Ugrás a tartalomhoz

Tájrendezés és tájvédelem 4., Tájrendezési (tervezési) formák

Dr. Dömsödi János (2010)

Nyugat-magyarországi Egyetem

4.6 A fásítás, erdőtelepítés kapcsolata a táj- és területrendezéssel

4.6 A fásítás, erdőtelepítés kapcsolata a táj- és területrendezéssel

A földhasználat, ezen keresztül a tájhasználat (a tájrendezés, tájtervezés) legszembetűnőbb módja, amikor fásítással, fasorok, erdősávok, erdők telepítésével változtatunk a táj arculatán.

Külön hivatali szervezete (Felügyelőségek) és tervezési, telepítési rendszere van (erdőtervi térképek, üzemtervek).

Erdőterületnek kell tekinteni az 1500 m2, vagy ezt meghaladó területű erdőt, meglevő vagy tervezett faültetvényt.

Üzemterv rögzíti:

  • a terület, a talaj, a faállomány adatait,

  • az állomány adatait a telepítéstől a kitermelésig,

  • egyéb adatokat, célokat: közjóléti vadgazdálkodási stb.

Azonosító adatok: közigazgatási, stb.

A „Tag”; földrajzi fogalom, természetben könnyen felismerhető (természetes, mesterséges határvonalakkal) kő vagy faoszloppal jelölik, folytatólagosan számozzák. Területe: 20-60 ha

„Erdőrészlet”; a tagon belüli gazdasági egység, betűvel jelölik (eltérő termőhely, kor, elegyállomány stb. szerint). Területe: 1-40 ha

Alaptérkép: M=1: 10 000

Üzemtervi térkép: M=1: 20 000, az alaptérkép tartalmával megegyező.

4.6.1 A fásítás, erdősítés kapcsolata a tájrendezéssel és a birtokrendezéssel (tájgondozási, környezetfejlesztési szempontjai)

Közvetlen hatás. Elsősorban a talaj természetes termőképességének a növelésében, ill. a termőképességet fenyegető veszélyek elhárításában, mérséklésében nyilvánul meg. Ilyen lehet: a beerdősített területek talajjavítása (a termőréteg mélyítése, vagy a korábban lepusztult termőréteg regenerálása); a talajfelszín elvékonyodásának vagy eltűnésének megakadályozása (a folyamat csökkentése); a növénytermesztést károsító szélmozgások erejének megakadályozása; bányahelyek, meddőhányók újrahasznosítása stb.

Közvetett hatás: a racionális, tágabb értelemben vett földhasználattal, a táj használatával kapcsolatos. A más művelésre kevésbé alkalmas vagy okszerűen nem alkalmas területek hasznosítását, nagyobb értékű kihasználását jelentheti. Ilyen értelemben már maga az erdőtelepítés önmagában is meliorációs tevékenység.

Az erdősítések, fásítások hatása mind közvetlen, mind közvetett érvényesülésben kiemelkedő helyet foglalnak el a környezet védelmében és fejlesztésében, így a tájrendezésben is. Ebben a vonatkozásban az erdősítések, fásítások szerepe azért is különleges, mert leginkább alkalmasak a természetes egyensúlyi állapot fenntartására.

4.6.1.1 A talajjavítás, talajvédelem fásításai

Talajjavítás erdőtelepítéssel. Az erdők telepítésével kedvezőbb talajszerkezet kialakulását, a vízgazdálkodás javulását, a humusztartalom növekedését, a talajbiológiai folyamatok feltételeinek a kedvezőbbé válását és a mikroorganizmusok hasznos tevékenységének fokozódását kívánjuk elérni. Mindezek összhatásukban a termőréteg mélyülését és a talaj természetes termőképességének a növekedését eredményezik. Erdőtelepítésre mint meliorációs eszközre következésképpen azokon a területeken van szükség, amelyeken a termőréteg sekély, a talajszerkezet, a vízgazdálkodási adottságok és a talajszellőzöttség kedvezőtlen, a szokásos agrotechnikai módszerekkel és lehetőségekkel (talajművelés, tápanyag-utánpótlás, kémiai talajjavítás stb.), műszaki létesítményekkel kellő eredményű és elfogadható költségszintű, tartós javulás nem érhető el, de a sikeres erdőtelepítést a meglevő természeti adottságok még lehetővé teszik.

