Ugrás a tartalomhoz

Nagyméretarányú térképezés 2., Az 1997 előtti felmérések végrehajtásának főbb munkaszakaszai, jellemzői

Dr. Vincze László (2010)

Nyugat-magyarországi Egyetem

2.3 A korábbi terepi felmérések munkafolyamata

2.3 A korábbi terepi felmérések munkafolyamata

Mielőtt a folyamat és feladatai bemutatására sor kerülne, fontos kiemelni, hogy az ismertetés ugyan jelen idejű, de a leírtak a múlt technológiáját képezte. Amiért mégis be kell mutatni ezeket az eljárásokat, annak oka egyrészt, hogy az elvek ma is érvényesek, másrészt pedig ezekből, ezek által alakultak ki a mai modern technológiák. Ezen felül a korábbi térképkészítések eredménye napjaink számos digitális térképeiben is továbbvitelre került.

2.3.1. Adatgyűjtés

Az adatgyűjtés bármely térképkészítési feladat szempontjából alapvető jelentőségű, mert részben támaszkodni kell a korábbi állapotra, ezért ismerni kell a rendelkezésre álló adatok jellegét, értékét (pl. kisajátítási és más numerikus munka, bírósági ítélettel végződött korábbi munka, stb.) még akkor is, ha új felméréssel kell az új térképet előállítani.

A körzeti földhivatalokban (KFH-nál) történő adatgyűjtés során a földmérési alaptérkép és nyilvántartási másolata (amelyhez kötöttek az ingatlan-nyilvántartási adatok), földkönyv-kivonata és a korábbi jelentősebb sajátos célú (elsősorban numerikus) földmérési munkák szerezhetők be. Itt található a talajosztályozási (földminősítési) térkép is, melyen a művelt területek és minőségi osztályhatárai és ezek alapjául szolgáló mintaterek nyilvántartása történik. A Megyei Földhivatalokban (MFH) – mint már írtuk – elsősorban az alappontok, valamint a topográfiai térképek és a korábban készült légifelvételek a találhatók meg.

2.3.2 Alappontsűrítés

Az országos alappontokra támaszkodva V. rendű háromszögelési pontok vagy felmérési alappontok

  • helyének kijelölése,

  • állandósítása,

  • mérése (GPS vagy fizikai távmérők, mérőállomások),

  • koordinátáinak kiszámítása és

  • a meghatározás felülvizsgálata

a Fotogrammetria tantárgyban, valamint a 6. és 7. modulban utaltak szerint történik, messzemenő figyelemmel a részletmérés igényeire.

2.3.3 Elhatárolás

Már utaltunk az elhatárolás fontosságára. Újfelmérés során a felmerülő feladatok a következők:

  1. település- és fekvéshatárok egyeztetése és terepi ellenőrzése, bizottsági bejárása, szükség szerint javaslat-tétel az esetleges

    • területátcsatolásra vagy

  • „műszakilag indokolt határvonal-módosítás”-ra;

  1. földrészlethatárok elhatárolása.

Utóbbi a részletmérés megalapozása érdekében valamennyi földrészlet-határ-töréspont azonosítását és terepi megjelölését jelenti.

Miután kevés különbség van a digitális technológia és a korábbi eljárások során követendő megoldásokban, ezért bővebben erről a 4. modulban esik szó, de hivatkozunk rá a 6. és a 7. modulban is.

2.3.4 Részletmérés és dokumentálása

A részletmérés a földmérési munkák leggyakoribb feladata. Mint eredeti adatgyűjtési munka, meghatározza a felhasználók által lekérhető adatok pontosságát, minőségét.

A birtokhatárok bemérésénél arra kell törekedni, hogy lehetőleg alappontokról mérjék be azokat. A bemérés kezdetben mérőasztallal való grafikus rögzítéssel, majd derékszögű beméréssel, és polárisan történt. A közterületi telekszélességeket a beméréstől függetlenül mérni kell (ez a „frontmérés”).

Épületeknél és más szabályos tereptárgyaknál csak a fő töréspontokat mérték be közvetlenül polárisan vagy derékszögű méréssel és ezekhez a pontokhoz képest állapították meg az építmény méreteit, hogy az megszerkeszthető legyen.

A részletes felmérés végrehajtásához – annak módszerétől függően 4-5 ember volt szükséges. Ezek közül a legtapasztaltabb mérnök, vagy technikus vezette a felmérési munkát. Ő készítette a manuálét és irányította a részletpontokon mozgó „figuráns”-okat (mérési segéderők).

A részletmérés eredményének dokumentálása a bemérési módszerhez igazodva történhet a már említett: mérési jegyzetben (manuálén), mérési vázlaton vagy tömbrajzon, illetve mérési jegyzőkönyvben, a már megismert szabályok szerint.

Poláris koordináta mérés esetén a tájékozó irányokat és minden egyes részletpontra rögzített irányt, távolságot (melyekből a pont két vízszintes koordinátája és a pont magassága egyes esetekben már a terepen is számítható), a műszer adattárolójába (digitális mérési jegyzőkönyv) vagy korábbi megoldás szerint hagyományos jegyzőkönyvbe rögzítjük. Minden esetben a pont számának és jellegének (újabban: kódjának) megadásával, továbbá a pontvázlat és/vagy mérési jegyzet/vázlat alkalmazásával.

Magassági ábrázolást:

  • földi (terepi, geodéziai) és

  • sztereofotogrammetriai (térfotogrammetriai) eljárással szokás végezni, a magassági alapponthálózatra támaszkodva, de kézenfekvő az

  • ortofotogrammetria alkalmazása is.

Ezeket kissé részletesebben ugyancsak a 6. és 7. modulban mutatjuk be.

2.3.5 Részletpontok számítása

A koordináta (régebbi nevükön: összrendezők) -számítása összefüggenek a térképezési megoldással. Olyan teljességgel kellett csak a pontok összrendezőit (koordinátáit) kiszámítani, ahogy a térképezés megkívánta. A számítások a Geodézia tantárgyból már megismert összefüggések alapján végezhetők el. A ’90-es évektől egyre több számítógépes program (GEO1, GEO2, Geoprofi, GeoCalc, GeoEasy, GeoZseni és a legkülönfélébb térképszerkesztők is) támogatja ezt a munkát.

