Ugrás a tartalomhoz

Tájrendezés és tájvédelem 2., A tájak rendszertani (természeti földrajzi) alapismeretei

Dr. Dömsödi János (2010)

Nyugat-magyarországi Egyetem

2.4 A tájak, a földfelszín változása (a táj- és birtokrendezéssel összefüggésben)

2.4 A tájak, a földfelszín változása (a táj- és birtokrendezéssel összefüggésben)

A földhasználat és a tájhasználat rokon értelmű szavak, ill. fogalmak. A földhasználat fogalma a felszínalaktani formák felszínére, termőfelületére: a művelési ágak rendszerére, arányaira vonatkozik. A tájhasználat fogalma a művelési ágak rendszerét és a felszínalaktani formák együttesét egyaránt magában foglalja. A táj változása és védelme főként a gyakorlati földhasználat során a művelési ágak racionális fenntartásában vagy módosításában érvényesülnek.

Nem hanyagolhatók el a felszíni alakzatok, ill. a domborzati formák változásai nyomán bekövetkező földcsuszamlási, talajfolyási és feltöltődési folyamatok sem. Különösen a hegy- és dombvidéki laza, vagy csúszásveszélyes, vékony talajtakarós kőzeteken levő erdők, gyepek, szőlők területén.

A földcsuszamlás nagymértékben függ a talaj és az alatta levő kőzetek természetétől, jellegétől, rétegzettségétől, fizikai sajátosságaitól. Különösen fontos, hogy a különböző talaj- és kőzetféleségek milyen mértékben engedik át a vizet, ill. a víz hatására milyen tulajdonságokkal rendelkeznek. Ilyen szempontból legveszélyesebbek az agyagok és az agyagos márgák, amelyek a különböző mennyiségű víz hatására lazulnak, akár elfolyósodhatnak, ezáltal legfőbb okozói az elmozdulásoknak. Az erodált, szerkezetét vesztett, összerepedezett, kopár, növényzet nélküli talaj nem képes a csapadékvizet magában visszatartani, így az a repedéseken át közvetlenül a víz-átnemeresztő rétegig hatolhat.

A tájvédelemnek is célja a talajpusztulás megengedett mértékre való visszaszorítása és a talajra jutó csapadék elfolyásának megakadályozása, ill. a lehetőség szerint a talajba való beszivárgásának elősegítése, a gyökérzet tápanyagfelvételéhez szükséges talajnedvesség biztosítása.

Hogy ez megvalósítható legyen, ismernünk kell a felszíni formákat és a talaj alatti kőzetet. Azért is, mert annak vízgazdálkodása (víznyelése, vízkapacitása és –áteresztő képessége) más, mint a talajé (Mattyasovszky, 1956). A beszivárgást tehát vagy elősegíti, vagy gátolja, esetleg teljesen megszünteti. Különösen esik ez latba nem homorú lejtőn, ahol általában vékony a humuszos talajszint, különösképpen pedig az inflexiós sávon, ahol a talajképző kőzet váztalajként a felszínre kerül. Ennek a váztalajsávnak az ismerete hangsúlyozottan jelentős a talajpusztulás szempontjából, mert ennek differenciális porozitásviszonyai révén itt minőségileg felfokozódhat az erózió, ill. le is lassulhat. Szélsőséges esetek: 1. laza kavicsréteg elnyeli, „megszűri” a rajta átfolyó felületi vizet, tehát pl. a megelőző időben felette volt impermeábilis anyagból álló erdőtalaj B szintjéhez képest, amely felett beszivárgás nélkül átzúdult a lefolyó vízlepel, ezen a kavicson ugrásszerűen lecsökken a felületén lefolyó vízmennyiség, így az erózió is. 2. montmorillonitdús duzzadó agyag alkotja az inflexiós sáv váztalaját. Az erózióra, a kavicshoz viszonyítva, ellentétes hatást fejt ki. A talajképző kőzetnek ismerete talajvédelmi, tájvédelmi szempontból a fentiek alapján tehát indokolt.

Letarolódás. A felszín kőzetanyagának felaprózódása és mállása önmagában még nem képez jelentős lepusztulást vagy felszínalaktani változást. A letarolódásról csak akkor beszélhetünk, ha a málladék elszállításra került. Az elszállítás pedig csak akkor következhet be, ha a felszín függőlegesen tagolt, vagyis szintkülönbségekkel rendelkezik. Ez a körülmény előfeltétele annak, hogy a nehézségi erő következményeképpen a málladékanyag a lejtőn mechanikai mozgást végezzen, ill. a letarolódás, feltöltődés bekövetkezzen.