Ilyen helyzetek adódnak: a különböző mértékben erodált lejtős területeken (egykori erdőtalajok csonka – A-szintjüket egészen, B-szintjüket részben vagy egészben elvesztett – szelvényű maradványai); vagy éppen az eróziós hordalék lerakásának, állandó hordalék- (iszap-) elborításnak nagymértékben kitett területeken; egyes kedvezőtlen tulajdonságú talajtípusokon (pl. sekély termőrétegű kavicsos-köves váztalajok, egyes időszakosan szélsőséges vízellátottságú pszeudoglejes és réti talajtípusok, sekély termőrétegű, de még erdősítésre alkalmas szikes talajtípusok stb.). Ebbe a kategóriába sorolhatók azok a magas talajvízszintű területek is, amelyeken a magas talajvízszint az okszerű gépesített mezőgazdasági termelést akadályozza, műszaki létesítmények segítségével elfogadható eredménnyel, biztonságosan és megfelelő költséghatárokon belül nem szabályozható, viszont az erdő nagyobb vízfogyasztása bizonyos minimális mértékű talajvízszint-csökkentést eredményezhet (biológiai drenázs). A felsorolt esetek többségében az erdősítés nemcsak a meliorációnak, hanem egyúttal a racionális földhasznosításnak is eszköze, e kétirányú rendeltetés tehát gyakran egyidejűleg érvényesíthető.

Az erdők az említett kedvező, közvetlen talajjavító hatásukat mindenekelőtt a vízgazdálkodás szabályozásával, szerves anyag termelésével, ill. annak a talajra és a talajba juttatásával, a gyökérrendszer kifejlesztése és működése kapcsán a talajban végbemenő mechanikai és kémiai folyamatok útján fejtik ki.

A csapadék esési energiájának mérséklése. A csapadékvíz a fák koronájáról nem sebes mozgású cseppekben, hanem a mozgási energiájának jelentős hányadától megfosztva, többé-kevésbé porlasztott állapotban jut a talajra. Az erdő talajának felszínére került, kis mozgási energiájú vízből még a rosszabb felszíni vízbefogadó képességű talajokba is jóval több szivároghat be, mint nyílt területeken. Ekként nemcsak a felszíni erózió lehetősége mérséklődik, hanem a talaj vízmérlege is kedvezőbbé válik. Ezt nagymértékben elősegíti az erdő avartakarója, amely a talajfelszínt egyenetlenné teszi, mintegy érdesíti. A talajra jutó víz porlasztását fokozza az erdő belsejének függőleges tagoltsága (több koronaszintű erdő; az uralkodó koronaszint alatt a faállomány belsejét kitöltő, ún. második koronaszinttel és a talajt közvetlenül takaró cserjeszinttel, majd a gyep- és mohaszinttel). A korona által visszatartott csapadék ¼-1/3-át teszi ki az összes csapadékmennyiségnek. Változik a fafajtól, a faállomány korától, az évszaktól és természetesen a csapadék intenzitásától függően. A fenyők több csapadékot tartanak vissza, mint a lomblevelű fafajok, az idős fa többet, mint a fiatal, a lomberdők csapadékátbocsátó képessége a vegetációs időszakon kívül nagyobb, mint nyáron stb. Ehhez még tegyük hozzá, hogy a lombkorona által visszatartott víz nem jelent teljes veszteséget. Egy részét ugyanis a fák a leveleken, hajtásokon keresztül közvetlenül fölveszik, más része növeli az erdő légterének páratartalmát. Ebből a lombozat ismét tekintélyes mennyiségű vizet kiszűrhet a pára kondenzálódása révén, másrészt a nagyobb páratartalom a lombkorona transzspirációs vízfelhasználását csökkenti, és ezzel a talajban tárolt vízkészlet elhasználását lassítja. Vagyis a lombkorona által visszatartott csapadékhányad is az un. aktív vízgazdálkodás elemévé válik.

