Ugrás a tartalomhoz

Tájrendezés és tájvédelem 4., Tájrendezési (tervezési) formák

Dr. Dömsödi János (2010)

Nyugat-magyarországi Egyetem

4.10 Birtokrendezés (területrendezés, tájrendezés)

4.10 Birtokrendezés (területrendezés, tájrendezés)

A sok vonatkozásban hasonló birtokrendezés, mezőgazdasági területrendezés, mezőgazdasági tájrendezés, tagosítás, rurál tájfejlesztés kifejezések a hatósági, a földnyilvántartási tevékenységen túlmenően elvben a jobbításra, a tájökológiai, a tájképi szempontok érvényesítésére irányultak.

Az 1959 és 1962 közötti téeszesítést követően három évtizeden keresztül a rurál táj alakításában, a magyar mezőgazdaságban következetesen egyfajta törekvés, tendencia érvényesült (Csemez, 1996):

  • A nagyüzemi mezőgazdasági termesztés a szövetkezetekben és az állami gazdaságokban koncentrálódott, ezek száma az összevonások miatt folyamatosan csökkent.

  • A nagyüzemi termesztés során, a „racionális” géphasználat, a repülőgépes növényvédelem miatt a táblaméretek egyre növekedtek.

  • A táblák méreteinek növekedésével nőtt a fátlan térségek mérete és gyakran ezer, sőt több ezer hektáros „kitisztított” felület keletkezett.

  • A nagyüzemi gazdálkodás következtében a mezőgazdasági táj homogenizálódott, a tájalkotó elemek számának csökkenése miatt szegényedett a táj.

  • A térségi komplex melioráció utolsó láncszemének, a tájfásításnak elmaradása miatt a biológiai diverzitás csökkent.

  • A földtörvény erőszakos érvényesítése és az építési telkek kialakíthatósága miatt az ökológiai kiegyenlítő felületek, a nedves biotópok (kubik- és vályogvető gödrök, mély fekvésű rétek, nádasok, anyagnyerő helyek) aránya jelentősen csökkent.

  • A mezőgazdasági termesztés környezetkárosítóvá, szennyező forrássá vált (kemikáliák nagyarányú felhasználása, melléktermékek keletkezése stb.).

  • A rurál tájban a dinamikus fejlődés (pl. koncentrált állattartó telepek, a Tsz-ek mellékági, pl. bányászati tevékenysége) és a hanyatlás (hagyományos termesztő felületek felhagyása, tanyák megszűnése) párhuzamosan érvényesült.

  • A városok környékén, az üdülőtájakban a széttelepülés a 70-es évektől rendkívüli mértékben megindult és a napjainkig tart.

  • Az urbánus, a városi táj agresszivitásával, a technokrata szemlélettel szemben a „passzív” mezőgazdasági táj védtelen.

  • Az intenzíven hasznosított agrártérségekben az általános tájvédelmi és a természetvédelmi törekvéseknek nem vagy alig lehetett érvényt szerezni.

  • A több tízezer hektáros termesztő felületek irányítóiból gyakran hiányzott a gazdaszemlélet, az adottságokhoz alkalmazkodási szándék (ritka kivétel a „bereki” gazdálkodás[1] rehabilitálása).

A hazai mezőgazdasági tájban kialakult tendenciák a magyar társadalmi-gazdasági helyzetet, az ország vezetőinek politikai szemléletét, az utóbbi években végrehajtott kárpótlást, privatizációt egyaránt tükrözik. Óriási különbségek vannak a hazai szemlélet és az Európai Unió országaiban kialakult gyakorlat között.

A hazai rurális tájban az utóbbi fél évszázadban végbement változások jól ismertek. Abban a mindenkori emberi, társadalmi mentalitás tükröződött. Olyan mentalitásoké, cselekedeteké, amelyek

  • tájhasználati konfliktusokhoz,

  • vizuális ártalmakhoz vezettek.

A diktatúra a monoton tájjelleg kialakulásának kedvezett, míg a demokrácia a változatos tájképben, tájszerkezetben jutna kifejezésre!