A korábbi munkák jelentős részénél nem került sor a részletpontok koordinátáinak kiszámítására akkor sem, ha azt a rendelkezésre álló adatok lehetővé tették volna (pl. földi újfelméréseknél). Ennek egyik oka a számítások akkori nehézkessége, másik oka az volt, hogy valójában a koordinátákat egyéb célra nem is kellett/lehetett közvetlenül felhasználni.

2.3.6 Térképezés

A térképezés a mérési eredményeknek térképre való

  • grafikus vagy

  • numerikus

adatok alapján történő felszerkesztésből és a megírások elhelyezéséből áll.

A térképezést bármilyen technológiával el lehetett végezni, amely a vonatkozóan előírt pontosságot biztosította. (A térképezés grafikus, rajzi pontossága: 0,1 mm).

2.3.6.1 Térképezési technológiák

Milyen technológiák jöhettek szóba?

  • Klasszikus térképezési eszközök (felrakóvonalzó, Majzik Ernő féle-háromszögpár, egyéb felrakók) felhasználásával, földi felmérés eredményeiből.

  • Földi eljárás eredményeinek bizonyos mértékű számítástechnikai feldolgozása után a koordinátával rendelkező pontok felszerkesztése koordinatográffal, majd kiegészítő térképezés következik hagyományos úton.

  • Földi eljárás eredményeinek teljes körű számítástechnikai feldolgozása után: térképkészítés számítógéppel vezérelt rajzolással vagy karceljárással.

  • Fotogrammetriai eljárás esetén: a sztereo-mérési lapokon a kiegészítő mérések eredményeinek feldolgozása.

A térképek feliratozását is többféleképpen lehetett elkészíteni:

  • Hagyományosan, sablonok felhasználásával, kézzel szerkesztett szövegek és jelek (megírások).

  • A névrajz elkészítése fényszedéssel, majd ezek felragasztása a térképlapra.

  • Különböző előre elkészített karakterkészletekből (letraset, alfaset stb) szerkesztett felírások.

  • Számítógéppel támogatott rendszerek (CAD, CAM, stb.) segítségével.

Mindazon térképezési technológiák szóba jöhettek, amelyek a térképezés elvárt rajzi pontosságát biztosították. Természetesen a koordináták alapján történő térképezés speciális berendezésekkel (rajzgéppel, koordinatográffal) történt, vagy digitális térképszerkesztőkben (ITR, AutoCAD, stb.) hozták létre az új térképet.

A korszerű megoldásoknál számítógéppel támogatott rendszerek (CAD, CAM, stb.) segítségével kerültek kirajzolásra a meghatározott szabályok szerint a szerkesztett rajzok feliratai és egyezményes jelei a síkrajzi tartalommal együtt.

2.3.6.2 A térképszerkesztés általános szabályai

Az előzőekben bemutatott technológiák alkalmasak földmérési alaptérkép szerkesztésére. Ahhoz azonban, hogy ez megszülessen, számos előírást kell betartani, mind a tartalmi, mind a formai kivitelt illetően. Itt az utóbbiakra térünk ki részletesebben, hiszen a földmérési alaptérképek tartalmáról az előző fejezetekben részletesen esett szó.

A térképezéssel kapcsolatos korábbi előírásokat az F.7. Szabályzat 8. sz. fejezete foglalta össze legáltalánosabban ezért eszerint ismertetjük, kiegészítve némi magyarázattal is.

Követni kellett azt az alapelvet, hogy lehetőleg egy eredeti felmérési térképlapot kell felfektetni a felmért területről.

A térképlapok mérete – az EOTR térképszelvények esetén – A/1 nagyságú (59,4 x 84,1 cm). Ha ezen elhelyezzük az 50x75 cm-es tükörméretet, kapjuk a keretvonalakon kívüli sávok szélességi méreteit: az északi ill. déli vonalak mentén 4,7; 4,7 cm, a nyugati oldalon 4,5 a keleti oldalon 4,6 cm. Az 1: 4 000-es méretarányú térképeknél (a déli keretvonal alatt elhelyezendő gyámrajzok miatt) az északi oldalon 2,7, a déli oldalon 6,7 cm lesz a térképlap széle és a keretvonal között.

A térkép keretvonalainak találkozását - a szelvénysarkokat – „nullkörrel” kellett megjelölni. A keretvonalon 5 cm-enként kifelé őrvonalakat kell rajzolni. Ugyancsak az őrvonalak kihosszabbításával kell jelölni az eltolt szelvények keretvonalának és az 1:4 000-es szelvényhálózati vonalaknak a metszését.

Őrkereszteket csak 10 cm-enként kell kirajzolni úgy, hogy ezek a 100 (ill. 200 és 400) m-es koordináta-értékeknek feleljenek meg. Ugyanakkor az 5x5 cm-es hálózatot is fel kellett szerkeszteni és tűszúrással jelölni, ha nem automatikus térképrajzolást (vagy karceljárást) alkalmaztak.

A koordinátáikkal felszerkesztett pontokat - de célszerűen minden szerkesztett pontot - finom tűszúrással kellett a térképen megjelölni.

Általában követni kellett azt az alapelvet, hogy a térképi ábrázolás a keretvonalig tart. A célszerűségre figyelemmel azonban – külön meghatározott esetekben - eltérést is megengedtek ettől a szabálytól.

Nagy gondot kellett fordítani a térképlapok közötti csatlakozásra. Az átmenő egyenes vonalak a keretvonalon nem törhettek meg. A csatlakozó pontok közötti megengedett eltérés 0,2 mm. Erre különösen ügyelni kellett a szelvénykeretet hegyes szögben metsző vonalaknál.

2.3.6.3 A térképezés hagyományos technológiájáról

A térképkészítést hagyományosan a következő sorrendben kell elvégezni:

  • a keretvonal és az őrhálózati pontok (őrkeresztek) felszerkesztése (ellenőrzéssel),

  • koordinátával rendelkező pontok felszerkesztése az őrkeresztekhez viszonyítva;

  • a mérési adatok felszerkesztése és a megfelelő pontok összekötése;

  • a síkrajzi térképi tartalom véglegesítése (tussal történő átrajzolása) kirajzolása, a megírások és jelkulcsok elhelyezése;

  • tisztázati másolat készítése a sokszorosításhoz.

A térképlapok megszerkesztésére a „nagyfelrakó” vonalzó mellett régebben használtak még ún. leszúrólemezt is. Ez olyan alumínium lemez, melyen szabatos 5x5 cm-es hálózatban furatok vannak, ezekbe illeszkedett - ugyancsak szabatosan - a leszúró szerkezet.