Az erdei avartakaró. Talajvédő, talajképző és talajjavító szerepe kiemelkedő, jó víztároló képessége következtében pedig mind a területi vízgazdálkodásban, mind a talaj vízháztartásának befolyásolásában alapvetően fontos tényező. Ez azzal is összefügg, hogy az erdő avartakarója bomlási termékei révén a talaj vízgazdálkodását jelentősen befolyásoló fizikai tulajdonságoknak lényeges alakítója. Az évente felhalmozódó avar mennyisége és tulajdonságai a fafajtól is függenek: évente hektáronként akácosokban 25-28 q, bükkösökben 30-40 q, tölgyesekben 40-46 q (Szőnyi, 1973). Az ősszel lehullott avar hektáronként 12-25 m3 vizet képes magába venni és megfogni. A fenyvesek alatt nagy tömegű és lassan bomló avar képződik. A lassú bomlás a felszínivíz-visszatartás nézőpontjából előnyös, ugyanakkor kevésbé befolyásolja a talaj vízgazdálkodásának alakulása tekintetében oly fontos fizikai tulajdonságokat. Leggyorsabban a nagy nitrogéntartalmú akácavar bomlik. Az említett szélsőségeket a lassan, ill. gyorsabban bomló avart termelő fafajokból álló, un elegyes faállományok (pl. fenyők és lombos fafajok elegye) oldják fel; avartakarójuk egyidejűleg képes nagy mennyiségű víz tárolására, ill. bomlásával az alatta lévő tulajdonságainak javítására. Az elmondottak alapján nyilvánvaló, hogy minden eszközzel meg kell akadályozni az erdei avar pusztulását (pl. szél által elhordását), és olyan erdőállomány-szerkezetet kell kialakítani, amelyben létrejön és állandósul az erdőre jellemző, az avar megfelelő bomlását is lehetővé tevő mikroklíma. Ehhez kellően zárt, ill. enyhén áttört erdőszegélyre, valamint a faállomány záródásának az elősegítésére és fenntartására van szükség.

A talaj vízbefogadó és vízvisszatartó képessége, valamint szellőzöttségi viszonyai. Az erdő alatt részben az avartakaró bomlási termékeinek, részben a gyökérzetnek a hatására sajátos morzsás, üreges szerkezet alakul ki. Az üregtérfogatot a korhadó gyökerek is növelik. Az erdősítésnek mint meliorációs eszköznek a kötött talajokon éppen az a célja és rendeltetése, hogy ennek a morzsás, üreges talajszerkezetnek a kialakulását és minél mélyebbre hatolását elősegítse. A laza, pl. a lepelhomok talajokon viszont az avar bomlása és a gyökerek elkorhadása nyomán a kolloid- és a tápanyagtartalom növekszik, ami szintén javítja a vízgazdálkodási tulajdonságokat. Ezeket a feladataikat már egész fiatalon, a facsemeték koronáinak záródásától (fafajtól, termőhelytől és telepítési hálózattól függően 3-6 éves kortól) kezdve betöltik a talajjavító fásítások.

A védő, talajjavító célú erdősítés alatt kialakuló kedvező folyamatokat helytelen vagy gondatlan kezeléssel nemcsak lassítani, de teljesen lerontani is lehet. Ezen a téren a legtöbb és legsúlyosabb károsítást a legeltetéssel idézik elő. A talajra kifejtett nagy, a fajlagos nyomás révén kivétel nélkül minden legelő állat tömöríti a talajt. Különösen szembetűnőek a káros következmények a nedves talaj járatása (pl. a juhok ősztől tavaszig sok helyütt szokásos erdei legeltetése) esetén. A jó vízbefogadó képességű, szivacshoz hasonló talajszerkezet kialakulását a legeltetés megakadályozza. Emiatt az erdősítés várt talajjavító, termőréteget mélyítő hatása elmarad, sőt a leromlott vízgazdálkodású, levegőtlenné váló talajban maga az erdő sem találja meg a létfeltételeit, és pusztulásnak indul. A másik gyakori kezelési hiba az erdő túlritkítása, a záródásnak, a talaj beárnyékolásának a megbontása. Ezt általában a túlzásba vitt fahasználatokkal idézik elő, holott ezeknek az erdőknek nem a faanyagtermelés, hanem messzemenően a talajvédelem és a talajjavítás az elsődleges feladatuk. De a legeltetés is előbb-utóbb a fák pusztulásához, a záródás megbomlásához vezet.