A magát gazdasági tanácsosnak nevező Nebbien Henrik a XIX. század elején a birtokrendezési terveket a kor divatjának megfelelően a „tájszépítés” égisze alatt készítette, de nem csak, vagy elsősorban nem vizuális-esztétikai megfontolások vezették. Ellenkezőleg, birtokrendezési tervivel a termésnövekedést kívánta elérni. A táji adottságokhoz jobban alkalmazkodó,a természeti erőforrásokat racionálisan kihasználó tájrendezési módszereket alkalmazott. Megvalósított terveiért a többlettermelés egytizedét kérte (Cit.: Csemez, 1996).

Az ökonómiai, az ökológiai, a műszaki és az esztétikai szempontok ilyen szintű megvalósult szintézisére azóta is ritkán adódik példa!

A birtokrendezés a múlt században sem jelentett lényegében mást, mint napjainkban a mezőgazdasági területrendezés: célszerű nagyságú és művelésű táblák kialakítását, utak építését, vízrendezési munkákat, fásításokat. A táblák határain, a legelők szélén és az utak, földutak mentén kedveltek voltak a fasorok. A termésnövelés a talajvízszint szabályozásával, a kondicionáló hatás növelésével volt elérhető. A kondicionáló hatás pedig elsősorban a szél- és a vízerózió csökkentését, a helyes táblaméretek megválasztását jelenti. Sajnos jelentős volt a tőzeglápok, mocsarak, a vízjárta felületek kiszárítása is (Dömsödi J., 1988). A termésnövelés általánosan elterjedt, olykor egyetlen megoldása ugyanis a művelésbe vonható terület növelése volt ... s többnyire maradt is.

Sajnálatos tények. Az 1990-es évekig egységességet jelentő mezőgazdasági tájfenntartás, tájalakítás, tájfejlesztés az utóbbi években gyökeresen megváltozott. A felsorolt hazai tendenciák ismertetéséből már kiderülhetett, hogy – a szó igazi értelmében vett, a lényeget, a nebbieni szemléletet tükröző – birtokrendezésről aligha beszélhetünk. Sajnálatosan a kárpótlással, a privatizációval a helyzet nem javult. Ellenkezőleg, tovább romlott. „Táji” oldalról szemlélve az utóbbi években történtekről a következők állapíthatók meg:

  • A közel kétezer gazdálkodási egység helyett másfél millió lett.

  • Az új tulajdonosok legnagyobb része nem akart gazdálkodni.

  • Aki szeretne gazdálkodni, az nem tud vagy alig tud megélni belőle.

  • A farmergazdálkodáshoz az általános feltételek (piac, bank, gépi eszközök) hiányosak.

  • Az évszázados kisüzemi gazdálkodási tradíciók kihaltak.

  • A farmerszemléletnek nem volt honnan átöröklődnie.

  • A tulajdonszerzést leginkább a spekuláció és a dzsentri szemlélet motiválta.

  • A száz hektáros még osztatlan táblák 5-10 hektárnyivá válása a tájszerkezetben még nem tükröződik.

  • Megkezdődött az eddig csak mezőgazdasági hasznosítású területek beépítése.

  • A városok óriási mezőgazdasági területeket igyekeznek belterületbe vonni anélkül, hogy a zöldfelületi rendszer kialakításának feltételeit megtartanák.

  • A nyomvonalas létesítmények (főleg az utak) a tájszerkezetet tovább darabolják.

  • A mezőfásítások, az idős fasorok sok helyen a harácsolók áldozatává váltak.

  • A külterülettel érdemben senki nem foglalkozik (hiányzik a szabályozás, a törvény).

  • Az építési hatóságok sok esetben a külterületi építkezések tehetetlen szemlélőivé váltak.

  • A renitens polgárok büntetlenül szabadulnak meg hulladékaiktól a mezőgazdasági területeken.

  • Nincs országos koncepció a mezőgazdasági táj célszerű alakítására, fejlesztésére.

