Ugrás a tartalomhoz

Természeti erőforrás és környezetgazdálkodás 1., A természeti erőforrások szerepe a társadalom és a gazdaság fejlődésében.

Dr. Dömsödi János (2010)

Nyugat-magyarországi Egyetem

1.2 A természet és a társadalom kapcsolata, fogalmi rendszere

1.2 A természet és a társadalom kapcsolata, fogalmi rendszere

Gyakran használt fogalom a „földrajzi környezet”, a társadalmat körülvevő természet azon sajátos része, amely egységet alkot a társadalommal. Hatással van a gazdasági életre az összes eddigi társadalomnak a természetben megtestesülő, emberi munka által előidézett következménye is, ami kedvezően vagy kedvezőtlenül befolyásolja a következő generációk, társadalmak munkáját, annak feltételét; pl. a mocsarak, a lápok lecsapolása, a szűzföldek feltörése, a folyószabályozás, ill. az erdőirtás, a talajok degradációja, a víz és a levegő szennyezése. A Kárpát-medence földrajzi környezetében a korábbi társadalmak által okozott hatásokat: a földhasználat, a művelési ágak kialakulását az 1. ábra szemlélteti.

1. ábra. A természetes növénytakaró és tájszerkezet (I, II, III) felbomlása; a mezőgazdasági földhasználat (IV), a művelési ágak kialakulása; a tájökológiai szerkezet, a művelési ág arányok (V) változása: 1= Hegy- és dombvidéki erdő (E), Legelő (L), Fás terület (F). 2= Dombvidéki szőlő (Sző), Gyümölcsös (Gy) terület. 3= Szántó (Sz). Sík vagy közelítően síkvidéki területen: 4= Kert (K). 5= Szántó (SZ). 6= Síkvidéki erdő (E), Fás terület (F). 7=Síkvidéki szőlő (Sző), Gyümölcsös (Gy) terület. 8= Szántó. 9= Alluviális rét (R), Legelő (L). Alluviális területeken, ártereken: 10= Ártéri legelő (L). 11= Ártéri erdő (E), Fás terület (F). 12=Halastó (H). A természetvédelmi földhasználat bevezetése (VI), szükségessége (Dömsödi 2006).

A földrajzi környezet fogalmán a természet elemeinek, így a talaj, az ásványvagyon, a flóra és a fauna egymásra ható összességét értjük a földfelület egy meghatározott részén, saját belső fejlődésének és az ember által való átalakításának egy adott szakaszában.

A földrajzi környezet szűkebb kategória a természet fogalmánál, mert nem minden természeti elem tartozik mindenkor a társadalom és a termelés nélkülözhetetlen és szükségszerű feltételrendszeréhez.

A földraji környezet a természetnek a társadalom által érintett, ill. felhasznált része. Egészében és egyes elemeiben is változó. Változása részben természeti, részben a fejlődő társadalom állandó alkotó, ill. romboló tevékenységének eredménye.

A földrajzi környezet alkotói a kozmikus térség (kozmoszszféra) és a geoszférák:

  • a levegőburok (atmoszféra),

  • a vízburok (hidroszféra),

  • a kőzetburok (litoszféra),

  • a talajburok (pedoszféra).

Azok a jelenségek, amelyek hatnak a társadalmi termelésre a geoszférák érintkezési sávjában, a bioszférában összegződnek (2. ábra).

2. ábra. A természeti erőforrások helye és környezete a bioszférában, 1= atmoszféra, 11= troposzféra: a levegőöv alsó része (az időjárás változás helye), 2= litoszféra, 21= alsó kéreg: a felszínalaktani formák (hegységek, medencék, síkságok kialakulási, az ásványi nyersanyagok előfordulási helye, 22= alsó kéreg, 3= hidroszféra (vízvagyon), 31= tengerek,óceánok, 32= felszíni vizek, 33= talajvíz, rétegvíz, karsztvíz, 34= a vízöv levegővel való keveredése (a troposzférában), T= termőterület: a kőzetmálladék, talaj-kialakulás, földhasználat helye (Dömsödi, 2006).

