Ugrás a tartalomhoz

Föld- és területrendezés 7., Agrárgazdaságunk helyzete és a fejlesztés lehetőségei

Prof. Emer. Dr. Szabó Gyula (2010)

Nyugat-magyarországi Egyetem

7.4 Agrártermelés-tudomány és területrendezés

7.4 Agrártermelés-tudomány és területrendezés

A földrendező-képzés megindulásakor (1975-ben) olyan tantárgyprogramot alakítottunk ki, amelyik a termőföldeken akkor sorra kerülő teljes körű (komplex) rendezésekhez adott iránymutatást. A már három kiadást megért jegyzet (1979., 1987., 2004.) az akkori szemléletnek megfelelően tárgyalta a területrendezés, a mezőgazdasági nagyüzemek (továbbiakban nagyüzem) tervezése, szervezése, termelésirányítása témaköröket. Bemutatta a terület-rendezés kapcsolatát a mezőgazdasági tudománnyal és gépesítéssel, az ezektől elválaszthatatlan diszciplínákkal együtt.

Az eltelt évtizedek teljesítményének értékeléséről ma eltérőek a vélemények, érthetően hosszabb időre van szükség a tényeken alapuló tárgyilagos álláspont megfogalmazásához. A fejezet bevezetőjében és a soronkövetkező fejezetekben, alfejezetekben leírtakkal a véleményalkotást kívánjuk segíteni.

A fejezet írója ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik láthatta az 1945-ös földreform keretében megvalósuló földosztást, részt vehetett a táblásításban és a nagyüzemek átfogó, mindenre kiterjedő rendezésében, ... vehetett kárpótlási jegyért termőföldet, hallhatta a rendszerváltó elit zöldbárózását, stb. Egyetért azokkal, akik azt állítják, „egy nemzedék azt tette e hazában a XX. század második felében, amit akkor tenni lehetett”.

A példák sokaságát lehetne leírni miként támaszkodott az agrártermelés, az élelmiszeripari hálózat, a tudomány eredményeire és a korszerű technikára. Ilyen arányú fejlődés emberi-, szellemi háttér nélkül nemigen jöhetett volna létre.

Az agrárszakemberek képzése 1958–61-től minden szinten (szakmunkásképzés, technikum, felsőfokú technikum → főiskola, egyetem) szervezett volt. A 70-es években átlagosan egy szövetkezetben 8–10, állami gazdaságban pedig 30 főiskolát, vagy egyetemet végzett szakembert foglalkoztattak. A szakképzettség dinamizmusát az agrár-szakoktatás és kutatás valamennyi területén nagyszabású fejlesztések segítették, szabadon együttműködve a fejlett országokkal. Nagyszámú, külföldön dolgozó agrárszakember, tanácsadó részt vállalt a partneri kapcsolatok építésében. Ez tette lehetővé, hogy a magyar mezőgazdaság színvonala 15 év alatt elérte a világ legfejlettebb országainak szintjét, végbemehetett a honi mezőgazdaság modernizálása (Bosznai L., 1996.).

Nagyon is természetes, hogy a megváltozott politikai-gazdasági-társadalmi környezet a szakképzéssel szemben újabb kihívást jelent, jelenünkben újabb feltételeket támaszt. Az agrár felsőoktatásban szükség szerint módosítani kell az egyes tantárgyak tartalmát, a graduális és posztgraduális képzésben megváltozott, és még inkább változni fog az egyes intézmények képzési feladata.

A 2007/2008. tanévben alap- és középfokú iskolai rendszerű szakképzésben 183 szakképző iskolában folyt mezőgazdasági, illetve élelmiszeripari szakmacsoportos szakiskolai és szakközépiskolai oktatás, valamint a szak-képző évfolyamokon folyó szakképzés. Összesen közel 40 ezer tanuló vett részt ilyen oktatásban, amely demog-ráfiai, illetve munkaerő-piaci okok miatt 15 százalékos csökkenést jelent az előző tanévhez képest. Az iskolák többségének fenntartói a megyei, illetve a települési önkormányzatok.

Az FVM fenntartásában jelen pillanatban 18 korábban önálló iskolát tömörítő 3 agrárszakképző központ műkö-dik, amelyek mintegy 250 tanulócsoportban (osztályban) közel 6200 fős diákközösség részére 60 szakon, szakmá-ban képeznek az agrárterületre szakembereket. Az iskolák munkája túlmutat a közvetlen képzési kötele-zettségen, hiszen a felnőtt- és továbbképzés mellett rend-kívül jelentős nemzetközi szakmai kapcsolatokkal is ren-delkeznek. Fontos feladatuk a szaktanácsadás, a tanüzemi mintagazdaság, a bemutató-gazdaság, valamint a logisztikai központ működtetése.

Az agrárágazati szakemberellátás kiemelkedően fon-tos területe a felsőoktatás. A 2000. évi felsőoktatási intézményhálózat-átalakítás (integráció) következtében az agrárágazati egyetemi és főiskolai képzés 2008-ban 7 egyetem és 5 főiskola keretében 14 egyetemi és 8 főis-kolai karon folyt.

Az AGRO–--21 kutatás tanultságösszegzése kiemelten fontosnak tartja, hogy az oktatásban és nevelésben különféle szinteken és módon tevékenykedők társadalmilag érzékenyek, közgazdaságilag műveltek, fejlődőképesek a tudomány, a nemzetközi tapasztalatok átvételére, fogékonyak, vállalkozó szelleműek és természetszeretők legyenek. A képzési és továbbképzési programoknak olyanoknak kell a jövőben lenni, hogy a felsőfokú végzettséggel rendelkező szakemberek több területen is tudjanak majd elhelyezkedni.

A kutatás felkarolása és intenzívebb támogatása nélkül nem fogunk tudni beilleszkedni a fejlett európai országok közösségébe. Ennek érdekében a „maradékelvet” elfelejtve kedvezőbb anyagi körülményeket kell biztosítani a humán értékek eddigieknél átütőbb érvényesüléséhez. Koncentrálni kell a szellemi erőket, csatlakozni szükséges különféle nemzetközi programokhoz. Az ötvenes évek szolgai másolásgyakorlatát nem szabad többé követni, a magyar valóságot kell minden fejlesztésben megfogalmazni. A kormányzati szerveknek pedig permanensen kell foglalkoztatni az oktatás-kutatás innovációra képes szakembereit. A fejlett országok anyagilag is elismerik a tudást, a szellemi és anyagi tőke kiegyensúlyozottabb állapotát hazánkban is meg kell majd teremteni. Az EU-ban tudományosan meghatározott jövőképpel kellellene rendelkeznünk. Ebben kitüntetett szerep vár a régiókra-, az oktatási-, kutatási intézményekre.