Az őrkeresztek és a keretvonal felszerkesztése után a koordinátával rendelkező pontok feltérképezéséhez szinte kizárólag Majzik-háromszögpárt használtak. Így a feladat egy 10*10 cm-es hálózaton belüli pontfelrakásra egyszerűsödött. A feltérképezett pontokat finom tűszúrással jelölték meg.

Tekintettel a poláris felrakók nehézkességére a poláris adatokat is célszerű volt ortogonális adatokká alakítani. (Ez nem feltétlenül országos koordináta, lehetett pl. két szomszédos sokszögpont egyenesére vonatkoztatott ordináta és abszcissza is.)

Az ortogonális (derékszögű) bemérés pontjainak feltérképezéséhez ugyancsak a Majzik-háromszögpárt alkalmazták. Praktikusan először az abszcissza értékeket felmérve, az ordinátákat (a térképezendő pont körzetében finom vonallal) a mérési vonaltól mért távolsággal (ordinátákkal) megjelölve kellett ezeket a vonalakat elmetszeni. Az így kapott metszéspontokat ugyancsak tűszúrással jelölték meg.

A térképi vonalak a finom tűszúrásokkal megjelölt pontok összekötéséből születtek meg. Ekkor már ezeket a vonalakat végleges formában, a rajzpapír anyagába 7-9 H keménységű ceruzával mélyített, éles vonallal rajzolták ki. Tekintettel arra, hogy ennek javítása már eléggé nehéz, az egyes pontok felrakására vonatkozó ellenőrzéseket előzőleg el kellett végezni. Ezek az ellenőrzések lehettek pl. összemérések, vagy számított távolságok összehasonlítása a térképi méretekkel.

Az épületek térképezésekor is jól használható volt a Majzik-háromszögpár, hiszen az egymásra merőleges falsíkok vonalait azonnal felrajzolhatták. Természetesen itt is érdemes volt az épületet előbb halvány vonalakkal kiszerkeszteni és csak ellenőrzés után volt célszerű kirajzolni.

A hagyományos térképszerkesztés során felmerült a szelvénykereten átfutó vonalak megszerkesztésének nehézsége. A szelvényátmetszés megoldására alapvetően két lehetőség kínálkozott:

	- grafikus módszer,

- numerikus módszer.

Ha a vonal végpontjai (vagy csak egyik pontja is) nem rendelkeztek koordinátával, a grafikus szerkesztést végezhették el, pauszpapírcsík segítségével. Ennek lényege, hogy a pauszpapíron gondos illesztés után együtt ábrázoljuk a megszerkesztendő vonalon kívül az illesztő elemeket is. Ez utóbbiak lehetnek keretvonalak, őrvonalak, őrkeresztek. Az egyik majd a másik térképlapra való illesztés után a szerkesztett vonal egy-egy pontját átszúrjuk a pauszról a térképre.

A földmérési alaptérkép névrajzát nagyobbrészt betűsablonok segítségével készítették el, a jelkulcsokat (egyezményes jelek) fáradságos munkával egyenként (esetleg egy-egy elemét sablonnal) rajzolták meg.

Külön gondot kellett fordítani, hogy a fenti munkálatok alatt a térképlap tiszta maradjon. Ennek - az egyáltalán nem közömbös esztétikai szemponton túl - azért volt nagy jelentősége, mert így fotográfiai úton is készíthető volt a nyomdai sokszorosításra alkalmas műanyag fólia.

2.3.6.4 Korszerűbb térképkészítési eljárások

Mint a térképezési lehetőségek felsorolásából is kiderül: a térképezés szorosan kötődik a felmérés technológiájához.

Az elektrooptikai távmérők, elektronikus tahiméterek elterjedésével a geodéziai gyakorlatban - és az országos felmérésben is - a földi eljárások egyre nagyobb teret nyertek. Ugyancsak döntő szerepet játszott a számítástechnika előretörése, fejlődése. E két tényezőt figyelembe véve alakult és folyamatosan fejlődött ki az alábbi három eljárás.

1. Amennyiben az eredeti felmérési térkép anyaga: alumíniumbetétes lap (pl. korrektosztát), erre a lapra – lehetőleg egy ütemben – automatikus koordinatográffal szerkesztették fel az összes koordinátával rendelkező pontot. A további feldolgozás már manuálisan megtörténhetett: a pontok összekötését, az egyéb részleteket hagyományosan térképezték. A névrajz készülhetett fényszedéssel, de ez az eljárás - számos hátránya lévén - nem terjedt el. Nagyon fontos, hogy a térkép kirajzolása, majd gondos megóvása a szennyeződéstől alkalmassá tegye az eredeti felmérési térképet arra, hogy arról közvetlenül elkészülhessen a nyomdai sokszorosítás céljait szolgáló fóliamásolat. Ezt a fényképészeti eljárást asztralonforgatásnak nevezték. Az alaplapról először ún. reflex-másolat készült. Ezen a pozitív filmen el lehetett végezni a retusálásokat, esetleges kisebb javításokat. Erről a javított filmről készült a nyomdai másolás céljára alkalmas asztralontérkép, vagy mánéven: tisztázati műanyag másolat.

2. Fejlettebb megoldás volt az, amikor az eredeti felmérési térkép rajzoló automatával készülhetett. A kezdeti technológiák szerint rajzi úton csak ún. próbarajzok készülnek, a térkép karceljárással született meg. A próbarajzok szerepe - mint a neve is mutatja - az, hogy a koordinátákat, a pontszámozást, az ún. struktúraleírást ellenőrizni lehessen segítségével.

A karcolás egy bevonattal rendelkező fóliára történt, a karctű ebbe a bevonatba rajzolta a térképi tartalmat. Megfelelő tussal a fóliát bedörzsölve, a tus a fóliába maródott a bevonattal nem védett vonalakon, vagyis ahol a karctű rajzolt. Ha ezt a bevonatot mosószeres vízzel lemosták, a térkép vonalas rajzához jutottak.

A névrajzot ebben az esetben is fényszedéssel volt célszerű elkészíteni. Ezek a fóliák kevésbé voltak igénybe véve, mint az alumíniumbetétes lapok, ezért ez a módszer elterjedtebb volt.

3. Hazánkban a ’90-es években többféle típusú (pl. WILD TA 10, Gradis 2000, Aristogrid, stb.) automatikus rajzasztalt használtak eredeti földmérési alaptérkép kirajzolási céljára.

