Ugrás a tartalomhoz

Birtoktervezési és rendezési ismeretek 9., A tájrendezés szerepe a birtokfejlesztésben

Horoszné Gulyás Margit (2010)

Nyugat-magyarországi Egyetem

9.6 Birtokrendezés – tájrendezés

9.6 Birtokrendezés – tájrendezés

A táj a természeti adottságokat jellegzetesen tükröző társadalmi és történeti folyamatokban kialakult munkamegosztás eredményeképpen differenciálódott. Elsődleges rendeltetésük szerint a következő tájtípusokat különböztetjük meg:

  • a termelőtájat, amely lehet termesztőtáj (altípusok: mezőgazdasági táj, kertgazdasági táj, erdőgazdasági táj,) ipargazdasági (ipari) táj,

  • a lakó (települési) tájat, valamint

  • az üdülőtájat.

A sok vonatkozásban hasonló birtokrendezés, mezőgazdasági területrendezés, mezőgazdasági tájrendezés, tagosítás, rurál tájfejlesztés kifejezések a hatósági, a földnyilvántartási tevékenységen túlmenően elvben a jobbításra, a tájökológiai, a tájképi szempontok érvényesítésére irányultak.

Három évtizeden keresztül – az 1959 és 1962 közötti téeszesítést követően – a rurál táj alakításában, a magyar mezőgazdaságban következetesen egyfajta törekvés, tendencia érvényesült:

  • A nagyüzemi mezőgazdasági termesztés a szövetkezetekben és az állami gazdaságokban koncentrálódott, ezek száma az összevonások miatt folyamatosan csökkent.

  • A nagyüzemi termesztés során, a „racionális” géphasználat, a repülőgépes növényvédelem miatt a táblaméretek egyre növekedtek (9-2. ábra).

9-2. ábra A „modern” nagyüzemi szőlőtermesztésben a helikopter sem volt ritka (Csemez, 1996).

Forrás: Csemez, 1996.

  • A táblák méreteinek növekedésével arányosan nőtt a fátlan térségek mérete és gyakran ezer, sőt több ezer hektáros „kitisztított” felület keletkezett.

  • A nagyüzemi gazdálkodás következtében a mezőgazdasági táj homogenizálódott, a tájalkotó elemek számának csökkenése miatt szegényedett a táj.

  • A térségi komplex melioráció utolsó láncszemének, a tájfásításnak elmaradása miatt a biológiai diverzitás csökkent.

  • A földtörvény erőszakolt érvényesítése és az építési telkek kialakíthatósága miatt az ökológiai kiegyenlítő felületek, a nedves biotópok (kubik- és vályogvető gödrök, mély fekvésű rétek, nádasok, anyagnyerő helyek) aránya jelentősen csökkent.

  • A mezőgazdasági termesztés környezetkárosítóvá, szennyező forrássá vált (kemikáliák nagyarányú felhasználása, melléktermékek keletkezése stb.).

  • A rurál tájban a dinamikus fejlődés (pl. koncentrált állattartó telepek, takarmánykeverő üzemek, mellékági tevékenység) és a hanyatlás (hagyományos termesztő felületek felhagyása, tanyák megszűnése) párhuzamosan érvényesült (9-3. és 9-4. ábra).

9-3. ábra A takarmánykeverő telepeken óriási építmények emelkedtek (Csemez, 1996).

Forrás: Csemez, 1996.

9-4. ábra Az iparosodó mezőgazdaság korszerű borkombinátot épített (Balatonboglár)(Csemez, 1996).

Forrás: Csemez, 1996.

  • A városok környékén, az üdülőtájakban a széttelepülés a 70-es évektől rendkívüli mértékben megindult és napjainkig tart.

  • Az urbánus, a városi táj agresszivitásaival, a technokrata szemlélettel szemben a „passzív” mezőgazdasági táj védtelen.

  • Az intenzíven hasznosított agrártérségekben az általános tájvédelmi és a természetvédelmi törekvéseknek nem vagy alig lehetett érvényt szerezni.

  • A több tízezer hektáros termesztő felületek irányítóiból gyakran hiányzott a gazdaszemlélet, az adottságokhoz alkalmazkodási szándék (ritka kivétel a „bereki” gazdálkodás rehabilitálása) (Csemez, 1996).