Lejtőpusztulás, suvadás, feltöltődés. A lepusztulás folyamata a málladék (eluviális anyagok) képződésével kezdődik, ezek szállításával folytatódik és a felhalmozódásukkal (üledékképződéssel) fejeződik be. A lejtőn való tömegmozgás több tényezőtől függ (pl. a lejtőszög nagyságától, a kőzet minőségi, települési viszonyaitól, a növénytakarótól, az éghajlattól és az emberi beavatkozástól: a földhasználati tevékenységtől is).

Lejtőcsuszamlás (suvadás). A lejtőcsuszamlást vagy hegycsuszamlást gyakran nehéz megkülönböztetni a hegyomlástól. A leglényegesebb különbség az, hogy a lejtőcsuszamlásokat minden esetben a csúszópályát képező, vízzáró, beázott, képlékeny agyagos kőzet okozza. Nem szükséges, hogy az egész lejtő agyagból legyen, elegendő, ha csak közbetelepült agyagos rétegei vannak. A suvadás akkor jelentkezik típusosan, ha az agyagos réteg nem vízszintes településű. Ha az agyag a felette lévő vízáteresztő rétegeken keresztül beázik, képlékennyé válik, és csúszni kezd a felette lévő kőzetekkel együtt.

Ezt csak fokozza a ránehezedő kőzettömeg súlya, ezért az egész tömeg lecsúszik a lejtő aljára. A suvadások ritmusosan ismétlődnek. A suvadás legtípusosabban a nagyobbrészt agyagból vagy vályogból álló lejtőkön jelentkezik. A képlékennyé vált agyag nagy, karéjos szakadásokkal válik el a helyben maradt kőzettömegtől. A friss suvadás karéjos szakadásvonala éles és határozott marad (3. ábra). A lejtő alján lesuvadt anyag egy része nyelvszerűen szétterül, ezért nevezik ezt a suvadás nyelvének. A homorú lejtőt az ismétlődő suvadások gyakran lépcsőzetessé teszik.

Magyarországon a suvadások a leggyakoribb mozgások, ill. alakzatok akár a természetes lejtőkön, akár a mesterséges bevágások rézsűfelületein. Az agyagterületek mozgásai, különösen a suvadások igen sok gondot okoznak a vonalas létesítmények mentén és környezetében a művelési ágak fenntartásában.

Karsztvidékeinken a különböző karsztformák (barázdák sokasága), tál alakú bemélyedések (dolinák, víznyelők), uvalák (terjedelmesebb térszíni mélyedések); löszvidékeken a különböző löszképződmények (löszdolina, löszkút, löszszakadék, löszpartok leszakadásai) okoznak felszíni elváltozásokat. Mindezek főként a természetvédelmi földhasználat –tájvédelem területén mutatkoznak.

6

3. ábra. A suvadás tömbszelvénye. 1=agyag, 2=homokkő, 3=suvadások ismétlődései, 4=szakadásvonal, 5=a suvadás nyelve, 6= suvadás és átalakulása földfolyássá.

A hegyomlás az a jelenség, amikor a meredek lejtő anyagának egy bizonyos tömege alátámasztását elveszítve elszakad a lejtő anyagától és az új lejtősíkon lefelé, vagy szabadeséssel zuhan a mélybe.

Hegyomlást okozhat az emberi beavatkozás (meredek lejtőn út- és vasútépítés, bányászat, alagútfúrás), továbbá hegyomlással járhat a barlangok, üregek beszakadása is.

A leomlott kőzetanyag a lejtő lábánál törmelékkúp és törmelékhant formájában halmozódik fel. Esetenként utat, völgyet zárhat el, vagy létesítményeket, épületeket, települést, erdőt temethet el.

Kőfolyás (kőlavina). A hegyomlással rokon, gyors lefolyású kőzetmozgás. A lejtők felső részén és a csúcsokon a ritmikus térfogatváltozások – kifagyások, felengedések – következtében a kőzet összehasadozik és kisebb darabok, szilánkok formájában omlik a lejtő aljára. (A hegyvidéki utak mentén jelzőtáblák hívják fel a figyelmet a kőomlásra.)

A lassan, fokozatosan összehasadozott kőzetanyag állékonysága annyira meggyengül, hogy önmagától vagy külső erő (szél, csapadék) hatására lezúdul a lejtőn. A lejtő alján törmelékekből felhalmozódott törmelékkúpok, vagy törmelékhantok keletkeznek. (Ausztriában a hegyvidéki területeken terelőgátak, kőlavinafogók kiépítésével védik a gyepek, erdők földhasználatát.)