  • Hiányzik a birtokrendezéssel, a tájrendezéssel foglalkozó hatóság (a birtokrendezés is).

  • Az új tulajdonosok többségéből hiányzik a táji adottságokhoz alkalmazkodás ismerete.

A kárpótlás során kapott földek művelési kötelezettsége öt évre szólt.

Az utak mentén, a mezőgazdasági területeken – a tulajdonoscserét követően – az építkezések sok helyen megkezdődtek. A városok környékén a mezőgazdasági területek beépülnek, a városok belterülete jelentősen megnövekszik. A beépítések következtében a dinamikusan fejlődő térségekben a hagyományos településszegély, városkörnyék, falukép megváltozik. A hanyatló térségekben a megüresedett lakóházakat a külföldiek megveszik vagy a cigányok lelakják, a mezőgazdasági termelés háttérbe szorul. A ma „tiszta” mezőgazdasági termesztő-felületeken megkezdődnek az építkezések (tanyák, lakóépületek, lakótelepek, ipari csarnokok, kereskedelmi központok, raktárak stb.). A felkapott térségekben, üdülőtájakon, védett területek közelében „elfogynak”, azaz üdülési céllal kultúrálatlan módon beépülnek a mezőgazdasági – elsősorban a kert, szőlő, részben szántó – területek. A még megmaradt ökológiai kiegyenlítő felületeket megszüntetik, a fákat kivágják. Az egyedi tájértékek száma csökken. Nagyarányú erdőirtások, falopások következnek be olyan térségekben is, amelyekben az erdő komitatív hatásairól sem szabadna lemondani. A rurális tájat hátrányosan befolyásoló hatások az elmúlt évtizedekben:

  • folyamatosan növekedtek a fátlan térségek,

  • egyre nagyobbakká váltak a táblaméretek,

  • megszűntek az ökológiai kiegyenlítő felületek,

  • koncentrált állattartó telepek épültek,

  • megváltozott a falvak szerkezete, beépítési jellege.

A tendenciák következtében uniformizálódott a hazai mezőgazdasági táj. A kárpótlással bekövetkezett tulajdonváltozások pedig a tájszerkezet rehabilitálása helyett növelik a környezeti ártalmakat, elősegítik a széttelepülést, a „mindenütt” lehetővé váló beépítést.

Fátlan térségek növekedése. A táj jellegét a tájszerkezet, a rurál táj szerkezetét a művelési ágak változatossága, a mezsgyék milyensége (szegélyeffektus) alapvetően meghatározza. A nagy teljesítményű munkagépek, a repülőgépes növényvédelem alkalmazása, a térségi komplex melioráció utolsó láncszemének, a tervezett fasorok, a mezővédő erdősávok telepítésének elmaradása miatt még dombvidéken is keletkeztek 1000 ha-nál nagyobb fátlan szántók. A fátlan térségekben nincs lehetőség a vad megbúvására, fészkelőhelyekre, a természetes vegetáció megmaradt képviselőinek életfeltételeire.

Táblaméretek növekedése. A rosszul értelmezett racionális géphasználat következtében a táblák mérete egyre növekedett. Fasorral, erdősávval történő megosztásukra nem volt igény.

Ökológiai kiegyenlítő felületek megszüntetése. A nagyüzemi gazdálkodást akadályozó, un. tereptárgyakat, a mély fekvésű területeket, a tocsogókat, a kubikgödröket, a mezsgyéket, a horhosokat, a vályogvető gödröket és a fasorokat, az erdősávokat az utóbbi évtizedekben feltöltötték, kivágták, lecsapolták, azaz megszüntették. Jóllehet éppen ezek a művelési „akadályok” az olyan kiegyenlítő felületek, amelyek

  • a tájképet változatossá teszik,

  • táji kontúrokat képeznek,

  • élethelyet jelentenek veszélyeztetett növény- és állatfajoknak.

A nedves réteket Nyugat-Európában 1972 óta védik, hazánkban a földvédelmi törvény értelmében ma is „meliorálják”.

