőszénen, kőolajon és földgázon alapszik. Az általuk hajtott gépek és a működésük közben keletkező égéstermékek minden eddiginél nagyobb mértékben alakítják át a bioszférát.

Ehhez a piacgazdaság kialakulása is hozzájárult. A drága gépekkel való termelés ugyanis csak akkor lehet kifizetődő, ha nagy mennyiségű árucikket gyártanak velük, és azt sikeresen el is adják. Ezzel együtt a gazdaság és a társadalom viszonya megfordult: a társadalom lett a gazdaság alárendeltje. A piaci társadalmak lakói számára ma is az anyagi javak birtoklása számít a legfontosabb értéknek, ezért az ilyen társadalmak megkérdőjelezhetetlen célja a folytonos gazdasági növekedés.

A gazdaság növekedésével a vegyipar robbanásszerű fejlődése is együtt járt. Az eddig előállított 150 ezer féle szintetikus vegyület közül számos okozott vagy okoz ma is környezeti problémát, amelyek közül a DDT és az ózonréteg-vékonyító halogénezett szénhidrogének esete csak két klasszikus példa (a környezetbe kerülő vegyületeknek az élőlényekre gyakorolt közvetlen vagy közvetett hatásait az ökotoxikológia interdiszciplináris tudománya vizsgálja). A vegyipar műtrágyái és növényvédőszerei (mérgei), valamint a belső égésű motorok a mezőgazdaság intenzívvé válásához, „iparosításához” vezettek, rengeteg környezeti kárt okozva. A nitrogénműtrágyák mesterséges előállítása az ammóniaszintézis 1913-as feltalálása (Haber-Bosch szintézis) óta lehetséges nagyipari méretekben. A rendkívül energiaigényes folyamathoz a földgáz energiáját veszik igénybe. A nitrogénműtrágyák (és a növényvédő mérgek) együttes alkalmazása az 1950-es évektől a termésátlagok megtöbbszöröződését hozta magával, ami a világnépesség növekedési ütemének megugrásához vezetett. A XX. század végén a világ népessége 30-40-évenként duplázódott meg. Jelenleg az átlagember által a táplálékkal elfogyasztott fehérjék nitrogénatomjai közül minden harmadikat - vagy talán öt közül kettőt – a földgáz energiájával Haber-Bosch szintézis során kötöttek meg a levegőből a vegyipari üzemekben. A ma (2011. március) 6,9 milliárdos világnépesség9 e hányada tehát a fosszilis energiaforrásoknak köszönheti létét.

Az iparosítást a halászat sem kerülhette el. A napjainkban évente kifogott halak mennyisége eléri, sőt meghaladja azt a mennyiséget, ami még fenntartható lehet. A tengerek eltartóképességének túllépése a globálisan kifogott mennyiség csökkenésében, a gazdaságilag fontos fajok megritkulásában és az egyedek átlagos méretének csökkenésében ölt testet.

A fosszilis tüzelőanyagok munkába fogásával elhárult az utolsó akadály a városok méretének növelése elől (korábban a környék kis energiasűrűségű biomasszájának kellett élelemmel és tüzelőanyaggal eltartania a várost, amit a szállítás nehézkessége is korlátozott). A XIX. század elején a világ népességének 2,5%-a élt városokban, a XX. század elején 10%, ma pedig – újabb száz év elteltével - már a népesség 50%-a városlakó. A tömeges urbanizáció újabb, és már nehezen felülmúlható lépés az ember természeti környezettől való teljes eltávolodása felé.

A csíraelmélet felállítása (Pasteur és Koch, 1860-1870-es évek) és az ebből következő felfedezések, a fertőtlenítőszerek, az antibiotikumok (Fleming, 1929), kisebb részben a védőoltások elterjedése, a városi köztisztaság és a személyi higiénia fejlődése hatalmas lökést adott a népesség növekedésének. Már nemcsak a városok mérete, hanem lakosszáma is látszólag korlátok nélkül növekedhetett. A világnépesség növekedési üteme jelenleg is (2011. március) gyorsulóban van: minden évben több fővel gyarapszik a népesség, mint a megelőző évben. Mindennap kétszázezer emberrel többet kell eltartania a bioszférának, és mindennap újabb milliók jelentik be igényüket a nyugati életszínvonalra. A folyamat vége és következményei egyelőre beláthatatlanok.