A hazai mezőgazdasági tájban kialakult tendenciák a magyar társadalmi-gazdasági helyzetet, az ország vezetőinek politikai szemléletét, az utóbbi években végrehajtott kárpótlást, privatizációt egyaránt tükrözik. S – rendeletektől, törvényektől függetlenül is – óriási különbségek vannak a hazai szemlélet és az Európai Unió országaiban kialakult gyakorlat között.

A hazai rurális tájban az utóbbi fél évszázadban végbement változások jól ismertek. Abban a mindenkori emberi, társadalmi mentalitás tükröződött. Olyan mentalitásoké, cselekedeteké, amelyek

  • tájhasználati konfliktusokhoz,

  • ökológiai tévcselekedetekhez,

  • vizuális ártalmakhoz vezettek.

A diktatúra a monoton tájjelleg kialakulásának kedvezett, míg a demokrácia a változatos tájképben, tájszerkezetben jutna kifejezésre.

9.6.1 Előzmények

A magát gazdasági tanácsosnak nevező Nebbien Henrik a XIX. század elején a birtokrendezési terveket a kor divatjának megfelelően a „tájszépítés” égisze alatt készítette, de nem csak, vagy elsősorban nem vizuális-esztétikai megfontolások vezették. Ellenkezőleg, birtokrendezési terveivel a termésnövekedést kívánta elérni. A táji adottságokhoz jobban alkalmazkodó, a természeti erőforrásokat racionálisan kihasználó tájrendezési módszereket alkalmazott. Megvalósított terveiért a többlettermés egytizedét kérte.

Az ökonómiai, az ökológiai, a műszaki és az esztétikai szempontok ilyen szintű megvalósult szintézisére azóta is ritkán adódik példa.

A birtokrendezés a múlt században sem jelentett lényegében mást, mint napjainkban a mezőgazdasági területrendezés: célszerű nagyságú és művelésű táblák kialakítását, utak építését, vízrendezési munkákat, fásításokat. A táblák határain, a legelők szélén és az utak, földutak mentén kedveltek voltak a fasorok. A termésnövelés a talajvízszint szabályozásával, a kondicionáló hatás növelésével volt elérhető. A kondicionáló hatás pedig elsősorban a szél- és a vízerózió csökkentését, a helyes táblaméretek megválasztását jelenti. Sajnos jelentős volt a mocsarak, a vízjárta felületek kiszárítása is. A termésnövelés általánosan elterjedt, olykor egyetlen megoldása ugyanis a művelésbe vonható terület növelése volt és többnyire maradt is (Csemez, 1996).

Az 1990-es évekig egységességet jelentő mezőgazdasági tájfenntartás, tájalakítás, tájfejlesztés az utóbbi években gyökeresen megváltozott. A felsorolt hazai tendenciák ismertetéséből már kiderülhetett, hogy – a szó igazi értelmében vett, a lényeget, a nebbieni szemléletet tükröző – birtokrendezésről aligha beszélhetünk. Sajnálatosan a kárpótlással, a privatizációval a helyzet nem javult. „Táji” oldalról szemlélve az utóbbi években történteket, a következők állapíthatók meg:

  • A közel kétezer gazdálkodási egység helyett másfél millió lett.

  • Az új tulajdonosok legnagyobb része nem akar gazdálkodni.

  • Aki szeretne gazdálkodni, az nem tud vagy alig tud megélni belőle.

  • A farmergazdálkodáshoz az általános feltételek (piac, bank) hiányoznak.

  • Az évszázados kisüzemi gazdálkodási tradíciók kihaltak.

  • A farmerszemléletnek nem volt honnan átöröklődnie.

  • A tulajdonszerzést leginkább a spekuláció és a dzsentri szemlélet motiválta.

  • A százhektáros táblák 5–10 hektárnyivá válása a tájszerkezetben még nem tükröződik.

  • Megkezdődött az eddig csak mezőgazdasági hasznosítású területek beépítése.

  • A városok óriási mezőgazdasági területeket igyekeznek belterületbe vonni anélkül, hogy a zöldfelületi rendszer kialakításának feltételeit megtartanák.

  • A nyomvonalas létesítmények (főleg az utak) a tájszerkezetet tovább darabolják.

  • Az eddig tabunak tekintett erdők irtását az új tulajdonosok megkezdték.

  • A mezőfásítások, az idős fasorok sok helyen a harácsolók áldozatává váltak.

  • A külterülettel érdemben senki sem foglalkozik (hiányzik a szabályozás, a törvény).