A harmadik évezred elején abirtokrendezésnek-, fejlesztésnek (területrendezésnek) is fel kell vállalni: Az eltelt évtizedek eredményeit, vallatni kell a múltat; Meg kell fogalmazni a magyar nemzet érdekét szolgáló jövőt; Kormányzati ciklusoktól függetlenül a távlati célnak alá kell rendelni a jelent; Az állampolgári szuverenitás megőrzése mellett kell segíteni a falusi polgárosodás csaknem megrekedt folyamatát; Mindezekhez fel kell tudni vonultatni a legkorszerűbb technikát és technológiát, de soha nem elfelejtve az évszázados magyar tapasztalatokat; Térinformatikai adatbázison, a komplex rendezés valamennyi adatának tárolásával és használatával kell elkészíteni a birtokrendezés mindenre kiterjedő tervét, a nemzeti területfejlesztési programokkal összehangolt legjobb modelljét. A birokrendező mérnökök így tehetnének a mezőgazdaság, az agrárgazdaság át-, illetve felértékeléséért. Oktatásfejlesztésünk, célfogalmazásaink több mint három évtizede előzőeknek alárendelve cselekszik.

7.4.1 Előzmények, eredmények, tanulságok, üzenetek

A mezőgazdaságban 1984-ben 69 termelési rendszer működött. A szántóföldi növénytermesztésben 20 termelési rendszer-szervező látott el termelésszervezési feladatot, akik több mint 2200 termelő vállalattal álltak partneri kapcsolatban, tevékenységük 2,9 millió hektárnál nagyobb területre terjedt ki.

Termelésfejlesztő munkájukban meghatározó volt, hogy a fontosabb növények közül a nagyüzemi vetésterület közel 90 százalékát, néhány növénynél pedig a teljes területet integrálták. (Rizstermelés 100 %, kukorica 85 %, búza, cukorrépa 75 %, stb.)

A kertészeti rendszer-szervezők a csatlakozott több mint 680 partnervállalat, illetve nagyüzem termelésének integrálását látták el. Szakmai hatókörük mintegy 44000 ha gyümölcsös, 21000 ha szőlő és 11000 ha zöldségterületre terjedt ki. (A gyümölcsösnek, szőlőnek kb. 40 %-a termett integrált területen.)

A 80-as években az ipari rendszerek térhódítása a hatékonyság növelésének igen fontos eszköze volt. Figyelemre méltóak voltak a Nádudvari Kukorica és Ipari Növénytermesztési Együttműködés (KITE); Bábolnai Ipari Kukoricatermesztési Rendszer (IKR); Bácsalmási Napraforgótermelési Rendszer (BNR); Babarci Búzatermelési Rendszer (BBR); stb. eredményei. Ezek a rendszerek ütköztették a termelés műszaki-technikai és biológiai feltételeit, támaszkodtak a tudomány eredményeire. A rendszerek terjedése az ellenálló és bőtermő, új fajták egész sorát igényelték a nemesítőktől és genetikusoktól. A minden szinten tudományosan megalapozott tevékenység már kezdetben is 25–30 %-os termelésnövekedést eredményezett. Azoknál a rendszereknél, ahol a termelést több gesztor is koordinálta éles verseny bontakozott ki (kukoricánál - pld.: IKR, KITE, BKR, KSZE, stb.), emelkedett a szolgáltatások színvonala. A leírtakról a Mezőgazda Kiadó szakkönyvsorozatban informált és tanított.

Az integrátorok ebben az időszakban már a termékek feldolgozására és értékesítésére is vállalkoztak. Ezeknek az együttműködéseknek egy része, alkalmazkodva a változásokhoz, a piaci körülményekhez ma is működőképes lehetne. (Toján Sz.-Tenk A., 2009.)

Az iparszerű mezőgazdasági termelés egységes és komplex szervezési rendszere tartós és optimális méretű területi alapokra épült fel, amelyek kielégítették a különböző géprendszerek igényeit, biztosították a termelés belső rendjét és szervezettségét.

E gazdálkodási területegységek fontosabb jellemzői voltak:

  • A nagy teljesítményű gépek, gépcsoportok, géprendszerek gazdaságos kihasználását lehetővé tevő és az iparszerű termelésszervezés igényeinek megfelelő méret;

  • Közel azonos talajminőség (termőképesség, művelhetőség) az egyes egységeken belül. Erre azért van szükség, mivel egy egységen adott évben azonos növényt termesztenek, azonos technológiával;

  • A gazdálkodási területegységet alkotó táblák összefüggő, lehetőleg szabályos területet képezzenek a munka közbeni átjárások üresjáratainak csökkentése és a közel azonos távolság biztosítása érdekében;

  • Adott gazdaság területén belül kialakított gazdálkodási területegységek mérete közel azonos legyen. Ez megkönnyíti a termelés irányítását, a vetésváltást és a tervezés kalkulációs számításokat.

Az említett jellemzők alapján tehát a gazdálkodási területegységek a gazdaság szántóterületének rendszerint több, egymás mellett fekvő és közel azonos talajadottságú táblából álló 100–200 ha méretű és egy gazdaságon belül közel azonos nagyságú részeit jelentették. A táblanagyság minimumát a szerződések határozták meg.

A termelési rendszerekben nagyobb teljesítményű gépeket (traktorokat, kombájnokat, stb.) alkalmaztak, ez megkövetelte az ipari háttér fejlesztését is.

A tömb-, táblaterület és az úthálózat kiépítésének terve tudományosan, modellszámítások, közgazdasági értékelés alapján vagy lineáris programozási módszer alkalmazásával történt. (Természetesen e módszerek a jelenben is alkalmazhatók lehetnének!) Számítással ugyanis igazolható, hogy a táblák méretének és alakjának optimális megválasztásával csökkenthető az úthálózat hossza, az úthálózattal elfoglalt értékes termőterület, a szállítási illetve utazási költség. Az optimálisnál nagyobb méretű táblák a táblán belüli szállítási költséget pedig jelentősen növelik.

A termelési rendszerek komplex szolgáltatásokat nyújtottak a partnerek részére: műszaki, agro- és zootechnikai, genetikai, közgazdasági és piaci szolgáltatások, továbbképzés, humán jellegű szolgáltatások.

A termelési rendszerek a KGST országok határain, túlról devizáért fejlett nyugati technikát és technológiákat vásárolhattak.

A 90-es évek válságát túlélő rendszerekben új érdekeltségi formákat is kidolgoztak.