Az ember ökoszisztémái

A természetes ökoszisztémákat (amilyenek például a természetes állapotukban megmaradt erdők, más néven őserdők) rendszerint több ezer faj alkotja, amelyek populációi egymással bonyolult kapcsolatrendszerben élnek. A természetes életközösségek lehetnek ugyan ennél jóval egyszerűbbek is, sokkal kevesebb fajjal, de akkor az életközösség ─ a szukcessziónak nevezett természetes átalakulási folyamatban ─ újabb és újabb betelepülő fajokat épít be rendszerébe, fokozatosan növeli változatosságát, és egy idő elteltével kialakul az élettelen környezeti viszonyok (éghajlat, talaj vízellátottsága, talajtípus stb.) által megengedett legnagyobb diverzitású, legnagyobb NPP-jú ún. zárótársulás. Természetes társulások alatt tehát most a zárótársulásokat értjük. A Földön mindenütt ilyen társulások vannak, ahol elég idő volt a kialakulásukra, és ahol nincsenek kitéve jelentős természetes zavarásnak sem.

A Föld természetes társulásaiban mindig van több vagy kevesebb olyan faj, amelyek az ember számára fogyaszthatók. Még a sivatagokban sem feltétlenül reménytelen az ember helyzete, az egyébként rendkívül fajgazdag trópusi esőerdőkben viszont meglepően kicsi az ehető fajok száma. (Ennek ellenére a Yanomamo indiánok az Amazonas-medencében a legjobban táplált vadászó-gyűjtögető népek közé tartoznak /Neel, 1970, idézi Chagnon, 2009/). A Kalahári-sivatag természeti népe, a busmanok 200-nál több növényt ismernek lakóhelyükön, amelyek közül 105-öt táplálékként fogyasztanak is (Lee, 1979). Közülük 14 faj adja az elfogyasztott kalóriák háromnegyedét, míg egy fajból, a mongongo dióból származik az összes kalóriájuk majdnem fele. A vadállatok közül 262 fajt ismernek, és körülbelül 80 fajra vadásznak is. Amint korábban említettük, ilyen gazdag választék esetén nagyon kicsi annak a valószínűsége, hogy valamely időpontban a potenciálisan fogyasztható 105 + 80 faj közül egyik se legyen jelen olyan mennyiségben, amellyel fedezni lehet a gyér népesség élelemigényét. A természeti népek ezért rendkívül ritkán éheznek, még ha sivatagban élnek is. Az erdős szavannák népei persze még változatosabban étkezhetnek: a Tanzániában élő Hadza nép étlapján például 880 faj szerepel (növények és állatok együtt; Marlowe, 2010).