Talajfolyás (szoliflukció). Az állandóan fagyott, vízzel telített talaj felszíni része napközben felenged és lassú tömegmozgással lecsúszik a fagyott alsó rétegről.

A mesterséges bevágások rézsűoldalain a hó télen nagy tömegben halmozódik fel. Ha a lejtő fedetlen (nincs vagy lekopott a növénytakarója) az olvadás során az agyagos felszín átnedvesedik és kisebb-nagyobb sárfolyásos felületek jönnek létre (4. ábra). A mozgást a felületi fagyás is elősegíti, mert a napszakosan megfagyó és kiengedő néhány cm-es agyagréteg a lejtővel párhuzamosan elválik. A rézsű alján levő vízelvezető árok fokozatosan sárral töltődik fel. A lejtő agyagosabb része a sárfolyás hatására gyorsabban pusztul le és így egyenetlen lejtőoldalak keletkeznek. Ezek az egyenetlenségek pedig tovább növelik a lejtőt lemosó csapadékvíz lepusztító hatását. A folyamatok tehát összegződnek, fokozzák egymás hatását. A vízgyűjtő és vízelvezető árkok állagában igen gyakori károk keletkezhetnek.

4. ábra. 1= csupasz rézsűfelület, 2= kifolyt agyagfelszín, 3= betemetett övárok.

A felületi erózió (areális erózió, talajerózió). Amikor a csapadék a felszínt lassan, de állandóan teljes terjedelemben pusztítja, ezt a jelenséget felületi (areális) eróziónak nevezzük. A lejtős területeken minden égöv alatt megtalálhatók. A kőzetminőségnek (és a rajta képződő talajféleségeknek), valamint a lejtőszögnek van szerepe az erózió intenzitásában, amely a laza, puha, növénytakaróval fedetlen és meredek felszínt pusztítja legjobban.

A mezőgazdasági területek, ill. termőtalajok erózióját talajeróziónak nevezzük. A talajerózió térhódítása az emberi beavatkozással, a szántóföldi művelés elterjedésével, az erdők kiirtásával kezdődött. A talajpusztulás napjainkban is rendkívül nagymérvű, a nem megfelelő talajművelés, vagy a nem megfelelően választott növények termesztése következtében. A lepusztulás főként a dombvidéki, laza felszínű barna erdőtalajokon és csernozjom talajokon lévő szántóterületeken erőteljes. A csapadékkal való telítődés után az átnedvesedett felület talajrészecskéi elmozdulnak, lemosódnak a felszín alacsonyabb részeire (a magasabb fekvésű hátak „kifehérednek”: a löszös talajképző kőzet felszínre kerül).

Vizsgálat és védekezés. Ha valamely lejtős terepszakaszon nagy esőzések után nehezen felszikkadó nedves foltok keletkeznek, vagy ha váratlanul kis forrás fakad valamely domboldalon, az azt jelenti, hogy ott a talaj mélyebb részeiben e lejtő felé dőlő vízátnemeresztő kőzetek vannak. A földcsuszamlás veszélyére utal az is, ha a lejtő felső szakaszán vízszintes irányban mélyebb repedések keletkeznek, de az alsó szakaszon ilyen repedések nem észlelhetők, azonban a lejtő alján felduzzad, összetorlódik a talaj. Hasonló tünet az is, ha a meglévő források vize zavarossá válik, vagy elapad. Mindez arra utal, hogy a földrétegek esetleg szemmel nem is látható mértékben megmozdultak, ezért sürgős beavatkozás szükséges. A legsürgősebb beavatkozás a talajba szivárgó víz mennyiségének csökkentése.

Ha a szántó fölött, pl. nagyobb kiterjedésű legelő, vagy lejtő irányú utak ún. idegen vizet vezetnek a szántóterületre, azt megfelelő vízelvezető árokkal, vagy ún. gyepes vízelvezetőkkel a hegy lábához kell vezetni.

A túlterhelt legelő kiritkult növényzete, szerkezetét vesztett, összerepedezett talaja nagy mértékben előmozdítja a földcsuszamlás kifejlődését.

A szakadozott szántó terület egyengetésére, „elrónázására” többféle lehetőség van. Pl. ekével addig szántanak össze és széjjel, amíg a mélyedések betelnek, ill. az ormok lekopnak. Nagyüzemi viszonylatban a rónázás nagy teljesítményű gépekkel, ún. szkréperekkel és buldózerekkel végezhető. (Az előbbi gyalulja és szállítja, az utóbbi nyesi, majd a mélyedésekbe teszi a felesleges talajt.)

A leszakadozott, túlzottan „összegyűrt”, szabdalt területeket legcélszerűbb beerdősíteni.