Ma már nemcsak tollas plotterekkel, hanem színes tintasugaras plotterekkel vagy lézernyomtatóval is készülhetnek analóg térképek. Ezeket különféle speciális rajzszoftverekkel, a térképszerkesztőkkel (ITR, AutoCAD, Microstation, stb.) rajzolják meg, ún. digitális térképként. Ennek során mindegyik részletpont koordinátákkal kerül rögzítésre.

A térképszerkesztés digitális megoldásai a 6-9. modulokban kerülnek meg-említésre.

2.3.7 Helyrajzi számozás és egyéb megírások

A földrészleteket - az egyértelmű azonosítás érdekében – az elhelyezkedésük sorrendjében megszámozzuk (innen a helyrajzi szám elnevezés). A helyrajzi szám biztosítja a kapcsolatot a térkép és a különböző nyilvántartások között. A helyrajzi számozást közigazgatási egységenként (településenként) végezzük. Az egyértelmű azonosításhoz szükséges, hogy egy közigazgatási egységben nem lehet két azonos helyrajzi szám.

A helyrajzi számozást – településen belül – fekvésenként külön végezzük. A helyrajzi számozás az idők folyamán többször változott, ezért a jelenleg érvényes szabályok szerinti megoldást mutatjuk csak be a 6. modulban.

A földrészleteken belül még külön jelöljük az egyes művelési ágakat is. Alrészleteken – mint szó volt róla – a földrészleten belül fekvő különböző művelési ágú, vagy művelés alól kivett területeket értjük. A művelési ágakat – alrészletként – csak akkor jelöljük, ha azok területe eléri a minimális területi mértéket (ezt hívjuk területi szabványnak). Az alrészleteket az abc kisbetűivel[1] jelöljük. A magánhangzók közül csak azt a betűt használjuk, a mássalhangzók közül pedig csak az egy betűből állókat.

Új térképek készítésekor a földrészletek korábbi helyrajzi számát csak indokolt esetben szabad megváltoztatni.

Amint említettük, a térképeken nemcsak az alappontok végleges számát, a helyrajzi számot, vagy a művelési ágat és az alrészletek betűjelét kell megírni, de pl. az utak, utcák neveit és rendeltetését, vasutat (külön a pályatest és az állomás területe), házszámokat, külterületen a dűlőneveket, de a művelés alól kivett területek pontos nevét vagy rövidítését is.

Ezen kívül a térképszelvény kereten kívüli tájékoztató jellegű feliratai is fontosak (méretarány, vetületi rendszer, magassági alapszint, szelvényszám és a csatlakozó szelvények száma, valamint az előállításra vonatkozó pontosító szövegek). Ezekre a vonatkozó szabályzatok (pl. F.7 jelű) térképmellékletei mutatnak mintát.

Ugyanezekben szabályozzák, mely vonalakat kell folyamatos, melyeket pontozott (rövid szaggatott) vagy egyéb mintázatú vonallal vagy vastagítással (pl. vasúti pályatest) kirajzolni.

A domborzati tartalom és jelkulcs, valamint a relatív magasságok megírásának szabályait is tartalmazzák a szakmai előírások.

Az egyértelmű azonosítás céljából minden földrészletet külön számmal - a helyrajzi számmal - kell ellátni. Egy igazgatási egységen belül egy helyrajzi szám csak egyszer fordulhat elő.

A helyrajzi számozás szempontjából az összefüggő belterület(ek) zártkert(ek) határain belül fekvő földrészletek helyrajzi számozási egységet alkotnak. Összefüggőnek azt a zártkertet kell tekintenünk, melyet vasút, országos közút, hajózható csatorna nem oszt meg.

2.3.7.1 A külterületi földrészletek helyrajzi számozása

Minden külterületi földrészletet – elhelyezkedésük sorrendjében – 0-val kezdődő számmal jelölünk. A külterületi földrészletek jelentős része vonalas létesítménnyel (út, árok, stb.) határolt tábla. Célszerű ezeket a táblákat helyrajzi számozási egységeknek tekinteni, így egy 0-val kezdődő táblaszámmal ellátni.

A táblákon belül a külterületi földrészleteket fekvésük sorrendjében alátört nullás számokkal kell ellátni. Ezek számlálója a táblaszám, nevezője a táblán belüli sorszám.

A belterület(ek), zártkert(ek) - mint helyrajzi számozási egységek a külterületi táblákhoz hasonlóan - ugyancsak egy-egy nullás számot kapnak. A központi belterület táblaszáma 01, a további számozás lehetőleg kövesse a régi számozás irányát.

A külterületi földrészleteknek az előzőek szerinti számozásánál még tekintettel kell lenni a következőkre:

  • ha egy igazgatási egység (település) nullás (egész) számmal ellátott tábláinak területét összeadjuk, a község (város) teljes területéhez jutunk; ezért a nyilvántartási egység földkönyvében - természetesen - szerepelnek nullás számaikkal felsorolva a belterület(ek) és a zártkert(ek) is;

  • a belterület(ek) és a zártkert(ek) nullás helyrajzi számát az 1:4 000-es földmérési alaptérképeken is fel kell tüntetni;

  • a külterületek átnézeti térképein fel van tüntetve a helyrajzi számozási egységeken belüli helyrajzi számok tartománya. Így például: Zártkert 02 (601-668).

2-3. ábra: A helyrajzi számozás rendszere

2.3.7.2 Belterületi földrészletek helyrajzi számozása

A belterületben lévő földrészleteket (újraszámozás esetén) - lehetőleg a régi helyrajzi számozás irányát követve - fekvésük sorrendjében 1-gyel kezdve folytatólagosan kellett számozni.

Ha az igazgatási egységen belül kettő, vagy több belterületi egység van, akkor a központi belterület után azokat

  • nullás számuk sorrendjében,

  • az előző belterületben felhasznált legmagasabb helyrajzi számot követő 101-gyel kezdve de legalább 50 szám kihagyásával kell helyrajzi számozni.

A megyei jogú városok helyrajzi számozását kerületenként - mint helyrajzi számozási egységenként - lehet elvégezni. Az I. kerületben 1-gyel, a többi kerületben a megyei földhivatalok által meghatározott számtartalékok (általában min. 500 szám) kihagyása utáni 1001-gyel kell kerületenként a helyrajzi számozást kezdeni.

Belterületekben néha előfordul, hogy a régebbi, ún. „közös udvar”-okban, külön tulajdonban álló épületek állnak. Ezek külön földrészletek lévén, ugyancsak külön helyrajzi számot kapnak.