Tízezer évvel ezelőtt élt őseinknek a változatos táplálkozásnál azonban fontosabb lett a táplálék mennyisége, mivel a Föld népessége lassú növekedésben volt, az élőhelyek eltartóképességét pedig fajunk már elérte. A megoldást az élelemtermelés megkezdése jelentette (addig, amíg lélekszámunk a modern mezőgazdaságnak köszönhetően sokszorosára növelt eltartóképességet is el nem éri/érte). Az ember élelemtermelő ökoszisztémáit úgy alakítja ki, hogy a napfény energiájának minél nagyobb része vagy emberi fogyasztásra alkalmas növények szerves anyagaiba épüljön be, vagy olyan növényekbe, amelyek háziállataink táplálására alkalmasak. A cél tehát az, hogy a mezőgazdasági területen kizárólag a mi haszonnövényeink éljenek, NPP-juk a lehető legnagyobb legyen, és asszimilált szerves anyagaikon ne kelljen más élőlényekkel osztoznunk. Minden olyan egyéb növény, amely a megfelelő talajkezelésekkel, műtrágyákkal és öntözéssel ideálissá tett talajon szintén élni szeretne, gyomnak minősül; minden olyan állat pedig, amely haszonnövényünket fogyasztja, kártevő besorolást nyer (még olyan növények is gyomoknak számítanak, amelyek egyébként haszonnövények, de most éppen nem azokat termesztjük, pl. a repceföldön kikelt búza). Az ember által létesített mesterséges ökoszisztémák tehát monokultúrák, amelyek faji egyhangúságát (jellemzően) szelektív mérgekkel tartjuk fenn. Ez elkerülhetetlen, hiszen a szukcesszió termőföldeken is beindul. Az élőlények igyekeznek elfoglalni a rengeteg üres niche-t, és e természetesen végbemenő folyamat megfékezése tetemes energiát igényel az ember részéről. A befektetett külső fosszilis energia, amit növényvédő mérgek, műtrágyák és talajmozgatások formájában viszünk be a rendszerbe, a növények által megkötött napfényenergia 3-10-szerese is lehet. Az energiabevitelen sajnos nem tudunk sokat spórolni, mert haszonnövényeink mind hosszú nemesítő munka eredményei, amelynek során úgy lettek szelektálva, hogy minden energiájukat a termés kialakítására fordítsák. Saját immunrendszerük helyett mi védjük őket a kártevőktől, mi öntözzük őket. A „nemes” növények az embertől mindent készen kapnak, magukra hagyva alig lennének életképesek, sokuk egyáltalán nem. Ugyanez igaz a háziállatainkra is. A vad növények ezzel szemben erejük nagy részét a kártevők elleni védekezésre, a mélyen levő víz felszívására, a szélsőséges viszonyok túlélésére vetik latba, és csak viszonylag kevés energiájuk marad a tulajdonképpeni termés létrehozására.

Az 1. táblázatban a természetes és a mesterséges ökoszisztémákat hasonlítjuk össze:  

Table 6.1. 1. táblázat: A természetes és a mesterséges ökoszisztémák (Vida G. (2001): Helyünk a bioszférában c. műve alapján)

  Természetes ökoszisztéma Mesterséges ökoszisztéma
Fajdiverzitás nagy (több ezer faj társulásonként) kicsi (gyakran monokultúra egy fajjal)
Géndiverzitás nagy (az egyes fajok közötti ill. egy faj egyedei közötti genetikai távolság nagy) kicsi (a haszonfaj egyedei egymáshoz genetikailag nagyon hasonlók, gyakran klónok)
Biomassza nagy tömegű (zárótársulás esetén) kis tömegű (az élőanyag-mennyiség az őserdőkre jellemző érték 1-2%-a, ami a téli félévben a betakarítás után gyakran 0-ra csökken)
Elemek körforgása teljes, záródó anyagciklusok részleges, nyílt ciklusok, átáramlás a rendszeren: anyagaik jó része kívülről származik, s kikerül a rendszerből; elszegényedés egyes elemekben
Változó környezethez alkalmazkodás természetes szelekció útján faj- vagy fajtaváltással, nemesítéssel
Tapasztalat a működőképességéről 400 000 000 év 4000 év
Globális trend folyamatos kiszorulás folyamatos térnyerés
Hatása a bioszféra működésére fenntartja a bioszféra működését globális instabilitást eredményez

Láthatjuk, hogy bioszféránk harmonikus működésére (ennek egyik megnyilvánulása a kiegyensúlyozott globális éghajlat is) az ember által létrehozott mesterséges ökoszisztémák terjedése negatív hatással van. Ez annál is aggasztóbb, mivel az emberiség velük kapcsolatos tapasztalatai mindössze néhány ezer éves múltra tekintenek vissza. Még sosem fordult elő, hogy a Föld szárazulatainak felét az egyik faj saját igényei kielégítésére alakította volna át, és nem tudjuk, hogy ennek a bioszféra egészének működésére, és ezen keresztül pl. az éghajlat alakulására milyen következménye lesz.