A talajjavító, talajvédő erdők záródása egyébként, az említett kezelési hibák nélkül sem mindig teljes. Az ilyen célú erdőkkel betelepített területeken ugyanis a talajhibák jellege és mértéke, továbbá a termőréteg lecsonkulásának a foka mélységben és horizontálisan is rendszerint mozaikszerűen változik. Ennek megfelelően a fák növekedésében, sőt egyáltalán a megmaradásuk lehetőségében is nagy eltérések vannak. Különösen szembetűnővé válnak ezek az erdőtelepítés korosbodásával. A túlságosan sekély talajfoltokon a fák előbb-utóbb ki is pusztulnak. Bizonyított tény, hogy minél sekélyebb valamely talaj, a kor növekedésével annál kevesebb faegyed találja meg ott az életfeltételeit. Ennek az a magyarázata, hogy a gyökérzet a mélységi növekedés korlátozottsága miatt oldalirányban terjeszkedik erőteljesen, egyre nagyobb távolságra. Emiatt itt a fák a koronaátmérőjüket jóval meghaladó gyökérnövő teret igényelhetnek, és nem ritka eset, hogy a hiányos koronazáródás ellenére a talajban teljes a gyökérzáródás. A következmény az erdő hézagos, ligetes alakulása, amelyet semmilyen kezelési móddal, a hézagok esetleges újraültetésével sem tudunk megszüntetni. A záródás hiánya ellenére ezek az erdők is megfelelnek talajjavító rendeltetésüknek, hiszen itt is érvényesül a gyökérzetnek a talajszerkezetet fellazító hatása, keletkezik avar, itt is sajátos mikroklíma alakul ki. Igaz a talaj teljes beárnyékoltságának a hiányában kétségtelenül mind az avar, mind a mikroklíma hatékonysága kisebb, mint a zárt erdőkben. Ezekben a ligetes erdőkben kisebb-nagyobb gyepes felületek alakulnak ki, amelyek látszólag jó legeltetési lehetőségeket kínálnak. Viszont éppen az amúgy is fokozottan kedvezőtlen természeti adottságok miatt a ligetes erdőkben a legeltetést tiltani kell.

Erózió elleni védelem fásítással. Az erózió elleni védelemre különösképpen jellemző, hogy nagy területet átfogó rendszer, amelynek a kereteit a vízgyűjtők szabják meg. Az erózió elleni fásítások gyakorlati tennivalóit részben a regionális, részben pedig az üzemi talajvédelmi tervek tartalmazzák.

A víz eróziós hatása többféle formában és fokozatban nyilvánul meg, az elhárítást célzó fásítási módok is ennek megfelelően változhatnak. A felületi erózió ellen (amely sík terepen is károsíthat) csak magának a veszélyeztetett területnek a teljes beerdősítése nyújt kellő védelmet.

A leginkább szembetűnő forma a barázdás, árkos erózió. Ezt már a felszínen mozgó, kisebb-nagyobb tömegű és sebességű víz idézi elő. A talajvédelmi fásítások célja ez esetben a nagy víztömegek összefutásának és felszíni mozgásuk felgyorsulásának a megakadályozása vagy mérséklése, ill. a már kialakult vízmosások talajának megkötése. Ezek a fásítások már nem az egész védett területet borítják, hanem a veszélyes víztömegek kialakulásának, a vízmozgás felgyorsulásának a helyein, valamint a megkötendő vízmosások övezetében létesülnek.

Kevésbé feltűnő rétegerózió, amely a felszíni rétegnek, tehát a talaj legértékesebb részének a lemosásával károsít. Ez az eróziós forma a sík vidékek kötött, rossz vízbefogadó képességű talajtípusain is eléggé gyakori, amikor is már a szemre alig feltűnő kisebb egyenetlenségek a víz felszíni mozgását váltják ki. (Jellegzetes rétegeróziós forma pl. a padkás szik.) A rétegerózió ellen szintén az egész veszélyeztetett terület erdősítése nyújtja a leghatásosabb védelmet. Erre azonban rendszerint már csak az erózió előrehaladott állapotában kerül sor, amikor is már inkább a talajjavító erdőtelepítésről beszélhetünk.

Magyarország területének 40%-át érinti az erózió kártétele. Ebből 10% erősen, 15% közepesen és 15% gyengén erodált talaj.

Szélkárosítások (defláció) elleni védelem fásítással. A deflációs károk kivédésében a védőfásítások jelentőségét Magyarországon már évszázadokkal ezelőtt felismerték, mindenekelőtt a homokvidékeken. Ilyen céllal Magyarországon létesítették az első védőerdősítéseket (Pusztavacs, 1824-1835; Mezőhegyes, 1830-1848 között). Még régebbiek a magyarországi első olyan homoki fásítások, amelyek kimondott célja a homok megkötése volt. Ezt a munkát Szeged határában a XVIII-XIX. sz. fordulóján kezdték meg.