2.3.8 Volt "zártkerti" földrészletek helyrajzi számozása

A zártkerti földrészletek helyrajzi számozása a belterületekéhez hasonló módon történik:

  • a felhasznált legnagyobb belterületi helyrajzi számot követő 101-gyel kell kezdeni a számozást de legalább 50 szám kihagyásával;

  • ha több zártkert van, akkor nullás számaik sorrendjében, az előző zártkertben felhasznált legnagyobb helyrajzi számot követő 101-gyel kezdve, legalább 50 szám kihagyásával kell az egyes zártkerti egységeket helyrajzi számozni.

A földmérési alaptérkép tartalmában bekövetkező változások (területosztás, kisajátítások, ki- és becsatolások stb.) a legtöbb esetben a helyrajzi számok változásával is járnak. Ezekről a következő félévben tanulunk.

2.3.9 A területszámítási módszerek áttekintése

2.3.9.1 A területszámítás általános elvei

A területszámítás

  • kezdetben a szelvényhatárokhoz kötötten, majd

  • településhatárokra támaszkodva, de mindkét esetben

  • a „nagyból a kicsi felé haladás” elvét betartva (csoport, alcsoport, tömb, földrészlet, alrészlet) történt, de

  • az 1990-es évektől egyre elterjedtebben koordinátákból

határozták meg a területek nagyságát.

A területszámítás eredménye a Területjegyzék-ben került összeállításra, mely alapján az ingatlan-nyilvántartásban a földrészletek korábbi műszaki adatait (hrsz, alrészlet, művelési ág, földminőségi osztály, terület és földérték) módosították.

A földmérési alaptérkép-készítés egyik fontos célja a föld- és alrészletek területének meghatározása. Mint ahogy általában is nagymértékben befolyásolja a teljes munkafolyamatot a technika, technológiai fejlődés, e tekintetben is az eljárások sokfélesége alakult ki.

A klasszikusnak mondható felmérések során készült térképek grafikus értékűek (azaz a végtermék: a hagyományos formában kirajzolt térkép). Ebből következik, hogy a területszámítást is csak az elkészült térkép (rajzolata) alapján lehetett elvégezni. Ehhez klasszikusan grafikus területmérő eszközöket (planiméterek, hárfa, Majzik-háromszögpár és így tovább) majd később digitalizálást alkalmaztak.

Az újabb térképszerkesztések eredményeként tehát minden földrészlet-határpontnak lehet koordinátája. Ez nemcsak azt teszi lehetővé, hogy a részleteket automatikus berendezésekkel lehet feltérképezni, kirajzolni, de azt is, hogy a területszámítást a folyamatba szervesen beágyazva lehessen elvégezni!

A nagyméretarányú felmérések kezdetekor – de gyakorlatilag 1990-ig – csak grafikus területmérési módszerek és eszközök voltak. Ezért a hibák korlátozására szigorúan követni kellett a „nagyból a kicsi felé haladás” elvét. A méretarány és a szelvényezés alapján adott volt a szelvénykeret nagysága, így számítható volt a területe. Ezen belül kellett minél pontosabban meghatározni a település szempontjából hasznos terület nagyságát. Mivel a térképezés (bár jó minőségű, de) papírlapon történt, meg kellett állapítani a lap esetleges torzulásait (a térképlap méretváltozási tényezőjét).

Az így kapott területet {a szelvény hasznos (H), illetve üres (Ü) területének javított értékét} összehasonlították a térképlap elméleti területével. Ha az eltérés megengedhetően kicsi volt, területarányos javítással ellátva kapták a település szempontjából az adott szelvényen hasznos terület végleges értékét. Ezeket összeadva (teljes szelvény esetén annak területét véve) megkapták a település végleges területét.

Ezt követően – a szelvény hasznos területén belül – az előbb említett alapelvet követve különböző szisztéma szerint folyt a területszámítás.

A külterületi táblákból ún. számítási csoportokat, illetve azokon belül alcsoportokat alkotva határozták meg azok területét. A földrészletek területeit az alcsoportokon belül határozták meg. Végül az alrészletek területösszegének javított értéke kiadta a vonatkozó földrészlet területét.

Belterületen az alcsoportokra belül a felmérési tömbök területét „állították rá”, majd a földrészleteket a tömbök területére. Ebben a vonatkozásban már sokféle számítási mód kínálkozott (teljesen mért, vagy csak terepen mért szélességgel és térképről lemért hosszúság alapján; esetleg koordinátákból; azaz a különféle megbízhatóságú területmérési és számítási módszereket igyekeztek súlyozottan figyelembe venni), ami a végleges terület képzésénél (a területi javításoknál) némi különbséget jelentett.

A grafikus területszámítást kezdetben, majd a fotogrammetriai eljárással készített térképeknél ismételten alkalmazták. Ugyanis a hazánkban elterjedt technológia szerint a ’70-es,’80-as években a földmérési alaptérképek grafikus térkiértékelés eredményeként születtek.

A grafikus területszámítás szorosan kötődik a térképhez. Ebből is következik, hogy a legegyszerűbb a szelvény “hasznos” területét (vagy területeit) egy-egy területszámítási csoportnak tekinteni, mely természetesen még tovább bontható. Ennek az eljárásnak előnyei közül néhány:

  • a munka jobban szervezhető, ugyanis ha egy-egy szelvény elkészült, a területszámítást meg lehet kezdeni;

  • a területszámítás is egyszerűbben, rendszerezettebb formában végezhető.

Hátránya az volt, hogy sok földrészlet területét két, szélső esetben négy szelvényen számított részterületekből kellett összeállítani.

Ha mód volt rá, az egyes földrészletek területét természetben mért adatokból kellett kiszámítani. Erre - miután szabályos idomok a természetben ritkán alakulnak ki - nem túl sokszor adódik lehetőség.

A hosszan elnyúló, közel párhuzamos mezsgyékkel határolt földrészletek területét azonban célszerű a természetben mért szélességi méretekből számított középszélesség, és a térképről lemért középhosszúság szorzatából számítani. Ezt az eljárást vegyes eljárásnak nevezzük, mert a területszámítási elemek numerikus/grafikus eredetűek.

Külön említést érdemelnek a digitalizálási eljárások, pontosabban a digitalizálásból származó adatok felhasználása területszámításhoz.