  • Az építési hatóságok a külterületi építkezések tehetetlen szemlélőivé váltak.

  • Nincs megfelelő szabályozási lehetőség a természetvédelmi, a tájvédelmi törekvések megvalósítására.

  • A renitens polgárok büntetlenül szabadulnak meg hulladékaiktól a mezőgazdasági területeken.

  • Nincs országos koncepció a mezőgazdasági táj célszerű alakítására, fejlesztésére.

  • Hiányzik a birtokrendezéssel, a tájrendezéssel foglalkozó hatóság.

  • Az ökológiai szemlélet érvényesítésére nincs megfelelő felvilágosító tevékenység.

  • A gépek hiányának pótlására megjelent ismét a ló.

  • Az új tulajdonosok többségéből hiányzik a táji adottságokhoz alkalmazkodás ismerete.

  • A korszerű agrotechnika széles körű alkalmazására nincs lehetőség.

A tendenciák következtében uniformizálódott a hazai mezőgazdasági táj. A kárpótlással bekövetkezett tulajdonváltozások pedig a tájszerkezet rehabilitálása helyett növelik a környezeti ártalmakat, elősegítik a széttelepülést, a „mindenütt” lehetővé váló beépítést.

9.6.1.1 Fátlan térségek növekedése

A táj jellegét a tájszerkezet, a rurál táj szerkezetét a művelési ágak változatossága, a mezsgyék milyensége (szegélyeffektus) alapvetően meghatározza. A nagy teljesítményű munkagépek, a repülőgépes növényvédelem alkalmazása, a térségi komplex melioráció utolsó láncszemének, a tervezett fasorok, a mezővédő erdősávok telepítésének elmaradása miatt még dombvidéken is keletkeztek 1000 ha-nál nagyobb fátlan szántók. A fátlan térségekben nincs lehetőség a vad megbúvására, fészkelőhelyekre, a természetes vegetáció megmaradt képviselőinek életfeltételeire.

9.6.1.2 Táblaméretek növekedése

A rosszul értelmezett racionális géphasználat következtében a táblák mérete egyre növekedett. Fasorral, erdősávval történő megosztásukra nem volt igény. Egyetlen kényszerű ellenpéldát ismerek: a dunabogdányi 300 ha-os szántón egy juharsort telepítettek a 27 kivágott cseresznyefa „pótlására”. Paradox módon a múlt század „tájszépítészei” nagy, összefüggő, ezért rendezett mezőgazdasági tájakról álmodtak. A mai tájtervezők a XX. század végén pedig a kicsikre, a néhány tíz hektárnyi méretűre törekednek (Csemez, 1996).

9.6.1.3 Ökológiai kiegyenlítő felületek megszüntetése

A nagyüzemi gazdálkodást akadályozó ún. tereptárgyakat, a mély fekvésű területeket, a tocsogókat, a kubikgödröket, a mezsgyéket, a horhosokat, a vályogvető gödröket és a fasorokat, az erdősávokat az utóbbi évtizedekben feltöltötték, kivágták, lecsapolták, azaz megszüntették. Jóllehet éppen ezek a művelési „akadályok” az olyan kiegyenlítő felületek, amelyek

  • a tájképet változatossá teszik,

  • táji kontúrokat képeznek,

  • élethelyet jelentenek veszélyeztetett növény- és állatfajoknak (9-5. ábra)(Csemez, 1996).

9-5. ábra A nagyüzemi gazdálkodás során a táblák geometrizmusa meghatározóvá válik (Csemez, 1996).

Forrás: Csemez, 1996.

Ma a birtokrendezéssel összefüggő, a földhasználatot és azon keresztül a tájhasználatot is befolyásoló változások, változtatások a gyenge használati értékű, illetőleg a nem művelt szántókat, a hegy- es dombvidéki földes kopár területeket, és az alluviális helyek gondozatlan gyepterületeit érintik legnagyobb részben (erdőtelepítés, fásítás, ugaroltatás, hullámterek bővítése, halastavak, víztározók építése, nádasok létesítése, gyepesítés, átmeneti gyepesítés, mocsarak, lápok visszaállítása).

A műszaki, jogi (ingatlan-nyilvántartási) adatokon alapuló földhasználati tervezések, és ez által a tájhasználatot is befolyásoló fejlesztések a birtokrendezés koordináló szerepét bizonyítják.