A jegyzetrész írásakor (Szabó Gy., 2004.) az IKR Rt-ről az volt tudható, hogy 2003. májusában ünnepli megalapításának 30. évfordulóját és a cég - mint integrátor - akkor a magyar mező-gazdaság meghatározója. 2002-ben ugrásszerű volt a fejlődés: éves forgalmuk 52,5 milliárd forint, nettó jövedelmük mintegy 750 millió forint volt. A jó menedzselés mellett közrejátszott az eredményességben a partnerek igényessége. (A forgalom 37 %-át a gépkereskedelem, 35 %-át az input anyagok - növényvédő szer, műtrágya, vetőmag, stb. - kereskedelme, a hiányzó 28 %-át a terménykereskedelem és egyéb tevékenységek tették ki.)

Terveik szerint az IKR akkor is folytatta integrációs tevékenységét, felkészült az uniós tagság utáni helyzetre. A vezetők azt is elképzelhetőnek tartották, hogy 2004-től szakapparátusuk fele, mint uniós pályázatkészítő dolgozik majd. Az akkor elmaradó állami szubvenciók pótlásához célpályázatok írása és nyerése lehet racionális megoldása. (mmg, 2003/8. sz.).

Az előző bekezdésekben közreadottakat az idő átírta, a hírek felszámolásról, csődről, eladásról szóltak. Szaxon J. Attila cégvezető IKR magazinban (2010. március) adott válaszai: „Cégünk ereje, vevőink, szállítóink támogatása átsegített bennünket a nehézségeken. Az IKR 2010-ben és utána is a termelők rendelkezésére áll termékeivel, szolgáltatásaival, termeltetési finanszírozásával.” Az új helyzet azonban megkívánja, hogy a finanszírozott körbe csak a gondos kockázatelemzés után kerülhetnek be a termelők. A szerződéses fegyelem betartásával nulla toleranciát hirdetnek és valósítanak meg. A szakma magas színvonalú gyakorlásában az IKR saját eszközeivel: technológiai fejlesztéssel, új gépek és berendezések kipróbálásával, gyakorlati levezetésével közreműködik.

Jó hírekről tudósít az mmg 2010/7. száma: a bolyi agrárvállalkozó cégcsoport integrátorként is jól működik minden részlegében. A Bonafarm Holdinghoz tartozó élelmiszergazdasági vállalatcsoport árbevétele 2009-ben meghaladta a 150 milliárd forintot (ide tartozik a Pick Szeged, Sole-Mizo, a Komárom-Esztergom megyei székhelyű Fiorács vállalkozás is). A cégcsoport meghatározó gazdasága 2009-től a Bábolna Takarmányipari kft.

Vélhetően a címszavas összefoglalóból is kitűnik, és jól látszik a világ élvonalához tartozó felzárkózás az élmezőnyhöz tartozás útja. Minden pénznek, a jövő beruházásainak, a szaktudásnak is az előző célokat kell szolgálni!

A 70-es évek második felében a tudomány és a gyakorlat szakemberei javaslatot dolgoztak ki a magyar mezőgazdaság új területi rendszerére, körzetesítésére (Bernát T. – Enyedi Gy., 1977.). A szerzők természeti tényezők és a közgazdasági hatások együttes figyelembevételével készült körzethatárokat nem tekintették véglegesnek, azok a kedvező térszerkezetre vonatkozó számításokkal való igazolás után újra rendezhetők lehettek. Mindezek ismeretében egy-egy termelési tájon tevékenykedő üzemek területrendezése több meghatározó paraméter ismeretében volt elvégezhető. (A körzet összefüggő térsége homogén, egyénileg jellemezhető része az ország, vagy valami más vizsgált területi egység gazdasági terének. A homogenitást rendszerint a hivatkozott körzetképző tényezők szerint értik. A körzet legnehezebb módszertani problémáját a tényezők területi integrálása jelenti. Szabó Gy., 1987.).

Bármilyen mezőgazdasági termelésben, de különösen az iparszerű termelési rendszerekben a nagyteljesítményű gépek kihasználása minden időben, mindenhol több tényezőtől függ:

  • A földterületek nagyságától és fekvésétől;

  • A talajviszonyoktól (szárazabb és kedvezőbb szerkezetű talaj);

  • A terepviszonyoktól;

  • A területnek az üzemi központtól való távolságától; stb.

Akkor a korszerű nagyteljesítményű technika ésszerű kihasználása, a komplex iparszerű technológia fejlesztésének iránya megkövetelte a termőterületek új, fejlettebb rendezésének a megoldását, a nagyüzemi táblák és megfelelő úthálózat megtervezésével, a vízrendezési és meliorációs feladatok egyidejű megoldásával.

A terület komplex rendezéséhez - főleg az úthálózat kialakításához, a táblásításhoz, de a vízrendezéshez is - ismerni kellett, és kell, a mezőgazdasági gépek paramétereit, főbb technikai adatait. Mindig fontos tudni a gépek szélességét az egyéb járművek és az utak szélességének méretezése miatt, a gépcsoportok szélességét a legmegfelelőbb tábla-szélességek meghatározása miatt, az ültető és vetőgépek tartályainak nagyságát a tábla-hosszak meghatározása miatt.

Az 1970–1990 közötti két évtizedben nemcsak a gépesítésnél értünk el kiemelkedő sikereket, hanem azt is elmondhatjuk, hogy a mezőgazdasági ágazat a vegyipar legnagyobb fogyasztója volt. A műtrágya felhasználás 1984-ben hazánkban elérte a 293 kg/ha-t. (1 hektárra ekkor világátlagban 80, a KGST országokban 185, a Közös Piac átlagában 307 kg műtrágya-hatóanyag jutott. Az utóbbi tíz évben Magyarországon az átlag nem érte el a 54 kg/ha-at! Fontos megjegyezni, hogy ma a földvédelmi alapból a műtrágyázás következtében elsavanyodott talajok meszezésére jelentős összegeket fordítanak.) Az utolsó öt év műtrágya-felhasználása megközelítette a 100 kg/ha. Sajnos a felhasználás elmarad a technológiai igényektől és az elemek arányában is rossz: sok a nitrogén, kevés a foszfor és a kálium.

Jelentősen megnövekedett a korszerű gyomirtó- és speciális növényvédő szerek felhasználása. A kemizáció, szinte robbanásszerű bevonulása a mezőgazdaságba a területrendezéssel szemben újabb igényeket támasztott. (Repülőgépek alkalmazása a növényvédelemben, műtrágyázásban, stb.)

Dinamikusan fejlődött a mezőgazdaság ipari eredetű energia felhasználása. Ekkor a gazdaságunk legnagyobb gázolaj-fogyasztója a magyar mezőgazdaság volt.

A terméshozamok emelkedése azonban nem állt arányban a megnövekedett energia-fogyasztással. Ugyanez állt a kemikáliák felhasználására, valamint a gépesítés területén is. Ezek azt bizonyítják, hogy korszerű technika és tudományos eredmények alkalmazását nem mindig követte a megkívánt hatékonyság.