A természeti feltételek kifejezés is gyakorta használatos. E fogalommal a természet valamennyi területe, eleme jelölhető, de mindig csak valamely meghatározott termelési vagy más tevékenységgel összefüggésben. Tehát konkrétan meg kell jelölni, hogy minek a természeti feltételéről van szó, pl. szénbányászat geológiai feltételei,a gyógyturizmus természeti feltételei.

Az ökológiai feltételek kifejezés az előző kategóriánál szűkebb, az élővilág, a növényzet, az állatvilág és az ember külső feltételeit, azok hatását jelenti. Az ökológiai feltételek vizsgálatánál a figyelem az élő és az élettelen tényezők kölcsön kapcsolatára koncentrálódik.

Végül a legszűkebb és legkonkrétabb a természeti erőforrások fogalma, amely egyértelműen kifejezi a természet és az ember gazdasági tevékenysége közötti kapcsolatot, azaz a természeti elemeknek azt a körét foglalja magában, amely felhasználható az energiatermelésben, az élelmezési cikkek előállításában és ipari nyersanyagként. Továbbá természeti erőforrásokon azokat a természeti adottságokat értjük, amelyeket az ember a termelés adott fejlettségi szintjén szükségleteinek kielégítésére hasznosít (Bernát et. al. 1998).

E megközelítésből is kiderül, hogy a kiaknázható (pl. in situ erőforrások nem termelhetők ki) erőforrás kitermelésének két alapvető feltétele van:

  • egyrészt a kitermeléshez,felhasználáshoz szükséges ismeret, technológia,

  • másrészt az irántuk megnyilvánuló kereslet.

Könnyen szemléltethető ez az ásványi erőforrások körének változásán. A technológiai fejlődés hatására úgyszólván egyik évről a másikra erőforrássá léptek elő korábban értéktelennek tekintett, felhasználatlan anyagok. Korábban a levegő, annak fizikai állapota és összetétele csak az ember fiziológiai léte, valamint az éghajlati jelenségek létrejötte és változása szempontjából volt fontos. Napjainkban a levegő tömegének fontos szerep jut az ipari termelésben és a közlekedésben. A levegőből nitrogént, oxigént és argont, valamint egyéb nemesgázokat vonnak ki és felhasználják, pl. a műtrágyagyártásban és a vaskohászatban, tehát mint erőforrás egyre sokoldalúbb felhasználást nyer, egyre nagyobb értéket képvisel. Az erőforrások köre változik, a környezeti értékek tehát nem statikusak, megítélésük változó. Vannak olyan kutatók, akik szerint a világ a nagy konjunktúra-ciklusainak alakulását követi.

Az okszerű környezethasználaton a természeti erőforrásoknak olyan dinamikus, a társadalmi fejlődést elősegítő kiaknázását értjük, amely a megbomlott természeti folyamat-egyensúlyok helyreállítását elősegíti. Ebben az esetben meg kell jegyezni, hogy az okszerű környezethasználat nem csak helyreállítást jelenthet, hanem célszerű szem előtt tartani a megelőzést is, amellyel megakadályozhatjuk a folyamategyensúlyok megbomlását (Magda et. al. 2001).

A természetben rejlő adottságok még nem erőforrások; de a termelőerők fejlesztésével, a fejlődés meghatározott fokán azzá válnak. Azaz az erőforrások társadalmi állaga történelmileg viszonylagos és folyamatosan szélesedő. Ez alapján a fogalomnak társadalmi, gazdasági kategória értelme és értéke van.

1.2.1 A természeti erőforrások szerepe a társadalom fejlődésében

Ebben a témakörben sok olyan megállapítás és tétel alakult ki, amely a geográfia, de más tudományoknak is alapkategóriájává vált. Ilyen tétel a következő: a földrajzi környezet szerepe a társadalom fejlődésében és a gazdasági növekedésben fontos, de nem meghatározó. Hosszú távon a társadalomnak a természettől való függése kisebb, mint rövid távon. E tételt többen bizonyították, de a kérdés mégis újra és újra napirendre került. Ez részben a természet és a társadalom összefüggés-rendszerének bővüléséből, a termelőerők fejlődéséből, és abból adódik, hogy e tétel különbözőképpen értelmezhető, mert a „fontos” szerepe nagyon is széles határok között jelenik meg.