Az egy falu – egy rét mozgalom viszont a kezdeti szemléletváltás konkrét és jó példája.

Koncentrált állattartó telepek létesítése. Az új típusú majorok környezetszennyező forrásokká váltak. Az állattartó telepeken keletkező húgylé, hígtrágya, az erős szaghatás emberre, növényre egyaránt kedvezőtlenül hat. Az ipari jellegű, zárt technológiájú ólak, istállók pedig a mezőgazdasági tájtól idegen építészeti elemekként jelennek meg. Az állattartó telepek környezeti és vizuális ártalmat egyaránt jelentenek.

A melléküzemágakban keletkezett hulladékok jellege és mennyisége új típusú környezeti ártalmak forrásává vált.

Falvak megváltozása. Magától értetődően a hanyatló települések őrizték meg leginkább a népies jellegű lakó- és gazdasági épületeket. A stagnálóak kisebb mértékben, a dinamikusan fejlődőek pedig uniformizálódtak. Az új épületek nélkülöznek mindenfajta tájkaraktert. Hiányzik a mintául szolgáló példa. Zűrzavar alakult ki. A mezőgazdasági üzemek utódjai már nem képesek a területeket egységesen kezelni. Az új gazdák még képtelenek a jövőjüket jelentő külterület alakítását érdemben irányítani.

Az időtényező valamennyi folyamatban meghatározó. A terv, a tanulmány statikus, adott időpontban felmerülő ismeretekre épül. A dinamikusan változó környezeti-táji adottságok miatt a tájalakulás adott szakaszában megállapított szempontok bizonyos idő elteltével érvényüket veszítik. A tervezett elképzelések megvalósításuk után adottságnak számítanak.

A Kárpát-medence a rómaiak óta a népek nagy kavalkádjának színtere. Évszázadokon keresztül a mindenkori új telepesek a földből meg tudtak élni. A mai betelepülők erre nem képesek, mert a tömeges mezőgazdasági árutermelésre nincsen igény. A falvak pusztulása felgyorsul, a stagnálók helyzete romlik, és a dinamikusan fejlődő települések tovább növekednek.

A hazai településhálózat „urbanista”, erőszakolt megváltoztatását az OTK (Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció) szentesítette. A központi szerepkör megvonása (tanács, iskola, tsz-iroda áthelyezése, az értelmiség elköltözése) után a településhálózat arányos fejlődése megbomlott. Az ENSZ által 1972 óta hangoztatott ruralista szemlélet térhódítása pedig hazánkban – az önrendelkező települések, önkormányzatok kialakulása ellenére – igen lassú folyamat. A nagyüzemi mezőgazdaság a tájat tönkretette. Hiányzott a gazdaszemlélet. A rurális tájat nem alakították okosan. Jóllehet nem a mezőgazdasági termesztés az egyetlen oka a hazai tájszerkezet károsodásának. Nagyüzemekre szükség lesz a jövően is, de nem annyira és nem olyan módon, ahogyan eddig. A növekvő forgalom, a városkörnyék terjeszkedése és az üdülési célú tájhasználat egyaránt oka a változásoknak. A kárpótlással pedig kiszabadult a szellem a palackból. Ma már elmondhatjuk, utolérjük a mindent elárasztó építkezésekkel a fejlett országokat, holott egyetlen „eladható” értékünk a be nem épített, a kevésbé befolyásolt hazai táj lenne (lett volna).

Magyarország területének 86%-a mező- és erdőgazdasági hasznosítású, amely a közigazgatási, ill. az építésügyi szabályozás szempontjából külterület. E területek hasznosítása, rendezése hosszú időn át az ÉVM[2] által irányított területrendezési tervezés – ill. ennek szakági munkarésze, a tájrendezési tervek – kapcsán, valamint a MÉM[3] által irányított térségi komplex meliorációs tervezés alapján történt. A természetvédelmi területekre – amelyek az országnak közel 10%-át jelentik – regionális tájrendezési, helykijelölési, kezelési stb. tervek készültek.