A specializáció elméleti megalapozóinak véleménye szerint (Bernát T., 1997.) az új mezőgazdasági nagyüzemekben se következett be az ésszerű szakosodás, nem jöttek létre az elképzelt termelési körzetek. A hegy és dombvidékeken az üzemek nagyobb hányadánál nem alakult ki hatékony állattenyésztés, a legjobb adottságú területeken nem szerveződtek specializált nagyüzemek. A specializáció nem vállalati szinten, hanem vállalaton belül, üzemi szinten valósult meg. A termelőszövetkezetekben a szakosodás leginkább a növénytermelésre korlátozódott. A várakozással ellentétben az állami gazdaságokban és termelőszövetkezetekben ugyanazokat a növényeket termelték mint előtte a parasztgazdaságok, csak gépi művelésre kialakított nagy táblákon. A táji feltételekhez igazodó termelési szerkezet kialakítását leginkább a gazdaságirányítás eszközrendszere akadályozta. (A tsz-ek 98 %-ában búzát, kukoricát és cukorrépát termeltek. Központilag állapították meg a felvásárlási árakat, amelyek egy-egy növény termelésére ösztönöztek. 25–70 % támogatásban részesültek az ültetvények és állattenyésztő telepek. Szűk volt a nagyüzemi technológia választéka, stb.)

A mezőgazdasági termelés bruttó értékének rendszerváltást követő visszaeséséről a főfejezet bevezetőjében tájékoztattunk. Az állattenyésztés csökkenésének mértéke az átlagosat is jóval meghaladja, ezáltal mezőgazdaságunk szerkezete újból extenzív irányba tolódott el, a termelési értékeknek a megyék közötti szóródása szintén növekedett. A nagyszámú növények termesztése, az állattenyésztés sokágúsága most sem teszi lehetővé az adottságokhoz igazodó optimális termelési szerkezet kialakítását. A specializáció közép, vagy hosszútávon is csak lassan, fokozatosan valósulhat meg, összhangban a tőke és hitellehetőségekkel, az agrárnépesség foglalkoztatásának biztosításával és a piac igényeivel. Fontos megjegyezni, hogy a piacorientált gazdaság működéséhez a földprivatizáció önmagában nem elegendő, csak annak egy fontos, meghatározó eleme lehet. Szakmai távlati program és nemzetközi versenyképesség alapján lehet és kell a prioritásokat meghatározni. Támogatás hiányában az ágazat nem lesz képes a szabadkereskedelem hatásait elviselni. Olyan ágazatokat, termékeket lenne célszerű támogatni, amelyek az EU termékkörét kiegészítik, és azokkal nem versenyeznek. Rugalmas alkalmazkodóképességünk sokat segíthet az európai munkamegosztásban, de meg kellene határozni, hogy az unió piacára mit és hol érdemes termelni. Mit, kit és milyen mértékben támogatunk.

A már hivatkozott könyv (Bernát T., 1997.) II. részét Laczkó István írta „A szövetkezetek termelési körzettípusai” címen.

A szerző az 1994. év adatai és típusképző kritériumok alapján a következő 7 termelési típust különböztette meg:

1. Szarvasmarha-tenyésztő;

2. Sertéstenyésztő;

3. Baromfitenyésztő;

4. Kenyérgabona-termesztő;

5. Szőlő-, gyümölcstermelő;

6. Városellátó;

7. Vegyes termelésű.

A tudományos igényű elemzés összehasonlító módon feltárta a jelenségeket és összefüggéseket a változások, változtatások okait és következményeit. A korábbi vizsgálati szempontok (A típusok földrajzi elhelyezkedése; Természeti feltételek és körzettípusok összefüggései; Közgazdasági kapcsolatok; Típusszerkezet és színvonal összefüggése, stb.) az EU mutatóival egybevetéssel való igazolással, illetve a hazai területi szakosodás akkori rendjének megváltoztatása okán kiegészültek.

Azelemzés legfontosabb tanulsága: Növekedési és hatékonysági követelmények racionális összekapcsolása, a térbeli specializáció ösztönzése az agrárfejlesztési koncepciók ki, illetve átdolgozásánál. Piacorientált körülmények között nem igen lesz létjogosultsága a tájidegen, a tradicionális, önellátó termelésnek. A technológiák fejlesztésének legfontosabb kritériuma a természeti és emberi környezet megóvása lesz. A termelés üzemi szintű koncentrációja akkor is be fog következni, ha a politika azt lassítani próbálja.

Az agrártermelés általános válsága nem kerülte el a termelési rendszereket sem. A rendszertagok eredménye 1991-ben - bonyolult, összetett okok miatt - jelentős veszteségekbe csapott át. A szőlők, gyümölcsösök egy része a privatizáció során magántulajdonba került.

Az átalakulás következtében az üzemi szinten összehangolt termelőerők (föld-állat-gép-épület-munkaerő, stb.) közötti összhang felborult, visszavetve ezzel a mezőgazdasági termelés potenciálját. (Mértékéről a fejezet bevezetőjében írtunk). Az új földtulajdonosok és földbérlők többségénél sem sokkal jobb a helyzet: hiányoznak a föld megműveléséhez és betakarításához szükséges eszközök, a terményeket csak bértárolókban tudják elhelyezni, stb. Növekedett az eladósodottság; A korszerűsítést szolgáló beruházások elmaradtak, vagy alacsony szinten állandósultak; a tápanyag-utánpótlás a műtrágya és szervestrágya felhasználás drasztikusan csökkent; A magyar talajok tápanyaghiányossá váltak; A romló növényvédelmi helyzet a lakosság életminőségének csökkenését eredményezte, stb.

1997-ben még úgy látszott a mezőgazdasági nagyüzemek sokkal nagyobb jelentőségűek a mezőgazdaság és a magyar falvak életében, mintsem következmények nélkül fel lehessen azokat számolni. (Megmaradásuk, vagy megszűnésük a közeljövő birtokpolitikájának stratégiai elvéből, a vidékfejlesztés követelményrendszeréből levezethető lesz.)

A gazdasági társaságokká átalakult állami gazdaságok-, termelőszövetkezetek-, szövetkezeti üzemágak eltérő nagyságúak, tevékenység szerint szinte mindennel foglalkoznak. A gazdasági társaságok egy része korszerű nagyüzem. Ezek tulajdonszerkezettől függően viselkednek, nem mindig kötődnek a településhez, sokszor nem is abban a faluban szolgálják a fejlődést.

A vázlatos, bemutatásból is látható, hogy a mezőgazdasági nagyüzemek termőterületeinek mindenre kiterjedő (komplex) rendezése többségében meghozta a várt eredményt. A következő évtizedek birtok(föld)rendezőinek célszerű lesz kiindulási alapnak tekinteni a táblák, tömbök rendezettségi szintjét. Szigorú kritikai elemzés, újabb paraméterek rendszerbe építése után lehet a meglévőkből kialakítani a fejlesztendő új modellt.