Az ásványvagyon földrajzi-térbeli elhelyezkedését a természet törvényei határozzák meg. Ezért nehézséget okozhat az erőforrások fogyasztásának, termelésének és tartalékainak egyenlőtlen földrajzi eloszlása.

A föld felszínén és bányászatilag elérhető mélységben a képződés korától, típusától (ősmasszívumok, fiatalkori lánchegységek, medencék) függően más-más ásványi anyagok találhatók. A legtöbb ásványi nyersanyag eloszlása a föld kérgében igen egyenlőtlen, kisebb körzetekre korlátozott.

A nemzetközi munkamegosztás. A nemzetközi munkamegosztás legfontosabb hajtóerejét hosszú időn át a természeti erőforrásokkal való ellátottság térbeli differenciáltsága és az ebből fakadó csere jelentette. A történeti fejlődés során azonban mindig más erőforrások fejtettek ki ilyen hatást. Hosszú távon ma is érvényes az 1800-as években megfogalmazott tétel; hogy a gazdasági fejlődés szempontjából az erőforrások változatossága a döntő, rövid távon egyetlen ásványvagyonban való gazdagság. A fejlődés legjobb természeti feltételei ma is azokban az országokban vannak, amelyeknek sokféle erőforrásuk van (Egyesült Államok, Oroszország), nem pedig azokban, amelyek csupán egyetlen hasznos ásvány kitermelésében járnak az élen (Szaúd-Arábia).

A természeti erőforrások megítélésében hosszabb ideig az a nézet uralkodott, hogy a nyersanyag-kitermelő országok helyzete előnyös, mert az olcsó nyersanyag versenyképessé teszi a készárutermelést, az exportot és javítja a fizetési mérleget. A későbbiek során egy ellentétes felfogás vált azonban uralkodóvá: a nyersanyag-termelés és export gazdaságtalan, nagy eszközlekötéssel jár, a kereslet változásai a termelést érzékenyen érinthetik, akárcsak az ingadozó árak. Szinte valamennyi ország esetében előtérbe kerül az a gondolat, hogy a világ nyersanyag-készleteinek feltárását és az ezekkel való gazdálkodást a világgazdaság központi, globális kérdései közé kell emelni. Csökkenteni kell a fejlett és a fejlődő országok közötti gazdasági fejlettségi színvonal-mutatókkal érzékelhető különbséget 7:1-re, amely napjainkban 12:1 aránynál megrekedt.

1.2.2 A területi adottságok szerepe a nyersanyag termelésben

Az ásványi nyersanyagok fogyasztásának felgyorsulása, egyes országok saját, olcsóbban kitermelhető készleteinek nagy arányú csökkenése a kitermelés földrajzi súlypontjainak változásával, a tartalékok egyre nagyobb arányú igénybevételével jár. Ez a fejlődés természetesen nem kiegyenlített.

A világ szénhidrogén-vagyonának, de termelésének is mintegy ¾-e egyes közel- és középkeleti, afrikai és latin-amerikai fejlődő országban található. Ezzel szemben a kitermelt szénhidrogének ¾-ét fejlett országok hasznosítják. A természeti erőforrások országok közötti egyenlőtlen eloszlását, a nyersanyagok beszerzését a cserekapcsolatok, a nemzetközi munkamegosztás hivatott áthidalni.

A világgazdaság nyersanyag-ellátásában egyre inkább növekszik a fejlődő országok szerepe. Az 1960-as évektől különösen előtérbe kerültek az afrikai és közép-keleti országok, mint a tőkés világgazdaság legjelentősebb nyersanyagszállítói.

A fejlődő országok előretörése. A fejlődő világ nyersanyag-gazdagsága objektív gazdaságföldrajzi tény, többségüknek elsősorban a fejlett tőkés országokkal való kapcsolata a történelmi múlton alapuló politikai valóság. A 60-as évek második felétől a fejlődő országok erőteljes iparosítása, saját természeti erőforrások feldolgozását előtérbe helyező fejlesztési stratégiák kibontakozása csökkentette a nyersanyagok exportbővülési ütemét. Növekedett a nyersanyagok belső, saját felhasználása. Ez a tendencia napjainkra csak néhány térségben (Délkelet-Ázsia, Közép-kelet) folytatódik.