A bioszféra jelenlegi helyzete

2000. évi adatok szerint a szárazföld 37%-a mezőgazdasági művelés alatt áll. A városok területe a szárazföldek 4%-át foglalja el, ehhez adódik még az utak, falvak, faültetvények (nem erdők! hanem egykorú, genetikailag azonos klónok ültetvénye gyom jellegű aljnövényzettel, amit a gabonaföldektől a fás szár és a többéves betakarítási ciklus különböztet meg) stb. területe. Elmondhatjuk, hogy a természetes szárazföldi vegetáció felét megsemmisítettük, ráadásul ebből is főképp a nagy produkciójú társulásokat ─ a sivatagokat és a tundrát nagyobb arányban hagytuk meg. Ráadásul a maradék természetközeli társulásokat is bolygatjuk, itt töltjük el a szabadidőnket, erre épül az idegenforgalom, ezt is károsítják a szennyezéseink és az éghajlatváltozás. Az 50% megmaradása tehát közel sem garantálja, hogy a bioszféra még 50%-ban működőképes. De vajon miben nyilvánulhat meg a bioszféra sérült mivolta?

Az 1990-es évek elején Arizona államban (Egyesült Államok) 13 000 m2 alapterületen 204 000 m3 belső térfogatú üvegházat hoztak létre, amelyet Bioszféra II-nek neveztek el (Vida, 2001, Gowdy ─ McNally, ?). A hermetikusan lezárt üvegház területének 80%-án természetes társulásokat próbáltak létrehozni sokféle növény, állat és egyéb szervezet betelepítésével, 16%-án termőföldeket létesítettek, 4%-ot pedig a 8 önként vállalkozó ember lakóhelye foglalt el. A légkondicionálást, szűrés és keringtetés feladatait kívülről bevezetett energiával oldották meg, egyébként a Bioszféra II. minden más tekintetben önellátó volt. A kísérletet 2 éves időtartamra tervezték.

A bezárt nyolc ember ébrenléti ideje 45%-át élelemtermelésre, 25%-át javításra és fenntartásra fordította, és csak 5% jutott pihenésre. A kísérlet ennek ellenére bizonyos szempontból kudarcba fulladt. A 25 gerinces fajból álló fauna 19 tagja rövidesen kipusztult, hasonlóan a beporzó rovarokhoz (ez nagymértékben megnehezítette a benn élők helyzetét). A sáskák, csótányok, hangyák, liánok ugyanakkor elszaporodtak, a vizek eutrofizálódtak. Ennél is nagyobb gondot okozott azonban a levegő összetételének változása: 1,4 év elteltével az O2-koncentráció 21%-ról 14%-ra csökkent, a mérgező N2O mennyisége pedig vészesen megnőtt (79 ppm-re). A kísérletben résztvevő önkéntesek egészségének megőrzése érdekében ezért levegőcserét kellett végrehajtani, mielőtt még befejeződött volna a kísérlet.

A Bioszféra II legfontosabb tanulságai a következők:  

  1. Eddig nem sikerült embert is fenntartó mesterséges ökoszisztémát létrehoznunk.

  2. Nem tudjuk, hogyan lehet, hogy a Föld bioszférájában „élőlénybarát” tartományban marad a gázok koncentrációja, és a globális fajszám (eltekintve az időnként végbemenő kihalásoktól) csökkenés helyett folyamatosan növekszik.

  3. Nem tudjuk, hogy az 50%-ban sérült bioszféra működéseit mennyire képes még fenntartani. Az ember mesterséges ökoszisztémái hosszabb-rövidebb ideig eltarthatnak egy nagyobb népességet, de a bioszféra önfenntartó funkciójához nem járulnak hozzá. Elképzelhető, hogy bioszféránk már rég nem működőképes, de a nagyobb méretéből adódó nagyobb tehetetlensége miatt ennek még csak kevés jelét adta.

Ha tisztában vagyunk mindezzel, akkor vajon miért folytatjuk tovább bioszféra-átalakító munkánkat? Az okok összetettek és számosak. Először is, nem igaz, hogy tisztában vagyunk mindezzel. A népesség nagyon kis része mondhatja magáénak azt az alapvető ökológiai tudást, amelyre a helyes következtetések levonásához okvetlenül szükséges lenne. A politikusok legkevésbé, akik pedig mégis, és a gazdasági növekedéssel kapcsolatban felmerülő kétségeiket nyilvánosan meg is fogalmazzák, azok aligha számíthatnak újbóli megválasztásra, még saját pártjuk berkeiben sem. Az emberek arra szavaznak, aki anyagi jólétük növelését ígéri, egy tájékozott politikus pedig soha nem ígérhetne ilyet.