A lassan körvonalazódó agrárstruktúrában korábbiak szerint továbbra is lesznek nagyobb egységek. Ezeknél a szerzett tapasztalatok hasznosítása viszonylag egyszerű feladat. A birtokkoncentráció végrehajtása során, a 60–100 hektáros gazdaságok területének kialakításánál is lehet azonban törekedni a „rendezettség” megőrzésére.

7.4.2 Agrármodernizáció és támogatottság

A megelőző oldalakon írtak alapján vélhetően az a következtetés is levonható, hogy sikeres 25 évet (1960.–1985.) tudhat maga mögött a magyar mezőgazdaság: Anyagi gyarapodás, szociális biztonság jellemezte a magyar falvakat; a nagyüzem, kisüzem háztáji eredményesen és hatékonyan működött együtt; a területegységre jutó termésmennyiségek megkétszereződtek, a mezőgazdaság exportaktívuma jelentős mértékben járult hozzá a fizetési mérleg egyensúlyban tartásához.

Rendszerbeli gyengeségek, az eltelt évtized útkeresése, többszöri irányváltás és a csatlakozás miatt egyre erőteljesebben jelenik meg a szakirodalomban az ökoszociális piacgazdasági elvekre épülő többfunkciós agrármodell megalkotásának igénye. Ennek a főiránynak a tézisszerű összefoglalását adjuk meg Ángyán (2001.) után az alábbiakban: „Az iparszerű gazdálkodás teljesítette történelmi feladatát. Ez a gazdálkodási rendszer nem a helybelieknek ad munkát, egészséges környezetet és ehető táplálékot, hanem a helyi hagyományokkal és kulturális értékekkel szemben szinte kizárólag a beszállító iparok és az ezeket zömében megtestesítő multinacionális cégek érdekeit szolgálja. Ez a rendszer a természeti és társadalmi környezetet egyaránt veszélyezteti, energetikai és közgazdasági szempontból is irracionális, hosszú távon fenntarthatatlan, termékei rossz minőségűek, kemikáliákkal szennyezettek, táplálkozásfiziológiai értékük rossz, fogyasztásuk komoly humán-egészségügyi problémákhoz vezet, és a fizetőképes piacokon mindezek következtében alig értékesíthetők. A világélelmezési problémákat sem az eddig is intenzíven művelt régiók ipari ráfordításainak további növelésével lehet megoldani. ... E problémák a rendszer logikáján belül maradó technológiai tökéletesítéssel, technikai modernizációval és ipari ráfordítás- növeléssel nem oldhatók meg.

Olyan gazdálkodási stratégia-, rendszer- és szerkezetváltásra volt szükség, amely környezetérzékenységét, terhelhetőségét, termelési adottságait, valamint a mezőgazdálkodás egyéb (környezeti, regionális, foglalkoztatási, szociális, kulturális, stb.) feladatait is figyelembe veszi.”

Az Európai Közös Agrár- és Vidékpolitika (CARPE: Comon Agricultura and Rural Polici for Europe) 1992 óta építi a termeléspolitikai pillért kiegészítő vidékpolitikai-, a környezeti, társadalmi, regionális, szociális és foglalkoztatási elemekre épülő pillért. Támogatások oldaláról csökkennek a termelés és nőnek a vidékpolitikai célok megvalósítását szolgáló források. (Mindez tükröződik az Agenda 2000, az EU 2000–2006. közötti időintervallumra szóló költségvetésben. Az EU közös Agrár és Vidékpolitikai keretéből az országban minden felhasznált forinthoz három forint közösségi támogatás vonható be. Ennek összege 2006-ban 250 milliárd Ft.)

A későbbiek miatt is érdemes egy válogatást összerakni azért, hogy áttekinthessük a megnevezett időszak agrárpolitikai céljai mennyire rokon vonást mutattak az akkori Közös Piacéval, a későbbi EU-éval (Horn P., 2003.):

  • A mezőgazdasági népesség jövedelemszintjének közelítése az ipariéhoz, - ez már megvalósult az 1970-es évek végére, a ’80-as évek elejére - a városiéhoz, növelve az alaptevékenységek termelékenységét;

  • A versenyképes farmméretek kialakítása, ahol a magas műszaki fejlettségű géprendszerek és technológiák gazdaságosan és eredményesen alkalmazhatók;

  • A termelés integrációs kapcsolatrendszere, az egyenként versenyképtelen kisüzemek összefogása és a piaci rendszerbe való bekapcsolásuk;

  • A mezőgazdasági nagyüzemek multifunkcionális tevékenysége, mindenek előtt a munkahelyteremtés céljával;

  • A vidék népességmegtartó képességének fokozása, a vidéken élők életminőségének javítása (lakásviszonyok és települések infrastruktúrájának fejlesztése, orvosi ellátás, szociális háló erősítése, nyugdíjrendszer);

  • Élelmiszerbiztonság javítása (növényvédelem, állat-egészségügy fejlesztése, szakember-ellátottság növelése, áttekinthető adatszolgáltatás);

  • Fenntartható mezőgazdasági tevékenység (... talaj tápanyag-utánpótlás, vízrendezés, talajjavítás, erdősítés);

  • Nemzetközi kapcsolatok erősítése, humán-erőforrás fejlesztés.

Az uniós tagországoknak a 90-es évektől kötelező a hazai viszonyokhoz igazodó agrárkörnyezeti program koncepciójának és gyakorlatának kialakítása. Olyan programot kellett meghirdetni, amelynek feladata a környezet, a természet védelmét, a táj fenntartását és megőrzését célzó mezőgazdasági termelési módszerek kialakítása és terjesztésének támogatása. Ezért készült el hazánkban is 1999-ben a földhasználati zónarendszerre építve a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP). Megvalósulását kormányhatározat támogatta.

Célprogramjai:

  • Agrár-környezetgazdálkodási alprogram;

  • Integrált gazdálkodási célprogram;

  • Ökológiai gazdasági célprogram;

  • Extenzív gyephasznosítási célprogram;

  • Vizes élőhely-hasznosítási célprogram;

  • Érzékeny Természeti Területek célprogramja;

  • Képzési, kutatási-fejlesztési, szaktanácsadási és demonstrációs programok.

Az 1999-es kormányhatározat 2000. 01. 01-el rendelte indítani a programot 6,5 MD költségvetéssel, de ez 2001-ben sem történt meg (Ángyán J., 2001.).