A defláció elleni védőfásítások fogalma a köztudatban mindenekelőtt a homokterületekhez kapcsolódik. Kétségtelen, hogy éppen a homoktalajok nagy területaránya következtében, valamint a homokmozgások okozta nagy pusztítások elhárítása céljából, a defláció elleni védőfásítások szükségessége legnagyobb mértékben a homokterületeken nyilvánul meg. Nem kevésbé kisebb azonban a fontosságuk a lecsapolt lápterületeken sem, ahol a könnyű, szerves anyagban gazdag kotus feltalaj esik a defláció áldozatául. Az alföldi erdősítések, fásítások hatásvizsgálata kapcsán terelődött a figyelem arra a deflációs károsításra, amelyet a szikes területeken a szél azzal fejt ki, hogy az amúgy is kevés elhalt növényi maradványt elsodorja. Ezzel lehetetlenné teszi a humuszképződést, a termőréteg vastagodását, sőt ellenkezőleg, állandóan koptatja a felületet, vékonyítja a termőréteget, és így utat nyit a vízeróziós talajlemosódáshoz is. Hasonló jelenségre már rámutattunk a vízválasztók, dombtetők erózió elleni védőfásításainak tárgyalásában is. Újabban a mind nagyobb táblákban folytatott nagyüzemi mezőgazdasági növénytermesztési technológiák velejárójaként a kevésbé kötött, vályogtalajú mezőségi területeken is egyre gyakoribbak a deflációs károsítások (pl. tavasszal a szél a meglazított felszíni talajréteggel együtt az elvetett magvakat is elviszi). Úgyszintén deflációs környezetkárosítás kiindulásai a különféle meddőhányók, ipari hulladékok depóniái, erőművek hamuterei stb.

A felsorolt helyzetekben a talajvédő fásítások feladata mindenekelőtt a deflációs károsítások megelőzése már a káros szélhatások támadási helyein, de szükség esetén attól távolabb, a széltől szállított és lerakott anyag által veszélyeztetett területeken is. A meddőhányók és ipari depóniák kivételével éppen ezért szinte minden esetben csakis a védőfásítások nagyobb területet átfogó rendszere lehet eredményes és hatékony meliorációs eszköz a defláció ellen.

Homokterületek. Mint már rámutattunk, a deflációs eredetű talajkárosodás veszélye homokterületeinken a leginkább szembetűnő, és itt adódnak a legnagyobb arányban a fásításos meliorációs tennivalók. Ezek megtételére, a maguk korlátozott lehetőségei ellenére, már a kisparaszti gazdaságok is rákényszerültek, amikor a szél elhordó-munkájának leginkább kitett buckahátakat befásították. Ez az érdek egybeesett azzal a ténnyel is, hogy éppen ezek a birtokrészek nagyon gyenge termőképességű talajoknak bizonyultak.

A deflációs károsítás lehet teljes, amikor is vastag talajrétegeket teljesen eltüntet a szél, vagy csak részleges, amikor a durvább talajalkotó részek helyben maradnak, de könnyebben mozgatható finomabb, a talaj termőképessége tekintetében értékesebb apró szemű szerves és ásványi alkotórészek eltűnnek. Éppen ezért a defláció nyomán ez utóbbi esetben is leromlik a talaj termőértéke. A pusztítás, ill. a lepusztulás felszíni formái a teknő, a garmada, a parabolabucka, a maradékgerinc (2.2 alfejezet).

A szél nyilvánvalóan a kiemelkedő homoki terepalakulatokat támadja elsősorban, annál is inkább, mert ezeket a rendkívül kedvezőtlen termőhelyi körülmények folytán csak gyér növényzet borítja. A talajvédelem és a környezetvédelem érdekei egyaránt azt kívánják, hogy a meliorációs fásítási rendszer kialakítása során ezeket a kiemelkedő hátságokat, buckákat elsőként és feltétlenül beerdősítsük. Ezeknek az erdőknek az uralkodó szélirányhoz viszonyított térbeli elhelyezkedése mellékes, a hangsúly azon van, hogy a szél támadási lehetőségét minden oldalról a lehetséges legnagyobb mértékben kikapcsoljuk. Ugyanezért mindenütt, ahol a mezőgazdasági gépek mozgását a lejtésviszonyok már megnehezítik, feltétlenül be kell erdősíteni a buckaoldalakat is.

