Ugrás a tartalomhoz

Élőhely-kezelés

Dr. Kozák Lajos (2008)

Debreceni Egyetem a TÁMOP 4.1.2 pályázat keretein belül

1.1. A természetvédelmi célú élőhely kezelés szükségessége

1.1. A természetvédelmi célú élőhely kezelés szükségessége

Az ember pusztán biológiai lényből társadalmi lénnyé alakuló evolúciója során a természeti erőforrásokat, az élővilágtól addig megszokottól jelentős mértékben eltérő módon, egyre gyorsuló ütemben és egyre inkább fenntarthatatlan módon hasznosította. Napjainkban sokszor emlegetik a valamikori édeni állapotokat, amikor az ember modern eszközök nélkül még természetkímélő módon hasznosította ezeket az erőforrásokat. Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy az ember mindig is használta és kihasználta ezeket az erőforrásokat. Ha végignézzük az emberi történelmet, sok-sok olyan társadalommal, kisebb vagy nagyobb civilizációval találkozunk, amely önsorsrontó döntéseket hozott, megszüntette saját létfeltételeit, és ennek következtében eltűnt az élet színpadáról. Ahol az ember megjelent, ott majdnem minden esetben nagytestű fajok kihalását, az élővilág fosszilis leletek alapján is kimutatható átalakulását hozta magával. Sokszor tekintjük a természeti erőforrásokat bölcsen hasznosítónak a hagyományos paraszti kultúra tájhasználatát. Tény, hogy az akkori extenzív gazdálkodás fenntarthatónak bizonyult, ellentétben a mai intenzív módszerekkel szemben. Ugyanakkor ne áltassuk magunkat, ezen elődeink sem voltak bölcsebbek nálunk, csak éppen mások voltak a lehetőségeik, és nem tudták magukat olyan mértékben kivonni a természetes populációszabályozási mechanizmusok alól, ahogy napjaink embere kivonja magát. Rá voltak kényszerítve a tájat, az azon belüli élőhelyeket, és a benne lévő természeti erőforrásokat fenntartható módon, önmegújulásra képes állapotban tartva hasznosítani, mert a táj adta határokon túlmutatóan nem igazán volt lehetőségük külső források bevonására. Tehát a létfeltételt jelentette a megújulás biztosítása. A XX. századi globalizált társadalomban élő ember a lokális és regionális erőforrás hasznosítás kapcsán azért felejthette el ezt a kényszert, mert forráshiány esetén a világ másik végében jelenlévő forrásokhoz is hozzá tudott jutni. Ugyanakkor ez csak a probléma magasabb léptékre helyezését jelenti, merthogy a Föld határai végesek, ezért az erőforrások globális szinten csak megújulni képes állapotot hagyó hasznosítás esetén biztosíthatják az emberiség számára a fennmaradást. Ráadásul az ember erre a globális hatásszintre lépve nem csak a saját, de az élővilág jelentős részének, ha nem az egészének a létfeltételeivel is játszik. A nagyobb térléptékbe helyezett erőforrás hasznosítás azt is jelentette, hogy a negatív hatások jelentős időbeli késéssel válnak érzékelhetővé, napjainkban azonban már teljesen nyilvánvalóak. Ma ott tartunk, hogy nem igazán tudjuk azt megmondani, hogy a kifejtett tevékenységünk negatív hatásai visszafordíthatóak e, de az biztos, hogy változtatnunk kell, mert az világosan látszik, hogy ez az út zsákutca. Így jelenik meg a hagyományos extenzív gazdálkodás és élőhely-kezelés mint a természetvédelmi szempontú élőhely-kezelés és erőforrás hasznosítás alapja. Ezek a kezelési formák már bizonyították fennmaradó képességüket, hiszen a ma tapasztalható akár pár év alatt bekövetkező leromlást hozó intenzív gazdálkodással szemben évszázadokon, vagy akár évezredeken keresztül működtek, és egyben csiszolódtak. A modern természetvédelmi szemlélet középpontjában a biodiverzitás minden szinten megnyilvánuló kívánatosan magas szintje áll. A magas biodiverzitás fenntartása, kialakítása, helyreállítása, esetleg szintjének a növelése a természetvédelmi célú élőhely-kezelések alapvető célkitűzése. Ez pedig sajnos sok élőhely esetén intenzív kezelést igényel. De ez nem keverendő az intenzív gazdálkodással, hanem pont ellenkezőleg. Intenzív, akár tájléptékű beavatkozások sorozata válhat szükségessé, amely gazdálkodás tekintetében extenzív gazdálkodási módokkal párosul. A magyarországi élőhelyek többsége esetén az emberi tevékenység évszázados múltja tetten érhető, és a kívánatos biológiai sokféleségnek valamikori részbeni kialakítója is az volt, így a fenntartásában is szerepet kell kapnia. Ugyanakkor mindig is voltak olyan területek, melyeket semmilyen emberi beavatkozás nem érintett. Ezeket az életmód, és az akkori korlátozott mértékű beavatkozási lehetőségek hagyták érintetlenül, ugyanakkor nagyon fontos szereppel bírtak, mert részben forrásként szolgáltak az ember által befolyásolt élőhelyek életközösségei számára is. Ennek megfelelően az intenzív természetvédelmi szempontú élőhely-kezelések egyik célja is az, hogy ilyen emberi tevékenység által nem, vagy csak igen minimálisan érintett természeti területeket is fenntartson, vagy szükség esetén létrehozzon, mert ezek az élőhely-komplexumok és termékeit tekintetében kizárhatatlan közvetlen, vagy a kutatáson, a természetes folyamatok feltárásán és megismerésén alapuló közvetett emberi hasznosításnak az alapfeltételeit is jelentik.

A természetes rendszerek a hosszú évmilliós meglétük alatt az ember gondoskodó beavatkozása nélkül is fejlődtek, fennmaradtak. Miért van akkor ma szükség az élőhelyek természetvédelmi célú kezelésére? A válasz egyértelműen az emberi tevékenységben keresendő, amelynek hatására a természetes dinamizmussal működő rendszerek ma már nem, vagy csak részben tudnak ezen módon működni. A természetes zavaró hatásokhoz képest, melyek a szukcessziómenetet újra és újra elindították, az antropogén zavarás teljesen más tér- és időléptékben jelentkezik. Ez pedig nem felel meg a természetes dinamizmusnak. Ezen kívül sok esetben emberi beavatkozásra van szükség ahhoz, hogy a lecsökkent térbeli kiterjedésű élőhely-komplexumokon belül minden, a különböző szukcessziós fejlődés lépcsők kialakulásához (a pionír társulástól az átmeneti stádiumokon keresztül a klimax társulásig) szükséges organizációs magvak, kiindulási forráspopulációk meglegyenek.

A természetvédelmi célú kezelésnek végső soron minden esetben az a célja, hogy az adott rendszer integritása hosszú távon megmaradjon, fenntartsa a heterogenitást és komplexitást, és megőrizze a minél több szinten megnyilvánuló magas diverzitást.