Jelenleg a nyersanyagexport hazai felhasználása érdekében való visszafogására csak kevés ország vállalkozhat, mert az exportbevételekre óriási szükség van a nélkülözhetetlen import és a külföldi adósságszolgálat finanszírozására.

Kitekintés a nagyvilágba. Az az elképzelés, hogy a természeti erőforrásokban való gazdagság többnyire ipari-gazdasági fejlettséggel párosul a köztudatban mélyen gyökerezik, mert a gazdaság történeti fejlődése, és a földrajzi tapasztalatok azt mutatták, hogy a kapitalizmus kialakulásával a leggyorsabban fejlődő országok, mindenekelőtt Nagy-Britannia (Black Country), majd Németország (Rurh-vidék), Franciaország (Lotharingia), végül az Egyesült Államok (Pennsylvania) magas ipari fejlettsége a helyi természeti erőforrásoknak (vasérc, szén, kiterjedő termőföld) volt köszönhető. Megfordítva is igaz, hogy Dél-Európa és a latin-amerikai országok viszonylagos elmaradottságát az előzőekben említett erőforrások hiányával és a kor ipari fejlettségét meghatározó vas- és gépipar fejletlenségével szokásos magyarázni.

A természeti erőforrásokban fennálló szegénység vagy gazdaság nincs egyenes arányban az egyes országok ipari- gazdasági fejlettségének fokával. Ez azért lehet így, mert a természeti erőforrásokban való gazdagság csak egy lehetősége, egy tényezője a gazdasági növekedésnek. A társadalmi- gazdasági fejlődés során átalakult az alapvető források (természet, munkaerő, tőke) szerepének egymáshoz viszonyított aránya; azaz a természeti erőforrások szerepe történelmileg és térben is változó: kor- és ország specifikus.

Korspecifikusság. A kor-, ill. időspecifikusság azt jelenti, hogy a hasznosítható természeti erőforrások gazdasági jelentőségének megítélése a különböző időszakokban eltérő. A szűkösen rendelkezésre álló társadalmi erőforrások miatt hosszú időn keresztül a bányászat és a mezőgazdaság volt a fő jövedelemtermelő, foglalkoztató ágazat. A társadalmi- gazdasági fejlődéssel mind jobban kiegyenlítődött a fejlesztés, fenntarthatóság négy alapelemének, a természeti erőforrásoknak, a humán erőforrásoknak, a tőkének és technológiának a szerepe és az aránya. Ennek következtében a természet szerepe fokozatosan visszaesett. Általános tény, hogy a feldolgozott nyersanyagok, végtermékek (villamos energia, acél stb.) költségén belül a primer termékek (szén, olaj, vasérc) költségeinek aránya csökken, míg a feldolgozás költségeinek aránya nő.

Térspecifikusság. Az erőforrások tér-, ill. ország specifikussága az erőforrások aránytalan földrajzi megoszlásából, az egyes országokban a három alapvető termelési tényező egymáshoz viszonyított eltérő arányaiból következik. Az iparilag fejletlen, tőkeszegény országokban az ásványvagyon-gazdagság; ennek kiaknázása egyedüli hordozója a gazdasági növekedésnek. A fejlett, tőkegazdag országok kedvező adottságú ásványvagyona csak egyik, nem is legfontosabb tényezője a növekedésnek.

Ebből a nézőpontból vizsgálva a természeti erőforrások mára elvesztették azt a mindenek feletti szerepüket, amelyet egy félévszázada betöltöttek. A mezőgazdaság és a bányászat jövedelemtermelő képessége akkor biztosította a gazdaság növekedését, mára azonban ezt a szerepet egyedül nem képesek betölteni.