A szél kevésbé kiemelkedő homokformákat – akár a sík területek homokfelszínét is – kikezdheti, ha nagyobb távolságban nem ütközik az erejét fékező védőfásításokba. Ezért nem elég csak a kiemelkedő gerincek, buckatetők beerdősítése, hanem nagy területet átfogó védőfásítási rendszerrel kell ezeket kiegészíteni. Hazai és külföldi vizsgálatok egybehangzóan bizonyítják, hogy a védett helyeken a talaj szervesanyag-tartalma, hy-értéke, a vízgazdálkodást kedvezően befolyásoló agyag- és iszapalkotó részek aránya érzékelhetően nagyobb a védelem nélküli területekhez képest. Mindez kedvezően befolyásolja a talajok termékenységét. A művelés alatt álló területek szélvédelmet minden irányból biztosítani kell, mert a változatos hazai szélviszonyok nem teszik lehetővé az uralkodó szélirány egyértelmű meghatározását. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az üzemi táblarendszer kialakításakor általában nem kell figyelemmel lenni a szélirányra, ill. a szélvédő fásítások bármilyen táblairánynál hatásosak lehetnek.

Újrahasznosítási (rekultivációs) fásítások. Egyes – társadalmilag igen fontos – termelési ágazatok tevékenysége a felszín megbontásával, a növénytakaró teljes pusztulásával jár. Mindenekelőtt a bányaművelés kapcsán keletkeznek ilyen területek (szénbányászat, bauxitbányászat, kőbányák, kavicsbányák, homokbányák), amelyek különösen a külfejtéses bányaműveléskor szembetűnőek és nagy kiterjedésűek. Ebbe a problémakörbe sorolhatjuk továbbá a településeket kísérő roncsolt területeket (pl. vályogvető gödrök, útépítések), az ipari meddő- és hulladékhányókat, a hőerőművek pernyeiszap-tárolóit stb. mindenkor termőréteg nélküli, a növényi élet számára igen kedvezőtlen adottságú területekről van szó. A nagyobb területeket, tájrészeket érintő komplex meliorációnak fontos feladata tájba való beillesztésük és újrahasznosításuk előfeltételeinek a megteremtése. Ennek a meliorációs feladatnak a megoldásában nélkülözhetetlen eszköz a fásítás.

A fásítás elsődleges feladata a kopárrá vált területeknek, élettelen nyers talajoknak növénytakaróval való fedése, a talajélet megindítása, az erózió elleni védelem, valamint a táj képét rontó csupasz foltok eltüntetése végett. Távolabbi cél az összességükben jelentős ilyen területek újbóli termelésbe vonása (pl. faanyagtermesztés) vagy más hasznos funkció (pl. üdülés) szolgálatába állítása.

Némely ipari meddő- és hulladékhányó, pernyeiszap-tároló a lerakott anyagnak a növényzetre kifejtett mérgező hatása miatt nem is fásítható. Ilyen esetekben részben a környezetvédelem céljából, részben a depóniák eltakarása végett közvetlen környéküket kell körülfásítani. Ezek szélvédő és környezetjavító hatására hosszabb idő múltán a depóniákon is kialakulhatnak olyan viszonyok (mállás, a felszínükre hulló por, a káros anyagok kilúgozódása stb. következményeként), amelyek előbb természetes gyeptakaró, majd később igénytelen cserjék és fák megtelepedését is elősegíthetik.

Roncsolt területek. A települések – különösen az alföldiek – környékén bőven találhatók az építkezési anyag kitermelése révén (vályogvetés stb.) anyagárkok, roncsolt területek. Ezek fásításos újrahasznosításához a tereprendezés az első teendő. Ennek során el kell tüntetni a terepegyenetlenségeket, a szegélyeken lapos rézsűt kell kiképezni. Talajuk többnyire nyers, legjobb esetben is sekély termőrétegű váztalaj. Rontja a helyzetet, hogy igen gyakran a sós-szódás, meszes C-szint került a felszínre. Az ilyen szélsőségesen rossz tulajdonságú talajok csak akkor fásíthatók eredményesen, ha termőtalajt terítünk rá. Mivel ez a közvetlen szomszédságból nyerhető, másfelől pedig a roncsolt területek fásítása a településesztétikai, tájgondozási és környezetvédelmi okokból egyaránt indokolt, e többletköltség vállalható. Ha a mély fekvés következtében tavaszi pangó vízre számíthatunk, feltétlenül bakhátas talaj-előkészítésre (3-7 m széles bakhátak) van szükség. A talajadottságoktól függően a fafajok igen széles skálája között válogathatunk. A jobb termőhelyeken nemes nyárak (’I-214’ olasz nyár, óriás nyár, korai nyár), kocsányos tölgy, különféle esztétikai értékű fa- és cserjefajok, nedvesebb körülmények között nemesnyárak, fehér fűz, éger, a szikesebb területeken kocsányos tölgy, ezüstfa, turkesztáni szil, fehér nyár ültethetők.