A legegyszerűbb esetben a digitalizáló berendezés planiméterként működik. Ez azt jelenti, hogy egy-egy idom körbejárásakor csupán a területi adat jelenik meg. A nagy méretarányú felmérések természetéből következően, a digitalizálás ilyen esetekben is pontonként történik. A korábbi grafikus területszámító eljárásokkal szemben ez számos előnnyel jár, de legfőképp: gyorsabb és megbízhatóbb.

A digitalizáláskor születő koordinátákat célszerű rögzíteni. Ennek felhasználhatóságát – rendszerezettségén túl – Digitalizálási/pontszámozási vázlat teszi lehetővé. Az alkalmazott digitalizálási eljárások nem csupán pontok koordinátáinak sorozatos lemérését, rögzítését jelenti, hanem - némi kiegészítő információk segítségével - rögzíthetjük a térkép szerkezeti felépítését (struktúráját) is (ami a digitális térképszerkesztés technológiájának lényege). Mindez azért nagyon fontos, mert lehetőség van arra, hogy a digitalizálás eredményeként területszámítást, próbarajzot, sőt különböző méretarányú térképet készíthetünk.

Lényeges követelmény, hogy a digitalizált pontok közé a mérési adatokból számított numerikus pontok beépíthetők legyenek. A kétféle pontmező közötti összhangot természetesen meg kell teremteni, pl. a számított koordinátákat összevetjük a térképen lemért koordinátákkal.

Amint tökéletesedtek a mérési és számítási módszerek, kezdetben a településhatárok, majd a fekvéshatárok, végül a földrészlethatárok területe is koordinátákból volt számítható. Természetesen nem minden esetben voltak ezek a koordináták numerikus értékűek (azaz nem mindig bemérésből voltak számítva), de helyesebben volt megállapítható a területnagyság koordináták alapján még akkor is, ha esetenként csak „grafikus értékű” koordinátákról volt is szó.

Az igazgatási egységek és a fekvések területét újabban mérési eredményekből származó koordinátákból kell számítani. Ez azt is jelenti, hogy a határvonal bármely pontja csak kivételesen lehet ún. elméleti pont; döntő többségüket a természetbeni helyükön meg kell jelölni és be kell mérni.

Bármilyen területszámítási módszert alkalmazunk, megfelelő nyomtatványok alkalmazásával, és különböző vázlatok készítésével dokumentálnunk kell.

A teli- és „csonka”-szelvényekről felfektetett területszámítási vázlaton írjuk meg a numerikus területszámításba bevont minden pont számát (határpont, átmetszési pont, sarokpont). A területszámítási csoportok és alcsoportok szelvényen belüli számításánál hasonló segítséget nyújtanak az őrkeresztek (teljes négyzet és csonka négyzetek területe). A tisztán numerikus számítás területszámítási vázlata tartalmazza a földrészlethatárokat és valamennyi birtokhatárpont számát és a földrészletek helyrajzi számát is.

2.3.9.2 Vegyes területszámítás és a területi záróhiba elosztása

Mindenkor törekedni kellett arra, hogy a területeket a legmegbízhatóbb adatokból állítsuk elő. Így előfordult, hogy

  • egyes területeket numerikus koordinátákból,

  • másokat tisztán a terepen mért adatokból, megint másokat

  • mért terepi szélességek és térképről lemért hosszakból képezték, míg

  • sok esetben teljesen csak a térképről lemérhető adatokból származtak a területek.

Természetes, hogy ezek a területek különböző megbízhatóságúak voltak, ezért amikor összegezték és összevetették a nagyobb egység már elfogadott végleges területével, a jelentkező területi záróhiba elosztásakor különböző súllyal kellett ezeket a területeket szerepeltetni.

Amennyiben tehát a jelentkező eltérés a megengedett hibahatáron belüli volt, a következőképpen végezték el a ráosztást:

  • a numerikus koordinátákból számított területek nem kaphattak javítást,

  • a tisztán mért adatokból számított területek ¼ arányban,

  • a részben mért adatokból származóak területük ½ arányában, míg

  • a teljesen grafikus adatokból származó területek teljes nagyságuk arányában részesültek javításban (beleértve a digitalizált „helyi” koordinátákból számított területeket is).

A záróhiba elosztását megfelelően kellett dokumentálni a területszámítási jegyzőkönyvben.

2.3.9.3 Digitalizálással végzett területszámítás módjai grafikus térképek alapján

A digitalizálás alapján végzett területmeghatározásnak több megoldása alakult ki.

Digitális planiméter-elvű megoldások

1.) A digitalizáló asztalára helyezett térképlapon az egyes alakzatokat (földrészleteket) egyenként körbejárva érzékelt "helyi" (asztal-) koordináták alapján az egyes földrészletek területei számíthatók voltak. Ekkor az egyes pontokra annyi koordináta-pár keletkezett, ahányszor a pontot érintették. Az így kapott területeket a szelvény elméleti területével összehasonlítva – a grafikus hibahatárok figyelembe vételével – a szelvény területére lehet kiegyenlíteni, vagyis grafikus értékű területként kezelték a számított adatokat.

2.) Amennyiben a szoftver képes volt figyelembe venni azt, hogy az egyes önálló pontokat hányszor mértük és annak megfelelően (súlyozva) képezett koordinátákkal számolt, az előzetes, majd a végleges terület megbízhatósága növelhető volt.

Munkarészként az 1. és 2. esetben a területszámítási lista fájlban és/vagy kinyomtatva készült. Ezenkívül természetesen a területjegyzéket is előállíthattak.

Pontonkénti digitalizálás alapján végzett területszámítás

3.) Amennyiben a helyi koordinátákat egyedi pontként vesszük le és kezeljük, (esetleg a több földrészletben szereplő pontokat azzal arányos számban), akkor megbízhatóbb a koordináta, de külön meg kell adni a struktúrát, azaz "elő kell írni" az egyes (föld-)részletek területszámítását (határleírás pontszámokkal/koordinátákkal).

Ez történhetett - szoftver-támogatás függvényében - automatizáltan is úgy, hogy ismét körbejárták a területet (már kevésbbé pontosan, de beállítva egy bizonyos élességet, amely környezetében "megtalálhatók” voltak az egyes pontok, majd az így kapott topológia alapján a számítás korrektebben volt elvégezhető.

Ehhez újabb munkarészként a koordináták jegyzéke és egy pontvázlat tartozik, amely a pontok közti kapcsolatokat (vonalakat), és az azonosítókat (hrsz, alrészlet betűjel) is tartalmazza a rajzi munkarészek szokásos feliratain kívül.

4.) Abban az esetben, ha a helyi koordinátákat az országos rendszerbe is átszámították, már lehetőség nyílott:

- az eredetileg is koordinátával rendelkező pontok adott összrendezőkkel való figyelembe vételére, továbbá

- a szelvénymetszések számítására, ezzel

- az indokolatlan töréspontok kiszűrésére.

Az így számolt terület már megfelel a mai értelemben végezhető digitalizálásnak (ha a berendezés pontossága ezt biztosítja).

A 3. és 4. módszer igen jó összhangot biztosít a térképi állapottal és további előnye, hogy egyezik a nyilvántartásban szereplő területtel is. Megbízhatósága egy újabb digitalizáláshoz képest csak annyiban lehet kevesebb, amennyiben a digitalizálás eszköze kevésbé pontos a mai berendezésnél. (Nem tekintve most a digitalizálás szokásos személyi és más véletlenszerű hibáit.)

Ezek alapján az így létrejött koordináta-halmaz (és struktúra) fontos alapadatot képezhetett a DAT digitális átalakítással történő technológiájának választásakor.

Természetesen az a kedvezőbb, amikor ezek a koordináták már EOV-ben állnak rendelkezésre, egyébként a területek változhatnának a későbbi vetületi átszámítás következtében.

Munkarészei egyeznek a 3. módszernél leírtakkal, illetve kiegészülhetnek (ha nem egy lépésben történt az átszámítás a digitalizálással) akár vetületi átszámítással is.

2.3.9.4 A koordinátákból végzett területszámítás dokumentálása

A „koordinátás” területszámítást úgy értelmezzük, hogy a számítást koordináták alapján végezzük el. Eltekintünk tehát attól, hogy a koordináta terepi mérési eredményből vagy digitalizálásból származik-e. (A grafikus területszámítás dokumentálása az itt leírt a.), e.), f.) és g.) pontokban említett munkarészekkel, értelemszerű egyszerűsítések szerint történt.)

A területszámítás munkarészei a következők.

  1. Területszámítási vázlat: az azonosításhoz szükséges kiegészítő adatokon túl, tartalmaznia kell egyrészt a területi elemek azonosító számait (ezek az elemek lehetnek a területszámítási csoportok, tömbök vagy maguk a földrészletek), másrészt, tartalmaznia kell minden olyan pontnak a számát, mely a területszámításban részt vesz. A területszámítási vázlat lehet egy pontszámos próbarajz is. Ez annyiban jelent többletet a hagyományos vázlathoz képest, hogy vizuális ellenőrzést is nyújt az alábbi munkarészek összhangjára.

  1. Koordinátajegyzék: korábban ritkábban, később egyre teljesebb körben, ma már szinte kizárólag gépi adathordozón (digitálisan) vannak tárolva a számításban részt vevő pontok összrendezői. Utóbbi esetben is kell azonban nyomtatott dokumentációt készíteni.

  1. Határvonal-leírás: a területszámítás előírása. A leírás egyben rajzi előírást is jelenthet, és ennek alapján készülhet el a próbarajz, de akár a végleges térkép is. A határvonal leírás elkészítésének számtalan módja lehet - alkalmazkodván a rendelkezésre álló számítástechnikai eszközökhöz.

  1. A digitalizálással történő területmeghatározáskor készített Digitalizálási/pontvázlat nemcsak a részletpontok helyét és számát tartalmazza, de az átszámításhoz felhasznált közös pontok jelét kiemelten és a transzformálási egységeket, valamint azok paramétereit is. Amennyiben ezen felül tartalmazza a területszámítási vázlat további adatait is, azt helyettesíteni is képes.

  1. A koordinátákból végzett területszámítást ma már kizárólag számítógéppel végezzük el, de korábban igen fáradságos tevékenység volt. Az alkalmazott eljárásnál azonban figyelemmel kell lennünk arra, hogy a Területszámítási jegyzőkönyvben (akár kinyomtatott, vagy fájlban tárolt) dokumentálni kell: a pontszámokat, a pontok sorrendjét, koordinátáit, a területet és az ellenőrzés megtörténtét. A numerikus területszámításból következik, hogy a kisebb egységekből összeállított nagyobb egység területi adatának a közvetlenül számított adattal négy (öt) tizedesjegy élességgel egyeznie kell. Ez a feltétel abból adódik, hogy a 2 tizedesjegy élességű koordináta-különbségek szorzatából képezett kétszeres terület 4 tizedes-értéket ad, amelyet 2-vel osztva (páratlan szám esetén) számszakilag 5 tizedesértékű számot kaphatunk. Ez az egyezőség azonban nem azért fontos, mert az ingatlan-nyilvántartásban a terület 0,0001 m2 élesen szükséges lenne, csupán a számszaki ellenőrzés lehetősége miatt. E feltétel csakis akkor teljesülhet, ha minden számításba bevont pont minden érintett földrészletben szerepel. Ez vonatkozik a vonalpontokra, és a korábbi szelvénymetszésekre is. (Megjegyezzük, hogy a koordinátákat ma már egyre elterjedtebben mm élességgel tárolják, azaz a területnek 6, illetve 7 tizedesre kell – számszakilag – egyeznie ahhoz, hogy bizonyítsuk, hogy a számításokban mely pontokat használtunk fel és azok koordinátái megegyeznek a koordináta jegyzékben szereplőkkel.)

  1. A területszámítást követően készítik el a Területjegyzéket, ami az új térképkészítés egyik fő végterméke. Ebben fekvésenként – azon belül a helyrajzi számok sorrendjében – vezetik be a földrészletek, alrészletek és különféle minőségi osztályba tartozó művelési ág-foltok azonosítóit és területét, m2-re kerek értékkel (lásd még a 6. fejezetet). Megemlítjük, hogy bizonyos esetekben területjegyzék-függeléket is felfektetnek.

  1. Fontos dokumentum még a Területeltérések kimutatása, melyben az ingatlan-nyilvántartásban szereplő és az új meghatározásból kapott területek közötti eltéréseket és azok indokait általánosan kell szerepeltetni, 10 % feletti eltérésnél tételesen kimutatva annak indokait.

2.3.9.5 A területjegyzék és területjegyzék függelék, területi eltérések vizsgálata

A területszámítás végeredményeként születő területjegyzék a teljes felmérési munka egyik fontos végterméke. Az alkalmazott technológiától függetlenül a területjegyzéknek az alábbi követelményeknek kell megfelelnie.

  1. A területjegyzéket fekvésenként kell elkészíteni.

  2. A területjegyzéknek teljesnek kell lennie: minden földrészletet a helyrajzi számok sorrendjében (azon belül az alrészleteket) tartalmaznia kell.

  3. A területeket egész m2 egységben kell feltüntetni.

  4. A művelési ágak, épületek jelzése, megnevezése egységes kell legyen.

  5. A területjegyzék bizonylat. Ebből fakadóan:

- a területjegyzékben javítani nem szabad, az esetleges változásokat függelékben kell rendezni;

- a területjegyzék adatai között nem szabad sort kihagyni, a lap alján esetlegesen üresen maradt sorokat át kell húzni.

A bizonylat-jelleget a gépi úton előállított területjegyzéknek is biztosítania kell! (Ez – jelenleg – *.pdf formátumban rögzített, illetve felül nem írható adathozdozóra történő felírással oldható meg.)

Egy-egy konkrét felmérési munka kapcsán a földhivatallal történt - és a műszaki tervben vagy a törzskönyvben rögzített - megállapodás szerint kell eljárni.

2.3.9.6 A területszámítás pontossági előírásai a korábbi térképkészítések esetén

1. Numerikus területszámításnál a területnagyságtól függetlenül tartandó az a szabály, hogy az egyben kiszámított területi adatnak négy (öt) tizedes élességgel egyeznie kell a részletenként kiszámított területi adatok összegével. Tehát a fekvések területösszege egyenlő kell legyen az igazgatási egység területével, a fekvések területével egyezni tartozik pl. a területszámítási csoportok összterülete és így tovább.

Az egyezőségnek a területszámítás ellenőrzése szempontjából van jelentősége. Így biztosítható például, hogy egyetlen határpont (még vonalpont sem!) maradhat ki a területszámításból.

2. Grafikus területszámításnál a területeket kétszer kellett lemérni, majd közepelni. Gondosan végzett munkánál a jelentkező eltérések többsége nem érhette el az alábbiakban közölt hibahatárok felét.

a) A kétszeri területmérés megengedett legnagyobb eltérése:

T = 0.0003 M+ 0.0006T

ahol M a méretarány nevezője, T a terület m2-ben. Az eltéréseket az F.7. Szabályzat 5. sz. táblázata tartalmazta, de – némi módosítással – a 46/2010 FVM rendelet 4 és 5. mellékletében is megtalálható. A területmérési hibahatár táblázatba foglalt értékeit tanulmányozva láthatjuk, hogy 1000 m2 nagyságú földrészletben (jó közelítéssel):

1:1000 ma.-ban 1 %

1:2000 ma.-ban 2 %

1:4000 ma.-ban 4 %

területmérési hiba engedhető meg.

A területek növekedésével a megengedett hiba százalékban kifejezett értéke csökken, mert a terület mérésében elkövethető relatív hiba a nagyobb méretek miatt kisebb.

b) Ha a területet – vizsgálat céljából – a helyszínen mért adatokból újra meghatározták (tehát ennek eredményét a területjegyzékbe már beírt területi adattal vetjük össze), akkor a megengedett eltérés az a) pontban leírt érték

- másfélszerese lehetett belterületben,

- kétszerese lehetett a zártkertekben, valamint

- háromszorosa lehetett a külterületi táblán belüli földrészleteknél.

c) Az a) pontban leírt hibahatár egy-egy nagyobb területszámítási egység végleges területe, és a kisebb egységek előzetes területösszege különbségére is vonatkozott.

A területi záróhiba maradéktalan elosztása a biztosíték arra, hogy a területszámítás zárt rendszert képezzen grafikus számítás esetén is. A megengedettnél kisebb hibát a számított előzetes területek nagysága arányában kell elosztani. Ha a nagyobb egységen belül koordinátákból számított területek is vannak, azok nem kapnak javítást. A vegyes eljárással számított területek javítása fele akkora lehet, mint az ugyanakkora területű, grafikusan számított területre eső javítás.

d) Digitalizálásnál a grafikus területszámításra vonatkozó hibahatárokat kellett betartani, ha a digitalizálással egyidejűleg, földrészletenként ismételt pontraállásból eredő koordinátákból számították a területeket. Az országos rendszerbe transzformált koordinátákból számított területet úgy kellett tekinteni, mintha numerikus adatból származna, amennyiben a teljes fekvés területét ugyanilyen módszerrel számították. Egyéb tekintetben (pl. későbbi kitűzéseknél és más azonosítások esetében) grafikus értékű területként kezeljük.

2-4. ábra: Földrészletek területszámítási vázlata numerikus meghatározás esetén

2.3.10 Zárómunkák és minőségvizsgálat

A minőségvizsgálat végig kell, hogy kísérje a teljes térképkészítési folyamatot. Munkaszakaszonként vizsgálni kell a munkát, és a megállapított hiányosságokat valamennyi munkarészen javítani és a Felmérési törzskönyvben is dokumentálni kell! A vizsgálat lehet:

  • önellenőrzés vagy hibafeltáró

  • belső vizsgálat; illetve

  • minősítő vizsgálat; de a teljesség kedvéért megemlítendő a

  • földhivatalok által végzendő állami átvételi vizsgálat is.

A vizsgálatok keretében az elvégzett munka összetartozó munkarészeit össze kell olvasni (pl. alappontok helyszínrajzán szereplő koordinátákat a számítással és a koordinátajegyzékkel, a térképet a mérési vázlattal és a területjegyzékkel, stb.), majd a munkaszakaszonkénti vizsgálatot követően a teljes munkát vizsgálni és minősíteni kell.

Amennyiben a terepmunka befejezése és a leadás időpontja között 6 hónapnál több idő telt el, a vizsgálatot a terepi állapot és a térkép összevetésére is ki kellett terjeszteni és az észlelt eltéréseket kiegészítő felméréssel rögzíteni kellett és be kellett dolgozni az új térképkészítés adataiba. (Megjegyzés: napjainkban a terepmunka befejezése és a földhivatal által végzendő állami átvételi vizsgálatra való benyújtás között 3 hónapnál több idő nem telhet el.)

A minősítő vizsgálatot (lásd az 5. modult) csak a készítésben részt nem vevő munkatársak végezhetik.



[1] Az alrészletek betűjelei: a,b,c,d,f, g,h,j,k,l m,n,p,r,s, t,q,v,w,z lehetnek.