Ugrás a tartalomhoz

Természeti erőforrás és környezetgazdálkodás 6., 6 KÖRNYEZETSZABÁLYOZÁS GAZDASÁGI ÉS JOGI ESZKÖZEI

Dr. Tenk Antal (2010)

Nyugat-magyarországi Egyetem

6.5 Környezetszabályozási eszközök

6.5 Környezetszabályozási eszközök

A környezet védelméhez (állapotmegőrzéséhez) össztársadalmi összefogásra és beavatkozásra van szükség, aminek szervezése és irányítása állami feladat. Ennek a – összefoglalóan környezetszabályozásnak nevezett – tevékenységnek az alábbi követelményeknek kell megfelelni:

  • hatására javul (vagy nem romlik) a környezet állapota (a megengedett szennyezési érték (norma) figyelembe vételével);

  • segítségével mérni és ellenőrizni lehet a gazdálkodó szervezetek környezetszennyező tevékenységét;

  • szankciókat tartalmaz a környezeti normákat nem teljesítőkkel szemben;

  • a szankcióknak ösztönző hatást kell kifejteni (korszerű beruházásokra, környezetbarát technológiákra);

  • segíteni kell az adott környezetminőségnek a lehető legkisebb költséggel történő elérését;

  • a környezetszabályozásnak illeszkednie kell a gazdaság egyéb területein működő szabályozási mechanizmushoz;

  • társadalmilag elfogadható legyen;

  • rugalmasan igazodjon a változó társadalmi-gazdasági körülményekhez;

  • legyen áttekinthető és egyszerű (mindenki számára értelmezhető);

  • rendelkezzen forrásképző funkcióval és orientálja a gazdasági élet szereplőit.[3]

Az első önálló környezetpolitikák a 70-es évek elején fogalmazódtak meg. A környezettudományok fejlődésének köszönhetően a mai nemzeti és regionális környezetpolitikák mind a célalapelv oldalon, mind pedig az eszköz-módszer oldalon rendkívül széleskörű és differenciált skálát alkalmaznak a negatív környezeti externáliák pozitív irányú befolyásolására a gazdálkodási folyamat minden pontján. A fejlett ipari országokban a 90-es évek elején újraformálódott nemzeti és nagyregionális környezetpolitikák lényegében az alábbi alapelvek szerint építkeznek:

- Okozó elv: azt a követelményt fogalmazza meg, hogy a negatív externális hatások káros következményeit a lehető legteljesebb mértékig a káros hatást kiváltó tevékenységet folytató gazdálkodóra-intézményre kell terhelni.

Közteherviselés elve: A társadalmilag elismert gazdálkodási tevékenység által okozott negatív hatások költségviselőjeként a tevékenység folytatásában érdekeltek mindegyikét (termelő, fogyasztó, állam) nevesíti.

  • Megelőzési (prevenció) elve: Azt a gyakorlati felismerést tartalmazza, miszerint ökológiai és ökonómiai szempontból is a be nem következett környezetterhelések kezelhetőek a leghatékonyabban (ami nem biztos, hogy egyúttal a legolcsóbb megoldás is!).

  • Kooperáció elve: Három szempontból is értelmezhető: (1) a nemzetközi környezeti együttműködés mint egy sajátos kooperáció; (2) a társadalom tagjainak, szakmai és civil szervezeteinek kooperatív részvétele feltétele a hatékony környezetvédelemnek; (3) azt az alapvető gazdasági kritériumot tartalmazza, hogy a nagy környezetvédelmi létesítmények optimális méretnagyságához kell igazítani azok igénybevételi körét (például az önkormányzatok ne külön-külön létesítsenek kiskapacitású és ezért viszonylag drágán üzemeltethető szennyvíztisztító, vagy hulladékkezelő rendszert, hanem közösen alakítsanak ki és üzemeltessenek optimális műszaki kapacitással rendelkező létesítményeket).

  • Szubszidiaritás elve: Az optimális döntéshozatali és végrehajtói szintek kialakításának követelményét fogalmazza meg, vagyis környezetvédelmi kérdésekben is azon a szinten hozzák meg a döntéseket, ahol a vonatkozó információk leginkább rendelkezésre állnak.

A környezetpolitikai alapelvek fentiekben ismertetett sorrendje lényegében egy történeti-logikai sorrendiséget is jelent. Az alapelvek mindegyikéhez meghatározott szabályozási eszközök, vagy azok kombinációja rendelhető hozzá.

A környezetszabályozás rendszere az alábbi elemeket tartalmazza:

  • Közvetlen törvényi-jogi eszközök: Utasítás, tiltás, szankcionálás jelleggel közvetítik a környezeti terhelések kiváltói felé az alapvető környezetpolitikai elvárásokat (törvények, rendeletek; emissziós-immissziós norma; termékekre, technológiákra, termelési folyamatokra vonatkozó előírások stb.).

  • Közvetett gazdasági-piaci eszközök: Alkalmazásukkal a környezeti hatóságok érdekeltté-ösztönzővé igyekeznek tenni a környezetóvó termelői-itnézményi-fogyasztói magatartást (környezetvédelmi adók és díjak, támogatások stb.).