A folyóvíz felszínalakító munkája. A folyó eróziós munkája – a mederben örvénylő, turbolens áramlással tovahaladó víztömeg – eleven erejével megtámadja a meder fenekét és oldalait, onnan kőzetdarabokat szakít vagy tör le. Ezt és a völgy lejtőiről származó törmeléket a mederben tovahurcolja és vele, mint eszközzel támadja, vájja a meder alját és oldalait.

A folyó eróziós munkájának hatékonysága a folyó törmelékszállító képességének, hordalékszállító erejének a függvénye. A folyóvíz eróziós tevékenysége (E) egyenesen arányos a folyóvíz tömegével (m) és sebességének (v) négyzetével: E= m*v2.

Ha az eróziós tevékenység, ill. munka nagy és hosszú időn át tart – a nagy esésű és bő vizű folyó munkája eredményeként – hatalmas, mély és széles völgy alakul ki. A kicsiny vizecskék (vízfolyások) pedig a vízmosásokat vagy a rövid aszóvölgyeket hozzák létre.

Az áradó folyó eróziós munkavégző képessége nagyobb, mint az apadó folyóé, mivel az áradó folyónak növekvő a víztömege és a sebessége.

A vízfolyások (az örvénylő vizek) erózióját evorziónak nevezzük. Az evorzió a meder fenekén evorziós „üstöket” és lyukakat hoz létre. A függőleges tengely mentén lévő örvények, a „forgók” ott alakulnak ki, ahol a víz áramlási sebessége (pl. partkiszögellések miatt) hirtelen megváltozik. Az örvény a mederben, még ha mozgása lassú, vagy hordaléka kevés is, jelentős munkát képes végezni és üstöket, lyukakat váj a meder falán, fenekén.

Az evorziós mélyedések igen jelentős méretűek a szurdokvölgyekben és a vízesések alatt (a lillafüredi vízesésé 5 m). A Duna medrében a Vaskapu-szorosnál alakultak ki hatalmas evorziós üstök.

A folyók evorziós tevékenységüket elsősorban a durva, kavicsos hordalékkal végzik. Ha a folyók tavakon folynak keresztül, a tavak megszűrik a folyót, a finomabb, durvább hordalék – a homok, homokos kavics, kavics – a tavakban lerakódik. A tóból kilépő folyónak kevés a durva hordaléka, inkább csak iszapot visz magával, ezért csökken az eróziós tevékenysége is. Az emberi beavatkozás a vízrajzi viszonyokat igen jelentős mértékben megváltoztatta az idők folyamán a klasszikus vízrendezésekkel, folyószabályozásokkal és a lápok lecsapolásával (pl. a Zala, a Kis-Balaton és a Balaton, vagy a Fertő-tó és a Hanság, Mosoni-síkság kapcsolata).

A folyóknak három szakaszjellegét különböztetjük meg: a felső (nagy munkavégző képességű), a középső (kiegyenlített munkavégző képességű) és az alsó szakaszjelleget (ahol a munkavégző képesség kisebb az elvégzendő munkánál).

A felsőszakasz jellegű vízfolyás eróziója. Ha a folyónak – bármely szakaszán – a munkavégző képessége nagyobb annál, mint ami a hordalék elszállításához szükséges, akkor nemcsak maradéktalanul elszállítja a hordalékát, hanem a fölös munkavégző képességével megtámadja a medrét és mélyítő, lineáris eróziót fejt ki: ezen a szakaszán felsőszakasz jellegű lesz.

5. ábra. A vízgyűjtő terület (és a vízfolyásrendszer völgyének meghosszabbodása).

A felsőszakasz jellegű vízfolyás tehát – nagyságától függően – völgyet alakít ki. Először a meder alját támadja meg, vájja ki, és csak kis mértékben szélesít. Ezért a felsőszakasz jellegű vízfolyások völgyének rendszerint jellegzetes „V” alakzata van, amit kihajló lejtők határolnak.

A vízfolyás fölfelé fokozatosan elkeskenyedik, a fenékvonala kiegyenlítetlen futású és gyakran igen nagy köveket görget medrében. A folyó bevágódása, mélyítő eróziója következtében meredek lejtők keletkeznek.

A lejtőkön a kőzet- és a talajminőségtől, valamint az éghajlattól függően megindul a letarolódás. A mélyítő erózió és a letarolódás kölcsönhatása határozza meg a völgyalakzat kialakulását, és lassú de folyamatos felszíni változását.

A vízfolyásokhoz a lineáris erózió kapcsolódik: a felszíni kis vízfolyások, erek patakokba, a patakok folyókba egyesülnek és vízfolyásrendszert alkotnak. Az a földfelszín, amelyről a vízfolyások a vizet elvezetik: vízgyűjtő terület (5. ábra).