A külterületi rendezés bár sokrétű (mivel a céljai is igen összetettek), közös alapjait, „közös nevezőjét” a birtokviszonyok, ill. a birtokrendezések adják. Ezért a leendő birtokrendező mérnököknek koordináló szerepük lehet a szóban levő rendezések tervezésében, kivitelezésében.

A tájrendezést a birtokrendezéshez hasonlóan a társadalmi elvárások kényszerítik ki, és a gazdasági (anyagi) lehetőségek szabnak teret a megvalósulásuknak. A birtokrendezési tervekben elsősorban a szorosan vett műszaki; jogi (ingatlan-nyilvántartási) alapadatok szerepe, a tájrendezési tervekben pedig ezen túlmenően az ökológiai adottságok behatóbb vizsgálata es javítása a meghatározó (Dömsödi, 2009).

9.6.2 Szabályozási javaslatok

A műszaki szabályozás általános érvényű, a táj viszont egyedi. Veszélyes lenne, ha a birtokrendezést mechanikusan el lehetne végezni. A konkrét műszaki szabályozás helyett – éppen a mindenkori táj jellegének megőrzése érdekében – elveket, szempontokat lehet megfogalmazni. A javaslatok többsége korlátozó jellegű és az alapvető változások, beépítések, művelés alóli indokolatlan kivonások megelőzésére irányul (Csemez, 1996).

  • Az élővízfolyások (patakok, folyók, öntözőcsatornák) mentén, azok partjától, illetve az árvédelmi töltéstől minimálisan 200 m szélességben nem szabad építést, művelésiág-változtatást, valamint művelésből kivonást előirányozni.

  • Az élővízfolyások vízminőségének megőrzése, illetve további szennyezésének megakadályozása érdekében a vízfolyás menti minimálisan 200 m-es sávban nem szabad intenzív szántóföldi vagy gyep-gazdálkodást előirányozni.

  • Meg kell határozni az egyes hazai tájtípusokban (sík vidéki, dombvidéki, hegyvidéki), illetve azok földrajzi tájegységeiben a legnagyobb táblaméreteket.

  • A vízfolyások, a táblák szélén, a földutak mentén fasorok, kettős fasorok, mezővédő erdősávok telepítését kell előirányozni a tájszerkezet rehabilitálása, a diverzitás fokozása érdekében.

  • Törekedni kell a kedvezőtlen termőhelyi adottságú szántók (mintegy 1 millió ha) erdősítésére vagy gyepesítésére.

  • A védett területek (nemzeti park, tájvédelmi körzet, természetvédelmi terület, hidrogeológiai védőterület, vízvédelmi terület, tájképvédelmi terület stb.) mentén minimálisan 1 km-es sávban pufferövezetet kell létesíteni, amelyben csak a védett terület kezelőjének jóváhagyásával lehet a művelési módon, a művelési ágon, a kemikáliák alkalmazásán változtatni.

  • Az egyedi tájértékeket meg kell óvni, és azok ökológiai, valamint tájképi környezetében jelentős módosítást előirányozni nem szabad.

  • A völgyfenéki réteket feltörni nem szabad, sőt törekedni kell a mély fekvésű, belvízveszélyes szántók rehabilitálására, esetleg víztározók létesítésére.

  • Mező- és erdőgazdasági területen anyagkitermelő helyet előirányozni csak környezeti hatástanulmány alapján és az utóhasználat megtervezésével szabad.

  • Az ökológiai kiegyenlítő felületeket, a nedves biotópokat, az extrém száraz élőhelyeket a biológiai diverzitás megtartása és/vagy fokozása miatt meg kell óvni, illetve rehabilitálásukat elő kell irányozni.

  • Az élővízfolyások, elsősorban a patakok további csatornázása helyett azok renaturálására kell törekedni.

  • Nem szabad a mezőgazdasági területeken 0,5 ha-nál nagyobb felületen tereprendezést előirányozni, és legfeljebb egy méternél kisebb bevágást vagy töltést szabad kialakítani.

  • Az erózióveszélyes, a 15–20%-nál meredekebb lejtésű szántókat feltétlen gyepnek kell tekinteni, vagy erdősíteni kell.

  • A városok környékén ki kell alakítani az erdő-mező gyűrűt (green belt).

  • A mezőgazdasági területeken a fásításokat a meglévő fás növényzet (mezsgye, fasor, erdősáv, horhos stb.) figyelembevételével úgy kell létrehozni, hogy azok zöldfolyosó-hálózatot alkossanak.