Számottevő előrehaladásról 2003 tavaszán sem tudunk beszámolni. Az Európai Uniós csatlakozás mérlegét összegezzük Tabajdi Cs. (2004-2008) nyomán:

  • Az első másfél év mérlege: ellentmondásos, de nem reménytelen. Egyértelművé váltak hiányos-ságaink, problémáink, de körvonalazódott a lehet-séges kitörés iránya is.

  • A csatlakozás az európai piacok telítettsége miatt csak mérsékelt lehetőségeket hozott az export orientált magyar agrárgazdaság számára.

(A magyar felkészülésben mulasztások történtek a kormányzatok hibáiból. A legnagyobb problémát az okozta, hogy a közösségi és a kapcsolódó nemzeti támoga-tások kifizetése késedelmesen történt meg. Mindez a gazdálkodóknak komoly pénzügyi hátrányt jelentett. A gazdák nagy része csalódott emiatt a csatlakozás első évében.)

  • 2004-ben a SAPS-ból az előirányzott 76,3 milliárd forintból csak 10 milliárdot fizettek ki.

  • A nemzeti kiegészítésből, a top up-ból a 91 mil-liárd forintból csak 50 milliárd forintot fizettek ki 2004-ben.

  • Egyáltalán nem került sor kifizetésre egyik vi-dékfejlesztési operatív programban sem (AVOP, NVT).

  • A SAPARD előirányzat 80%-át kifizették, de ennek nagy része eredetileg 2000-re előirányzott forrás volt. A SAPARD több éves késésben volt.

(Hiába volt az első uniós évben a támogatás elvi-leg nagyobb, mint 2003-ban a tényleges kifizetés az első uniós évben csak 71%-át érte el az előző évinek.

Vontatottan haladt az intervencióra felajánlott ga-bonakészletek felvásárlása is. A 2004-ben inter-vencióra felajánlott 4 millió tonna gabona átvétele jórészt az intervenciós időszak vége felé történt meg. Emiatt a gazdák csak jelentős késéssel jut-hattak a termény ellenértékéhez.

A felgyülemlett problémák nyomán a rendszer-változás legnagyobb agrártüntetésére került sor márciusban.)

  • Sokkszerűen érte a magyar mezőgazdaságot az is, hogy számos versenytársunk jelentős piac-bővülést ért el Magyarországon: Lengyelország, Csehország és Szlovákia behozatalát 50%-kal tudta emelni.

  • A csatlakozás pozitívuma volt, hogy az agrárium támogatása a korábbiaknál magasabb volt, még ha ez késedelmesen is került kifizetésre.

  • Az intervenciós rendszer - a beindulás nehéz-ségei, az Európai Bizottság merevsége ellenére - csillapítóan hatott a gabona árának csökke-nésére, ez is pozitívum volt.

  • Nagyon pozitív, hogy a magyar gazdálkodók többsége képes megfelelni a közösségi szabá-lyozás követelményeinek, igyekszik kihasználni a KAP keretében biztosított lehetőségeket.

  • Magas a pályázati aktivitás, s az elkészült pá-lyázatok többsége jó volt.

  • Javult a magyar gazdálkodók környezetvé-delmi tudatossága.

  • Előtérbe került az élelmiszerbiztonság ügye.

  • Bizonytalansági tényező jelenleg is a KAP jövője:

miként alakul a közös agrárpolitika (cukorreform, zöldség-gyümölcsreform, szőlő-borreform)

  • a 2007-13 közötti költségvetés kérdése, az európai agrárium visszaszorulása, a források elosztásának aránytalansága (a hét év alatt egy gazdálkodóra jutó uniós agrár és vidék-fejlesztési támogatások mértéke a bizottsági elképzelések szerint az EU-15-ök esetében: átlagosan 48 347 euró/fő, míg a 10 új tagállam esetében 14 373 euró/fő, másképpen 2416 euró/hektár a 15-öknél, és 1545 euró/hektár az újaknál)

Horn Péter akadémikus a magyar mezőgazdaság 2003. márciusi helyzetelemzésében az alábbiakat nyilatkozta:

Erősségek:

  • Az ország területének kiemelkedően nagy része alkalmas mezőgazdasági hasznosításra, kétharmada kedvező ökológiai és termőhelyi adottságú;

  • Az ország agrárgazdaságára a hagyományokból és ökológiai adottságokból adódóan a sokoldalúság jellemző;

  • Az ágazatok többségében versenyképes növény- és állatfajták állnak rendelkezésünkre, az alkalmazott eljárások széles választékát művelik;

  • A mezőgazdasági környezetterhelés a fejlett nyugat-európai országokhoz képest alacsony, emiatt a fejlesztésnek sokirányú és tág tere nyílhat a fenntartható fejlődés garanciájával;

  • A mezőgazdaságban dolgozó felsőfokú végzettségű szakemberek képzettsége jó;

  • A mezőgazdasági alapanyag-termeléssel többnyire jól összehangolt a feldolgozóipar, exportpiacokon részesedésünk jelentős;

  • A hazai magas szintű élelmiszer-ellátást mezőgazdaságunk úgy tudja biztosítani, hogy exportra is jelentős mennyiséget volt képes minden időszakban megtermelni anélkül, hogy a környezetet túl kellett volna termelni a mezőgazdaság fenntarthatóságát veszélyeztetve;

  • Mára az exportpiacok döntően a fejlett - 2/3 részben EU - régiókba helyeződtek át.

Gyengeségek:

  • Az agrárgazdaságunk általános fejlettségi színvonala és jövedelemtermelő kapacitása az elmúlt 15 évben újból jelentősen elmaradt a fejlett országokétól;

  • Előnytelenül szétaprózott birtokstruktúra alakult ki;

  • Az agrárgazdaság tőkehiányos, az eszközállomány elhasználódott, az élelmiszeripari üzemek egy része is korszerűsítésre szorul;

  • A termelői és feldolgozói szektorra a szétaprózottság jellemző, kevés a versenyképes méretű integráció, szervezett együttműködésen alapuló szövetkezés. A koncentráció világjelenség, a hatékonyság és versenyképesség irányába való elmozdulást jelenti. Dániában a 70-es években több mint 20 000 sertéstelep volt, ma pedig 9 000 –nél kevesebb van;

  • A nagyarányú falusi munkanélküliség foglalkoztatói kényszert, jelentős szociális terhet jelent, amely ha közvetve is, de fékezi a versenyképes mezőgazdasági tevékenység kialakítását;

  • Az egyéni gazdálkodók többségének hiányos szakmai felkészültsége a korszerű agrárgazdaság ismeretigényéhez képest, ütőképes szaktanácsadási hálózat eddig nem alakult ki.