A civilizált világban a fiatalok mindenütt azt hallják, hogy a vadászó-gyűjtögető ember élete „durva, kegyetlen és rövid” volt, az ember sorsában némi enyhülést csak a mezőgazdaság feltalálása hozott. A történelem kurzusok a mezőgazdaság előtti időkről nem tanítanak egyebet néhány tévedésnél, és az ökológia előadásoknak is csak ritkán tárgya, hogy az emberi faj hogyan élt „24 órás” történetének első 23 óra 54 percében. Állatfajok százainak életmódját tanuljuk, de az emberét nem.

Néhány további közkeletű tévhit: a korai vadászó-gyűjtögetők fogaikat a szuvasodás miatt már fiatal korban elvesztették (ezért jönnek elő későn a bölcsességfogak, hogy húszévesen is tudjunk még rágni); szabadidejük az állandó létharc matt szinte nem volt; a harmincévesek már aggastyánok voltak, az öregség csak a legújabb kor vívmánya. A valóság azonban pont ennek az ellenkezője. Néhány közkeletű – a bioszférát érintő döntéseinkben kulcsfontosságú - tévhitet foglalunk össze a 2. táblázatban:

Table 6.2. 2. táblázat: A jóléti és a vadászó-gyűjtögető társadalmak néhány jellemzője és a velük kapcsolatban kialakult téves nézetek

  ÁLTALÁNOSAN ELTERJEDT TÉVES NÉZET VALÓSÁG
Jóléti társadalmak Vadászó-gyűjtögetők
Keringési és daganatos betegségek (Dunn, 1968; Truswell ─ Hansen, 1972; Eaton ─ Shostak ─ Konner, 1988)   A halálozások túlnyomó részét okozzák (USA, 2006: 57,8%; Magyarország, 1998: 75,5% ) Igen ritkán fordulnak elő
Éhezés (Dunn, 1968; Truswell ─ Hansen, 1972) A természeti népek élete folyamatos éhezés volt Napjainkban (WHO, 2000) a világon 800 millióan éheznek Igen ritkán fordul elő
Elhízás (Truswell ─ Hansen, 1972; Eaton ─ Shostak ─ Konner, 1988) - Napjainkban a világon 300 millióan elhízottak Nem fordul elő
Vérnyomás (Truswell ─ Hansen, 1972; Eaton ─ Shostak ─ Konner, 1988) A korral természetes módon emelkedik A korral emelkedik, átlagos értéke 70-83 éves korban 168/90 Hgmm (London, 1954) A korral nem emelkedik, értéke 70-83 éves korban is 120/67 Hgmm (San /=busman/, 1954)
Koleszterinszint (Truswell ─ Hansen, 1972; Eaton ─ Shostak ─ Konner, 1988) - Magas Alacsony marad a nagy koleszterinbevitel ellenére
Érelmeszesedés (Eaton ─ Shostak ─ Konner, 1988; Truswell ─ Hansen, 1972) - Már a gyerekek erein megfigyelhető Idős korban sem fejlődik ki
Fogak (Truswell ─ Hansen, 1972; Diamond, 1992) A vadászó-gyűjtögetők fiatal korban elvesztették őket a fogszuvasodás miatt A rendszeres fogápolás ellenére életünk végére elveszítjük őket A fogápolás hiánya ellenére az élet végéig 0-1 fogon figyelhető meg felületes szuvasodás
Magas életkor (kiragadott adatok) (Lee, 1979) A vadászó-gyűjtögetők fiatalon meghaltak, a harmincévesek matuzsálemek lehettek A 65 éven felüliek aránya a populációban 10% (USA, 1976) Mind a Hadzánál, mind a busmanoknál 80 éven felüliek is előfordulnak. A 60 éven felüliek aránya 10% (busmanok, Dobe körzet, 1964-1973)
Munka és szabadidő (Lee, 1979; Diamond, 1992; McDaniel ─ Gowdy) A vadászó-gyűjtögetőknek szabadidejük egyáltalán nem volt a permanens létharc miatt Napi 8 órás munkaidő (utazás és otthoni munka nélkül) Mindössze napi 2-8 órát fordítanak élelemszerzésre házimunkával együtt (San; népenként változó)
Az anyagi javak és a boldogság (Szondy, 2010) Minél többet birtokolunk, annál boldogabbak leszünk Az anyagi helyzettel a boldogság valóban nő, de egy telítési görbe szerint: az alapvető szükségletek megszerzése után (amivel a természeti népek is rendelkeznek) a jövedelem növekedésével már csak igen kismértékben nő tovább; a javak megszerzése később is örömet okoz, de csak egy rövid átmeneti ideig, míg birtoklásukhoz hozzá nem szokunk
Boldogság (Szondy, 2010) A vadászó-gyűjtögetők maximálisan boldogtalanok voltak A civilizált euroamerikai populáció legboldogabbjai a Forbes-listára felkerült dúsgazdagok A vadászó-gyűjtögető populációk tagjainak átlagos boldogságszintje megegyezik a legboldogabb nyugatiakéval (akik a Forbes-listára felkerültek /inuit indiánok, 2004/)
Fenntarthatóság (pl. Diamond, 1992; Wackernagel ─ Rees, 1996;  Vida, 2001;Végh ─ Szám ─ Hetesi, 2008; Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács, 2010) Civilizált életmódunk nemcsak fenntartható és a Föld minden lakójára kiterjeszthető/kiterjesztendő, de anyagi életszínvonalunk még emelhető is, ha többet áldozunk környezetvédelemre A civilizált életmód energetikailag, ökológiailag, társadalmilag és gazdaságilag egyaránt fenntarthatatlan. Fosszilis energiaforrások nélkül 1 fő táplálékának az előállítása Mo-on, XVIII. sz-i életszínvonalon 1,5 ha területet igényel, és csak 0,8 ha áll rendelkezésre (Horváth, 2010) Az emberiség eddigi egyetlen létezési módja, amely bizonyítottan hosszú távon is fenntartható volt