6. ábra. A középszakasz jellegű vízfolyás és oldalazó eróziója. M= meander, S=sodorvonal, G=gázló, m=morotva, mgy=malágy, öz=övzátonyok, ü=üst (vagy mart partoldal), Z=zug (vagy szeg), V=völgylapály (völgytalp) széle.

A középszakasz jellegű vízfolyás eróziója. Ha a folyó munkavégző tevékenysége és a hordalék elszállításához szükséges munka – a folyó bármely szakaszán – egyenlő egymással, akkor a folyó elszállítja ugyan a törmeléket, de a medrét már nem tudja mélyíteni, vagyis egyensúlyi állapotban van. Ez a középszakasz jelleg.

A középszakasz jellegű vízfolyás jellemző tulajdonsága, hogy a medre kanyargós és a kanyargó, oldalazó erózióval szélesíti a völgyét (6. ábra).

A kanyargós medervonal nem állandó, mert a kanyarok nem maradnak helyben, hanem az oldalazás és a folyás irányában lefelé is vándorolnak.

A kanyargós medervonal között levő sodorvonal mindig a homorú parthoz van közelebb, vagyis a sodorvonal erősebben kanyarog, mint a meder. A sodorvonal inflexiós pontjánál a legsekélyebb a vízfolyás, itt alakulnak ki a gázlók. A folyó kanyarulatai szélesedők, ezért az oldalazó erózióval fokozatosan szélesíti a völgyét. A kanyarulatok fejlődése az egyes folyók esetében jellegzetes, oly annyira, hogy a már lefűződő kanyarulat (holtmeder, morotva) tulajdonságaiból, méreteiből következtetni lehet arra a folyóra, amely azt kialakította. (Pl. a Bodrogköztől nyugatra lévő morotvákat korábban a Tisza elhagyott medreinek vélték. Az újabb vizsgálatok azonban kiderítették, hogy ezeket a Bodrog hozta létre.) A kanyarulatok fejlődése csak egy bizonyos határig történhet, mert bekövetkezik a kanyarulat túlfejlődése, ill. lefűződése. A lefűződő kanyarulat élővíz nélkül marad. Az élő medert holtmedrétől az ún. malágy (homokos gátképződmény) különíti el. Ezt a túlfejlett, levált folyókanyarulatot morotvának nevezzük (6. ábra). A morotvák lassanként feltöltődő vizenyős mélyedések, a középszakasz jelleg felismerését elősegítő alakzatok.

A középszakasz jellegű folyó medre aszimmetrikus, mivel a homorú partoldalon a folyó mélyítő eróziót fejt ki, ezzel szemben a domború partoldalon – ahol a víz sebessége kisebb – hordalékának nagyobb részét lerakja. A lerakott hordalékok övszerűen helyezkednek el egymás mellett, ezeket övzátonyoknak nevezzük. Kis víz idején ezek szárazra kerülhetnek. Akkor jellegzetes az övzátonyok kialakulása, ha a középszakasz jellegű folyó dús hordalékú mellékfolyót fogad be (pl. a Tiszába csatlakozó Bodrog, Sajó-Hernád esetében). Az övzátonyok ha szárazra kerülnek, könnyen összetéveszthetők a parti dűnékkel, amelyek a kis vízálláskor kifújt homokból keletkeztek, vagyis deflációs eredetűek és az uralkodó szélirányra merőleges, magasabb képződmények.

A mederkanyarulattal közrefogott területeket zug-nak vagy szeg-nek nevezzük. A zug felszíne enyhén, a szemben lévő part partvonalához csatlakozó terület pedig meredekebben lejt a folyó felé (6. ábra).

A kanyarulatok fejlődésével és lefűződésével a folyó letarolja a medréhez kapcsolódó területét, ezáltal a völgylapályt vagy a völgytalpat hozza létre. A középszakasz jellegű folyó völgytalpa dombvidéken keskeny, teknőszerű, az alföldeken pedig kiszélesedő, gyakran medence jellegű. A középszakaszhoz tartozó területek (pl. Tisza-tájak, Duna-tájak) földhasználata, tájhasználata (védelme) fokozottabb odafigyelést igényel.

Az alsószakasz jellegű vízfolyás feltöltő tevékenysége. Ha a folyó munkaképessége – bármely szakaszán – kisebb, mint ami a hordalék elszállításához szükséges, nem tudja a hordalékát maradéktalanul továbbvinni, ezért annak egy részét lerakja, vagyis feltöltést végez. Ez az alsószakasz jelleg.