Az elemzés összefoglalójából kiemelésre érdemes: „Kiszámítható gazdasági és politikai feltételek mellett, komolyan kialakított stratégiával, Magyarország belátható időn belül Európa egyik erős agrárgazdasággal rendelkező országa lesz. Történelmi előzményeink és eredményeink erre garanciát nyújtanak”. Feladataink adottak a harmadik évezred második évtizedében is!

Kiemelések az agrárium 2004-2009 közötti időszakának tárcavezetői értékeléséből (mmg. 2010/1.sz.):

Korábbiak (1.sz.modul) szerint Gráf József az FVM irányítását 2005 májusában vette át.

  • Az átvételkor Magyarország a kifizetések tekintetében a 25.-, utolsó volt a tagországok között. Jelenleg kifizető ügynökségünk a harmadik, negyedik helyen áll a gazdákhoz eljutott pénzek, támogatások tekintetében.

  • A sertés- és baromfiágazatban a magyar megoldást az EU 2013-ig engedélyezte, amelytől az ágazatokban már nyereség is elérhető. Hazánk a „baromfinál” az állategészségügyi költségeket megtérítheti, állatjóléti támogatást fizethet. Ezekkel gazdaságossá tehető a termelés.

  • A bortörvény a magyar igényeknek megfelelően alakult az unióban (ugyanezt nem sikerült elérni a cukorrendtartásnál, a kukorica intervenciónál, tejkvóta emelés...).

  • Agrárfejlesztési hitelprogram (25 milliárd forint); agrárforgóeszköz-hitelprogram (15 milliárd forint), gabona-hitelprogram 815 milliárd forint); Tész-hitelprogram (5 milliárd forint) értékben a válsághatások mérséklésére mindent úgy kellett megtenni, hogy csökkent a finanszírozó bankok (MFB, kereskedelmi bankok) finanszírozási hajlama.

  • A tárca lehetővé tette, hogy a 2010.évi költségvetés terhére a top-up kötelezettségekből 16 milliárd tejtámogatást kifizessenek. Forrásjavító intézkedés volt a SAPS előlegfizetés is! A kettő együtt több mint 130 milliárddal segítette a gazdák túlélését és a jövőépítést.

  • A 33 milliárd nemzeti támogatási rész csökkentése a földalapú top-up-ból a gazdákat érzékenyen érintette, és ezen az sem segített, hogy az európai uniós támogatások 10%-al emelkedtek.

  • Igen jelentős az az eredmény, amelyet hazánk a modernizációs versenyben, a hatékonyság emelésében az állategészségügyi helyzet javításában, a gépesítettség színvonalának emelésében elért (2007-2009 között 10 000 kérelemre 80 milliárd forint jutott gépek és technológiai berendezések vásárlására; támogatással 672 telep oldotta meg a korszerűsítést, a trágyatermelést és elhelyezést, a környezetvédelmi problémákat.) További számadatokkal lehetne igazolni, hogy Magyarország következetes és fokozatos fejlesztéssel igyekszik megfelelni a „kölcsönös megfeleltetés” uniós elvárásainak.

  • A gépesítésnél 302 milliárdos beruházás valósult meg 700 milliárd forintos támogatással, amely versenyképességünket növelte.

Az önkényes válogatással bemutatott támogatás-sorból úgy gondoljuk, hogy látszik az átalakulóban lévő magyar mezőgazdaság korszerűsödése, egy modernebb agrárium létrejötte. Előzőekből persze az a következtetés is levonható, hogy az agrártámogatások drasztikus csökkentése ezt a folyamatot lassítaná, számos területen (pénzügyi és jövedelmi- munkaerő igény módosulása, szociális-; regionális hatások, természeti környezetre gyakorolt negatív hatás,...), meggátolná. Európa számára pedig alapvető érték a természeti környezet és az élelmiszer-biztonság. Nem hagyható figyelmen kívül az a a tény, hogy a tagországokban az eltérő támogatások beépültek a működő piaci mechanizmusokba, a költség-, ár- és jövedelemviszonyokba (Dorgai L –Udovecz G, 2009).

7.4.3 Az európai agrármodellről

Nehezen képzelhető el olyan mezőgazdasági modell megalkotása, amelyik valamennyi tagország számára elfogadható lenne. Célazonosság ellenére a célhoz vezető utak nagyon eltérőek. Az útkeresést érdekellentétek, heves viták kísérik. Terjedelmi korlátok miatt sem vállalhatjuk az egyes országok álláspontjainak bemutatását, az osztrák eredmények sorolásával szeretnénk az eddigi magyar útkeresést igazolni, a modell továbbgondolását segíteni.

Szakirodalom alapján, elsősorban az EU Mezőgazdasági Minisztereinek Tanácsa soros elnökét, Wilhelm Molterer (1999.) minisztert idézzük:

Az európai modell, amely az osztrák sikerek titka, megkülönböztet másoktól minket.

Alapértékei ennek a modellnek:

  • Szilárd demokrácia és erre épülő demokratikusan legimitált döntési struktúrák;

  • A szociális piacgazdaság koncepciójának ökoszociális piacgazdasági modellé fejlesztése;

  • Szociális stabilitás jól kiépített ellátórendszerekkel;

  • Magántulajdon, teljesítmény, felelősség, stb.;

  • Az ökológiai irányultság kiterjesztése a politika széles területeire;

  • Kulturális sokszínűség, mint erősség és nem mint hátrány.

Ebbe az európai modellbe és értékrendszerbe kell, hogy ágyazódjon be az európai mezőgazdálkodás modellje, mely e kontinens történelmére épül, és amelyre kontinensünknek, kultúránknak, tájainknak és társadalmainknak szüksége van.

Az európai agrármodell felfogható úgy is, mint egy politikai, pontosabban társadalompolitikai jövőkép. Egy olyan jövőkép, amely egyáltalán nem csak Európa parasztságának, hanem mindannyiunk számára fontos, mert életünk alapjainak jövőjét határozza meg.