A térségi komplex melioráció során tágabban értelmezve az adott terület potenciáljának maximális kihasználása, szűkebb értelemben a mezőgazdasági termesztés gazdaságosságának, ill. a hozamok növelése érdekében végeztek beavatkozásokat.

A tervezés során a feladatok tartalma konkretizálódott, szűkült. A tájrendezés a gyakorlatban elsősorban a területrendezés – a „létesítmények” térbeli rendjének meghatározása – ill. a területrendezési tervezés egyik alkotóelemévé vált. Ennek nyilvánvalóan az volt az oka, hogy a területrendezésben lett volna legjobban kifejthető az a szakterületek közötti szintetizáló munka, ami a tájrendező feladata (Csemez, 1996). A térségi komplex melioráció metodikájának kialakításakor, 1980-ban a tervezési szempontok közé a tájrendezési követelményeket is beépítették. Ez elsősorban a melioráció komplex szemléletű megvalósításának és a térségi rendszer kialakításának köszönhető. A térségi komplex meliorációs tanulmánytervben a tervezés megalapozását jelentő fejlesztési célok meghatározásához külön-külön vizsgálták

  • a térségre általánosan,

  • a táj- és környezetfejlesztésre, valamint

  • a mező- és az erdőgazdasági termelésre vonatkozó előzetes elképzeléseket.

Az „általános” fejlesztési célokat nem szabad a táj- és környezetfejlesztési céloktól elvonatkoztatottan kezelni. Az általános (jelen esetben minden, ami nem konkrét mező- és erdőgazdasági) fejlesztési elképzelések mindegyike (pl. ipari fejlesztés) a kialakult tájhasznosítást erősíti vagy módosítja.

A tájhasznosítás lehetséges módjának, ill. céljának megfelelően alakított területegységek (termelés, település, üdülés) összefüggő rendszert alkotnak. A domináns elemek számbavételével lehet tájtípusokat megkülönböztetni, tipizálni.

A tájtípustól függően eltérő mértékben alakultak adott területen – így a meliorációra előirányzott térségben is – a mező és az erdőgazdasági területhasználatok. Az egyes táji funkciók ugyanakkor nem „sterilen”, önállóan jutnak szerephez az egyes területegységekben, hanem ezért az elsődleges tájhasznosítás mellett másodlagos, sőt többcélú tájhasznosítás is lehetséges.

A természeti adottságok jellemzéséhez ugyanúgy szükség van a vízügyi, a talajtani szakvéleményekre, a meteorológiai adatokra, mint később a meliorációs beavatkozások konkrét megtervezéséhez.

A művi és módosított adottságok feltárása során meghatározhatók a tájhasznosítás általános jellemzői. A terület-felhasználási kategóriák, művelési ágak, vonalas létesítmények rendszere, a környezeti elemek állapota adja a tájjelleg legfontosabb jellemzőit. A tájszerkezet feldolgozásakor érdemes elkülöníteni a meliorációs tervezés szempontjából (Csemez, 1996):

  • alapvető (pl. művelési ágak, mezőgazdasági telephelyek, művelési korlátozás alá eső területek, az erdőgazdasági területek rendeltetése),

  • kiegészítő (pl. vonalas létesítmények minőségi jellemzői, külterületbe ékelődött ipari telephelyek, anyagkitermelő helyek, üdülési létesítmények, városgazdálkodási üzemi telephelyek),

  • befolyásoló (pl. a települések belterületi jellemzői, a tervezési területként lehatárolt térségen kívüli jelentősebb létesítmények, környezetvédelmi területi korlátozások, védőtávolságok) hatású táji adottságokat.

A tájvizsgálat során, az adottságok értékelésekor ki kell emelni azokat a jellemzőket, melyek a táj karakterének, jellegének megőrzését, az egyedi tájértékek megvédését és hasznosítását segítik elő.