4.6.1.2 A növénytermesztés (a szántók) feltételeinek javítása mezővédő fásítással

A komplex meliorációs rendszerek fő céljának, a növénytermesztési feltételek összehangolt javításának a megvalósulásában fontos szerepet töltenek be a mezővédő fásítások. Hatékonyságuk és létjogosultságuk tekintetében felmerült problémák a több évtizedes beható kutatási eredmények nyomán tisztázódtak. Ezek – az egyebek között éppen a hazai, sajátos körülményeink között végzett kutatások – egyértelműen igazolták a mezővédő erdősávokkal kapcsolatosan kereken egy évszázad folyamán feltételezett előnyöket.

Az erdősávoknak az erózió és a defláció elleni küzdelemben, valamint általában a talajvédelemben és a talajjavításban betöltött közvetlen szerepét az előzőek során már láthattuk. ezúttal arról a hatásukról lesz szó, amelyet a mezőgazdasági termelés folyamatosságának a biztosításában, a terméshozamok növelésében, a termesztési feltételek érvényesülésének kedvező irányú befolyásolásával, közvetve fejtenek ki.

A mezővédő erdősávok az általuk védett területeken csökkentik a szél sebességét, ezáltal csökken a szél káros szárító hatása is a talajfelszíni légrétegekben és a mezők fölötti légtömegekben. Hatásukra mérséklődik a talaj párolgása éppúgy, mint a túlzott traszspirációs vízveszteség. Elősegítik a csapadék, különösen a hó egyenletes eloszlását és tárolását, ezzel javítják a talaj vízháztartását. Az erdősávok biológiai hatásának eredőjeként a területen olyan biogeocönózis alakul ki, amely a modern agrotechnológiák mellett is a megfelelő természeti egyensúlyi helyzet fenntartását segíti elő. Segítik a hasznos madár- és rovarvilág betelepülését. Egyes esetekben munka- és termelésszervezési keretekül is szolgálhatnak (pl. hullámos terepeken a gépek számára jelölik a haladási irányt, és elősegítik annak optimális tartását; legelőszakaszok térbeli elhatárolását teszik lehetővé stb.). az erózió és a defláció elleni küzdelemben nélkülözhetetlen szerepükről már részletesen szó esett. Ezúttal a rendkívül veszélyes és sok kárt okozó tavaszi homokverés elhárításában, ill. a tavaszi vetések kifúvásának és elsodrásának a megakadályozásában kifejtett hatásukra hívjuk fel ismételten a figyelmet. Csupán a teljesség kedvéért említjük meg azt a jelentős, pénzben ki nem fejezhető eszmei értéket, amely az erdősávok tájformáló esztétikai és közegészségügyi fontosságában rejlik.

Az erdősávok szerkezete. A szélsebesség csökkentése és az ennek következményeként jelentkező kedvező hatások érvényesülése tekintetében az un. áttört vagy hézagos szerkezetű erdősávok a leghatékonyabbak. Ezekben a mozgó levegőt átbocsátó hézagok a sáv oldalfelületének 10-30%-át teszik ki, a sáv hatásosságát mutató, un. áttörtségi tényező (az erdősáv mögötti védett oldalon, ill. a nyílt területen mért szélsebességek hányadosa) 0,35-0,70, vagyis a hézagos erdősáv védett oldalán a szélsebesség általában 50%-kal csökken. A zárt, tömör erdősávok (hézagok nincsenek vagy maximálisan az oldalfelület 10%-át érik el) mögött légörvények, hőkatlanok, fagyzugok keletkezhetnek. A nyitott erdősávok (a hézagok aránya 30%-nál nagyobb) szélcsökkentő hatása jelentéktelen, sőt esetenként a légmozgásokat fel is gyorsíthatják (un. kulisszahatás).