Alsószakasz jellegűvé válhat a folyó az erőteljes eséscsökkenés, a durva hordalék nagymérvű felszaporodása, vagy a vízmennyiség jelentős csökkenése következtében.

A meder fenekén a hordalékanyagból (kavicsból, homokból) zátonyok képződnek. A zátonyok fokozatosan a vízfelszínig emelkednek és az eredetileg egységes folyómedret ágakra osztják. A hordalék a vizet a partok felé szorítja, ezért a víz a partjait is erodálja, ily módon újabb törmelék kerül a mederbe. A feltöltődő tevékenység így még inkább fokozódik, majd újabb szétágazások keletkeznek. A folyó medrét feltöltve a saját hordalékát kerülgeti, miközben egyes ágai jobban kifejlődnek, mások pedig elsorvadnak, lefűződnek. A lefűződő mellékágakat holtágaknak nevezzük, amelyek a morotváktól eltérően nem ív alakúak.

A feltöltés lassan oly nagy mérvű, hogy a folyó az ágakra szakadt medreiből kiszorul és a völgytalp alját kezdi feltölteni (7. ábra). A feltöltés a mederágak között a legerősebb és a völgysík peremén a leggyengébb, vagyis a völgyfenék közepe gyorsabban és magasabban töltődik fel. Az alsó szakasz jellegű folyó a patakokat nem tudja befogadni, ezért egy szakaszon azok párhuzamosan futnak vele. Ez a jelenség a mellékfolyók „elvonszolódása”. Ezek a körülmények megnehezítik a folyószabályozást, amelyet rendszerint úgy hajtanak végre, hogy a szertefutó ágakat és az elvonszolt patakokat egy mederbe rendezik és kotrással próbálják a további feltöltődést megakadályozni. A kotrás ellenére azonban – ilyen helyeken – gyakoriak az árvizek. A korábbi ősföldrajzi, ősvízrajzi időszakokban jöttek létre a nagy kiterjedésű hordalékkúpok, ill. a folyóhordalékkal feltöltődött síkságok, mint pl. az Alföld vagy a Kisalföld. A folyók középső vagy alsó szakaszán kanyargós, vagy ágakra szakadó a folyómeder. Ezáltal állandóan mossa, rombolja partjait, ezért gyakori jelenség a folyópartok beomlása. Bár ezek a talajmozgások aránylag kis méretűek, helyi jelentőségűek, mégis meg kell említeni, mert a folyók a legértékesebb talajok egy részét ragadják el. A védekezés legkézenfekvőbb megoldása a meredek partok sűrű fásítása. A fák gyökérzete behálózza, megköti a talajt, megakadályozza, ill. csökkenti a partomlás veszélyeit.

7. ábra. Az alsószakasz jellegű vízfolyás feltöltő tevékenysége. 1=főágak, 2=holtág, 3=völgysík (völgytalp), 4=feltöltődés.

Az alsószakasz jellegű folyók fő képződményei a zátonyok, amelyek helyüket változtatva vándorolnak a folyó folyási irányába. A zátony az árvizek alkalmával a víz színe fölé magasodik, a növényzet megköti és szigetté válhat.

A szél felszínalakító munkája (homokformák, félig kötött homokformák). A szél munkavégző képessége elsősorban erejének a függvénye, ez pedig egyenesen arányos a szél gyorsulásával, azaz a másodpercenkénti sebességváltozásával. A munkaképességet a hordalékanyag jellege, a talajnedvesség, az éghajlat, a növényzet és a morfológiai – felszínalaktani – viszonyok is befolyásolják. Munkavégző képességét a vízéhez hasonlóan három szakaszra oszthatjuk.

  • Felső szakasz jellegű, ha nagyobb a munkaképessége, mint ami a hordalék elszállításához szükséges. Megtámadja a felszínen levő kőzeteket és negatív formákat hoz létre.

  • Középszakasz jelleg esetén a munkavégző képesség elegendő a keletkező hordalék elszállításához.

  • Az alsószakasz jellegű szél munkaképessége kisebb, mint ami a hordalék elszállításához szükséges. A hordalékot lerakja, és pozitív formákat hoz létre.

A szélmarás (defláció). A mozgó levegő, vagyis a szél pusztító munkájának egyik fő jelensége a szélmarás, a felszíni kőzeteket súroló, koptató tevékenység. Ennek legszebb példái a szélfújta (puha) homokkősziklák felszíne, amelyekből a szél bizarr alakzatokat formál (pl. kőrácsok, kőcsipkék, kőfüggönyök). A kőzetek különböző keménységű részekből, rétegekből állnak. Az erózió a puha részt támadja gyorsabban, ezért a keményebb részek elkülönülnek (lassabban kopnak).