Hangsúlyoznunk kell, hogy a 2. táblázat 1. ill. 3. oszlopának információi nem azért ellentétesek, mert az egyik oszlop az egyik tudományos iskola nézeteit közli, a másik pedig a másikéit, és mi most épp egy olyan korszakban vagyunk, amikor az új iskola fölébe kerekedik a réginek. Nincs és nem is volt két tudományos iskola: az „Általánosan elterjedt téves nézet” oszlop alatt közölt tévinformációkat soha nem támasztotta alá semmilyen tudományos eredmény. Minden komoly vizsgálat a második és a harmadik oszlop adatait erősíti meg.

A táblázat áttekintése után talán nem kell hosszasan magyaráznunk, miért van jelentősége e tévhiteknek a bioszférát is érintő mindennapi döntéseinkben. Csíkszentmihályi Mihály (2009) egyetért Arisztotelésszel abban, hogy minden emberi cselekvés végső mozgatórugója az a vágy, hogy boldogok akarunk lenni. Az ember a gazdagságért vagy a hírnévért csak azért küzd, mert azt reméli, hogy ezektől boldog lesz. Az utóbbi két-három évtized pszichológiai kutatásai azonban bebizonyították, hogy az emberi boldogság hosszú távon a külső körülményektől gyakorlatilag független. Az egy-egy egyénre jellemző „beégetett” (és a pozitív vagy negatív körülmények által onnan csak rövid időre kibillenthető) boldogságszintet civilizációnk minden vívmánya sem tudta megváltoztatni, viszont az alapvetően szükséges javak (élelem, fedél, megfelelő egészség) biztosításával százmillióknak adós maradt, a környezeti problémák elmélyítésével pedig további milliárdok néznek hasonló kilátások elé. Természetesen, ha akarnánk, hétmilliárdnyian akkor sem térhetnénk vissza a vadászó-gyűjtögető életformához. Az azonban egészen bizonyos, hogy tévinformációk alapján állva az embernek esélye sincs megtalálni a helyét a bioszférában.