Ugrás a tartalomhoz

Birtoktervezési és rendezési ismeretek 8., Vásárhelyi Terv birtokrendezési összefüggései

Horoszné Gulyás Margit (2010)

Nyugat-magyarországi Egyetem

8.3 Árvízvédelmi biztonság

8.3 Árvízvédelmi biztonság

A biztonság mindmáig meglehetősen szabadon, többnyire köznapi értelemben használt fogalmak. Nem sokkal szabatosabb az árvízvédelemmel kapcsolatos alkalmazás sem. A műszakiak általában a védelmi rendszer biztonságával foglalkoznak és a szabványban előírt paraméterek betartásán fáradoznak, míg a közgazdász szemléletűek többnyire a védett területeken található gazdasági értéket igyekeznek felmérni, és azok árvízi veszélyeztetettségét próbálják számszerűsíteni.

Az árvízkatasztrófáktól való félelem világszerte tapasztalhatóan erősödik. Ennek két sajátos oka van. Az egyik tényszerűen igazolt: A 90-es évek nagy árvizei sorra döntögették a korábbi vízállásrekordokat, a gátak szakadása pedig jelentős gazdasági károkat okoz és emberéletet veszélyeztet. A másik ok egy mesterségesen gerjesztett közhangulat, amely alapján az árvízmentesítés mérnöki szemlélete alapvetően hibás, helyette a természetvédelem „teret a folyónak” irányelvét kellene követni.

A folyó és ember kapcsolatának történetében Magyarországon is jól felismerhető az a háromlépcsős folyamat, melyet a természetvédelemben passzív, preventív és aktív jelzőkkel illetnek.

A passzív kapcsolat időszakában (a honfoglalástól a XVIII. sz. közepéig) az ártéren élő ember elviselte a folyó szeszélyeit, kisvizek idején utána ment, s menekült előle, ha áradt.

A preventív kapcsolat akkor alakult ki, amikor elődeink már felkészültek a folyó vízállás-változásainak következményeire. Ez volt a helyi jelentőségű védekezések, a körgátak építésének időszaka, mely elsősorban lakott területek védelmét szolgálta, a XIX. sz. elején azonban már hosszabb szakaszokra, néhol egész folyóvölgyekre is kiterjedt.

Az aktív kapcsolat kezdetét Magyarországon – világviszonylatban is az elsők között – az 1840. évi „A Duna és egyéb folyó szabályozásáról” szóló törvény jelentette. Az ezt követően beindult nagyszabású folyószabályozási munkálatok során az egyre sűrűbben lakott és egyre értékesebb létesítményekkel beépített árterek védelmét az árvizek lefolyási viszonyainak javításával együtt igyekezték megoldani. Ilyen szemléletben született az 1884. évi ún. „tiszai törvény”, az 1885-ben megalkotott vízjogi törvény, és ezt az elvet követte Vásárhelyi Pál Tisza-szabályozása is, mely a Kvassay Jenő-féle korrekciókkal gyakorlatilag a XX. sz. elején fejeződött be (Papp, 1999).

Az árvizek a legsúlyosabb természeti katasztrófák közé tartoznak. Európában 1987 és 1996 között 100 jelentős árvíz pusztított, az anyagi kár közel 100 milliárd euró (25 000 milliárd Ft) volt. Az elmúlt évek drámai tiszai árvizeire és a tavalyi európai katasztrófákra mindannyian emlékezünk. Erősödik a meggyőződés, hogy a "meglepő" események kiváltói az éghajlat és a területhasználat változásai, amelyek különösen a több országra kiterjedő, osztott vízgyűjtőkön kitüntetett figyelmet és nemzetközi összefogást igényelnek. Itthon a Tisza szabályozásának újragondolása vált több ok miatt időszerűvé. Egyértelműen jelentkezett az igény az erős fizikai alapokkal rendelkező árvízi döntéstámogató rendszer kidolgozására, amely képes a két Magyarországnyi vízgyűjtőt egységesen kezelni (Somlyódy, 2003).

Korábban az árvízmentesítés elsőrendű célja a vagyonmentés és a termőföldek értéknövelése volt. Ez határozta meg a Vásárhelyi Pál által 150 éve tervezett és napjaikra a tiszai táj szerves részévé vált árvízvédelmi rendszerünk jellegét. Ma már az árvizek károkozásának mértékét és megítélését elsősorban nem a termésveszteség, hanem a polgárok közvetlen veszélyeztetettsége és lakóhelyének pusztulása határozza meg; a biztonság az emberi-polgári lét alapvető feltételévé vált (D).