  • A fenntartható fejlesztés érdekében a mezőgazdasági területekre, a külterületekre birtokrendezési és/vagy tájrendezési és/vagy külterület-szabályozási tervet kell a birtokrendezési elvek értelmében, a helyi (megyei) rendelkezések figyelembevételével készíteni.

  • A birtokrendezési (tájrendezési, külterület-szabályozási) terveket (továbbiakban: birtokrendezési terv) az érintett földművelésügyi, természetvédelmi, vízügyi stb. hatóságokkal egyeztetni kell.

  • A birtokrendezési terveket az arra illetékes szervekkel (közgyűlés, hatóságok) jóvá kell hagyatni.

  • A birtokrendezési tervekben foglalt javaslatokat folyamatosan meg kell valósítani.

  • A birtokrendezések megvalósításának finanszírozására bankot kell létrehozni.

  • A birtokrendezési tervek ellenőrzésére a Földhivatalt, a Vidékfejlesztési Minisztériumot, a megyei Területfejlesztési Tanácsot kellene felkérni.

  • A kedvezőtlen látványú felületek eltakarásáról (depónia, ipari üzem, major, állattartó telep) fásítással kell gondoskodni.

  • A mezőgazdasági területeken áthaladó vagy azokkal vizuális kapcsolatban álló nyomvonalas létesítmények tájba illesztéséről tereprendezéssel és/vagy fás növények telepítésével kell gondoskodni.

  • A birtokrendezési terveket nem szabad 1:10 000 léptéknél nagyobb térképeken elkészíteni.

  • A birtokrendezési terveket a területrendezési tervekkel összhangban kell elkészíteni.

  • A birtokrendezést a mezőgazdasági területek fejlesztésével, a területfejlesztéssel, a településrendezéssel összhangban kell elvégezni.

9.6.3 Példa: ártéri tájgazdálkodás

Az ártéri tájgazdálkodás értelmezésünkben, a napjainkban bevett gazdálkodási formák fogalomkészletével le sem írható gazdálkodási forma. Ma sokan tájgazdálkodásként értelmezik a termőhelyi adottságokhoz alkalmazkodó gazdálkodási formákat. E szerint a domborzathoz, a talajtulajdonságokhoz, a terület vízháztartásához, az éghajlati adottságokhoz, azaz a tájalkotó tényezőkhöz igazodó gazdálkodással, tájgazdálkodás alakítható ki. Azonban a táj nem csupán tájalkotó tényezők halmaza, hanem azok térbeli funkcionális együttese, speciális élőrendszer. A táj ebben az értelemben olyan önálló arculatú, adott földrajzi teret kitöltő entitás, melyben a fizikai (morfológiai), biológiai (ökológiai) és társadalmi elemek egységes rendszerré szerveződnek. E rendszerben minden elemnek jól meghatározható szerepe van, és e szerep betöltésével segíti elő a táj arculatának kialakítását és fenntartását. E rendszerek jól elkülöníthető határokkal rendelkeznek, anyag-, energia-, és információcserét folytatnak, érzékelik önmagukat, környezetüket, és igyekeznek megteremteni és fenntartani saját létfeltételeiket.

Azoknak a folyamatoknak az összességét, melyek során az élőrendszerek önálló arculatukat fenntartják, rendszerműködésnek nevezzük.

A tájgazdálkodás a táj, illetve az azt alkotó élőrendszerek fenntartására, működésük elősegítésére és a rendszerműködés fenntartásának és sérüléseinek kijavítására irányuló emberi beavatkozás. A fenti fogalmakból következően a tájgazdálkodás feltételei:

  • A tájat alkotó élőrendszerek sajátságainak és kapcsolódási pontjainak pontos ismerete.

  • A táj rendszerműködésének feltárása.

  • A rendszerműködés változásainak folyamatos és közvetlen nyomon követése, észlelése és feldolgozása.

A Tisza – és természetesen minden más folyó – olyan egységes rendszerbe szerveződik, melyben a fizikai, biológiai folyamatokat igen szigorú törvényszerűségek foglalják egységes keretbe. Élőrendszerként tekintve rá, a Tisza magában foglalja vízrendszere, mégpedig egykor volt vízrendszere, s a vízrendszer által meghatározott tér, vagyis a „Tiszai-ártér”, a „Tiszai-alföld”, a „Tisza-táj” egészét. Mindez magától értetődően azt is jelenti, hogy a folyó és az ártere egymástól elválaszthatatlan egységet alkot. Az élőrendszer önálló arculatát a folyók, így a Tisza esetében is a meder és hegyvidéken a vízgyűjtője, síkvidéken az ártere között kialakuló állandó kétirányú kapcsolat révén és során teremti meg az egyes elemek, alrendszerek együttműködése, ami nélkül a folyók vízelvezető-csatornákká degradálódnak.

Ha a tájat meghatározott szerepeket betöltő együttműködő rendszerek és alrendszerek halmazaként fogjuk fel, mely halmazban ráadásul minden egyes alkotórésznek egyedi, és a táj egészének fenntartásában nélkülözhetetlen szerepe van, új elem – a rendszer felépítésének és fennmaradásának törvényszerűségeire tekintettel – csak két formában épülhet be a tájba, illetve maradhat fenn.

  • Valamely elemet kiszorítva, funkcióját részben vagy egészben átvéve.

  • A táj szerveződési szintjeit megváltoztatva, új, korábban jelen nem lévő, a táj önálló arculatának megőrzését hatékonyabbá tévő funkció kialakítása révén.

Az ember esetében szerepek átvételéről nem beszélhetünk. Tájidegen jelenlétkor az ember valamely táji elem helyét foglalja el. Például, amikor kiirtja az erdőt, és a helyén települést, szántót, ipari parkot stb. alakít ki. Ilyen esetekben a beavatkozás szükségszerűen rombolja a tájat.

Az emberi jelenlét, a jól megtervezett tájhasználat azonban javíthatja is a rendszer működését.

Az ártéri tájgazdálkodás tehát az árterek rehabilitációjával és a folyó egészséges rendszerműködésének helyreállításával megalapozható haszonvételek sora.

A folyók mai problémáinak megoldásához az árterek problémáinak megoldásán keresztül vezet az út. Az árterek vízbefogadó és megtartó képességének növelése nélkül a folyók közvetlen problémáira sem lehet választ adni.

Az ártéri tájhasználat-váltás társadalmi szempontú racionalitása abban rejlik, hogy egy-egy tájegységen belül teret tud biztosítani a víznek és általa az ökológiai potenciál kihasználásának. Ez pedig alapot teremt új haszonvételi és megélhetési formák számára egyéni és közösségi szinten egyaránt. A tájhasználat-váltásban rejlő tartalékok három tényező egyidejű, egy tájegységen belüli megteremtéséből fakadnak. E három tényező:

  • a vízpótlás lehetőségének megteremtése,

  • az erdők biomassza képződési potenciáljának növelése és

  • a táji léptékben már meghatározó arányt képviselő területek átállításának lehetősége.

Az alkalmazkodás fő korlátja ma a területhasználat és a ráépült gazdasági struktúra merevsége. Ennek a merevségnek az oldása szélesíti a tervezés terét, ami az állam számára olcsóbb, vagy szélesebb körben pozitív hatásokkal járó fejlesztések megvalósítását teszi lehetővé.

A javaslat lényege, röviden összefoglalva vízügyi szempontból az, hogy a gátak között tartott víz mennyiségét fokozatosan csökkenteni kell. Ahol lehetséges, meg kell hagyni és növelni a nyílt árterek nagyságát, de a gátakat nem szükséges elbontani. Azok elősegíthetik a víz szétterítéséhez szükséges gradiens energia kihasználását. A folyók vizének hullámtéren – a két gát közötti területen – kívüli befogadásához nagy kiterjedésű, a célterület domborzati viszonyaihoz alkalmazkodó ideiglenes tározó tálcákat, árapasztó tározókat kell kialakítani a gátakon kívül az ún. mentett oldalon. A tározó tálcákat ugyanúgy gátakkal szükséges körülvenni, de alacsonyabban és lényegesen nagyobb hosszúságban, a terep differenciáltságára alapozva. Az árvízi funkciót betöltő árapasztó tározók a rendszer részei lehetnek a tájegység vízjárását dinamizálni tudó fejtározóként lehet őket felhasználni. Általuk a tájegységen belüli vízjárás biztonságát és dinamizmusát lehet megteremteni a kritikus időszakokon kívül.

Az ily módon kialakított tálcákon ártéri gazdálkodást lehet folytatni, amely megfelel a táj ökológiai adottságainak. A tájgazdálkodási rend szempontjából az időszakos vízjáráshoz alkalmazkodó területhasználat majdan megjelenő növénytakarója sokkal jobb vízháztartást alakít ki, mint a jelenlegi szántóföldi művelés vagy ugaroltatás. A természetes elöntés és az ártéri gazdálkodás tehát együtt jelentős mértékben javítják a célterület és környezetének vízgazdálkodását, lehetőséget adva többféle haszonvételre, és az EU Közös Agrár Politika (CAP) második pillérében megfogalmazott helyben előállítható és fogyasztható társadalmi termékek előállításán keresztül új rendszerű megélhetési alapot képezhetne a helyi lakosság számára. A javasolt ún. szelíd árasztások térinformatikai modellezésen alapulnak, így meglehetősen valósághűen mutatják a várható vízborítottság felületét és mélységét, amihez a gazdálkodás alkalmazkodni tud, tervezhetővé válik.

A tájgazdálkodás nem pusztán a meglévő természeti adottságokhoz alkalmazkodó extenzív felé hajló hagyományos mezőgazdálkodás, hanem egy olyan, a megszokott gazdálkodási formáktól eltérő tevékenység, melynek lényege, hogy a táj integritásának megőrzése, a tájban található természetes élőhelyek fenntartása mellett biztosít megélhetést a tájban élő embernek. A gazdálkodás maga tehát elsősorban az élőhelyek védelméhez és fenntartásához köthető. Ez azonban nem azonos egy terület természetvédelmi kezelésével, ahol adott esetben – megfelelő támogatás fejében – lemondunk a gazdálkodásról. A tájgazdálkodás alapja éppúgy a hasznok szedése, illetve a jövedelemszerzés, mint bármely más gazdálkodási formánál.

A mélyártéri haszonvételek közül a legjelentősebb az ártéri halászat, mely a halak természetes szaporodását elősegítő, a halivadék leválasztásán alapuló halászati módszer.

A réti halászat az elborított laposok, visszamaradó sekély hullámtéri, vagy elárasztott ártéri rétek, erősen feltöltődő tavak, mocsarak, nádasok halászata.

A nádlás a nádasok, gyékényesek fenntartása és hasznosítása.

Az alacsonyártér rendszeresen elárasztott rétjein a talaj a tavaszi hónapokban nem bírja meg a nagy testű haszonállatokat. Így e területek hosszú távú hasznosítását elsősorban a május–június körüli kaszálásra, majd a sarjadó fű legeltetésére lehet alapozni.

Az árterek erdősítésénél két lényeges szempontot kell mindig szem előtt tartani. A kialakuló erdőt elsősorban az határozza meg, hogy milyen térszinten helyezkedik el (milyen mennyiségű és rendszerességű vízpótlásra számíthat), és, hogy milyen a terület talaja. A telepítéshez így célszerű segítségül hívni a térinformatikát. A legalacsonyabb területektől felfelé haladva az ártér térszintjein láperdők, ezután puhafás ligeterdők, majd keményfás ligeterdők következnek. Az igen száraz, homokos dombtetők pusztai tölgyesek számára megfelelők. Mindegyik ilyen erdő alkalmas arra is, hogy benne, a széleken és a tisztásokon az ősi gyümölcsfajták, s egyéb permetezést nem igénylő, emberi táplálékot is nyújtó fák is létezhessenek.

A magasártér térszintjeit tartós vízborítás nem éri. Az itt kialakítható rétek és gyepek a tradíciók szerinti időszaktól kezdve biztonsággal legeltethetők.

Magasabb szinteken ritkább, illetve rövid ideig tartó elöntés esetén tölgy-kőris-szil dominanciájú keményfás ligeterdőt feltételezünk természetes állapotnak. A fekvés döntő tényezője tehát az erdők fafaj-összetételének. Az ártereken gyümölcsfákkal elegyes erdők, gyümölcsös kertek is kialakíthatók, jellemzően az alacsony- és magasártér peremvidékén.

A turizmusfejlesztés a vidéki térségeknek egy lehetséges fejlődési potenciálja. Fontos azonban, hogy a fejlődés szó valós értelmében a minőségi javulásra, és ne a mennyiségi növekedésre helyezzük a hangsúlyt (Kajner-Fazekas-Flachner-Molnár-Balogh, 2009).