A mezőgazdálkodás európai modelljének dimenziói lehetnek:

  • Többfunkciós mezőgazdaságot akarunk, azaz olyan mezőgazdaságot, amely minden - élelmiszertermelési, ökológiai-környezeti, valamint regionális, társadalmi - funkcióját betölti, melyeket a társadalom elvár tőle. Ez megkülönböztet bennünket azoktól az egy-dimenziós agrárkoncepcióktól, amelyeknek középpontjában például csak az élelmiszerek termelése áll, és egyéb feladatokat nem vesznek figyelembe;

  • Fenntartható mezőgazdálkodást akarunk, vagyis olyan mezőgazdaságot, amely tartósan abban a helyzetben van, hogy e többféle funkcióját egyaránt el tudja látni. Egyrészt azáltal képes erre, hogy fenntartható termelési módszereket alkalmaz. Például a vízjogi játékszabályok követésétől egészen az állatvédelmi előírások betartásáig. Másrészről annak beismerése által, hogy e termelési, gazdálkodási mód nagyobb költségeit kompenzálnunk, környezeti valamint társadalmi, regionális teljesítményeit honorálnunk kell;

  • Egész területünkre kiterjedő („területfedő”) mezőgazdaságot akarunk, amely védett vagy hátrányos helyzetű térségeinkben ugyanúgy jelen van, mint agrártermelési régióinkban, de itt ökoszociális feladatai kerülnek előtérbe, mely egy olyan magas hegyvidékekkel borított országban, mint pl. Ausztria létfontosságú;

  • Végezetül versenyképes mezőgazdaságot akarunk, olyan mezőgazdaságot, amely megállja a helyét a piacokon is. A verseny számunkra azonban tisztességes versenyt jelent, vagyis azokat az „ökoszociális játékszabályokat”, amelyeket az európai mezőgazdaság modellje magába foglal és gyakorlata betart, azokat a WTO (World Trade Organisation; Világkereskedelmi Szervetzet) keretei között is rögzíteni kell.

Ausztria soros EU-elnöksége idején a mezőgazdaság-koncepció néhány fontos sarokpontját sikerült rögzítenünk. Ki kell ezek közül emelnünk az EU-tagországok agrárminisztereinek arra vonatkozó megegyezését, hogy a környezeti, ökoszociális, társadalmi, regionális elemeket magába foglaló vidékfejlesztésnek Európa szerte a közös agrárpolitika második pillérévé kell válnia. Ez a megállapodás a közös EU erdősítési programmal együtt új perspektívákat nyitott meg előttünk. Most e perspektívák konkretizálásán dolgozunk, hogy ezeket a jövedelemszerzés és a munkahelyteremtés terén regionális szinten is aprópénzre váltsuk.

Túlélési kérdés a piacgazdaság szociális és ökológiai keretfeltételeinek meghatározása. Ebben a paradigmaváltásban a mezőgazdaság úttörő szerepet játszhat, ha az ökoszociális piacgazdasági modellt következetesen alkalmazza.

Még mindig olyan gazdasági rendszerben élünk, amely rövidtávra orientált. A mezőgazdaság fenntartható gyakorlatával és tapasztalataival megtermékenyítő hatással lehet az egyéb szektorokra is. Különösen az ökológiailag érzékeny régiókban - ahol a természetbe való beavatkozások hosszú távú hatásai világosan láthatóak és érezhetőek - tanulta meg a mezőgazdaság az alkalmazkodás és a fenntarthatóság jelentőségét. Ausztriában az osztrák gazdaságok 70%-a, a mezőgazdasági területnek pedig 90%-a vesz részt az agrár-környezeti programban (ÖPUL: Österreiches Program für Umweltgerechte Landbewirtschaftung, Környezetbarát Mezőgazdálkodás Osztrák Programja). Az EU-átlag e tekintetben 20 %.”

Molterer szerint a vidékfejlesztés, mint új politikai terület az európai mezőgazdaság-fejlesztési stratégia egyik központi eleme. A mezőgazdaság az életképes régiók motorja és az is kell, hogy maradjon. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a mezőgazdaság ökoszociális funkciói lényegesen nagyobb mértékben lesznek honorálhatók. Ez ugyanúgy igaz a környezet, és tájápolási mint térségi, természeti hátrányok kiegyenlítését érintő tevékenységre, vagy foglalkoztatást biztosító szerepére.

Olyan integrált koncepcióról van tehát szó, amely összességében kiegyenlítheti a hátrányokat, munkát ad, hátrányokat minimalizál és a vidéki régiók előnyös oldalait segíti fejleszteni.

Az EU tagországainak, a korlátozás nélküli liberális világkereskedelem küzdőterében, külön-külön is meg kell találni azt a modellt, amelyik a versenyhátrányoktól megmenti a termelőket. Az ökológiai, szociális és fogyasztóvédelmi elvárásokat költségfaktorként el kell ismertetni a termelésben. A nemzeti út ki-, illetve továbbépítésének példája lehet, az „Agrár-Jövő-Ausztria” szerű agrárstratégiai program (Ángyán J. 2001.).

Jószándékkal feltételezhető, hogy Európa elkötelezte magát a többfunkciós mezőgazdaság mellett. A megvalósítás esélyeit azonban számos tényező (tőkeérdekeltségek, élelmiszer-gazdasági szerkezetek, amerikanizálódási folyamatok, stb.) nehezíti. Az egymással szemben álló két irányzat harca minden szinten (termelés, értékesítés, oktatás, kutatás, fejlesztés, stb.) és mindenhol folytatódik. A közeljövő birtokstruktúra korszerűsítése, a tervezés szintjén már elkezdődött a térségi-, kistérségi programok is jól szolgálhatják a helyes modellválasztást, a sajátosan magyar modell megtalálását és megvalósítását. A természetvédelem, a mezőgazdaság és a vidék „hármasának” együttdolgozását köztudottan növekvő forrásokkal támogatja az EU közös Agrár- és Vidékpolitikája. A mennyiségekhez kötődő kompenzációs kereten csökkenő volumenéből ezzel szemben pedig mindig több jut a második irányzat követőinek.

A többfunkciós agrármodell európai folyamatainak szakaszolt (1960-1975/80; 1975/80-1990;1990-) leírása alapdokumentuminak, intézkedéseinek, rendeleteinek bemutatása több tíz oldalra tehető a vonatkozó szakirodalomban. Az alfejezet zárásaként az osztrák J. Riegler-t idézzük: „Az ökoszociális piacgazdaság központi gondolata az, hogy meg kell változtatni a piac felé irányuló jelzéseket, még pedig az árak és költségek viszonyának átalakításával.” Előny csak azokat a termelési módokat, termékeket illeti meg, amelyek megfelelnek a fenntarthatóság elvének! J. Riegler szerint: Az áraknak tartalmazniuk kell a környezeti költségeket; Az adórendszert ökologizáni kell; Világos terméknyilatkozatok kellenek; Csak a fenntartható jövőt ígérő beruházásokat szabad támogatni! A fenntarthatóság elvét szolgáló további eszközök:

  • Tiltani csak ott szabad, ahol a piac erői nem hatnak.

  • Széleskörű környezeti tudatosságot kell kialakítani mindenhol (iskola, információs csatornák...)

  • A környezetvédelem nemzetközi feladattá tételére van szükség.

  • Be kellene vezetni a „bruttó hazai termék” (GDP) helyett az „ökoszociális termék” (ÖSP) kategóriáját (Ángyán J. – Menyhért Z. szerk., 2004)

Így teljesülhetne a „kartai gondolat”, miszerint a társadalom megfelelő díjazással elismeri a természetgazdálkodás és szociális feladatok teljesítését.