A szél a víznél jobban osztályozza a hordalékot. A legapróbb szemeket magasba röpítve nagyobb távolságokra szállítja, ill. később rakja le. A nagyobb szemek a talajról ív alakban felpattanva, ugrálva haladnak a szél irányába. A legnehezebb homokszemek a talajon gördülnek és leghamarabb rakódnak le. Az ugráltatott, görgetett hordalék a kiálló, talajközelben lévő sziklákat erőteljesebben pusztítja, mint a magasabban levőket.

Felhalmozódás (akkumuláció). Ha a munkavégző képesség kisebb, mint ami a hordalék elszállításához szükséges, akkor a hordalék lerakódik, és szemcsenagyság szerint osztályozódik.

Külön kell választani, azonban a por és homok felhalmozódását, mert annak folyamata, az anyagok minősége és a képződő felszíni formák is eltérnek egymástól. A homok, mozgás közben rakódik le, a por azonban sajátos módon a mozgás megszűnte, vagy gyengülése utáni – nyugalmi – állapotban hullik, ülepszik le. A lerakódó homok egyenetlenné teszi a felszínt, a leülepedő por pedig kiegyenlíti. (A hulló, leülepedő port lösznek nevezzük.)

A lösz és a futóhomok területileg is elkülönül, de gyakoriak az átmeneti (a földhasználati szempontból is jelentős) homokos lösz, löszös homok területek is.

A homokterületek a már említett vízhordta homokból, a szélfújta homokból és annak egyik változatából, a futóhomokból alakultak ki. A löszös homokterületeken képződő talajok termékenyebbek, de a legkiválóbb talajokat a löszterületeken, az előzőekben felsorolt „löszhátságokon” találjuk.

A futóhomok kényszerformái. A talajpusztuláson (defláción), a növények gyökereinek kitakarásán és a homokverésen kívül a szélnek más hatása is van: jellegzetes homokformákat hoz létre. Ha a szél akadályba ütközik, a szélverte oldalon felemelkedik, a magával sodort homokszemek e közben a nehézségi erő hatására visszahullanak, és a szélverte oldalon karéj képződik (8. ábra). A karéjbucka a szélirányban lankásabb, a szélárnyékban meredekebb oldalú.

8. ábra. A karéjbucka és az uszálybucka szemléltetése. sz=szélirány, K=karéjbucka, U=uszálybucka, ug=uszálygerinc.

Az akadály mögötti holttér szívóhatására oldalirányú szívóhatások is keletkeznek, amelyek a homokot ide besodorják. Ide hullanak le az akadályon esetleg áteső homokszemek is, ily módon a szélárnyékos rész teljesen feltöltődik, ezt nevezzük uszálybuckának. Formája alaprajzban és hosszmetszetben is egyenlő oldalú háromszög. A kisebb akadályok mögött kialakuló uszálybuckákat homoknyelveknek vagy szélzászlóknak nevezzük, mivel az uszály éles gerince mutatja a szélirányt is.

A homokbuckák felületét a sík homokfelszínhez hasonlóan a homokfodrok teszik hullámossá. Ezek olyan 1-1,2 m gerinctávolságú mikroformák, amelyek az emelkedő lejtőn rövid, a vízszintes lejtőn átlagos, az ereszkedő lejtőn pedig hosszú gerinctávolságú fodorsorozatot alkotnak (9. ábra).

Az alsó szakasz jellegű szél a homokot a felszínen gyakran csak szétteríti, nem képez formákat, alakzatokat. Ezeket a kisebb homokmezőket lepelhomoknak nevezzük. A lepelhomok területek elkülönítése igen fontos feladat, mert a futóhomok övezetek legjobb talajai itt alakulnak ki. A középszakasz jellegű szél hatására a homok halommá gyarapodik. Ezt a kezdeti formát bálnahát buckának nevezzük, amelynek alapja ellipszis alakú, nagy tengelye a szél irányában helyezkedik el (10. ábra).

9. ábra. A homokbucka hullámfodrai: sz=szélirány, 1=emelkedő, 2=vízszintes, 3=ereszkedő lejtő.

A bálnahát bucka hosszmetszete a szél irányában szabályos ívalak. A hátán a szélirányra merőleges homokfodrok sorakoznak. A bucka alakzata növekedése folyamán változik, mert a szélárnyékos oldalon fokozatosan meredek, karéj alakú lejtővel barkánná alakul át.

10. ábra. A bálnahát és a barkán szemléltetése. A=bálnahát metszetben, B= felülnézetben, C=barkán felülnézetben.