A tájjelleg megőrzése nem jelenti a meglévő állapot konzerválását. A termelési potenciál fokozására előirányzott meliorációs beavatkozások megváltoztatták a táj „eredeti” állapotát. A tájjelleg megtartása, a fontosnak ítélt elemek megőrzése a meliorációt finanszírozó mezőgazdasági üzem létérdeke lett volna. A mély fekvésű területek egy részének igen nagy költségű vízrendezése árán nyert – esetenként rossz minőségű – szántó például biztos, hogy nem hozott, és sohasem fog annyi gazdasági hasznot hozni, amennyi kárt okoz e terület ökológiai kiegyenlítő hatásának elvesztése.

A térségi melioráció a nagyobb és egységesen kezelhető táblák kialakítására irányult, ezért a természeti értékek, az egyedi tájértékek többnyire elpusztultak.

A tájfejlesztési javaslatok és intézkedések során értékelni kell, hogy az egyes meliorációs beavatkozások hogyan módosítják a táj jellegét, a tájszerkezeti változtatások mennyiben előnyös, ill. hátrányos hatásúak, a meliorációs beavatkozások mennyiben segítik a környezet állapotának javulását. A tájrendezési tervlapon fel kell tüntetni a tájszerkezet meglévő adottságait és a tervezett változás jellemzőit (Csemez, 1996):

  • a tervezett terület-felhasználást,

  • a műszaki infrastruktúra vonalas létesítményeit,

  • a műszaki infrastruktúra jelentősebb egyéb létesítményeit és telephelyeit,

  • a mező- és erdőgazdasági létesítményeket,

  • az egyéb külterületi létesítményeket, amelyek tájhasznosítási konfliktust okozhatnak.

A tájfejlesztési feladatok fenti részletességű feldolgozása látszólag meghaladja a térségi komplex meliorációs tervezés közvetlen célkitűzéseit. A melioráció azonban mind költségét, mind táji hatásait tekintve olyan szintű beruházás, ami megköveteli a „területi tervezésben” egységes tájrendezési szemlélet átvételét.

4.10.1 A birtokrendezés, tájrendezés kapcsolatában felmerülő (szabályozási) javaslatok

A műszaki szabályozás általános érvényű, a táj viszont egyedi. Veszélyes lenne, ha a birtokrendezést mechanikusan el lehetne végezni. A konkrét műszaki szabályozás helyett – éppen a mindenkori táj jellegének megőrzése érdekében – elveket, szempontokat fogalmazhatunk meg. A javaslatok többsége korlátozó jellegű és az alapvető változások, beépítések, művelés alóli indokolatlan kivonások megelőzésére irányul. A felsorolás rangsort nem jelent (Csemez, 1996):

  1. Az élővízfolyások (patakok, folyók, öntözőcsatornák) mentén, azok partjától, ill. az árvédelmi töltéstől minimálisan 200 m szélességben nem szabad építést, művelési ág változtatást, valamint művelésből kivonást előirányozni.

  2. Az élővízfolyások vízminőségének megőrzése, ill. további szennyezésének megakadályozása érdekében a vízfolyás menti minimálisan 200 m-es sávban nem szabad intenzív szántóföldi vagy gyepgazdálkodást előirányozni.

  3. Meg kell határozni az egyes hazai tájtípusokon (sík vidéki, dombvidéki, hegyvidéki), ill. azok földrajzi tájegységeiben a legnagyobb táblaméreteket.

  4. A vízfolyások, a tábla szélén, a földutak mentén fasorok, mezővédő erdősávok telepítését kell előirányozni a tájszerkezet rehabilitálása, a diverzitás fokozása érdekében.

  5. Törekedni kell a kedvezőtlen termőhelyi adottságú szántók (mintegy 1 millió ha) erdősítésére vagy gyepesítésére.

  6. A védett területek (nemzeti park, tájvédelmi körzet, természetvédelmi terület, hidrogeológiai védőterület, vízvédelmi terület, tájképvédelmi terület stb.) mentén minimálisan 1 km-es sávban pufferövezetet kell létesíteni, amelyben csak a védett terület kezelőjének jóváhagyásával lehet a művelési módon, a művelési ágon, a kemikáliák alkalmazásán változtatni.