A földrajzi determinizmus. A természet és a társadalom közötti kapcsolatot hosszú időn át (egészen a XIX. századig) a földrajzi környezet szerepének túlzó értékelése (a determinizmus), a természettől való meghatározottság jellemezte. A kapcsolatnak ez a földrajzi determinista megítélése volt jelen Hipokratész (i.. e. IV. század) görög orvos és természettudós nézeteiben. Véleménye szerint az emberek a meleg éghajlati viszonyok között nem elég energikusak és életképesek. Nem tudják elviselni a munka és az erőfeszítések okozta feszültségeket, melynek fő oka az éghajlati viszonyokban keresendő. Két évezreddel később Montesquieu (i. sz. XVI század) munkásságában hasonló felfogás, a földrajzi tényezők szerepének egyoldalú túlbecsülése jut kifejezésre. Tanításai szerint minden nép erkölcsét, állami berendezkedését, kormányformáját, törvényeinek jellegét az éghajlat, talaj, valamint annak a területnek a kiterjedése határozza meg, amelyen él. Itt elsősorban arra gondolt mind mikro szinten (egy család), mind makro szinten (egy ország) - , hogy az a jó, ha minél több és jobb minőségű földterülettel rendelkezik az egyén vagy az ország. A földrajzi determinizmus nyíltan vagy burkoltan - hosszú időn át – az egyik legismertebb és legszélesebb körben elfogadott szemléletül szolgált a természet és a társadalom kapcsolatának megítélésében.

A Marx előtti közgazdaságtan kevés figyelmet fordított a természet és a gazdaság viszonyának átfogó elemzésére. Főként a földet, annak fekvését és tevékenységét helyezték központba. Adam Smith a XVIII. században felismerte a különbözeti járadék forrását. („... a járadék nem csak aszerint változik, hogy milyen a föld termőképessége akármit is termesztenek rajta, hanem aszerint is, hol fekszik, akármilyen is legyen a termőképessége ...”). David Ricardo (XVIII-XIX. század) viszont a komparatív előnyök elvének kifejtésénél az országok közötti és az országokon belüli kereskedelem, munkamegosztás kialakulásában a különböző területek eltérő földrajzi adottságait, hatékonysági különbségeit vette alapul.

A földrajzi nihilizmus. A másik szélsőség a földrajzi környezet szerepének elhanyagolását, lebecsülését az ebből táplálkozó nézetek megjelenését jelentette, ami az 1900-as évekre volt jellemző. A társadalom és a természet kapcsolatának egyoldalú értelmezésében legnagyobb hatású, a gyakorlatban is számos káros következménnyel járó szemléletmódnak a földrajzi nihilizmus bizonyult. Ez a szemlélet először az 1930-as években a Szovjetunióban, majd más szocialista országokban jelentkezett. A bírált szemléletmód abból indult ki, hogy a társadalom változása és fejlődése sokkal gyorsabban megy végbe, mint a földrajzi környezet változása, már csak ezért sem lehet döntő a természeti tényezők szerepe. A hibás kiindulópont: a földrajzi környezetnek a természeti környezettel való azonosítása. A kialakult és meghatározóvá vált földrajzi nihilizmus – a földrajzi determinizmus ellentéte -, amely a természeti környezet elhanyagolható tényezőjeként való kezelésében vagy teljes alulértékelésében, a társadalmi gazdasági tényezők egyoldalú és helytelen idealizálásában mutatkozott meg (társadalmi determinizmus).

E nézetek képviselői lebecsülve a természeti tényezők szerepét a társadalmi- gazdasági fejlődésben a társadalmi rendet tartják meghatározó tényezőnek és a természetet egészen az önkényig megváltoztathatónak. Ez jutott kifejezésre a korai szovjet gazdaságfejlesztési tervekben, a szibériai folyók folyásirányának tervezett megváltoztatásában (Davidov-terv). A gazdaságpolitikai döntések során nem vették kellőképpen figyelembe a természeti tényezőknek a termelésre és a termelőerők célszerű és hatékony elhelyezkedésére gyakorolt hatását. Ez a földrajzi tényezők hatását lebecsülő nihilista magatartás nagy károkat okozott a II.világháború utáni Magyarországon is („szén- és vasérc országa”, szubtrópusi növények, pl. gyapot termesztése).

A földrajzi nihilisták sokszor leegyszerűsítették azt a marxi tételt, hogy az ember a természet urává vált. Nem vették figyelembe, hogy az ember ma is változatlanul a természet része (Bernát 1998 és Magda 2001).