A barkán olyan pajzs alakú homokforma, amelynek szélárnyékos oldalán karéj alakú, homokmentes tér van (10. ábrán: C). Hosszmetszete aszimmetrikus. A barkán alakja független a nagyságától. Néhány dm magas, 1-2 m hosszú és 100 m magas, 1-2 km hosszú barkán is előfordul. A barkán is vándorol a szél irányába. Ott halmozódik fel, ahol a szél munkaképessége ritmikusan lecsökken. A középszakasz jellegű szél akkumulációs képződménye. Az elragadott homokszemek egy újabb barkánban rakódnak le. Ha a barkán állandóan növekszik, az egymás mögöttiek és egymás mellettiek egyre közelebb kerülnek egymáshoz, mígnem „összezáródnak”. Ha egymás mellettiek „záródnak” össze: ikerbarkánok keletkeznek, ha egymás utániak, akkor un. hosszanti, vagy líbiai bucka jön létre. Ennek éles gerincein többnyire kis barkánok – parazita barkánok – sorakoznak, szabályos távolságban.

11. ábra. A parti dűne (PD), a keresztdűne (KD) és a vándordűne (VD) keletkezése, szemléltetése.

12. ábra. A parabolabucka dűnévé alakulásának szemléltetése.

A félig kötött homokformák. A homok félig kötött állapotát a több-kevesebb növényzet, vagy a nedves állapot okozza. A parti fövenyből a szél által kihordott homokot a növényzet részben megköti, vagy dűnévé halmozódik fel. A dűne a szél irányára merőlegesen húzódó homokgerinc.

Ha az uralkodó szélirány a partra merőleges, a parti dűnéből tovább fújt homok a parttól nem nagy távolságra hullik le és a növényzet – részben – ismét megköti. A parti dűnével párhuzamos lerakódásból fokozatosan a szélirányba forduló keresztdűnék lesznek. Ezek kevésbé kötöttek, kevésbé nedvesek, ezért – a továbbiakban – vándordűnévé válnak (11. ábra). Előrehaladásuk azonban igen csekély. A növényzettel ritkábban fedett helyet bontja meg először a szél, ezután egyre nagyobb területen fújja ki a gyökerek közül a homokszemeket. A mozgáshoz legkedvezőbb a parabolaalakzat. A parabolabucka a félig kötött homokterületek jellemző homokformája. Olyan vándorló forma, amelynek íve a vándorlás közben mind jobban szétnyílik és végül dűnévé alakul át (12. ábra). A Kiskunságban és a Nyírségben a leggyakoribbak a vándorló parabolabuckák.

Ha a növénytakaró megbomlik, ill. helyenként kipusztul, a fedetlen felület homokját a szél elfújja, de nem messze, mert a növényzet újra megköti. Az elhordott homok helyén a felszín egyre mélyül, szélesedik, ily módon a szélbarázda alakul ki (13. ábra). A barázda végében a szél a homokot garmadába hányja. A garmada alakja és lejtésviszonya megegyezik a parabolabuckáéval. Az alakzat mégsem parabolabucka, mert azonnal megkötődik és a szélbarázdának tartozéka. A szélbarázda addig mélyül, amíg a talajvizet el nem éri. Olyan helyeken, ahol egymás mellett sűrűn keletkeznek a szélbarázdák, közöttük az eredeti felszín a szélirányban hosszan elnyúló gerincek alakjában marad meg, ezeket nevezzük maradékgerincnek. Ha a maradékgerinceket az oldalirányú szél felszabdalja, akkor az ún. maradékkúpok formálódnak ki.

13. ábra. A szélbarázda szemléltetése

A Duna-Tisza közi, a nyírségi és a somogyi homokterület nagyobb része folyóhordalékból származik. A szélfújta homok a kultúrterületeket is veszélyezteti, ezért a homok „megkötése” és megtartása igen fontos feladat. A megkötés nálunk nagyobbrészt fásítással (akác, fenyő telepítésével) és szőlő, gyümölcsös művelési ágak létesítésével történt. A futóhomok ma már egyre kisebb területekre korlátozódik, ennek ellenére gyakori a „homokvándorlás”, a „homokverés”, amely igen jelentős károkat okoz a homokterületek mezőgazdasági hasznosításában.

A földhasználat, tájhasználat szempontjából a meszes és savanyú talajú homoktájakat is célszerű elkülöníteni. A leginkább savanyú homoktájakat a Nyírségben a Somogyi homokháton találjuk. A meszes homokterületek főként a Gödöllő-Ceglédi dombvidéken, a Duna-Tisza közi homokháton, a tolnai, dunaföldvári homokháton és Győr-Komárom vonalában találhatók.