  • Menedzsmenttechnikák és –módszerek: A gazdálkodó szervezetek s egyéb intézmények egész tevékenységének, mint egységnek a környezetkonform szempontok szerinti működtetését és/vagy értékelését biztosító eszközök (környezeti hatásvizsgálat, ökoauditálás, ökomarketin stb.).

  • Etikai (önkéntes) szabályozó eszközök: Jogszabály által nem kikényszerített, rövidtávon gazdasági előnnyel sem járó környezetbarát termelői-fogyasztói magatartás (például önkéntes szakmai szerződések stb.).

A környezetszabályozás stratégiai feladata az, hogy a gazdaság rövidtávú, a környezet ellenében ható folyamatait a környezet hosszú távú fennmaradási érdekeivel összhangba hozza. Ennek érdekében a szabályozásnak kettős célt kell követnie.

El kell érni:

  • A természeti tőkének (úgy is mint forrásnak és úgy is mint befogadónak) olyan módon és szinten való használatát, amely lehetővé teszi a hosszú távú fenntartható fejlődés feltételeinek megvalósítását. A természeti tőkét a jelenben úgy kell használni, hogy a használat ne rontsa a jövő generációk lehetőségeit (ökológiai kritérium).

  • A környezetvédelem lehető leggazdaságosabb megvalósítását, a környezetpolitikák, szabályozási módok közötti költséghatékony választást (műszaki-gazdasági kritérium).

A konkrét szabályozás csak akkor hatékony, ha követi, mintegy leképezi a gazdálkodásnak a környezet szempontjából kritikus kapcsolódási pontjait.

A szabályozási módok és formák között megtalálhatók a direkt, normákkal való szabályozások és a gazdasági-piaci szabályozók. Szabályozhatunk folyamatokat, és hathatunk a készletekre. Lehet célunk az emissziószabályozás, és ritkábban az immisszió-szabályozás is. Az első lépés a kitermelés befolyásolása. Mivel a gazdálkodási folyamat kiinduló pontján nagy hányadban a nem megújuló erőforrások kitermelési folyik és óriási a „szívó” hatás, annak enyhítésére kell törekednünk. A piacgazdaság logikáját figyelembe véve erre kiválóan alkalmasak a forrásadók, melyek segítenek a nyersanyagárakat megemelve takarékosságra ösztönözni. Az externális költségeket is tartalmazó árak egyben versenyképessé tehetik a visszaforgatott másodnyersanyagok fokozottabb felhasználását is. Ezt környezeti célú támogatásokkal lehet leginkább elősegíteni. A gyártás folyamatának befolyásolására igen differenciáltan állnak rendelkezésre eszközök. Kiemelkedőnek tartjuk ezen belül a környezeti szempontú technológia-értékelést, amely a technikai és gazdasági szempontokon túl az ökológiai és humán szempontokkal is kellő súlyozással számol. A normák, technológiai előírások, továbbá a szabályozás piaci eszközei – úgy mint a kibocsátói díjak – segíthetnek környezetkonform irányba mozdítani a termelés folyamatát. A fogyasztás is több irányból szabályozható a környezeti szempontokra tekintettel. A fogyasztás nagyságánál és szerkezeténél fogva fontos és mintegy végleges befolyásolója a termelésnek, s így a környezetterhelésnek is. A javak elfogyasztásának folyamata, annak módja a környezetszabályozástól függően is igen eltérő lehet (például a fogyasztási hulladékok mennyiségét is befolyásolhatja). Ettől a ponttól kezdve a hulladékkibocsátás szabályozása kezdődik (visszaforgatás-újrahasznosítás ösztönzése, hulladéklerakás és –tárolás körülményeinek előírása).

Az elmúlt közel két évtizedben egyre inkább kombinált környezet-szabályozó rendszer kiépülése látható. E rendszeren belül továbbra is fontos szerepe van a kormányzatnak (központi kormányzat, illetve helyi önkormányzatok), de a kormányzati eszközöket a közgazdasági, piaci eszközök egyre bővülő eszköztárával együtt működtetik. Ez a kombinált rendszer azt szolgálja, hogy a környezethasználók (meghatározóan a vállalkozói szektor) reálisan érzékeljék és értékeljék a hagyományos piacon kívüli externális hatásokat, illetve viseljék a környezetre káros tevékenységük hátrányait. Csak akkor van remény a természeti erőforrások allokációs optimumának megközelítésére, vagy elérésére, ha a gazdaság szereplői nem csak a magánköltségeik alapján döntenek, de érzékelik a tevékenységük során felmerülő össztársadalmi költségeket is. A szabályozóeszközök valójában a magánköltségek és társadalmi költségek közötti szakadék fölött igyekeznek hidat verni.

A környezetszabályozás eddig említett módszereit – egy másik csoportosítási metodika alapján – kollektív megoldásnak is szokás nevezni. A korszerű környezetszabályozás egyre inkább épít a más területeken már eredményesen alkalmazott úgynevezett magánmegoldások módszerére is.



[3] /5/ Valkó, L.: Környezetgazdaságtan, Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium, Budapest, 2006.