  7. Az egyedi tájértékeket meg kell óvni, és azok ökológiai, valamint tájképi környezetében jelentős módosítást előirányozni nem szabad.

  8. A völgyfenéki réteket feltörni nem szabad, sőt törekedni kell a mély fekvésű, belvízveszélyes szántók rehabilitálására, esetleg víztározók létesítésére.

  9. Mező- és erdőgazdasági területen anyagkitermelő helyet előirányozni csak környezeti hatástanulmány alapján és az utóhasználat megtervezésével szabad.

  10. Az ökológiai kiegyenlítő felületeket, a nedves biotópokat, az extrém száraz élőhelyeket a biológiai diverzitás megtartása és/vagy fokozása miatt meg kell óvni, ill. rehabilitálásukat elő kell irányozni.

  11. Az élővízfolyások, elsősorban a patakok további csatornázása helyett azok renaturálására kell törekedni.

  12. Nem szabad a mezőgazdasági területeken 0,5 ha-nál nagyobb felületen tereprendezést előirányozni, és legfeljebb 1 méternél kisebb bevágást vagy töltést szabad kialakítani.

  13. Az erózióveszélyes, a 15-20 %-nál meredekebb lejtésű szántókat feltétlen gyepnek kell tekinteni, vagy erdősíteni kell.

  14. A városok környékén ki kell alakítani az erdő-mező gyűrűt (green belt).

  15. A mezőgazdasági területeken a fásításokat a meglévő fás növényzet (mezsgye, fasor, erdősáv, horhos stb.) figyelembevételével úgy kell létrehozni, hogy azok zöldfolyosó-hálózatot alkossanak.

  16. A fenntartható fejlesztés érdekében a mezőgazdasági területekre, a külterületekre birtokrendezési és/vagy tájrendezési és/vagy külterület-szabályozási tervet kell a birtokrendezési elvek értelmében, a helyi (megyei) rendelkezések figyelembevételével készíteni.

  17. A birtokrendezési (tájrendezési, külterület-szabályozási) terveket (továbbiakban: birtokrendezési terv) az érintett földművelésügyi, természetvédelmi, vízügyi stb. hatóságokkal egyeztetni kell.

  18. A birtokrendezési terveket az arra illetékes szervekkel (közgyűlés, hatóságok) jóvá kell hagyni.

  19. A birtokrendezési tervekben foglalt javaslatokat folyamatosan meg kell valósítani.

  20. A birtokrendezések megvalósításához kedvező bankhitelek szükségesek.

  21. A birtokrendezési tervek ellenőrzésére a Földhivatalt, a Földművelésügyi Minisztériumot, a megyei Területfejlesztési Tanácsot kellene felkérni.

  22. A kedvezőtlen látványú felületek eltakarásáról (depónia, ipari üzem, major, állattartó telep) fásítással kell gondoskodni.

  23. A mezőgazdasági területeken áthaladó vagy azokkal vizuális kapcsolatban álló nyomvonalas létesítmények tájba illesztéséről tereprendezéssel és/vagy fás növények telepítésével kell gondoskodni.

  24. A birtokrendezési terveket a területrendezési tervekkel összhangban kell elkészíteni.

  25. A birtokrendezést a mezőgazdasági területek fejlesztésével, a területfejlesztéssel, a településrendezéssel összhangban kell elvégezni.



[1] A hajdani „rejtelmes, óriási kiterjedésű, nádas, zsombékos, totyogós, sásos, lápos, zanócos, vadvizes, halásztanyás” Nagyberek a lecsapolás után kaszálóvá, szélhordta szántóvá, tőzegbányává változott. Az 1970-es években tértek vissza az ökológiai adottságoknak „megfelelő” gyepgazdálkodásra, rideg húsmarhatartásra, vadgazdálkodásra (Csemez, 1996).

[2] ÉVM = Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium

[3] MÉM = Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium